Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 30, 2014 9:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Maggie & Enzo

Maximálisan ellentétei voltunk a másiknak, de ez valahogy nem volt akadály soha. Ő ragaszkodott mindenhez, ami a legkisebb mértékben is emberi volt, de talán mivel annyi évig a föld alatt éltem, az én elvárásaim jogosan szűkültek le tiszta ruhára, tetőre a fejem felé, egy kényelmes ágyra, meleg vízre és némi vérre. De nem hibáztattam, hisz ő is szenvedett, neki ez volt az, ami a földön tartotta. Nekem ő. Bár sokszor úgy éreztem, hogy olyan téma ez neki, amit nem feszegetne, most sem erőltettem. Ha valóban el akarja mondani, amit titkol, úgy is megteszi, de mindenkinek vannak titkai, és ezt tudni kell kezelni, valamint tiszteletben tartani.
- Szerintem neked még ez is sok ruha lenne. De nem értem, hogy hasonló mód te miért nem főzöl…-forgatom meg szemem, majd folytattam a kis gondolatmenetemet a férfiak ellustulásáról, és jó volt látnom, nyugtáznom, hogy újra mosoly ragyog arcán és boldog. Legalábbis annak tűnik, de mindig ezt hitettem el magammal, hogy minden a legnagyobb rendben, közben csak nyeltük a dolgokat, és nem firtattuk tovább őket a kelleténél.
-Ezt most nem veszem magamra.-jelentem ki, grimaszolva és keresztbe fonva mellkasom előtt, mintha megsértett volna. –Azért megpróbálnám azt a sörhasat. Ismerd el, hogy igen is szexi lenne.-kaccsintok rá, behúzva nyakam, kinyomom hasam, és kényelmesen hátradőlök, ahogy Aztán megint bekattan nálam valami, valami, ami olyan témát feszeget, amiről senki nem akar beszélni, de ott lebeg a levegőben. Meglepő, mi másról is beszélnénk, mint ilyesmiről, amikor épp nem a másik torkát akarjuk elvágni egy késsel.
Felpattanok, mint aki ezzel menekülhetne a téma elől, elkezdem ostorozni magam, és próbálom a vértasakot nem összenyomni, hogy kipukkadjon kezemben, de ahogy mögém lép, tekintete találkozik enyémmel az ablakban, még ha csak egy pillanatra is, mire inkább elengedem a tasakot, feltépem, és nagy kortyot iszok belőle. Megszokás, nyugtatás, mintsem éhség.
A csendet végül ő töri meg, mire összevonom szemöldököm, majd kényszeresen elmosolyodom, mintha nem érteném, hogy mit mond.
-Egy kutyánk? -fordulok felé, a pulton megtámasztva a tasakot, majd kezem közé véve arcát. –Ha ez boldoggá tesz, bár tudom, hogy másra vágynál, nem egy kutyára.-ölelem magamhoz, megpuszilva homlokát, majd eltolom magamtól, a mosatlant a mosogatóban hagyom, és kezéért nyúlva leoltom a villanyt. –Megvár ez minket reggelig.-közlöm, felkapva és a szobába cipelve. A fürdőbe viszem, most viszont nem követem, inkább hallgatom a csendet, ami a sötét szobára telepszik, lelököm magamról a cipőt és végignyúlva az ágyon, kényelmesen elhelyezkedem, s elmerülök a fáradtságba, amit a gondolatok szültek.
Éjszaka, amikor felébredek, elsétálok a fürdőig, és veszek egy gyors zuhanyt, de ahogy a nap első sugara feljön, úgy hámozom le magamról karjait, és öltözök fel.
-Van egy kis dolgom, de nemsokára visszajövök. -csókolom meg homlokát, fülébe suttogva a szavakat, majd eltűnök a szobából, és gyalog sétálva a hűvös hajlani reggelben, elindulok az utamra. Kell egy kis tiszta levegő, egy pár tiszta gondolat, és legfőképp amit tegnap nem igen sikerült megszereznem. Valami bizonyíték arra, hogy semmi sem készül, mikor pontosan éreztem, hogy márpedig ez nem így van…

•• Words: 486 •• Music:Simple Man ••Note: Ritka gyenge megint :/
©

/folyt köv valahol máshol.../
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Szer. Okt. 29, 2014 11:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maggie & Enzo
You are the best thing in my life

A vámpírok nem igen esznek emberi ételeket. Maximum amolyan hobbi dolog nálunk, vagy csak nem akarnak feltűnést kelteni. Sokkal inkább szeretik a friss és meleg vért, ami még ott folyik az emberek véreiben. Nekem se volt igazán bajom a vérrel, de nekem igazán hiányzott az emberi szerettem. Szerettem a zamatát és minden egye ízét, hiszen sokkal inkább kiéreztem a fűszereket és mindent, mint emberként. Egyszerűen mennyei volt minden és szerettem ahogyan főz. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy talán tudnia kellene azt, hogy ki miatt lettem vámpír, vagyis azt, hogy az ő vére mentett meg, de fogalmam nem volt arról, hogy miként tudnám elmondani neki. Egyszerűen féltem belekezdeni a dologba, hiszen talán féltem kicsit attól, hogy esetleg magát fogja hibáztatni azért, ami történt. Pedig egyikünk se tehet róla, hiszen az érzéseinket nem mi irányítjuk. Nem mi döntjül el, hogy kibe szeretünk bele. Meg neki köszönhetően élek ma is még. Ha nem kaptam volna akkor a véréből, akkor mára régen alulról szagolnám az ibolyát. Jobb nem is belegondolni.
Egy pillanatra mosolyogva az ajkamba harapok, majd röpke pillanatig csak figyelem őt. - Én nagyon is eltudnálak képzelni. Tudod mostanában egyre több helyen csak kötény, póló és alsónadrág van a szakácsokon, mármint a férfi szakácsokon. Nem tudom mi ez az új dolog, de így nagyon is eltudnálak képzelni. - mondom neki egy féloldalas mosoly kíséretében. Majd hangosan elnevetem magamat azon, amit mond.- Igen, azt hiszem te inkább vagy az a típus. - mondom neki mosolyogva, majd egy újabb falatott veszek a számba, majd amit lenyeltem folytatom tovább. - De én így szeretlek mamuszosan és köntösösen. - majd rákacsintok még mindig mosolyogva. Majd egy újabb kuncogás hagyja el az ajkaimat és megrázom a fejemet. - Azt hiszem te hamarabb adnád fel a sörhas növesztését, mint hogy én azt mondanám ne tedd életem. - mondom neki viccelődve, mert pontosan tudom, hogy soha nem tudna ilyen megtörténni, de akkor is eléggé érdekes kép jelenik meg a szemeim előtt, amint sörhassal járkál.
Feszülten figyelem őt és nem mozdulok meg a szavait hallva. Vajon ő képes lesz kimondani azt, amit én nem mertem? Majd egy pillanatra oldalra pillantok, amikor látom rajta, hogy ő se képes. Vajon ő tényleg szeretne, vagy csak azért jutott eszébe, mert tudja, hogy engem ez a dolog boldoggá tenne? Magam sem tudom, de talán mindegy is, hiszen egyikünk se akar róla beszélni vagy csak nem tud és ebben a dologban nincs nagy választásunk. Figyeltem őt és szerettem volna tudni azt, hogy most éppen mire gondol. Egy darabig nem mozdultam meg, majd végül összeszedtem a tányérokat és a mosogatóhoz sétáltam és elkezdtem eltakarítani a dolgokat.
Arra gondoltam, hogy esetleg lehetne egy kutyánk. - mondtam halkan és nem néztem rá. A tányérokat bűvöltem a szemeimmel, mivel fogalmam sem volt arról, hogy miként fog reagálni erre, de szerettem volna újra elterelni a gondolatait, ahogyan ő tette velem nem olyan régen. Végül megtöröltem a kezeimet, mögé sétáltam és a karomat köré fontam és egy apró csókot leheltem a nyakának a vonalára. Végül pedig az arcomat a hátába temettem.

१   १ 362 szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Pént. Okt. 24, 2014 3:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Maggie & Enzo

Egy dolog volt a kedvében járni és egy másik lenyelni azt, amit megfőztem, noha különösebb bajom nem volt az emberi étellel, a véresen átsütött hús mégis közelebb állt hozzám, mind a szárazra sült csirkemell. Viszont azzal, hogy magamra haragítottam, muszáj voltam ma este mellőzni azt, hogy én mivel tölteném az estém, és csak rá szentelni minden figyelmem, még ha ez nem is esett nehezemre, sőt. Míg én megszoktam ennyi év után, hogy vámpír vagyok, néha kételkedtem benne, hogy ez a fajta életstílus neki is megfelel e. Végül is, nem volt könnyű élete, és valószínű, hogy az átváltoztatása mély nyomott hagyott benne, hisz a mai napig nem beszél róla. Ez volt a másik dolog, ami zavart is, meg nem is, de igyekeztem nem előhozakodni vele, most, hogy békesség honolt.
-Ez még viccnek is rossz. Én, mint konyhatündér.-forgatom meg szemem, majd elmosolyodva folytatom. -Képzelj el kötényben. Inkább az a típus lennék, aki reggel kicsoszog a konyhába, a köpenyében és a kis házi mamuszában, és összedob egy kávét és inkább vesz útközben valamit.-veszek újabb falatot a számba, majd kis hatásszünetet tartva megrázom a fejem. -Várj, ez sem stimmel.-hajolok hozzá közelebb, szemébe nézve. -Inkább az a típus vagyok, aki megszokja egy idő után, hogy a felesége a kedvére tesz és sörhasat ereszt.-kacsintok rá, de az abszurd kép puszta gondolatától is elnevetem magam. Sörhasú vámpír...
-Ugyan kérlek, nem vagyok én olyan rossz.-forgatom meg szemem, és ugyanúgy nézek rá, ahogy ő nézett eddig. Szerettem nézni, bármit is csinált, hisz tudtam, ő az enyém, és akkor sem adtam volna másnak, ha az életemmel kellett volna érte fizetnem.
Normál esetben a plusz szoba gyerekszoba lett volna. Nem lettem volna különösebben ez ellen, valahogy mégsem vonzott, hogy pelusokat cseréljek napjában tízszer. Bár tudtam, hogy valószínű Maggie-t ezzel csak még boldogabbá tenném. De hát, ha az ember fia vámpír, nincs sok választása. A kérdés tehát nyitva maradt, és furcsa hangulat telepedett közénk, jól tudva, hogy mind a ketten egy dolgot kerültünk ki, és nem hoztunk fel, de a válaszban tökéletesen ott lett volna a helye.
-Erre gondoltam én is, de jól tudjuk...-kapok észbe, mielőtt bármit mondanék, és legyintek a villával.-Felejtsd el. Én se tudom, hogy mit kezdhetnénk vele.-hagyom ennyiben, és felállok az asztaltól, miután végeztem az adagommal, a hűtőhöz sétáltam, kivettem egy tasak vért, és kibámultam a sötétbe. Lehet, hogy amit gondoltam, nem is gondoltam teljesen komolyan. Nem csak Maggie vágyhatott valamire, de én is, a nyugalmon kívül végre egy családra.

