Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Okt. 11, 2015 2:24 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie

Kicsit abszurd volt a helyzet, s bár volt időnk felkészülni az érkezésére, nekem volt időm összeszerelni a kiságyat, és nem elfeledkezni róla, hogy megfelelő felszerelések nélkül haza sem fogják őket engedni. Egyáltalán létezett már olyan, hogy egy kórházban vámpír szült? Mi lesz a gyerekkel? Olyan lesz, mint mi, vagy olyan, mintha egy ember és egy vámpír gyereke lenne? Annyi a kérdés, és a válaszok...nos, azokat ne is keressük, mert nem is igazán létezhetnek.
-Ne is emlékeztess rá...-forgatom meg szemeim, mert ha lány, és tényleg jobban hasonlít rá, mint rám, akkor bajok lesznek, és azt hiszem az elkövetkező életemben lesz egy olyan rész, hogy tuti idegbajt akarok majd kapni és nem fogok tudni nemet mondani semmilyen kérésre. Bár a tény, hogy ő is felnő, és a serdülő kor... szinte megborzongok, ha csak rá gondolok, hogy mikbe keveredhet a mai világban. Jesszuszom, milyen törődő apuka lehet már belőlem, ez létezhet? Pont én?! Megrázom a fejem, kirángatva magam a hirtelen rám törő pánikrohamról, ami idegen volt tőlem, távol állt attól, aki voltam.
Mosolyt erőltetek arcomra és bólintok. Ismét eszembe jut, amit próbáltam elfelejteni, és bár remélem, hogy olyasmire nem kerül sor, mint pár hónapja, azért tartok tőle, hogy nem fogok tudni a négy fal között élni, és szükségem lesz az eddig is meglévő szabadságomra. Ez a kettősség ismét furcsa és rengetek kérdést vet fel bennem, de elhessegetem őket, mielőtt lehetőségük lenne rá, hogy megfoganjanak a gondolataim között.
-Munkára szükségem lesz, ha tetszik, ha nem. Hisz valamiből élni is kellene, és kétlem, hogy olyan környezetre lenne szükségetek, amiben a rendőrök nyilvántartásba vehetnek. Ráadásul egyre több a vadász errefelé.-ez tény volt, nem hazugság. Sokan akartak meghalni, vagy csak valami újabb fétis lett, hogy karókkal rohangálnak egyesek. Mint amikor a boszorkányokat máglyára küldték, most ugyan ez történt, csak ismét mi voltunk terítéken pár évtized csend után. A gyerekem pedig ennek nem tehetem ki, ha már egyszer megkaphattam, amire mindig vágytam, de soha nem gondoltam rá, hogy valóban enyém lehet. Most a szőnyeg alá sepertünk mindent, pihentettük a vitákat, ami jelenleg hasznosnak bizonyult, de meddig maradhatott így?
-Megyek én is.-szólalok meg, kilépve a zuhany alól, miután a borotválkozást is megejtettem, megtörölközöm és felöltözöm a megszokott módon. Fekete farmer, egyszerű, de sötét póló és egy dzseki. Ennél többre nem igen lesz szükség, olyan hideg, még nem lehet.
Amikor leérek, a konyhában áll, iszogatja az illatok alapján valamiféle turmixnak nevezett valamit, amitől elfintorodom, ezen is látszik, hogy az ő ízlése a kicsavarodott jelenleg, nem az enyém. Azzal sosem volt bajom. Inkább egy tasak vért veszek elő, kinézek az ablakon, de nem lpek közelebb Maggie-hez. Csendesen megmaradok a háttérben. A napsütésben az emberek úgy indulnak dolgukra, mintha nem gondolnának arra egy pillanatra sem, hogy ne menjenek. Közben pedig valószínű, hogy a munkamánai nem normális jelenség erre sem.
Elveszem a felém nyújtott kocsikulcsokat, kitárom előtte az ajtót, és bár nem akarok hallani olyasmiről, hogy ez csak egy álom, azt be kell ismernem, hogy elég abszurd jelen. A kulcsot a zárba dugom, aztán mellette sétálva a kocsifeljáróig lassan tesszük meg az utat, mintha csak kilométerekre mennénk.
-Ne gondolj ilyesmire. Minden rendben lesz, majd meglátod.-segítem be a kocsiba, aztán becsukom az ajtót mögötte és beülök a volán mögé. A gázra taposok és a kórház felé veszem az irányt.

▲ music: Don't Cry▲ ▲Words: 532 ▲ ▲Note: my sweet love :szivi:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 05, 2015 9:18 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I'm monster....


Ohh, nem fogok odanézni, nem fogok kutakodni ilyen után. – válaszolok neki mosolyogva és jó kedvűen. Boldog vagyok, hogy most kicsit jobb a helyzet. Tudom, hogy nincs minden rendben, de mind a ketten képesek vagyunk félretenni annak érdekében, hogy a családi béke ne törjön meg. Egyszerűen érzem, hogy hamarosan minden rendben lesz. Lehet, hogy soha se lesz tökéletes semmi se, de ennek ellenére is lehetünk boldogak. Még 3 hónap hátra van, hogy a kezünkben tarthassuk az aprócska teremtést, a fiúnkat vagy a lányunkat. Egy újabb álmom vált valóra. Figyelem őt és a sok kétely, gond ellenére is meglelhető a szemeimben a boldogság.
Ha lány lesz, akkor már előre sajnállak. Főleg, ha nem csak a szépségemet, hanem a természetemet is örökli. – vallom be neki egy-egy ártatlan pillantás, de ugyanakkor egy kisebb kuncogás keretében is. Egy apró puszit nyomok az arcára, majd hamarosan elkezdek mosakodni, hiszen itt az ideje, hogy megfürödjek, mert lassan uszonyom lesz a sok víz miatt. Majd mielőtt kilépnék a zuhanyzóból még visszafordulok és boldogan szólalok meg.  – Vigyázz ezzel a kijelentéssel, mert a végén a szavadon foglak és nem fogod bírni teljesíteni a sok kívánságomat. De legfőképpen azt, hogy ne tűnj el többé, ne hagyj magunkra. – miközben beszélek magam köré tekerem a törülközött. Alig, hogy a szobába lépek megtörülközöm, majd pedig a szekrényhez lépve elkezdek ruhát keresni, majd pedig felöltözni. Lassan simítok végig a pocakomon és hosszú idő után először most újra őszintén mosolygok. Pontosan úgy, ahogyan korábban Enzo közelében tettem. De alig, hogy az egyik ruhámba belebújnék durcásan dobom az ágyra, majd a következőt is. Már szinte alig jön rám valami hasban, de végül sikerül találnom egy lenge nyári ruhadarabot. Ezek után pedig a hajamat kezdem el szárítani, miközben várok rá. Kezdem azt hinni, hogy elnyelne őt a zuhanyzó. Majd alig, hogy végzek megjelenik ő is.
Lent megvárlak, édesem. – szólok oda neki az ajtóból, majd lassan elindulok lefelé. Nem szerettem soha használni annak az előnyeit, ami vagyok, így ez mostanra se változott. Ráérek, nem sietek, hiszen a gyerekem se ma fogja meglátni a napvilágot. Lassan a konyhába sétálok és készítek egy turmixot. Pillanatok múlva már pohárba töltöm és azt kezdem el kortyolgatni, miközben a napsütéses reggelt, tájat és embereket figyelem, ahogyan kocogni, nyaralni vagy éppen dolgozni mennek. Amint ő is csatlakozik hozzám felveszem a táskámat és elindulok az autó felé, miközben a kocsi kulcsokat odaadom neki.
Tudod régebben csak álmodni mertem volna erről, de most minden valós és néha attól tartok, hogy egyszer felébredek, s minden szerte foszlik, mert kiderül, hogy ez tényleg csak egy álom. – vallom be neki a kocsihoz való gyaloglás közben.




