Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Yesterday at 4:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bonnie && Enzo

A kapcsolat közte és köztem érdekes volt. Ő inkább kezelt megvetéssel és iróniával, mint komolyan, ellenben Maggie hamar a páncélom mögé látott, akár szó szerint nézve is. A két nő mégis lehetetlenül hasonlított egymáshoz, szinte zavaróan, hisz egyikük nem élt. Éreztem a levegőben a feszültséget, hogy vívódik, de a lányom olyan lehengerlő hatást ért el, hogy lassan, de biztosan a bőre alá férkőzött ő is. A vadászból így lesz préda.
-Sokan sok mindent nem hisznek el.–vonok vállat általánosítva, de nyitva hagyva a kérdést, hogy ettem-e már boszorkányból vagy sem. Nem erre a napra tartozott ezt megvitatni. –Ha akkor tudnám biztonságban, amikor nem mellettem van, megtenném. Nem emlékezne rám. És én se rá. A biztonsága többet számít, mint az elképzelés, hogy milyen apja lennék.– célzok ezzel részben arra, hogy a vámpírok különleges, néha hasznos tulajdonsága, hogy képesek kikapcsolni mindazt, amit éreznek.-Engem már nem riaszt az üresség.-vallom be, és komolyan is gondolom. A lányom élete többet jelentett annál, hogy én mire vágyok, hogy mit szerettem volna neki megadni vagy mivel rabolta el a szívem a legelején, mikor kezembe fogtam. Szeme pedig tökéletesen tükrözte, hogy nem bánnám, amit teszek. Ha az, amit tenni készülök egy jobb ügyet szolgál.
Túl sokan vették őt számításba, s mégis hagyták azon kívül, kihasználva alkalmakként az erejét, a tehetségét, máskor a jelenlétét is szőnyeg alá söpörve mit sem törődtek vele. Megértettem, és valahol már sajnáltam is ezért. Talán pont ez volt az oka annak, hogy kicsit nehezebben és hosszabb idő után szántam rá magam, hogy a segítségét kérjem bármiben is.
-Ne gyere ezzel a szöveggel, mikor te is tudod, hogy a világ nem így működik. Nem fekete és fehér.-próbálok rámutatni a lényegre, hogy mivel a mi kapcsolatunk inkább volt viharos, mint barátságos, nem gondolom, hogy ezt komolyan gondolta és kivetítette rám.
Állkapcsom megfeszül, nem válaszolok. Testtartásom ezzel egy időben változik meg, az emlékek úgy söpörnek rajtam végig, hogy azzal engem is meglepnek. Nem a jó értelemben, hisz arcom is egy időben változik meg ezzel. Mindketten túl sokat vesztettük már, ezt tudtuk. Igaz, ő a múltamról kevesebbet tudott, mint én az övéről.
Mivel szeretnéd magyarázni? Elegem van, hogy magyarázkodom. És isten lássa lelkem, nem is fogok. Ha menni akarsz, menj. Nem foglak semmire sem kényszeríteni. Nem tartozom senkinek sem válaszokkal. Maximum neked. Szóval mit akarsz hallani?– kérdésem egyszerű, de a válaszra hagyok időt, lányommal a kezemben annak szobájába sétálok és a kiságyba fektetem, az ajtót résnyire nyitva hagyva.
A gondolatolvasás tudtommal boszorkány képesség. Játszunk nyílt lapokkal. – ajánlom fel, s látva zavarodottságát, amit közelségem vagy tekintetem vált ki belőle, előjön a jól ismert mosolyom és kicsit oldalra billentem a fejem. – Hónapokra eltűnsz, majd egy telefonhívásra itt teremsz. Valaki megbántott, összetört. Nem érdekel ki volt, nem fogok bosszút esküdni, nincs rá okom. De ha itt maradsz, megvédelek, ahogy tudom őt is. –szavaim komolyak, hagyok neki némi egérutat kicsit távolabb lépve tőle, de nem teljesen ellépve a szoba túlsó végébe. Tekintetem a polcon lévő képre siklik, Maggei mosolygós arca úgy néz vissza rám, hogy az már szinte élethű, hogy csontomig hatol az emléke. – Ha ez nem elég és több magyarázatot vársz tőlem a kérdéseidre, nem tudok azokkal szolgálni. Még. –elkapom a képről tekintetem és próbálom vonásaim rendbe szedni, elrejteni előle és a világ elől, ahogy mindig is tettem.



■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
The Golden Age
Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
Humor :
❅ Sweet



A poszt írója Bonnie Bennett
Elküldésének ideje Szer. Júl. 12, 2017 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bonnie && Enzo

Csak sóhajtottam egy aprót, de nem feleltem rá semmit se, mert míg ő komolyan mondta, addig én ironikusan vágtam volna vissza, hogy lassan tényleg aggódni fogok érte, mert valami az agyára ment. Nem voltunk mi puszipajtások, de még azt se mondanám, hogy jóba voltunk. Ezért is volt meglepő az, hogy itt voltam, eljöttem, de nem bántam meg, hogy így tettem. Celeste könnyedén lopta be magát a szívembe, talán még nálam is nagyobb bűvereje van, legalábbis egy pillanatra ez is megfordult a fejemben.
- Nem hittem volna, hogy válogatós vagy, de mindig vannak újdonságok. – rántom meg a vállaimat úgy, mintha nem is igazán érdekelne, meg tényleg nehezen tudtam elhinni azt, hogy még sose evett boszorkányból. Főleg, hogy egyes vámpíroknak ez egy fajta kihívás is. Meglepetten pislogok párat, de még se teljesen, majd egy aprót sóhajtok. – Tényleg képes lennél lemondani róla? Szemmel láthatóan nagyon is kötődsz hozzá Enzo, azt hiszed, hogy nem emlékeznél rá, hogy ne vágynál rá? És mi lenne x év után belépnél az életébe, ha már elég nagy és előadnád azt, hogy barátok lehettek, miközben az apja vagy? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen lehet ez mind szép és jó, mármint amit mondott, de eléggé nehezen tudom elhinni, hogy tényleg képes lenne rá a látottak után. Túl régóta vannak együtt ahhoz, hogy csak úgy továbbadja valakinek.
Lehet meg kellene lepődnöm azon, hogy ő is segítséget akar tőlem kérni, de már nem tettem, hiszen mindenki ezt akart tőlem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy mindenki csak erre akar használni és csak akkor jutok eszükbe, amikor kellene a varázserőm, ez pedig egyre inkább rosszabbul esett… Túlzottan is, még ha nem is mutattam ki.
Csendesen hallgattam azt, amit mond és ahogyan mondja. Nem értettem, hogy miért gondolja így, vagy miért mondja ezt, hiszen a tettei pont az ellenkezőjét sugallta. Remek apának tűnt, még akkor is, ha nem kedveltem őt annyira, vagyis semennyire ez lenne szerintem a megfelelő szó rá. Nem éppen viharmentes volt az eddig találkozásaink és túlzottan esélyt se adtam annak, hogy ez változhasson, hiszen leléptem én is jó pár hónappal korábban ebből a városból. Talán már túl régen is.
- Talán emlékeztet ezekre a dolgokra, de az meg se fordult a fejedben, hogy talán általa kaptál egy esélyt arra is, hogy jobb emberré, akarom mondani vámpírrá válj? – közben lassan összefontam a karomat magam előtt. Lehet abszurd gondolat, de ez volt az igazság. És szemmel láthatóan eddig egészen működött. – Lehet igazad van, de ha nem rémlene mielőtt úgy igazán fontossá válhatott volna bárki is mindig meghalt mások miatt. – talán túl nyersen csendül a hangom, de ez volt az igazság. Elveszítettem a családomat, ahogyan elveszítettem bármely olyan férfit még azelőtt, hogy igazán szerelem lehetett volna belőle… Így nekem nem kell bemutatni a veszteség fájdalmát, mert remekül tudom mennyire pokolian fájó tud lenni. – Eddig egy ember tudta, nem kettő. Másrészt meg mégis mivel akarod kimagyarázni azt, hogy hirtelen itt vagyok nálad egyre többet? Akik ismernek minket pontosan tudják, hogy mennyire is nem kedveljük egymást. – pillantottam rá kérdőn, mert kíváncsi voltam, hogy vajon erre gondolt-e már, hiszen jó lenne egyeztetni az esetleges hazugságot, hogy legalább egyezzen.
Hirtelen nem tudok válaszolni amikor visszakérdez, de szerencsére nem is kell, mert hamarosan inkább elviszi a lányát lefektetni. Én csak egy aprót bólintok, hogy rendben van. Majd pedig a kandallót figyelem, azt, ahogyan a tűz játszik benne és mire észbe kapok, addigra újra itt van és még sarokba is szorít. Egyetlen egy mozdulat, ige lenne és a hátát a szomszédos fal masszírozná meg, de még se akarom bántani. Állom a pillantását. – Semmi se történt velem! Miért történt volna? – kérdeztem meg egy apró, de annál inkább bizonytalanabb nevetéssel. – Csak jobbnak látom, ha nem csak egy vámpír neveli fel, aki történetesen férfi… - szólalok meg alig hallhatóan, mintha ez lenne a teljes igazság, pedig biztosan nem az, de magam sem tudom, hogy mi lenne az. Összevagyok zavarodva és a közelsége se éppen segít a helyzetemen, vagy az, ahogyan fürkész…


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Pént. Jún. 09, 2017 6:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bonnie && Enzo

- Okosabb vagy, mint hihetnék sokan. – szánom mindezt dicséretnek, mindennemű irónia vagy leszólás nélkül. Az emberek hajlamosak voltak az első benyomásból ítélni, s ez az ő esetében különösen érdekes lehetett. Valószínűleg mindenki előbb nézte volna őt valami könnyelmű boszorkánynak, mint erős független nőnek.
- Nem vagyok a boszorkány vér rajongója, bár ez meglephet. –hagyom rá, higgyen felőlem azt, amit akar. A lányom lőtt viszont nem terveztem senki vérét kiontani. Bár azt hinnénk, hogy minden emléket elfeledünk, elég, ha magamból indulok ki. Vámpírként több dologra és sokkal részletesebben emlékeztem, mint emberként tettem. – Nem. Találnék neki egy szerető családot, akiket megigéznék, hogy eszük ágában se legyen ártani neki, amíg felnő. Vagy még jobb. Keresnék egy boszit aki ezt egy egész életre biztosítja a két illetőnél. – nem kertelek, őszintén és egyszerűen válaszolok.
Nem kihasználni akartam, és nem is az előbb említett tervhez használtam volna, inkább azt akartam kérni tőle, amit mindenki más is. Valamiféle segítséget, ami előrébb mozdít és haladásra ösztönöz. Mert most valahogy az elmúlt hónapokban szépen belesüllyedtem a magam kis világába a magam kis módján.
- Nem lesz nehéz nem hozzá szokni. – vontam vállat, számra lehengerlően őszinte féloldalas vigyort varázsolva. Nem sűrűn szórakoztam mostanában másokkal és én sem éreztem, hogy szükségem van efféle emberi kapcsolatokra.
- Ha nem lenne, nem lenne, aki emlékeztetne az anyjára és a saját hibáimra. – reakcióm végtelenül őszinte volt ismét, talán kicsit túl őszinte is. Nem haragudhattam ilyen miatt rá, de sokkal inkább utáltam ezt a helyzetet, mint amennyire szerettem vagy szeretnem kellett volna. Nem pályáztam erre a szerepre és talán soha nem is akartam ebben a helyzetben lenni. – Valóban. De a szerelemnek pont ez a lényege, nem? A legváratlanabb helyen talál rád és a legváratlanabb dolgokra képes hála neki az ember. – éreztem, hogy nem gúnyolódva mondta, amit mondott, hogy nem szemrehányó volt, inkább megértő.– Nem. Tudom, hogy mire képes a város. De eddig titokban volt, nem igaz? – vonom fel szemöldököm, hisz ha valakihez, hozzá könnyedén jutottak el olyan információk is, amik máshoz talán nem olyan könnyen.
– Mi miatt akarnám, hogy még a közelében légy? – érdeklődöm homlokom közepére szaladó szemöldökkel. Lányom hasonló kíváncsisággal fordul Bonnie felé, mintha pontosan értené, hogy mire is gondolok. Pedig még túl kicsi volt ehhez. –Le kellene fektetni. Addig maradj itt.–szólalok meg, és lányommal elindulok a szobája felé, majd miután a kiságyba tettem és behúztam az ajtót magam mögött, visszatérek a nappaliba. Az eltelt pár perc talán elég volt, hogy megfogalmazza magában a pontos választ a kérdésemre. – Valami történt veled. De vajon mi? –nézek le rá szúrós és fürkésző tekintettel, elzárva előle mindennemű menekülési útvonalat. Túl kíváncsivá tett az a lány, aki előttem állt, hisz nem az volt, akit legutoljára láttam. Valami valóban megváltozott nála. Ahogy nálam is.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
The Golden Age
Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
Humor :
❅ Sweet