•• Words: 402 •• Music:Simple Man ••Note: Ritka gyenge megint :/
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 20, 2014 3:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maggie & Enzo
You are the best thing in my life

Elmosolyodtam azon, amikor kihúzta nekem a széket. Nem érteremben voltunk, hanem csak otthon. Egyszerűen fura volt, hogy még itt is ennyire úri ember. Természetesen egyáltalán nem bántam a dolgot. Lassan elkezdtem megízlelni az ételt és mennyi íze volt. Nekünk nem volt szükséges arra, hogy emberi ételt fogyasszunk, hiszen vámpírok voltunk. De én mégis szerettem néha rendes ételt fogyasztani, s nem pedig mindig csak a vért. Természetesen minden vérnek más zamata van, mint minden ételnek is. De mégis teljesen másabb volt és ilyenkor egy kicsit mindig arra emlékeztem, hogy milyen is volt emberként élni. Hiányzott az az élet, de most is boldog voltam, hiszen végre megleltem a békémet és a boldogságomat. Örültem annak is, hogy ő se vette meg az emberi ételt, bár volt egy olyan érzésem, hogy ő sokkal jobban szereti a vér ízét, mint ezeket a dolgokat. Szavaira egy kisebb kuncogás hagyta el az ajkaimat, majd mosolyogva pillantottam rá.
- Pedig szerintem fordítva jobban megállná a helyét ez a dolog. - mondom neki még mindig mosolyogva, majd folytatom az evést. El tudnám viselni, ha többször így meglepne étellel. Persze tudtam, hogy részben azért csinálta, hogy elterelje a korábbi veszekedésünkről a figyelmemet. Részben ez működött, más részről meg nem. Nem akartam ezen agyalni, hiszen örültem annak, hogy a "vihar" végre kezdett elmúlni.
Ohh, mondja az ártatlan és szent férjecském. - mondtam neki viccelődve, hiszen pontosan tudtam, hogy mennyiszer figyelt meg és mennyiszer mosolygott közben. Bármit csinálhattam, hiszen legtöbbször a szemét rajtam legeltette.
A következő dolog eléggé meglepett, hiszen sokszor elgondolkoztam azon, hogy mit lehetne csinálni azzal a szobával. Ha normális emberek lennék, akkor azt mondanám, hogy abból lehetne a gyerekszoba, de vámpírként ilyen nem lesz. Csöndesen figyeltem őt miközben mindenféle gondolat kezdett el cikázni ezzel kapcsolatban a fejemben. Lassan kortyoltam a borból és továbbra is őt figyeltem miközben az ételt kezdtem el piszkálgatni a villával. - Sokat gondolkoztam rajta, de még mindig nem tudom. Esetleg lehetne valami átmeneti szoba vagy esetleg vendég szoba. - mondtam sietve. Bár nem sok barátunk volt, de attól még simán lehetne az. - Esetleg neked van valami konkrét terved vele? - kérdeztem tőle kíváncsian és egy újabb húst vettem a számba, majd pedig leöblítettem egy kis borral.

१   १ 362 szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Okt. 15, 2014 7:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Maggie & Enzo

A vitának ugyan vége szakadt, de gondolataimban egyre az járt, hogy mikor térjek vissza vagy egyáltalán visszatérjek e a cellákhoz. Az az eszement nőszemély, és a doktorok eltűnése, a cellák üressége egyaránt gyanús volt, még ha egy részem talán kicsit meg is nyugodott. Ahogy Maggie kikelt magából, nem volt meglepő, inkább azon lepődtem meg, hogy mit mondtam neki, még akkor is, ha szándékosan nem is akartam a lelkébe gázolni. Sőt. Eszembe se jutott, hogy neki essek, így mielőbb orvosoltam a helyzetet, és gyors ötlettől vezérelve kitaláltam egyfajta orvosságot arra, amit az elmúlt percek szültek köztük, a fagyos levegőt olvasztani akartam.
Zavart, hogy nem tudtam, mi az, ami valójában nyomja a szívét, ugyanakkor úgy voltam vele, ha akarja, a kérdezgetésem nélkül is elmondja majd. Vagyis ebben reménykedtem.
-Téged pedig majd jól elfenekellek vele.-dünnyögöm, ahogy meghallom, mit mond a pincéből, ami kicsit abszurd, hisz azt a helységet bírom a legkevésbé elviselni, nem is értem, hogy miért. Hallom, ahogy kotorászik az üvegek között, míg én a húst kevergetem, a felállás rendkívül furcsa, de nem hiszem, hogy ne tudnám megszokni. Ahogy ezt az egészet sem. Elismerem, azért ez közel sem az az élet, amit elképzeltem volna tíz éve, sőt. Akkor azt hittem, hogy a föld alól sem fogfok kijutni soha, erre tessék. A nő, akit szerettem, és akit épp ezért régebben minél inkább óvni akartam a valóságtól, most az én főztömre vár, a mi házunkban.
Ahogy újra csatlakozik hozzám, kotnyeleskedni akarna, de nem adok neki esélyt ilyesmire. Tudhatja, hogy ha már egyszer nekiállok valaminek, azt szeretem egyedül véghez is vinni. Épp ezért, sarokba szorítom, de kérdését szinte meg sem hallom.
-A vendég ízlése ma, hát hogy is mondjam… Nem hiszem, hogy csalódást tudnék neki okozni.-suttogom, majd gyorsan megterítek, szinte észre se lehet venni, hogy hol vagyok, és épp mit teszek az asztalra. Ha eddig nem lett volna egyértelmű számára, akkor most rá kell jönnie, hogy le tudom venni a lábáról, akárcsak ő, mikor hasonló mód sürög, forog a konyhában. Mondjuk azt inkább díjazom és szeretem nézni. Bár ez a normális verzió. De ahhoz, hogy elfeledtessem vele azt a sok marhaságot, amin úgy összevesztünk, mint két fékevesztett hiéna a zsákmány felett, nem hiszem, hogy egy vacsorával meg tudom oldani.
-Az nem az én bajom.-jegyzem meg, amikor végül kihúzom neki a széket, hogy foglaljon csak helyet. Ahogy helyet foglal, én is követem példáját, és az illatra tett kijelentésére, csak elmosolyodom. Eszik egy falatot, majd újabb megjegyzéssel dicséri a művem. Ekkor már én is megkóstolom a végkifejlet ételt, és szinte meglepődöm magamon.
-Ne szokd meg túlzottan, te vagy a konyhánk tündére nem pedig fordítva.-jelentem ki, majd belekortyolok a borba és újabb falatot eszek. Bár tekintetem a tányérra fókuszál, újabb félmosoly szökik arcomra, amikor érzem, hogy ő maga tekintetét rajtam legelteti.
-Nem illik bámulni a másikat. Pláne nem evés közben.-pillantok fel, rá kacsintva, és töltök egy újabb kört a poharamba.
-A plusz egy szobával mit akarsz kezdeni? Nem, mintha zavarna a jelenléte, de a ház minden szobája, és polca roskadozik, amilyen gyorsan berendezted.-vonom fel szemöldököm, csendes és családiasnak mondható beszélgetést kezdeményezve vele.

•• Words: 506 •• Music:Simple Man ••Note: Ritka gyenge :/
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 13, 2014 8:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maggie & Enzo
You are the best thing in my life

Nem akartam azt, hogy minden apróságról számoljon be, vagy mindent mondjon el, hiszen nincs közöm hozzá. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy mindig is lesznek olyan dolgok, amiket el kell mondanunk egymásnak és nekem elég, ha azokat elmondja, illetve azt az egyet, amit kértem tőle. Jobb még mindig úgy izgulni, hogy tudom hol van, mintha csak sejtem, hogy oda ment. Talán fura dolog, de én így gondolom.
Mosolyogva néztem rá, s egy ártatlan arcot vágtam hozzá és egy kicsit még meg is rándítottam a vállaimat, aki nem is tudja, hogy miről beszél. Bár ez nem is lenne rossz ötlet. Biztosan sok borsot tudnék törni az orra alá, de soha nem tenném azt. Ha esetleg egyszer hamarább halnék meg, mint ő, akkor egy dolgot szeretnék, hogy boldog legyen és újra képes legyen élvezni az életet. Viszont azt soha nem nézném tétlenül, hogy esetleg kikapcsolja az érzéseit emiatt, miattam. Fontos volt számomra, s még a halálon túlról is boldognak szeretném látni...
Sokszor gondolkoztam azon, hogy elmondom neki, hogy az ő vére miatt vagyok vámpír. Annyit pontosan tud, hogy vámpírvér volt a szervezetemben azon az estén, de szerintem fogalma sincsen arról, hogy az ő vére mentett meg. Tisztán emlékszem arra, hogy csakis azért adott a véréből, hogy a sebeim hamar begyógyuljanak, de szerintem egyikünk se gondolta volna még a legmerészebb álmaiban se, hogy végül az életemet fogja megmenteni. Emlékszem arra a személyre, aki megölt és részben nem is hibáztattam őket. Féltek attól, hogy elárulom a titkukat, így jobbnak látták, hogy megöljenek, de ezek után már abban is kételkedem, hogy a szüleim véletlenül haltak meg azon az estén. Minél tovább gondolkoztam és minél több dologra derítettem fényt, annál inkább úgy tűnt, hogy direkt hagyták őket azon az estén meghalni. Minket tartanak szörnyetegnek, akkor ők mik? Ők maguk lennének az ördög hadserege? Talán, nem tudom és addig nem is érdekel, amíg távol tartják magukat tőlem.
Ohh, vigyázz, mert a végén még járókeretet kapsz tőlem születésnapodra. - mondtam neki viccelődve a pincéből miközben válogatni kezdtem a borok közül. Idősek voltunk, de még mindig képesek voltunk gyermeteg viccekre, de ezt soha nem bántam. A szavai hallatára még mindig mosoly ült az arcomon, még akkor is amikor visszamentem hozzá a borosüveg kíséretében.
És mi van a vendég ízlésével? - kérdezem tőle még mindig játékosan, majd pedig próbáltam meglesni azt, hogy mit is csinál, mert az illata és az íze is remek volt. Kíváncsian pillantottam rá, majd pedig végig húztam az ujjamat a pólóján, amikor elkezdett beszorítani a pult és maga közé. Kicsit megfogtam a pólóját és közelebb húztam magamhoz miután éreztem ajkainak az újabb perzselő érintését, amint lángba borítja a bőrömet, a nyakamat.
- Hmm és mi van akkor, ha én másra éhezem és nem arra? - kérdeztem tőle játékosan és egy aprót az ajkaimba haraptam miközben figyeltem őt. Majd következő pillanatra már csak arra eszméltem, hogy tányérokra pakolja az ételt és bort tölt a poharainkba és máris egy gyertyát gyújt meg az asztalon. Neki dőltem a konyhapultnak és onnét figyeltem őt. Majd amikor kihúzta a nekem szánt széket, akkor lassan odasétáltam és leültem rá. - Nagyon jó az illata. - mondom neki kedvesen, hiszen nem nem gondoltam volna, hogy hamarosan így fogunk egymással szemben ülni. Lassan megkóstolom az ételt, majd hirtelen megszólaltam.
- Ez mennyi lett. Egyszerűen fantasztikus. - mondom neki talán kicsit túl lelkesen, de ez az íz bomba ami szép lassan bejárja az egész számat, lényemet egyszerűen fantasztikus volt. Nem bírtam betelni vele, s még többet és többet akartam. Lassan ettem, hogy minden egyes falatot kiélvezhessek. Mosolyogva pillantottam fel rá, majd kortyoltam egyet a borból.-  Hmm ezentúl te fogsz főzni. - mondom neki ártatlan arccal és közben egy apró mosoly is megjelent a szám szélén. Mosolyogva néztem őt egy-egy falat közben, de egyszerűen teljesen levett a lábamról az, amit művelt ezzel az egyszerű étellel. Azt is mondhatnánk, hogy ez maga  volt az ízvilág mesterműve...

