Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 25, 2018 9:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

- Minek is kéne tudnom, hogy netán ki akarhat majd karót állítani az én hátamba is. – csúszik ki ajkaim között inkább bosszúsan, de mielőtt mondhatna bármit is felemelem a kezemet megadóan, hogy inkább hagyjuk a témát, mert nem akarok veszekedni. Ma nem és bármennyire is fáj, hogy teljesen kizár a múltjából, ellene tenni nem tudok semmit se, csak megpróbálhatom elfogadni. Nehéz, irtózatosan nehéz, de mennie kell, mert hazudhatok bárkinek, de legfőképpen magamnak, de a velem szemben ülő két személy túlzottan is fontossá váltak.  Inkább együnk és ne legyen ma veszekedés. Egy békés napot szeretnék, amit semmi se zavar meg. Olyan régóta nem volt már ilyen, vagyis nem ennyire boldog ünneplésem, hiszen mindig történik valami.
Elhúzom a számat és megrázom a fejemet is, mintha tényleg képtelenek lennék arra, hogy békességben megegyük ezt a kaját. Idegesen túrok a hajamba. – Veszély mindig is létezett Enzo, de attól nem fog kevésbé létezni, ha bezárod őt ide, vagy éppen magunkat. Élnie kell és jobb előbb, mint később… - hangom komolyan csendül, majd a pohárért nyúlok. – Igen, tudom, hogy milyen veszélyek leselkednek itt, sok mindent feláldoztam már és veszítettem el. Nem csak te szenvedtél a veszteségfájdalmától, de míg te leragadsz benne, addig én próbálok a jelenre figyelni és arra, amit szeretek benne, akik fontosak számomra. – hangom kicsit megremeg, hiszen sose mondtam ki azt, hogy fontosak számomra, de akkor is fájt. Fájt az, hogy a múltamra emlékeztetett pont most, amikor ő nem akar a sajátjáról beszélni. Elvesztettem a családomat, teljesen… Én is meghaltam azért, hogy megóvjak olyat a haláltól, akit szerettem. Sok mindent feláldoztam már és talán ezért reméltem, hogy jobban bízik bennem annál, mintsem azt higgye rosszat akarok akár neki, vagy a lányának.
Inkább terelni is próbálom a témát, mintha abban reménykednék, hogy a levegőváltozás jót tehet nekünk. Hogy az segíthet abban, hogy helyre tegyük ezt az egészet, ami folyik közöttünk, hiszen sose beszéltünk róla és tudom, hogy sokáig nem kerülhetjük a témát. Muszáj tisztázni az egész helyzetet, örökké nem lehet előle menekülni.
- És ha meg tudjuk védeni? – fordítom át a kérdését minden habozás nélkül, miközben lerakom az evőeszközömet is, hiszen miután korábban kortyoltam az italomból újra neki láttam az evésnek. – Jogos, nekem semmit se kell tudom. – nevetem el magam keserűen, majd belém fojtja a csöppet se kedves nevetést, azzal, amikor kiejti a város nevét, amire gondolt.
- Tényleg oda szeretnél menni, vagy inkább csak mondasz valamit, hogy gyorsan lezárjuk ezt a témát is, mint általában? – hangom komolyságról árulkodik, miközben kérdőn nézek rá. Nem nyúlok az ételhez, kicsit úgy érzem, mintha elment volna az étvágyam. Nem így terveztem ezt az egészet, de mintha mindig mindennek ki kellene siklania.
- Örülök, hogy legalább egy embernek ízlik. – lassan tolom ki a székemet, majd a kukába borítom a megmaradt ételt a tányéromon. Belerakom a mosogatóba és rövid ideig abban kapaszkodok meg, mert tudom, hogy nem kerülhetem el, de most mégis egy részem inkább elmenne. Azt hittem a boldogságtól lesz hangos a ház, de most nem éreztem nyomát se a kezdeti boldogságnak, annak, ahogyan leültünk ide. – Tudom és nem is állt szándékomban elszökni előle. – pillantok végül rá halovány mosollyal, ha pedig nem termett ott előttem, akkor egyszerűen csak tovább folytattam. – Megnézem, hogy mennyire volt szorgos az ajándékhozó. – és inkább magukra hagytam, hogy a lányának vett ajándékokat mind a fa alá pakoljam, mert az esélyesen elmaradt korábban. Nekem pedig szükségem volt egy kis magányra, hiszen tudom, hogy kedvességből említette meg a nagymamámat, de túlzottan is hiányzott. Ennek köszönhetően pedig sebeket nyitott fel bennem, ahogyan ráterelte a szót, még ha csak egy másodpercig is és az egész beszélgetés. Mintha minden újra kisiklott volna, pedig reméltem, hogy képes vagyok egy kis boldogságot csempészni az életükbe, de most elbizonytalanodtam teljesen.


■ ■  40 credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Feb. 25, 2018 8:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Előre látom, hogy a kutya téma nem fog nyomtalanul elmúlni, hogy hamarosan látom a végkifejletet is, ahogy a lábamhoz dörgölőzve fog üdvözölni, mikor belépek az ajtón. Roppant mód örültem ennek. Aztán elmerülök a gondolataim között, és a fürkésző szempár sem segít sokat abban, hogy megszólaljak. Felfogom mi történik, hogy a lányom mit sem törődi velünk, nyugodtan eszik és figyel, de Bonnie tekintete olyan áthatóan találkozik enyémmel, hogy akaratlanul hagyok egy pillanatot magamnak, mikor szemem alatt megjelennek az erek. Pislogok egyet és eltűnnek, de ez valahol annak a jele is volt, hogy nem akartam, most a fejembe vagy a gondolataim közé lásson.
-Nem, valóban nem kell tudnod.-a vitát megelőzendő vagy épp kiprovokálandó, magam sem tudom pontosan, de ennyiben akarom ezt tudni. A múltam az enyém volt, és a kelleténél többet nem akartam, hogy kapjon belőle, mikor Maggie szelleme úgy is köztünk élt, még ha ezt ki sosem mondta volna. Még a vak is láthatta, ha karta, hogy ez az apró tény egy egész árkot ásott, amin ide-oda ugrálva, de igyekeztünk túljutni. De valahogy mégis mindig volt egy pont, ahol ismét az árok partján álltunk. A vita mindig elkerült bennünket, pedig mindig köztünk is lebegett. Vagy csak én gondoltam túl az egészet és semmi ilyesmiről nem volt szó.
-Nem hiszed, amíg biztos nem lesz, igaz?.-tudtam, ha valamit a fejébe vesz, nem fogom tudni megállítani, és így is, úgy is nyer ellenem ebben a harcban. -Elhiszed ezt, hogy épp ebben a városban semmi veszély nincs? Pont te? Meglep.-hangom olyan semlegessé válik, amilyen talán még a legelején volt vele a viszonyom, mikor egyáltalán összefújt minket a szél egy helyre.
A téma hamar kicserélődik, és inkább próbálok a semleges vizekről a barátságosabbak felé evezni. Olyanok felé, ami kevesebb vitát szít, és valahol engedek is az eredeti kérésének. Az utazás valóban jó ötlet így elsőre. A lányom érdeklődő pillantása, a csillogó szempár kíváncsi, de mintha ő is reménykedne a döntésemben.
-De ha nem tudjuk megvédeni mi sem? Őt nem veszíthetem el.-és színt vallok ezzel, hogy tulajdonképpen mitől is félek igazán. És ebben jelentősen benne van az is, hogy Maggie szellemét én nem tudtam teljesen elengedni. Bár ki nem mondom, úgy is tudja. -Nem kell tudnod.-
-Párizs?-vetem fel ötletnek ilyen egyszerűen, kevésbé húzva tovább a gondolkodás idejét. Hátha kapva kap is a lehetőségen és így is időt nyerhetek gondolataim sorba állításához.
-Talán egy falatot.-vonok vállat, és visszateszem a lányom a saját székére, felkapom a kést és gyors mozdulattal vágok pár szeletet. -Az előbbit sajnálom.-a tőszavú válaszok akkor voltak rám jellemzők, ha a gondolataim között éltem, nem a jelenben és tudom, hogy ezzel ő is tisztában van.-Ahogy látom, neki ízlik, a nagyidnak jó ízlése volt.-jegyzem meg és magam is a villámra veszek egy falatot, inkább a nosztalgia kedvéért.-de a vacsora után nem úszod meg az ajándékozást.-figyelmeztetem ismét, mintha a tématerelés jó hatással lenne rám. Arról, amiről nem akartam beszélni, sosem beszéltem.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 28, 2017 12:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

Csak egy angyali mosolyt kap, amikor azt mondja, hogy fogalma sincs, hogy azt miért mondtam. Nem is kell, majd lesz meglepetés, hiszen lehet tényleg két kutyával fogunk hazatérni, ha netán Celeste túlzottan megszeretne kettőt is. Egyébként is, ne legyenek ők se magányosak. Minden párban jár. Biztos vagyok abban, hogy Enzo nem fog repesni az örömtől, de idővel majd ő is megbékél.
Figyelem minden rezdülését, hiszen hirtelen túl nagy lesz a csend is. Ennyire rosszat mondtam volna, vagy csak ő készül megint valamire, hogy utána a torkunkon akassza a szót. Mintha most ebből a hirtelen változásból a kislánya semmit se érzékelne. Ahhoz túlzottan is jóízűen eszik. Kicsit segítek neki, ha szükséges, de az ételről inkább Enzora siklik a pillantásom, hiszen úgy is tudok enni. Állom a pillantását és talán úgy nézek, mint aki próbálja megfejteni a némaságának okát, de hamarosan ki is derül, hogy miről is van szó.
- Nem így értettem, de attól még nem csak ebből állt az életed, reméltem. Mindegy, nem sokat mesélsz a múltadról, így honnan is kellett volna tudnom? Inkább felejtsd el. – rázom még a fejemet is és sóhajtok egyet. Lerakom a villámat, megtörlöm a számat, majd inkább kortyolok az italomból, mielőtt netán pont ma esnénk egymás torkának. Nem hittem volna, hogy ennyire magára veszi azt, ha netán tévedek azzal, amit mondok. Celeste minket figyel, mire csak egy mosolyt villantok rá, majd amikor ismét megszólal az édesapja, akkor tovább vándorol a pillantásom rá. – Nem hiszem, hogy veszélyt jelentél rá te, vagy éppen én. Szerintem ezt már mind a ketten bizonyítottuk. Ahogyan azt is, hogy nincs a közelben olyan veszély, ami felől rettegsz, vagy amire eleinte kértél, hogy nézzek utána. – felelem komolyan és higgadtan. A közelben semmi olyat se leltem, ami miatt nagyon aggódnunk kellene. Az pedig, hogy a világban merre is vannak Maggie gyilkosai. Nos, az még számomra is kicsit rejtély, de ráfogok jönni, de egyelőre már ez is szerintem eléggé megnyugtató tudott lenni, hogy nincs a közelben ilyen személy. Figyelem őket, mosolyom pedig egyre szélesebb lesz, ahogyan édesapjához bújik a leányzó. Lassan végül felállok, összeszedem a tányérokat, hogy utána az edényeket is a konyhába vigyem. Utána pedig jöhet a desszert, van mindenféle sütemény, de még titkon egy kis fagylaltot is beszereztem, mert tudom, hogy Cel mennyire is szereti. – Nem élhetünk örökké bezárva ez a négy fal között. Ez számára és számomra is olyan lenne, mint egy sajátos börtön. Eleven, kíváncsi a világra. Ideje, hogy igazán megismerje a világot és ne csak a kertbe mehessen ki. Tudom, hogy félted, de te is tudod, hogy sokáig nem fogod tudni bezárni ide. – pillantok rá kicsit aggódva, majd egy újabb sóhaj szökik ki ajkaim között. – Akkor majd nézhetünk valami úticélt, ami mind a hármunknak tetszene. – mosolyodom el, majd még fordulok egyet a tányérokért és a villákért a sütikhez. – Nem kóstolod meg? – tudom, hogy nála nem olyan, mint nekünk ezek az ételek, de olykor azért a vámpírok is szoktak nosztalgiázni. Még a nagyi titkos sütijét is megcsináltam, ha már megleltem múltkor otthon.  


