A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 
Hotel melletti sikátor


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Reamonn - Tonight



† Tartózkodási hely :
New York
† Hobbi & foglalkozás :
Bajkeverő



Chad Brannagh ÍRTA A POSZTOT
Vas. Okt. 30, 2016 7:41 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Angel & Chad
Egy reggel köszönés nélkül elhagytál.
Mást ígértél, mégsem hibáztatlak.
Buta játékszerek voltunk csupán
önző kis vágyaink csapdájában.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Ahogy látom, nem csak engem hozott végtelen zavarba ez a helyzet, és Angel "vallomása". Ő legalább olyan döbbenten és összezavarodva néz maga elé, ahogy én is. Nem tudom, ő min rőkönyödött meg jobban: azon a tényen, hogy épp én vagyok az, aki a jelek szerint képes volt elrabolni a szívét, vagy azon, hogy ez a közlendő hangosan ki is szaladt a száján. Mindenesetre van bőven időm eltűnődni a mintegy félpercnyi néma csendben, hogy jó alaposan beletenyereltünk a tutiba mindketten. Az én életemben az újdonság varázsával és elképedésével tölt el a tény, hogy úgy vonzódom egy nőhöz, ahogy erre még hosszú életem alatt sosem volt példa. Ami pedig őt illeti, nos úgy hiszem, hüledezésének központja egyszerűen az, hogy pont egy olyan meglehetősen problémás fickóba botlott bele érzelmileg, mint jómagam. Zsák a foltját, azt hiszem, ez a helyzetet szokták ilyetén emlegetni.
Mikor viszont Calderre terelődik a szó, nem tudom megállni, hogy önkéntelenül is ne vágjak egy apró, utálkozó fintort. Bármi is történt köztük a múltban, nem lopta a szívembe magát a fickó. Igazából Angel egyedül saját magának, a saját személyiségének köszönheti, hogy nem téptem ki annak a féregnek a szívét búcsúzóul.
- Édesem, ne várd, hogy összeborulunk a haveroddal, és világi puszipajtások leszünk - gúnyolódom. - Hogy még él, kizárólag azért van, mert ha megöltem volna, alighanem csúnya és fájdalmas bosszút álltál volna rajtam - mormogom. - Szóval napoljuk el a látogatást, rendben? - vonom fel a szemöldökömet, és csak akkor engedem le, mikor Angel - önmagához mérten engedékenyen - rábólint a szavaimra. Hurrá, fél győzelem. Az a valamikori találkozás a meglehetősen távoli jövőben értendő, de így legalább mindhármunknak van rá ideje, hogy felkészüljön egy ilyen helyzetre. Nekem és a varázslónak arra, hogy ne akarjuk kölcsönösen kiiktatni a másikat, Angelnek pedig arra, hogy képes legyen majd ép ésszel, és megfelelő türelemmel kezelni azt a helyzetet, ami már most sem ígérkezik túl rózsásnak.
Akkor viszont meglehetősen elégedetlenül szusszanok egyet, mikor a New Yorkba való visszatérést tekintve megmakacsolja magát. Ugyan, miért is hittem, hogy innentől engedelmes lénnyé válik az oldalamon? Úgy hiszem, ezt a jellemvonását még erősítenünk kell. De persze nem itt, és nem most. Épp hogy visszakaptam, eszem ágában sincs máris arról papolni, hogy jóval nagyobb erőfölényt várok az én oldalamon. Csak türelem Chad... mindennek eljön az ideje. Annak is, hogy a kezembe kerüljön az irányítás, és ő még élvezze, illetve elvárja ezt.
Szavait azonban máris tompítja azzal, hogy engedelmesen simul a karomba. Megérzem fogainak lágy harapását a fülemen, és kezének jóleső simogatását a tarkómon. Hm, okos kislány... alig néhány együttlét után is pontosan tudja, mi indít be legjobban. És ha már játszik a tűzzel, akkor azt hiszem, eljött az ideje, hogy az tökéletesen meg is égesse őt.
Kapva kapok hát az ötletén, hogy béreljek egy szobát. Mit bánom én hol, és milyet... csak két dolog számít. Legyen benne egy kényelmes ágy... és legyen velem Ő.

[You must be registered and logged in to see this link.]