१   १ 638 szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 13, 2014 3:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Maggie & Enzo

Egymás próbáltuk olyasmiről meggyőzni, amiben igazából közösen volt igazunk. Neki abban, hogy ezek nem csak emberek, nekem pedig abban, hogy a cellák üressége csak is egy dologra utalhat. Viszont azzal, hogy a másik haját húzzuk, egyre kevésbé érdekel, hogy védekezzem ellene. Igazat adtam neki, de reménykedtem azért, hogy nem akar részletes beszámolókat hallani a napjaimról, mert azzal nem hiszem, hogy jól járna. Sőt, mi több. Nem tartoztam neki magyarázattal, ahogy ő se nekem, és örültem volna, hogy a kapcsolatunk e része így is marad. Semmi szükségét nem éreztem annak, hogy folyton folyvást a másik nyakán lógjunk, sőt.
-Visszajárnál kísérteni? Na ne fenyegess...-legyintek, ahogy arcán végre meglátom a mosolyt. Azt a mosolyt, ami legyengített mellette, és ami miatt mindennél fontosabb lett. Nem tehettem róla, valamiért nem tudtam rá haragudni azért, amiért próbált megrendszabályozni. Tudtam magamról, hogy nem vagyok gyerek, akinek fejmosás kell, mégis gyerekesen tudok viselkedni, ha döntéseket kell hoznom valamiben.
Bele kell ebbe az egészbe szokni, és miután tudja, hogy a konyha nem a gyengeségem, de különösebben nem is a gyengeségem, így én magam is igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy tekintete hátamnak ütközik. Elgondolkodom a napon, mikor elment a cellák és a doktorok közeléből, majd mikor újra láttam és vámpír volt. Ez viszont továbbra is egy talány volt előttem, s bár nem akartam faggatni, őszintén érdekelt, hogy mi és ki változtatta át, előbbi persze egyértelmű volt, de a másik rész... Tudtam, hogy nyugtalanul alszik, és a vita alatt is kitértünk erre a részre, viszont mintha egy gát lett volna bennem, amiről nem beszélne szívesen, még nekem sem. Nem gondolnám, hogy ezért sértődöttnek kellene lennem, titkaink vannak, akárcsak a bátyámmal, akit bő egy hónapja nem is láttam. Talán odébb állt, talán elértem, hogy soha többé ne keressen, aminek annyira nem örültem volna, hisz ő volt az egyetlen élő rokonom, köszönhetően a drága jó apámnak.
Megkérem Maggie-t, hogy hozzon egy üveg bort, de ahogy megszólal, felnevetek.
-Akkor meggondolnám, hogy főzök e még neked. Bár így a százhetvenedik közelében azt hiszem már nem panaszkodhatok, hogy egy ilyen nő, mint te az enyém lehet.-nem beszélek hangosan, de tudom, hogy bár eltűnik, hallja, amit mondok, hisz a hallása a kora ellenére élesebb, mint a legtöbb fiatalé.
Amikor újra társaságnak gondolhatom, a hús már megpuhul és a zöldségek szépen összeestek, megpárolódtak.
-Ami megfelel a séf ízlésének.-kacsintok rá, és a boros üvegre nézek. -Ez kezdésnek megteszi.-hagyom figyelmen kívül, hogy a közelemben van, és minden figyelmem az ételre szegezem. -Ha itt lábatlankodsz, a séf figyelmét eltereled, még a végén hoppon maradsz és éhesen.-mormogom, elengedve a serpenyőt és közelebb hajolva hozzá, épp annyira, hogy a pult és magam közé szoruljon. -Bár azt hiszem a séf csak jobban járna, hisz a gondolatai így sem a főzésre vannak kiélezve.-suttogom fülébe, majd apró csókot nyomok nyakára, és a sebességem kihasználva előveszek két tányért és az asztalra teszem, majd mellé helyezem az evőeszközöket és a tányérok közé az alátétet, amire végül a serpenyőt teszem. A poharakba bort töltök, a tányérokra szedek a párolt zöldségből és a húsból, és kihúzom a széket, hogy helyet foglalhasson.
-A desszert várhat még egy kicsit.-foglalok helyet, és figyelem minden mozdulatát.
 

•• Words: 514 •• Music:Simple Man ••Note: 40
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Vas. Okt. 12, 2014 11:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maggie & Enzo
You are the best thing in my life

Sok minden történt már velünk, hiszen nem éppen volt gond mentes a múltunk, legalábbis egy része annak. Sok minden történt velünk, de részben hálás voltam az Augustine társaságnak, hiszen ha akkor nem "dolgoztam" volna ott, illetve nem tartják őt fogva, akkor talán soha nem ismerem meg azt, hogy mi is az igaz szerelem. De ettől függetlenül tartottam tőlük, megvetettem őket és még inkább nőt a haragom irányukba, hiszen nekik köszönhetően veszekszünk, vagyis csak részben. Eleinte dühös voltam, de sokkal inkább csak mérges és csalódott, amiatt hogy nem mondta el, hogy hova is fog menni. Illetve még féltettem őt, nagyon is... Reménykedtem abban, hogy hamarosan vége lesz ennek a veszekedésnek, mert egyre inkább rosszabbul éreztem magamat. Biztos voltam abban, hogy ezek után már én is megpróbálok még inkább uralkodni az érzéseimen és nem egyből leharapni a fejét. Kicsit talán túlzottam is temperamentumos vagyok, amit soha nem is tagadtam. Ezt a dolgot az édesanyámtól örököltem, de szerintem Enzo se zavarta soha, hogy olyan vagyok. Maximum csak most.
Részben igaza volt, de pontosan tudtam, hogy nem csak emberek. Azok az orvosok örültek és velünk szemben teljesen szívtelenek. Figyeltem a férjemet, de nem mondtam már semmit se ezzel kapcsolatban. Szerettem volna minél hamarabb lezárni ezt a témát, mert nem éppen kellemes dolgokat idézet fel bennem. Illetve láttam azt is rajta, hogy valamit eltitkol és nem mond el. Talán fontos dologról lenne szó, de úgy éreztem, hogyha itt az ideje, akkor el fogja árulni. Nem fogom őt nyaggatni emiatt, mert bízok benne.
Szavai hallatára egy apró mosoly jelent meg az arcomon és megráztam kicsit a fejemet. - Lehet egy darabig nyugtod lenne, de utána....- mondtam neki kicsit viccelődve és egy kisebb grimasz kíséretében, mert soha nem tudnám őt bántani, hiszen szeretem őt. És az ember akit szeret azt soha nem bántja, vagy ha esetleg meg is teszi, akkor mindent megtesz azért, hogy jóvá tegye a hibáját. Legalábbis én így gondolom. Reménykedtem abban, hogy ilyet fog mondani, bár azért a nyak eltörését szívesen kihagytam volna, de legalább most már kicsit talán érti, hogy miért voltam ennyire zaklatott és mit éreztem az elmúlt napban, illetve az elmúlt percekben.
Mosolyogva pillantok rá, majd pedig a kezemen lévő gyűrűre. Biztos vagyok abban, hogy neki is még szokatlan lehet ez az élet, hiszen sokáig voltunk távol egymástól. Sok minden történt velünk a találkozásunk előtt, alatt és még utána is mire újra egymásra találtunk. Életem legszebb perce volt az, amikor újra találkoztam vele, a karjaiba zárt és érezhettem gyengéd csókjait. Úgy éreztem az ölelésében, hogy végre hazataláltam és innentől kezdte már minden rendben lesz, mert biztonságban vagyok. Gyönyörű pillanat volt az is, amikor megkérte a kezemet, illetve amikor a felesége lettem, de azt hiszem számomra mindig is az elsők között lesz az a pillanat, amikor újra megpillantottam őt.
Egy kisebb kuncogás hagyja el az ajkaimat, amikor meghallom a durcás hangját. Ilyenkor mindig olyan, mint egy durcás kisfiú, de ilyenkor egy részem még inkább szereti őt, mert ilyenkor annyira aranyos tud lenni. Adtam neki még egy aprócska csókot, mielőtt "megszabadulna" tőlem és a konyha elnyelné. - Biztosan menni fog, nagyfiú. - mondtam neki viccelődve és megfordultam és úgy figyeltem őt. Egy darabig még mosolyogva néztem, hogy mit csinál, majd pedig kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Az egész olyan, mintha pár perce nem is veszekedtünk volna. Pedig az is megtörtént pontosan tudom, de egyáltalán nem bánom azt, hogy már nyoma sincsen az előbbi hangulatnak. Sőt kifejezetten örülök, hogy a jókedv és a boldogság visszatért. Mosolyogva megráztam a fejemet, majd pedig szép lassan felálltam, mint akinek máris baja van a "sok" pihenéstől. - Oh, lehet igazad van. A végén még olyan leszek, mint egy igazi kilencven éves. - mondtam neki viccelődve és úgy tettem, mintha tényleg annyi lennék. De pár másodperc múlva eltűntem, hogy nézzek valami zamatos bort. Lassan visszasétáltam a konyhába, de még mielőtt megláthatott volna megálltam az ajtóban és onnét figyeltem őt. Mindig is szerettem azt ahogyan főz, s jó volt figyelni azt ahogyan elmélyülten csinálja az ennivalót. Gyorsan mögötte termettem és leraktam a bort a pultra.- Remélem megfelel a séf ízlésének is. Mi finomat foguk ma enni? - mondtam, illetve kérdeztem még mindig boldogan, majd egy apró csókot loptam. Éreztem az ételnek a mennyei ízét, mire egy elismerő "hmm" hagyta el az ajkaimat és kíváncsian pillantottam rá miközben vártam a válaszát.