■ ■  40 credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Dec. 27, 2017 1:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


-Ezt a kockázatot tudom vállalni.-kacsintok rá, bár gyanítom esélyem sincs a boszierő ellen, ami a nyakamba zúdítaná a havat. Ettől függetlenül, ha ez felhívás keringőre, ki vagyok én, hogy elutasítsam.-Hát, fogalmam sincs miért mondod ezt.-mérem végig felvont szemöldökkel, állva tekintetét, míg a lányom átható pillantással vizslat minket, mintha értené miről beszélünk, bár meglehetősen ködösen fogalmazunk és az ő korában még minden érdekes, ami a külvilágban történik. Ezt pedig rendszerint ki is használjuk ellene.
Az ötlete meglep, de nem teszek ellene, hogy elmondja mire is gondol. Éppenséggel felkelti a figyelmem és kíváncsivá tesz. Aztán ahogy rám tereli a szót, hunyorogva dőlök hátra a széken, míg ők jólesően falatoznak. Látom a meglepettséget előbbi gesztusom miatt, hogy a tányérját elkapva szedek neki, hisz mindketten tudjuk, hogy az én vacsorám egészen másból fog állni, és nem előttük, pláne nem az asztal mellett fogom elfogyasztani.
-Boldog Karácsonyt!-ismétlem én is Bonnie után, eddigi furcsa és gyorsan beálló hallgatásom megtörve. Kicsit vívódom, de aztán megadom magam és visszatérek a kiindulási ötlethez, már amennyiben ez valóban jó ötlet volt.
-Mikor is jártam sok helyen?-vonom fel szemöldököm.-Az előtt vagy az után, hogy Lilly átváltoztatott? Vagy azalatt az ötven év alatt, amíg a második világháború és Kelet-Európa fogságából egyenesen az Augustine Társaság foglyává váltam?-érdeklődöm gyerekes daccal hangomban.-Bonnie, az életem korántsem az utazgatásról szólt, pláne nem abban a korban.-rázom meg fejem, szemöldököm összevonva, mintha ettől könnyebb lenne gondolni a múltra vagy éppen elfelejteni azt. A lányom kíváncsi szemekkel hallgat, mintha tudná miről beszélek és a keserű szájízt érezve a poharamba töltött borból kortyolok egy nagyot.-Csak azt mondom, hogy menjünk. Talán a lányomra akkora veszélyt még sem jelent a családja. Ha mégis, előbb vagy utóbb, itt is kiderülne. De nem akarok se neki, sem pedig neked olyan életet, amilyen nekem volt, vagy olyat, amilyent eddig átéltél.-az életemben eddig sok minden volt fontos, de az esetek többségében a sors kicsit gyorsan közbeszólt, mielőtt élvezhettem volna egyáltalán, hogy élek és a kelleténél több boldogságot találok a magam száz éve után is. Hát, most ezt nem akartam elveszteni.-Úgy látom valaki jóllakott és a desszertre vár.-nézek ismét a lányomra, aki nagy elánnal fordul hátra a székben és figyelmét a pulton lévő édességre összpontosítja, ezzel jelezve, mire is vár. Egy pillanatra ismét eszembe jut az anyja, így mikor nem figyel, ölembe kapom és a magasba emelem.-Még a végén azt kell gondolnom, hogy titkon valami extrém megfigyelőképességed van. Vagy esetleg, hogy megbűvölsz. Bár erre egyre kevésbé gyanakszom.-nyomok csókot homlokára, ahogy a nyakamba csimpaszkodva vigyorog, majd visszateszem a székre és ismét Bonnie-ra figyelek.-Jó ötlet a kirándulás, csak nem akarlak titeket kitenni még több felesleges veszélynek.-mondom komolyan, bár kétlem, hogy ha valamit elhatároz, abban meg tudnám akadályozni vagy le tudnám beszélni róla.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 24, 2017 11:02 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

- Miért is nem lepődők meg azon, hogy máris kihúzod magad alóla. – rázom meg kicsit még a fejemet is, majd az újabb szavaira csak elnevetem magam. – Nos, aki felelősséget nem vállal, az ne is válogasson. – kacsintok is egyet pimaszul a szavaim mellé. Nem igazán állt szándékomban macskát örökbe fogadni. Nem is értem, hogy a boszorkányokat miért mindig macskákkal ábrázolják, de úgyse én fogok dönteni, hanem a kisasszony, mert vele együtt fogok elmenni és az se kizárt, hogy nem egy, hanem több állattal térünk haza. Enzo meg magára vessen, amiért nem jött velünk és inkább még az elején kihátrált belőle.
Miközben a lánya szobája felé haladok, hallom még amit mond, de már nem reagálok rá semmit se. Szerettük húzni egymást szavakkal is, részben talán ez is segített abban, hogy még közelebb kerüljünk a másikhoz, hogy még inkább megtaláljuk egymás mellett a helyünket.
Miután pedig az utolsó dísz is felkerül a fára, nincs más hátra, mint a konyhába, vagyis az étkezőbe sétálni, hogy megtömjük a bendőnket. Bár azt is tudom, hogy Enzonak ez nem igazi vacsora, de azért örültem, hogy leül velünk enni és úgy tesz, mintha számára is ez lenne az igazi étek, nem pedig csak nosztalgia.
- Ha megpróbálod, akkor ne lepődj meg, ha betemet majd a hó. – felelek ártatlan hangon, mert nem vágytam arra, hogy belevágjon a hóba, de jól tudja, hogy ahogyan neki, úgy nekem is meglennének a módszereim, hogy miként ázzon el, vagy legyen eltemetve a hóba. Amikor pedig Celeste még tapsol is, akkor elmosolyodom és egy kósza tincset a fülem mögé simítok. – Aww, majd felmelegedek a kandalló mellett. Egyébként se hiszem, hogy túlzottan bánnád, ha sietve dobálnám le a ruháimat. – angyali mosollyal fürkészem Enzot, miközben a szemeimben pimaszság csillan, hiszen ő volt az, aki többször célozgatott arra a vékonyhatárra is. Meg ha lebetegszem, akkor legalább még istápolhat is, nem hiszem, hogy annyira bánná, ha rövid időre elveszíteném nyelvem csípősségét.
Amikor a tányért felém nyújtja, akkor szedek a kisasszonynak mindenből, de semmiből se túl sokat, hogy ne kelljen ételt kidobni. Inkább annak a híve voltam, hogy többször szedjünk, mintsem pocsékba menjen a kaja. Így is lehet, hogy maradni fog, de azt meg elvihetjük a nélkülözőknek.
- Nem tudom, igazán annyira még nem gondolkoztam rajta, mert nem tudtam, hogy benne lennétek-e. Azt mondják, hogy Európa is szép, de gondolom kevés olyan hely van, ahol még nem jártál. – én még sose léptem át az államok határát, így nem csoda, hogy vonzott az a térség. Amikor pedig elkapja a kezem, akkor meglepetten pislogok rá, de végül csak bólintok és helyet foglalók. – Kérek. – nyújtom felé a poharamat, s amennyiben töltött mind a kettőnknek, akkor koccintásra emeltem. – Boldog Karácsonyt és ránk, erre a fura, de mégis imádnivaló családra. – mosolyodtam le a lányára, aki továbbra is minket fürkészett. Nyomtam egy apró puszit a fejére, majd újra Enzon állapodott meg a pillantásom.  


■ ■  40 credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 23, 2017 5:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


-Én nem fogom etetni, a te ötleted volt. Felőlem.-emelem meg karjaim, felszabadítva magam a felelősség alól, ugyanis a kisállatos apukák közé sem tartoztam. Még az igazán jó apák közé sem hittem, hogy valaha fogok.-De inkább egy kutya, mint egy macska. Abból egy elég.-térek vissza a kiindulópontra, rá hagyva teljesen a döntést, hogy él-e az általam adott szóra, döntésre. A lányommal egész jól, ha nem tökéletesen kijött, aki furcsa mód egyre inkább kapocs lett köztünk és egyre jobban elhittem neki, hogy az apja vagyok, Bonnie pedig lehet az a nő, akit anyjaként kezd el szeretni. Még ha ez a történtek fejében abszurd is volt, nem is kicsit.
Miután a csirkés esetet kivesézzük ismét, egy odaszúró megjegyzés kíséretében távozik a lányom szobájába.
-Egészséges egoizmus...-mormogom orrom alá, úgy, hogy még hallja, de tudom, hogy ezzel épp úgy szeret szekálni, mint az imént szóban forgó csirkével én őt. Persze már csak hetek kérdése és találok valami jobbat is, amit az orra alá dörgölhetek.
Visszatér, ölében a lányommal, aki nagy elánnal kezd el felém kapálózni, mintha attól tartana, elrohanok előle. Mikor ölembe veszem, tekintetem egy pillanatra megvillan, bár Bonnie hangja kedves, tökéletesen tisztában vagyok vele, mit is jelent neki ez. És ha ez nem lenne elég, a ki nem mondott szavaknak hála, nem csak, hogy zavarodottnak érzem magam, de kissé árulónak is. Ugyanakkor Maggie szavaira emlékezve kissé talán képes vagyok felengedni. Fogalmam sincs, hogy milyen most a másvilág, de kíváncsi lennék, hogy mit gondol most rólunk.
-Hóangyalt, mi? Szeretnéd, ha beledobnálak a hóba?-nézek Bonnie-ra, mikor már az asztalnál ülünk, és a lányom úgy kiállt fel, hogy kénytelen vagyok felkapni fejem. A lelkesedését tapsikolva fejezi ki, míg én a kérdést Bonnie-nak szántam.-Még a végén kapok a fejemre, ha csurom víz leszel.-rázom meg lábam, ahogy Celeste ölembe fészkeli magát, ami addig így is marad, míg le nem teszem a másik székre. Egyre önállóbb volt és ennek rettentően örültem is. Bár annál több galibát okozott, ellenben mikor még totyogni sem tudott, igen könnyű napirendje volt, amit könnyű volt befolyásolni is.
-Szerintem ő mindenből.-nézek a lányomra, felemelve a tányérját, közelebb tartva Bonnie-hoz, hogy tudjon neki szedni. A felvetett ötletre viszont felvont szemöldökkel emelem feljebb tekintetem.
-Mire gondolsz és hová szeretnél menni? Esetleg egy kis kimenő?-érdeklődöm bár a lányom figyelő, fürkésző szemét érzem magamon, meghazudtolni magam továbbra sem fogom. Elkapom kezét és udvariasan, de határozottan emelkedem fel a székről, kezét elvéve a tányérról.-Tudtommal a szakácsok és a pincérek nem mindig ugyan azok az emberek. Bort?-emelem fel az üveget, és a poharához tartom, de válaszát megvárva cselekszem csak.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Dec. 22, 2017 9:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

- Szerintem elférne. – kicsit pimasz mosollyal viszonzom a mosolyát, hiszen két különböző macskáról beszélünk. Végül kicsit megköszörülöm a torkomat. – Nem gondoltál még arra, hogy esetleg macskát, vagy kutyát örökbe fogadni? Szerintem Celeste is örülne és így részben együtt nőnének fel, nagyobb lenne a kötödés. – fordítom kicsit komolyabbra a szót, hiszen az eltelt idő alatt megismertem már azt, hogy mennyire szemtelen tud lenni és ahogyan múltak a hetek és mi egyre közelebb kerültünk egymáshoz, úgy kezdett egyre inkább azzá válni, de szerencsére mindig tudta, hogy hol a határ, így csak olykor nevetésre bírt, vagy éppen mosolyt csalt a szavaival arcomra.
Csak sóhajtok egy aprót és megrázom a fejemet is, mert remélem sose jönne el az a pillanat, hogy a lányát is meg akarná igézni, ahogyan még azt se tudom, ha egyszer bevalljuk azt, hogy mit is érzünk, hogy mennyire ragaszkodunk a másikhoz, akkor onnan hogyan tovább. Ő nem fog öregedni, mi viszont igen. Igaz, hallottam már olyan boszorkányokról, akik megállították az öregedést, de azt is tudtam, hogy mindennek ára van és őszintén szólva én már olykor képes voltam rettegni attól, hogy vajon melyik nagyobb varázslatnak mi lehet az ára.
- Igen, ebben tökéletesen igazad van, mert az volt, mert más emiatt éhen maradt. – koppintottam játékosan az orrára, de nem komolyan mondtam, hiszen megoldottuk akkor is a vacsorát és jó érzés volt elveszni akkor is az ölelésében, még akkor is, ha a láthatatlan határt nem léptük át akkor se, illetve azóta se. Na, meg a házat is ki kellett rendesen szellőztetni, mielőtt a füst mindenhova beivódott volna.
- Beképzelt. – mondok csak ennyit arra, amit mond, mielőtt még elindulnék a lányáért, hogy megnézzem hogyan is van, majd pedig felöltözzünk és együtt ünnepeljük a karácsonyt. Természetesen csakis annyira mondtam komolyan azt az egy szót, mint amennyire várható. Biztos vagyok abban is, hogy jót fog somolyogni a nem létező bajusza alatt.
Mosolyogva figyelem őket, miközben neki dőlök a falnak, közeli bútornak, a kezemet kicsit összefonom magam alatt. Szerencsésnek érzem magam, hogy ennek a részese lehetek, hogy úgy érzem szép lassan egyre inkább én is a családrésze leszek és remélem, hogy ez mindig is így fog maradni. Sok féle félsz élt bennem, megannyi démonnal, de igyekeztem nem hallgatni egyikre se.
- Így legalább még inkább mindig veled lesz. – csendült kedvesen a hangom, még akkor is, ha nem mindig volt könnyű dolog megbirkózni azzal, hogy mikről, vagy éppen kiről jut eszébe a volt felesége. Tudom, hogy nagyon fontos volt számára, ahogyan versenyezni se akarnék soha az emlékével, de attól még ha nem is mutattam, nem volt mindig könnyű érzés hallani eme dolgokat és nem kevesebbnek érezni magamat, vagy nem elég jónak. De ezt sose mondanám ki, hiszen számára fontos volt és mindig is az lesz, én pedig ezt mindig is tiszteletben fogom tartani. – Arra gondoltam, hogy kicsit majd ki is mehetnénk, amíg világos van. Szerencsére fehér karácsonyunk van. Lehet hóembert építeni, vagy éppen hóangyalt csinálni. – kacsintottam egy cinkosul a lányára, mire ő csak elkuncogta magát és a tetszését fejezte ki, hogy ő benne lenne egy kis csínytevésben.
- Én nem aggódnék, ha meg is történik, akkor hamar meg tudjuk fékezni. – szavaim könnyedén csendülnek, hiszen én egykoron majdnem saját magamat gyújtottam fel, de csak a kanapéig jutottam, amin aludtam álmomban. Jobb nem is gondolni rá. követem őket a konyhába, majd az asztalra pakolom az ételeket, van leves is, csirke, saláta és minden, amiről tudom, hogy szeretnek. Talán még túl sokat is főztem, de ez az első igazi karácsonyom hosszú idő óta és szerettem volna, ha tökéletes lesz. – Ki mit kér? – ha pedig érkezett válasz, akkor szedtem is mindenkinek, hogy utána helyet foglaljak, majd gyufa segítsége nélkül is lángra kaptak a gyertyák. – Arra gondoltam, hogy akár kicsit el is utazhatnánk valamerre, egy kis kikapcsolódás nem ártana, amolyan téli nyaralás? – dobtam be egy újabb dolgot a beszélgetésbe, a jövőre való tekintettel, közben pedig óvatosan pillantottam Enzora, de az se kerülte el a figyelmemet, hogy mosolyogva miként hol engem, hol apukáját nézte Celeste.