A poszt írója Bonnie Bennett
Elküldésének ideje Kedd Május 16, 2017 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bonnie && Enzo

- Tudod, ha másabb lenne ez a helyzet, akkor még azt hinném, hogy fenyegetőzni próbálsz, de lássuk be te kerestél meg, így miértelme is lenne? - mosolyodtam el egy kisebb grimasz keretében, azt meg én se tudtam igazán, hogy mennyire is élvezem ezt a helyzetet. Celeste könnyedén nyert meg magának, de attól még tudtam, hogy nem ennyi az egész. Sose csak boldog oldala van valaminek, hanem sötét is. Veszélyben éltem egészen eddig és most egy másikba akarnék tényleg keveredni? Egy olyanba, aminek azt se tudom mi lesz a vége és tényleg pont Enzo kedvéért? De akkor se tudtam elmenni afelett, ahogyan ez a tündér az ujjai köré csavart. Sose hittem volna, hogy ilyen megeshet velem.
- Látom még mindig nem sokat változtál. Van még mit tanulnod a vendégszeretetről, vagy úgy tervezted, hogy kicsit még meg is csapolsz? – vágtam egy kisebb szemtelen pillantást irányába, miközben hagytam, hogy a bennem szunnyadó anyai ösztönökkel vonjam az ölelésembe a gyermeket és hagyja, hogy hozzám bújva pihenjen kicsit. Bonnie Bennett te tényleg nem vagy normális! Ez nem az én dolgom lenne, de mégis itt vagyok. El akarok menni, de mégis képtelen vagyok rá. – Tényleg nem lennél akkor már itt? Mi lenne a lányoddal? A hátadra kötnéd, miközben bosszút állsz? – tettem fel eléggé abszurd kérdéseket, de pontosan annyira voltak a szavaim azok, mint ahogyan ő reagált korábban. Nem érdekelt az, hogy a kedvében járjak a szavaimmal. Nem tűnt soha olyan ostobának, aki ne tudná azt, hogy képes lennék megvédeni magam vele szemben. Még akkor is, ha ehhez fájdalmat kell neki okoznom. Nem túlzottan érdekeltek már ilyen az emberek. Talán kicsit én is önzőbb lettem, de úgy éreztem, hogy lassan tényleg mindenki csak akkor keres meg, ha kell neki valami. Lássuk csak a jelenlegi helyzetet, hiszen ez se kivétel ez alól. Azért ülök itt, mert kellene neki az erőm és a segítségem, hát milyen kedves gesztus, de egyébként meg pont nem érdekelné, talán még fel se tűnne neki, ha meghalnék. Ez pedig mélyen legbelül igazán kifacsart.
- Csak ne szokj hozzá. – feleltem könnyedén, hiszen nem gondoltam azt, hogy valaha tudnék igazán bókolni neki. Egyébként se voltam ilyen, de ő még annyira imádnivaló se volt, mint szeretné. Ennek ellenére is szinte még mindig alig volt felfogható az, hogy tényleg apa lett belőle. Egyszerűen olyan lenne, mintha az égiek túl sokat ittak volna és nem figyeltek volna arra, hogy milyen hibát is követnek el.
- Sose állítottam, hogy erre a szerepre pályáztál volna, de szerintem annyira nem bánod. Láttam azt, ahogyan foglalkoztál vele. Fogadjunk, ha nem lenne, akkor hiányozna neked, vagy tévednék? – örökbe is adhatta volna, vagy akár rosszabbat is tehetett volna a lányával, de még se tette. Helyette inkább titokban nevelte, viszont azt mind a ketten tudjuk, hogy ebben a városban semmi se maradhat örökre titok, így előbb vagy utóbb nem fogja tudni eltitkolni bármennyire is szeretné. – Te aztán tudod, hogy miként dobd fel az életedet és miként szeress bele pont egy olyan nőbe, akinél talán rejtélyesebb nem is létezhetne. – nem gúny volt. Talán egy picit, de inkább elharaptam a nyelvemet. Nem ismertem a gyermek anyját, így ítélkezni se akarok, de az eddig hallottak alapján nem mondanám azt, hogy a lehető legegyszerűbb nővel szűrte össze a levelet. A kérdése meglep, de szinte időm se van reagálni rá, mert máris folytatja tovább a dolgot. – Milyen kedves vagy, de ha nem tűnt volna fel, még mindig nem szőke vagyok, de azt remélem tudod, hogy ebben a városban semmi se maradhat örökre titok, vagy ez még újdonság lenne számodra? – vontam fel érdeklődve a szemöldökömet, majd megrántottam a vállaimat. Érdekes volt látni, hogy mennyire óvja őt, pillantásommal követtem őket, de aztán végül én felálltam, míg ők ültek. Lassan sétáltam az asztalhoz, hogy töltsek magamhoz italt, mert ehhez talán kelleni fog. – Mit kérek cserébe? Hogy vigyázhassak rá és ne csak emiatt akard, hogy a közelében legyek… - szólaltam meg végül komolyan és sötétlő íriszeimet ráemeltem. Fogalmam sem volt, hogy miért pont ezt kérem, de azt hiszem megkedveltem Celestét, és ha másnak nem is hiányoznék, ha többé nem lennék, akkor legalább egy olyan személy legyen, akinek igen. És ha pont ez egy gyermek, akkor legyen.



■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 27, 2017 7:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bonnie && Enzo
Bármennyire is utáltam az ötletet, a megoldás kulcsa most ő volt. Mintha abban reménykedtem volna, hogy ő képes a holtak gondolataiban olvasni, ha már nekem nem ment, s az elmúlt hónapokban nem is nagyon találtam nyomát annak, mi a fenét akarhatott a feleségem anno. Arról nem is beszélve, hogy a bennem növekvő ürességtől, s annak előtörésétől még nem is igazán féltem eddig ennyire, mint most. Az is meglep, hogy eljön, az is, ahogy a lányom természetesnek tartja őt a közelében és mintha csak az anyja hiányát kapná vissza egy nő személyében, ragyogó mosollyal csodálkozik rá a jelenre, a külvilágra, a kezébe adott játékra.
¬¬–Élvezd csak ki a helyzetet Bonnie Bennett.–eresztek el félmosolyt, fejem megrázva, jellegzetesen megvonva közben egyik szemöldököm. Kicsit talán oldottabb volt a helyzet, mint eddig, s az őszinte utálat után, mintha némi megértést tapasztaltam volna. Pedig én aztán még el sem mondtam, mire is kellene ő.
Vállat vonok és elgondolkodva nézem kezében lévő lányom, aki erre rám emeli tekintetét, figyel, majd mosolyogva tér vissza a játéka szorongatásához. Mikor változtam én bébiszittelő apukává? Egyáltalán hogy a fenébe kerültem ide? Ezek a kérdések éjszakánként is sűrűn foglalkoztatnak, amikor a ház előtt el-elkapok pár embert, de ölni… egy kiontott élet sem tapadt kezemhez lassan több, mint egy éve. Maggie mellett nem volt szükségem ilyesmire, de most úgy éreztem, ha innen kilépnék, hátat fordítva mindennek, senki sem tudna megállítani, hacsak szívem ki nem tépi a helyéről. Lehet, ez is egy megfontolandó megoldás lenne mindenre.
Ha tudnám, nem ücsörögnék itt, és te sem. De nem tudom és nem is hiszem, egyedül rájövök. De, ha menni akarsz, tessék, az ajtóm nyitva van, nem foglak megakadályozni semmiben. Amíg az őt nem érinti.–szögezem le, ekkor már Bonnie szemébe nézve. Arcom nem sok mindent enged a külvilág számára megmutatni, érzelmektől és gondolatoktól mentesen merengek el a barna szempárban.
Látom, meglep. Ezt igyekszem bóknak venni.–próbálok jól hozzáállni a dologhoz, kisebb-nagyobb sikerekkel. Kettőnk közül ő utálta a vámpírokat, én nem voltam egy szent, de a boszorkányokban mindig láttam a potenciált, ha valamiféle segítség kellett. Könnyű volt őket levenni a lábukról, és most nem feltétlenül a negatív és végzetes oldalról közelítem meg a dolgokat.
Elhiheted, hogy nem így képzeltem. De kösz.–hangom megkeményedik, mintha mit sem számítana ez az egy szó, s őszintén kicsit így is érzem. Akár hallok ilyesmit, akár nem, a helyzeten nem fog változtatni. Maggie meghalt és egyedül hagyott a lányommal. Még akkor is fájt ez, ha előtte, s felbukkanása előtt egyedül is tengettem a mindennapokat. A jelen kicsit más volt Celie-nek hála.
Rajtad kívül senki. A boszorkány, aki segített Maggie-nek, mikor ő megszületett, az orvosa, felszívódott. Nem fogom világgá kürtölni, hogy két vámpírnak gyereke született, aki történetesen ember. Ja, és az anyja rejtélyes módon meghalt, pár Augustine doktor leszármazottjaként. –válaszolok kérdésére tömören, mintha nem is akarnék rá igazából válaszolni, s lehet, hogy így is van. –És semmi. Mit kérsz cserébe?–ritka az, hogy egy boszorkány ingyen és puszta jóindulatból cselekszik. Az még ritkább, hogy épp egy Bennett cselekszik így. –Ha valaki megtudja, hogy ő él és mi történt vele, velünk, te leszel az első, akit a másvilágra küldök, ugye megérted ezt az apró játékszabályt?–érdeklődöm, felállok, kiveszem kezéből a lányom és a magasba emelve őt, végül leteszem magam mellé a fotelre.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
The Golden Age
Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
Humor :
❅ Sweet



A poszt írója Bonnie Bennett
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 26, 2017 3:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bonnie && Enzo