१   १ 707 szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Okt. 12, 2014 2:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Maggie & Enzo

Három dolog zavart ebben az egészben. Az egyik, hogy igazából nem is haragudtam rá, pusztán azzal, hogy kérdőre vont, bekapcsolt az az üzemmód bennem, hogy a saját igazamért kiálljak. A második dolog, hogy pontosan tudtam, hiába voltunk egy helyen, más volt a cella rácsain belül, a műtőasztal szerű kínzóasztalon és megint más volt, ha az ember a rácson kívül volt, és a műtőben, a szenvedő alany mellett. Az első, s egyben utolsó dolog pedig nem más volt, mint a puszta érzés, hogy hiába nem tudom megérteni őt, újra és újra indokot adok rá, hogy előbb vagy utóbb, de megbánja azt is, hogy igent mondott. Ezt pedig a legkevésbé sem akartam. Sok mindent neki köszönhettem, viszont úgy éreztem, ő nekem semmit. Nem tettem érte semmit, de miattam szenvedett fél életében, ha nem az egészben. Azt hiszem ezt lelkiismeretnek hívják, és mivel vagyok annyira tisztelettel a nők iránt, fájdalmat annak, aki szeret és akit szeretek, szándékkal soha nem okoznék. Mégis most is pp azt teszem. Szemem viszont most is árulkodó, semmiféle harag vagy düh nem ég benne, inkább egyfajta kín, hogy ezt most végig kell játszani. Ez is része egy kapcsolatnak, és előbb vagy utóbb, de túl kellett rajta esnünk. Na nem mintha a központi vita téma nem ez lett volna mindig is…
-Próbáld ki, és gondold ezt, másképp nem fogunk tudni tovább lépni. Nem erről kellene szólni az életünknek, hogy olyanoktól tartunk, akik csak emberek.-ejtem ki az ember szót olyan ridegen és közönyösen, mintha nem is számítana senki más élete, csak a miénk, noha pontosan tudhatja, hogy mire gondolok, és azokat, akik ezt tették, nem is sorolnám az emberek, inkább az állatok közé. Ha pedig a szememnek hihettem, akkor bár a cellák üresek voltak, egy nő személyében lehet, hogy nagyobb veszély fenyegette a vámpírokat, mint holmi kínzás és vérátömlesztés.
-Valószínű kitörném a nyakad, hogy ellenkezni se tudj, amikor hazacipellek.-őszinte válaszra várt, hát megkapta. –Úgy is ellenkeznél, így pedig mindenkinek egyszerű lenne. Te pihennél egy kicsit, engem pedig megóvnál a lelkiismeret furdalástól, meg a rugdosódástól és kapálózástól.-fejtem ki a gondolatot, még egy pillanatra el is mosolyodom.
Nem volt kedvem tovább vitatkozni vele, mert tudtam, a végén elérem, hogy az utcára tesz, hiába vagyok idősebb, mint ő, nőből van, ki tudna játszani, hisz tudja, hogy ő maga a gyenge pontom. Ez pedig szánalmas beismerni is, de nem tudok elsiklani felette, hisz ha neki baja esne, nem nyugodnék, amíg meg nem bosszulom.
-Megígérem, hogy ezen túl, ha vázát is vágsz hozzám, elmondom, hogy hova megyek. Bár azt hiszem, ahhoz kevés itthon a törhető tárgy.-viccelem el kissé a dolgokat, ebben jó voltam, bár a komolyság is működött, az ilyen helyzeteket fel tudtam mindig dobni, valami frappáns megjegyzéssel, még ha ezzel a sírba is vittem a másikat.
Ebben pedig csak reménykedni tudok.-mondom, s érzem, ahogy a levegő egyre jobban kiolvad, míg szinte csak emlékké nem lesz az a vita, amit leműveltünk a makacsságunk miatt. De persze igazat adok neki a végére, nem is azért, mert ezt akarja hallani, hanem mert igaza van. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet oda járkálni, viszont valami mégis visszavonz oda. Talán az a jó pár évtized, amíg a cella volt az otthonom. Meg kell szokni, hogy van egy házam, egy feleségem és új életet kezdhetek valahogy.
-Talán boldogulok nélküled is.-mondom, kissé durcás hangon, majd elmosolyodom és felállok, óvatosan eltolva magamtól. A kabátom egy hanyag mozdulattal a székre dobom, majd megmosva kezeim, a hűtő elé lépek, és kipakolom a tartalma nagy részét. Tudhatja, hogy nem vagyok egy nagy szakács, de éppen nem is mondanám azt, hogy nem konyítok a főzéshez. Egy serpenyőbe zöldségeket dobálok, majd a húst felkockázva és fűszerezve mellé pakolom, a fedő alatt pedig hagyom, hogy megpárolódjon.
-Éppenséggel kibonthatnál egy üveg bort. Ha ezt itt hagyom, ide ég, te pedig… hát, ezen nincs mit szépíteni, hamar elpuhulsz.-kacsintok rá mosollyal az arcomon, és megkóstolom, amit kreálok. Kíváncsi vagyok, hogy hozzám vág e valamit, vagy csak szimplán tolerálja, hogy mennyire lehengerlően kedvesen tudok neki bókolni.  

•• Words: 654 •• Music:Simple Man ••Note: 40
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Pént. Okt. 10, 2014 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maggie & Enzo
You are the best thing in my life

Nem szólaltam meg és próbáltam egyre inkább elengedni a fülem mellett azt a hangnemet amiben beszélt. Pontosan tudtam, hogy ha egyikünk szép lassan nem kezd el visszavonulót fújni, akkor lehet, hogy még holnap is pontosan ugyan itt fogunk állni és veszekedni. Ezt viszont egyáltalán nem akartam. Mind a ketten teljesen más szemszögből éltük át a dolgokat, míg ő "kísérleti nyúl" volt, én addig megfigyelő, segítő voltam, de szép lassan minden változni kezdett abban a pillanatban, amikor megismertem őt. Azok a sötét szemek többet meséltek számomra, mint a többieké. Volt valami különleges benne, egyszerűen úgy éreztem, hogy ha tudna beszélni a tekintete, akkor mesélnének nekem... Mai napig tisztán emlékszem mindenre és arra is, ami jó pár nappal később történt. Megbántam-e, hogy akkor megbíztam benne? Nem, egyáltalán nem. Életem egyik legjobb döntése volt, hiszen annak köszönhetően vagyunk most itt, még ha nem is éppen úgy ahogy szeretném. Mert a világon csak egy-két dolgot utálok jobban, mint a veszekedést. Főleg olyannal nem szeretek veszekedni, aki közel áll hozzám és övé volt a szívem, így azt hiszem nála jobban senki se állhatna közelebb hozzám.
Attól még, hogy üresek nem jelenti azt, hogy vége ennek az egésznek. - mondom egyre halkabban és közben kicsit meg is ráztam a fejemet és oldalra pillantottam. Ezt neki is pontosan tudnia kell, hogy attól még, hogy üresek nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyunk. Ahol vámpírok vannak ott előbb-utóbb mindig megjelennek és nem haboznak kísérletezni. Sokkal jobban félek attól, hogy esetleg találtak már valamit szert, amivel még inkább képesek ártani nekünk. Mindig is azt szerették volna, ha saját magunkat pusztítanánk el....
Mit tennél akkor, ha szó nélkül lelépnék? Oda mennék, ahol ők vannak? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert értettem, hogy mire gondol. És hálás voltam azért, hogy nem esett neki baja, nem kapták el, de mi lesz, akkor ha legközelebb nem lesz ekkora szerencséje? Ettől féltem, hogy ez az egész csak most a szerencsén múlt. - Tétlenül néznéd azt amit teszek? Nem mondanál semmit se? Nem tennél semmit? - kérdeztem tőle még mindig komolyan miközben összefontam a karomat magam előtt. Nem voltam már rá dühős, vagy legalábbis már nem annyira. Egyszerűen szerettem volna, ha megérti azt, hogy mit is éreztem a mai napon.
Nem őt akartam elutasítani azzal, hogy szinte semmit se reagáltam a bocsánat kérésére. Egyszerűen csak túl sok érzelem kebelezett be és túl sok gondolat cikázott a fejemben. Szükségem volt egy kis időre mire sikerült valamennyire helyre raknom a dolgokat.
Ne tűnj el legközelebb.. - mondtam neki kicsit kérlelően, majd folytattam mielőtt esetleg újabb vita robbanna ki.- Nem fogom megszabni, hogy mit tehetsz és mit nem. Nem foglak kényszeríteni arra se, hogy elmondj olyan dolgokat is, amit nem szeretnél. Egyedül azt kérem, ha odamész, akkor mond el..- mondtam neki komolyan, majd lesütöttem a szemeimet, mert tényleg nem várhatom el tőle, hogy minden apró dolgáról beszámoljon és nem is fogom rá kényszeríteni. Mindenkinek szüksége van egy kis szabadságra is, de azt hiszem ez nem nagy kérés, hogy ha a közelükbe megy, akkor legalább azt elmondja.
Mindig is melletted leszek. - mondtam neki suttogva, mintha valami titkot mondanék. Viszonoztam apró csókjait és egy apró mosoly is megjelent az arcomon miközben hallgattam őt. Figyeltem őt, s újra és újra elvesztem abban bizonyos szempárban, amik már akkor is képesek voltak teljesen megbabonázni. Azt mondják a szem a lélek tükre és talán ez így is van. Éreztem gyengéd érintését, amint perzselte a bőrömet. Minden egyes érintésével olyan volt, mintha képes lenne szép lassan elüldözni a mérgemet, a dühömet. Szép lassan elillant a korábbi énem, ami az egyre több gyengéd csókjának köszönhető volt. Mosolyogva pillantottam rá, majd szenvedélyesem megcsókoltam, miközben a karomat a nyaka köré fontam és közelebb húztam kicsit magamhoz. -Hmm remekül hangzik, de most átadom az irányítást a te kezedbe. Remélem nem gond, férjecském? - kérdeztem tőle játékosan miközben elszakadtam az ajkaitól, hogy utána újra birtokba vehessem....


१   १ 634 szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Kedd Okt. 07, 2014 3:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Maggie & Enzo

Mentegetőzhettem volna, de minden alkalommal, mikor erre sor kerülhetett volna, egyszerűen nem esett nehezemre az igazat mondani. A halálát nem kívántam, hogy is gondolhatta ezt, de azzal, hogy megpróbálta elérni, féljek azoktól a nyomoronc doktoroktól, csak még jobban felidegesített. Utáltam, mikor így viselkedett, azt még jobban, mikor olyan miatt viselkedett így, amibe én kevertem bele. Így aztán oda jutottam, hogy mind a két dolog miatt rosszul kell éreznem magam. De nem tudtam. Valamiért nem értettem meg, egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy ezen most mit kell itt pattogni feleslegesen. Élek, élünk, nem vagyunk a közelükbe, és mivel pontosan azt se tudta, hogy mi történt, ami talán jobb is, akkor sem számított volna, hogy mi történt a múltban, mert nem lehetett rajta változtatni. Nem is nagyon akartam, már a lényemmé vált, és ha nagyon bele akarnánk merülni abba, hogy így az élet kárpótolt vele, akkor még absztrakt is lenne ez az egész helyzet. Azon vitatkozni, aminek köszönhetően ő itt van mellettem, felesleges volt, inkább a dolgok jobbik oldalát kellett volna neki is néznie. Bár erre hiába kérem, ha makacs, mint egy kőtömb, amit mozdítani akarsz, de nem tudsz.
-Láttad? Örülök. Én túléltem, és mellé még tűrtem, hogy nyöszörögve mindenki más a haláláért könyörög. -közlöm kissé agresszívabb hangon, mint ahogy eddig hozzá szóltam. Nem hiszem el, hogy épp nekem, nekem, aki túlélő volt a sok alany között, próbálja bemagyarázni, milyen veszélyesek. –És ha tehetnek? Megakadályozhatjuk? Ha annyira keresnének, már megtaláltak volna. Egyébként meg kétlem, hogy bárhová fejlődnének ezek az ügyek, ugyanis a cellák üresek.-térek ki egy fontos és nem igazán elhanyagolható részletre.
Kérdésén elgondolkodom. Ha ilyen vitákkal ezt el tudják érni, még akaratukon kívül is, az azért abszurd lenne.
-Most is azon vitatkozunk, amit velünk tettek nem? -vonok vállat, olyan könnyed hangon kiejtve a szavakat, mintha az előbbi kirohanás semmissé lenne a másodpercek múlásával.
Olyan kedvesen fejezem ki magam, amennyire képes vagyok, de úgy felfújja a dolgokat, mintha legalább ott maradtam volna hónapokig. Ezt nem tudom tolerálni, bármennyi szeretem, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért esik nehezére a jó dolgokat meglátni ebben is. Legalább abban biztos lettem, hogy nincs ott következő tíz vámpír. Egy volt, az a nő viszont több volt már, holmi vámpírnál.    
-Egy szóval nem mondtam, még csak nem is gondoltam ilyesmire. Azt kérdeztem, hogy élsz nem? Miért nem tudod azt nézni, hogy nem hagytuk ott a nyakunk mind a ketten, és most itt vagyunk? Teljesen mindegy, mennyit vitatkozunk ezen, ami megtörtént megtörtént.  Léph túl rajta.-ejtem ki az utolsó szavakat erőteljes artikulálással.
Le kellett higgadnom, vártam pár percet, és néztem, ahogy a kanapén ücsörög. Amikor lehetőségünk van egy kis békességre sem sikerül kiélveznünk, mert akkor is a másik nyakának ugrunk.  Amikor végül lehiggadtam, valamiféle bocsánatkérést villantottam, de olyan csendben tűrte, mintha egy szoborhoz beszéltem volna, ami egyenesen megrémisztett.
-Igazad van, olyan nem lesz, de meg kell próbálnunk ezt kezelni.-ismerem el, hisz ezzel teljes mértékben egyet értek vele. –Nem fogsz arra ébredni. -közlöm vele, mert nem hagytam volna, hogy ez történjen. Nem vele. Többet szenvedett, mint én, joga van a boldogsághoz.
A helyzetet próbálom megoldani, kihozni belőle valamit, amivel kárpótolhatom, és ahogy érzem szívverésének nyugalmát, nyugtázom, hogy jó úton haladok ehhez.
-Mert még mindig mellettem vagy.-suttogom, még egy apró csókot nyomva nyakára, majd ajkaihoz közeledek, apró csókokkal elhalmozva. –Kezdésnek mondjuk, kipróbálhatnám a konyhát, és lehetnél a személyre szabott kuktám. Vagy fordítva. Aztán kibonthatnánk egy üveg bort, esetleg a kandallót begyújtanám, ha arra lenne igényed.-mondom szinte mormogva, ahogy bőrét szántom, és magamba szívom zamatos illatát. –Vagy esetleg van valami jobb ötlete drága feleségem?-veszem fel a hozzám és tőlem megszokott akcentust, kissé visszarepülve az időben. Lehet, hogy egy makacs idióta vagyok, amiért nem vagyok képes megérteni az ő érveit, de tudom, és tudja, hogy mi az, amit komolyan gondolok, és mi az, amit nem.  