■ ■  40 credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Pént. Dec. 22, 2017 8:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


-Bár nem vörös, hanem barna, de akad már egy itthon. Kizárt, hogy két vadmacska elférne ebben a házban.-kacsintok rá kaján vigyorral a képemen. Ezt veheti bóknak is akár, viszont abban biztos vagyok, hogy az elmúlt hetekben már megszokhatta a kelleténél jobban is a szófordulataimat, amikkel hajlamos voltam néha kicsit túlzásokba is esni.
-Vámpír vagyok és az apja. Még tudok rá hatni.-rántom meg vállam, hisz ezen a beszélgetésen már túlestünk egyszer. A lányom egyszer felnő, míg rajtam egy ránc sem lesz, ellenben bármely, kelleténél rámenősebb férfi nyakát kitekerhetem kérdés nélkül. És mindketten tudtuk, hogy ettől igencsak tartani kellett. A hidegvér és én végtelen együttélése sosem volt opció.
-Igazán nagy tapló lehet a szóban forgó egyed, ha a csirkét nem tartja sokra. Ellenben téged nem akar elengedni. Tényleg... hát mekkora bunkó.-szívom a vérét képletesen, de élvezkedve, hogy akkor este valóban az egész lakást kellemes korom szag töltötte be, ami kicsit a múltamba küldött. Igaz az akkori és a mostani helyzet összehasonlíthatatlan volt. Szöges ellentéte annak, amit most élek meg. És nem csak az évszázadot, de az egész életem.
A derekára sikló ujjaim alatt érzem forró bőrét, és nem sokkal később a nyakamra tévedő ujjai csiklandozó érzését is. Elmosolyodom, és veszek egy mély levegőt, fogaim között kissé szűrve a levegőt, morgó hangot kiadva.
-Nem, egészen véletlenül juttatom eszedbe újra és újra.-fogom le karjait, hogy véletlenül se tudjon hasba vágni, ellenben nyelvét úgy ölti ki rám, mint egy hatéves gyerek az anyjára, amikor az nem akar neki fagylaltot venni, míg minden más gyerek kap a sajátjától. De azt nem kell kétszer mondanom, hogy induljon el a lányomhoz, akinek a szuszogását hallva tudom, hogy hamarosan fel fog ébredni, és onnantól nem lesz megállás.
Kicsit visszaélek a képességeimmel, és a fadíszítést pár másodperc alatt letudom, amikor is betoppannak a nappaliba és a lányom meglehetősen heves gesztusokkal tudatja, hogy most már az én kezemben akar lenni. Elveszem hát Bonnie-tól, és kezébe adom az utolsó díszt, közelebb tartva a fához, hogy fel tudja húzni az egyik, még szabad ágra.
-Hihetetlenül hasonlít az anyjára.-simítok ki egy tincset a homlokából, majd a magasba emelem, s vissza, csókot nyomva homlokára. Annak ellenére, ami egyre inkább Bonnie-hoz kötött, tudta jól, hogy ha a lányomra néztem Maggie-t láttam és ezt egyszer sem tette szóvá. De ez nem volt elég. Elhatároztam valamit és ehhez tartani is akarom magam a mai napon.-Na ideje a vacsorának, aztán az ajándékoknak.-kapom ölbe Celeste-t, és le se tagadhatnám, de percek alatt szinte minden figyelmem elvonja, ahogy nyakamba csimpaszkodva fordul ismét a fa felé, míg én az asztal felé haladok. Az első karácsonya, amit valóban úgy tölthetett el, ahogy annak rendje, s módja volt.-Azt hiszem ez a csirke megúszta, de mielőtt a másik megcsíp, ígérd meg, hogy nem akarod felgyújtani a lakást.-nézek Celeste-re, mivel az asztalra kerülő pár gyertya esetleges veszélyforrás lehet, de míg a lányomra figyelek, tekintetem Bonnie-ra emelem egy pillanatra, figyelve a reakcióját újabb kedves bókomra.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Dec. 22, 2017 5:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

- Awww, a francba ezt mondhattad volna hamarabb is, akkor könnyebb lett volna karácsonyi ajándékot vennem neked. Elég lett volna egy vörös macska, aki eléggé kelekótya, de illik a gazdájához. – szavak játékosan hagyták el az ajkaimat és édes mosoly kúszott az arcomra, hiszen ez az adok-kapok dolog egészen jól működött közöttünk, talán túlzottan is termesztésen hatott már. Egyszerre volt olyan, mintha nem csak pár hét, hónap telt volna el, hanem sokkal hosszabb idő. Fura volt, de mégis hiányzott, ha pár napig nem tudtam jönni, vagy nem találkoztunk.
- Ki tudja, hogy mit suttogtál neki, amikor altattad őt, vagy csak érzi, hogy apu mikor is szeretne kimenőt kapni. – kuncogtam el magam, hiszen sose akarnék Maggie helyére lépni, de reméltem, ha nagyobb  lesz, akkor is annyira szeretni fog, mint most teszi. Igazából azt se tudom, hogy mit is jelentek a kislány számára, a nagynéni, vagy pótanyának néz? Ez jó kérdés, de egyszer majd kiderül, hogy ki is volnék én az ő kis családjukban.
- Ezek szerint hirtelen már manó is lettem? Annyira pindur még nem vagyok. – koppintottam játékosan az orrára, miközben az ujjai derekamra siklottak. Mosolyogva fürkésztem őt, hogy könnyed nevetésben törjek ki, ahogyan megemlíti a csirkés dolgot. – Nos, az szerintem amiatt égett oda, mert valaki elvonta a figyelmemet, majd amikor menteni akartam a menthetőt még, akkor valaki nem engedett el. – mosolyogva fürkésztem őt, hiszen tökéletesen értett ahhoz, hogy miként is vonja el a figyelmemet mindenről és rövid időre, csak ő és én léteztünk azokban a pillanatokban. Amikor pedig ajkai ajkamra téved, akkor karomat a nyaka köré fonom és elveszem abban a mámorítóérzésben, ami a közelségének köszönhetően kelt életre.
- Én is remélem, mert eddig nagyon is tetszik. – pillantottam még a kopasz fára, majd ismét rá, miközben még mindig a „karjaiban tartott”. Fejemet a mellkasára hajtottam és egy pillanatra csak azt kívántam, hogy örökké tartanának ezek a pillanatok, vagy senki se foszthatna meg tőle. – Direkt csinálod, mi? De már csak azért se foglak faggatni róla, majd megtudom, ha eljött az ideje. – öltök rá nyelvet játékosan, hiszen régóta húz az ajándék dologgal. Bólintok arra, amit mond és nem kell kétszer se mondani, hogy kicsit hosszabb időre eltűnjek a kisasszony szobájában, hiszen az ébredés nála se két percig tart, aztán pedig jöhetett a ruha kiválasztása, mert az se mindegy, hogy mit visel. Amikor pedig készen voltunk, akkor a karomba kaptam őt és elindultunk lefelé, vissza az édesapjához.
- Bejöhetünk? – kérdeztem meg, hiszen fogalmam sem volt, hogy sikerült-e végeznie a fával, vagy nem, ha pedig igen volt a válasz, akkor odasétáltunk hozzá, mert alig, hogy meglátta Enzot máris széles vigyor terült szét az arcán és kapálózni kezdett, hogy oda szeretne menni apához. Ha pedig még a fa mellett állt, akkor nem sokkal azután, hogy átvette, máris lecsapott egy karácsonyfadíszre a leányzó, ami gyönyörűen csillogott a kandalóban lobogó lángok fényében.


■ ■  40 credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Pént. Dec. 22, 2017 4:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Mormogva valamit a bajszom alatt, rá hagyom először a roppant eredeti elszólást, de végül mégis előkívánkozik belőlem egy mondat.
-Szerintem már eddig is azt hiszi, hogy rólam mintázták a kopaszodó öreget.-bár nem kopaszodtam, hajlamos voltam a lányom előtt is kicsit túlzásba vinni a mormogást, ha valami nem sikerült, esetleges törés-zúzást. Bár egyre kevesebbszer fordul elő velem, hogy előbb cselekedtem, mint gondolkodtam. Ennek talán Bonnie is az oka volt. A ki nem mondott szavak ellenére a tetteink tökéletesen mutatták merre tartunk, de mi volt az ok, ami miatt egyikünk sem akarta ezt beismerni, azt talán mind a ketten tudtuk. Én tartottam tőle, hogy akik Maggie-vel, vele is végeznek, de legalábbis képesek ártani neki, ettől pedig inkább két lépést visszaveszek. Hát magamnak legalább a tükör előtt elmondtam már az igazat. Vagy neki, mikor biztosra vettem, hogy mélyen alszik. Valamiért könnyebb volt így, mintha most állnék elő ezzel az egésszel. Csakhogy nem bírtam tovább, éreztem, hogy szükségem van rá, hogy emberként tart számon egyre inkább és emberként is képes vagyok élni ismét, nem csak szörnyként, akit a vér irányít és befolyásol.
-Szerintem épp, hogy el fog aludni, mielőtt újra foglalkoznánk vele. Mintha ma tudná, mikor ne zavarjon.-nézek Bonnie-ra, bár a zavarásért sosem voltam bosszús, de furcsa mód valami kapocs lett köztünk a lányomnak hála... abszurd, ha ez Maggie akarata volt, és sikerrel járt a terv kivitelezésében. Emlékszem az utolsó percekre, szavaira, amik a jövőre vonatkoztak. De akkor képtelen voltam a fájdalmas ürességen kívül, ami mellkasomban keletkezett, másra is fókuszálni.
-Kétlem. Boszorkány vagy, biztos, hogy vannak olyan manók, akik segítenének.-fürkészem, ahogy közelebb araszol, és mikor lábujjhegyre áll, ujjaim gyengéden derekára csúsztatom.-Hát, ott volt az a múltkori eset a csirkével...-féloldalas mosolyom kiszélesedik, ahogy kicsit cukkolom, amitől előbb utóbb, de úgyis kapcsol egy fokozatot és még inkább próbál vissza-vissza szólni.-Bár meglehet, ahhoz az esethez nekem is volt némi közöm.-teszek úgy, mintha ártatlan lennék és egy mártír, de mielőtt elfordulhatna, vagy ellenkezhetne, magamhoz szorítom és megcsókolom, belefojtva a szót.
-Pár hónapja bizonyára kitéptem volna annak a nyelvét, aki azt mondja, megélem a karácsonyt.-nem túl szép, de igaz szavak.-De ettől függetlenül remélem nem ez lesz az utolsó karácsonyom. Ahogy neked sem.-nézek rá komolyan, és remélem, hogy meg sem fordul egy mártír cselekedet sem a fejében, aminek hála ez máshogy alakulna a jövő év folyamán.-De a ma estéd olyan lesz, mint még egy sem ezelőtt. Kezdve az ajándékoddal.-bár ezt már napok óta hallgatja, továbbra is jó titoktartó vagyok és nem buktatom le magam.-Inkább keltsd fel a kisasszonyt, én ezt befejezem.-veszem ki kezéből az éppen felakasztani kívánt díszt, és ellépve mellette, felakasztom azt a fára. A tűz ropogása mellett ez valóban egy meglehetősen nyugodtnak és békésnek tűnő karácsonynak ígérkezik.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Dec. 22, 2017 12:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