Nem igazán érdekelt, hogy mit vesz fel, vagy éppen mit nem abból, amit mond. Ha arra vágyott volna, hogy bókokkal és kedvességgel árassza el őt valaki, akkor biztosan nem hívott volna engem. Ismert már annyira, hogy tudja nem rajongok érte túlzottan. Igaz, melyik vérszívóért rajongana bármelyik boszorkány is, amikor legtöbb esetben pont ez a faj hozza el a pusztulást? Bár az is tény, hogy Stefant főként, de azért kicsit még Damont is egészen megkedveltem, de messze nem annyira, mint Caroline-t vagy éppen Elena-t. Érdekes, hogy az ismerőseim közül mindenkiből vámpír lett, egyedül én maradtam mondhatni halandó. Szerintem el se tudnám viselni azt, ha egyszer arra kellene fanyalodnom, hogy mások vérével tartsam magam életben.
Kellett egy kis idő, mire sikerült felfognom, elfogadnom a nyilvánvalót, hogy az ő lányát kaptam ki a kezei közül. Ahogyan azt is, hogy szépen elárultam, hogy mit is gondolok róla, ha még arra is képesnek tartanám, hogy esetleg egy ártatlan gyermeket bántson. Fura volt belegondolni abba, hogy apa lett belőle. Nagyon is fura, mert sose néztem volna ki belőle. Celeste könnyedén csalt arcomra mosolyt, pedig sose hittem volna, hogy egy idegen gyermeke erre képes lenne, majd amikor felpillantottam róla az apjára, akkor láttam, hogy miként remeg a keze, de még se tettem szóvá, inkább csak pillantásommal megkerestem a kislányt és hagytam, hogy rövid időre magával ragadjanak az érzések, amik talán gyengévé tettek ezekben a pillanatokban.
- Valóban, és talán lenne olyan, aki még tapsikolna is a bűvészmutatvány látványán. – pillantottam végül ismét Enzora egy féloldalas mosollyal az arcomon, hiszen biztos voltam abban, hogy az ártatlan gyermek azt hinné, hogy csak az ő kedvéért tesszük meg, hogy jól szórakozzon és nem azért, hogy aput megbüntessük.
- Fogalmad sincs, hogy miért akarta, hogy felkeress, vagy éppen kitől véd meg? – a döbbenet és az érthetetlenség könnyedén kicsendült a hangomból, mert nem értettem, hogy miként élhettek együtt és hozhattak össze egy gyereket, miközben az egyik legfontosabb dologra nem derült fény. Mit vár mégis? Legyek bűvész és találjam ki, hogy milyen veszély leselkedik a gyerekre? Szép is lenne, azért ennyire nem könnyű ilyet tenni. – Szerintem meg lett volna az okom arra, hogy ne jöjjek és még mindig távozhatok, vagy tévednék? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, mert többé nem akartam olyanba keveredni, ami az életembe kerülhet. Többé nem akartam az a személy lenni, akire csak akkor figyelnek fel, ha szükségük van egy boszorkányra, mintha csak mint egyszerű ember már nem is számítottam volna itt senkinek se. Ez pedig mélyen legbelül pokolian fájt. – Kicsit? Talán nagyobb hatással van rád, mint a legtöbb két lábon járó bombázó tudna lenni rád. – ironikusan értettem, hiszen pontosan tudtam, hogy nem élt mindig szent életet a velem szemben ülő férfi, de közben az se kerülhette el a figyelmemet, hogy az íriszeiben valami lappangott. Talán néma segélykérés, vagy csak kisebb könyörgés, hogy maradjak és segítsek. Lesütöm a pillantásomat, gyengéden simítottam végig Celie arcán, miközben a torkomban egy kisebb gombóc keletkezett a hallottak miatt. – Részvétem. – suttogtam alig hallhatóan, majd felvettem a lehullott játékot, mire sietve kapott érte a gyermek, aki aztán egyszer csak nekem dőlt és bevackolta magát, mintha csak ez lenne a megszokott dolog. Igazán fura érzés volt, hiszen most láttam őt először, de ő mégis úgy viselkedett, mintha ez mindennapos dolog volna. Végül óvatosan fontam a karomat köré, hogy nehogy leessen, ha hirtelen mozdulna megint. – Ki tud róla? Miért tartottad eddig titokban? Miért ennyi idő után? – kérdeztem tőle még mindig kicsit érthetetlenül. Elhiszem, hogy gyászolt, de miért várt félévet azzal, hogy segítséget kérjen. - És még mi, Enzo? – tettem fel azt a kérdést, amit talán nem kellett volna, majd egy aprót sóhajtottam. – Segítek, de ne hidd azt, hogy a te két szép szemedért, hanem érte teszem. – utaltam itt a lányára, aki az ölelésében pihent, mint aki máris elfáradt volna a játszadozásban apával, vagy passz. Nem túl sok gyerekhez volt még eddig szerencsém.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 26, 2017 8:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bonnie && Enzo
Nem támadhattam le hónapokkal ezelőtt és az elmúlt hónapokban nem is éreztem szükségét a társaságnak. A házban egyedül, elvonulva jobb volt. Sok dolgot kellett átgondolnom, átrágnom és megértenem, bár a lányom nem, hogy megkönnyítette volna a dolgom, inkább még nehezebbé tette. Megkönnyebbültem valamennyire, mikor kinyílt az ajtó? Nem éppen. Sőt, mikor megláttam arcát egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy rám akarja-e gyújtani lendületből a házat. Ilyesmi viszont nem történt. A lányom felkapta, könnyedén és a lehető legtermészetesebb gesztusok közepedet fogta ölébe, mintha mindig is ezt tette volna, ehhez értett volna. Ettől egy másodpercre megrándul arcom, elmorzsolok egy mosolyt, de semmi többet. Felállok, és töltök magamnak egy italt. Bár korábbi érkezésre nem számítottam tőle, de valami ilyesmi volt a számításaimban. Pár nap, és óra kérdése volt csupán. A lakás pedig ahhoz képest rendezett volt, hogy én laktam itt. Valami megtört bennem egy nap, talán ennek is volt ez köszönhető.
Nem veszem fel.–sziszegem megjegyzésére kicsit talán zabosabban, mint szerettem volna, de eszembe ötlik Maggie arca, ami sok mindenre emlékeztet, mintegy folyamatot elindítva ezzel. A kérése érthető és jogos volt, ennek hála van most itt Bonnie is. Még akkor is, ha én sok reményt ehhez az érkezéshez és találkozóhoz nem fűztem.
Lehuppan a kanapéra Celie pedig úgy mosolyog rá, mint eddig még senkire. A mosolyát egyértelműen az anyjától örökölte, és ettől megremeg a kezemben lévő pohár, és a dühöm hirtelen arra ösztökél, hogy roppantsam szét azt, de nem teszem. Visszahelyezem az asztalra és a ki nem mondott kérdésekkel kezdem el foglalkozni. Azzal, amik ott motoszkálhattak a fejében, teljesen érthető módon.
Talán egy nap ennek is eljön az ideje, nem igaz? Végül is, semmi sem lehetetlen.–célzok a lányomra, bár csodának nem gondolnám, de hálás lehetek érte, ha már másért nagyon mostanában úgy sem lehettem az. Ha ő nem lenne, megkockáztatom, én se lennék itt. Magam mögött hagytam volna mindent, beleértve az érzéseim, a múltam és minden gondolatom is. De ő életben tartott. Elnézve, ahogy Bonnie kezébe simul, furcsa megnyugvás lesz rajtam úrrá.
Vállat vonva fogadom a kedves bókot ismét, és leülök vele szembe a kanapéra, lábam most mégsem dobom fel a kis komód tetejére, ahogy régen tettem volna. Előrehajolok, ujjaim összefűzve, lezseren és könnyedén vállat vonva.
Ne tudhattad, és nem bántottál meg. Ő kérte, hogy keresselek fel. Meg akartaőt védeni valamitől, talán a családjától, magam sem tudom. –vonok vállat ismét, tehetetlenségem hirtelen úrrá lesz rajtam és kiül rám. ¬¬–Nem voltam benne biztos, hogy eljössz. Nem kérnék semmit, én nem, és nem is akartam volna, már ne vedd magadra. De ő… kicsit változtatott a dolgokon.–nem is kicsit, ez enyhe túlzás volt, hisz mindketten tudjuk, hogy nem lennénk itt, ha a lányom és az anyja nem akarta volna, hogy így alakuljon. Sors… nem hiszek benne és nem is fogok a jövőben sem.
Öt hónapos volt, amikor Maggie-t megölték. Kicsit több, mint fél éve.–földöntúli természetességgel jelentem ezt ki, és alighanem ő maga is bolondnak néz.–Tudod, hogy ő is vámpír volt, így Calie itt se lehetne. De itt van. Valaki, valamiért segített Maggie-nek megadni, amire vágyott. De annak ára volt, amiről én nem tudtam. És nem is akarta, hogy megtudjam. Viszont meg kell védenem őt a jövőtől, és ehhez kellesz te és …–hagyom befejezetlenül a mondatot, egy jó adag talánnyal a végén. És mihez? Voltam már ennél magányosabb is, de a szívemből most hiányzott egy rész, ami inkább rohadásnak indult, s lassan felemésztett volna.<

■ ■credit

[/
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
The Golden Age
Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
Humor :
❅ Sweet



A poszt írója Bonnie Bennett
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 25, 2017 8:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bonnie && Enzo

Talán az egész őrültség volt, hogy eljöttem. Az pedig végképpen, hogy ennyire korán, simán kicsomagolhattam volna otthon, vagy éppen kicsit rendbe szedhettem volna a lakást, de a reggeli szellő nem hagyott nyugodni, ami mintha azt súgta volna, hogy minél hamarabb menjek. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akarhat Enzo tőlem, de arra végképpen nem számítottam, ami ott fogadott. Megfordult a fejemben, hogy esetleg a képességeimre van szüksége, valamihez varázslat kell, de azt úgyse kapta volna meg könnyedén. Már nem akartam senki csapdájába belesétálni ilyen térőn, hiszen mégis eléggé erős boszorkány lettem, amióta pedig visszatértem a börtönvilágból, azóta pedig még inkább.
Hirtelen megfeledkeztem minden illemről és úgy sétáltam be a házba, mintha minden jogom meg lenne hozzá. Volt egy fura légköre, de valahogy fagyosabbra számítottam, meg talán hullahegyekre tőle, de ehelyett inkább egy édes teremtés várt rám, amit nem értettem.
- Igazán köszönöm, de már elkéstél vele. – feleltem kicsit talán hűvösen, hiszen beinvitáltam én magamat nélküle. Napok teltek el azóta, hogy megkeresett, de most már itt voltam, viszont ilyen titokra nem számítottam. Nem értettem, hogy miként volt képes ezt titokban tartani. A gyermeket pedig könnyedén kaptam ki a kezei közül, hiszen a látszat teljesen mást mondott hirtelen, mint amit a szívem súgott, hogy képtelen lenne ekkora szörnyűséget tenni, de hát egy vámpírnál sose lehet tudni. Nála meg… inkább hagyjuk is. Viszont a gyermek mosolya szinte minden démont, aggodalmat elűz és könnyedén csal mosolyt az én arcomra, hiszen tündéri. Mennyi lehet? Talán egy éves nagyjából így ránézésre. A kérdések pedig automatikusan jönnek tőlem, még akkor is, ha nem tudom igazán befejezni azokat.
- Biztosan jobb hatással lehet rá, mint egy vérszívó, igaz tündérke? – kérdeztem meg tőle játékosan és nyomtam egy apró puszit a homlokára. Nem gondolkoztam azon, amit mondok vagy éppen tettem. Automatikus cselekedett volt tőlem. Ahogyan azt se hittem volna, hogy egy gyermek ilyen hatással lehet rám. A válaszát hallva pedig szinte leesett az állam és sietve huppantam le a kanapéra, ami a nappaliban volt, mert ez a hír sokkolt. Ő mint apa? Tényleg kifordult a világ vagy netán mégis képes normális, kedves lenni? Nem értettem. – Igazán köszönöm a kedves bemutatást, de szerintem még téged se változtattalak át, pedig megérdemelted volna, nem? – pillantottam Enzora, majd újra a kislányra, aki az ölemben pihent. Ezt a mozdulatsort tuti még kétszer eljátszottam. – Biztos ő az apukád? Olyan tündéri vagy, ő meg… - inkább végül megráztam a fejemet és egy aprót sóhajtottam, ami viszont ezek után jött. Nos, attól hirtelen nagyon szörnyen éreztem magam. Mégis miként lehettem ekkora idióta? – Sajnálom, én nem tudtam. Nem akartalak megbántani. – szólaltam meg őszintén és íriszeimet a vámpírra emeltem, majd hagytam, hogy a kislány hozzám bújjon. – Celestéről szerettél volna beszélni? Emiatt kérted, hogy jöjjek haza? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen talán rosszul raktam össze a paklit az eddig látottak alapján. – Mióta neveled egyedül? – semmi közöm nem volt hozzá, mégse bírtam lakatot tenni a számra. Pontosan tudtam, hogy milyen érzés elveszíteni azt, akit szeretünk, pedig még gyerekem se volt attól a személytől.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 25, 2017 7:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bonnie && Enzo

Az elmúlt hetek, napok emlékeztettek arra, mit ígértem. Felnevelem őt, történjen bármi. Emlékeztem Maggie arcára, ahogy utolsó leheletével is küzd, és próbálkozik a lehetetlennel. A boszorkány egyértelművé tette a feltételeket. Ennek hála ültem itt. Kikapcsoltam volna? Nem. De a lányomért bármit feláldoztam volna, mosolyáért. Mivel teltek eddigi napjaim? Az életben maradással. A küzdelemmel, hogy ne adjam fel. Hogy ne forduljon meg olyasmi a fejemben, hogy feladjam. A reggeli ébredés gyorsan és már-már rutinszerűen ment. A lányom nem volt már olyan pici, egy éves volt, tele energiával és a világ felé olyan mértékű kíváncsisággal, amit egészen nehezen tudtam már követni. Nem voltam benne biztos, hogy ezt sokáig fogom bírni egyedül, sőt. Épp ezért kértem sejtelmes módon Bonnie segítségét. Celeste eddig titokban tartottam. Ahogy meghallom a lépteket, elmosolyodom, hát valóban eljött. Rég eltűnt a városból, amiért nem is hibáztathatta senki. Csendben tért vissza, legalábbis ahogy ismertem, nem akarta, hogy bárki is tudjon róla, itt van. Én pedig hasonlóan ücsörgök a kandalló előtt. Térdeim fel-le mozgatom, a gyereket pattogtatva, míg óvva fogom a törékeny kezeket, bár tény, ha leesni támadna kedve, akkor is előbb ott lennék, mint ő.
Kerülj beljebb, örülök, hogy eljöttél.–nézek rá, az eddig ölemben pihenő Celi-ről rá nézve, de olyan megdöbbenéssel és olyan gyorsan kapja ki őt a kezeim közül, hogy egyből összerakom a képet. Tudom mit gondol, és ahogy a gyerek mosolyogva néz rá, magam is eleresztek egy mosolyt. Napok, hetek óta képtelen voltam erre más környezetében. Nem volt ez véletlen.
Kedves, hogy őt félted tőlem. Egyébként én is tőled. Ki tudja, hogy hat rá egy boszorkány, még egy sem volt a közelében!–jegyzem meg csípősen, felállok, és gyerek ide vagy oda, de töltök magamnak egy italt, fekete tekintetem próbál nem a képre koncentrálni, ami jó ideje lefordítva hever.–Mond ki a kérdést, nem vagyok gondolatolvasó, de készségesen segítek a válasszal. Igen. A lányom. Celeste, ő az elbűvölő Bonnie Benett. Vigyázz vele, kicsit paprikás boszorkány. Sose haragítsd magadra, még a végén varangyos békává változtat. –végül feléjük fordulok, miután a poharam kiürítette.–Meghalt. Az anyja meghalt.–válaszolok a másik felmerülő kérdésre is, olyan könnyedén, ami engem is meglep.