•• Words: 630 •• Music:Simple Man ••Note: 40
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 04, 2014 9:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maggie & Enzo
You are so.... but I love you..

Nem értettem, hogy jutottunk mi is ideáig. Miért veszekedtünk egymással és most miért nem tudtunk normálisan megbeszélni a dolgokat. Talán miattam volt az egész, vagy pedig amiatt, hogy inkább szépen csendben elsunnyogott innét reggel és csak most estére ért haza. Persze a telefonját se vette fel és ilyenkor tényleg szerencsés, hogy nem vagyok boszorkány, mert akkor lehet most minden sokkal rosszabb lenne. Ohh, persze nem úgy gondolta. Ez is olyan tipikus szöveg, hogy csak na. Inkább próbáltam figyelmem kívül, mert nem akartam, hogy még jobban felmenjen a pumpa bennem, mert még így is kész csoda, hogy nem robban fel és nem hevert romokban a ház. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi zavart jobban az, hogy nem mondta el a dolgot, vagy pedig az ahogyan most reagált a dolgokra. Talán a kettő keverékének az eredménye lett ez a mostani tomboló énem.
Hiszem? Tudom! - mondtam neki komolyan és ellentmondást nem tűrve. Lehet nem engem kínoztak, nem engem tartottak fogva, de pontosan láttam azt, hogy mire képesek és mennyien haltak bele a dolgokba. - Én láttam. Láttam azt, hogy mennyien haltak bele, így úgy gondolom, hogy tudnának újat mutatni. - mondtam neki komolyan és továbbra is őt figyeltem. Nem fordítottam el a tekintetemet. Újra a hajamba túrtam és vettem egy mély levegőt vettem. - Szerinted haboznának felhasználni minket egymás ellen? - kérdeztem tőle kíváncsian és kicsit higgadtabban. Pontosan tudtam, hogy bármire képesek lennének azok az emberek. Ha megtudnák azt, hogy szeretjük egymást, akkor minden lelkiismeret furdalás nélkül kijátszanák ezt a dolgot a másik fél ellen és emiatt féltem őt annyira. Megkérdezném tőle, hogy kire gondol, de abból ahogyan mondja pontosan tudom, hogy nem fog többet mondani, így inkább hagyom az egészet a francba mielőtt egy újabb vita robbanna ki.
Még engem nevezel drámakirálynőnek, amikor azt mondod, hogy tök mindegy, hogy élek-e vagy nem?! - az ajkamba haraptam gyorsan, hogy visszatartsam a könnyeimet. Talán nem is tudja azt, hogy amit mond az mekkora hatással van rám, illetve így próbáltam visszatartani azt, hogy nehogy elküldjem a francba őt. Féltem volna, hogy akkor soha többé nem jön haza. Minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljak lehiggadni, mert ha nem fog sikerülni, akkor annak nem lesz jó vége. Emiatt figyelmen kívül hagytam a gúnyos szavait és próbáltam megtalálni a bennem rejlő békességet és harmóniát, amit egy vihar közepén eléggé nehéz, de menni fog. Ha másért nem is, akkor miatta sikerülni fog, mert nem veszíthetem el, még egyszer nem....
Egy darabig nem pillantottam rá, továbbra is a fejemet a lábamra hajtottam és nem mozdultam meg. Éreztem a közelségét, de nem voltam abban biztos, hogy ha most rá pillantanék, akkor képes lennék sírás nélkül kibírni, így inkább csöndesen vártam és hagytam neki, hogy végig mondja a dolgokat és én pedig addig erőt gyűjtöttem. Lassan ránéztem és bólintottam. - Részben volt csak igazam és bocsánat, hogy úgy kiakadtam. - mondtam neki alig hallhatóan, majd pedig folytattam.- Soha nem lesz olyan, hogy teljesen biztonságban leszünk, de nem akarok egyszerre arra ébredni, hogy nem vagy mellettem, esetleg fogságba estél vagy megha... - de nem bírtam kimondani az utolsó szót. A torkomon akadt szó és még a hideg is kirázott a gondolattól. Akkor abba mér biztosan belehalnék.. Amikor megéreztem ajkainak a gyengéd érintését, akkor egy apró mosoly jelent meg a szám szélén, s olyan volt, mintha ezzel együtt szép lassan a düh és a korábbi események által okozott fájdalom szép lassan elillanna. - Szeretlek és történjen bármi mindig mellette leszek. - mondtam neki komolyan, majd utána felvontam a szemöldökömet és egy hamiskás mosollyal pillantottam rá.- Hmm igazán? Miért vagy ebben olyan biztos, hogy annyira jó vagy? - kérdeztem tőle ártatlan arccal és kíváncsi tekintettel. Erre is csak ő volt képes, hogy pillanatok alatt elűzze a haragomat és újra a kedves és aranyos személy legyek.



१   १ 622 szó  १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Kedd Szept. 30, 2014 4:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Maggie & Enzo

Próbáltam nem cinikusan és amolyan „nem érdekel, úgy is tudtam mi lesz” módon viselkedni, de ezzel csak azt érem el, hogy még jobban felhúzza magát. Ha eddig vulkánnak gondoltam, a bomba hasonlat most már helyt állóbb, de a felrobbanás pontos idejét még mindig nem tudtam. Talán épp arra játszotta, hogy végre kiadja magából, legalább lenyugodhatna valamennyire. Lehet, hogy kissé makacs mód ragaszkodtunk az elképzeléseinkhez, de azért annyira még sem volt rossz a helyzet, hogy megoldhatatlannak gondoljam. Én legalábbis. A legjobb, ha kiadjuk, amit gondolunk, aztán lehiggadunk. De ez a higgadtság még korán sem akart bekövetkezni.
-Az nem ugyan az.-mormogom egykedvűen, megrázva fejem, nem firtatva, hogy ő mit hogy ért és én mit hogy gondolok. Mégis mit vár? Mondjak olyasmit, amit hallani akar, de nem az igazság? Túl sok évig hazudtak már az emberek nekem és neki, semmi szükségét nem éreztem annak, hogy az életem újabb hazugságokra épüljön.
Megforgatom a szemeim, veszek egy mély levegőt, próbálom nem felemelni a hangom. Nem sikerül. Olyanná válok, min ő, ami számára nem lesz kedves, mert kiszámíthatatlanságom még ennyi idő után sem változott semennyit. Egyszer elmentem, nem hiheti, hogy máskor másképp tettem volna vagy tennék.
-Komolyan azt hiszed, hogy csinálhatnak még valamit, amit ne tettek volna meg eddig velem? Kétlem…-vonok vállat, széttárva kezem, majd hagyom, hogy azok visszazuhanjanak testem mellé. Egyszerűen nevetséges, hogy azt hiszi, egyszerűen besétálok majd oda, köszönök, és hagyom, hogy holmi szerencsétlen beverbénázott orvos majom leszíjazzon egy ágyhoz, mint valami pszichiátriai beteget? Akkor nagyon tévednek és ő is. –Hidd el, van valaki. Lehet valaki.-mondom sejtelmesen, mert amíg biztosat nem tudni, nem jelentenék ki én sem semmit.
Már épp meggondolnám magam, és feladnám a harcolást, amikor a keze ügyébe kerülő váza felém nem repül. Majd még egy, és még egy. Felmordulok, mikor vége a tüzelésnek, és tekintetem a hátam mögé szökik a darabokra tört tárgyakra. Szerencsétlenek, még csak nem is volt közük ehhez az egészhez.
-Ne legyél drámakirálynő.-jelentem ki egykedvűen, de szavai szinte jégcsappá fagyasztják köztünk a levegőt. Jó, elismerem. Bunkóhúzás volt tőlem, amit és ahogy mondtam, de egyszerűen nem értettem, hogy most mit kell ezen drámázni órákig. Elmentem, megjöttem. Élek. Vámpír lett, így vagy úgy, de itt van, él és bármit tesz, nem mehet vissza és változtathatja meg a múltat.
-Lehet, hogy nem játszanánk ezt végig, ha akkor benn égek abban a tűzben. Ha te nem változtál volna vámpírrá. Csupa talány és lehet, ha egymás után. Most komolyan arról akarunk vitatkozni, hogy mi lett volna ha?-vonom fel a szemöldököm, egy pillanatra viszont kapcsolok. Most jön az a rész, mikor erőt kell vennem magamon és meg kellene vigasztalnom annyira, hogy engem pofozzon inkább, mint a házat rombolja porig. A festék szinte meg se szárad, a bútorok még nem is porosodtak be, de már három berendezési tárgy, még ha kis apróság is, de a halálát élte meg a mai este. Mi lesz itt egy év múlva, ha minden vitában hozzám fog vágni valamit? Egyszerűen képtelen vagyok nem cinikusan és egykedvűen gondolni arra, ami történt, de minden jel arra mutat, hogy ebben vagyok csak jó, ha ilyesmire kerül a sor. Nem mondom, hogy hidegen hagy, amit érez, vagy a szavai, szavaim súlya, de ha két ellentétes nézőpont ütközik köztünk, és nem fogja fel egyikünk sem, amit a másik akar, a normális reakció valami olyasmi, amit mi most mutatunk a másiknak.
Közelebb sétálok, mikor úgy érzem, vége van a dobálózós korszakának, próbálok valamiféle magyarázatot keríteni arra, hogy miért volt ez az egész jó. Nem igazán sikerül. Magamhoz vonom, hallgatom szívének heves dobogását, ami emlékeztet arra, egyszer ez a szívdobogás megváltozott a múltban, és tudtam, ez az én hibám, ezzel sodortam veszélybe.
-Azok csak rémálmok. Nem fog megtörténni. Nem hagyom.-mondom, de ahogy eltol, egy pillanatra megvillan valami a szemembe. Valami, ami nem oda való. Valamiféle düh. Düh, amiért megint elfordul tőlem, és mielőtt bármit mondanék, el kell számolnom tízig, hogy ne tegyek vagy mondjak olyat, amivel még tovább rontok a helyzeten.
Követem őt, leülök mellé, de egy pár percig csak magam elé meredek. Most kellene valami olyasmit mondanom vagy tennem, amivel kicsit vidámabbá teszem a helyzetet.
-Az első vitát túléltük néhány váza kivételével. Nem tudom, még mi hiányozhat egy házasságból.-fogom meg kezét, majd közelebb húzódom hozzá. –Sajnálom, amiket mondtam. Igazad van, volt, egy barom vagyok, amiért kockáztattam. De nem akartam, hogy aggódj. Tudom, hogy ez nem kifogás, de amíg nem tudom, hogy teljes biztonságban vagyunk, addig nem kérhetem tőled, hogy ezt érezd.-simítok végig fején, mint egy durcás kisgyerekén, majd eltűrve egy tincset nyakáról, óvatos csókot lehelek rá. –Ha meg tudsz bocsájtani, akár szavamon is foghatsz, de biztosíthatlak róla, hogy ha kiengesztelésről van szó, abban nagyon meggyőző tudok lenni.-próbálom a helyzetből kihozni a legjobbat, a saját stílusomhoz mérten elviccelni vagy legalábbis jobb hangulatúvá tenni az egész szituációt és csak remélem, hogy nem azt érem el ezzel, hogy újabb vázákat vág hozzám, esetleg a keze ügyébe kerülő párnát.