Fogalmam sem volt arról, hogy mi is zajlik valójában, mi ez az egész, mert ahogyan múltak a hetek és szép lassan beköszöntött a december egyre inkább kezdett minden megváltozni. Nem tagadom, hogy vélhetően tagadásban is éltem, mert még magamnak se tudtam igazán bevallani, hogy egyre inkább kedvelem őt és már nem csak a lánya az, aki itt tart. Mintha csak féltem volna kimondani, mert ha megteszem, akkor megint valami rossz történik, megint ott lebegne az, hogy vajon mikor is veszítek el egy olyan személyt, akit közel engedtem, akár akartam, akár nem, de megtörtént.  A késő esti iszogatások, beszélgetések pedig csak még közelebb löktek hozzá, hiszen olyan arcunkat mutattuk meg, amit nagyon ritkán teszünk meg. Ugyanakkor egy láthatatlan határt sose léptünk át, de ez sokkal inkább rajtam múlott, mintsem rajta. Mintha csak egy láthatatlan kéz újra és újra visszarántott volna, mintha ez a határ segített volna abban, hogy ne uralkodjon el a félelem, hogy vajon mikor veszi el tőlem a halál, mert fontos volt, de mégse engedtem magamnak teljesen kimutatni, hogy mennyire is azzá vált.
Kislánya mélyen aludt még mindig, hiszen ebéd után ledőlt aludni, mert fáradt volt. Nekem pedig több se kellett, mint elküldjem őt fát szerezni, én pedig visszatértem a konyhába főzni. Az ételek szép lassan készen is lesznek, ahogyan a sütemény is, így ideje megnéznem azt is, hogy miként boldogul a fával, netán legyőzi e őt. Némán dőlök az ajtófélfának és fürkészem őt, mintha csak szeretném megfejteni azt, hogy mit is keresünk itt, mit művelünk mi, de mégis úgy érzem, hogy nem akarok máshol lenni. Ott vagyok, ahol lennem kell és azokkal, akikkel lenni szeretnék és talán végre újra érezhetem azt, hogy milyen az igazi karácsony, milyen az, amikor boldogság és jókedv uralkodik, s a békesség, szeretet körbeleng mindent.
Kérdésére elmosolyodik, majd megrázom a fejemet. – Nem hiszem, hogy jól mutatna a Hupikék törpikékből a gonosz varázsló a fán. Szerintem még a lányod se díjazná. – mind a ketten ismertük a mesét, hiszen a lánya imádta a kék kis cukiságokat. Volt is egy plüss Törpillája. Tudtam jól, hogy nem erre gondolt, de még se bírtam megállni, hogy ne húzzam őt. – Ha megtenném, akkor az túl könnyű lenne. A lányod biztosan örülni fog neki, ha felébred. – mosolyodtam el, de még mindig nem mozdultam meg. – Vagy csak rákészül az estére, mert nem fog hamar aludni menni, ezért előre pihen? – mosolyom pedig még szélesebb lett, hiszen máskor is volt már ilyen, ha tudta, hogy valahova elmegyünk, akkor előtte képes volt hosszabb alvást is beiktatni. Most pedig mondtuk neki, hogy mire felébred, addigra az angyalkák meghozzák a fát és társai. Nem hittem volna, hogy ennyire könnyedén meg fogom találni a helyemet közöttük, de úgy éreztem, hogy részben már én is a családrésze lettem. – Nem volt efelől kétségem se, de a fa nem fogja magát feldíszíteni. Nem léteznek olyan manók, akik a segítségedre sietnének. – léptem hozzá kicsit közelebb, majd az utolsó kérdésére megráztam a fejemet. - Okoztam én csalódást ilyen téren az elmúlt időben? – kérdeztem meg fürkészően, majd egy apró csókot leheltem az ajkára. – Köszönöm, hogy itt lehetek. – boldogság könnyedén csillant meg az íriszeimben, majd ha nem tartott ott a közelében, akkor a dobozhoz léptem, amiben a díszek voltak. Majd kivettem egyet és felakasztottam a fára. – Segítesz? – és ha benne volt, akkor adtam az ő kezébe is díszt. – Tudod, ha pár hónappal korábban mondja valaki azt, hogy ilyen karácsonyom lesz, akkor nem hittem volna el. Úgy éreztem, hogy mindenkit elveszítettem, aki igazán fontos volt számomra és többé nem lesz igazi családias karácsonyom, vagy boldog pillanatok az életben... – nem pillantottam rá, inkább csak egy dísszel babráltam, mintha nem akarna rámenni az adott ágra, vagy valami gond lenne. Még mindig olykor nem tudtam, hogy helyes e az, ha kimondom azt, hogy mennyire is fontosak számomra és boldog vagyok mellette. Nyíltan sose mondtuk ki, de most részben mégis megtettem és féltem attól, amit esetleg az íriszeiben láthatok, így jó kifogásnak tűnt inkább a dísszel babrálni.

■ ■  40 credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 21, 2017 3:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Ha másra nem is volt jó az elmúlt pár hét, mint egyfajta szimbiózis kialakítására, már megérte. De valami egészen más is kialakulni látszott. Elég volt egy meggondolatlan esti iszogatás és az azóta eltelt idő. Bonnie, még ha nem is mondtam ki, de hirtelen több lett, mint valaki, akit a lányom érdekében a közelemben akarok tudni. Nem mellékesen a lányom egyre inkább kezdett hasonlítani az anyjára, ha másban nem is, hát abban biztos, hogy igen könnyen elérte, hogy vele foglalkozzam. A fát becipelve az ajtón, elgondolkodom hol lenne a legjobb helye, majd úgy döntök a nappali és a kandalló mellett lévő üres tér éppen megfelelő lesz. Arrafelé tudja, hogy nem mehet, így nem kell attól tartanom, hogy magára rántja az egészet.
Tekintettel az egész napos készülődésre, a lányom még javában aludt, míg én a karácsonyfa beállításával bajlódtam. A meglehetősen abszurd művelet elég vicces lehetett, mert az efféle dolgokat valahogy sosem nézte ki belőlem senki. Belegondolva, hogy az előző karácsonyom hogy telt, kicsit keserédes érzésekkel lépek el a talpába állított fától. A díszek még ugyan nincsenek rajta, de már így is egész hangulatossá teszi a nappalit. És az emberek többsége azt hiszem ezt az illatot meri elsősorban karácsonyillatnak nevezni. Roppant eredeti, de a sokadig év után mintha számomra egyre kevesebb jelentősége lenne ennek az egésznek. Talán az idei mégis más lesz. Talán...
Az este közeledtével pedig a melankólia egyre inkább átjár. A múltamban valahogy mindig a karácsonyok voltak az elhanyagolt ünnepek egyike. Hol a új élettel és annak megszokásával szenvedtem, hol a túléléssel, most pedig a gyász és az öröm kettőssége az, ami körülleng. Bár ezekről szinte semmit nem mondtam az időközben hátam figyelő szempár tulajdonosának. Bár kétség sem férhet ahhoz sem, hogy ő maga nem vette észre a furcsa viselkedésemből, hogy valami más a mai napon. Az ajándékát pedig még csak nem is láthatta... remélem legalább az eléri a várt sikert.
-Semmi esély nincs rá, igaz, hogy valami hókuszpókkal feldíszítsd egy pillanat alatt?-pillantok hátra vállam felett Bonnie-ra, aki bár mozdulatlanul áll a nappaliba nyíló egyik ajtófélfánál, pontosan érzem a jelenlétét, hallom a szívverését.-Szerintem a lányom a legkevésbé sem érdekelt a karácsonyban.-mosolyodom el ismét a fára nézve, hisz pontosan hallom a dallamos szuszogást is és az ő mozdulatlanságát, ahogy valószínűleg épp valami álom kellős közepén tart.
-Bár lenne ötletem arra, hogyan is üssük el az időnk.-fordulok végül felé, arcomon féloldalas, sokatmondó mosoly táncol. Bizonyos határokat nem léptünk még át, de nem úszhatta meg, hogy ezt ne vessem fel újra és újra.-Kérdezzem meg, hogy hogy áll a vacsora vagy inkább ne firtassam a konyhai tudásod?-támaszkodom a kanapénak, a kandallónak hála félhomályba húzódva. Bár egyikünk sem mondta volna ki, mindketten tudtuk, hogy ez több, mint aminek mutatni akarjuk.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 21, 2017 9:28 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

Nagyot kell nyelnem és meggondolatlanul egy kisebb fájdalmat is érezhet, miközben a szemeim összeszűkülnek. Lehetnek nem voltak tökéletesek a szüleim, de inkább jobban tenné, ha nem is céloz rájuk, hiszen mind meghaltak. A nagymamám, édesanyám és édesapám is… Ez pedig még mindig fájópont volt a részemről. Nem tart sokáig a kínzófájdalom, talán még egy percig se, de vélhetően érezte azt, hogy jobb, ha nem feszegeti ezt a témát.
- Sok mindent tettem, amire nem vagyok büszke és olyan árat fizettem a legtöbbért, amit senkinek se kívánok. De ennek vége! – jelentettem ki elég határozottan és álltam a pillantását. Nem vicceltem vele, nem leszek többé senki bábja se, nem fogok hagyni azt se, hogy csak akkor legyen szükség rám, ha kellene az erőm. Nem, az erőm egyre nagyobb lett, veszélyesebb is és nem akarok még több bajt keverni, csak normális életre vágyom, vagy legalábbis valamennyire szeretném, ha az lehetne, ha nem mindig csak veszteség övezné az életemet.
- Te ezt gondolod, más nem és vélhetően, ha tudna beszélni, akkor ő is másképpen vélekedne. Mindenki követ el hibákat Enzo, de az számít, hogy élünk-e az eséllyel, amikor lehetőséget kapunk egy jobb életre. – mondtam egy kicsit lemondóan, hiszen kezdtem úgy érezni, hogy a falnak is beszélhetnénk, mert jelenleg nem fog semmit se érni. Miért ennyire vak, miért nem látja az esélyt? Olyat ajándékot kapott, amiről sokan álmodnak, de mégse kapják meg. Ahogyan vélhetően én se fogom, mert túl veszélyes lenne és így jobb talán minden is, még ha a Bennett vérvonal is nem öröklődik tovább. – Ezek szerint bennem megbízol, pedig ha jól rémlik régebben nem igazán tetted. – pillantok rá meglepetten, hiszen nem kell kertelni, egyikünk se rajongott a másikért régebben.
- Talán nem vesztettem el a férjemet, de elvesztetem a páromat, elvesztettem a szüleimet és még a nagymamámat is abban a káoszba, amibe belekeveredtünk a Salvatore fiúk megjelenésével. – hangom talán nyers, de ha azt hiszi, hogy csak ő vesztett el olyat, aki fontos volt számára, akkor nagyon is téved. Én elvesztettem a családomat és egyedül maradtam. Tudom, hogy a barátaim még itt vannak, de akkor is oly idegennek érzem őket néha mostanság és oly egyedül magam, mint régóta nem.
Sejtettem, hogy arcának a játéka, mimikája direkt olyan, amilyen, hogy még inkább idegesítsen, én pedig nehezen is, de próbáltam kizárni és nem törődni vele, mielőtt még inkább felhúzna. Nem adom meg neki ezt az örömet, már csak az kellene.
- Nem kell mindig mindenről mindenkinek tudnia. – rántom meg a vállamat hanyagul, de nem mozdulok meg. Amikor pedig elindul a konyha felé, akkor csak követem őt a pillantásommal, de továbbra is a kanapén foglalok helyet. – Remélem borért mész. – ezzel pedig kifejeztem azt is, hogy maradok, de egy ital jól esne. És hirtelen megint nem tudtam, hogy mibe kevertem magam, de úgy éreztem, hogy ez a helyes, ha maradok és segítek, ha megóvom a kislány apját is attól, hogy árván kelljen felnőnie a kisgyönyörűségnek.