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
The Golden Age
Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
Humor :
❅ Sweet



A poszt írója Bonnie Bennett
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 25, 2017 2:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bonnie && Enzo

Fél-egy éve is annak már, hogy magam mögött hagytam ezt a várost, de most mégis itt voltam. Újra ebben a városban, hiszen valaki visszahívott, vagy talán végre felnyitotta a szememet? Ki tudja, magam sem tudom, csak az érzem, hogy hiányzott ez a hely és az itt élők nagy része is.  Egyszerűen amilyen hirtelen eltűntem az éjszaka leple alatt, olyan titokban költöztem vissza is a városba. Senkinek se szóltam róla, úgy láttam jobbnak, ha titok övezi az ittlétemet. Legalább addig, amíg erőt nem gyűjtök ahhoz, hogy bekopogjak a többiekhez. Egészen korán ébredtem, még láthattam a teraszon szürcsölgetve a napfelkeltét is, majd egy őrült ötlettől vezérelve gondoltam bekopog ahhoz a személyhez, aki miatt talán részben újra itt voltam. Még mindig nem értettem, hogy miként lehettem olyan vak, vagy hihettem abban, hogy az emberek képesek változni, de már mindegy is. A barátom lenne? Nem, eleinte inkább legszívesebben talán megfojtottuk volna a másikat egy kanál vízben. Most meg inkább megtűrjük egymást, elviseljük a másikat, ha szükséges, de ettől még nem leszünk barátok se. Őszintén szólva nehezen tudnám elképzelni, hogy mi egyszer igazán jóban legyünk, de láttunk már csodákat.
Miután elfogyasztottam a kávémat és magamba szívtam a tavasz ébredését sietve indultam vissza a lakásba még mindig pizsamában, hogy vegyek egy forró fürdőt, aztán útra keljek. Egy egyszerű farmert, felsőt és egy kisebb kardigánt öltöttem magamra, hiszen ilyenkor még eléggé hűvösek a reggelek. Táskapántját könnyedén vetettem át magamon, majd bezárva magam mögött az ajtót a korai ébredők körében én is útra keltem. Ez a város már nem olyan volt, amit egykoron olyan jól ismertünk, de már mi se voltunk olyanok. Ártatlanok és elveszettek, hiszen megannyi természetfeletti tarkította már a várost, de amíg egyik se akar ártani a számomra fontos embereknek, addig nincs is szerintem miért aggódni.
Minden kopogás nélkül jutattam be magam Enzo házába, miközben kíváncsian pillantottam körbe, amikor is meghallottam egy gyermeki kacajt. Tuti csak képzelődök, hiszen miért is lenne itt gyerek? Csak nem elrabolt valami őrült ötlettől vezérelve egyet? Halkan csuktam be magam mögött az ajtót és nesztelenül osontam arra, amerről a hang jött. persze, a szívverésem eléggé árulkodó volt, de lehet túlzottan el is volt foglalva.
- Most tedd le! – szólaltam meg sietve, amikor hirtelen csak azt láttam, hogy ajkaihoz közeledik a gyerek arca, majd sietve indultam el az irányába. – Honnan loptad őt? Megőrültél? – kérdeztem még mindig döbbenten, hiszen hirtelen meg se fordult a fejemben az, hogy esetleg az övé lehet. Ha nem ellenkezett, akkor biztosan kivettem a kezei közül és a karomba emeltem a gyönyörű kislányt. Kíváncsian vettem szemügyre, miután a rosszalló pillantással illettem a férfit, de ahogyan egyre inkább figyeltem a kislány vonásait úgy kezdett el a felismerés felcsillanni az íriszeimben. – Ez képtelenség. Azt ne mond, hogy ő…. – tiéd, de ezt már nem bírtam hangosan kimondani, mert lefagytam. Ez lett volna a nagy titok, amit nem mondhatott el? Ehhez akarta volna a segítségemet kérni. Ha nálam volt a gyerek, hanem akkor is tuti kiült az arcomra az, hogy most ledöbbentem és nem értek hirtelen semmit se. Hol a gyermek anyja?


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 8:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

folyt. itt!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 8:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Maggie


Alázatos voltam ahhoz, amit éreztem, tudtam, hogy mire képes, de nem gondoltam, hogy épp ilyesmire, és így kerül majd sor. Valamiért nem vártam a világ egyik leghiggadtabb emberétől, hogy így reagál, ezt teszi majd. Kézenfekvő volt persze, hogy ki fog borulni, de azért azt hiszem túlzásba esett, tudván, hogy így is úgy is vissza fogok jönni. Igen, voltam olyan naiv, hogy egy vadászra bíztam, hogy vigyázzon rá, de a jelek szerint ő is elbukott. De egyszerre csak egy dologgal akartam törődni és az nem a kis vadászkisasszony volt.
-Remek, most már sírásó is vagy? Micsoda hirtelen jött változás.-virulok jót a kis megjegyzésén, mintha nem is érdekelne, hogy micsoda szaggal jár az általa nem fog elrohanni hulla jelenléte.
Felülemelkedek a kinézetén és a közönyösen kirívó viselkedésén, de fortyogni kezdek magamban, hogy hogy süllyedhet idáig olyan valaki, akit szerettem és szeretek. Már-már kezdtem úgy érezni, hogy a játékszere lettem én is ilyen rövid idő alatt, akit madzagon rángat, de a tudtára kellett adnom, hogy még ne könyvelje el előre a győzelmét.
-Tulajdonképpen most az önfejűségemre haragszol vagy arra, hogy eddig elnyomtalak. Már, ha jól érzékelem a szavaidból.-mit sem törődve az újabb kis színjátékrészletével, ahogy ásít és artikulál. Kezdi felülmúlni a tűréshatárom a szövegelésével, és egyre kevésbé érdekelnek tettei vagy az, ahogy beszél. Az viszont én nem fogom hagyni, hogy végleg belebolonduljon abba, amiben most él. Teljesen az alá a hatás alá kerültem, ami a gyűlölet és a szeretet közötti határon van.
Azzal, hogy ezzel is előhuzakodik, nem arról árulkodik, hogy mennyire nem érdekli semmi, hisz mégiscsak olyan kérdéseket kezd el feszegetni, ami szívét nyomja. Sérelmeit pedig előszeretettel hallgatom, és próbálok nem törődni vele, nem komolyan venni őt.
-Szerintem te már nem Sátánné vagy. De erre már jelzőt sem találnék.-piszkálom ki körmöm alól az oda ragadt koszt, apró megjegyzést téve felé. Mintha a reakciója nem is érdekelne erre a mondatomra.
Vannak határok, ami után már nem érdekelnek dolgok, és valószínű, hogy ő is erre játszott. Felemelem az állánál fogva, tudom, hogy erőm véges, ha éhes vagyok, de nem fogom eltűrni tovább, hogy engem használ tűpárnának.
-Teljes mértékben.-kapom fel állánál fogva a magasba emelve őt. Az értelmet nem így fogom fejébe verni, tudom, hogy kevés haszna van eddig, viszont megölni nem tudom, nem lennék rá képes, még ha annyira kihúzza a gyufát nálam, akkor sem.
-Ennek örülök, drágám.-jelentem ki sejtelmes mosollyal arcommal. A falnak csapom, mintha nem érdekelne, hogy a gerincét is eltörhetem vele. Vlami mégis megzavar. Hallok valamit, amit már eddig is hallottam, pedig nem akartam. Nem az ő szívverése, egészen más fajta zaj. Tudom, hogy mire utal, de nem akarom elhinni, hisz ez abszurd lenne, még ha nem is kizárt. A percnyi figyelmetlenség épp elég ahhoz, hogy nyakamba szúrja a kést és fuldokolni kezdek a saját véremben. Kitépem a nyakamból, de erőm fogytán, és ezt ő is tudja. A sebeim lassan gyógyulnak, noha a fájdalom mellékes attól, amit már anno éreztem. Ami nagyobb sebet okoz, még ha ki nem is mutatja semmitmondó arcom, az az, hogy ilyen egyszerűen képes ezt tenni. Mintha félreismertem volna. Elég volt egy óvatlan pillanat ahhoz, hogy teljesen megfeledkezzek róla, erőfölénye az ő kipihentségébe rejlik az én éhségemmel szemben.
Megszólalnék, de ahogy feltápászkodnék hozzá, hátamba fúrja a szék lábát, ami nem sokkal a szívem mellett éri el a "csúcsát", és húsom jellegzetes hanggal adja meg magát. Torkomból újabb adag vér bugyog fel. Szívembe ugyan nem fúródik szálka, de túl közel van hozzá, túl mélyen van bennem, és túl sok vért vesztettem ahhoz, hogy megszólaljak újra.
A földön fekszem, összeszorított állkapoccsal, hörögve véremtől, a kést a kezembe kapom, és lábszárába dobom.
-Az is ostoba halál, ha a hátába szúrt karóval hal meg.-szedem össze maradék energiám is, és a kandalló mellett lévő vasdarabot a hátába állítom. Felkászálódok, hátamból továbbra is kilóg a szék lába, és ahogy a fal mellé érek, annak neki dőlve mellkasomon keresztül hagyom, hogy előbukjon, így ki tudjam húzni. A vérem szaga betölti a levegőt, de jobban érdekel, hogy Őt legyengítsem valamennyire, míg keresek valami étkezési lehetőséget, így utolsó erőmmel mögé lépek, és kitöröm nyakát. Elkapom testét, és a hulla mellé engedem, majd kilépek vértől tacsakos ruhámban az ajtón a levegőre, és az első járókelőt megragadva, a házba cibálom, amire ráférne már egy renoválás.
-Elnézést szívem, vacsoraidő van.-húzom ki belőle a kést, és a vasdarabot, amit kézközelben tartok, míg fogaim a kapálózó nő nyakába vájom, s hagyom, hogy vére megtöltse testem, és éhségem csillapodni kezdjen. A szárazra szívott test a másik mellé esik, feleségem pedig felkapva a földről, a pincébe cipelem. Itt az ideje, hogy nekikezdjünk a helyzet jobbra fordítására. Testem viszont fáj, és a szívverés zaja továbbra is fülemben dübög. A felismerés végre tudatomba ég, és ez is csak dob a rám nehezedő zavaron. Terhes lenne? Lehetséges ez egyáltalán? Ki kell derítenem, de jobb, ha most egy rács másik oldalán marad, különben megöl, hiába vagyok idősebb. Míg tudja, hogy én képtelen lennék rá, addig őt az se érdekelte a jelek szerint, hogy nem csak ő van veszélyben.

▲ music: My Name▲ ▲Words: 818▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  


Foyltatás itt
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 7:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my love
I don't feel anything!