•• Words: 797 •• Music:Simple Man ••Note: 40
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Kedd Szept. 30, 2014 12:24 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maggie & Enzo
You are so.... but I love you..

Soha nem gondoltam volna azt, hogy egyszer ez fog velünk történni. Mindig is örültem annak, hogy sikerült eddig mindent megbeszélni, de most olyat tett, amit egyszerűen nem tudtam magamban tartani. Néha kicsit talán olyan volt az egész, mintha falnak beszélne a másik, mert mind a ketten ragaszkodtunk ahhoz, amit gondoltunk. De mégis úgy éreztem, hogy egy ilyen nap után nem csoda, ha egy kitörő vulkánnal találta szemben magát. Pontosan tudta, hogy mi lesz, ha hazajön és ezen még egy csokor és bonbon se fog tudni változtatni.
Pedig így hangzott.... - mondtam neki komolyan és a hangomból csak úgy süvített a düh és a mérgesség. Úgy éreztem, hogy lassan inkább olyan leszek, mint egy időzített bomba. Komolyan hallottam azt, ahogyan kattog valami a fejemben és mintha visszaszámlálna. Tudtam jól, hogy elegendő egy rossz szó és akkor valószínűleg a harmadig világháború fog kitörni női változatban. Megforgattam a szemeimet és nem akartam elhinni, hogy ezt mondja. Nem értettem, hogy ebben az egész dologban mi képes mosolyt csalni az arcára. Semmi mosolyra érdemes nem volt ebben a pillanatban és minden egyes újabb szóval úgy éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, a szívem pedig darabokra hullik, majd újra egyé válik, de csakis azért, hogy újra és újra milliónyi darabra eshessen szét.
- De még mindig veszélyesek! Szerinted mit fognak veled tenni, ha újra elkapnak?! Szerinted majd a keblükre ölelnek és megbabusgatnak azért, mert újra a kezeik közé kerültél?! Nem!! - mondom egyre ingerültebben és a szavak csak úgy elhagyják a számat, miközben a feszültség egyre inkább átjárja a testemet és kisebb hadonászásból is egyre nagyobbak lesz. Alig bírtam egy helyben maradni és legszívesebben neki rontottam volna. Miért nem képes beállatni azt, hogy abból a társaságból nem lett angyali társaság, majd egy mély levegőt vége újra megszólalok.- Mert kik veszélyesek még? - kérdezem tőle kíváncsian és próbáltam nyugodt hangnemben feltenni ezt a kérdést, hiszen részben náluk rosszabbat nem tudnék elképzelni. Sok olyat láttam, amit talán Enzo át se élt. Talán ő még a szerencsésebbek között volt, hiszen ő még mindig élt sok már társával ellentétben. Egy pillanatra még a gyomrom is kavarogni kezdett, de a következő négy szavára csak döbbenten kaptam fel a tekintetemet és újra rá pillantottam. Érzem, amint ökölbe szorul a kezem, de most ez se tud megállítani, az első kezem ügyében lévő tárgyat felkapom és felé hajítom, majd még egyet. Nem érdekel az se, ha eltalálja őt vagy nem. Egy gúnyos nevetés kíséri a tárgyak röpülését, majd szomorúan és keserűen megrázom a fejemet.- Talán jobb lett volna, ha azon az estén meghalok... Nem hiszem el, hogy ennyire hidegen hagy az, hogy élek-e vagy nem.. - mondom neki keserűen és egyre halkabban, mintha az élet is kiszállna belőlem. Folyamatosan az a négy szó visszhangzik a fejemben és az ahogyan kiejtette azokat a szavakat. Nem értem mi történt és miért mondta ezt.. Mintha nem lenne fontos az, hogy élek-e vagy nem... Érzem amint a fejemben egyre nagyobb káosz keletkezik és fogalmam nincs mennyi ideig bírok még ott maradni.. Úgy érzem ebben a pillanatban egyedül akarok lenni és megérteni azokat a dolgokat, amiket nem is olyan régen mondott. Vajon csak a düh beszélt belőle vagy tényleg így gondolja? Egyszerűen nem tudom és ez megőrjít.
Érzem a gyengéd érintését, szavainak a komolyságát, mintha a vihar csendesedni kezdene és két hajótörött állna most a vihar romjaiban. Vágytam arra, hogy a karjaiba zárjon, de más részről ezekben a pillanatokban még se akartam. Egy nő sok mindent megjegyez, elég ha egyszer mondják neki, akkor is lesznek olyan dolgok, amiket soha nem képes elfelejteni. Vajon ez is ilyen lesz? Lassan felpillantottam rá és figyeltem a szemeit, amivel már az első találkozásunkkor képes volt elbűvölni, mert néha azok sokkal többet árultak el róla, mint a tettei. - Próbáltam beszélni róla, de nem ment. Mintha attól félnék, hogy egyszer csak a rémálmaim újra valósággá fognak válni. - mondtam neki alig hallhatóan, majd amikor megéreztem a csókját a homlokon, akkor egy röpke pillanatig becsuktam a szemeimet és élveztem, de hamarosan újra eltávolodtam tőle. Tettem pár lépést hátrafelé, miközben a kezeimmel eltoltam. - És mi van, ha múlt jelen is lehet, hiszen még mindig létezik az a társaság... - kérdeztem tőle kíváncsian, illetve mondtam komolyan és egyre inkább hátrálni kezdtem. - Akkor kérlek legyél óvatosabb, mert szeretlek és nem akarlak elveszíteni. Szörnyű volt korábban abban a tudatban élni, hogy meghaltál. Visszakaptalak és nem veszíthetlek el újra.- Mondtam neki őszintén és talán kicsit kétségbeesetten is. Végül pedig a kanapéra rogytam. Nem így képzeltem el ezt a mai napot. Felhúztam a lábaimat, szorosan átöleltem a lábaimat és fejemet a térdeimre hajtottam. Már magam sem tudom, hogy mikor éreztem magamat ennyire ramatyul. Elején talán még Arész istennel is vetekedtem, mert annyira harcias voltam, de most ebben a pillanatban nem tudtam már mit mondani. Szeretem őt mindezek ellenére, s hiába löktem el az előbb mégis az ölelésére vágytam és arra, hogy azt mondja minden rendben lesz...

१ 809 szó १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 29, 2014 5:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Maggie & Enzo

Magyarázkodhattam volna, kereshettem volna indokokat, különösebben viszont nem erőltettem magam. Mind a ketten arra voltunk képesek, amire mindenki más ilyen esetben. Makacsul ragaszkodni a saját véleményünkhöz, hisz a vita egyik lényege, ha nem maga a vita, ebből áll. A két ellentétes érv ütköztetése viszont olyasmiket is feltéphetett a másikban, amire annak nem kellett emlékeztetés.
-A francokat, nem ezt mondtam.-tör elő belőlem roppant kedves mód a védelmemre szóló mondat, aminek igazából semmi jelentősége nem volt. Nem hibáztattam, de egy dologban igaza volt. Túlreagálta. Egyszerűen megszokta, vagy megszokhatta, hogy nem teszem azt, amit ő vagy bárki más kér, nem is értem, a megbotránkozásának okát.
Próbáltam teljesíteni, amit mondtam, de közöm nem volt ahhoz, amit igazából akartam. Vitatkozásunk így is hosszadalmasnak tűnt, pedig még csak most kezdődött. A baj inkább ott volt, hogy az elejét ő kezdte el úgy, hogy szóhoz sem hagyott szinte jutni.
-Talán nevetek azon, amit mondasz? Miért lepődsz meg azon, hogy néha magamban mosolygom?-vonom össze szemöldököm, kérdésem pedig épp olyan hangnemű volt, mint ami a nevetést kiváltotta. Kissé boldog iróniával átitatott, kellemes kérdés, ami tipikusan azok közé tartozik, amire az ember különösebb választ nem vár.
Meglepő mód, eltűrte, hogy felsoroljam a saját érveim egyik részét, de ez még csak a kezdet volt tőlem is. Egyszerűen éreztem, hogy ideje lenne visszafogni magam, mielőtt benne teszek kárt, bár ismerve magam, ezzel már elkéstem. Valamikor akkor lehetett ez a pillanat, mikor kétségek között hányódva hagytam itt.
-Ellenkező esetben én is ezt tettem volna, ez nem kérdés. De mi olyat mutathatnának még, amin meglepődök, és ami miatt az életem kerül veszélybe. Hetven évem volt megszokni minden idegbeteg elképzelésük. A kor változik, ők is, de nem ők a veszélyesek. Már nem.-mondom, bár hangom halk, inkább amolyan orrom alatt dünnyögés hatását keltő, de mivel nekünk az üvöltözés nem szükséges, hogy a másikat halljuk, nem erőltetem feleslegesen magam. Amit akar, úgy is csak azt hall meg, nem mellékesen én is. A pumpa viszont egyre magasabbra szökik bennem, míg végül akarva akaratlan teret nem enged gondolataimnak. Amit mondok az viszont pont az, amit elkerülni igyekeztem. Az, amit úgy hívnak, hogy tipikus bunkóság egy férfitől. De mit várok, abból vagyok.
-De itt vagy nem? -kérdésem olyannyira közönyös volt, hogy ha még eddig nem sértettem meg eléggé, most már szinte biztos voltam benne, hogy holmi virágcsokor nem lesz elég ehhez a beszélgetésszerű valamihez, aminek igazából az a lényege, hogy a másik idegeinek szakadó képességét teszteljük.
Ahogy kiborul, rájövök, hiába van igazam, azért ezt tényleg nem kellett volna. Távolodik, majd megtorpan, és mielőtt tovább okolhatná magát feleslegesen, elé lépek, és próbálom elnyomni a torkomban kaparó érzést, ami inkább további vitatkozásra ösztönözne. Ennek viszont nincs itt az ideje, legalábbis, ahogy áll a dolog, jobb, ha békességre törekszünk rövid ideig, de jobb lenne, ha hosszabb távon is. Lehet, hogy meg kellene az ilyen dolgokat beszélni, de az álláspontok ebben az esetben egyértelműek voltak, feleslegesnek tartottam beszélni erről. Ahová jutottunk, az viszont nem az, amire elsősorban készültem.
-Nem fogsz.-suhanok hozzá közel, kihasználva a sebesség adta lehetőségeim, és óvatosan végigsimítok arcán. –Ha nem mondod el, hogy mi az, amitől minden éjszaka felkelsz, honnan tudhatnám, hogy ez az? Nem gondolod, hogy hagyom magam, és ott maradok. -vonom magamhoz, homlokára gyengéd csókot adva.-Nem azért kaptalak vissza, hogy el is veszítselek. Az a múlt, ami történt, megtörtént, túl kell rajta lépnünk.-próbálom a helyzetet javítani, de pontosan tudom, hogy ez az egész nem ilyen egyszerűen működik. Túllépni szinte lehetetlen, akárcsak elfelejteni, hisz ha csak szemébe nézek, látom, ahogy a múlt lepörög, emlékszem, ahogy a cella rácsa előtt ücsörög a széken, majd egy nap egyszerűen nyoma vész. Én kértem, hogy távozzon, én sodortam bajba, nagyobba, mint amekkorába eredetileg, a kezdetektől volt. És most miattam borul ki, még ha arcán egy mosoly is megjelenik pár pillanatra.

