A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
bad thingssaturn
† Tartózkodási hely :
★ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
† Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Nov. 07, 2015 7:02 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
Stacey && Jemma
i have a bad feeling

[You must be registered and logged in to see this image.]
Milyen jó ötletnek tűnt, amit felvázolt! A munkám miatt volt lehetőségem utazgatni ide-oda, az Államokon belül és kívül is, Európa például hatalmas kedvencem volt, csakhogy az idő nem mindig engedte, hogy bejárjam a különböző városokat, elvégre ezek az utazások általában arról szóltak, hogy a megérkezés után szinte azonnal kezdődött egy-egy előadás, amin vagy résztvevőként vagy előadóként voltam jelen, aztán amint véget ért a konferencia pattanhattam fel az éppen igénybe vett közlekedési eszközre és indulhattam haza. Vagyis Fitz és én, nagyon ritka alkalom volt, amikor egyedül vágtam neki ezeknek az utaknak. Sőt, jobban belegondolva talán mindössze eddig egyszer fordult elő és ha rajtam múlt, nem is terveztem megszakítani ezt a hagyományt. Persze felülbíráltam volna a döntésemet egy Stacey-vel tervezett kirándulás esetén. Nagy vágyam volt egyszer valamelyik európai nagyvárosban eltölteni néhány napot karácsony előtt, bejárni a vásárokat, érezni az ünnepi hangulatot… lehet, a későbbiekben fel is vetem az ötletet a barátnőmnek azzal a felajánlással karöltve, miszerint töltse majd a családommal az ünnepeket Denver-ben. Újra gyerekek lehetnénk egy kicsit.
Addig is rengeteg megoldásra váró dolog volt, főleg, hogy leesett az állam, amikor valódi értetlenkedést láttam Stacey szemeiben, nem a megjátszott, tagadásra felhasználható „fogalmam sincs, hogy miről és kiről beszélsz” nézését használta. Őszintén fogalma sem volt semmiről, én pedig próbáltam nem teljesen eltátani a számat ennek tudatában. Mi történhetett? Egy hete még az volt Satcey legnagyobb problémája, hogy Jason nem nyitott felé és szerette volna megoldani a közöttük lévő problémákat, hiszen érzéseket táplált iránta és a szíve alatt növekedett a közös gyermekük. Ha Jason-ra sem emlékszik, akkor… a babára sem? Hogy felejtheti el a szerelmét és a kisbabáját? Miért nem kérdezek rá egyenesen? Bolondnak fog nézni, bár ehhez már kezdtem hozzászokni, Fitz előtt is eléggé agyalágyultnak éreztem magam a minap.
- Stacey. - Megfogtam a székemet és mellé húztam, aztán a kezemet az arcára téve kezdtem el vizsgálni a szemeit. Előjött belőlem az orvos, de mivel semmilyen élettani reakciót nem mutatott a tekintete a zavarodottsággal kompatibilis mellett, ezért elengedtem és összevontam a szemöldökeimet.
- Jason-t nem én álmodtam meg, hanem ismerem őt. És te is. Sőt, te ismered csak igazán, mert együtt voltatok és az utóbbi időkben volt némi… probléma a kapcsolatotokban. - Pislogtam jómagam is értetlenkedve. - Mióta a városban vagyok azt mesélted, mennyire fontos neked az, ami köztetek van és hogy nem szeretnéd, ha véget érne amiatt, mert… - Nyeltem egyet. Talán addig nem kellene többet mondanom, míg az előbbi szavaimat meg nem emészti. - Tényleg nem emlékszel? Sötét haj,valószínűleg kiskutya szemek, amikor rád nézett, de ettől függetlenül kissé veszélyesnek tűnik? Semmi?


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
all i need is you
† Kedvenc dal :
maybe - lily kershaw

† Tartózkodási hely :
♢ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
♢ ex-lawyer
† Humor :
♢ terrible



Stacey Olivia Grey ÍRTA A POSZTOT
Vas. Nov. 01, 2015 12:33 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
to jemma <3

[You must be registered and logged in to see this image.]
Őszintén nem is tudom, hogyan éltem túl az elmúlt időszakot a legjobb barátnőm nélkül. Régebben olyan természetes volt számomra a társasága, mint levegőt venni. Mégis most elsodródtunk egymástól és ezt pedig bánom, de megkaptuk a második esélyünket, ami nem mindenkinek adatik meg. Igyekszem a lehető legjobban cselekedni. Nem akarom őt elveszíteni és tényleg szükségem van a barátságára, hogy igazán boldog lehessek és azt mondhassam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Nélküle sokkal kevesebb dolognak van értelme és azt kell mondanom, hogy kiegészít. Lehet, hogy különbözőek vagyunk, de talán pontosan ennek köszönhetően értjük meg egymást olyan könnyedén. Szinte már természetesnek tűnik. De annyira, hogy az már bizonyos emberek között ijesztő is lehetne.
Tudod igazából én sem értem, hogy miért vagyok még mindig itt. Talán megfogott a hely varázsa nem is tudom, de lehet nem lenne olyan rossz ötlet egy kicsit kiruccanni innen és világot látni. Lehet, hogy mégsem ide rendelt engem a sors. Meg mindig is kíváncsi voltam a világra. Egyszer talán körbe is utazhatnám. Talán együtt körbe utazhatnánk. Mindenhol csinálhatnál valami tudóshoz méltó dolgot, de persze csak az idő húsz százalékában, mert a maradék nyolcvanban ragaszkodnék ahhoz, hogy egy kicsit elenged magad. – Nem is tudom, hogy képes-e rá. Mert, ha megengedem neki azt a húsz százalékot, akkor az a helyzet, hogy abból több lesz, mert a megszállottsága nem fogja engedni, hogy abbahagyja. Bár, ha azt hiszi, hogy lesz lehetősége kutakodni, vizsgálgatni, akkor eljön velem, de ezt a kis ígéretet még megszeghetem anélkül, hogy a fejemet kellene venni úgymond árulásért.
Tényleg kezdem ostobának érezni magam, mert nem értem, hogy miről beszél. Most vagy tudathasadásom van, vagy nem tudom.. De ez az egész túlságosan is furcsa. Már szinte megijeszt a szavaival.
Jemma én tényleg nem értem, hogy miről beszélsz. Ki ez a Jason és mit kellene megbeszélnem vele? Vagy mit kellett volna? Nem értelek. Mármint milyen problémák? Hogyan lett volna problémám valakivel, akit nem is ismerek. Egyáltalán honnan veszed ezt az egészet? Nem lehet, hogy túl sokat vizsgálgattál valamit, aminek a mellékhatása némi képzelgés. Vagy egyszerűen álmodtál egy Jason nevű srácról? Bár tudod jobb esetben arról álmodsz, hogy te kapod meg álmaid lovagját minimális drámával fűszerezve, nem vonod bele ebbe az egyenletbe a legjobb barátnődet. – Nem tudtam komolyan venni azt, amit mond. Mert ha komolyan veszem, akkor számításba kell vennem, hogy megőrültem. Vagy pedig amnéziás vagyok és nem tudok róla. Bár, ha az vagyok akkor hogyan is tudhatnék róla? Vagy csak félig nem emlékszem valamire? Mármint ez, hogyan lehetséges egyáltalán?

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
bad thingssaturn
† Tartózkodási hely :
★ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
† Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Okt. 31, 2015 12:24 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
Stacey && Jemma
i have a bad feeling

[You must be registered and logged in to see this image.]
Hiányzott már az a Stacey, aki viccelődött, jókedvű volt, mosolygott és az látszott rajta, hogy kicsattan az egészségtől. Hirtelen a kamaszkorunk jutott eszembe, amikor természetesen ő volt a vagányabb, a bevállalósabb és a nagyobb hangú, ez a viselkedése pedig kiegyenlítette az én vérmérsékletemből adódó inkább csendesebb, de velős megnyilatkozásaimat, amelyek az idő folyamán átalakultak. Stacey-nek köszönhetően tanultam meg, hogy nem kell mindig visszahúzódónak lenni, az ember nyugodtan megengedheti, hogy felfokozza önmagát, hiszen a többiek sem feltétlenül jobbak, mint mi és senkinek sincsen joga megkérdőjelezni a mondandónkat és a személyünket, mert nem jobbak nálunk. Ebből lettem az, aki ma voltam, valaki, aki megszállottá tudott válni, ha úgy hozta a helyzet és aki szívesen hitt magában és bízott másokban. Persze, hogy Stacey hatással volt rám, ő volt a legjobb barátnőm, a nővérem és ezért szerettem volna mindennél boldogabbnak látni őt akkor is, ha az életében nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elvárta és ha én is megkeserítettem a létezését azzal, hogy elvettem mellőle a szüleit. Baleset volt, mégis annyira bánt, mintha én lettem volna ott és én téptem volna fel a nyakukat. A gondolatra is elkapott a rosszullét.
- Az igazat megvallva én is pont emiatt örülök annak, hogy lassabban megy a munka. De azt még mindig nem tudom, hogy te miért nem valamelyik nagyvárosban laksz és mit is csinálsz itt. - Azon kívül természetesen, hogy talált valakit, aki ide kötötte, mégis egy Mystic Falls kaliberű hely lett volna az utolsó, ahol Stacey-t el tudtam volna képzelni régebben. És most sem olyannak tűnt, aki ide való lett volna, sokkal inkább oda, ahol pörgött az élet, mindig volt mit csinálni és egy társaság krémjéhez tartozhatott volna. - Eljöhetnél majd velem Chicago-ba. Én először nem voltam érte odáig, de Fitz ott született, úgyhogy mindent megmutatott, amit ismert, azután szimpatikus lett a város. Annyi tennivalót lehet ott találni, biztosan nem unatkoznál. - Mosolyodtam el. Nem mintha egy várandós nőnek arra lenne szüksége, hogy mindenfelé rohangáljon, de ismerve Stacey-t előbb-utóbb bele fog őrülni az itteni bekorlátozott létbe. Még én sem viseltem jól, nemhogy ő.
Összevontam a szemöldökeimet, amikor Jason neve hallatán megváltozott az arckifejezése és értetlenkedésnek adott hangot. A zavart nevetését sem tudtam hová tenni, aztán mély levegőt véve elhúztam a számat. A jó öreg hárítás, mi másról lehetne itt szó?
- Ennyire nem akarsz beszélni róla? Az, hogy úgy teszel, mintha nem is létezne sem Jason, sem a problémátok, attól semmi sem fog megoldódni. - Néztem rá kedvesen, abba az irányba vezetni, amelyben őszinte lesz hozzám és elmondja, mire jutottak. Aggódtam érte, a babáért, a kapcsolatukért, hiszen ahogy Stacey Jason-ről beszélt teljesen evidens volt, hogy nem csupán egy jó kaland részesei voltak, hanem komolyan éreztek valamit egymás iránt.