Egy normális ember ebben a helyzetben biztosan érezne valamit. Esetleg örömet, csalódottságot és még talán egy kis mérget is, de én egyiket se éreztem. Egyszerűen talán az undor volt az egyetlen érzés, de még ezt is túlzás lenne mondani vagy gondolni. Egyszerűen csak nem érdekelt. Annyira hidegen hagyott, hogy él e vagy hal, hogy arra már nincsenek szavak. A másik normális emberi reakció talán a sírás, az üvöltés vagy esetleg a pofon lett volna, de ezek közül szintén egyik se érdekelt. Sokkal inkább még mindig higgadt voltam és úgy beszéltem vele, mintha soha se szerettem volna és soha se lett volna övé a szívem, ami már talán nincs is.
Szerintem nincs az ajtó előtt és nem lábtörlőnek használtam, illetve szerintem mindegy, hogy egy hulla mennyi ideig van itt. Már nem fog elrohanni sehova se, így bőven van időm eltemetni. - mondom neki mosolyogva és közben lenyalom az ajkamra tapadt vért is. Sok ember azt hinné, hogy a rúzstól volt vörös az ajkam, de nem. Ez sokkal inkább a vérnek köszönhető volt. Ami pedig a ruházatomat illeti, szerintem nagyon is lehengerlő és ezzel szerintem a mai napi reggelim, vacsorám és az uzsonnám is egyetértene. Mondhatni házhoz jöttek a fogások, ennyit jelent az, ha az ember kicsípi magát, mert úgy tapadtak rám a férfiak, mint a legyek a légypapírra. És szerintem ez tökéletes hasonlat, mert a legyek is előbb vagy utóbb meghalnak, ahogyan azok a férfiak is meghaltak, akik besétáltak a csapdámba.
Legközelebb talán lesz eszed is és minden segítséget elfogadsz. Bár te mindig is a magad fejed után mentél és ennek köszönhetően történtek így a dolgok, de valójában hálás vagyok neked, mert végre úgy érzem, hogy élek. - mondom neki egy szemforgatás kíséretében, majd egy kisebb ásítás is társul hozzá, hogy még inkább kifejezzem azt, hogy mennyire is unom ezt az egészet. Komolyan nem értem, hogy minek beszélünk erről. Engem hidegen hagy, ő pedig eljátssza azt, hogy nem érdekli és nem fáj neki az, hogy ilyen állapotban lát. Ennyire már ismerem őt, hogy tudjam azt, hogy mennyire vagyok a gyenge pontja. De az igazat megvallva nem akarok érezni. Sokkal jobb így minden, majd ha megszületik ez a poronty, akkor majd valakire rábízom és élem tovább a felelőtlen kis életemet. Eddig túlzottan is korlátok között éltem, de most úgy érzem magamat, mint egy kalitkából szabadult madár. Egyszerűen mámorító ez az érzés.
Tudomásom szerint mindig is elérted, amit akartál, így ha annyira elszerettél volna venni, akkor biztosan találsz olyan papot, aki még a Sátánt és a Sátánnét is összeadná.  - mondom neki unottan, majd az egyik göndör hajtincsemet kezdem el birizgálni és közben hallgatom a kés lengésének megnyugtató hangját. Számomra olyan, mint egy Mozart. Túl sokszor hallottam ebben a két hónapban és úgy érzem remek társara leltem vele.
Amikor meghallom a morgását az újabb szúrásnak köszönhetően, akkor egy kisebb elégedett mosoly jelenik meg az arcomon, mert tudom, hogy még csak most fog jönni a java. Sikerült elérnem,amit akartam. Felébresztettem az alvó oroszlánt, vagyis sikerült fájdalmat okoznom neki.
Ohhh, biztos vagy abban, hogy ezt elfelejtettem életem szerelme? - kérdeztem tőle a lehető legnagyobb megvetéssel és aki talán eddig imádta ezt a két szót, akkor ezt halva már soha többé nem akarná használni. Amikor a kés a földön landol, akkor még egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat, de mire újra észbe kapnék már  a keze a torkomon van és a falhoz szorít. Viszont ennek ellenére se próbálok védekezni, mert tudom, hogy soha nem lenne képes megölni, mert ahhoz túlságosan is szeret. Majd lassan a kezem a kezére siklik és kissé szaggatottam szólalok meg. - Szerintem az agyam nagyon is a helyén van. Soha nem voltam még ilyen jól, mint most. - mondom neki komolyan és még mindig se a szemem, se az arcom, illetve még a hangom se árulkodik bármiféle érzelemről. Amikor pedig a falnak repülők, akkor eszembe jut egy pillanatra a gyermek, de amilyen hirtelen eszembe ötlik eme gondolat olyan gyorsan tova is szál. Miért kellene érdekelnie? Az apja ellökött magától és most se tart attól, hogy esetleg megölheti ezzel a tettével, akkor engem miért is érdekelne?
Érzem, amint egy-két csontom elkezd összeforrni, a kiserdülő véremet az ajkamnál, de ennek ellenére a szavaira nem is reagálok semmit se. Ennyire ostobának még ő se nézhet engem. Pontosan azért tettem, hogy végre kimutassa azt, hogy mit érez és mennyire szenved. Nem megölni akartam, legalábbis még nem. Előtte szenvedni akarom látni. A kezem hátam mögé siklik, mert az előbb pontosan ott volt a kés, majd amikor mellém guggol és szemmel láthatóan valamire koncentrálni kezd, akkor habozás nélkül oldalról a nyakába vágom a kést és a következő pillanatban már a konyhában vagyok.
Te meg elfelejtetted azt, hogy én most ettem, így nehezen tudsz kárt tenni bennem, de te meg olyan vagy, mint egy csiga hozzám képest. - mondom neki nevetve, majd egy-két kést felé dobok és amíg velük van elfoglalva már az egyik szék lába van a kezemben és a következő pillanatban mögötte termek és a hátába vágom. - S azzal se számoltál, hogy engem már nem érdekel, hogy élsz e vagy nem. Nem érzek semmit se, kivéve egy dolgot. Azt hogy végre szabad vagyok és még te se vagy képes sakkban tartani. - mondom neki megvetően miközben leguggolok hozzá. - Remélem kellemes érzés volt megismerkedni a szék lábával. Ohh, jut eszembe szerintem hamarosan vért kellene szerezned, mert a végén vérveszteségben fogsz meghalni és ez eléggé ostoba halál lenne egy vámpír számára. - mondom neki könnyedén és közben játékosan, egy ördögi mosoly kíséretében végig simítok az arcán. Amikor pedig eleget láttam, akkor kirántom belőle a széklábat, a földre hajítom és elindulok kifelé, de még egy pillanatra hátrafordulok. - Ne számíts rám az este további részében. Más programom van egy sokkal szórakoztatóbb férfi társaságában. - mondom neki újra negédes hangon, majd pedig elindulok újra a kijárat felé.


No-Humanity || Remélem tetszik 40 || Nem tudom || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 6:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Maggie


Felülmúlni a képzelőerőm nehéz, de most pontosan ezt tette. Közel sem volt abban az állapotban, amit normálisnak nevezhetnék, és nem értettem, ha egyszer már megöl valakit, akkor miért nincs benne annyi törődés, hogy mielőtt oszlani kezdene, legalább az udvarra kivinné "szellőzni". Szinte felfordult a gyomrom a szagtól, amin túl is tudtam volna lépni, ha nem szúrta volna belém a kést és kezdett volna negédes hangon a bájcsevejbe. Annyi jogom volt itt lenni, mint neki, még ha ezt ő nem is így látta. Ha így látta volna, nem szúrt volna le, alvás közben, elég pitiáner módon. A minimum az lett volna, hogy nyakam töri, még azt is jobban tudtam volna értékelni, mint ezt. Igazán nem érez semmit, akkor nem értem, mire jó a színjáték.
-Tulajdonképpen nem számítottam jobbra. Vagyis legalább annyival jobbra igen, hogy a hullát hullaként kezeled, nem pedig lábtörlőként az ajtó előtt hagyott állapotában.-fintorodom el, mert a szag egyre jobban beleül az orromba, és vérének illata helyett, csak arra tudok gondolni, hogy a sejtjei hogyan rombolódnak le, és szűnnek meg egyben maradni.
Megfeszült állkapoccsal próbálom lenyelni, amit mond, eldönteni, hogy blöfföl e, de arca épp annyira semmitmondó, mint tekintete, és rajtam egyre inkább úrrá lesz a kétely, hogy vissza tudom e hozni a normális világba. Azzal a megvetéssel, amivel beszél, meglep, de azt minimum eléri vele, hogy minden szavam megfontolva mondjam ki. Megfontoltan megvetve, hogy ne érezze a törődést, ahogy ő is érzékelteti ezt velem. Kellemes csevej helyének nem ez az időpont a legjobb. A céljai kezdenek világossá válni, de nem ismer eléggé, ha azt hiszi, hogy ilyen könnyen megtörhet. Azért nem veszi figyelembe, hogy mit kibírtam, és mire vagyok képes, s ha alábecsül, az csak nekem jó.
-Bocsáss meg, hogy a túlvilágról visszatérni ezúttal nem volt olyan egyszerű. Legközelebb jobban fogok sietni.-kacsintok rá, újabb fanyar mosollyal, és tudomást sem veszek róla, hogy a karfába vágott kés suhogva mozog a levegőben jobbra, majd balra. Nem értem, miért nem vágta már hozzám újra, miért az ülőgarnitúrán vezeti le a dühét.
A külseje inkább emlékeztet holmi útszéli lotyóra, mint a nőre, akit szerettem, de ezen már rég felül emelkedett viselkedésével, így meg sem lep vele. Ahogy lenyalja az ujjáról a vért, az pedig egyenesen szánalmassá teszi a szememben. Valakivé, akinek fogalma sincs róla, hogy mivé vált, vagy éppen ellenkezőleg, tudja, de csak a színjátékkal bírja ki, hogy ne sírjon, zokogjon a sarokban, mint egy megtört ember, a rá nehezedő súly alatt.Nem reagálok a kijelentésére, csak szúrós szemmel figyelem, és a kis megjegyzésem mikor fején találja a szöget, elmosolyodom. Naiv kislányként viselkedett, aki annyira nem figyel semmire, hogy már nekem fáj.
-Drágám, bocsásd meg nekem, hogy nem cibállak templomba ahová be se léphetnél.-jegyzem meg a mellékes tényt, hisz a templomok többsége is valakinek a tulajdonában van, és aligha hiszem, hogy egy pap a környéken ne figyelne a jelekre, ami a vámpírok jelenlétére utal, s ne biztosítaná be magát minden módon.
Újra belém döfi a kést, mire felhorkanok, de a cérna is elszakad ezzel egyetemben, és tudtára adom, hogy valamit nem vett számításba.
-Elfelejted, hogy idősebb vagyok, mint te, cicám.-állok fel a székből, és termek előtte, kikapva kezéből a kést, ami a földön landol, és mit sem törődve a vértől átnedvesedett nadrágommal, elkapom nyakát, és a levegőbe emelem. -Kikapcsoltál, mi sem nyilvánvalóbb, de az tűrhetetlen, hogy az agyadat is elveszítsd.-szorongatom továbbra is, még ha a testem egy része ellenkezik is cselekedetemmel.
Elengedem, a falnak csapva, ha annyira nem érdekli semmi, és úgy is most evett, pár törött csont nem lehet akadálya semminek. Kizárt, hogy a testébe nyilalló fájdalom érdekelné jobban, mint az, hogy ne hazudtolja meg a drámakirálynő jellemét.
-Azt hiszem, hogy emlékeztetnem kell arra is, hogy holmi késszúrások nem ölnek meg. De próbálkozz csak, boldogan elnézem a szánalmas viselkedésed.-emelem meg kezeim, mellé sétálva, és fülem megüti egy zaj, amit nem tudok hová tenni ismételten. Mintha egy halk, mégis hangos szívverés szűrődne ki valahonnan. Egy olyan valakié, akinek pulzusa gyorsabb az átlagnál.

▲ music: Sound Of Madness▲ ▲Words: 650▲ ▲Note: welcome home  :fogas:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 5:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my love
Hello Darling!