•• Words: 618 •• Music:Dare You ••Note: 40
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Vas. Szept. 28, 2014 9:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maggie & Enzo
You are so.... but I love you..

Kifogása eléggé nevetséges volt, s sokkal inkább úgy tűnt, hogy kicsit húzni akarja az időt, hogy tudjon valami értelmes és elfogadható választ mondani számomra. Szerettem őt mindennél jobban, s tényleg soha nem szerettem volna bántani őt, de ha az ember valakit szeret, akkor aggódik is azért a személyért. Eleve sokszor aggódtam érte, mert tudtam azt, hogy mennyire önfejű és képes magát veszélybe sodorni. De legjobban most az bosszantott, hogy pontosan tudta, hogy hogyan is érzek az Augustine társasággal kapcsolatban, erre minden szó nélkül oda ment. Mindig is ennyit kértem tőle, hogy maradjon távol tőlük, mert talán nem csak őt szeretnék elkapni. Mi lesz akkor, ha rájönnek arra, hogy én se haltam meg azon az estén, hanem vámpír lett belőlem?! Vajon, akkor Enzo mit tenne, ha egyszer megtudná, hogy elkaptak és most rajtam kísérleteznek?! Gyorsan megráztam a fejemet, mintha azzal képes lennék elhessegetni ezeket a borzalmas gondolatokat.
Szóval én vagyok az, aki esetleg ezt az egészet túl reagálja!? - kérdeztem tőle csodálkozva és egy pillanatra nem vettem le a tekintetemet róla. Nőből vagyok, így érthető, ha képes vagyok ennyire kiborulni, de talán ezt édesanyámtól örököltem. Ő volt képes ennyire kiborulni és az se segített rajtam, hogy magam előtt láttam, amint újra elkapják őt. Mondhatni saját magamat egyre jobban a gondolataimmal, de egyszerűen nem tudtam leállítani a dolgot. Próbáltam visszafogni magamat és mondhatni már számoltam is magamban mielőtt egy újabb szó elhagyja  az ajkaimat. Még soha nem veszekedtünk és most se szerettem volna, de egyszerűen nem bírtam lakatott tenni a számra. Bólintottam lassan arra amit mondott.- Rendben. Kíváncsian várom. - mondtam neki egy kisebb szemforgatás közepette, de még mindig nem mozdultam meg. Egy pillanatra még ökölbe is szorult a kezem, mintha így képes lennék visszatartani azt, ami éppen feltörni készül. Talán még a Vezúv is ehhez a kitöréshez képest piskóta volt. Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat, de a szemeim még mindig ádáz villámokat szórtak. - Talán van ebben valami vicces? - kérdeztem tőle egy kisebb sóhaj kíséretében, amikor megláttam a mosolyát, de amint a szemeire tévedt a tekintetem egyből elhallgattam és vártam arra, amit mondani szeretne. Nehezen ment, de végig hallgattam őt.
Tudod, amikor elloptad a szívemet, akkor már egyben megtörtént az is, hogy aggódni kezdtem érted, mert ilyen a  szeretet, a szerelem. Talán nem kérted, de én ilyen vagyok. Aggódok érted, mert ismerlek téged és őket is, illetve mert fontos vagy számomra. - mondtam neki még mindig feszülten, s közben egy kicsit elkezdtem már a kezeimmel is hadonászni. Nem kérte, hogy aggódjak, mintha ez olyan dolog lenne, amit egyik pillanatban ki lehet kapcsolni, a másikban meg be. Ez nem villanykapcsoló, hanem ez egy érzés, ami automatikus dolog és a szeretet része. Legalábbis én mindig így gondoltam.
- Nem volt lehetőségem eltűnni! Megöltek!! - csúszik ki a számon, mert eddig azt hiszem ezt a tényt elfelejtettem neki említeni, hogy részben nekik és részben pedig neki köszönhetem azt, hogy vámpír lett belőlem és még ma is élek. Az ajkamba haraptam és gyorsan elszámoltam háromig, mert nem akartam megint elszólni magamat a düh és az aggódás ködében. Muszáj kontrollálnom a dolgot, mert a végén még inkább rontani fogok a helyzeten. - Még szerencse, hogy élsz és itt vagy, mert ha nem így lenne, akkor jobb, ha nem tudod meg, hogy mit tettem volna... - mondom kicsit fenyegetően és újra összefonom magam előtt a karomat, mintha ezzel akarnám távol tartani magamtól. Próbálom lenyelni az újabb dolgot, amit a legszívesebben a fejéhez vágnék. Egy-két lépést hátrálni kezdek, hogy semmi se kerüljön a kezem közé, mert nem hiszem, hogy túlzottan örülne annak, ha éppen egy váza repülne felé, vagy egyéb tárgyak egyike. Ebben a pillanatban nem tudtam megmondani, hogy a tárgyakat vagy őt sajnálnám, de ez így nem mehet tovább. Mert minden egyes szóval egyre inkább görcsbe rándult a gyomrom és a szívemen egy újabb seb keletkezet. Utáltam ezt az egész helyzetet, mert szeretem őt és soha nem akartam vele veszekedni, de most mégis azt tesszük.
A szavai hallatára lesütöttem a szemeimet, mert pontosan tudtam, hogy igaza van. Nem bírtam ránézni, mert azt várom el tőle, hogy őszinte legyen, de még én se tudok mindig az lenni. Megtanultam azt az évek alatt, hogy mindig mindenki azt várja el tőlem, hogy jól legyek, de ő másabb volt. Ő elfogadott olyannak amilyen vagyok, nem kellett mindig jól lennem, de mégis úgy tettem, ha mindig minden a legnagyobb rendben lenne. Azt szoktam meg és nem ezt, illetve nem akartam még az én démonaimmal is terhelni. Érzem, amint egy könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, így becsukom a szemeimet, de még mindig a földet nézem. Majd amikor újra felemeltem a tekintetemet, akkor az ablakon néztem ki. - Sajnálom.. - mondtam ezt az egy szót, majd erőt gyűjtve magamon, megtörlöm a szemet és rápillantok. - Sajnálom azt, hogy nem voltam őszinte hozzád és nem mondtam el azt, hogy rémálmaim vannak, de nem akartam azt, hogy aggódj értem. Neked is megvannak a démonaid, ezt pontosan tudom, de ezért nem akarom azt, hogy még az enyémekkel is szembe néz. És ha eddig is tudtad azt, hogy rémálmaim vannak, akkor miért mentél pont oda, akik miatt ez az egész történik? - kérdeztem tőle egyre halkabban, mert a szívem már a torkomban dobogott. Rettegek attól, hogy esetleg újra elveszíthetem őt. - Félek attól, hogy egyszer újra elveszíthetlek, pedig még csak most kaptalak vissza. - mondom neki komolyan és közben a szemeit figyelem. Az ujjaimmal lassan megérintem a gyűrűt és egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, mert amikor arra a pillanatra gondolok, amikor megkérte a kezemet, akkor úgy érzem, hogy a szívemet melegség járja át boldogsággal megbolondítva.


१ Remélem tetszik. 40 १ 924 szó 27 १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Szept. 28, 2014 8:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Maggie & Enzo

Elismerem, nevetséges gondolat volt tőlem, hogy reménykedtem benne, nem fog kiborulni. Tipikus nő, de mégis a maga tipikus Maggie-s módján. Így is csak ő tud reagálni. Egyszerre örült és akart a tekintetével megölni, és ahogy a parketta csak nem adta fel a bosszantásom, úgy tűnt a helyzet olyannak, mintha az egész helyzetet direkt ellenem tervelték volna ki. Mintha a ház már is meghajlott volna a női akarat alatt és máris neki kedvezne.
A kifogás, amivel előálltam, még nevetségesebb volt, mint az előbb levezetett gondolatsor. Valahogy nem tudtam hibáztatni. Szinte láttam, ahogy füstölög, ahogy számol vissza magában, akár egy időzítő. Csak hallgattam, ahogy szépen sorban minden szó elhagyja száját, de fülemben a szívverése úgy lüktetett, hogy már valósággal kínozni kezdte a fejem.
-Jó, elismerem, ez a legrosszabb indok arra, amiért nem szóltam, de…-engedem magam mellé a csokrot, majd dobom óvatosan az asztalra, a bonbonnal együtt. –Egy pohár nem a világ vége és nem is ellened szólt vagy azért, mert kibírhatatlan vagy. Tudtam, hogy így fogsz reagálni, de ha nem hagyod, hogy végigmondjam, miért mentem vissza, akkor vitatkozhatunk még ezen napestig.-rázom meg fejem szemeibe nézve. És elérkezett az első nagy vita. Valahogy éreztem, hogy eljön egyszer ez is, azt meg pláne szinte biztosra vettem, hogy a vita e téma körül fog forogni. Bár kétlem, hogy ez a vita is itt megállna, és nem kerülne szóba a múlt bármely még elkövetett vétke. Sőt. Már vártam, hogy mikor vág valami olyat is a fejemhez, amiről aztán tényleg nem tehetek.
Csak hallgatni tudtam, mivel a szót belém fojtotta, én pedig csendes hallgatóságként csak álltam, mint egy lecövekelt fadarab.  Elmosolyodva nyugtáztam, mikor a vulkánkitörés első fele véget ért, bár lehet, épp ezzel fogok egy pofont kiérdemelni tőle.
-Nem kértem tőled, hogy aggódj értem.-na, ez aztán tényleg a legjobb reakció, amit a számon kiejtett szavakkal mondhattam. De tényleg. A helyzetem nem, hogy javítani nem javítottam, de minden mondatommal csak rontani. –A bűnbánó kiskutya szem megért egy próbát. Igazad van, hülyeség volt tőlem csak úgy eltűnni, de tudtam, hogy ha nem az eltűnés előtt, de utána biztos, hogy így fogsz reagálni.-beismerés és valamiféle megbizonyosodás következik, amivel önmagam erősítem meg abban, hogy amit várhattam tőle, az be is következett, ergo jól ismertem már. –Azért csináltam, mert míg neked lehetőséged volt eltűnni onnan, nekem konkrétan meg kellett szöknöm. Találtam valamit és valakit, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Egyébként pedig nézd a jó oldalát, itt állok előtted, élek és virulok. -hangom kissé cinikussá válik, szemrehányóvá, ami rossz ómen, mert kezdem én is felkapni a fizet, ahogy már ő megtette előttem. Igaza volt, elismerem, nem ez volt életem legjobb döntése, de egy valamire képes voltam, még ebben is meglátni a jót. A jó pedig az volt, hogy a fejem a helyén maradt, ahogy a szívem sem szakadt ki a mellkasomból, nem kaptam vírust, vagy más „finomságot”, és nem találkoztam vérfarkassal sem, aki szét akarta volna tépni a karom és ezzel megölni. A nap tanulsága, hogy higgyünk a jövőre utaló megérzéseinknek és örüljünk, hogy túléltük a saját magunknak okozható öngyilkos akciót.
-Őszinteségről akarunk beszélni? Tegyük fel, elmondtam volna, hogy hová készülök menni. Mire te valószínűleg ugyanígy kibuktál volna. Nem mondtam el, az opció ugyan az maradt, a különbség, hogy el is jutottam, haza is jöttem, és csak ezután fogadsz tárt karokkal az új otthonunkba. Úgy teszel, mintha még nem szoktad volna meg, hogy néha-néha meghúzok egy-egy poharat. Vádaskodsz, hogy én nem vagyok őszinte, de amikor azt kérdezem tőled reggel, hogy hogy aludtál, és azt mondod erre, hogy jól, még csak a szemed se rebben. Nem vagyok süket, vámpír vagyok, meglepő, pontosan tudom, hogy milyen az, ha nyugodt vagy és milyen az, amikor nem. Éjszakánként ugyan úgy ver a szíved, ahogy most, épp csak a mellkasodból nem akar kiszakadni. De jó, beismerem, nem voltam veled őszinte. Változtat ez valamin bármit is?-emelem karjaim magasba, jelezve, hogy kész, megadom magam, ha vitatkozni akar, hát tessék, tudhatja, hogy ha elememben vagyok, tökéletesen alkalmas is bármilyen nemű és témájú vita lebonyolítására.