Breathe me || Gyenge  Sírok || Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Aug. 05, 2015 1:26 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie

Próbáltam nem leragadni a múltban, de ez olyan volt, mint egy szivárvány. Hazugság. A két végénél nem volt arany. Az emlékek pedig nem hulltak porrá, nem törlődtek nem lehetett őket elnyomni csak úgy az éterben. Voltak dolgok, amikre nem voltam büszke, ahogy többek között arra sem, ahogy vele bántam. A tény, hogy a növekvő gyermekemnek is képes lettem volna ártani, ott lebegett felettünk, és az én hibám volt minden. Miattam kapcsolt ki, magam miatt, a makacsságom miatt lettem szellem, és az önzőségem miatt látogattam meg akkor este. Nem értettem, mit reméltem tőle, hogy hogy fog reagálni. Hogy egyszerűen tudomásul veszi, a férje meghalt. Ez nem így ment. Pláne nem egy vámpírnál.
Követ a zuhanyzóba, érzem közelségét, és ahogy hátamhoz simul megkönnyebbülök. Mintha így könnyebb lenne mindent elfogadni, azt is, ami nehezen emészthetőnek tűnik. Valamiért ő képes volt arra, amire más nem, a földön tartani, nem engedni, hogy egyszerűen eltávolodjak attól, aki voltam, és aki miatt érdemesnek éreztem magam az életre. s bár ez önzőség volt, örültem, hogy ő az enyém, s nem másé volt.
A fal és közém erőszakolja magát, és gyengéd csókot lehelve ajkaira, előkeveredik a régi énem, aki meghazudtolva a tegnap esti hűvös légkört, igazi forróságot csempész az így is forró párában úszó fürdőbe.
-Értékelem, hogy így látod, de sokat nem segítesz a leleményességemen. Bár talán megéri az áldozatot, hogy elgondolkodjam valamin, ami ezt a problémát orvosolhatja.-mondom, semmisnek tekintve mindent, amit magunk mögött kellett hagynunk, amit muszáj volt elnyomni, ha nem akartuk, hogy rá nyomja a pecsétjét mindene. Még ha így nem is igazán haladtunk előrébb a valós problémák kiküszöbölésében, de Isten sem egy nap alatt teremtett mindent, pihent ő is, és nekünk is szükség volt nyugalomra, hogy tova haladhassunk valamerre. Később még ráérünk rágódni azon, hogy ki és mit szúrt el.
Elnevetem magam, kezem a hasára csúsztatom, és érzem, ahogy nagyot rúg a kis pocaklakó. Bár már nem annyira kicsi, azért még van hátra pár hét, hogy megismerhessük végre.
-Hát, szerintem fiú lesz. De ha harcias kislány lesz, akkor még inkább örülni fogok, hisz ha rá nézek, mindig a gyönyörű anyukájára fog emlékeztetni.-nyomok egy csókot Maggie orrára, majd kezeim arca két oldalára csúsztatom, mélyen a szemébe nézek, és így szólalok meg ismét.-Ha az anyuka ezt szeretné, nem kérdezzük meg. Bár ha mutogatja magát, nem lesz nehéz kitalálnod, ismerd el.-valamikor ő is orvosokkal dolgozott, na meg aztán mindenki tudta, hogy mit kell keresnie, ha tudta mit néz. Egyenlőre viszont örültem a titokzatosságának, bár valahol a gyenge belsőmben vágytam rá, hogy láthassam végre a csodát, amit összehoztunk, valami megmagyarázhatatlan módon.
-Bármit a mamának.-először nem értettem, mit akar, majd a kutyás ötlete megnyugtatott kicsit.-Emlékszel? Régebben azon vitatkoztunk, milyen kutyát szeretnénk. Most azon vitatkozhatunk, hogy mi lesz a neve, ha lány, és mi, ha fiú. De legalább a kutya neve nem lesz ilyen nehéz.-legalábbis én így gondoltam, hogy nem lesz nehéz. Viszont soha nem lehet tudni ugyebár. Nálunk meg pláne. Elzárom a vizet, és felé nyújtok egy törülközőt, hajamba túrva magamra is csavarok egy másikat, majd előre lépve kezet nyújtok felé, hogy kisegítsem a zuhany alól.

▲ music: Don't Cry▲ ▲Words: 503 ▲ ▲Note: my sweet love :szivi:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 21, 2015 2:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I'm monster....


Nem akartam a tegnapra, se az elmúlt hónapokra gondolni. Mind a ketten hibáztunk és szenvedtünk eleget. Reménykedni tudtam csak abban, hogy nem haragszik rám. Nem akar ragaszkodni ahhoz, hogy ott fojtassuk, ahol tegnap abbahagytuk, ahogyan abban is reménykedtem, hogy nem fog eltolni magától, mert abba szerintem bele is pusztultam volna. Óvatos és félénk voltam, amikor elindultam a fürdő irányába. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, mi lesz most. Mit érez vagy gondol, hiszen tegnap is egyszerűen csak hátat fordítottam neki és elmentem aludni. De abban a helyzetben ezt láttam helyesnek. Úgy éreztem, hogy ezt kell tennem vagy különben szerencsétlen gyűrű többé nem kerülne vissza az ujjamra, vagy pedig ott helyben megöltük volna egymást. Lehet nem tettekkel, de szavakkal biztosan, hiszen így is már valószínűleg elég mély sebet okoztunk másiknak, ami időbe fog telni, míg helyre jön.
Elmosolyodom a szavain, miközben az arcom a hátán pihen és közben az ujjammal gyengéden simítok végig eme testrészén. Úgy érzem, mintha most egy hatalmas kő esne le a szívemről, hiszen nem toll el, ne, lök el. Egyszerűen csak hagyja, hogy a romokban lévő várat elkezdjem felépíteni. Végül pedig befúrom közé és a fal közé magamat. Érzem, ahogyan a víz próbálja lehűteni a forró testemet, de most még ez se segít. A csókja viszont annál inkább, hiszen érzem, hogy szép lassan minden rendben lehet. Egyszerűen csak megnyugtat és remény ad. Pontosan erre volt szükségem. Elmosolyodom a szavain, majd egy kisebb kuncogás is elhagyja az ajkaimat. - Nem hiszem, hogy az akkora gondot jelentene. Mindig is leleményes voltál. - szólalok meg úgy, mintha az a pár hónapos rossz időszak nem is létezett volna. Ott a levegőben, mintha újra le akarna csapni ránk, de most nem fogom hagyni. Szeretnék újra boldog lenni és az is leszek, hiszen visszakaptam az élettől azt a férfit, akit mindennél jobban szerettem, illetve még egy közös babánk is lesz. Bár csak a húgom is itt lehetne. Akkor lenne igazán teljes a család.
Én benne vagyok, de a nemet nem fogjuk megkérdezni! - szólalok meg sietve, hiszen szeretném azt, ha meglepetés lenne. Lehet, hogy Enzo nem ért egyet, de erről nem csak ő dönt. Ha akarja, akkor ő megtudhatja, de ha elszólja magát, akkor tuti halál fia. - Utána esetleg elmehetnénk arra a menhelyre, ahol a halálod estélyén jártam. Lehet még mindig itt van az a kutyus, akit kinéztem magunknak. - mondom neki szeretettel teljesen, hiszen szerintem még egy kutyus is simán elférne az életünkben. Legalább lenne, aki vigyázna majd a csemeténkre, ha mi nem vagyunk a közelükben.