■ ■ Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! :hug: És akkor majd ugorhatunk vmi aktuálisra, ha benne vagy. 40 credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Dec. 20, 2017 5:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo
-Csak nem egy közös pont az életünkben a szülői pár, aki több hibát vét, mint amennyi jót ad az életben?-terelem kicsit a szót rólam és az apaszerepemről, amiről meg akar győzni, hogy tökéletesen rám van szabva, pedig nem így volt. A kétségbeesés sosem volt rám jellemző, az első pár napban viszont erősen szorongatta a torkom és nem akart ereszteni.
-Mert te aztán nem ilyen vagy, pláne nem ebben a városban. Ne légy álszent!-szólok rá könnyedén és szem forgatva, bár azt nem tagadom, hogy tudok kegyetlen és kissé vehemens is lenni. De mindenki a maga kárán és a maga életéből tud csak tanulni.
-A lánya nem olyan apát érdemelne, mint én, pláne nem olyan életet, amiben ő a legkevésbé sem lehet jelen.-ellenkezem, bár az ellenkezőjéről mondjon bármit, akkor sem fogok máshogy vélekedni. Egyszerűen kicsit nehezen fogadtam el a halálát, nehezebben, mint amilyen könnyen ment évekkel ezelőtt a viszontlátása. A gyűrűje pedig a mai napig az éjjeliszekrényen pihen, mert hozzányúlni sem volt kedvem eddig.-Ha elbukok nem marad senkije. Ezért lenne szükségem valakire, akiben meg lehet bízni.-ki nem jelentem, hogy megbízom benne, pedig így volt, tényleg hittem neki és abban, aki volt.
-Ne hidd, hogy nem tudom a cselekedeteinknek milyen ára lehet. De fogalmad sincs milyen elveszteni azt, aki olyasmivel ajándékozott meg, amiről vámpírléted elmúlt száznegyven éve alatt még csak álmodni sem mertél.-ahogy az ő hangja is komoly és arról árulkodik, mennyire a saját igazában hisz és mennyire fél a kérésemtől, úgy én is komolyan beszéltem. A feleségem volt, akár hitte, akár sem, éreztem és szerettem Maggie-t. Mindig. Nem mintha ez most bármit is számítana.
Az kifejezetten idegesíti, ahogy rá nézek, ezzel pedig előszeretettel vissza is élek ebben a pillanatban.
-Ugyan már.-forgatom meg szemeim, számon táncoló vigyorral, ami inkább kicsit gúnyos és idegesítő, mint őszinte és kedves.
Bármit is keresett ott, valami visszahozta ide és tekintete túl árulkodó ahhoz, hogy ne vegyek róla tudomást. Valamit titkol, de ki nem. Gyorsan leszűröm és előnyömre fordítom a helyzetet. Szüksége volt vagy legalábbis lehetett rám.
-Nem gondoltam, hogy ennyire válogatós vagy, amikor ez egy jó kompromisszum. Te is jól jársz, én is. Hol a probléma. Az meg, hogy más mit gondolt, vagy mit hisz, személy szerint sosem érdekelt, nem most tervezek ezen elmélázni.-nézek le rá.-A te döntésed. Mész vagy maradsz, rajtad áll. Ha nem te, keresek mást, biztos akad még olyan boszorkány, aki képes pár varázslatra. Tudtommal azt sem gondolta senki, hogy Elena valaha beleszeret Damon-ba, vagy, hogy egyáltalán vámpírként képes lesz élni. És arra sem fogadtam volna, hogy te túlélsz ennyi mindent, pláne egy New Orleans nevű helyen. Bár gyanítom erről sem sokan tudnak, igaz?.-vonom fel most én szemöldököm, s lépek hátrébb, hangom semleges, tekintetem mégis fürkésző és számra egy félmosolyt görbítve indulok a konyha felé.-Az ajtót tudod hol találod.-szólok hátra vállam felett. Ha maradni akar, úgy is maradni fog, ha nem, valóban szükségem lesz egy b terv kidolgozására. De valami azt súgja, hogy erre semmi szükségem nem lesz.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 23, 2017 8:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

- Szerintem kivételek mindig is akadtak minden területen, így miért ne pont ilyen téren akadna? Másrészt meg ki a jó szülő? Szerintem olyan nem létezik, mindenki hibázik, inkább az a fontos, hogy szereted és a szeretet minden hibát képes felülírni. – nem is értem, hogy minek próbálom meggyőzni őt, de azt tudom, hogy ez nem helyes. Mármint az, hogy így gondolkozik. Ennek nem így kellene lennie. Apa lett, akkor inkább végre kapja össze magát, ahogyan eddig is tette és tegyen azért, hogy jó apa lehessen, űzze le a démonait. Nem hiszem el, hogy tényleg képes ennyire könnyedén elfogadni azt a tényt, hogy vámpírok nem nevelnek gyereket.
- Persze, el is felejtettem, hogy a nagy Enzoról van szó, aki nem ismer kegyelmet és aki bármire képes. – forgatom meg a szemeimet, miközben eléggé ironikusan csendül a hangom. Most komolyan? Azt hiszi, hogy Maggie hagyta volna? Nem igazán ismerem azt a nőt, és már nem is fogom, de az eddigiek alapján okkal nem avathatta be Enzot a dolgokba, ahogyan talán pontosan azért halt meg, hogy ők ketten élhessenek. – Miért nem tudod elfogadni a döntését? Talán okkal intézte így a dolgokat, hogy titeket egymásra hagyott. – teszem még hozzá kisebb hallgatás után, de már előre várom azt, hogy miként fog ezen is morogni egy sort, vagy éppen mondja azt, hogy ez badarság, cáfoljon meg. – Ha én nem is, akkor talán idővel ő igen. – bökök a lánya felé, mielőtt még elvinni lefektetni. Én hiszek abban, hogy egy gyermek idővel még inkább képe rabul ejteni a felnőtteteket, a szüleit. Azt meg remélem ő se gondolta, hogy majd hagyom elsétálni a vesztébe, miközben meg rám hagyja a lányát. Szüksége van az apjára, és olyan személyt úgyse kaphat az élettől, mint amilyen ez a vámpír. Kár lenne tagadni, hogy van egyénisége, még akkor is, ha néha feláll tőle a nem létező szőrszálam is.
- Jó helyen van és ne kért, hogy ezt bizonyítsam. Meghaltam, voltam horgony is, Enzo. A halál békés tud lenni, ne zargasd azokat, akik már nincsenek közöttünk. – nem viccelek. Én is megtanultam a saját káromon, hogy mivel is járhat az, ha holtaktól kérünk segítséget, vagy netán egy halottnak életet adunk újra. Nem vicc az, hogy mindennek ára van, hogy a mágia se ingyen van, hogy felelőtlenül lehetne használni.
Mosolyára csak fújtatok egyet, de nem mondok semmit se. Minél távolabb tőle, az lesz a legjobb. Elég, ha csak egy személy gyakorol rám hatást, nem kell még egy ebből a házból.
Az pedig, hogy nem kérdésnek szánta, hanem fogadjam el csak megrázom a fejemet. Nem fogok erről vitát nyitni. Tudom, hogy a Mikaelsonok ellen sose egyszerű, az is szerencse volt, hogy hajdanán egyetlen egynek el tudtuk venni az életét, aki ismét él. Nem éppen jó jel, de New Orleans vélhetően lefoglalja őt, vagyis nagyon remélem.
Figyelem, ahogyan közelebb jön, a szavaira csak kérdőn kúszik feljebb a szemöldököm, amikor pedig elkezd homályosan utalgatni, akkor elnevetem magam és felpattannék legszívesebben, ha pont nem közvetlenül előttem állt meg. – Ezt te se gondolhatod komolyan. Soha senki se venné be, hogy te és én. – nevetem el magam, mintha lehető legnagyobb őrültségnek tartanám, és mintha még én is képtelenségnek tartanám és nem tudott volna a közelsége korábban zavarba hozni. – Szerintem mindenki tudná, hogy hazudok, vagy éppen te, ha a te szádból hallják. Te és én… - megrázom a fejemet, ez csak valami fura tréfa lehet. Lehet a lánya levett a lábamról, de ő nem.

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Nov. 08, 2017 8:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

Lehet, hogy nálam jobban nem szeretheti más, de egyedül kevés vagyok neki. Nem vagyok az anyja. És legkevésbé sem nevezném magam tökéletes apajelöltnek.-épp csak azt nem mondom ki, hogy soha nem is akartam igazából apai örömök elé nézni, mert ez ebben a formában nem is lenne teljesen igaz. Ettől függetlenül viszont nem érzem a helyzet magaslatán magam, már ami az apa szerepem illeti. – Vámpírok nem nevelnek gyerekeket.-rázom meg fejem lemondóan, hisz amit mondok, valóban egy abszurd elképzelés abszurd megvalósulása.
Elen tartok, nem segítem sem az ő sem a saját helyzetem. Nincs erre különösebb okom, de egyszerűen nem akarok hinni szavaiban. El akartam engedni a lányom az életemből, ahogy más is tette és tenné, és megpróbálnék neki egy olyan életet biztosítani, amit még akár Maggie-vel az oldalamon én is megadhattam volna neki.
Nincsenek meglepetések. Nem tudok többet, mint amit elmondtam. Nem tudok róluk semmit. Ha tudnék, már nem itt lennék, és ha tudtam volna róluk, Maggie még itt lenne. Szerintem ez a képlet ennyire egyszerű.-rántok vállat, a szobából nem távozom, nem járkálok, egyszerűen megállok karba font kezekkel és úgy nézek rá, fekete szemem semmitmondóan csillog még akkor is, mikor a lányom jövője kerül szóba. – Nem várom el. Megpróbálhatsz megállítani mindenféle boszi dologgal, de hosszú távon nem tudnád elérni, hogy maradjak. -a bosszú hajtott, nem először életem folyamán, de lehet, hogy ez lett volna az utolsó, hogy elsötétült gondolatokkal nézek a jövő felé. Talán mindenkinek úgy lenne a legjobb.
Tudnom kell, hogy ki tette ezt és tudnom kell, hogy Maggie jó helyen van.-mondom komolyan, ha tetszik neki ez a hozzáállás, ha nem. Máshogy jelenleg nem igazán tudok gondolkodni erről.
Közelebb állok meg hozzá, mint kellene, látom rajta a zavarodottságot, így pláne nem mozdulok. Távolabb lép, nem követem, ellenben tagadhatatlan mosollyal jelzem felé, hogy a lépése nem lep meg, de felettébb jó látni, ahogy próbálkozik kikerülni a körből, amit most alkottunk meg.
Ez nem kérdés volt, vagy olyasmi, amit veled vitatnék meg. Egy egyszerű beletörődés is éppen elég lenne. De ki tudja…-vonok vállat, ám hangom nem éppen kedves vagy arról árulkodó, hogy meg akarom vele ezt vitatni. Határozott, s mondjon bármit, ezen nem fog változtatni a véleménye.
Mi van?-szalad ki a kérdés és ezzel egy időben szemöldököm is a homlokom közepén köt ki. – Ezt nem mondhatod komolyan…-rázom meg fejem, de kétlem, hogy hazudna ilyesmiről. – Hihető történetet? Mi lenne, ha az igazat mondanánk?-döntöm oldalra fejem, felé lépve ismét. – Vagy olyasmit, amit senki nem hinne el, de épp ezért be is válhatna?-célozgatok homályosan, mosolyom mégis sokat sejtetően elárulja gondolataim, ahogy szemem végigszalad arcának vonásain, és megállok előtte, míg ő ülő helyzetbe huppan a kanapéra.