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
all i need is you
† Kedvenc dal :
maybe - lily kershaw

† Tartózkodási hely :
♢ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
♢ ex-lawyer
† Humor :
♢ terrible



Stacey Olivia Grey ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Okt. 27, 2015 12:17 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
to jemma <3

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nehéz visszaemlékezni, hogy mikor volt utoljára ilyen boldog időszakom. Úgy éreztem, hogy semmi nem nyomja a vállaimat és ez rendkívül felszabadító érzés volt a számomra. Szinte üdítő. A családom halála rendkívül megviselt, de azt hiszem most végre magam mögött hagyhatom azt is és képes leszek visszatérni mindahhoz, amit eddig csináltam. Nem is tudom, hogy pontosan miért hagytam ott az ügyvédi pályát, bár erőteljesen gondolkozom, hogy valami újba fogok bele, bár egyelőre még nem tudom, hogy mit kellene csinálnom. Valami olyasmit szeretnék, amiben van kihívás és szinte az egész testem megtelik adrenalinnal. Nem tudom, hogy mikor lettem úgymond adrenalin függő, bár nem is hiszem, hogy erről lenne szó. egyszerűen mindig is imádtam magamat kihívások elé állítani és ez most sem lesz másképpen. Csak meg kell találnom a hozzám illő kihívást. Biztos vagyok benne, hogy elég hamar megtalálom, amit akarok. Hiszen mindig is tudtam, hogy mit akartam az élettől. Most sem kellene, hogy másképp legyen, nemde?
Lehet, hogy gonosz vagyok, de ha lassan megy annak én csak örülni tudok, mert azt jelenti, hogy annál többet vagy még itt és én ettől csak boldog leszek. De örülök, hogy ennyire felvillanyoz téged ez az egész. – Mindig is jó érzéssel töltött el engem az, ahogyan ránézhettem ilyenkor. A munkájától mindig annyira lázba jött, hogy szinte ragyogott, de most nem tudok nem arra gondolni, hogy ebben a csillogásban nem csak a minták működtek közre, de az a bizonyos partner is, akit már tényleg szeretnék megismerni, vagy legalább együtt látni őket, hogy meggyőződhessek róla a két zseni egymásnak lett teremtve. – Tudod, hogy minden érdekel, ami veled kapcsolatos, de sajnos nem mindig érthetem meg. – Bármennyire is szeretnék érteni ehhez a tudósmaszlaghoz olyan messze áll tőlem, hogy csak na. Egyszerűen az agyam képtelen arra, hogy ezzel kapcsolatos információkat befogadjon, mintha szándékosan blokkolni akarná magától. Nem erre szakosodott, hogy úgy mondjam.
Nem tudom, hogy pontosan mikor jött létre bennem ez a pozitív világmeglátás, de valószínűleg azóta, hogy találkoztunk ezért elmosolyodom, majd az a mosoly el is tűnik az arcomról és zavarodottság ül ki a helyére. Jason? Mégis milyen Jason? Talán valami párhuzamos dimenzióban ébredtem volna fel, vagy csak félreértett a múltkor valamit? Bár nem emlékszem különösebben, hogy miről beszélgettünk akkor. Azt hiszem erősen kihagy az agyam. – Miről beszélsz, Jemma? – Zavarodott felnevetek. – Milyen Jason? Mit kellett volna megbeszélnem vele?





Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
bad thingssaturn
† Tartózkodási hely :
★ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
† Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Okt. 15, 2015 6:28 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
Stacey && Jemma
i have a bad feeling

[You must be registered and logged in to see this image.]
Eleve jó volt őt újra látni, hát még azt a mosolyt az arcán, ami az elmúlt hetekben nem volt ennyire őszinte, mint most. Kíváncsi is lettem, mi történhetett pár nap alatt, amitől ennyire kivirult, de nem akartam ajtóstól rontani a házba, hiába voltunk ősidők óta barátok, mostanság leginkább puhatolózni próbáltam vele tekintve az állapotát és a helyzetet, amibe belekeveredett és amit én még mindig nem néztem jó szemmel. Ilyen szinten vámpírok között élni, barátkozni velük, elkezdeni hozzátartozni az ő világukhoz úgy, hogy egyébként egyszerű, védtelen ember volt, egyszerűen a felelőtlenség kategóriájába tartozott. Persze ha ismét elkezdtem volna arról beszélni, mennyire őrültségnek tartom a terveit úgysem jöttem volna jól ki belőle és a legkevésbé sem szerettem volna összeveszni vagy sokáig nem beszélni vele… magam mellett akartam tartani Stacey-t, nem ismét elveszíteni és csak évek múltán rájönni arra, hogy milyen sokáig nem találkoztunk és mennyi mindenről lemaradtunk, ami a másik életét illeti. A városban tartózkodásom tökéletes volt arra, hogy ismét sokat megtudhassunk egymásról és ne olyan barátnők legyünk, akik hosszú hónapok alatt váltanak pár szót, majd elfeledkeznek a barátjuk létezéséről is, hogy aztán egyszer eszükbe jutva esetleg kínos, hosszú csendek között motyogjanak néhány szót a későbbiekben. Még a gondolat is aggasztó volt, tenni szerettem volna ellene.
- A kutatás végre beindult, elkezdtem beszerezni a mintákat, amikért jöttem. Lassan megy, de legalább elkezdhettem dolgozni és azok, amik eddig nálam vannak, elképesztőek. – Kezdtem el áradozni belekortyolva a kávémba. Nem akartam túlságosan felpörögni, ám tény, hogy mostanában egyre több fajtából kaptam meglepetéseket, a dolgom több volt ezen a téren, mint eddig bármikor. Újabb és újabb összefüggéseket fedezhettem fel, néha már aludni sem volt kedvem, legszívesebben az eddiginél is huzamosabb időt töltöttem volna a laborban, de miután már nem egyszer a biztonsági őr könyörgött azért, hogy menjek haza, rájöttem, hogy vissza kell fognom magam egy kicsit. Szigorúan csak egy kicsit. – De ugye csak udvarias akartál lenni és igazából nem is érdekelnek a profilok és egyebek, amiket felállítottam? – Vontam össze mosolyogva a szemöldökeimet. A világért sem untattam volna azokkal a dolgokkal, amelyek normális embereknek a kínai nyelvvel vetekedtek és inkább nem akartak foglalkozni velük, mint igen. Nem is hibáztattam ezért senkit, megvolt a magam partnere, akivel megvitathattam ezeket. Ezért is őrültem volna meg Fitz nélkül záros határidőn belül.
- Az arcod szinte ragyog, teljesen kivirultál. – Állapítottam meg mosolyogva, örülve annak, hogy ránézve nem a fájdalom tükröződött a szemeibe, hanem valamiféle csillogást véltem felfedezni. Mint amikor az ember jól kel fel és úgy érzi, akár az univerzumot is képes lenne egyetlen nap alatt megváltani. - Mi történt? Megbeszéltétek a dolgokat Jason-nel? – Kérdeztem reménykedve abban, hogy a válasza igen lesz és hosszú perceken keresztül fogja ecsetelni, hogy minden rendben van közöttük, jelenleg nincs semmi, ami megakadályozhatná a gondtalan életben.


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
all i need is you
† Kedvenc dal :
maybe - lily kershaw

† Tartózkodási hely :
♢ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
♢ ex-lawyer
† Humor :
♢ terrible



Stacey Olivia Grey ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Szept. 29, 2015 7:15 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
to jemma <3

[You must be registered and logged in to see this image.]
A mai napom valahogy rendkívül furcsán indult. Mintha valami hiányzott volna belőle vagy nem is tudom, de mégis boldog voltam a magam módján. Dudorásztam miközben felforraltam a teának a vizet és még össze is pakoltam. Kivételesen, ha valaki felbukkanna nálam nem egy hatalmas káosz lenne, hanem rend és fegyelem, ami jelen pillanatban rendkívül furcsa. Legalábbis azt hiszem, hogy furcsa a számomra. Olyan érzésem van, mintha elfelejtettem volna valamit, de valahogy nem akar beugrani, hogy mi lenne az a valami, amire emlékeznem kellene. Ez kezd olyan lenni, mint Neville nefelejcs gömbje. Mutatja, hogy elfelejtettél valamit, de annyira már nem jó fej, hogy be is avasson abba, mire kellene emlékezned, de ha ennyire nem jön a fejembe, akkor biztos semmiség.
Arra viszont határozottan emlékszem, hogy Jemma a városban van, valami kutatás miatt és megbeszéltük, hogy találkozunk. A lényeges dolgokra úgy tűnik, hogy nagyon is emlékszem. Megreggeliztem a gyorsan, majd pedig szépen lassan elindultam a kávézó felé és valahogy, mintha a levegőnek is teljesen más illata lett volna. Egy apró pillanat erejéig bevillan egy éjsötét hajzuhatag aztán megrázom a fejemet. Valamit lehet, hogy beszedtem tegnap este. Valami hangulatnövelőt vagy tudjam is én. De ez azért már egy icipicit furcsa volt. Na, mindegy. Nem akarok törődni valamivel, amire nem tudok rájönni és valószínűleg csak fejfájást okozna. Megrántom a vállamat és ezzel le is rendezem magamban, majd pedig folytatom az utamat, mintha semmi nem történt volna, mikor belépek a kávézóba egy hatalmas mosoly terül el az arcomon és átölelem a barátnőmet. – Téged is nagyon jó látni. Nagyon jól vagyok, köszönöm. Minden rendben van veled? Hogy megy a kutatás? Persze most sem igazán a kutatás érdekelt, amiről valószínűleg, ha hetekig tanulnék róla sem tudnék mondani egy szót sem, de legalább mondhatnám, hogy megpróbáltam. A lényeg, hogy arra a bizonyos munkatársra vagyok kíváncsi és furcsa, de valahogy elfogott a vágy, hogy megismerjem. Ha együtt látnám őket, akkor biztosra mondhatnám, hogy van köztük valami. Ha legalább nem is fizikailag, de szikrák biztos repkednek közöttük, hiszen láttam már, hogy beszélt róla. Nem vagyok vak.



Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
bad thingssaturn
† Tartózkodási hely :
★ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
† Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Szept. 29, 2015 5:59 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
Stacey && Jemma
i have a bad feeling

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tűkön ülve vártam Stacey érkezését. Kezdett rendbe jönni a kapcsolatunk azután a törés után, amit az elmúlt pár év és csupán néhány levél jelentett… ki gondolta volna gyerekkorában, hogy lesz egy időszak az életében, amikor szinte beszélni sem fog az akkor testvérnek tekintett barátjával? Én sem. Ő sem és egyikőnk sem direkt kerülte a másik társaságát… mondhatni kiforgatva mindig rosszkor voltunk rossz helyen, nem volt lehetőségünk, sok minden az ellen játszott, hogy a kapcsolatunk olyan felhőtlen, kiegyensúlyozott nagybetűs barátság legyen, mint régen. Mást tanultunk, máshová költöztünk, más lett a beosztásunk, a foglalkozásunk és egy tragédiának kellett történnie ahhoz, hogy ismét felfigyeljünk egymásra. Akárhogy akartam nem voltam képes túltenni magam a tényen, hogy én tettem árvává Stacey-t és még az a borzalmas ötlet is szinte miattam fordult meg a fejében, hogy ő márpedig megtanulja megvédeni magát és egy vámpírvadász mellé áll gyakorolni. Jason mellé. Aki vámpír lett és jelenleg kettejük kisbabája növekszik Stacey szíve alatt.
Belekortyoltam a forró kávémba, az információk összerendezéséért muszáj volt ezt tennem, pedig tényleg nem volt nagy barátom ez a fajta koffein. Inkább teás voltam, Fitz volt az, aki kávé nélkül az életet sem tudta elképzelni. Lehet, hogy a születésnapjára valami hiperszuper kávéfőzőt lenne a legjobb ötlet venni… megcsóváltam a fejem, ez az eszmefuttatás már nem volt több, mint gondolatelterelés. Kedd délután volt, az idő kissé csípősebb a tegnapinál, de mióta a városban voltam és először találkoztunk a barátnőmmel megbeszéltük, hogy ha máskor nem, egy héten egyszer ilyenkor találkozni fogunk. Az elmúlt napokat a laborban töltöttem, mint az megszokott volt, de most anyagokat gyűjtöttem annak a férfinak, aki felkeresett a hibridléte kérdéseivel és amihez nagy meglepetésemre és örömömre mintát is kaptam: persze, ki sem lehetett rángatni a mikroszkóp mögül és már a portás is unta, hogy én érkeztem elsőnek és én távoztam utoljára. Legalább kapott tőlem fánkot reggelente.
Stacey megérkezett, én széles mosolyra húztam a számat és intettem neki. Megörültem annak, hogy egyben volt, ám egyből aggódni kezdtem amiatt, hogy legközelebb talán be sem sétál az ajtón, mert történt vele valami. Szívem szerint felpattantam volna, hogy kérdésekkel dobáljam meg, de megvártam, hogy az asztalhoz érjen és csak ekkor toltam ki magam alól a széket, majd szorosan megöleltem őt.
- De jó látni. - Motyogtam mosolyogva, köszönésképpen, amikor elengedtem, nehogy kiszorítsam belőle a szuszt. - Hogy vagy? - Nem tudtam visszafogni magam, rögtön kibukott belőlem ez az aprócska kérdés, míg visszaültem a helyemre.