Breathe me || Gyenge Sírok || Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Jún. 14, 2015 10:10 am
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie


Az éjszaka java részét egyszerű semmittevéssel töltöttem. Mellette fekve kerestem az indokokat, hogy miért menjek el, csak egy szó nélkül. Bár kétlem, hogy meg bírtam volna ezt a lépést hozni úgy, hogy a gyermekem szívverése fülemben dobol. A plafont bámulom, mozdulatlanul, akár egy gardedám, akit valakinek a védelmére béreltek fel. De ez a feladat már rég nem volt az enyém. Elbuktam. Nem is kicsit. Mondhatni gondolkodás nélkül helyeztem előtérbe a józan eszem sugallta próbálkozást, hogy visszahozzam, mintsem törődtem azzal, hogy nem csak az ő élete forog már kockán. Tudtam mit teszek, egy részem még is hidegen hagyta ez a tény.
A reggeli, vagyis hajnali kelés olyan volt, mintha akasztásra várt volna a testem. Egész éjszaka mozdulatlanul, a falat bámulva, szemhunyásnyit sem aludva ez volt az egyetlen, ami most képes volt életet lehelni belém.
A fájdalom, amit a másiknak okoztunk így, vagy úgy, egy olyan árny lett, ami kísérthetett minket, de kizártnak tartottam, hogy a szavak segítenek elűzni őket. Egyszerűen az időre akartam bízni mindent. S alighogy a hűsítő víz végigcsorog gerincemen, hallom, ahogy mozgolódni kezd a szobában és az ajtó felé indul, majd mögém lép. Forró bőre hátamnak simul, még ha kettőnk közé férkőzik is egy növekvő pocak, közelsége így is bőven felülmúlja azt, amit a tegnapi után érdemlek tőle.
-Örökké és tovább.-hunyom le szemem, hallgatva a gyermek egyenletes szívdobogását. Ő volt a kapaszkodóm a sötétségben, s ezt jól tudta. Tudta, hogy a gondolat, hogy talán életben lesz még akkor is, mikor én megszabadulok a cella fogságából, életben tartott. Most életben tartott, hogy nem lökött el magától, hiába minden indok ellenem és ellenünk szólt. A tegnapi után megkérdőjelezném azt is, hogy a szülő léthez járó esetleges vizsgán is megbuktunk volna. De mivel ilyen nem volt, be kellett érni annyival, hogy abból építkezzünk, amink volt.
Ahogy karjaim közé fúrja magát, és kérdése után lábujjhegyre ágaskodva lop csókot, megmosolyogtat. Napok óta először vagyok képes ilyesmire.
-Szívem szerint egész nap csak ácsorognék így, ahogy most.-válaszolok meglepő egyszerűséggel, míg egyik kezem derekára nem siklik, másik pedig kitűri az arcába hulló vizes tincseket. -Bár abban biztos vagyok, hogy az feltűnően magas vízszámlát eredményezne.-próbálkozom be a régi énem előkeresésével, akinek minden helyzetben volt egy megjegyzése, valami, amitől a komolyság elillant, a légkör pedig üdébb lett, ha nem véresebb. De utóbbira az elmúlt napok után meglepő undor ül gondolataim közé.-Mi lenne, ha meglátogatnánk egy doktort?-vetem fel az ötletet, és remélem, nem tapintok érzékeny pontra, ami miatt újabb háború tör ki kettőnk között. Arra most valahogy nem lett volna hangulatom, de akaraterőm se, hogy végigcsináljam, s ne sétáljak el, ahogy lehet.


▲ music: Don't Cry▲ ▲Words: 439 ▲ ▲Note: my sweet love :szivi:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 23, 2015 11:04 am
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I'm monster....


Nem akartam tovább folytatni a vitát, illetve tényleg fáradt is voltam, így azt láttam helyesnek, ha magára hagyom. Próbáltam minden egyes bántó szavát egyszerűen csak kizárni az elmémből és egy aprócska teremtésbe kapaszkodni. Mindig is szerettem volna édesanyja lenni, de most még időm se volt örülni ennek. Pedig már a hasam is elárulta a dolgot. Egyre kerekebb lett, miközben hallgattam a kislányom, vagy a kisfiam szívének a ritmusát. Azt hiszem ez a dallam segített abban, hogy lenyugodjak és tovább sétáljak. Ő volt a legfontosabb most számomra. Enzo-val meg amúgy se úgy néz ki, hogy meg fogjuk tudni beszélni a dolgokat, így értelmét se láttam annak, hogy bármit mondjak. Talán majd holnap, ha mind a ketten pihentük kicsit. Akkor talán jobb lesz a helyzet. Legalábbis  reménykedtem ebben, mert nem akartam őt elveszíteni.
Miután a fürdő segített kicsit kitisztítani a gondolataimat bebújtam az ágyba és szinte az államig felhúztam a takarót. A percek lassan teltek, a gondolatok pedig nem akartak eltűnni a fejemből. Már majdnem fel keltem, amikor meghallottam a közeledő lépteket. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy jobb lenne talán most beszélni, de inkább még inkább az oldalamra fordultam és próbáltam elaludni és nem tudomást venni róla. Nem álltam készen egy újabb vitára. Végül szép lassan az álommanók el is raboltak. Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, vagy mennyi lehetett az idő, amikor a víz csobogására ébredtem fel. Lassan felültem az ágyban és fülelni kezdtem, de mire észbe kaphattam volna, addigra a ruhám az ágyon landolt és besétáltam a fürdőbe. óvatosan mögé sétáltam és egy apró csókot hintettem a lapockája vonalára, majd hozzá bújta.
Szeretlek. - suttogtam neki, miközben a víz miden a kettőnket ért. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék vagy mi lenne a helyes, így egyetlen egy szót ejtettem csak ki az ajkaimon, ami az igazság volt. Tényleg szeretem őt és minden egyes porcikám fáj, hogy tegnap viszont bántottuk egymást, de ma új nap van. S ez a nap szebb lesz, mint a tegnapi.
Mihez lenne kedved ma?  - szólalok meg egy kisebb habozás után, majd be fúrom magamat a karjai közé, miközben lábujjhegyre állva egy aprócska csókot lehelek az ajkára.




Breathe me || Gyenge  Sírok || Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Május 20, 2015 12:33 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie


Mondtam, amit mondtam, de hogy sajnáltam volna? Magam sem tudom. Meglehet, hogy a családja neki fontos volt, a sajátomról mégsem tudott semmit, aminek örültem is, meg nem is. Egyrészt nem értettem, hogy hogy lehet képes szeretni olyanokat, akik azzá tették, ami, másrészt azt sem értettem soha, hogy hogy gondolhat rájuk úgy, mint kellemes emlékekre a múltban. Egész sokáig hallgattam, nem mondtam ki, amit gondoltam, nem adtam hangot a nemtetszésemnek, de azzal, hogy kikapcsolt és tett a világra magasból, nem nyert értelmet további titkolózás és rejtett sérelem. Ennyi volt, kész vége. Vagy megemészti, amit mondtam, vagy nem, nem tudok már rajta változtatni, ahogy a múlton se, de meglehet, hogy mind a kettőnknek az lett volna a legjobb, ha hagyjuk az egészet elveszni, és nem harcolunk olyasmiért, amiért akkoriban igen. Megeshet, hogy akkor nem állna előttem, hasában a gyerekkel, megeshet, hogy már ősz lenne a haja, és talán menni se bírna. De akkor legalább tudnám, hogy nem miattam lett az, ami, ami igazából soha nem akart lenni és aminek soha nem akartam, hogy közelébe kerüljön.
Kezdtem kifogyni az indokokból, hogy miért folytassuk ezt így, de a legnagyobb, legerősebb és leginkább józan eszet adó indok sokkal kisebb volt, mint amire képes volt. Erőteljesen sugallta, hogy itt van, hall mindent és nem örül annak, hogy a szülei épp egy világháborút vívnak egymás között.  
Felmordulok. Olyan volt ez a mondat, mintha a férfiúi hiúságomon gyalogolt volna át, és megkérdőjelezte volna azt, hogy kinek is a kötelessége egy nőre vigyázni. Arcomra kiül a gondolat, és a nemtetszésem hangomon is tökéletesen érződni látszik.
-Nem akarok vitatkozni, így beleegyezem. De ez nem azt jelenti, hogy távolról sem foglak akkor figyelni.-mondom, tudtára adva, hogy egyedül senkihez és semmiért nem engedném, pláne úgy, hogy igazából arra neki kell vigyáznia, aminek most a legfontosabbnak kellene lennie. Most mégis ez a valami, vagyis valaki, olyannak tűnik, mint akinek mindenki örül, csupán az öröm őszintesége halványul minden kimondott szó és érzés után.
A gyűrűt visszahúzom ujjára, ahová való, magamhoz vonom, és percekig hallgatom lenyugvó szívverését és légzését.
Próbálok nyugodt körülményeket biztosítani, és ennek fényében tanácsolom, hogy pihenjen, de újabb elutasítást kapok, még ha óvatos csókja másról kellene, hogy tanúbizonyságot tegyen.
Egy szó nélkül figyelem, ahogy a szobába megy, és hallom, ahogy megnyitja a vizet. A hűtőhöz sétálok, de hamar rájövök, hogy a mozdulatsor felesleges, nem is vagyok éhes, inkább csak kényszeresen kell valami, ami leköti a figyelmem.
Percekig ácsorgok a konyha közepén, mozdulatlanul, hallgatva, ahogy elzárja a vizet, majd az ágyba fekszik. Elindulok a szoba felé, megállok az ajtóban, és egy indokot keresve arra, hogy most ne tegyek semmit, hagyjam magára. De indok nincs, így egyszerűen befekszem az ágyba és a plafont bámulva órákig csak nézek a semmibe.
Reggel, vagyis inkább hajnalban, a fürdő felé indulok, megnyitom a fizet és a falnak támasztva kezeim, egyszerűen a csempe közt futó fuga apró repedéseit bámulom, mintha ott választ találhatnék arra, hogy hol és milyen hibát vétettünk, amiért most ide jutottunk.  

▲ music: Don't Cry▲ ▲Words: 482▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  


|előzmény|
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 28, 2015 12:51 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie


Keresnem kell rá módot, hogy segítsek neki, de nem találok. Egyszerre érzem, hogy szükségem van arra, hogy igazán visszakapjam, és vívódok magamban, hogy a gyermeke, a gyermekünk testi épségét figyelmen kívül hagyva rázzam meg, hogy igazán észhez térítsem. De utóbbira nem fül a fogam, így is többet ártottam neki az elmúlt napban, mint képzeltem, hogy valaha képes leszek neki ártani egyáltalán bármilyen módon.
Próbálom meggyőzni, hogy amit tette, az nem a világ vége, nem akkora bűn, de arcomra pont az ellenkezője ül ki. Az, hogy igen is mérges vagyok rá, és igaza van, tettei súlya egyenlőre elfelejthetetlenek nekem is. De nem lehetek kicsinyes, önző, meg kell értenem, hogy mit miért tett Erősebbnek hittem, mint olyannak, aki kikapcsol, mégis megértettem, hogy miért tette. Nem látott más kiutat, és miattam történt mindez, hiába áltatnám magam azzal, hogy ez nincs így, így volt.
-Nem fogom elfeledtetni feled. Jogod van ahhoz, hogy gyűlölj, most is. És nem mondom, hogy nem vagyok rád dühös, de ezen is túl kell lépni, haladni az életünkben, különben sehová sem jutunk.-mondom ki végül az igazat, azt, hogy mennyire nem tudom most elfelejteni azt, amit tett, amit mondott, ugyanakkor tudom, hogy a kimondott szavaim az elmúlt napban nekem sem voltak éppen kedvesek, vagy megnyugtatóak, s legfőképp nem arra utaltak, hogy nem élvezem a helyzetet, amit magam sem tudtam hová rakni.
Megforgatom a szemem, és közelebb lépek hozzá, majd felemelve kezem, jelzem, hogy igaza van, nem fogok vele vitatkozni. Sőt. Ha fejmosást akar kapni, tessék, megadom neki, de együtt érezni most nem tudok vele.
-Vámpír vagy az istenért. Lehet, hogy van aki áltatja, szentnek hiszi magát, és nem meri kimondani, amit tesz, de legalább beismered, hogy miért tetted. Egy vadász lakozik benned, ami szórakozni akar, mások életére akar törni. Azt akarod, hogy igazat adjak neked? Megkaptad. Szörny vagy, ahogy mindegyikünk, de ahhoz már kicsit késő, hogy ezen elmélkedjünk.-hangom rideg lesz, magam sem tudom, hogy miért, mi céllal, hogy amit mondtam, az valóban olyan jó ötlet volt e kimondani, vagy csak a helyzeten rontok, de elegem volt abból, hogy nézzem, ahogy apró darabokra törik előttem. Nekem, nem kellett bemutatni, milyen hullákat temetni, azért, mert nincs jobb dolga az embernek, pontosabban a vámpírnak, csak az, hogy mások életével játsszon, hogy élvezze kicsit azt ami megadatott neki. A hatalom, vagy az éhség, akár a szórakozás... mindegy, mi hajtja a vámpírt, teszi, amit tenni akar, teszi, amit az ösztöne mond neki. Gyilkosnak született, miután meghalt, de ekkor már késő azon melodrámázni, hogy lelkét vajon eladta e már az ördögnek, vagy még kerülhet a jók közé.
Nem érdekel, hogy eltaszít e magától, vagy sem, kezd nem érdekelni ez az egész, mégis harcolni akarok érte, hogy legalább ő is lássa, hogy nem fogok elmenekülni a problémái elől, ami most már a mi problémánk is. Nem azért éltem túl a múltam, hogy a jelenemben szenvedéssel éljek valaki mellett, aki bár nem akart vámpír lenni, mégis az lett, most pedig szenved tőle, mintha most rázódna bele, amibe már rég bele kellett volna jönnie.Igaza volt, gyenge volt, de ki nem az? Ki nem az, ha az élet helyett egy ember önzősége miatt szenved? Mert feladtam az életem, hogy őt biztonságban tudjam, ez mégsem érdekelt, csak azt akartam, hogy most legyen más a helyzet. Ha már visszatértem, és így magán kívül volt, akkor visszahozzam. Ezek után ha nem akar látni, hát az én keresztem, majd elbírok vele, és tovább állok. De képes lennék erre? Aligha, vagy ha most azt hiszem, hogy igen, ismét naiv álmokat kergetek.
Van módja annak, hogy legyőzze a démonokat, csupán nem tud róla, ahogy kevés vámpír képes összegyűjteni a fájdalmát egy valamibe, ami célt ad életének. Bosszúba, vagy szeretetbe, lényegtelen.
-Fájdalmat okoztál nekem? Igen, mert egy pillanatot sem adsz arra, hogy örüljek a puszta ténynek, hogy esetleg holnap nekiálljak egy gyerekágyat összeszerelni, mivel isteni csodával határosan a gyerekem hordod a szíved alatt. Boldognak akarsz látni? Hát fog fel, hogy nem hagylak el, itt leszek melletted, és bármennyire hitegeted magad azzal, hogy szörnyeteg vagy, az sem érdekel.-fakadok ki újra, és nem értem, hogy miért képtelen felfogni, hogy nem megyek mellőle sehová.
Könnyed mozdulattal kapom fel, majd fektetem, az ágyra, és tépem ki kezéből a szilánkot, a földre dobva azt. Majd a sebességem és az erőm kihasználva felette, felültetem, mintha rongybaba lenne és határozott mozdulattal kapom el állánál fogva.
-A gyermekünk nem érdemled meg? És engem ebben a kérdésben meg sem kérdezel? Hát legyen. De ne gondold, hogy ha hagyod ezt az örömöt elszalasztani, akkor itt fogok ücsörögni melletted és a könnyeidet fogom törölgetni. Térj észhez, az istenért! Vámpír vagy, nem szent, öltél, és akkor mi van? Más kedvére öl le minket, kínoznak és akarnak megtudni olyasmit, amihez nincs közük. Ez nem az a világ, ahol bárki ítélkezhet a felett, hogy ki a szörnyeteg és ki ne.-állok végül fel, elindulok az ajtó felé, és még egyszer visszanézek rá.-Ha esetleg belátod, hogy igazam van, akkor a konyhában leszek, és igyekszem rendbe hozni a lakást. Ha nem... az ajtót tudod, hogy merre találod.-unom meg nézni, hogy nem találja az utat, hogy lábra álljon, és becsapva magam mögött az ajtót a konyhába megyek, ahol első dolgom, hogy a kupi még nagyobbra növeljem, a falnak csapok egy poharat, minek szilánkjai csörögve esnek a földre. Majd a pultról mindent lesöprök, ami rajta van, a késeket, a mosatlan edényeket, hogy a földre hulljanak azok is, és öklöm a falnak csapom. Ha azt várja, hogy majd megállítom, nem ismer eléggé. De akkor sem, ha azt hiszi, hogy nézni fogom, vagy kínozni, míg észhez tér. Joga van az élethez, ahogy ő akarja élni, nem állítom meg az önsanyargatásban, azt a lépést neki kell meglépnie. Az ő keresztje, az ő lelkiismerete, az enyém tiszta már. Tiszta, mert megpróbáltam mindazt, ami tőlem tellett.