■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 11, 2017 6:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

- Pedig talán riasztania kellene, mert van kiért élned! – a hangom eléggé komolyan csendül és láthatja, hogy nem félek tőle, ahogyan nem fogom magamban tartani azt, amit gondolok. – Tényleg azt hiszed, hogy távol tőled biztonságban lenne? Hogy úgy neki jobb lenne? Senki se szeretheti jobban, mint ahogyan te teszed, senki se tudná úgy óvni, ahogyan te, mert a te szívedben tényleg benne van. Talán a mi fajtánk veszélyes, magában hordozza a bajt, de ugyanakkor nagyobb esélyt is kapunk arra, hogy megvédjük azokat, akiket szeretünk. – nem érdekelt, hogy mennyire morgolódott közben, ha meg le akart lépni, hogy nem hallgatja végig, akkor könnyedén nem engedtem ki a szobából egy bűbájjal. Ő hívott ide, így az a legkevesebb, hogy akkor végighallgat, akár tetszik, akár nem, amit hall. De abban biztos, hogy mélyen legbelül tudja azt, hogy igazam van.
- Valóban, de nem is ezt állítottam. – hagyom ennyiben és nem érdekel már merre megy. Nem kellett volna vélhetően idejönnöm. Egyszerűen ennek így nincs értelme, minek akarta, hogy itt legyek, ha még a fal is jobban meghallgatna, megértené amit mondok, mint ő? Nem vagyunk puszipajtások, de ha már segítséget kért, akkor szerintem igazán megpróbálhatná felfogni azt, amire célozni akarok és kevésbé lehetne csökönyös.
- Mindent, amit tudnom kell? Nem szeretem a meglepetéseket és jobb szeretném tudni, hogy mik is a terveid és pontosan mit vársz el tőlem. Én se vagyok csodatevő, így akárkit én se tudok megtalálni. Meg azt se várhatod el, ha megtalálom őket, akkor oda foglak küldeni, kockáztatva azt, hogy árván kelljen felnőnie a lányodnak. – billentem oldalra a fejemet, mert ezt ő se gondolhatja komolyan. Nem, ezt ő se gondolhatja, hogy hagynám azt, hogy Maggie aztán meg egyszer rajtam verje le a port, mert nem védtem meg a seggét a gyermeke apjának. Nem kellemes hely amúgy se a börtönvilág, meg a túlvilág se, meg horgonynak se lenni, így nem kísérteném már ilyen téren a sorsomat.
A mosolya könnyedén elárulja, hogy tudja a közelsége valamilyen szinten hatással van rám és zavarba is sikerül hoznia. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor még a szavaival is rá tesz egy lapáttal, így nem csoda, hogy amint lehetőségem adódik pár lépésre tőle állok meg. Úgy fürkészem őt. – Megvédesz? Nem kell a védelmed és ha ő a halálomat akarná, akkor úgyse tudnád megállítani. – fonom össze a karomat, de azt is tudtom, hogy rájuk nem jelentene veszélyt, maximum az én nyakamat akarná. – Másrészt meg szerintem ilyentől nem kell tartani, mert bőven van, ami lefoglalhatja őt New Orleansben és ahogyan visszaadtam neki az életet, úgy el is vehetem, így nem hiszem, hogy ide merészkedne. – avatom be homályosan, hiszen nem akarom egyelőre felfedni magam előtte, hogy visszahoztam Kol Mikaelsont, mert tuti le fog hülyézni és jogosan tenné, de valahogy nem vágytam tőle is még erre. – Nem kérek többet, maximum annyit, hogy találjunk ki valami hihető történetet mit is keresek itt, mert biztos lesz olyan, akinek szemet fog szúrni és nem ártana, ha ugyanazt dalolnánk, vagy tévedek? – pillantok rá kérdőn, majd pedig lehuppanok vissza a kanapéra. Mibe keveredtem megint? Inkább nem akarom tudni, de még se akarok elmenni innen…


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 19, 2017 4:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

A kapcsolat közte és köztem érdekes volt. Ő inkább kezelt megvetéssel és iróniával, mint komolyan, ellenben Maggie hamar a páncélom mögé látott, akár szó szerint nézve is. A két nő mégis lehetetlenül hasonlított egymáshoz, szinte zavaróan, hisz egyikük nem élt. Éreztem a levegőben a feszültséget, hogy vívódik, de a lányom olyan lehengerlő hatást ért el, hogy lassan, de biztosan a bőre alá férkőzött ő is. A vadászból így lesz préda.
-Sokan sok mindent nem hisznek el.–vonok vállat általánosítva, de nyitva hagyva a kérdést, hogy ettem-e már boszorkányból vagy sem. Nem erre a napra tartozott ezt megvitatni. –Ha akkor tudnám biztonságban, amikor nem mellettem van, megtenném. Nem emlékezne rám. És én se rá. A biztonsága többet számít, mint az elképzelés, hogy milyen apja lennék.– célzok ezzel részben arra, hogy a vámpírok különleges, néha hasznos tulajdonsága, hogy képesek kikapcsolni mindazt, amit éreznek.-Engem már nem riaszt az üresség.-vallom be, és komolyan is gondolom. A lányom élete többet jelentett annál, hogy én mire vágyok, hogy mit szerettem volna neki megadni vagy mivel rabolta el a szívem a legelején, mikor kezembe fogtam. Szeme pedig tökéletesen tükrözte, hogy nem bánnám, amit teszek. Ha az, amit tenni készülök egy jobb ügyet szolgál.
Túl sokan vették őt számításba, s mégis hagyták azon kívül, kihasználva alkalmakként az erejét, a tehetségét, máskor a jelenlétét is szőnyeg alá söpörve mit sem törődtek vele. Megértettem, és valahol már sajnáltam is ezért. Talán pont ez volt az oka annak, hogy kicsit nehezebben és hosszabb idő után szántam rá magam, hogy a segítségét kérjem bármiben is.
-Ne gyere ezzel a szöveggel, mikor te is tudod, hogy a világ nem így működik. Nem fekete és fehér.-próbálok rámutatni a lényegre, hogy mivel a mi kapcsolatunk inkább volt viharos, mint barátságos, nem gondolom, hogy ezt komolyan gondolta és kivetítette rám.
Állkapcsom megfeszül, nem válaszolok. Testtartásom ezzel egy időben változik meg, az emlékek úgy söpörnek rajtam végig, hogy azzal engem is meglepnek. Nem a jó értelemben, hisz arcom is egy időben változik meg ezzel. Mindketten túl sokat vesztettük már, ezt tudtuk. Igaz, ő a múltamról kevesebbet tudott, mint én az övéről.
Mivel szeretnéd magyarázni? Elegem van, hogy magyarázkodom. És isten lássa lelkem, nem is fogok. Ha menni akarsz, menj. Nem foglak semmire sem kényszeríteni. Nem tartozom senkinek sem válaszokkal. Maximum neked. Szóval mit akarsz hallani?– kérdésem egyszerű, de a válaszra hagyok időt, lányommal a kezemben annak szobájába sétálok és a kiságyba fektetem, az ajtót résnyire nyitva hagyva.
A gondolatolvasás tudtommal boszorkány képesség. Játszunk nyílt lapokkal. – ajánlom fel, s látva zavarodottságát, amit közelségem vagy tekintetem vált ki belőle, előjön a jól ismert mosolyom és kicsit oldalra billentem a fejem. – Hónapokra eltűnsz, majd egy telefonhívásra itt teremsz. Valaki megbántott, összetört. Nem érdekel ki volt, nem fogok bosszút esküdni, nincs rá okom. De ha itt maradsz, megvédelek, ahogy tudom őt is. –szavaim komolyak, hagyok neki némi egérutat kicsit távolabb lépve tőle, de nem teljesen ellépve a szoba túlsó végébe. Tekintetem a polcon lévő képre siklik, Maggei mosolygós arca úgy néz vissza rám, hogy az már szinte élethű, hogy csontomig hatol az emléke. – Ha ez nem elég és több magyarázatot vársz tőlem a kérdéseidre, nem tudok azokkal szolgálni. Még. –elkapom a képről tekintetem és próbálom vonásaim rendbe szedni, elrejteni előle és a világ elől, ahogy mindig is tettem.



■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 12, 2017 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

Csak sóhajtottam egy aprót, de nem feleltem rá semmit se, mert míg ő komolyan mondta, addig én ironikusan vágtam volna vissza, hogy lassan tényleg aggódni fogok érte, mert valami az agyára ment. Nem voltunk mi puszipajtások, de még azt se mondanám, hogy jóba voltunk. Ezért is volt meglepő az, hogy itt voltam, eljöttem, de nem bántam meg, hogy így tettem. Celeste könnyedén lopta be magát a szívembe, talán még nálam is nagyobb bűvereje van, legalábbis egy pillanatra ez is megfordult a fejemben.
- Nem hittem volna, hogy válogatós vagy, de mindig vannak újdonságok. – rántom meg a vállaimat úgy, mintha nem is igazán érdekelne, meg tényleg nehezen tudtam elhinni azt, hogy még sose evett boszorkányból. Főleg, hogy egyes vámpíroknak ez egy fajta kihívás is. Meglepetten pislogok párat, de még se teljesen, majd egy aprót sóhajtok. – Tényleg képes lennél lemondani róla? Szemmel láthatóan nagyon is kötődsz hozzá Enzo, azt hiszed, hogy nem emlékeznél rá, hogy ne vágynál rá? És mi lenne x év után belépnél az életébe, ha már elég nagy és előadnád azt, hogy barátok lehettek, miközben az apja vagy? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen lehet ez mind szép és jó, mármint amit mondott, de eléggé nehezen tudom elhinni, hogy tényleg képes lenne rá a látottak után. Túl régóta vannak együtt ahhoz, hogy csak úgy továbbadja valakinek.
Lehet meg kellene lepődnöm azon, hogy ő is segítséget akar tőlem kérni, de már nem tettem, hiszen mindenki ezt akart tőlem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy mindenki csak erre akar használni és csak akkor jutok eszükbe, amikor kellene a varázserőm, ez pedig egyre inkább rosszabbul esett… Túlzottan is, még ha nem is mutattam ki.
Csendesen hallgattam azt, amit mond és ahogyan mondja. Nem értettem, hogy miért gondolja így, vagy miért mondja ezt, hiszen a tettei pont az ellenkezőjét sugallta. Remek apának tűnt, még akkor is, ha nem kedveltem őt annyira, vagyis semennyire ez lenne szerintem a megfelelő szó rá. Nem éppen viharmentes volt az eddig találkozásaink és túlzottan esélyt se adtam annak, hogy ez változhasson, hiszen leléptem én is jó pár hónappal korábban ebből a városból. Talán már túl régen is.
- Talán emlékeztet ezekre a dolgokra, de az meg se fordult a fejedben, hogy talán általa kaptál egy esélyt arra is, hogy jobb emberré, akarom mondani vámpírrá válj? – közben lassan összefontam a karomat magam előtt. Lehet abszurd gondolat, de ez volt az igazság. És szemmel láthatóan eddig egészen működött. – Lehet igazad van, de ha nem rémlene mielőtt úgy igazán fontossá válhatott volna bárki is mindig meghalt mások miatt. – talán túl nyersen csendül a hangom, de ez volt az igazság. Elveszítettem a családomat, ahogyan elveszítettem bármely olyan férfit még azelőtt, hogy igazán szerelem lehetett volna belőle… Így nekem nem kell bemutatni a veszteség fájdalmát, mert remekül tudom mennyire pokolian fájó tud lenni. – Eddig egy ember tudta, nem kettő. Másrészt meg mégis mivel akarod kimagyarázni azt, hogy hirtelen itt vagyok nálad egyre többet? Akik ismernek minket pontosan tudják, hogy mennyire is nem kedveljük egymást. – pillantottam rá kérdőn, mert kíváncsi voltam, hogy vajon erre gondolt-e már, hiszen jó lenne egyeztetni az esetleges hazugságot, hogy legalább egyezzen.
Hirtelen nem tudok válaszolni amikor visszakérdez, de szerencsére nem is kell, mert hamarosan inkább elviszi a lányát lefektetni. Én csak egy aprót bólintok, hogy rendben van. Majd pedig a kandallót figyelem, azt, ahogyan a tűz játszik benne és mire észbe kapok, addigra újra itt van és még sarokba is szorít. Egyetlen egy mozdulat, ige lenne és a hátát a szomszédos fal masszírozná meg, de még se akarom bántani. Állom a pillantását. – Semmi se történt velem! Miért történt volna? – kérdeztem meg egy apró, de annál inkább bizonytalanabb nevetéssel. – Csak jobbnak látom, ha nem csak egy vámpír neveli fel, aki történetesen férfi… - szólalok meg alig hallhatóan, mintha ez lenne a teljes igazság, pedig biztosan nem az, de magam sem tudom, hogy mi lenne az. Összevagyok zavarodva és a közelsége se éppen segít a helyzetemen, vagy az, ahogyan fürkész…


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Pént. Jún. 09, 2017 6:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