Tényleg nem számítottam arra, hogy amikor három nap után végre haza jövök, akkor egy ennyire kellemetlen személy fog fogadni. Nem is értem, hogy egykoron miként voltam képes szeretni őt. Hiszen egyáltalán nem annyira jó képű, mint a földön fekvő férfi. Igazán jól szórakoztam vele, de az ahogyan kis idő után nyüszíteni kezdett. Nos, az viszont eléggé lehangoló volt. De már mindegy is, mert mennyi ideje is,hogy itt rohad? Hmm 3 napja minimum, plusz még azok a napok, amikor átlépkedtem fölötte, hiszen minden sírásónak szüksége van néha egy kis lazításra. Azt kell mondanom, hogy még egy szakmát sikeren elsajátítottam, így már tökéletesen tudom eltüntetni a nyomaimat is, amikor úgy tartja a kedvem.
Miért mit hittél, hogy két hónapnyi kihagyás után minden ugyan olyan lesz? Ennyire naiv még te se lehetsz, darling! - mondom neki egy ördögi mosoly kíséretében és a kés mindig ott van a kezemben. Úgy forgatom azt, mintha mindig is ilyen fegyverekkel éltem volna. Végül végig húzom az ujjamat a pengén, majd lenyalom a vérét. - Hmm, nem rossz, de neki jobb volt, ahogyan jobb társaság is volt. Igazán szórakoztató volt minden téren.  - mondom neki egy ártatlan mosoly kíséretében, de egy sokat sejtető pillantás keretében, illetve az utolsó pár szót még inkább megnyomom, hogy eljusson a tudatáig, hogy mire is gondolhatok. Ohh, biztos vagyok abban, hogy sejti mire gondolok, de azt már nem kell tudnia, hogy valójában semmi se történt közte és köztem. Számomra jelenleg elengedő annyi, hogy fájdalmat okozzak neki. Miért akarom ennyire megtörni? Hmm, ez összetett és bonyolult dolog, de a végeredményen egyik indok se tudna változtatni. Szenvedni akarom látni és ez itt a lényeg.
Így járnak azok, akik csak úgy eltűnnek. Kimaradnak  minden jóból és mulatságból. - mondom neki higgadtan, majd amikor előttem landol az üres zacskó, akkor a karfába vágom a kést, de nem mozdulok meg. Csak figyelem őt, majd megigazítom a hajamat és ekkor veszem észre, hogy egy aprócska vérfolt éktelenkedik a ruhám kivágásánál. Lassan letörlöm azt is, majd utána meg is ízlelem. - Hmm nullás vér, azt hiszem ez Craig vére volt.  - mondom közönyösen és megrántom a vállaimat. Majd újra Enzo-ra nézek, de szinte semmilyen érzelem nem tükröződik az arcomon.
Ha úgy gondolod, hogy nincs itthon a menyasszonyod, de szólj ha tévedek, de nekem nem rémlik, hogy lett volna esküvő,   - mondom neki közönyösen, majd újra a kezembe veszem a kést. - akkor itt lenne az ideje, hogy távozz.   - mondom neki úgy, mint aki nem tűr ellentmondást. Lassan felállok, majd felé bökök a késsel és úgy folytatom. - A helyedben  tényleg eltűnnék, mert a végén még belőled lesz valakinek a vacsorája!  - mondom neki könnyedén, mintha nem is éppen az egykori kedvesemet fenyegetném. Majd, hogy nyomatékossá tegyem a dolgot másodpercek töredéke alatt termek ott és a lábába szúrom a kést, de azonnal kirántva újra visszahuppanok a korábbi helyemre és úgy nézek rá, mintha mi sem történt volna.



No-Humanity || Remélem tetszik 40 || Nem tudom || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 5:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Maggie


Számítottam rá, hogy ez fogad? Aligha voltak szavak és gondolatok arra, amit valójában éreztem a helyzet iránt. Csalódhattam benne, és meg is tettem. Azt hittem erősebb lesz, elviseli, de a jelek szerint épp annyira fordult ki magából, mint amennyire nem számítottam, hogy megteszi. A jelek egyértelműek voltak. Nem csak ő volt az egyetlen, aki elvesztett valakit, de ez aligha nyugtatta. A túlvilágon sok természetfeletti ragadt, és nem mindenki olyan szerencsés, hogy újra a valóságba csöppenhet vissza. A valóság viszont most nem éppen az volt, amit szívesen tekintettem volna annak.
Az álom, ami elnyomott túl mélynek bizonyosodott, az ébresztés a kellemes helyett kellemetlenebb volt inkább. A csók édes érintése hamar a homályba veszett, ahogy a gyomromban éles tárgy fúródott, és mikor kinyitottam szemem, szembesültem a ténnyel: konkrétan leszúrt. Felhorkanok, mikor a kést kihúzza belőlem, kezem pedig a hamar átvéresedő anyagra siklik.
Arcomra fanyar mosoly siklik, és leginkább orrom alá dörmögve válaszolok arra, amit mondott.
-Szívélyesebb fogadtatásra nem is számíthattam volna.-mormogom, és végigmérem őt. Az undor, amit érezni kezdek iránta, fel sem ér a hulla szagának kellemes zamatával. Egyszerre ölelném magamhoz és csókolnám meg, és a kezében lévő kést a torkához szorítva próbálnék meg észt verni a makacs fejébe. Valami mégis furcsa, csupán nem jövök rá, hogy pontosan mi az. Mintha a szívverése más lenne. Vagy ennyire rég volt az a két hónap, mikor magára hagytam? Mikor lényegébe véve átszellemültem egy másik világba?
-Nem is tudom. A jelek szerint a feleségem, aki nincs itthon.-szólalok meg higgadtan, rideg hangon, és még csak rá sem kell játszanom igazán. -Gondoltam kirabolom a készleteket, az éhség ugyanis nem kímél így az első új élő napomon. De a jelek szerint már a készlet készlete is kifogyott.-húzok ki hátam mögül egy üres tasakot, és dobom lába felé. Tekintetében sötétség csillog, s ahogy a kést forgatja, rá kell jönnöm, hogy köze sincs ahhoz a nőhöz, akibe beleszerettem. A terv, hogy megtörjem, és visszaadjam eszét, elkezd kiforrni agyamban, a kérdés csupán az, hogy a bájcsevej stílusú beszélgetést mikor unja meg, és csípős megjegyzéseimnek köszönhetően meddig hagy levegőt venni. Az éhségnek köszönhetően így is lassan gyógyuló sebem mellé nem tervezek többet benyelni, de ami késik nem múlik, és kétlem, hogy ezt a nőt, aki csak külsőben hasonlít Maggie-re, érdekli egyáltalán bármi is.

▲ music: Simple Man▲ ▲Words: 372▲ ▲Note: welcome home  :fogas:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 4:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my love
Hello Darling!


Lassan indultam hazafelé, mert mi is várt otthon? Kifosztott hűtő és egy hulla, akit már réges-régen el kellett volna takarítanom, mert elviselhetetlen volt már a szaga, de most még ez se érdekelt. Szórakozni és fájdalmat akartam  okozni, hallani akartam mások sikolyát, amint betöltik az éjszakai csendet. Lehet kegyetlenség, de igazi ragadozó lett belőlem. Szerettem azt, ahogyan félnek tőlem az emberek. Miért is kellett volna jónak lennem továbbra is? Elvették tőlem a családomat, a húgomat, majd azt a férfit is akit szerettem. Utána engem akartak megfosztani az élettől, majd hosszú bolyongás után rátaláltam. Szerettem őt és bármire képes lettem volna érte, de ő még arra se volt képes, hogy vigyázzon magára. Titkolódzott előlem és nem értette meg a félelmeimet, majd pedig meg is halt. Ha ez nem lett volna elég, akkor még azt se engedte, hogy segítsek neki visszatérni, majd pedig nem csak engem, hanem a gyermekét is eldobta magától. Ohh, s azt ne felejtsük el, hogy mg belém is szúrt egy-két dolgot. Nos, ezek után nem csoda, ha végül én belőlem is egy szörnyeteg lett. Legalábbis mások szerint az vagyok, de szerintem meg pont olyan vagyok, mint egy vámpírnak lennie kell. Ragadozó lettem és egy így helyes.
Miközben ilyen gondolatok cikáztak a fejemben haza is értem, lassan nyitottam ki az ajtót, de alig, hogy beléptem megéreztem egy ismerősen ismeretlen szagot. Nem érette, hogy miként lehetséges ez, de előbb inkább a konyhába sétáltam. Kivettem egy kést a helyére, de nem valami aprót, sokkal inkább a legnagyobbat. Utána pedig elindultam az illat irányába és hamarosan rá is találtam az alvó Enzo-ra. Nem értettem, hogy van képe még azok után idejönnie. Egyszerűen inkább maradt volna halott. Az neki is és nekem is jobb lett volna. Lassan odasétáltam, majd közel hajoltam hozzá. Végül pedig úgy csókoltam meg őt, mintha csak el akarnám ébreszteni őt, majd amikor kinyitottam a szemét, akkor habozás nélkül a kést a hasába szúrtam és megforgattam.
Üdv, újra itthon életem. - mondtam neki mézédes hangon és egy kisebb ördögi nevetés kíséretében, majd kirántottam a kést belőle és egy szemközti fotelben foglaltam helyett, miközben a kést megforgattam a két kezem között és mosolyogva figyeltem őt.
Mit keresel itt, Enzo? - kérdeztem tőle ridegen, mintha hirtelen maguk a jégcsapok keltek volna életre és ők beszélnének.


No-Humanity || Remélem tetszik 40 || Nem tudom || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 2:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Maggie


Éltem. Meglepő, hogy viszonylag rövid idő alatt, amit szellemként töltöttem a földön, mennyire elegem lett abból, hogy keresztül néznek rajtam. Az emberekre előtte is jellemző volt, de így különösen idegesítő lett a létezés. Ráadásul szinte elvesztettem a reményt, de köszönhetően a szőke boszorkánynak itt vagyok, és épp hazafelé sétálok. Már, ha ezt még otthonnak lehet nevezni. Amikor legutoljára itt jártam, szellemként rájöttem arra is, hogy Maggie kitartása is véges, és nekem köszönhetően ismételten csak szenvedést és problémákat kapott. Meg kellett volna lepődnöm ezen? Nem, hisz tudtam, hogy én már csak ezt tudok neki adni, bárhogy próbálkozom máshogy cselekedni. De legalább nem kellett többé tartanom a doktoroktól meg az agymenéses kísérletektől.
A kilincsre siklik kezem, és kissé megerőltetve a hallásom, érzékelem, hogy nincs itthon senki. Nincs jó érzésem, de éhségem csillapításának fejében remélem, hogy legalább a hűtő és a tartalék nem fogyott ki. Ahogy belépek, megcsapja az orrom a vér jellegzetes szaga, a hullának oszlásnak indult szagával egyetemben. Az ajtótól alig három lépésnyire a sötét ellenére is látom, hogy egy alak fekszik a földön. Felkapcsolom a villanyt, a padlóra folyt, megszáradt vértócsa mellett kiakadt szemekkel, fekszik a férfi, szinte süt róla a félelem, míg így, hulla állapotában is. Mintha történetet mesélne arról, hogy nem igazán a szép szavak és a kedves fogadtatás jellemezte ittlétét.
Átlépem, és igyekszem a felfordulás ellenére kideríteni, hogy pontosan mi történt itt, de a kérdés elég egyszerűen megválaszolásra talál. A hűtő nyitva, a tasakok a földön, hanyagul elszórva, valóságos disznóóllá változtatva a nappalit és a konyhát.
-Gondolhattam volna...-dünnyögöm, és felveszek egy-két tasakot, majd a kukába dobom őket. A lámpát lekapcsolom és a sötétben egy fotelra ülök, ami a tisztaságról korántsem árulkodott. Hátra döntöm a fejem, becsukom szemeim, és szinte azonnal elalszom. Ahhoz képest, hogy szellemként semmit nem éreztem, most szinte a fáradtságon kívül semmi mást nem érzek, csak azt, hogy az életem épp annyira nincs egyenesben, ahogy ennek előtte sem volt, mintha mindent előröl kezdenék. A különbség csak az, hogy a feleségem, legyen akárhol, minden bizonnyal kikapcsolt, így a problémák leszűkültek egyetlen egy dolog köré, és ez a dolog nem is dolog, inkább valaki volt. A valaki pedig az, akit képes voltam szeretni.