▲ music: Dream▲ ▲Words: 941▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 22, 2015 5:24 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I'm monster....


Talán még az átváltozásomkor se éreztem magamat ennyire pocsékul, mint most. Akkor is öltem, de akkor nem tehetettem róla. Nem tudtam, hogy mi történik velem, mert eléggé váratlanul ért a dolog, de most örömmel öltem meg bárkit. Élveztem minden egyes cseppjét ennek a játéknak és ez riaszt meg a legjobban. Hogy mi van akkor, ha nem csak kikapcsolt állapotban vagyok képes ekkora gonoszságokra? mi van akkor, ha esetleg ez már eleve bennem élt és csak arra várt, hogy a tudomásomra adja ez az énem, hogy itt van és megmutassa azt, hogy bármikor képes engem megfosztani bármitől. A gyermekemet majdnem megöltem és erre nincs mentség!! Nem érdekel, hogy kikapcsolt állapotban voltam vagy nem. Egy anya erre soha nem vetemedhetne. Enzo szavai egyáltalán nem segítenek abban, hogy lenyugodjak és őszintén szólva egyáltalán nem vágyom az érintéseire, se a pillantására. Undorodom magamtól és neki is minden oka meg lenne arra, hogy utáljon.
Nem érdekelnek a magyarázatok, nem érdekel semmi se, hiszen ezt semmi se lenne képes eltörölni. Ha ki is törölnéd az elmémből, akkor is előbb vagy utóbb rájönnék és még téged is megutálnálak! - mondom sietve és kicsit szipogva. Nem akarok így élni, nem akarok szörnyeteggé válni és rettegni minden egyes másodpercben, hogy megfogok ölni valakit, mert nem úgy néz rám, ahogyan én akarom.
Építkezni? Ebből? Mégis hogyan lehetne ebből építkezni? Egy hullatanya van lent a nappaliban, akik miattam haltak meg és ki tudja, hogy még mennyi névtelen hulla hever a temetőben, mert éppen játszani akartam egyet?! Erre nincs mentség!! Ezt semmi se teheti semmisé!! - mondom szinte üvöltve és idegesen a hajamba túrok, majd amikor újra meglátom magamat a kissé megviselt tükörben, akkor annak esek neki és nem érdekel, hogy mennyi szilánk mar a kezembe. Pusztítok és ha Enzo nem állít le, akkor teljesen tönkre teszem, darabokra hullik a kezem által a tükör. - Nem akarom látni magamat. Egy gyilkost látok és félek attól, hogy újra elő fog jönni... Nekem ez nem megy... Gyenge vagyok... - mondom neki egy újabb sírás roham közepette, majd a véres kezemmel megtörlöm az arcomat, hiszen a könnyeimtől meg akarok szabadulni. Mindig is azt hittem, hogy jó személy vagyok, de nem vagyok az. Csak egy gyilkos vagyok és semmi több.... semmi több...
De nincs semmi se amibe kapaszkodhatnék! - szólalok meg újra kissé ingerülten, majd mielőtt bármit is mondhatna folytatom tovább a dolgot.- Tudod, hogy miért nincs? Mert csak azt látom, hogy mekkora fájdalmat okoztam neked és mennyire nem anyának való vagyok! Egy anya soha nem lenne képes bántani a gyermekét... én pedig pontosan meg akartam ölni. Nem egyszer gondoltam arra, hogy megölöm és egyszer majdnem meg is tettem! Miféle szörnyeteg lett belőlem Enzo? - kérdeztem tőle kissé kétségbeesetten, majd elfordítom a fejemet és a földre roskadok. Nem bírom tovább. Túl nagy a súly, túl nagy a teher. Egyszerűen úgy érzem, hogy  számomra ennyi volt ccsak az élet.  
Boldoggá? - nézek fel rá teljesen megtörten és kétségbeesetten. - Mégis miként lennék képes téged boldoggá tenni? Szörnyeteg lett belőlem, életem... Talán örökre elvesztem ezen az ösvényen és még a gyermekünket se érdemlem meg..- majd lecsukom a szememet, a falnak dőlök, a lábaimat felhúzom és átölelem azokat a még mindig vérben úszó kezeimmel. Nem érdekel, hogy miként mar a húsomba egy-egy karomban maradt szilánk. Megérdemlem a fájdalmat, mert olyat tettem, amiért mást halálra ítélnének. Nem tudom, hogy mit kellene tennem vagy mondanom. Úgy érzem, hogy szép lassan teljesen széthullok és semmi se marad már számomra... semmi.... Egykor már tönkre tettem a családomat és most újra közel járok ahhoz, hogy tönkre tegyem, ha még nem tettem volna meg. Egyszerűen máshoz se értek, mint rombolni....