- Okosabb vagy, mint hihetnék sokan. – szánom mindezt dicséretnek, mindennemű irónia vagy leszólás nélkül. Az emberek hajlamosak voltak az első benyomásból ítélni, s ez az ő esetében különösen érdekes lehetett. Valószínűleg mindenki előbb nézte volna őt valami könnyelmű boszorkánynak, mint erős független nőnek.
- Nem vagyok a boszorkány vér rajongója, bár ez meglephet. –hagyom rá, higgyen felőlem azt, amit akar. A lányom lőtt viszont nem terveztem senki vérét kiontani. Bár azt hinnénk, hogy minden emléket elfeledünk, elég, ha magamból indulok ki. Vámpírként több dologra és sokkal részletesebben emlékeztem, mint emberként tettem. – Nem. Találnék neki egy szerető családot, akiket megigéznék, hogy eszük ágában se legyen ártani neki, amíg felnő. Vagy még jobb. Keresnék egy boszit aki ezt egy egész életre biztosítja a két illetőnél. – nem kertelek, őszintén és egyszerűen válaszolok.
Nem kihasználni akartam, és nem is az előbb említett tervhez használtam volna, inkább azt akartam kérni tőle, amit mindenki más is. Valamiféle segítséget, ami előrébb mozdít és haladásra ösztönöz. Mert most valahogy az elmúlt hónapokban szépen belesüllyedtem a magam kis világába a magam kis módján.
- Nem lesz nehéz nem hozzá szokni. – vontam vállat, számra lehengerlően őszinte féloldalas vigyort varázsolva. Nem sűrűn szórakoztam mostanában másokkal és én sem éreztem, hogy szükségem van efféle emberi kapcsolatokra.
- Ha nem lenne, nem lenne, aki emlékeztetne az anyjára és a saját hibáimra. – reakcióm végtelenül őszinte volt ismét, talán kicsit túl őszinte is. Nem haragudhattam ilyen miatt rá, de sokkal inkább utáltam ezt a helyzetet, mint amennyire szerettem vagy szeretnem kellett volna. Nem pályáztam erre a szerepre és talán soha nem is akartam ebben a helyzetben lenni. – Valóban. De a szerelemnek pont ez a lényege, nem? A legváratlanabb helyen talál rád és a legváratlanabb dolgokra képes hála neki az ember. – éreztem, hogy nem gúnyolódva mondta, amit mondott, hogy nem szemrehányó volt, inkább megértő.– Nem. Tudom, hogy mire képes a város. De eddig titokban volt, nem igaz? – vonom fel szemöldököm, hisz ha valakihez, hozzá könnyedén jutottak el olyan információk is, amik máshoz talán nem olyan könnyen.
– Mi miatt akarnám, hogy még a közelében légy? – érdeklődöm homlokom közepére szaladó szemöldökkel. Lányom hasonló kíváncsisággal fordul Bonnie felé, mintha pontosan értené, hogy mire is gondolok. Pedig még túl kicsi volt ehhez. –Le kellene fektetni. Addig maradj itt.–szólalok meg, és lányommal elindulok a szobája felé, majd miután a kiságyba tettem és behúztam az ajtót magam mögött, visszatérek a nappaliba. Az eltelt pár perc talán elég volt, hogy megfogalmazza magában a pontos választ a kérdésemre. – Valami történt veled. De vajon mi? –nézek le rá szúrós és fürkésző tekintettel, elzárva előle mindennemű menekülési útvonalat. Túl kíváncsivá tett az a lány, aki előttem állt, hisz nem az volt, akit legutoljára láttam. Valami valóban megváltozott nála. Ahogy nálam is.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 16, 2017 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

- Tudod, ha másabb lenne ez a helyzet, akkor még azt hinném, hogy fenyegetőzni próbálsz, de lássuk be te kerestél meg, így miértelme is lenne? - mosolyodtam el egy kisebb grimasz keretében, azt meg én se tudtam igazán, hogy mennyire is élvezem ezt a helyzetet. Celeste könnyedén nyert meg magának, de attól még tudtam, hogy nem ennyi az egész. Sose csak boldog oldala van valaminek, hanem sötét is. Veszélyben éltem egészen eddig és most egy másikba akarnék tényleg keveredni? Egy olyanba, aminek azt se tudom mi lesz a vége és tényleg pont Enzo kedvéért? De akkor se tudtam elmenni afelett, ahogyan ez a tündér az ujjai köré csavart. Sose hittem volna, hogy ilyen megeshet velem.
- Látom még mindig nem sokat változtál. Van még mit tanulnod a vendégszeretetről, vagy úgy tervezted, hogy kicsit még meg is csapolsz? – vágtam egy kisebb szemtelen pillantást irányába, miközben hagytam, hogy a bennem szunnyadó anyai ösztönökkel vonjam az ölelésembe a gyermeket és hagyja, hogy hozzám bújva pihenjen kicsit. Bonnie Bennett te tényleg nem vagy normális! Ez nem az én dolgom lenne, de mégis itt vagyok. El akarok menni, de mégis képtelen vagyok rá. – Tényleg nem lennél akkor már itt? Mi lenne a lányoddal? A hátadra kötnéd, miközben bosszút állsz? – tettem fel eléggé abszurd kérdéseket, de pontosan annyira voltak a szavaim azok, mint ahogyan ő reagált korábban. Nem érdekelt az, hogy a kedvében járjak a szavaimmal. Nem tűnt soha olyan ostobának, aki ne tudná azt, hogy képes lennék megvédeni magam vele szemben. Még akkor is, ha ehhez fájdalmat kell neki okoznom. Nem túlzottan érdekeltek már ilyen az emberek. Talán kicsit én is önzőbb lettem, de úgy éreztem, hogy lassan tényleg mindenki csak akkor keres meg, ha kell neki valami. Lássuk csak a jelenlegi helyzetet, hiszen ez se kivétel ez alól. Azért ülök itt, mert kellene neki az erőm és a segítségem, hát milyen kedves gesztus, de egyébként meg pont nem érdekelné, talán még fel se tűnne neki, ha meghalnék. Ez pedig mélyen legbelül igazán kifacsart.
- Csak ne szokj hozzá. – feleltem könnyedén, hiszen nem gondoltam azt, hogy valaha tudnék igazán bókolni neki. Egyébként se voltam ilyen, de ő még annyira imádnivaló se volt, mint szeretné. Ennek ellenére is szinte még mindig alig volt felfogható az, hogy tényleg apa lett belőle. Egyszerűen olyan lenne, mintha az égiek túl sokat ittak volna és nem figyeltek volna arra, hogy milyen hibát is követnek el.
- Sose állítottam, hogy erre a szerepre pályáztál volna, de szerintem annyira nem bánod. Láttam azt, ahogyan foglalkoztál vele. Fogadjunk, ha nem lenne, akkor hiányozna neked, vagy tévednék? – örökbe is adhatta volna, vagy akár rosszabbat is tehetett volna a lányával, de még se tette. Helyette inkább titokban nevelte, viszont azt mind a ketten tudjuk, hogy ebben a városban semmi se maradhat örökre titok, így előbb vagy utóbb nem fogja tudni eltitkolni bármennyire is szeretné. – Te aztán tudod, hogy miként dobd fel az életedet és miként szeress bele pont egy olyan nőbe, akinél talán rejtélyesebb nem is létezhetne. – nem gúny volt. Talán egy picit, de inkább elharaptam a nyelvemet. Nem ismertem a gyermek anyját, így ítélkezni se akarok, de az eddig hallottak alapján nem mondanám azt, hogy a lehető legegyszerűbb nővel szűrte össze a levelet. A kérdése meglep, de szinte időm se van reagálni rá, mert máris folytatja tovább a dolgot. – Milyen kedves vagy, de ha nem tűnt volna fel, még mindig nem szőke vagyok, de azt remélem tudod, hogy ebben a városban semmi se maradhat örökre titok, vagy ez még újdonság lenne számodra? – vontam fel érdeklődve a szemöldökömet, majd megrántottam a vállaimat. Érdekes volt látni, hogy mennyire óvja őt, pillantásommal követtem őket, de aztán végül én felálltam, míg ők ültek. Lassan sétáltam az asztalhoz, hogy töltsek magamhoz italt, mert ehhez talán kelleni fog. – Mit kérek cserébe? Hogy vigyázhassak rá és ne csak emiatt akard, hogy a közelében legyek… - szólaltam meg végül komolyan és sötétlő íriszeimet ráemeltem. Fogalmam sem volt, hogy miért pont ezt kérem, de azt hiszem megkedveltem Celestét, és ha másnak nem is hiányoznék, ha többé nem lennék, akkor legalább egy olyan személy legyen, akinek igen. És ha pont ez egy gyermek, akkor legyen.



■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 27, 2017 7:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo
Bármennyire is utáltam az ötletet, a megoldás kulcsa most ő volt. Mintha abban reménykedtem volna, hogy ő képes a holtak gondolataiban olvasni, ha már nekem nem ment, s az elmúlt hónapokban nem is nagyon találtam nyomát annak, mi a fenét akarhatott a feleségem anno. Arról nem is beszélve, hogy a bennem növekvő ürességtől, s annak előtörésétől még nem is igazán féltem eddig ennyire, mint most. Az is meglep, hogy eljön, az is, ahogy a lányom természetesnek tartja őt a közelében és mintha csak az anyja hiányát kapná vissza egy nő személyében, ragyogó mosollyal csodálkozik rá a jelenre, a külvilágra, a kezébe adott játékra.
¬¬–Élvezd csak ki a helyzetet Bonnie Bennett.–eresztek el félmosolyt, fejem megrázva, jellegzetesen megvonva közben egyik szemöldököm. Kicsit talán oldottabb volt a helyzet, mint eddig, s az őszinte utálat után, mintha némi megértést tapasztaltam volna. Pedig én aztán még el sem mondtam, mire is kellene ő.
Vállat vonok és elgondolkodva nézem kezében lévő lányom, aki erre rám emeli tekintetét, figyel, majd mosolyogva tér vissza a játéka szorongatásához. Mikor változtam én bébiszittelő apukává? Egyáltalán hogy a fenébe kerültem ide? Ezek a kérdések éjszakánként is sűrűn foglalkoztatnak, amikor a ház előtt el-elkapok pár embert, de ölni… egy kiontott élet sem tapadt kezemhez lassan több, mint egy éve. Maggie mellett nem volt szükségem ilyesmire, de most úgy éreztem, ha innen kilépnék, hátat fordítva mindennek, senki sem tudna megállítani, hacsak szívem ki nem tépi a helyéről. Lehet, ez is egy megfontolandó megoldás lenne mindenre.
Ha tudnám, nem ücsörögnék itt, és te sem. De nem tudom és nem is hiszem, egyedül rájövök. De, ha menni akarsz, tessék, az ajtóm nyitva van, nem foglak megakadályozni semmiben. Amíg az őt nem érinti.–szögezem le, ekkor már Bonnie szemébe nézve. Arcom nem sok mindent enged a külvilág számára megmutatni, érzelmektől és gondolatoktól mentesen merengek el a barna szempárban.
Látom, meglep. Ezt igyekszem bóknak venni.–próbálok jól hozzáállni a dologhoz, kisebb-nagyobb sikerekkel. Kettőnk közül ő utálta a vámpírokat, én nem voltam egy szent, de a boszorkányokban mindig láttam a potenciált, ha valamiféle segítség kellett. Könnyű volt őket levenni a lábukról, és most nem feltétlenül a negatív és végzetes oldalról közelítem meg a dolgokat.
Elhiheted, hogy nem így képzeltem. De kösz.–hangom megkeményedik, mintha mit sem számítana ez az egy szó, s őszintén kicsit így is érzem. Akár hallok ilyesmit, akár nem, a helyzeten nem fog változtatni. Maggie meghalt és egyedül hagyott a lányommal. Még akkor is fájt ez, ha előtte, s felbukkanása előtt egyedül is tengettem a mindennapokat. A jelen kicsit más volt Celie-nek hála.
Rajtad kívül senki. A boszorkány, aki segített Maggie-nek, mikor ő megszületett, az orvosa, felszívódott. Nem fogom világgá kürtölni, hogy két vámpírnak gyereke született, aki történetesen ember. Ja, és az anyja rejtélyes módon meghalt, pár Augustine doktor leszármazottjaként. –válaszolok kérdésére tömören, mintha nem is akarnék rá igazából válaszolni, s lehet, hogy így is van. –És semmi. Mit kérsz cserébe?–ritka az, hogy egy boszorkány ingyen és puszta jóindulatból cselekszik. Az még ritkább, hogy épp egy Bennett cselekszik így. –Ha valaki megtudja, hogy ő él és mi történt vele, velünk, te leszel az első, akit a másvilágra küldök, ugye megérted ezt az apró játékszabályt?–érdeklődöm, felállok, kiveszem kezéből a lányom és a magasba emelve őt, végül leteszem magam mellé a fotelre.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 26, 2017 3:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