▲ music: Simple Man▲ ▲Words: 357▲ ▲Note: welcome home  :fogas:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Kedd Nov. 04, 2014 5:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maggie & Enzo
You are the best thing in my life

Boldog voltam, amikor elmentem és amikor haza is jöttem. Sok mindenről szerettem volna vele beszélni, illetve azt hittem, hogy végre szép lassan még otthonosabbá fog válni ez a ház, de ehelyett szinte megint minden darabokra hullt vagy talán csak én kezdtem szép lassan széthullani. Nem értettem, hogy miként keveredhetett újra bajba, amikor ezt az egyet kértem tőle, hogy vigyázzon magára és persze ne aggódjak. Megtörtént az, amitől a legjobban féltem...meghalt az a személy, akit mindennél jobban szerettem.
Talán úgy, hogy újra bajba sodortad magadat. - mondtam egyre halkabban, mint akiből szép lassan egyre jobban kiszáll az élet. Egyre nehezebb volt megállnom a lábaimon és visszatartanom a könnyeimet, hiszen minél több ideig álltam itt és tudatosult bennem az, hogy  ő tényleg meghalt s nincs szívdobogása, annál jobban fájt minden porcikám. Nem akartam abba belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha erre nincs megoldás. Nem, egyszerűen olyan nem történhet meg! Neki újra élnie kell és itt kell mellettem lennie.
Már régen belekeveredtem. Azon a napom, amikor beléd szerettem.-  mondtam neki komolyan és közben őt fürkésztem. Azt hiszem ezzel a dologgal nagyon elkésett, hiszen már nincs visszaút. Szerettem őt és így érthető volt az, hogy bármit megtettem volna azért, hogy visszakapjam őt. Bármit... Szeretnék újra megszólalni, de hiába nyitom ki a számat, hiszen egyetlen hang se hagyja el az ajkaimat. A karomat összefonom magam előtt, mintha azzal képes lennék távol tartani a szavait és a hangjának a stílusát. Érzem, amint a szívem újra apró darabokra törik és azt is, ahogyan minden boldogság szép lassan elillan a lényemből, mint amikor a pernyét elkapja a szél és szép lassan tova száll.
Igyekszem.. - mondom neki suttogva, hiszen nem tudok olyat megígérni neki, amiben még magam sem vagyok biztos, hogy be tudom tartani. Nem szerettem megszegni a szavamat és talán pontosan ezért is mondtam ezt. Figyeltem őt, de egy darabig nem mozdultam meg. Csak álltam ott, mint aki képtelen megmozdulni is, mert attól tart, ha lép egyet, akkor a lábai meg fogják adni magukat. Féltem attól, hogy hamarosan a padlón fogok landolni, de akkor már abban se voltam biztos, hogy képes lennék visszatartani a könnyeimet. Majd nehezen tettem pár lépést és leültem mellé. Szerettem volna tudni, hogy mi jár a fejében, de alig, hogy rápillantottam a könnyek csak úgy megjelentek az arcomon és versenyt futva egymással "szaladtak" végig az arcomon. Nem is akartam letörölni őket, mert fölösleges lett volna. Nem érdekelt az se, hogy nem érezhetem őt, de hozzábújtam, az arcomat a mellkasába temettem miközben a könnycseppek nem igen akartak szűnni, sőt egyre inkább kezdett olyanná válni, amikor egy záporból vihar lesz.
Vissza kell jönnöd..... - suttogtam szinte, mintha attól félnék, hogy valaki meghallja. Nem mozdultam meg és végül így szenderültem álomba is.
Kora hajnal volt még, amikor felébredtem. Ő még mindig aludt. Óvatosan kibújtam az öleléséből és felálltam. Figyeltem őt, s éreztem, amint a veszteség fájdalma újra mardosni kezdi az egész lényemet. Körbepillantottam a szobában és már akkor tudtam, hogy nem vagyok képes itt maradni. Túl sok az emlék és túl nagy a fájdalom, amivel nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen csak felemészt belülről. Közelebb hajoltam hozzá és egy apró csókot leheltem az arcára. - Szeretlek... - suttogtam, majd hirtelen eltűntem. Nem tudtam, hogy hova fogok menni és mit fogok tenni, de azt pontosan tudtam, hogy nem maradhatok ott. Egyszerűen nélküle minden annyira sivár volt.

१   १ Köszönöm a játékot *-* १ Stay with me
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 03, 2014 4:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Maggie & Enzo

Persze, hogy nem akartam, hogy még jobban szenvedjen, kérdése jogos volt. Nem mondhattam meg neki, hogy mit csináljon, de bíztam benne, hogy most az egyszer képes rám hallgatni és nem úgy csinálni, mintha levegő lennék. Bár jelen pillanatban ahhoz hasonlítottam a legjobban.
Hagytam neki időt, közben viszont az enyém pergett. Az idő, ami most tökéletesen ellenünk játszott. Ez is egyfajta börtön volt, egy cella, melynek két oldalán álltunk. De ez most mégis távolabbi, mint amilyen anno volt, mert akkor legalább tudtam tenni ellene, hogy normális mód gondolkodjon, ne pedig elvetemült gondolatokat gyártson.
-Mégis mit gondolsz? Azt, hogy élvezet itt lenni? Még csak azt se tudom igazán, hogy kötöttem ki épp itt.-vonok vállat, értetlenül nézve rá, és újra veszekedni kezdenénk, ha nem nyelném le, amit igazából mondani akartam.
Amit mondott, meglepett, egy részem viszont mindig érezte ezt a fajta kötelékszerű valamit. Így érthető is lett számomra, hogy mit keresek épp itt. Látom rajta, hogy majd felrobban, nem gondolkodik tisztán, nem is hibáztatom érte, így nem is reagálok semmit, csak rá hagyom. Eddigi sérelmei, melyeket én okoztam, folyamatosan bővültek, nem is értettem, hogy mi köti még mindig mellém.
-Az istenért, hát nem érted? Nem akarom, hogy belekeveredj ebbe.-mondom, szinte ordító hangon, ami nálam ritkaság, de most úgy érzem, ha nem adom ki magamból azt, ami igazán észhez térítheti, én is felrobbanok. -Nem akarom, hogy segíts. Eleget szenvedtél miattam, ezt meg tudom oldani egyedül is. Megoldom, ahogy túléltem hetven évet azokban a cellákban.-hangom szinte vádló, és egyenesen rázúdítok még több fájdalmat, a gondolataim, amiket nem tudtam és nem is akartam kimondani, felfedni előtte.
Közelebb lépek hozzá, ahogy végigfut a gondolat az agyamon, ami egyenesen azt közvetíti felé, amitől meg akarom óvni, ő még sem ad megnyugtató választ, értetlenségem pedig kiül szememre. Reménykedni tudok, innen többre nem futja, még kisebb jóindulattal sem hiszem, hogy bármire vinném így innen. A megoldást tehát gyorsan kell megtalálni, és a lehető legrövidebb módot kihasználva annak keresésére.
-Maradok, de ígérd meg.-nézek szemébe, a késztetés, hogy megérintsem arcát, pedig egyre nagyobb lesz, de tudom, hogy felesleges erőlködés lenne. -Máshová nem is nagyon mehetnék.-mondom, miközben arcát fürkészem és csak abban reménykedem, hogy a gondolatai nem akörül forognak, ami miatt idáig juthattunk. Leülök a kanapéra, magam elé bámulok, majd felteszem a lábam az asztalra, mintha bármi haszna lenne, és kényelmesen hátra döntöm a fejem.

•• Words: 383 •• Music:Strong ••Note:  :tied:
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Vas. Nov. 02, 2014 8:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maggie & Enzo
You are the best thing in my life

Azt hittem, hogy már túl vagyunk a nehezén és egy jó darabig csend és béke fog itthon honolni, erre tessék ez történik. Nem értem miért nem lehetünk mi boldogok, ezért miért fáj annyira a sorsnak. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy mintha arra menne ki az egész, hogy minket egymástól távol tartson az egész világ, de nem érdekel. Hiába mondtam, amit mondtam és éreztem azt, hogy legszívesebben megfojtanám még se tehettem meg és soha nem is tenném meg, hiszen a világgal is képes lennék szembe szállni csakis azért, hogy újra visszakapjam őt!
Biztos voltam abban, hogy nem örül annak, hogy csendre intem, de úgy éreztem, hogy pár pillanat erejéig szükségem van egy kis csendre. Nem akartam veszekedni, de annál inkább azt szerettem volna, ha visszakapom őt és újra a karjaiba zárhat. De ahhoz először is az kellett, hogy a kezdeti düh vagyis inkább temperamentumot elnyomjam és csakis arra tudjak figyelni, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy a célomat megvalósítsam. Pár perc alatt sikerült is és ezek után újra felé fordultam, de minél tovább néztem őt, annál inkább jobban összetörtem, hiszen nem hallottam a szívének a ritmusát se, ami oly sokszor képes volt megnyugtatni és álomba ringatni. Sokszor eme ritmusra aludtam el, hiszen általában a fejem párna helyett Enzo mellkasán pihent, amit soha se bánt. Legalábbis eddig nem tette szóvá.
És azzal mi van, amit én akarok? - kérdeztem úgy, mint valami durcás kislány és közben még szipogtam is, hiszen eléggé fojtogatott már a sírás és örültem annak, hogy eddig legalább csak kisebb sírással megúsztam az egészet. - Én azt akarom, hogy újra itt legyél, hogy újra élj! - mondtam határozottan, mert nem fogom feladni és ezt ő is tudhatná már, hogy nem fogok a popomon megülni, amíg ő szellemként lebeg a nagyvilágban. Vagy segít vagy pedig magamtól fogom kideríteni, hogy mit tehetek.
Lépjek tovább? Mégis hogyan, ha minden értelemben csakis miattad élek? A te véred miatt lehetek itt és a te irántad érzet érzelmeim tartottak életben minden egyes nap... - mondom neki egyből minden gondolkodás nélkül, hiszen nem értem miként kérhet arra, hogy tovább lépjek és amint végig gondolom, hogy mit is mondtam, akkor jövök rá arra, hogy most árultam el azt részben, hogy mi miatt vagyok vámpír. Figyelem őt, ahogyan le-föl járkál, majd egy idő után megszólalok.
Kicsim... - kezdtek bele és próbálom visszatartani a könnyeimet és a síró görcsöt, hiszen az ember nem mindennap veszíti el élete szerelmét. - Nem vagy egyedül. Ketten talán gyorsabban találnánk megoldást. Kérlek engedd, hogy segítsek. - szinte már könyörögve mondom neki, mert elhiszem, hogy félt, de ő se gondolhatja azt, hogy itthon fogok ülni a négy falat bámulva és közben szép lassan az érzéseim felemésztenek és porrá zúznak. Figyelem ahogyan hirtelen előttem terem, majd pedig meg fogja a kezemet. Egy pillanatra lecsukom a szemeit és próbálom felidézni azt, hogy milyen is volt, amikor még éreztem őt, mire egy újabb könnycsepp gördül végig az arcomon.
Én... - kezdtek bele, de nem tudom végig mondani, hiszen ha soha többé nem jöhet vissza, akkor magam sem tudom mit fogok tenni. Talán végzek magammal is vagy egyszerűen a könnyebbik utat választom és érzelmek nélkül fogok élni. Magam sem tudom, hogy mi fog történni és talán emiatt nem tudom befejezni a mondatót, mert nem akarom azt kimondani, hogy esetleg soha többé nem érezhetem újra az érintéseit.  
Maradj estére, kérlek...- végül újra megszólalok, de talán olyat mondok, amire nem számított vagy nem ezt kellett volna mondanom, hiszen az előbbi dolog még mindig a levegőben lóg. De nem akarom, hogy máris elmenjen..