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :


† Tartózkodási hely :
ᘚ wherever you want
† Hobbi & foglalkozás :




Sophie Bright ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jún. 20, 2015 7:08 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
to Daryl
What the hell are you staring at me?
[You must be registered and logged in to see this image.]



Nagyot nyelek. Vajon én magam azt tettem, amit a sorsom megírt, vagy sodródtam, mert más a saját sorsába belekevert? Mert más engem használt fel arra, hogy boldog, jóllakott és elégedett legyen azzal, amit elért. Vagy én magam is akartam, hogy ilyen padhelyzetbe kerüljek, amiből nincs menekvés? Egy részem talán tudtom nélkül akarta, hogy kicsit kínozzák.
-Talán igazad van.-hangom szinte suttogásnak hat az időközben forgalmassá lett helységben, és magam is elfeledkezem róla, hogy nem szabadna ilyennek mutatkoznom, így ölemben nyugvó kezem ökölbe szorul, s figyelmeztet, szedjem össze magam.
Elszólom magam, vagyis legjobb esetben hülyének néz, más nem történik. Ehelyett ismét kérdést tesz fel, s nem menekülhetek a téma elől, így ökölbe szorul ismét a kezem. Zavarodottan elmosolyodom, és arcomról próbálom levakarni a meggyőződésem, hogy örök lét pedig van, léteznek vámpírok, de ő csak egy ember, ezt nem értheti.
-Nem, nem hiszek ilyesmiben.-nyelek nagyot, ellentmondásosságom viszont hangomban érződik, hogy tökéletesen megcáfolom a véleményem, ami egészen más.
Ismét nagyot nyelek. Hogyan veszi el a másiktól a létezés lehetőségét... Ha tudná, hogy az, akinek hatalmában van az örök élet, milyen könnyen, szinte gondolkodás nélkül képes erre, lehet, hogy megértené, bölcsesség, vagy nevezd, aminek akarod, de igaz. Úgy veszik el, mintha nekik sosem lett volna a kezükben a döntési lehetőség: élet vagy halál. És a haláluk sokaknak éppen felüdülés lenne, áldás. Köztük nekem is.
Elmélkedünk a bölcsességről, szavai végül mégis ködbe vesznek, ahogy kezem a felszolgáló csuklójára siklik, és az érzései, gondolatai úgy áramlanak rajtam végig, mint valami drog, ami a vesztem okozza. Egyszerre ráz ki a hideg, és örülök, egyszerre akarom, amit ő, csak mással, s ekkor olyasmi üt szöget agyamban, amitől összerezzenek. Elengedem, és kíváncsi tekintetem Daryl-ra emelem, immár furcsán rávillantva a kékséget, amiben úszik íriszem. Nem lehet, nem szabad ilyesmire gondolnom sem. Nem lehet, mert nem tudom uralni magam.
-Sajnálom, azt hiszem, mennem kell.-állok fel az asztaltól zavarodottan és tűnök el az ajtót kivágva magam előtt, végigrohanva a főúton, a hotelig, majd fel a szobámba és magam mögött becsapva az ajtót, a fal mellett lecsúszva, arcom kezeimbe temetem, és érzem, hogy könnyeim megerednek. Olyasmire vágyok, amit nem kaphatok meg soha. Pedig a velem egykorúak már a gyerekekre gondolnak, vagy arra, hogy milyen legyen a menyasszonyi ruhájuk, és pedig a múltam fogságában, a félelemtől, amit képességem idéz elő, arra tudok csak gondolni, hogy egyedül kuksoljak itt. És még itt is félek a mi van ha... opciótól.
▲music:Fall to Pieces▲Words:392▲Note:gyenge:27:[You must be registered and logged in to see this link.]


folytatás itt: [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szer. Jún. 17, 2015 9:34 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Sophie és Daryl


- Nos, talán igaza van kedvesem, de azért, jó pár dolgot köszönhet az ember a sorsnak. Persze, a saját cselekedeteink, a mi döntéseink irányítják önnön sorsunkat, de van, hogy nem választhatunk, van, hogy azt kell tennünk, amit megírtak nekünk a nagykönyvben – mondom, s eszembe jut ő. Az egyetlen nő, akit valaha szerettem, s aki engem valaha szeretett, aki meghalt, mások hibájából, pedig csak annyit tett, hogy beült egy autóba, és nem szállt ki onnan többé magától.
- Csak nem azt mondja, hogy ön valamiféle istenség, aki örökkön élhet, ha úgy tartja kedve? – vigyorogva nézek rá, hiszen nem gondolom komolyan, csak olyan félreérhetően beszél, mintha össze akarna zavarni. Tudom, hogy nem lehet örökké élni, az olyan abszurd dolog lenne, sőt, az ember egyszer elfárad, abba, hogy végignézi a szerettei halálát, vagy abba, hogy a dolgok egyszerűen kicsúsznak az alól az öröklétű segge alól, de végül az ember mindig feladja.
- Tudja, én sem lennék halhatatlan. Nehéz lenne, végignézem, hogyan marja szét az ember ezt a világot, s hogyan veszi el a másiktól a létezés lehetőségét – ezzel a mondatommal utalok a vámpírokra, kíváncsi vagyok, ő maga elhiszi-e azokat az olcsó pletykákat, amik a város utcáinak porában keringenek.
- Értem, és esetleg van már terve a jövőjét tekintve? Mit szeretne dolgozni? Én író vagyok, és azt kell, mondjam, az ne legyen, nem a legkifizetőbb munka a világon – mondom mosolyogva – egyébként ön mit gondol ezekről a furcsa gyilkosságokról? Annyi teóriát hallottam már, de egyik sem volt elég meggyőző. Itt van ez a vámpírizmus dolog, meg ez a szitu a hegyi oroszlánnal. Szerintem egyik sem igaz.
Mondom, végignézem, ahogyan a pincér elfordul tőlünk, s elvonul, amit kicsit furcsállok, s a lány is, mintha meg sem hallotta volna, mit mondok neki. Alig észrevehetően megvonom a vállam, majd ismét felöltöm mosolyomat, s mintha mi sem történt volna, csak ennyit mondok:
- Nem, semmit.



•• Words: 306 •• Music: Szeptember végén •• Note:  :hug:  •• ©


Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :


† Tartózkodási hely :
ᘚ wherever you want
† Hobbi & foglalkozás :




Sophie Bright ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jún. 08, 2015 7:42 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
to Daryl
What the hell are you staring at me?
[You must be registered and logged in to see this image.]




Megeshet, hogy nem voltam hozzászokva a társalgáshoz. Sem a mostani, meglehetősen abszurd helyzethez, mikor valakit kiosztok, az mégis kijátszotta ellenem a kedvesebbik felem, hogy ne küldjem el csak úgy.
Elnevetem magam, kicsit talán hangosan is, és kezem szám elé teszem, egy finom, könnyed mozdulattal, hogy leplezzem a "bűnösségem". Köhintek egy aprót, és mosolyogva szólalok meg, immár jóval halkabban.
-Annak, ott fenn, bárhogy is nevezzük, nem sűrűn van látható beleszólása a dolgokba. Hiszünk benne vagy sem, én úgy érzem, hogy sokszor sok mindent az ember köszönhet magának, és senki sem tett neki keresztbe. Az élet már csak ilyen.-a saját példámból okulva, bár azt nem merném kijelenteni, hogy magamnak köszönhettem a bajt elsősorban. Sőt. Fogalmam sem volt, kit okolhatnék jogosan, s kit nem, de a nővéremmel egyenlőre nem vagyunk egy hullámhosszon, hogy ilyesmikről futtassunk hosszadalmas eszmecserét.
-Hát okulva belőle, én ilyesmire nem vágynék.-rázom meg a fejem, majd zavarodottan vonom össze a szemöldököm, hisz lényegében arra céloztam, hogy ez igenis lehetséges. Persze, hogy az, hisz vámpírok vannak. De neki erről nem kellene tudnia, legalábbis szerintem. Még ha ezt nem is az én keresztem eldönteni.-A képzelőerő bőven elég adottság.-zárom le reményeim szerint ennyivel a témát, de annyira belekavarodtam a mondanivalóba, hogy kissé ellentmondásosnak tűnhetek.
Elmosolyodom, s bár osztanám a véleményét, szerényen állok a témához.
-Mondjuk jó tanuló voltam, de nem érzem magam bölcsnek. Fiatal vagyok ahhoz, hogy a tudásom bölcsességnek gondoljam.-tekintetem találkozik övével, és elmerülök a kék tenger megnyugtató erejében. Megrázom a fejem, nem kérek semmit, s noha látom a pincér fiú arckifejezését, próbálok róla nem tudomást venni. Végül óvatosan megérintem csuklóját és ahogy tekintetét rám mereszti, összeszorított fogakkal tartom kezét pár másodpercig, míg az utolsó csíráját is kiszívom belőle, ami az érdeklődését felém, erősítené. Mire észbe kapok, a pincér értetlenül mered rám és fordul el, én pedig az ereimben kanyargó érzéseket szépen lassan próbálom felemészteni magamban.
-Mondtál valamit?-érdeklődöm zavarodottan, üde tekintetemről tudom, hogy szinte sötétszürkévé változva néz rá vissza, megtelve mindazzal, amit eddig én nem éreztem, s ami eddig másé volt.
▲music:Fall to Pieces▲Words:324▲Note:gyenge:27:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jún. 06, 2015 8:47 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Sophie és Daryl


Sosem voltam a szavak embere a való életben. Persze, a könyvek, és az írás terén elég jól eltevékenykedtem, de ami a szemtől szemben való kommunikációban mindig alul maradtam, akár mi is volt a téma.
- Nem könnyű ennyi idősnek lenni. Pedig megbeszéltem Istennel, hogy sosem fogok megöregedni, de nem tartotta be a szavát az ürge – nevetek, ezt afféle poénnak szánom, és nem abban a morbid értelemben, hogy elvártam volna, hogy fiatalon haljak meg – ha tehetném, örökké élnék. De ez a vágyam csak káprázat, tudom, lehetetlen. De egy író azért néha képzelődhet, nem, de bár? – őszinte a mosolyom.
- Értem, minden esetre, mint mondtam, gyönyörű névvel áldották meg a szülei. Olvastam valahol róla, azt hiszem, azt jelenti bölcsesség. És, így, hogy beszélgetünk, igazat is kell adnom ennek a dolognak. Kérsz esetleg valamit? – kérdem, és leintem a pincért, ugyanis teljesen kiszáradtam. Szükségem volt egy üdítőre, ami kicsit feloldja a kedvemet, és a hangulatomat.
- Én kérnék egy kólát, és egy doboz csokoládés fánkot, ha lehet – mondom a pincérfiúnak, aki feltűnően legelteti a szemét Sophie-n. Csak elnyomok egy mosolyt, vicces látni, hogyan vadásznak az olyan férfiak, mint ez a gyerek. A szemében talán apának és lányának nézünk ki, mégis mintha belelátnék szemérmetlen gondolataiba. Elfog az undor egy pillanatra, majd érdeklődésem újra Sophie-nak szentelem.
- A kedvemért, legalább egy kólát igyál meg velem.