Breathe me || Remélem tetszik 40|| Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 26, 2015 5:08 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie


Nem akartam, hogy lényem e gyenge oldalát lássa, hogy az emlékeimben éljen, hogy szó szerint átélje, amit én, mégis egyetlen mód maradt arra, hogy újra a karjaim között tarthassam, és talán végre örülhessek a hírnek, hogy apa leszek. A hír mellé végül megkaptam a régóta kicsikarni akart érzéseket tőle, és a csillogása szemének egyik pillanatról a másikra változott meg, ahogy ráeszmélt múltban elkövetett tetteinek súlyára. De míg én ezeken egyszerűen túl tudtam lépni, ő szinte harcolni kezdett a gondolatok ellen, amik arra irányultak, hogy mit tett.
-Senki nem adhat mentséget arra, amit tettél, de nem veszíthetlek el. Az emlékeidnek nem kell megölniük azt, aki vagy. Vámpír vagy, és hidd el, hogy koránt sincs még itt az ideje annak, hogy kínozd magad a tetteidért.-mondom őszintén, hisz míg él, addig el tudja őket temetni magába, ha sikerül neki. És erre van egy másik mód is. De mire ezt is előhozhatnám, nyakam reccsenve törik el, én magam pedig a földre borulok.
Mikor összeszedem magam, és megiszok egy tasak vért, felgyorsítva a teljes gyógyulást, a szobához sétálok, és először az ajtóban állok meg, megjegyezve, hogy nem éppen volt szép húzás, amit rövid másfél nap leforgása alatt képes volt véghez vinni. Kezdte eltanulni a stílusom, ami kevésbé tetszett, mert épp azt szerettem benne, hogy nem olyan vámpír, aki képtelen uralni a gondolatait és a tetteit. Erre a tükörképét mutatta, ha csak rövid időre is, de elég volt ahhoz, hogy elhatározzam, soha többet nem akarom így látni.
-Fejtsd ki kérlek, mert nem értem, ez hogyan segítene rajtam bárhogy is.-kérem, de nem várok sokat, mellé lépek, kezét határozottan elkapom, és megállásra parancsolom a pakolásban. Nem értem, hogy hogy képes ilyen egyszerűen kijátszani ellenem, hogy érzek felé, az egyetlen olyan a földön, aki ezt képes látni, és nem elítélni azért, amit tettem. Holott joga lenne rá, nem is kevés, helyett azzal pofozgat, hogy felkapja a cókmókját és távozni készül. Ez viszont nem büntetés, hanem kínzás.
Próbálom nyugtatni, magamhoz vonom, de minden hiába. Olyan, mintha elhatározta volna magában, hogy ez így jó, így kell történnie és nincs visszaút a régi életébe. Az ellenkezőjét kell bizonyítanom, de amilyen makacs, ez is inkább kihívássá növi ki magát, nem pedig egyszerűen megoldható feladattá.
-Gyilkos lettél?-vonom fel a szemöldököm, és hangomban szinte ott cseng a gúnyos nevetés, hiába nem a gúnyolódás a fő célom.-Vámpír vagy, aki kikapcsolt. Nem mentség, de elfogadható magyarázat arra, hogy miattam szenvedtél. Én vagyok az egésznek az okozója, és nem fogom végignézni, ahogy emészted magad, amiért én vagyok képtelen úgy élni, hogy ne ártsak neked.-próbálom helyretéríteni a gondolatait, remélve, hogy sikerül is valamit elérnem. Mondjuk azt, hogy a képembe vágja, hogy igazam van. Ezzel okozná most a legnagyobb örömet, a nyilvánvaló legnagyobb öröm, csoda mellett.
Elfordítaná a fejét, de szorosabban tartom, szemébe nézek, győzködöm, ahogy telik, holott ha ismer, és pont ő ne ismerne, a legkevésbé vagyok azok közé sorolható, akik szeretik a nyálcsorgató szerelmes enyelgéseket, a bájolgást. A szavak és a tettek embere vagyok, és ha ez kell hozzá, hogy belássa, igazam van, akkor bármit megteszek, hogy elérjem, mondjuk a felképelésem.
-Nem kell elfogadnod, de építkezhetsz belőle. Figyelj rám, hallod?-mikor hozzábújik, de aligha ad rá időt, hogy ezt a részt bővebben is kifejtsem. Újra megszólalnék, helyette kitépi magát az ölelésemből, és a fürdőbe megy, vagyis inkább bevágva maga mögött az ajtót, eltűnik.
A kiszűrődő hangok egyszerre okoznak örömöt és kavargatják meg kicsit gyomrom. Az ellentét éles, de annak az örömnek a jele, hogy a gyermekem a hasában növekszik, mosolyt csal az arcomon, és az ajtóhoz lépve meggyőződöm róla, hogy jól van. Lassan nyomom le a kilincset, de még ha ellenállásba is ütközök, akkor is benyomulok.
-Nem fogom hagyni, hogy elmenekülj, vagy egyedül bírkózz meg ezzel.-nyújtok felé egy törölközőt, majd felsegítem, és megigazítom haját.-Találj valamit a szívedben, ami segíthet feledni. Az összes rád törő érzés sűríts egybe. Meg kell próbálnod, és tudom, hogy képes vagy rá.-ajánlom fel a módot, ami minden bizonnyal könnyebbé teheti a helyzetet, de épp úgy a viszályára is fordíthatja, ahogy az érzelmek nélküli élet tette vele.
-Nem fogsz eltűnni a térképről, mikor boldogabbá teszel egy olyan ajándékkal, amivel más sosem tudna.-állok ki a véleményem mellett, még határozottabban, és a szobába visszatérve, kipakolom az ágyra a már bőröndbe pakolt ruhákat.

▲ music: Breaking Inside▲ ▲Words: 688▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 25, 2015 8:55 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I'm monster....