•• Words: 658 •• Music:Dare You ••Note: 40
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
Kedvenc dal :
∑ Sometimes
Tartózkodási hely :
∑ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
∑ Enzo
Humor :
∑ mood-dependent



A poszt írója Maggie Ross
Elküldésének ideje Vas. Szept. 28, 2014 7:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Maggie & Enzo
You are so.... but I love you..

Reggel hallottam azt, amint kisettenkedik, de reménykedtem abban, hogy esetleg csak a városba fog menni egy-két dolgot venni. Vagy csak megszeretne lepni valamivel, de mindig is ott lappangott az a baljós érzés, hogy oda fog menni. Oda, ahova nem kellene. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy képes ezt megtenni. Ismerem már annyira, hogy anélkül is tudjam hova megy, hogy elmondaná. Egy darabig még az ágyban maradtam és a próbáltam megnyugodni, illetve elterelni a gondolataimat, de amikor még egy óra múlva se jött vissza, akkor vettem egy forró zuhanyt, belebújtam egy kényelmes ruhadarabra és bevackoltam magamat a kanapéra egy könyvel a nappaliban. Pontosan tudja, hogy mennyire féltem és mennyire nem helyeslem, hogy azoknak az embereknek a közelében járkáljon. De mégis megteszi, mintha itt se lennék és ráadásul még előtte el se mondja. Szerettem itt lenni, mert boldog voltam és sok évnyi bolyongás után úgy éreztem, hogy hazataláltam. Számomra ő volt a családom és ez a ház volt a mi édes otthonunk, bár jelen pillanatban úgy éreztem, hogy hamarosan ez egy csatamező lesz. Végül a könyv beszippantott, így az órák csak repültek és legalább nem azon agyaltam, hogy merre kószálhat az én drága vőlegényem. Pár óra elteltével hallottam a kocsi hangját, majd pedig az ahogyan az ajtó nyílik. A virágok illatát is messziről éreztem, mire egy apró mosoly jelent meg az arcomra, de amint hallottam az egyre közeledő lépteit, egyre inkább lehervadt az arcomról mindenféle boldogság. Egy darabig nem mozdultam meg, csak magam mellé raktam a könyvet és vártam. Próbáltam higgadt maradni, majd a szavai hallatára felálltam és minden érzelem nélkül pillantottam rá.
- Ez te se gondolhatod komolyan. Pontosan tudtad azt, hogy nem alszom. - mondtam neki szárazon és összefontam a karomat magam előtt. Figyeltem őt és vártam. Általában Enzo előtt kelek fel, de ha nem így van, akkor arra ébredek fel, hogy megpróbál magáról lehámozni, így pontosan olyan gyenge lábakon állt ez a kifogás, mint egy rosszul felépített ház. Figyeltem ahogyan közelebb jön, majd közénk került a csokor, mint valami védelmi vonal.
Már éppen megköszöntem volna, amikor megérzem rajta, hogy még ivott is. - Meg kell hagyni ez gyönyörű, de szerinted ezzel minden meg van oldva? Miért kellett oda menned? Miért nem volt annyi férfiasság benned, hogy elmond nekem? Legalább tudtam volna, hogy hol kell keresni téged, ha estére nem kerülsz elő! És még ráadásul ittál is, mintha velem csak úgy lehetne kibírni és még ez a cuki bűnbánó kutyus nézés se érdekel! Egyszerűen ...  - mondtam neki egyre hangosabban és legszívesebben a fején törtem volna ripityára a csokrot, illetve kevertem volna neki egyet, amiért ennyire makacs. De sajnáltam, mert tényleg gyönyörűen nézett ki. Egy dolgot kértem mindig is tőle, hogy maradjon távol azoktól az emberektől. Túl sok rossz emlék között oda és féltettem őt, mert pontosan tudtam, hogy mikre képesek. Féltem attól, hogy esetleg újra csapdába esik és soha többé nem fogom látni. - Egy dolgot kértem tőled és te pontosan oda mentél, ahova kértem, hogy ne menj. Miért csináltad? Miért volt jó az, hogy az egész napot végig aggódtam érted? - szinte szóhoz jutni sem engedem őt, olyan volt az egész, mintha még levegő vételre se lenne szükségem. Dühösen a hajamba túrtam és a szemeimben a szomorúság vegyül az idegességgel. Féltettem őt és ezt neki mindennél jobban kellett volna tudnia, illetve azt is, hogy mit is érezhettem egész nap...

१ Remélem tetszik. 40 १ 553 szó १ Zene
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Szept. 28, 2014 5:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Maggie & Enzo

Miután megszabadultam a kissé furcsán viselkedő, de megnyerően szép nőtől és megszereztem azt, amire szükségem volt, a kocsimba ültem és kerékcsikorgás közepedet indultam el az otthont jelentő ház felé. A baj egy dologgal volt csupán. Reggel mindenféle előzetes bejelentés nélkül, szó szerint kisettenkedtem a saját házamból és megléptem a drága menyasszonyom elől. Ez önmagában nem végzetes bűn, bár tudtam, hogy az otthon édes otthon fogalma nem az lesz, amire hazamegyek. Előre tudtam, hogy mi lenne a véleménye arról, hogy hová és minek megyek, hát nem szóltam, így viszont valószínű még nagyobb lehordást fogok kapni. Ehhez alapozásnak lehúztam egy töményt valami útszéli lebujban, s csak ezután folytattam utam. Ha reggel tettem volna meg a nagy bejelentést, addig pofozott volna, míg meg nem gondoltam volna magam. Így addig fog pofozni, amíg élek. Bár ehhez lenne azért egy két szavam nekem is.
Felszerelkezve, előre eltervezett stratégiával indultam hát tovább. Egy csokor rózsa és egy doboz bonbon kíséretében szálltam ki a kocsi feljárón hagyott autóból, aztán elérkeztem a második fázishoz. Ez abból állt, hogy az ajtót hangtalanul igyekezzek megközelíteni, hasonló óvatossággal lenyomni a kilincset. A terv működött, az ajtó mögöttem szinte hang nélkül csukódott be, de ahogy előre léptem egyet, úgy reccsent meg a parketta a lábam alatt. Ember meg nem hallotta volna, de nagy örömömre, és mázlimra ő nem ember volt. Gondolatban szidni kezdtem mindenkit, aki ezt a házat megépítette és a parkettát lerakta. Nem volt idősebb a ház fél évesnél, de a parketta már is ropogásban tört ki. Vagy csak a sorsom a nyakamra akarja szabadítani egy nő haragját, amitől inkább óvnia kellene, ha volna egy kis esze. Miről beszélek én? Minden férfi tudja jól, ha egy gyűrű kerül a nő újára, egy idő után házsártos lesz és öntörvényű. Mondjuk tudtam, hogy Maggie ennek szöges ellentéte. Viszont ha az őrült húzásaim mérlegeléséről van szó, hajthatatlanul makacs és kiáll azért, hogy egyszerűen nem vagyok normális, hogy ilyeneket tervezek a tudta nélkül.
Amikor nem hallottam választ a közeledésemre, az előszobából a nappaliba csoszogtam, igyekezve nem a padló ellenszenvét kivívni azzal, hogy rá merészelek lépni, s a művelet sikeresnek bizonyult. De ahogy a kanapé felé fordultam, úgy alább is hagyott a lelkesedésem.
Arcomra bizonytalan, de sármos mosoly húzódott, majd meglobogtattam előtte a csokrot és a bonbont.
-Szólni akartam, hogy van egy kis dolgom, de olyan nyugodtan aludtál, hogy inkább nem tettem.-jelentem ki valamivel magabiztosabban, bár ezzel is gyenge pontra tapintva nála, csak a jó kezdés érdekében. Bár nem ismerte be, tudtam jól, hogy nem alszik békésen, s bár nem reagáltam rá, mikor éjszakánként össze-összerezzent mellettem, heves szívverését még akkor is meghallottam volna, ha kilométerekre lettem volna tőle. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor úgy simult mellkasomhoz, mintha hozzám lenne ragasztva, reggel pedig szinte lehetetlen volt úgy felkelnem, hogy ne ébredjen fel velem ő is, hacsak nem kelt fel előbb. Azt viszont mindig biztosra vettem, hogy az első dolga a zuhany alá állni, így ha nem volt mellettem, csatlakoztam hozzá, és figyeltem, ahogy karjaim között újra megnyugszik minden porcikájában.
-Viszont hoztam neked kiengesztelést.-sétálok hozzá közelebb, és a csokrot kettőnk közé emelem, amolyan védekező mechanizmus első lépcsőfokaként. Ha nem szégyelltem volna magam, vagy annyira naiv lettem volna, hogy elhiggyem, minden rendben van, ahogy meglátom, úgy magamhoz is vonom. Ez viszont nem így történt.

•• Words: 464 •• Music:Dare You ••Note: 40
©


A hozzászólást Enzo összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 28, 2014 7:33 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Kedd Aug. 12, 2014 10:22 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Enzo és Maggie lakása
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Yesterday at 4:41 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3