•• Words: 219 •• Music: Szeptember végén •• Note: :hug: •• ©


Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :


† Tartózkodási hely :
ᘚ wherever you want
† Hobbi & foglalkozás :




Sophie Bright ÍRTA A POSZTOT
Szer. Jún. 03, 2015 5:37 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
to Daryl
What the hell are you staring at me?
[You must be registered and logged in to see this image.]



Messze voltam attól, hogy öregnek nézzenek, de túl közel ahhoz a korhoz, ami már rég nem voltam. Elismerem, tekintetem akár egy tizenéves lányé, gondolkodásom viszont közel sem arról szolt, hogy megtaláljam a nagy őt és rózsaszín ködben ússzak. Míg más tizenéves az Alkonyat sztorira zokogta a párnáját könnyesre, addig én tudtam, megtapasztaltam a saját bőrömön, hogy a vámpírok mindenek, csak nem kedvesek. Tisztelet a kivételnek. Vagy mégsem.
Elmosolyodom, és megnyugtat valami miatt, hogy ő is így érzi magát, hogy ebben a cipőben jár. Pedig ebben aztán semmi jó nincsen. Inkább elszomorító a dolog.
Akarva akaratlan elnevetem magam, nem túl hangosan, de szinte mindenki rám emeli a tekintetét. Megköszörülöm a torkom, hogy elnyomjam a rám törő nevetést, de mosollyal arcomon reagálok arra, amit mondott az imént.
-Ne haragudjon, nem akartam illetlen lenni, de az arckifejezés, ami kiül önre, és ahogy nyilatkozott a koráról, az színdarabba illet volna.-mosolygok továbbra is, nem is értem, mi ütött belém. Napját sem tudom, mikor nevettem így utoljára, de az biztos, hogy nem ma volt.
Nem lepett meg azzal, hogy mennyinek nézett, a többség valami hasonló válasszal állt elő erre a kérdésre, már ha eljutott egyáltalán idáig a beszélgetés és nem eleve halálra ítélt volt, a külsőm miatt. Senki sem kezdett egy tizenéves arcú lánnyal, én pedig maga voltam a távolságtartás mintaképe. Ha valakihez hozzáértem, és éreztem, amit érzett.... csak menekülni akartam ez elől, és ez csak akkor lehetséges, ha a magány keserédes gödrébe ásom el magam.
Úgy éreztem, hogy a formaiság, a tegeződés formájában könnyebb lenne, és nem kellene ilyen kimértnek beállítani nem em túl komoly témáról folyó beszélgetést.
-Köszönöm.-mosolyodok el a dicséreten, ami nevem illeti. -Azt hiszem én is hasonló okból kaptam ezt a nevet de a családom ... bonyolult.-hagyom ennyiben, és a csészémért nyúlnék, de az már javában üres. Tekintetem zavarodott lesz és a család puszta említésétől végig fut a hátamon a hideg.
▲music:Fall to Pieces▲Words:310▲Note:gyenge:27:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Máj. 28, 2015 5:56 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Sophie és Daryl


Kedves lánynak tűnt, akkor is, hogyha sokkal idősebb volt, mint amennyinek láttam, így már nem tűnt pedofilságnak az, hogy vele beszélgessek.  Sosem volt nagy erősségem hölgyekkel ismerkedni, és ez meglátszott azon is, ahogyan beszélgettem velük.
- Erre a kérdésre nem tudok választ adni hölgyem, de ha ön így gondolja, akkor azt kell mondanom, egy cipőben járunk – vontam fel enyhén a szemöldökömet. Én sem voltam több önmagát ide-oda vonszoló porhüvelynél, hiszen már eljutott az agyamig a felismerés, hogy porból lettem, porrá leszek. Nem mintha hittem volna a teremtés elméletében, vagy abban, hogy Isten hét nap alatt teremtette meg a világot, de azt biztosra tudtam, hogy ez a mondat igaz. A por, ami volt, és megteremtett bennünket, el is fog vinni erről a világról.
- Huszonöt? Akkor még a virágkorod-éled, én már harminc vagyok, és hidd el, tényleg kezdem úgy érezni magam, mint egy vénember – nevettem fel halkan. Az, hogy a hajam őszült csak a kezdet volt, a ráncaim tisztára megőrjítettek, főleg, hogy mindenki többnek nézett egy tízessel, ez ártott a férfiúi büszkeségnek. Bár, az nekem már valamikor a gimnáziumban elveszett, hogyha úgy vesszük, hiszen az óta nem tudtam megteremteni magamnak egy normális, komoly párkapcsolatot, s valami azt súgta, ez ezek után sem fog menni.
- Hogy mennyinek? Tizenkilencnek, húsznak maximum – feleltem kegyetlen őszinteséggel, s eleresztettem egy barátságos kis mosolyt. Szerettem tisztán beszélni az emberekkel, hazugságok nélkül, akkor is, ha néha ez egyet jelentette a kegyetlenséggel, de megvolt a maga varázsa ennek is.
- Tegeződhetünk, ha szeretnéd, én nem vagyok elrontója semminek. A nevem Daryl Smith, örvendek a szerencsének Sophie. Gyönyörű név, a nagymamámat is így hívták – vallom be tüzetesen, s ezt nem gorombaságnak, hanem nagyon is bóknak szánom. Imádtam a nagymamámat, rengeteg időt töltöttem vele, s a neve az volt az, ami a leginkább tetszett. Egy ideig fontolgattam is, hogy majd a lányomnak is ezt a nevet adom, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nem valószínű, hogy lesz családom.



•• Words: 319 •• Music: Szeptember végén •• Note: bocsánatodért esedezem, hogy ilyen sokat késett 29 •• ©


Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :


† Tartózkodási hely :
ᘚ wherever you want
† Hobbi & foglalkozás :




Sophie Bright ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Ápr. 23, 2015 7:37 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
to Daryl
What the hell are you staring at me?
[You must be registered and logged in to see this image.]



Nem éreztem, hogy egyedül vagyok, mégis tudtam, hogy így van. A dolgaim folytak a maguk medrében, de kifordítottak a saját valómból és olyanná tettek, mintha meghaltam volna, s szellemként egy idegen dimenzióba csöppenve kellene élnem, messze mindentől, ami valóságos. Messze voltam a nővéremtől, hiába volt a közelemben, s messze voltam a tanáromtól, pedig soha egy lépés előnyt sem hagyott nekem magával szemben.
A férfi megjelenése kizökkent a gondolataimból, és a kifordult személyiségem előbb ad magáról jelet, mint az, aki voltam, aki nem szólt volna senkihez egy rossz szót sem, sőt, egyáltalán nem szólt volna semmit senkihez. Mindig is visszahúzódó nebáncsvirág voltam, most pedig akár egy rózsa, töviseket növesztettem, hogy a saját bőröm óvjam másoktól. Furcsa mire képes az élet, és furcsa, hogy az élmények, legyenek azok pozitívak vagy negatívak, mit képesek tenni az emberrel.
-Meglehet.-mosolyodom el, mikor visszatér a régi és a hirtelen rám törő énem közti átmenet aki kedves, de visszahúzódó is egyben, mosolygós, de szemében tűz lángja ég. -De honnan tudja, hogy én nem pontosan ilyen vagyok? Nem mondtam e le a boldogságomról, s hagytam, hogy a világfájdalmam és a közönyösségem uralkodjék el felettem?-érdeklődöm, magam sem tudván, hogy ezt most költői kérdésnek szántam e, s magamtól érdeklődöm, vagy tőle, és halálosan komolyan gondolom.
Amikor helyet foglal és a koromról érdeklődik, először felvonom a szemöldököm, kissé sértett képet vágván, majd barátságosan elmosolyodom.
-A második és a harmadik x között félúton. Huszonöt vagyok, bár úgy hiszem, jóval fiatalabbnak hitt.-válaszolok kérdésére, általános teóriáknak is hangot adva, mely szerint a legtöbben alig néznek húsznak. De ez előnyömre szolgál. Egy ideig legalábbis. S mivel nem voltam az a bulizós típus, nem kellett attól tartanom, hogy megelégelem a személyigazolványom mutogatását. -Mennyinek nézett? Vagy néztél...azt hiszem áttérhetünk a tegeződésre, hacsak nem óhajt régimódi lenni, az ellen sincs kifogásom.De mind a két esetben illendő lenne bemutatkozni. Sophie vagyok.-engedek el még egy halovány mosolyt, de ha akarnám sem tudnám szemeimből a mélabú jeleit kitörölni, így kissé megjátszottnak tűnhetek szemében, de kétlem, hogy nem értené meg az érzést. A kávémba kortyolva merengek el arcán, éles vonásain, végül kék szemében, majd kapom el tekintetem és zavarodottan pillantok körbe. Bevallom, nem sokszor futottam ilyen szép szemekbe, és bár szándékosan nem nyújtottam kezet a bemutatkozáskor, hogy nehogy a múltjába láthassak, szeméből mintha sütne némi, enyémhez hasonló melankólia. Megnyugtat, és érdeklődővé tesz. Furcsa kettősség, de most először kezdem el érezni, hogy a gyomromban lévő csomó kezd eltűnni.
▲music:Fall to Pieces▲Words:396▲Note:gyenge:27:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Ápr. 16, 2015 7:02 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Sophie és Daryl


E mlékszem még, hogy anno a gimiben mi mindenen kellett keresztül mennem. A mai iskolás gyerekek panaszkodnak folyton, hogy elveszik a kajapénzüket, meg, hogy naponta egyszer megverik őket a „menő” srácok, de azt egyiken sem tudják, hogy mi volt ezelőtt tizenöt évvel, amikor ők még csak gőgicséltek a babaágyban. Naponta megkaptam a „gyík” jelzőt, és nem csak a srácoktól, hanem a cheerleader csajoktól is. A gatyám minden szünetben a fejemen ért véget, a szekrényemre rágraffitizták, hogy a „gyíkok királya” és mindezt csak azért, mert többet olvastam az átlagnál. Életem legszörnyűbb időszaka volt ez a pár év a középiskolában.
Akkor döntöttem el, hogy író leszek, amikor az egyik ilyen fiú azt mondta, hogy nem vagyok képes megírni egy könyvet, hogy sose lesz belőlem semmi, ő pedig sztárfocista lesz. Talán nem is kell mondanom, hogy az óta egy gyorsétteremben dolgozik. Elmosolyodtam a lány szavai hallatán, egyre kedvesebb volt velem, amit nem nagyon szoktam meg az emberektől, mondjuk a felnőtt lét sokat dobott a dolgokon.
- Jó meglátás, bár, a főszereplő karaktere inkább Byron-i hős – mondtam, majd kérdésére csak biccentettem és helyet foglaltam. Letettem magam elé a könyvet, és elmosolyodtam.
- Tudom, nem illik, de megkérdezhetem, hogy ön hány éves? – tettem fel a kellemetlen kérdést, hiszen alig nézett ki tizenhétnél többnek, mégis a szeme, mintha elfeledett évek lángoltak volna benne. Már találkoztam ilyen nőkkel, akik rengetet letagadhattak volna korukból, de azoknak az arcán legalább három réteg smink ült, ennek a lánynak pedig olyan természetes arca volt, mintha csak egy munka utáni éjszaka törölte volna le magáról a mindennapi szépítőt. Elvarázsolt, olyan volt, akár egy tündér.