Nem igazán érdekelt, hogy mit vesz fel, vagy éppen mit nem abból, amit mond. Ha arra vágyott volna, hogy bókokkal és kedvességgel árassza el őt valaki, akkor biztosan nem hívott volna engem. Ismert már annyira, hogy tudja nem rajongok érte túlzottan. Igaz, melyik vérszívóért rajongana bármelyik boszorkány is, amikor legtöbb esetben pont ez a faj hozza el a pusztulást? Bár az is tény, hogy Stefant főként, de azért kicsit még Damont is egészen megkedveltem, de messze nem annyira, mint Caroline-t vagy éppen Elena-t. Érdekes, hogy az ismerőseim közül mindenkiből vámpír lett, egyedül én maradtam mondhatni halandó. Szerintem el se tudnám viselni azt, ha egyszer arra kellene fanyalodnom, hogy mások vérével tartsam magam életben.
Kellett egy kis idő, mire sikerült felfognom, elfogadnom a nyilvánvalót, hogy az ő lányát kaptam ki a kezei közül. Ahogyan azt is, hogy szépen elárultam, hogy mit is gondolok róla, ha még arra is képesnek tartanám, hogy esetleg egy ártatlan gyermeket bántson. Fura volt belegondolni abba, hogy apa lett belőle. Nagyon is fura, mert sose néztem volna ki belőle. Celeste könnyedén csalt arcomra mosolyt, pedig sose hittem volna, hogy egy idegen gyermeke erre képes lenne, majd amikor felpillantottam róla az apjára, akkor láttam, hogy miként remeg a keze, de még se tettem szóvá, inkább csak pillantásommal megkerestem a kislányt és hagytam, hogy rövid időre magával ragadjanak az érzések, amik talán gyengévé tettek ezekben a pillanatokban.
- Valóban, és talán lenne olyan, aki még tapsikolna is a bűvészmutatvány látványán. – pillantottam végül ismét Enzora egy féloldalas mosollyal az arcomon, hiszen biztos voltam abban, hogy az ártatlan gyermek azt hinné, hogy csak az ő kedvéért tesszük meg, hogy jól szórakozzon és nem azért, hogy aput megbüntessük.
- Fogalmad sincs, hogy miért akarta, hogy felkeress, vagy éppen kitől véd meg? – a döbbenet és az érthetetlenség könnyedén kicsendült a hangomból, mert nem értettem, hogy miként élhettek együtt és hozhattak össze egy gyereket, miközben az egyik legfontosabb dologra nem derült fény. Mit vár mégis? Legyek bűvész és találjam ki, hogy milyen veszély leselkedik a gyerekre? Szép is lenne, azért ennyire nem könnyű ilyet tenni. – Szerintem meg lett volna az okom arra, hogy ne jöjjek és még mindig távozhatok, vagy tévednék? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, mert többé nem akartam olyanba keveredni, ami az életembe kerülhet. Többé nem akartam az a személy lenni, akire csak akkor figyelnek fel, ha szükségük van egy boszorkányra, mintha csak mint egyszerű ember már nem is számítottam volna itt senkinek se. Ez pedig mélyen legbelül pokolian fájt. – Kicsit? Talán nagyobb hatással van rád, mint a legtöbb két lábon járó bombázó tudna lenni rád. – ironikusan értettem, hiszen pontosan tudtam, hogy nem élt mindig szent életet a velem szemben ülő férfi, de közben az se kerülhette el a figyelmemet, hogy az íriszeiben valami lappangott. Talán néma segélykérés, vagy csak kisebb könyörgés, hogy maradjak és segítsek. Lesütöm a pillantásomat, gyengéden simítottam végig Celie arcán, miközben a torkomban egy kisebb gombóc keletkezett a hallottak miatt. – Részvétem. – suttogtam alig hallhatóan, majd felvettem a lehullott játékot, mire sietve kapott érte a gyermek, aki aztán egyszer csak nekem dőlt és bevackolta magát, mintha csak ez lenne a megszokott dolog. Igazán fura érzés volt, hiszen most láttam őt először, de ő mégis úgy viselkedett, mintha ez mindennapos dolog volna. Végül óvatosan fontam a karomat köré, hogy nehogy leessen, ha hirtelen mozdulna megint. – Ki tud róla? Miért tartottad eddig titokban? Miért ennyi idő után? – kérdeztem tőle még mindig kicsit érthetetlenül. Elhiszem, hogy gyászolt, de miért várt félévet azzal, hogy segítséget kérjen. - És még mi, Enzo? – tettem fel azt a kérdést, amit talán nem kellett volna, majd egy aprót sóhajtottam. – Segítek, de ne hidd azt, hogy a te két szép szemedért, hanem érte teszem. – utaltam itt a lányára, aki az ölelésében pihent, mint aki máris elfáradt volna a játszadozásban apával, vagy passz. Nem túl sok gyerekhez volt még eddig szerencsém.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 26, 2017 8:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo
Nem támadhattam le hónapokkal ezelőtt és az elmúlt hónapokban nem is éreztem szükségét a társaságnak. A házban egyedül, elvonulva jobb volt. Sok dolgot kellett átgondolnom, átrágnom és megértenem, bár a lányom nem, hogy megkönnyítette volna a dolgom, inkább még nehezebbé tette. Megkönnyebbültem valamennyire, mikor kinyílt az ajtó? Nem éppen. Sőt, mikor megláttam arcát egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy rám akarja-e gyújtani lendületből a házat. Ilyesmi viszont nem történt. A lányom felkapta, könnyedén és a lehető legtermészetesebb gesztusok közepedet fogta ölébe, mintha mindig is ezt tette volna, ehhez értett volna. Ettől egy másodpercre megrándul arcom, elmorzsolok egy mosolyt, de semmi többet. Felállok, és töltök magamnak egy italt. Bár korábbi érkezésre nem számítottam tőle, de valami ilyesmi volt a számításaimban. Pár nap, és óra kérdése volt csupán. A lakás pedig ahhoz képest rendezett volt, hogy én laktam itt. Valami megtört bennem egy nap, talán ennek is volt ez köszönhető.
Nem veszem fel.–sziszegem megjegyzésére kicsit talán zabosabban, mint szerettem volna, de eszembe ötlik Maggie arca, ami sok mindenre emlékeztet, mintegy folyamatot elindítva ezzel. A kérése érthető és jogos volt, ennek hála van most itt Bonnie is. Még akkor is, ha én sok reményt ehhez az érkezéshez és találkozóhoz nem fűztem.
Lehuppan a kanapéra Celie pedig úgy mosolyog rá, mint eddig még senkire. A mosolyát egyértelműen az anyjától örökölte, és ettől megremeg a kezemben lévő pohár, és a dühöm hirtelen arra ösztökél, hogy roppantsam szét azt, de nem teszem. Visszahelyezem az asztalra és a ki nem mondott kérdésekkel kezdem el foglalkozni. Azzal, amik ott motoszkálhattak a fejében, teljesen érthető módon.
Talán egy nap ennek is eljön az ideje, nem igaz? Végül is, semmi sem lehetetlen.–célzok a lányomra, bár csodának nem gondolnám, de hálás lehetek érte, ha már másért nagyon mostanában úgy sem lehettem az. Ha ő nem lenne, megkockáztatom, én se lennék itt. Magam mögött hagytam volna mindent, beleértve az érzéseim, a múltam és minden gondolatom is. De ő életben tartott. Elnézve, ahogy Bonnie kezébe simul, furcsa megnyugvás lesz rajtam úrrá.
Vállat vonva fogadom a kedves bókot ismét, és leülök vele szembe a kanapéra, lábam most mégsem dobom fel a kis komód tetejére, ahogy régen tettem volna. Előrehajolok, ujjaim összefűzve, lezseren és könnyedén vállat vonva.
Ne tudhattad, és nem bántottál meg. Ő kérte, hogy keresselek fel. Meg akartaőt védeni valamitől, talán a családjától, magam sem tudom. –vonok vállat ismét, tehetetlenségem hirtelen úrrá lesz rajtam és kiül rám. ¬¬–Nem voltam benne biztos, hogy eljössz. Nem kérnék semmit, én nem, és nem is akartam volna, már ne vedd magadra. De ő… kicsit változtatott a dolgokon.–nem is kicsit, ez enyhe túlzás volt, hisz mindketten tudjuk, hogy nem lennénk itt, ha a lányom és az anyja nem akarta volna, hogy így alakuljon. Sors… nem hiszek benne és nem is fogok a jövőben sem.
Öt hónapos volt, amikor Maggie-t megölték. Kicsit több, mint fél éve.–földöntúli természetességgel jelentem ezt ki, és alighanem ő maga is bolondnak néz.–Tudod, hogy ő is vámpír volt, így Calie itt se lehetne. De itt van. Valaki, valamiért segített Maggie-nek megadni, amire vágyott. De annak ára volt, amiről én nem tudtam. És nem is akarta, hogy megtudjam. Viszont meg kell védenem őt a jövőtől, és ehhez kellesz te és …–hagyom befejezetlenül a mondatot, egy jó adag talánnyal a végén. És mihez? Voltam már ennél magányosabb is, de a szívemből most hiányzott egy rész, ami inkább rohadásnak indult, s lassan felemésztett volna.<

■ ■credit

[/
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 25, 2017 8:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bonnie && Enzo

Talán az egész őrültség volt, hogy eljöttem. Az pedig végképpen, hogy ennyire korán, simán kicsomagolhattam volna otthon, vagy éppen kicsit rendbe szedhettem volna a lakást, de a reggeli szellő nem hagyott nyugodni, ami mintha azt súgta volna, hogy minél hamarabb menjek. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akarhat Enzo tőlem, de arra végképpen nem számítottam, ami ott fogadott. Megfordult a fejemben, hogy esetleg a képességeimre van szüksége, valamihez varázslat kell, de azt úgyse kapta volna meg könnyedén. Már nem akartam senki csapdájába belesétálni ilyen térőn, hiszen mégis eléggé erős boszorkány lettem, amióta pedig visszatértem a börtönvilágból, azóta pedig még inkább.
Hirtelen megfeledkeztem minden illemről és úgy sétáltam be a házba, mintha minden jogom meg lenne hozzá. Volt egy fura légköre, de valahogy fagyosabbra számítottam, meg talán hullahegyekre tőle, de ehelyett inkább egy édes teremtés várt rám, amit nem értettem.
- Igazán köszönöm, de már elkéstél vele. – feleltem kicsit talán hűvösen, hiszen beinvitáltam én magamat nélküle. Napok teltek el azóta, hogy megkeresett, de most már itt voltam, viszont ilyen titokra nem számítottam. Nem értettem, hogy miként volt képes ezt titokban tartani. A gyermeket pedig könnyedén kaptam ki a kezei közül, hiszen a látszat teljesen mást mondott hirtelen, mint amit a szívem súgott, hogy képtelen lenne ekkora szörnyűséget tenni, de hát egy vámpírnál sose lehet tudni. Nála meg… inkább hagyjuk is. Viszont a gyermek mosolya szinte minden démont, aggodalmat elűz és könnyedén csal mosolyt az én arcomra, hiszen tündéri. Mennyi lehet? Talán egy éves nagyjából így ránézésre. A kérdések pedig automatikusan jönnek tőlem, még akkor is, ha nem tudom igazán befejezni azokat.
- Biztosan jobb hatással lehet rá, mint egy vérszívó, igaz tündérke? – kérdeztem meg tőle játékosan és nyomtam egy apró puszit a homlokára. Nem gondolkoztam azon, amit mondok vagy éppen tettem. Automatikus cselekedett volt tőlem. Ahogyan azt se hittem volna, hogy egy gyermek ilyen hatással lehet rám. A válaszát hallva pedig szinte leesett az állam és sietve huppantam le a kanapéra, ami a nappaliban volt, mert ez a hír sokkolt. Ő mint apa? Tényleg kifordult a világ vagy netán mégis képes normális, kedves lenni? Nem értettem. – Igazán köszönöm a kedves bemutatást, de szerintem még téged se változtattalak át, pedig megérdemelted volna, nem? – pillantottam Enzora, majd újra a kislányra, aki az ölemben pihent. Ezt a mozdulatsort tuti még kétszer eljátszottam. – Biztos ő az apukád? Olyan tündéri vagy, ő meg… - inkább végül megráztam a fejemet és egy aprót sóhajtottam, ami viszont ezek után jött. Nos, attól hirtelen nagyon szörnyen éreztem magam. Mégis miként lehettem ekkora idióta? – Sajnálom, én nem tudtam. Nem akartalak megbántani. – szólaltam meg őszintén és íriszeimet a vámpírra emeltem, majd hagytam, hogy a kislány hozzám bújjon. – Celestéről szerettél volna beszélni? Emiatt kérted, hogy jöjjek haza? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen talán rosszul raktam össze a paklit az eddig látottak alapján. – Mióta neveled egyedül? – semmi közöm nem volt hozzá, mégse bírtam lakatot tenni a számra. Pontosan tudtam, hogy milyen érzés elveszíteni azt, akit szeretünk, pedig még gyerekem se volt attól a személytől.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Enzo és Maggie lakása
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szer. Júl. 18, 2018 9:22 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3