Soha nem gondoltam volna azt, hogy ilyen dologban lesz részem. Egy apró szikra már ott volt, de az énem nagyobbik része tiltakozott és harcolt emlékei ellen, de nem volt menekvés. Őt nem érdekelték a szavaim, egyszerűen csak megmutatta azt, amiben hinni akartam régebben. Azt láttam, amiről annyiszor álmodtam, hogy bár csak tudnám, hogy miként érzett akkor, miért tekintett rám és most megmutatta. Fogalmam nincs, hogy mekkora erőre volt ehhez szüksége, hiszen nem olyan személy volt, aki csak úgy képes megnyílni a másik előtt. És szép lassan ő nyert. Minden érzés visszatért, de nem szép lassan, hanem mondhatni teljes mértékben megrohamoztak ás úgy söpört végig rajtam, ahogyan egy hurikán romokba dönti a várost. Engem is teljes mértékben megölt és megtört. Nem tudtam per pillanat örülni annak, hogy gyermeket vártam, mert a fájdalmam, a tetteim súlya sokkal erősebb volt. Megöltem egy vámpírt és megannyi embert. Velük úgy játszottam, ahogy a macska játszik az egérrel és a legszörnyűbb az volt, hogy élveztem. Biztosan azt mondaná Enzo, hogy azért élveztem, mert kikapcsoltam az érzéseimet, de én tudtam azt, hogy ez a fajta sötétség bennem lakózik és ennek köszönhetően rettegtem attól, hogy esetleg normál áléapotban is átveheti az irányítást.
De ez akkor se mentség a tetteimre. - mondom egyre jobban zokogva és a fogaskereke szinte megállás nélkül kattognak és megmutatják azokat a dolgokat, amiket tettem. Ha nem bírtam elviselni azt, hogy Enzo-t elveszítettem, akkor miként fogom legyőzni ezt? Nem veheti el tőlem az emlékeket, azt soha nem hagynám neki. Együtt kell élnem ezzel, még akkor is, ha szép lassan felemésztenek ezek az emlékek. - De én nem tudok így élni Enzo. Megöltem őket és még élveztem is !!!  - mondom egyre kétségbeesetten, majd amikor segít felállni, akkor nem habozok cselekedni. Egyszerűen csak kicsavarom a nyakát és elindulok, de olyan mintha ólomból lennének a lábaim. Minden egyes lépés nehéz és az se segít, hogy a gyomrom kavarog. Nem tudnám megmondani, hogy a terhesség miatt vagy esetleg amiatt, amiket tettem. Vagyis saját magamtól undorodom jobban.
Könnyes szemmel nézek Enzo-ra, de nem hagyom abba a pakolást. - Volt kitől tanulnom. - mondom szipogva, majd letörlöm a könnyeimet a ruhámmal, de hamarosan újabbak lepik el a szemeimet és még a ruhák is kicsúsznak a kezeim közül. - Sajnálom, de nem volt más választásom. Tudom, hogy nem engednék, hogy elmenjek, viszont jobb lesz neked így ...- mondom egyre halkabban és végül teljesen elcsuklik a hangom. Figyelem őt, a kezem meg remeg és érzem, amint a korábbi vágásnak köszönhetpen még mindig kissé vérzik. Lassan gyógyulok, hiszen régóta nem ettem már. Kíváncsian pillantok el rá, amikor elkapja a kezemet és ezzel megállásra kényszerít, de amikor a mondandója végére ér, akkor még inkább elkezdek zokogni. - Minden rendben van? Ezt te se gondolhatod komolyan. Gyilkos lettem és majdnem megöltem a gyerekünket is. Tényleg minden rendben lenne? - kérdezem kissé ingerülten, majd pedig a szabad kezem az arcomra siklik és még inkább sírni kezdek és ha Enzo nem fogná a kezemet, akkor biztosan hamarosan a földön kötnék ki.  
El akarom fordítani a fejemet, de nem megy. Egyszerűen fogságba estem. Hallgatom őt, de a sírásom egyáltalán nem csillapodik. Nem értem, hogy képes erre, hiszen biztosan borzasztó lehetett látni azt az énemet. Nem is értem, hogy miért tartott ki és miért harcolt ennyire értem, hiszen minden egyes szavammal bánthattam őt. Amikor pedig felhúzza a gyűrűt az ujjamra, akkor egy újabb sírás roham kerít hatalmába. Nem értem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a férfit, hiszen annyi rosszat tettem az elmúlt hónapokban, de ő mégis itt van és engem akar. - Enzo, szeretlek, de nem tudom, hogy képes leszek-e valaha elfogadni azt amit tettem. - mondom sietve és szipogva, majd pedig hozzábújok. Mintha attól félnék, hogy ez csak álom és ez még a jobbik rémálom, mert hamarosan visszacsöppenek a régi Maggie-be, de nem. Majd amikor egy újabb kép bevillan, akkor sietve lépek arrébb, majd a hajamba túrok. - Nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt tettem, pedig igaz. Az elmém minden egyes percben emlékeztet rá. Én nem akarok így élni... - mondom egyre kétségbeesetten, majd amikor újra érzem, hogy a gyomrom kavarogni kezd, akkor sietve tűnők el a fürdőben. Amint az újabb hányásnak vége szakad, akkor apróra összehúzva magam ott maradok és még inkább sírni kezdek..  





Breathe me || Remélem tetszik 40|| Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Szer. Feb. 25, 2015 6:42 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie


A gyerek nem hatott rá. A családja pedig részben, ha nem egészében, miattam került a másvilágra, s bár ezt nem igen hánytorgattam fel soha, valahogy előrébb kellett lépnem, rájönni, hogy mi a fészkes fene viszi a kicsi szívét érzelmesebb területekre. A próbálkozás besült, így nem maradt más, mint a keresgélés folytatása.
-A düh is érzelem, bár mily meglepő.-dünnyögöm, úgy is tudom, hogy meghallja, ha meg akarja, és nem hiszem, hogy a hallására kiterjedne az érdektelenség.
Hát, ha nem is sikerült belőle mást kiváltanom, csak a dühét fokozni, már az is haladás. A probléma sokkal inkább azzal volt, hogy az igazság, mely szerint erről én tehetek, az én, lelkiismeretnek nevezett részemre hatott, épp fordítva elsülve, mint terveimben szerepelt. Végső elkeseredés lévén, s mert már magam sem tudtam, hogy mi mást kellene tennem, vagy mondanom, a legegyszerűbb módszert választottam. Ahogy az embereket meg lehet idézni, úgy a vámpírok emlékében is lehet turkálni, amihez megfelelő nyugodtság és körültekintettség kell.
Belépek hát a cellába, a kulcsot biztonságos távolságba helyezve, amivel megkockáztatom, ha mindez fordítva sül el, talán elmenekül, és soha többé nem látom. Kezeim arca két oldalára siklanak ahogy ellenkezni kezd, erősebben fogom, tartom, és erőltetem az emlékeit a felszínre, amivel újra szinte fájdalmat okozok annak a valakinek, aki most a feleségem és a gyermekem anyjának személyében van, de nem Maggie az. Emlékszesztetem az első napokra, a napokra, amikor erőt adott, hogy pusztán a jelenlétével tovább lökött az önsanyargatás és a végső elkeseredettség torkából. Azt akartam, hogy a reményt, amit ő adott nekem, most ő is érezze, és ahogy kinyitom szemem, és meglátom a fényt övében, tudom, hogy sikerrel jártam.
Szavai ráébresztenek, hogy szinte a ló túlsó oldalára került, így magamhoz vonom.
-Túl leszünk ezen is. Nem vagy gyilkos. Nem jobban, mint bárki más, aki ilyen helyzetben volt, vagy van.-törlöm le arcáról könnyeit, majd a gyermekre gondolván felsegíteném, de a külvilág megszűnik létezni, helyére egyszerű sötétség kerül. Lebegek a semmiben, gyógyulni kezdek...
Nyakam zsibbadására eszmélek, és kezem tarkómra siklik, érzem vérem szagát, és mikor megérzem a már begyógyult sebem, lassan felülök. Felállok, és körbenézek. A cella üres, a kulcs és a gyűrűk eltűnt. Ellentétben az eljegyzési gyűrűjével. Elindulok kezemben a parányi ékszerrel, kikapok a hűtőből egy tasak vért, és gyorsan lehúzom a tartalmát. A pultnak dőlve hallom, ahogy a szoba irányából zaj szűrődik ki, szipogás és pakolászás jeleként. Összevonom a szemöldököm, igyekszem a hulla szagát semmibe véve, halkan lépdelve haladni a zajforrás felé, és megállok az ajtóban.
-Nem gondoltam, hogy a feleségem ilyen harcias is tud lenni. Belém szúr egy kést, egy karót, majd mikor már azt hinném, hogy minden rendben, egyszerűen kitöri a nyakam.-jegyzem meg, karjaim összefonva mellkasom előtt, lezseren az ajtófélfának támaszkodva, majd kihasználva sebességem, elkapom a kezét, szorosan, de nem fájdalmat okozva vele, csupán határozottságom jeléül.-Nem hagyom, hogy elmenj, hogy elmenekülj. Ha kell lecipellek vissza a cellába, és addig tartalak ott, míg be nem látod, hogy minden rendben.-mondom, hangom komolyan cseng, tőlem nem túl megszokott módon. Majd elkapom állát, és hasonló hévvel tartom kezeim között.
-Figyelj rám, mert csak egyszer vagyok hajlandó elmondani.-tartom szorosan, tekintetem övébe merül, és így folytatom.-Nem azért kértem meg a kezed, mert nem volt jobb dolgom. Egy. Kettő: ha azt merészeled mondani, hogy szörnyeteg vagy, kezeskedem, hogy én fogom magam annak érezni azért, amit tennék egy ilyen megjegyzés után. Három: nem fogom hagyni, hogy akit szeretek, kisétáljon az ajtómon, magyarázat nélkül, úgy, hogy még esélyt sem adott örülni annak a hírnek, hogy a gyermekem hordja a szíve alatt.-húzom vissza ujjára a gyűrűt, és közelebb hajolok hozzá, homlokom homlokának támasztom, kezem pedig derekára, félúton lassacskán növekvésnek induló hasára siklik.-Szeretlek, bármi is történt, és nem hagyom, hogy emészt magad. Nem vagy egyedül, értsd meg. Mi vagyunk, te vagy a családom, vagyis most már ti. Ha a szívem kellene kitépni értetek, hogy élhessetek, is megtenném.-csókolom meg, magamhoz vonva, szorosan tartva, és úgy érzem, ha most elengedem, és egyszerűen elsétál, nem fogok ebben a világban tovább létezni. Legalábbis nem úgy, hogy érezzem a hiányát, a hiányukat. Távolabb húzódok tőle, arcomra egy halvány mosoly siklik, amikor újra elkezdem hallani a szívverést, és ezzel érzem, hogy célom újabb alakot öltött.