•• Words: 261 •• Music: Just Tonight •• Note: Elég gyenge lett :/•• ©


Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
⊱ myself
† Tartózkodási hely :
⊱ whitmore college
† Hobbi & foglalkozás :
⊱ vampires
† Humor :
⊱ very morbid



Dr. Wes Maxfield ÍRTA A POSZTOT
Szer. Ápr. 15, 2015 8:51 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
you're in mystic falls
merinda && wes
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem tettem szóvá, hogy máris mennyire kitüntetettnek kell éreznie magát a végett, hogy idejöttem miatta. Nem szoktam csak úgy félbeszakítani a munkásságomat, főleg hogy szem előtt kell tartanom Crystalt majdnem napi huszonnégy órában. Tetemes meló, és nem könnyíti meg a dolgomat, mintha direkt arra pályázna, hogy kicsinálja az idegpályáimat a rakoncátlan szőke kisasszony. De nem oszthatom meg az efféle panaszaimat egy egykori tanítvánnyal. Vagyis, valami olyasminek nevezném, de erős túlzással, hisz nem volt szüksége az én tantárgyamra ahhoz, hogy vizsgát tudjon tenni bármiből. Ha ismerné a valódi módszereimet a tanteremben, nem hvna kávézgatni. Ide, az isten háta mögé. Szép is lenne, ha így maradna a köztudatban ez a város. De mindig idetévednek azok az ostoba turisták, akik szerint ez a város izgalmas és tele van rejtélyekkel. Gyakran az ő haláluk lesz rejtélyes.
- Igen, emlékszem a barátodra. - biccentettem, ahogyan kiejtette Peter nevét. Nem volt közöm ahhoz, hogy kivel randevúzik vagy osztja meg az életét, ugyanúgy nem venném jó néven én sem, ha elkezdené osztani az észt, hogy mit gondol az én szerelmi életemről és Crys-ról. Az a ficsúr viszont látszólag is a rosszabbik fajtából származott, a pénzes ifjúk kisugárzását keltve. Nem is tévedhetek sokat, s a véleményemet nem egyszer osztottam meg magával Merindával is. Átléptem volna a tanári hatáskörömet? Úgy tűnt, hogy igen. De ha szükséges lenne, ma is megtenném, méghozzá ismét.
Annál jobban lepődtem meg, mikor folytatta, és hátradőltem a széken, pislogni egyelőrenem voltam képes. - Szóval azt mondod, hogy huss. - ismételtem meg utolsó szavát, majd arcomhoz érve megdörzsöltem friss borostámat. Ez lehetne örömhír is, de máris a dolog mögé akartam látni. Mi hozta ezt a döntést?
A fejem félrebillent, majd figyeltem, hogy mikor érkezik meg a kávém, de úgy tűnt, a kislány nem sieti el az elkészítését. - Nem mondom, sajnálom. - próbáltam meg némi együttérzést mutatni, de láthatta rajtam, kihallhatta a hangomból, hogy csupán tapintat mondatja ezt velem.  Egyáltalán nem érzem hibának, hogy otthagyta azt a srácot. Végre rájött, honnan is fúj a szél. - Azonban hozzá kell tennem, hogy örülök hogy végre felnyílt a szemed. Rengeteg pletyka.. keringett a te barátodról. És úgy tűnik, nagy része igaz lehetett, nem gondolod? És ha te magad láttad a két szemeddel, nincs miért szomorkodnod. Időben derült ki, nem gondolod? Jobb most, mint öt év múlva, két gyerekkel a nyakadon. Nem mintha.. - bennem akadt a gondolat. Egyáltalán nem tűntek nekem olyannak, akik családot alapítanának, a srác egyáltalán nem tűnt  rá érettnek se most, se később nem adtam neki sok esélyt rá. Merinda pedig.. ő Merinda, ezt ennél egyszerűbben nem lehetne kifejezni.
Végig kellett gondolnom a saját szavaimat. Nem egy érzemileg labilis tizen hat éves. Nyilván tudja, hogy és mit csinál. Nem kell aggódnom miatta. Nem tűnik olyannak, aki otthon befekszik a fürdőkádba, s felvágja az ereit szerelmi bánatában. A férfi amúgy sem érdemli meg az életét. Eleget hallottam most róla. S előtte is.
Megköszörültem a torkom. - Ez a város enm a búfelejtésre lett kitalálva, kedvesem. - dőltem aztán ismét előre, s halványan de elmosolyodftam. - Ide azok járnak, akik szeretik, ha az eső váratlanul kezd el szakadni, s ha felkészültek arra, hogy az életük már semmilyen irányba nem fog haladni. - magyaráztam. Erős túlzás. De amíg semmi köze nincs a természetfelettihez, addig jó is, ha mindezt szürke világnak látja. Minél előbb elmegy, annál tovább marad életben.
Elismerően mosolyodtam el aztán. - Szóval az apád után már hiába kutakodsz, jól értem? A bátyád van terítéken. És nem is tudja, mit kapott az életébe veled. Egy életre szóló... csomagot. - vigyorodtam el. Nem bántás volt, de tudta, hogy miként gondolkodom róla. Laza, igazán belevaló, és.. lényegében nincsenek rá jó szavak. Olyanok nincsenek, amelyek kifejeznék, hogy milyen Merinda valójában. - Csak adj a családod megmaradt tagjainak időt. Fel kell ocsudniuk abból, amit a nyakukba borítottál. Ha jól gondolom, vagy érzem ki a szavaidból, a bátyáddal már megvolt a nagy.. találkozás. Vajon ismerem a testvéredet, vagy ő sem idevalósi? - billent oldalra a fejem elgondolkdova. Talán nem kellene mindig ajtóstul rontani a házba, de ezt a főiskolán nem tanítják.
- Az lesz a legjobb, amit tehetsz. Visszatérsz oda, ahová a gyökereid visszavezetnek. Hidd el. Itt egy hozzád hasonló lány csak unatkozik. - És megeszik éjszaka. De ezt nem mondtam ki. Védtelen és ártatlan, még ha ezt nem is gondolja magáról.
- Őszintén szólva, a Whitmore-on együtt dolgoztam egy férfival, akinek itt volt egy kis kórháza. Miatta telepedtem le itt, együtt folytattuk azt, amit egy orvosnak meg kell tennie, végeztük a kötelességünket. De Grayson Gilbert négy évvel ezelőtt meghalt. Vele együtt a kórház is bezárásra került, így itt rám már.. nem volt szükség. Minél előbb a Whitmore közelébe akartam kerülni, hogy elszakítsam magam a keserű emlékektől. Ez a város... nem jó. Túl sok az emlék, és belegondolni abba, hogy Grayson bármely gyermeke ott szaladgál kinn az utcán.. - hunytam le egy pillanatra a szemem. Mély indítékok, nagyon mélyek. -, nem tudnék a szemeikbe nézni, sem Elenáéba sem Jeremyébe azok után, hogy az apjukon nem tudtak segíteni az orvosok... és én sem. - köszörültem meg a torkom végezetül. Nem akartam a lelki nyűgjeimmel terhelni őt. De ennek ellenére sikerült.

zeneszám • Gyenge. 27[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :


† Tartózkodási hely :
ᘚ wherever you want
† Hobbi & foglalkozás :




Sophie Bright ÍRTA A POSZTOT
Szer. Ápr. 08, 2015 8:01 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
to Daryl
What the hell are you staring at me?
[You must be registered and logged in to see this image.]



Fogalmam sem volt, hogy hol hagytam a jó modorom. Vagyis tudtam. Ott, ahonnan én meg tudtam szökni segítséggel, a pincében, ahonnan újra a napvilágra tévedve a lelkem már nem volt ugyan az a naiv és kedvesen mosolygós lányé, hanem bennem is megtört valami. Valami, ami miatt az emberek között egyszerre voltam veszélyezett és felszabadult, ami furcsa ellentét volt. Mindig is utáltam a középpontban lenni, de talán mivel a vámpírok között eltöltött időm nem volt valami beszédes, és nem igen oszthattam meg hónapokig a gondolataim másokkal, szomjaztam rá, hogy lássák az emberek, élek. Ugyanakkor pont attól tartottam, hogy egy éhes vámpír az emberek között meglapulva figyel, várja a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon.
Meglepően tapasztalom a reakcióját, amit bocsánatkérésem vált ki, és összevont szemöldökkel nézek rá. Valószínűleg nem nézi ki belőlem, hogy bőven húsz fölött vagyok, és nem ő volt az egyetlen. Köztünk csak öt év volt, a jelek szerint. Arca mégis, mintha meggyötörtebb lett volna, mint amilyen egy korabeli harmincasnak általánosságban. A borostás arc, a kissé megereszkedett bőr... Amit mond, hát igaz. A lelke edzett lehetett már. De az enyém is az volt.
-Vigyázzon, mert szaván fogom.-engedek el egy bátortalan mosolyt, és próbálom megnyugtatni magam, hogy nehogy eluralkodjon rajtam az üldözési mánia és ismét elutasító legyek mindenkivel, aki csak rám nézni mer.
Rám néz, ahogy a kérdésemre választ ad, nem lep meg, mégis elgondolkodtat, és így kényelmesen, lassan ülök vissza a székre, és onnan felnézve rá, próbálom megfogalmazni azt, hogy mi fűz ehhez a könyvhöz.
-Talán mert a megtört, meggyötört életű szereplők szenvedését át tudom érezni. De sajnálni egyiket sem tudom, hisz mind, akárcsak a legtöbb ember, abba a csapdába esik bele, amit másnak ás.-mondom, fanyar mosollyal arcomon, mégis a fürkészű tekintetét állva, áthatóan vizslatva arcát, és tudom, hogy egészen megváltozott most és már fele annyira sem vagyok szende kislány külsejű, mint először. Arcom újra a régi, eltűnik róla a régi naivságom minden jele, és helyére az a bátrabb mosoly szökik, ami egyszer a tanároknak is megmutatta, hogy nem én vagyok az, akit az élettől félteni kell.
-Nem ülne le?-érdeklődöm, és a szemben lévő székre pillantok, míg a kávéscsészét felemelve, belekortyolok a feketébe, tekintetem mégis végig őt fürkészi.  
▲music:Fall to Pieces▲Words:356▲Note:gyenge:27:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 05, 2015 2:24 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Sophie és Daryl


A bizalmatlan emberekkel mindig történt valami, a miatt kiábrándultak társaikból, mindig tettek velük valamit, ami arra késztette őket, hogy ne higgyenek senkinek, hogy ne bízzanak meg senkiben, és, hogy csak önmagukra számíthatnak. Ez a lány is pontosan ilyennek látszott, mintha valami megtört volna benne odabent, és ezért viselkedett ilyen elutasítóan velem.
- Tudja, kedvesem az én lelkem már megedződött az elmúlt harminc év alatt, amit ezen a földön töltöttem és senyvedtem, szóval csak nyugodtan illessen még kedves szavaival, ha ez tesz jót az ön lelkének – kicsit szenvtelen voltam az tény, de kellett egy kis bátorítás mind magamnak, mind neki, hogy nem fogom felvenni a szavait, tudja meg, én nem vagyok az a gyenge lelkű kisfiú, akikkel bizonyára nap mint nap találkozik. Sosem voltam, fiatal koromban is inkább a könyveknek szenteltem az életemet, mint a harcoknak, az ostoba szóbeli csatározásoknak, amiknek sosem láttam értelmét. Nem akartam mindenkiben a rosszat meglátni, nem akartam külsőről ítélni meg másokat, csak azt akartam, hogy minden ember egyenlő legyen, de ezt persze lehetetlen lett volna kivitelezni.
- Nos, tudja talán azért, mert a karakterek annyira bennem élnek, szinte ők az én lelkem, mindegyikükben meg tudom látni magam valamely darabját, és ez tetszik. Kiváló mű. És, maga miért szeretni? – kérdeztem vissza. Ez a csevej elég érdekesnek tetszett, szóval visszafordultam a lányhoz, de nem lépdeltem közelebb, nem is akartam túlságosan nyomulósnak, vagy levakarhatatlannak tűnni, szóval csak álltam ott, és kissé oldalra döntött fejjel fürkésztem arcvonásait. A szeme barnaságát, a kis ráncot az orra közepén, és azt, ahogyan mozgott a szája.