१   १ - szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Nov. 02, 2014 8:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Maggie & Enzo

Az egész helyzet olyannyira érdekes volt, amennyire számára fájdalmas is. Bizakodó típus révén, ebben is próbáltam valami jót, valami kielégítő választ kapni arra, ami történt körülöttünk.
Reakciója meglephetett volna, de ismertem annyira, hogy mégsem így érzetem. Olyannyira emberi volt, heves és szavai egyszerre igazat szólóak egyszerre indulatosak, hogy emlékeztetnem kellett magam, emberként sem tenne máshogy, és bárhogy is próbálkoznék, megnyugtatni érintésemmel nem tudom.
-Ezzel kicsit elkéstél.-húzódik félszeg mosoly arcomra, bár őszintén kivételesen, semmi vicceset nem találtam ebben a helyzetben. De ugyebár, ami késik, az nem múlik...
Újra megszólalnék, mire elhallgattat, amit nem veszek jó néven, de megértem, és ennek fejében csendben is maradok. Ideát sincs épp bulis hangulat, s ugyan ez a merev, feszült csend lesz köztünk is úrrá. Arcát fürkészem, igyekszem kitalálni, mit gondolhat, mire észreveszem, hogy mennyire más innen nézve minden. Nem hallom, ahogy szíve pulzál, minden sivárnak és egyhangúnak tűnik. Lehangoló és visszataszító hely, mely arra ösztönöz: ha egyszer innen kikerülsz, ne akarj visszatérni.
Látom, ahogy erőlködik erőnek tűnni, majd szinte azt is végignézem, ahogy feladja ezt a harcot é összetörik előttem, mint egy nemrég felém repülő váza, minek romjai már nem ékesítik a földet.
-Nem tehetsz semmit. Nem kockáztathatsz te is. Engem akartak és megkaptak. Legalább a kis bérgyilkos-vadászuknak erőlködnie sem kellett.-utalok arra, hogy megkönnyítettem magamnak és a névtelen maradó nőnek a munkáját, s szinte fájdalommentes búcsút vetem a világtól. Bár ezzel elképzelhető, hogy épp a kíván hatás ellentétét érem csak el.
-Lépj tovább, de ne akard helyrehozni, amit én rontottam el. Csak próbálj élni, addig, míg helyrehozom.-tanácsolom, s hiába van közel hozzám, a távolság mérföldeknek tűnő, szinte már leküzdhetetlennek érzem. -Találok megoldást, csak az idő.-kezdek el fel-alá sétálni, és igyekszem nem arra gondolni, hogy mi van, ha mégsem sikerül. De ha így lenne... ha nem képes tovább lépni, ahogy én se tennék...Idegesen rápillantok, ahogy a gondolat végigcikázik fejemen, elé lépek, és próbálom kezét elkapni.
-Ígérd meg, hogy nem jut eszedbe valami hatalmas és végzetes megoldás. Csak ígérd meg, hogy nem kapcsolsz ki. Ennyi idő után, nem teheted meg.-hangom és szemem szinte könyörgő lesz, mert azt nem tudnám nézni, hogy önmarcangolás helyett öldöklésbe kezd, ő nem ilyen volt. De mindenkiben benne él a gondolat, ha egyszer ilyen helyzetbe jut, mit tehetne, ami segítene abban, hogy elmúljon minden létező érzés, ami magába kebelez.

•• Words: 374 •• Music:Strong ••Note: :tied:
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Vas. Nov. 02, 2014 11:32 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maggie & Enzo
You are the best thing in my life
Csak álltam ott, mint valami zombi. Legalábbis atzt hiszem úgy festhettem, hiszen a rémálmom vállt valóra. Mit kellenen tennem? Egyszerűen csak álltam ott figyeltem őt és reménykedtem a csodában, hogy az egészet csak képzelem, de amikor megszólalt, akkor már pontosan tudtam azt, hogy ez nem állom, hanem a valóság. Maradjak erős? Majd kitalálunk valamit?Hallottam a szavait, de mégis annyira messzinek tűnt minden, amit mondott. Nem tudtam, hogy képes leszek-e rá, hiszen már most úgy éreztem, hogy a lényem minden apró darabja darabokra hullik. Éreztem, ahogyan a lábaim remegni kezdenek és fogalmam sem volt arról, hogy meddig leszek képes állva maradni. letöröltem a könnycseppeket az arcomról és úgy néztem rá, mint aki még mindig nem hiszi el, azt ami nyilvánvaló.
Meghaltál? Te se gondolhatod  komolyan, amiket mondasz! Legszívesebben kitekerném a nyakadat!! - mondtam szinte üvöltve és dühösen. Én meg mondtam, hogy vigyázzon magára, mert ez lesz a vége, de nem hitt nekem. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit mire felemeltem a mutató ujjamat és nemlegesen megráztam a fejemet. Jobb, ha nem mond semmit. Vettem egy-két mély levegőt és próbáltam lehiggadni, ami pár perc elteltével sikerült is, hiszen szerette őt mindennél jobban és szükségem volt rá. Még mind ezek ellenére is.
Én azt szeretném, hogy élj, mert szeretném érezni az érintésedet és érezni a közelségedet, így mond el, hogy mit tegyek. Bármit megteszek, csak mond el! - mondtam egyre halkabban és próbáltam a könnyeimet visszatartani. Sok embert veszítettem már el az életem során, mind emberként és mind vámpírként, de arra nem álltam készen, hogy őt is elveszítsem. Azt a személy, aki életem értelme, aki a világot jelenti számomra. Éreztem, amint egy-két könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, majd pedig végig folynak az arcomon. Nem akartam már visszatartani a könnyeimet és már nem érdekelt az se, hogy látja azt, hogy mennyire gyenge vagyok...
Szeretlek, te idióta! Hogy tehetetted ezt? Miért nem vigyáztál? - kérdeztem tőle szomorúan és tényleg szeretettem. Mindennek ellenére és bármit megtennék azért, hogy újra visszakaphassam őt. Tettem felé kicsit bizonytalanul egy-két lépést, hiszen az ember nem mindennap beszélget élete szerelmével úgy, hogy a másik fél meghalt.
Kérlek.. mond el, hogy mit tegyek, mert nem fogok tudni nyugton maradni addig, amíg vissza nem kaplak. Szükségem van rád, mert szeretlek....- mondtam egyre halkabban és hirtelen lepillantottam a földre. Fájt minden egyes porcikán, mintha a szívemet valami láthatatlan erő elkezdené összepréselni és nem akarná elengedni. Túlzottan fájt, de biztosan van valami megoldás és ekkor jöttem rá arra is, hogy valószínűleg ő se számított arra, hogy én látni fogom... talán nem kellene őt látnom, magam sem tudom már... de azt hiszem, hogy még hosszú esténk lesz és talán a legrosszabb az lesz, hogy nem érezhetem őt. Szükségem volt rá jobban, mint azt gondolná...



१   १ - szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Nov. 02, 2014 10:50 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Maggie & Enzo

Figyelem, ahogy a kis vadászka odébb vonszol, majd búcsúzóul még mond egy-két "kedves" szót. Veszek egy mély levegőt, már ha ez lehetséges, és még mielőtt megfordulna a fejemben, hogy utána megyek, vagy kutakodni kezdek utána, egyszerűen hátat fordítok magamnak, és elindulok az úton.
Azt mondják a természetfelettiek is azért ragadnak a földön, mint szellemek, mert valamilyen elintézetlen ügyük még ide köti őket. Abból volt elég, még csak nem is kellett ezen fáradoznom, tudtam, hogy ez lesz a "végem".
Arra figyeltem fel, hogy sétálok az utcán, egyenesen, mindenféle indok vagy végcél nélkül. Végül mégis a lakásom, a lakásunk előtt kötök ki, de mintha mi sem lenne természetesebb, úgy sétálok az ajtó felé, majd be a nappaliba. Csak ekkor kapcsolok, hogy ez nem a legjobb hely és nem is a legjobb megoldás arra, hogy eltitkoljam Maggie elől, amit el kell titkolnom.
Ahogy a sötétben körbejárok a nappaliban, még a félhomály ellenére is látom a képeket, amiket az egyik polcra rakott ki, és megfordul a fejemben, hogy távozzak, de ekkor már nyílik az ajtó, és nem sokkal később felkapcsolódik a villany.
Nem szólalok meg, csak mereven bámulom arcát, nem mozdulok, ácsorgok, mint aki karót nyelt, miközben ő felém indul, s csak ekkor lépek hátrébb, vagy inkább araszolok. Látom arcát, a szemét, ahogy könny gyűlik benne, majd csorog végig arcán, és a késztetés erős, hogy megöleljem, de képtelen vagyok arra gondolni, hogy ezt talán soha többet nem tehetem meg, így inkább még tovább növelem a távolságot. Tudja, amit tudnia kell, és ahogy minden ember tenné, úgy reagál ő is, amiért hibáztatni sem tudom, és nem is akarom.
-Te is tudod, hogy ezt nem mondhatom.-nézek szemébe, majd megvonom vállam és felemelem levegőbe kezeim. -Ami késik nem múlik, igaz?-fogalmam sincs, hogy mivel nyugtathatnám meg, így inkább közelebb lépek, most végre csökkentve a kettőnk közt lévő távolságot.
-Hallgass most rám.-kérem, emelem meg kezem, hogy megérintsem arcát, de útközben meggondolom magam, úgy se lenne értelme, úgy sem érezné ezt. -Erősnek kell maradnod. Találunk erre is megoldást.-hangom kemény, de szemem elárulja, hogy saját magamban is éppen annyira kételkedem, mint amennyire igazat adok szavaimnak. -Most nem adhatod fel, értetted?-hangom szinte parancsoló, minden kedvesség eltűnik belőle, de tudom, hogy bármit is mondok neki, nem így fogja felfogni, nem ilyen egyszerűen.

•• Words: 370 •• Music:Strong ••Note:  :tied:
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 01, 2014 10:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maggie & Enzo
You are the best thing in my life
Eléggé rosszul indult az esténk, de végül kezdett minden helyre jönni és ennek igazán örültem. Lehet leharaptuk egymást fejét kicsit, olyan dolgokat vágtunk, amit csak elvakult állapotunkban gondoltunk, de ha nem is szépen, akkor is legalább kicsit kiadtunk magunkból és megbeszéltük a dolgokat. Persze azt is tudtam, hogy tényleg nem ártana erről beszélni, de ahhoz az is kellene, hogy én is elkezdjek beszélni. De még mindig nem igazán ment. Egyszerűen féltem kicsit, vagy talán nagyon, hogy miként fog reagálni a dolgokra. Nem akarom azt, hogy hibáztassa magát. Ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben miközben hagytam, hogy a forró víz átjárja az egész testemet. Jól esett a mai nap után, bár igazán hiányzott Enzo. Sokszor tusolunk együtt még akkor is, ha tényleg csak azt tesszük. Nem értettem, hogy most miért nem jött, de talán neki is csak időre van szüksége ahhoz, hogy rendbe tegye a mai nap eseményeit. Majd egy pillanatra eszembe jutott a sörhas dolog és egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat. Azt hiszem azt a képet soha nem fogom elfelejteni. Végül kikászálódtam a zuhanyzóból és megtörölköztem. Belebújtam a hálóingembe, majd pedig lassan kisétáltam. Egy pillanatig megálltam az ajtóban és csak figyeltem őt. Mosolyogva ott teremtem és befeküdtem mellé. Még egy utolsó pillantást vettem rá, ahogyan elaludt, majd pedig lekapcsoltam a villanyt és én is álomba szenderültem.
Érzem, ahogy lehámozza magára a karjait. Mindig óvatos próbál lenni, de már szerintem ő is rájött, hogy erre mindig felébredek. Figyeltem őt hunyorogva, majd pedig megdörzsöltem a szemeimet.
Siess vissza. - mormogtam neki még mindig álmosan, majd pedig újra álomba merültem miután elhagyta a szobát. Már dél is elmúlt amire felébredtem. Gyorsan felöltöztem, eltakarítottam a tegnapi vacsi romjait, majd pedig elindultam a városba. Enzo-nak még mindig semmi nyoma nem volt és nem akartam otthon maradni megint. Végül megálltam egy állatkereskedés előtt és mosolyogva figyeltem őket. Bementem és egy-két kutyust megszeretgettem, de nem akartam még hazavinni egyiket se, jobban mondva arra vágytam, hogy együtt döntsük ilyen téren. Már sötétedni kezdett, mire úgy gondoltam itt lenne az ideje hazamenni, hiszen már biztosan ő is hazaért.
Alig, hogy beléptem az előszobába felkapcsoltam a villanyt. Ledobtam magamról a kabátot és egyből a nappaliba sétáltam, de alig hogy tettem pár lépést egyből megálltam, mert pillantottam őt.
Enzo? - szólaltam meg kicsit halkan, mert úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Tettem felé pár lépést, de ő meghátrálni kezdett. Figyeltem az arcát, amivel folyamatosan engem nézett. Olyan volt, mintha valamit nem akarna elhinni.
Történt valami? - kérdeztem egyre halkabban és egyáltalán nem tetszett az, hogy próbálja a távolságot fent tartani. Tettem egy újabb próbálkozást és meg se mozdult, de az volt a legnagyobb baj, hogy még a szívverését se hallottam. Ez nem lehet igaz...
Mond, hogy nem igaz... - néztem rá kérlelően és éreztem, amint a szívem a torkomban kezd eldobogni és amit a könnyek marni kezdik az egész testemet, ahogyan küzdök ellenük. Nem halhatott meg. Nem. Ez nem történhet meg. Ez biztosan valami rémálom csak. -Ébredj Maggie! Ébredj! - próbáltam magamat észhez téríteni, de semmi se változott. Csak álltam ott vártam.




१   १ 362 szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Enzo és Maggie lakása
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Yesterday at 4:41 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3