▲ music: Breaking Inside▲ ▲Words: 674▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 24, 2015 9:08 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I'm monster....


Egyetlen egy célom volt, még pedig az, hogy végre felemelje a popóját és belépjen ide és ezzel esetleg adjon nekem egy lehetőséget a szőkésre. Persze már én is unom a sok szöveget, meg a szentbeszédet, ami elhagyta a száját, de akkor se volt más lehetőségem. Azt is mondhatnám, hogy csupán  két fegyverem volt. Az egyik a szavak, míg a másik ez a kis élősködő a pocakomban. Igen, tudtam jól, hogy mennyire fontos, hiszen nem sokkal a halála előtt szóba került a dolog. Még akkor is, ha nem pontosan mondtuk ki ezt a dolgot. Mind a ketten tudtuk, hogy a másik mire gondol, erre tessék. Meghal, erre meg kiderül, hogy a világ legidegesítőbb és légidegtépőbb férfiának a gyermekét hordom. Minél inkább próbáltam kutatni az emlékeim között, hogy miért is szerettem bele, egyetlen egy ok se jutott eszembe.
Egyáltalán nem érdekelt amit mondott és ezt nem féltem a tudtára adni. Többször ásítottam és unottan pillantottam rá. Tényleg lett volna jobb dolgom is, mint egy cellában ülni, a napra várva vagy arra várva, hogy mikor kezd már elgurulni Enzo gyógyszere. Túl sok lehetőségem nem volt, hiszen még könyvet se adott nekem és a benne lévő gyermek is egyre inkább kezdett éhes lenni, így az én étvágyam is egyre csak nőtt. Mondhatni egyre ingerültebb is lettem az éhség miatt, még ha ezt nem is mutattam ki. Nem kell neki tudnia, hogy emiatt szenvedek.
Mert hagyd ki ebből a családomat. Részben miattad haltak meg. - mondom kissé sziszegve a szavakat, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, amit egy kisebb fajta nevetés követ.- Jó taktika, de ha arra hajtasz, hogy kihoz a sodromból és így csikarj ki bármiféle érzelmet, akkor jobb lenne, ha nem ennyire nyilvánvalóan csinálnád. - mondom neki egy kisebb grimasz keretében és egyre kihívóbban nézem őt. Nem is értem, hogy miként hagyhattam behúzni magamat ennyiszer a csávába. Annyira átlátszóak a tettei.
Szívemre? Lehet régen így volt, de már régóta nincs szívem. Tudod mióta? Amióta te kitépted azt. - mondom szinte rezzenéstelen hanggal, mert nem akarok arra a fájdalomra gondolni, így hamarosan el is kergetem ezeket a fejemből és ebben még ő is segít, amikor nekem támad. Megsebeződöm, de nem érdekel. Ez is segít abban, hogy távol tartsam magamtól a múlt emlékeit, amit olyan jól eltemettem már magamban.
Amikor pedig újra belép a cellába, akkor valami fura dolog ül ki az arcára. Soha nem láttam még ilyennek és talán egy pillanatra újra dobogni kezd a megfagyott szívem. Teszek hátra egy lépést, de ő nem enged el. Elkezd beszélni és szép lassan egy-két dolog bevillan, de olyan érzések ezek az emlékek, mintha villámok csapnának belém vagy talán még annál is rosszabbak. - Neee!! Fejezd beee!! Nem akarom!! - mondom szinte üvöltve és próbálom távol lökni magamat tőle, de mind hiába, mert hamarosan megérzem az érintését és akár akarom, akár nem hirtelen minden emlék, elfeledett érzés a hatalmába kerít. Küzdök, még a könnyem is kicsordul a küzdelemben, de veszítek vagy talán nyerek? Attól függ, hogy melyik Maggie szemszögéből nézzük. Enzo utolsó szavai azok, amik ténylegesen visszatérítenek a valóságba. Egy pillanat erejéig nem értek semmit se, de amikor minden emlékem visszatér, akkor már tudom, hogy mit tettem és miként viselkedtem. Érzem, amint a könnyek a végig folynak az arcomon.
Én... megöltem őket, játszottam velük... Szörnyeteg és egyszerű gyilkos lett belőlem. -mondom szinte szipogva a könnyzápor közepetette. Nem akarom ezt a fájdalmat, ami minden egyes levegővétellel egyre jobban fáj. Felnézek rá, s egy pillanatra a kezem a hasam siklik. - Meg akartam ölni. Milyen anya tenne ilyet? Én... neeemm .. - mondom szinte zavarodottan és nem érdekel semmilyen vigasztaló szó, hiszen pontosan tudom, hogy milyen szörnyeteg lett belőlem és milyen érzés lehetett Enzo-nak látnia azt. Ő jobbat érdemel nálam. Végül egy óvatlan pillanatban elkapom a nyakát és kitöröm. - Sajnálom.... - Figyelem, ahogyan a teste a földre hull, mire a könnyeim még inkább folyni kezdenek. Felveszem a kulcsot és kinyitom a zárat.
Nem maradhatok itt. Nem ezt nem tehetem meg vele. El kell mennem még mielőtt visszatér. Amint megszületik eme gyermek megkaphatja, de neki és ennek a teremtésnek is jobb lesz egy ilyen szörnyeteg nélkül, mint amilyen én vagyok. Tudom, hogy nem engedne el és pontosan ezért tettem azt, amit. Sietve indulok el felfelé, de hirtelen olyan szag csapja meg az orromat, aminek következtében a gyomrom is felfordul és hamarosan a gyomrom tartalma a földön landol. Leroskadok a földre és próbálom összeszedni magamat. Több percbe is beletelik, majd amit meglátok a nappaliban, annak köszönhetően még inkább erősebb lesz a fájdalmam, a véleményem magamról és ezek után pedig sietve rohanok a szobába. De alig, hogy belépek a hálószobába megpillantom magamat a tükörben. Annyira ijesztő, amit látok, de talán még a gondolataimnál is jobban. Nem bírom magamat látni, így nem sokára a tükör ripityára törik a kezemnek köszönhetően. Nem érdekel, hogy meg vágom magamat. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni azt, amit érzek, de legfőképpen saját magamat. Sietve kicibálok egy bőröndöt, de hamarosan a fürdőben kötök ki és amikor már úgy érzem, hogy minden kijött, akkor könnyek között neki állok pakolni. Vagy legalábbis valami olyasmi, hiszen alig látok valamit a könnyeim miatt.





Breathe me || Remélem tetszik 40|| Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Kedd Aug. 12, 2014 10:22 am
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Háló és fürdőszoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Pihenőszoba
» Fürdőszoba
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Fürdőszoba
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Enzo és Maggie lakása
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Csüt. Dec. 14, 2017 7:00 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 6:30 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:22 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:20 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3