•• Words: 252 •• Music: Just Tonight •• Note: Elég gyenge lett :/•• ©


Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :


† Tartózkodási hely :
ᘚ wherever you want
† Hobbi & foglalkozás :




Sophie Bright ÍRTA A POSZTOT
Szer. Ápr. 01, 2015 3:06 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
to Daryl
What the hell are you staring at me?
[You must be registered and logged in to see this image.]



Furcsa kettősség, mikor az ember igyekszik úgy élni, hogy ne kerüljön veszélybe, mégis mindig úgy érzi, a nap összes másodpercében olyan helyzetbe kerül, ahol igen is abban van. Elismerem, paranoiás lettem rövid idő alatt, ami számomra érthető, mások számára a tudatlanság édes zamatában úszva, valószínűleg érthetetlen hozzáállás az élethez.
A kis színjátéka, melyet én ennek könyvelek el, mindenféle teketóriázás nélkül, nem hat meg. Ismertem ennyire a férfiakat, és pont nem ő tűnt olyannak, aki szívéből szólna olyan őszinteséggel, hogy el is higgyem, nem a kalandvágya vezeti. Megrázom fejem, elmosolyodom, de inkább kínomban, mintsem azért, mert szórakoznék a helyzeten.
Talán mikor a könyv megjelent a kezében, az volt az a pillanat, mikor egy részem sajnálni kezdte a férfit, amiért úgy ráförmedtem, de a bennem dúló kételkedés még most is dacolt a bennem azzal, hogy megessen e rajta a szívem, vagy egyszerűen hagyjam, hogy távozzon. Felállok, de nem túl gyorsan, komótosan, megfontoltan, és mintha mázsás súlyokat kellene közben emelnem a kezeimmel.
-Nem fogok mentegetőzni és a lelkiismeretem sem fog m,aga alá gyűrni azért, amit mondtam. Meg volt rá az indokom, de elnézését kérem, ha a lelkébe gázoltam, vagy túl rideg voltam magával.-nyelek nagyot, mert szinte kínozva égetik ajkaim és torkom a szavak, melyekbe ugyan van igazság, de dacol az önfejűségemmel, amivel nem akarom beismerni a hibáim. De ez vagyok én, és nem fogom meghazudtolni magam semmi esetre sem, senki előtt sem. Láttam, hogy direkt nem olyan hévvel fordul és megy a pulthoz, mint amilyennel érkezett, és bár a hátához beszéltem, szinte láttam magam előtt, ahogy elmorzsol egy örömittas mosolyt arcán. -Miért ez a kedvence?-érdeklődöm, de most először hangomban őszinte kíváncsiság bújik meg, és ez arcomra is kiül. Kevés férfi van, akinek az olvasás bármilyen formában a kedvence lenne, ha csak nem nyuszis magazinról beszélünk, vagy egy nagypapáról, akinek jobb dolga sincs, mint naphosszat olvasgatni. Én viszont tiszteltem az olyanokat, akik a telefonjuk nyomkodása helyett olvasnak, és nem hagyják magukat beszippantani a tömegkommunikációval.
▲music:Fall to Pieces▲Words:321▲Note:gyenge:27:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Márc. 27, 2015 8:49 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
Wes & Merinda
KÁVÉ EXTRÁKKAL


Hát őszintén szólva sokat hezitáltam, hogy elhívjam vagy sem, de rájöttem, hogy az utóbbi időben azért is keresem néha idősebb férfiak társaságát mert apa mocskosul hiányzik. És mióta kiderült, hogy tulajdonképpen miért nem maradhatott velünk, azóta meg még düh is vegyült ebben, amikor azt gondoltam, hogy nála csak és kizárólag jobb emberek léteznek. Még akkor is ha azok történetesen egy borzalmas köpenyben lófrálnak a nagyelőadóban. Szóval azt hiszem azért is hívtam ide, mert kellett az ellenpólus annak a rohanó és néha már idegesítően szétszórt életemnek amit valahogyan a tanár úrban reméltem megtalálni. Az egészben amúgy az volt a mókás, hogy a tantárgyától a falra másztam, de igazából talán nem is ez volt a fontos, ahogyan az sem, hogy egyébként nagyon nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne másszak be a személyes számítógépébe, már ha van neki. Szóval ez mindenképpen piros pontot érdemel szerintem, meg az is, hogy az előző ölelés visszafogottabb lett mint terveztem. Tudom, hogy vannak tanárok akik nem nagyon szeretik ezt a bizalmaskodást, és vannak akiket meg én nem piszkálnék meg még bottal sem, sőt ha tehetném fel is lökném ölelés helyett, de ez persze engem sosem zavart. Ha gondjuk van az ilyesmivel tegyék szóvá, ha nem teszik akkor úgy veszem, hogy nekem szabad. Mondjuk ha szóvá teszi akkor is. Anyám gyakran élcelődött azzal, hogy éppen olyan lehengerlően pofátlan tudok lenni mint az apám, amiben persze biztosan volt valóság, de az ég szerelmére, akadjanak már le rólam az összehasonlításokban. Genetika...bah, de rühellem! Az egyik mondata azonban szíven üt, bár ez nem látszik rajtam, mint mindig a szövegem és a kacsa hátsójához hasonlatos folyamatosan járó szám mögé szoktam rejteni ha éppen pocsék a kedvem, vagy olyasmi történik velem már megint amire nem számítottam, vagy éppen egyetlen porcikám sem kívánja. Hogy én nem változtam? Hát az a baj, hogy annyi minden történt velem csak az utóbbi egy hónapban, hogy túl sokat is. Vicc, hogy egyetlen épkézláb barátom sincs akinek erről beszélhetnék, vagy akinek elmondhatnám anélkül, hogy ne tűnne egy épületesen szarul megírt szappanopera forgatókönyvének. Komolyan mondom már csak a vak lány, meg a felcserélt csecsemők klisé hiányzott és eladom az egész cuccot. Tuti kasszasiker. Szóval ahelyett, hogy egyelőre még nagyon bele mentem volna a részletekbe, meg abba egyáltalán, hogy miért is vagyunk itt, csak vigyorogtam mint aki most nyert az éves bingó versenyen  és a tejemet kortyolgattam. Végighúztam az ujjam az üvegen és megvontam a vállam, az ajkaim picit lebiggyedtek. Jah igen, ő nem sokat tudott erről a hóbortomról.
- Én mindig ennyi tejet iszom, ne kérdezze miért maga az emberi test nagy ismerője. Ez biztos valami addikció vagy nem tudom. De az tuti, hogy ha tejet látok, vagy egyszerűen eszembe jut muszáj innom. Jobb mint ha vodkától bűzösen fetrengenék valami sikátorban nem?- kacsintottam nevetve rá, majd meghúztam az üveget és lassan tettem vissza az asztalunkra. A gondolataimba mélyedtem egy egészen röpke időre, mert azon meditáltam mennyit mondhatok el neki abból amiért tulajdonképpen idejöttem és mennyit mondhatok el abból amiért ezt a találkozót kértem. Alapjáraton őszinte ember voltam, csak éppen az őszinteségemet mindig valami nagyon szép anyagba becsomagoltam, mert esetleg túl nyersnek találtam. Persze ilyenkor már eltért az eredeti vonaltól és nem azt adta vissza amit én mondani szerettem volna. Amikor arról beszél, hogy unalmas, meg hát az egésznek olyan terelés szaga van, messziről bűzlik én mondom, ahogyan már anno is gyanakodtam rá, amikor egyszer félrehívott és Peterről faggatott. Azt hittem valami gond van, de csak annyit akart tudni, hogy mióta ismerem, és kérdezte, hogy szokott e bántani, meg egyéb olyan különös és hülye kérdést tett fel, hogy a végére elbohóckodtam és csak akkor vettem komolyra a dolgot amikor láttam a szemeiben, hogy nem viccel. Persze amikor megkérdeztem mi szükség erre valami átlátszó szöveggel lepattintott, de elkönyveltem magamban, hogy ez biztos valami szakmai ártalom vagy nem tudom. Meg hogy a tanár úrnak a hozzám hasonlatos fiatal lányok védelme a fixaideálja. Őszintén szólva nem nagyon érdekelt a miért. Akkor még.
- Emlékszik mennyire féltett engem Petertől?- csaptam bele egyenesen a közepébe, miközben az asztallapon összefűztem az ujjaimat, mint amikor imádsághoz készülődik az ember, és kicsit fel is vontam a vállam, a fejem mint valami manóé eltűnt közötte, kicsit a homlokomat is ráncoltam és kényszeredetten vigyorogtam.
- Na hát a továbbiakban nem kell féltenie, mert Peter husssss- a fejemmel imitáltam billegetve azt a mozdulatot, amit általában a kezünkkel szoktunk csinálni, a szemeimet forgatva, és még mindig olyan bárgyún hülyén vigyorogva
- ...nincs többé! De nem szomorkodom!- nem, a francokat nem! Mióta csak eljöttem állandóan újra álmodom az egész hülye jelenetet, de persze könnyebb úgy tenni mintha semmi sem lenne. Mintha nem láttam volna amit láttam. És ezek most annyira élesen előjöttek, hogy ki is buktak belőlem valami összefüggéstelen mondanivaló formájában.
- De ha nem is szomorkodom attól még rosszul esik, hogy egy másik lány nyakára van piócaként rátapadva a H épület melletti fánál, ahol egyébként velem akart találkozni. És szőőőőkeeee- szándékosan nyújtottam el a szót kicsit lemondóan sértődötten
- Peter soha nem szerette a szőkéket, de úgy látszik az utóbbi időben már nem válogatott. Na mindegy. A lényeg, hogy túl vagyok rajta- ez még nekem is hazugságnak hangzott és a hangom sem volt túl meggyőző úgyhogy gyorsan hozzátettem...talán túl gyorsan is.
- Túl leszek. Ez a város azt hittem tökéletes lesz sok szempontból is, de mióta csak idejöttem nem tudom elég rossz érzésem van. De szerintem csak a hely teszi. Olyan semmitmondóan lapos, semmi nem történik az égvilágon ami említésre méltó lenne.- és én ezt tényleg így láttam, mert abból amit én érzékeltem ez jött le.
- Amúgy meg...kiderült apán egykor miért lépett le. Volt egy családja és miattuk...mintha mi nem lettünk volna. Azt hitte pénzzel mindent meg lehet venni. És most a bátyám is ezt gondolja. De valamit rohadtul kihagyott a számításból- emeltem meg kicsit dühösen a mutatóujjam az ég felé. Na ez voltam én a harcos amazon, aki  most aztán úgy megmondja a tutit, hogy a spaletták is belereccsennek.
- Engem nem lehet megvásárolni. De nem ám!- a mondat végén gyorsan elhallgattam, mert tisztára úgy éreztem magam mint Rambó, aki most közli, hogy mindenkit ki fog nyírni, mert " ahhoz, hogy nyerhess, háborúznod kell" Leengedtem a kezem és próbáltam vidámabbnak tűnni de nem nagyon ment ez nekem, mert túlságosan rákattantam a dologra, és ha akartam ha nem ez a két szép alak, Peter és a bátyám valami elementárisan fantasztikus módon képesek voltak kihozni a sodromból.
- Amúgy a legfontosabb ember az életemben, az anyukám tényleg New Orleans-hoz köt. És ha itt elrendeztem a dolgaimat vissza is fogok menni. És mondja Wes miért jár maga olyan ritkán a városba? Jóóóóó tudom, hogy nem egy tuti kis hely, de maga szereti a nyugalmat és az állandóságot, nekem legalábbis úgy tűnt.- jegyeztem meg és a kérdés végén mint egy végszóra érkezett meg a tanár úr kávéja, meg a két csokis fánk. Óanyám, ropogós csokival leöntve, imádom. Nyamm! Azt hiszem ebből majd duplázok.

Awesome Caro   :tancitanci:   • megjegyzés • Üdv újra Tanár Úr  Wink ©
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Márc. 26, 2015 6:29 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

☇ Megjegyzés: Legközelebb hosszabb lesz ígérem :$
☇ Zene: Amit gondolsz Very Happy
☇ Szószám: 239
☇credit: Shanna
Sophie & Daryl
Mindig is szerettem író lenni, szerettem a szabadságot, és a pihenőnapokat, amiket magamnak szabhattam ki, ahogyan azt is, hogy éppen miről szeretnék írni. Nem voltak kötöttségek, sem rugalmatlan munkaidő, sem undok, nélkülözhető munkatársak, akik csak a sírba vinnének. Így jobb volt, egyedül, társ nélkül, akik csak cseszegetnének éjt-nappallá téve, így inkább nem is kerestem magam mellé senkit. Kapcsolatom is régen volt már, hosszú évekkel ezelőtt, mikor még főiskolás voltam, de az sem volt igazi, és én nem is kerestem a nagy Ő-t.
- Nem tudom, milyen mögöttes tartalomról beszél, én csupán kimondtam azt amire gondoltam  - magyaráztam, kezemet a szívemre téve.
- Miért ilyen ellenséges velem? Én csupán társalogni szeretnék egy ilyen szép reggelen valakivel, akivel hasonló az ízlésünk – mondtam, és elővettem a táskámból pontosan ugyan azt a könyvet, amit ő az imént összecsapott előttem.
- A kedvencem – magyaráztam. Igazából, majdnem az összes általam elolvasott könyv a kedvencem volt, imádtam a betűket, főleg, hogyha jó vastag kötetekbe lettek foglalva. Olvastam szépirodalmat, világirodalmat, romantikust, önéletrajzot, sőt, még történelmi regényeket is. Ha épp nem írtam, vagy csajoztam akkor a könyveket faltam. Ezek az apró kincsek, ezek a kötésbe foglalt kalandok és mesék voltak számomra a legjobb búvóhelyek. Elmenekülhettem saját, unalmas és silány életemből, valahova, ahol minden, amit csak el tudtam képzelni megadatott. Talán épp ezért is lettem író.
- Bizonyára zavarom, elnézést a kellemetlenségért – fordultam jó modoromhoz megyek is – azzal hátat fordítottam neki, s a lehető leglassabb léptekkel indultam el pulthoz.

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
⊱ myself
† Tartózkodási hely :
⊱ whitmore college
† Hobbi & foglalkozás :
⊱ vampires
† Humor :
⊱ very morbid



Dr. Wes Maxfield ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Márc. 26, 2015 4:03 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
you're in mystic falls
merinda && wes
[You must be registered and logged in to see this image.]
Az érvei kíváncsivá tettek, vajon miért is hívott ide, vagy egyáltalán az a gondolat, hogy Mystic Fallsba jött.. nem tűnt olyannak, aki ilyen helyre beteszi a lábát. Talán mert túl kicsi vagy magam sem tudom. Csak akkor jövök ide, ha szükségem van valamire Grayson Gilbert egykori kórházából, illetve ha egy vámpírt már nem tudok elrejteni a Whitmore házban, és muszáj áthoznom ide, abba a bizonyos romos kórházba. Egy kávé viszont most belefér.
- Micsoda öröm! A diákjaim sosem lelkesednek értem, mikor belépek az előadóba! - vigyorodtam el, ám meglepetés ülhetett ki az arcomra, mikor megölelt. Diákokkal sosem ápolok túl bensőséges viszonyt, köszönhető ez annak, hogy muszáj megmaradnia a tárgyilagos kapcsolatnak, nem engedhetem meg magamnak, hogy kivételezés vádja merüljön fel a nevemmel kapcsolatban. Ez egyáltalán nem lenne egy békés történet, és próbálom is visszafogni a véleményemet, mikor egy kolléga ilyen gyanúba keveredik. Szóval... ez nem jó.
Azon már meg sem lepődtem, hogy adja magát, rendkívül laza és a stílusa sem változott egy kicsit sem. Nem gondolkodik, csak beszél és beszél, nyomja a sajátos szövegét, amelyen most is mosolyognom kellett. - Jó látni, hogy valaki egyáltalán nem változik. - kacsintottam rá, majd szavai végett végigmértem saját magamat. - Bevallom őszintén, én is jobban érzem magam a köpeny nélkül. Azok a különös anyagok, amelyek néha rátapadnak az emberre.. - sóhajtottam fel lemondóan, majd megvontam a vállam. - A főiskolát biosz tanszéke még mindig meglehetősen unalmas. - fűztem aztán hozzá. Tényleg nem tudnék mit mondani rá, hisz mi történhet nálunk? Nem találtunk fel semmi olyat, ami megállítja az öregedést, és nem tudjuk, mi okozza a rákot. Szóval a nagy tettek elmaradnak.
- Mi ez a nagy tejivás? - kérdeztem aztán, mikor a pincérlány már el is tűnt, megtoldva a rendelést. Én fogok fizetni,ez így illik.
Felsóhajtottam. Ismét. - Őszintén szólva, csak nagyon ritkán járok ebben a városban az utóbbi időben... tudod, megüresedett egy lakás a whitmore mellett, és inkább oda cuccoltam be. Még egy-két apróság ideköt, de amúgy elvagyok a főiskola keretein belül. - magyaráztam, bár nem olyan érdekes. Az egész történetem nem olyan érdekes. Ráadásul tudom hogy ő egy naiv kis ember, nem tud semmiről. Miért avatnám be abba, hogy mit csinálok ténylegesen az iskolában?
- A te sztorid mindig érdekesebb. Miért jöttél ide... beláthatatlan időre? Azt hittem, minden New Orleansba köt.

zeneszám • Gyenge. 27[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Márc. 23, 2015 3:21 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
Wes & Merinda
KÁVÉ EXTRÁKKAL


Nekem a tanár úr kicsit mindig olyan volt mint a dió: lehet, hogy így egyben nagyon tuti, de fel akarom törni és tudni akarom mi van ott belül. Szóval ilyen szempontból nem lehetett volna átlagosan tanár-diák viszonynak nevezni a miénket inkább valami olyasmi mint amikor az ember lánya beül a bácsikájával egy kávézóba és arról csacsog neki órákon keresztül, hogy az oviban melyik srác húzta meg éppen a haját, és mennyire gyűlöli azt a kis piros lakkcipőt aminek rémesen kopogó hangja van. Szóval ebből a szempontból Wes tökéletes társaság tudott lenni. Mondjuk amilyen keveset beszélt és amennyit bólogatott...agyrém! Komolyan néha az volt az érzésem, hogy ha nem hagyja abba a helyeselgetést akkor bekerül a kalaptartóra Málna autómba. Mint azok a vicces bólogató kutyusok. Persze a haveroknak ezt is hiába mondtam volna, retroban ezek nem utaztak. Na majd ő. Persze azt hiszem pofátlanság lenne részemről a korát firtatni, egyértelműen idősebb nálam.Tényleg mennyi lehet? Harminc felett az tuti, de hogy mennyivel...na jó ez részletkérdés, és a mai nap szempontjából talán nem is lényeges. Mivel nem volt apám az első olyan ember társaságát megragadtam aki kicsit is fordított rám több figyelmet semmint a DNS láncok kapcsolódása...majdnem elaludtam az ilyen előadásokon esküszöm. És csupán a tanár úr kisugárzásának és ellenállhatatlan sármjának volt köszönhető, hogy végül sikerült ébren maradnom. Na jó Merinda, kit akarsz etetni? Igenis nem egyszer csuktad le a szemed sárm ide vagy oda. De most nem ezt terveztem, sőt kifejezetten díjaztam, hogy belement ebbe a találkozóba. Két okból is. Kellett egy felnőtt akivel beszélhetek, mielőtt az agyam totálisan beadja a kulcsot és nem leszek képes különbséget tenni az ENTER és a DEL között. Hidd el nem mindegy melyiket csapkodod olyan veszettül. Meg aztán annyi trutymó szaladt össze az életemben, hogy egy józan és higgadt gondolkodású ember, aki legalább egy kicsit is ismert engem, még akkor is ha többnyire úgy, hogy én vagyok az a kocka csaj aki a biológiát kényszerből vette fel, szóval egy ilyen társaságára volt a leginkább szükségem. Mondjuk volt egy olyan érzésem, hogy le fog rázni amikor felhívom, mert a hálózatok tanárom rendszeresen ezt csinálta, mindenféle marhaságra hivatkozva lemondta a konzultációkat. Velem meg ne szórakozzon ám senki, ha nem akar velem foglalkozni mondja meg a szemembe, nem szeretem a mellébeszélést. Szóval így esett, hogy huppsz, a tanár úrnak kikerült a világhálóra minden információ az egyik legtöbbet látogatott pornóoldalon nyilvántartott fiókjának adatairól. Naaaaaggyyyon forró videókat töltögetett le, anyám, mekkora adatforgalom tök fölöslegesen. Ezzel az erővel vehetett volna magának egy jobb szerkót és elmehetett volna valamelyik ismert...olyan...bárba. Persze bárki gondolhatná, hogy bosszúálló kis perszóna vagyok ami rohadtul nem igaz, nem vagyok az, csak nem szeretem ha szórakoznak velem. Egy valaki volt akin képtelen voltam még csak hasonlón is gondolkodni. Peter. Együtt látogattuk Mr Maxfield óráit, és erről Wes is tudott ahogyan arról is hogy vele vagyok. Mindig megállapította, hogy legyek óvatos a fiúval amit nem értettem sosem, mert Peter-el már jó ideje együtt voltunk, de azt hiszem ő is arra gondolt amire később magam is rájöttem. Nem csupán én vagyok neki, hanem mások is. vagy nem erre?  Néha az volt az érzésem, hogy Wes nem mond el nekem mindent, hogy van valami amit tud, és néha elég különösen tudott nézni az emberre amitől a hátamon felállt a szőr, de aztán a következő pillanatban valami borzalmasan rossz poénnal elütötte a dolgot. De komolyan mondom én ilyennek kedveltem. Láttátok azt a filmet biztosan...a Holt Költők Társaságát, kiköpött Mr Keating. Olyan sokat sejtető, meg minden. A különbség talán annyi, hogy ez az egész az élet és nem egy film. Szóval a lényeg az egészben az, hogy mára találkozót beszéltünk meg és mint mindig én érkeztem hamarabb, mint úgy általában bárhova. Mondjuk erre faragtam rá legutóbb is, és ekkor jutott eszembe, hogy mit fogok mondani neki ha Peterről kérdez. Elmondjam vajon a teljes igazságot, és kérdezzel rá konkrétan miért akarta, hogy legyek vele óvatos? Azt hiszem ezt fogom tenni, amúgy is megszokta már, hogy ömlik belőlem a szó ha kell ha nem, meg aztán kérdezni is tudok, és amúgy sem vagyok az a fajta lány akit a fejére ejtettek. Összességében azt gondoltam, hogy a tanár úr élvezi a társaságom, mert kicsit feldobom a napjait a marhaságaimmal, és én is élveztem a társaságát még New Orleansban, mert sosem oltott le és sosem akarta, hogy csupán a tantárgyáról beszélgessünk. Vele aztán tényleg mindenről lehetett dumálni, bár ahogyan mondtam is ez többnyire abból állt, hogy én beszéltem ő meg mosolyogva hallgatott. Na ez bizony ma másképpen lesz. Mert ha egy kosárnyi süteményt kell megennem és egy fél városnak elegendő tejet is kell magamba döntenem, ma ő fog többet beszélni. Legalábbis ez volt a terv. Majd kérdésekkel bombázom...vagy mi a szösz. Na ha ő azt gondolta, hogy egy vállsimogatással meg egy szolíd mosollyal le van rendezve a dolog részemről akkor marhára tévedett. Anya mindig viccelődött velem, főleg amikor az itáliai reneszánsz korszakát élte, hogy amilyen vehemens vagyok simán lehetett volna valami szicíliai ősöm is...de a lényeg az, hogy amikor ebben a laza szerkóban megpillantottam a tanár urat a szám a fülemig szaladt a mosolygástól és úgy ugrottam a nyakába, mintha az ezer éve nem látott bácsikám lenne. Na ugye, mégis van ebben az óvodás, lakkcipős dologban valami. A hangom csendült és a boldogságtól ahogyan felsikoltottam azt hiszem a fél kávézó minket nézett. Na igen, a figyelem felkeltésében nem csupán a világítóan vörös tincseim segítettek.
- Weeeesss tanááár úrr...wáááóóó ezer éve!- erős túlzás és sosem voltunk puszipajtások, de megvallom őszintén mióta betettem a lábam ebbe a városba Mr Maxfield volt az első akivel minden érdektől mentesen találkoztam és nem bulizás céljából. Azt hiszem ez is egyfajta fejlődés nálam. Elengedtem, a nagy ölelgetés után, amit valószínű meglepődve fogadott, de hát én ilyen voltam, meg kell szokni. Közvetlen és időnként pofátlan, amíg helyre nem raknak. De őt tiszteltem, komolyan.
- Ne már, komolyan tök jól néz ki. A köpenye nélkül. Őszintén szólva abban úgy néz ki mint valami boncmester. Nem szerettem, ez így olyan emberi. Csüccs, meséljen már mi újság van hogy mennek a dolgok meg ilyesmi? De most tényleg maga fog mesélni nem én.- emeltem fel figyelmeztetően az ujjamat és abbahagytam a szövegelés, amikor megjelent az asztalunk mellett az előző pincércsaj, hogy felvegye a rendelést mielőtt elslisszolt volna még utána szóltam.
- Bocsi...azt a tejet azt hozhatod nekem és még megfejelheted egy fél literrel. Köszike.- vigyorogtam majd visszafordultam Weshez. Komolyan másképp nézett ki a rémes köpeny nélkül, az előadásain is többnyire abban volt, komolyan kirázott tőle a hideg, Mindig az volt az érzésem, hogy mindjárt bemosakszik és élve megműt valakit.
- Örülök, hogy összefutunk. Rémesen unalmas ez a város. Nem történik úgy nagyjából semmi. Hogy tud itt élni? Nem lenne izgalmasabb New Orelans? Mondjuk mondom ezt én aki idejött  beláthatatlan időre...- és megint dőlt belőlem a duma, aztán persze észbekaptam és egy bűbájos vigyort villantottam a tanár úr felé.
- Ne haragudjon, megint én szövegelek...maga jön, meséljen!- közelebb  húztam magamhoz a tejes üveget és megakadályozandó, hogy újabb szövegelésbe kezdjek inkább belekortyoltam.

Awesome Caro   :tancitanci:   • megjegyzés • Üdv újra Tanár Úr  Wink ©
Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :


† Tartózkodási hely :
ᘚ wherever you want
† Hobbi & foglalkozás :




Sophie Bright ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Márc. 23, 2015 12:36 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
to Daryl
What the hell are you staring at me?
[You must be registered and logged in to see this image.]



Amikor nyugalomra gondoltam, lehet, hogy a szobám falai között kellett volna maradnom. Valamiért mindig így járok, és hiába közelítek a harminchoz, naivan hittem, hogy emberek között is lehet nyugalmas helyszínt keresni. A tervem megdőlni látszott, ahogy a kávézó kellemes hangulatát egy feltűnően engem bámuló férfi zavarta meg. Hátat fordítottam, de nem úgy nézett ki, akit ennyivel le lehet koptatni. Olyan volt ez, mintha mindig céltábla lógna a nyakamban. Meglehet, hogy egy pár hónapig, na jó, bő egy évig...lényegtelen mennyi ideig, de be voltam zárva vámpírok éhes fogai közé, de a férfiak többsége még akkor is ezt az érzést váltotta ki belőlem, ha nem is volt igazából vámpír. Ő pedig nem tűnt annak. Vagyis... Kételkedő vagyok, és ahogy hallom közeledő léptei zaját, egyszerűen kiráz a hideg, és úgy teszek, mintha észre se venném, hogy felém tartana.
Amikor megáll előttem, egyszerűen összevonom a szemöldököm és megrázom a fejem. Nem válaszolok, inkább csak csendben maradok, és igyekszem kerülni, hogy túl közel kerüljön hozzám. Nem akarom tudni, hogy mit gondol, vagy érez, hogy egyáltalán érez e bármit is, vagy nem. Egy idő után mindenkinek tovább kell lépnie, de olyan voltam, mint egy sűrűn fűzött gyöngysor. Egyszer túl szorosra húznak és elszakadok. Elszakadnék, a múltamtól, a családomtól, de erre a lépésre nem éreztem magam készen.
A megjegyzését viszont már nem tudom figyelmen kívül hagyni.
-Igyekszem meglátni ebben a jót és bóknak venni, de értem a mögöttes tartalmát.-húzom odébb a kávéscsészém, a könyvet összecsapva ölemben, és a tányéromra mutatok.-Remélem nem veszi a szívére, ha mind a két ajánlatát visszautasítom. Nem vágyom társaságra, és az éhségem már csillapodott.-az asztal másik oldalán vészjóslóan üres szék, most inkább idegessé tett, mintsem arra emlékeztetett, hogy egyedül vagyok, és nyugalomban. Ehelyett úgy éreztem, mintha újra börtönben lennék, vagy legalább kezdenék oda jutni. Remegő kezeim a könyv köré szorítottam, a borító szinte felnyögött a szorításom alatt, és tekintetem felemeltem a férfira, jelezve, hogy ha leül sem fogok változtatni a hangnememen.
-Ahogy látom, van még szabad asztal. Maga választ vagy én menjek másikhoz?-érdeklődöm, olyan hangnemet megütve, ami elutasító, és kissé talán még ellenséges is. Nem akartam idegent úgy lekezelni, ahogy. Mégsem bírtam megállni, hogy ne viselkedjek így. Talán a nővérem és a tanítóm társaságát mostanság túl sokat élveztem, és elszoktam attól, hogy amolyan ismeretségekre tegyek szert, de nem éreztem szükségét, hogy ebben a városban maradjak sokáig.
▲music:Fall to Pieces▲Words:386▲Note:gyenge:27:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
⊱ myself
† Tartózkodási hely :
⊱ whitmore college
† Hobbi & foglalkozás :
⊱ vampires
† Humor :
⊱ very morbid



Dr. Wes Maxfield ÍRTA A POSZTOT
Vas. Márc. 22, 2015 3:21 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
you are in mystic falls
merinda && wes
[You must be registered and logged in to see this image.]
Általában nem sok elintéznivalóm akadt Mystic Fallsban. Egy ideje teljesen betábláztak a főiskolán, néha akadt egy pár napos turnus is, amelyet egy másik főiskolán kellett megtartanom. Pontosan egy ilyen pár napos időszak alatt futottam össze először Merindával, akivel ma találkozni fogok. Emlékszem még rá, mikor először találkoztunk. Ő az informatikai tanszéket látogatta elhivatottan, míg én egy teljesen más közegben tanítottam, de neki is szüksége lett a tantárgyra, és engem választott tanárnak, aki segít neki. Nem egy órámat végigülte, és általában pontosan tudom hogy mi jár egy diákom fejében de róla ezt nem tudtam meghatározni. Az informatika és biológia nem éppen ugyanazon terület, habár tény, hogy mindkettő tudomány.
Nem is baj, hogy egy rövid időre felbukkanhattam itt. El tudom intézni más apróságaimat is, amelyek a városhoz kötnek, meg tudom keresni a vámpírt, akinek beadtam a szérumomat. És addig sem kell ott időznöm Crystal mellett, akiről badarság tudom, de nem tudom, hogy mit kellene várnom. Hosszú évek után bukkant fel az életemben, s most csak úg adjam át magam ismét az egész kapcsolatnak? Nem tudom, hogy ő mire vágyik, mit akar tenni, vajon meddig marad a Whitmore-on.. azt szeretném, ha sokáig lenne így. Reménykedek. De a remény néha meg tudja ölni az embert. Engem főleg. Ember vagyok, egy sebezhető ember. S tudjuk, hogy itt milyen könnyen válnak köddé az egyszerű, hétköznapi emberek.
Beléptem a kávézóba, amelyet Merinda választott helyszínnek. Nos, igen. A lány mindig is inkább nézett ki ilyennek, mint vad bulizónak, és ezzel semmi baj. Az informatikusokról fennáll az a régi elterjedt kép, hogy nem képesek kikapcsolni,és mindig a computer előtt ülve robotolnak. A buli fogalmát még csak hírből sem ismerik. Régen találkoztam már informatikával foglalkozó emberrel, de tudom, hogy ez csak egy skatulya. Minden kiderül a maga idejében.
Kerestem a vörös hajtömeget, majd elmosolyodtam, mikor megpillantottam. Az lepett meg inkább, hogy egy egész üveg tej volt még az asztalon a táskáján kívül. Hát ez meg hogy kerül ide?
- Merinda. - jegyeztem meg mosolyogva, majd végigsimítottam a vállán, csak ezután foglaltam helyet. Direkt lazábban öltözködtem, egy fekete farmert vettem fel és egy sötétkék inget. Jólesett végre ledobni magamról a fehér köpenyt. Amúgy is annyi minden ömlik rám egész nap a főiskolán, javarészt felelőtlen diákoknak hála. - Öröm téged újra látni. - fűztem aztán még hozzá az előbbihez, majd intettem a kiszolgáló lánynak, hogy térjen vissza ide felvenni a rendelésemet. - Hozzon kérem egy kávét, két cukorral tej nélkül. És... - néztem végig Merindán. - Két csokis fánkot is kérünk, köszönöm!


zeneszám • Gyenge. 27[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 1:29 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
Vissza az elejére Go down
 

Blue Cafe

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Cafe Galerie
» Nikoletta Blue
» Kaylin vs. Blue

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Belváros-