(folyt. lakónegyed, Chad bérelt szobája)
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Dreaming with a broken heart
Welcome to my life
My dilemma its You
† Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
model/headhunter
† Humor :
killer



Aingeal Hearn ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Okt. 29, 2016 11:35 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Chad & Angel
Magam sem értem miért mondtam, ki azt a szót, de ahogy rá emeltem a tekintetem egy másik Chadet láttam magam előtt. Tátva maradt a szája, úgy néz rám, mint egy megfagyott szobor. Apró, nagyon halvány félmosoly bújkál a szám sarkában, de én is éppen olyan zavarodott vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy ki fogom mondani és azt sem, hogy ilyen formában. Kicsivel később nagyot sóhajt, hátha visszanyerheti régi formáját, de ezek után tudom az életet örökre megváltozott miattam. Reményeim szerint nem fog válaszolni az előbbi vallomásomra és szerencsémre nem is hagyja el a száját egyetlen hang sem. Hagyja hadd mondjam a magamét, de mikor megemlítem Caldert és Alaskat egyből felemeli a fejét és felhúzott szemöldökkel bámul. Gúnyos fujtatása hallatán mérgesen meredek rá, de nem szólalok meg inkább. Hallgatom, de a mérgemet csak hevíti mondandójával, keresztbe fonom melleim előtt a karjaimat. Persze, hogy nem kötöttem ki Calder mellett vagy alatt, ahogy ő fogalmaz, mivel megtalálta már élete práját és nem is szándékoztam olyan viszonyba kerülni vele. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ő meg én, aztán pedig eltettem láb alól. A szeretet és a szerelem elég furcsa dolgok, ahogy a kifejezések is. Tekintetemmel már háromszor legyilkoltam az előttem álló férfit, amiért így beszél rólam. Valamit nagyon félre értett, ha azt hiszi rajongok a mesteremért, nem erről van szó. Ő a családom, de ezt Chad nem értheti, hiszen neki sosem volt az, ami nekem gyermekként megadatott. Egy nagyot sóhajtok, majd elfintorodok. Nem ilyen ünnepeket szoktunk tartani annó és nem, nem állt szándékomban senki ölébe borulni. Úgy érzem emiatt még eleget fogunk veszekedni. Alig vártam, hogy belekezdjen a kifogás részébe, amivel szerinte végleg el tud tántorítani a tervemtől,miszerint bemutathatom őt rendesen, azoknak akik fontosak számomra. Végül elértem nála egy fél sikert; Egyszer, talán... majd valamikor igen. Ezzel sikerült elmulasztania az eddig felgyülemlett haragot és feszültséget bennem. Tisztában vagyok vele, hogy a régi Chad, akit évszázadokkal ezelőtt ismertem meg, ő sosem mondott volna ilyet, ahogy a bárban lévő sem. Vállat von, majd elkezd követelőzni, hogy most rögtön rohanjak vele vissza, haza... Remek, megint itt van a régi önmaga, akit szeretek és gyűlölök egyszerre. SZemeimet forgatom és éppen nyílásra nyitnám a számat, mikor kedvesebb hangnemre vált és hozzám simul testével. Apró mosolyt megeresztek, hiszen tudom teljes mértékben igaza van. Éppen annyira vágyom rá, ahogy ő is rám. Mindig tudta, hogyan kell levenni a lábamról, lágyan búgja a szavakat, miközben a nyakamat borítja be apró csókokkal.
- Értékelem, hogy megengeded, hogy havonta párszor összeboruljak velük. De nem tudom honnan vetted azt a baromságot, hogy majd két druidával fogok karácsonyozni - említem meg gúnyosan a kis monológja elejét - Nem bántanátok egymást miattam, szóval ez az indokod megbukott - folytatom az állításai vétózását. Mintha ő parancsolni! Ez egy remek vicc, csak nem értem honnan jön ki belőle ennyi ostobaság. Vajon gondolkodik is rajtuk vagy spontán dől a szájából?
- Nem, nem fogok most rögtön vissza menni veled. Ha tetszik, ha nem előbb el fogok köszönni Caldertől és Alaskatól. Ha képes vagy addig várni akkor rendben, ha nem akkor mehetsz is, most rögtön - vágom hozzá, de hangom nem olyan határozott, ahogy akartam. Remegés fut végig rajtam ajkai érintésén, s önkéntelen még közelebb nyomom magam hozzá, ha ez egyáltalán lehetséges.
- Chad... kérlek..  - suttogom a fülébe, majd cimpájába harapok. Kezem megtalálja tarkóját, ujjaimmal hajába túrok.
- Mi lenne ha kivennénk egy szobát a te nevedre és megmutatnád mennyire hiányoztam - mormolom, miközben ajkaim a nyakát súrolják.  Tényleg ilyen régen lett volna? Itt helyben neki tudnék esni, a mocskos sikátorban, mert semmi sem számít csak az, hogy velem legyen.

words: - | note:  Szeri van  | music: My dilemma
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Reamonn - Tonight



† Tartózkodási hely :
New York
† Hobbi & foglalkozás :
Bajkeverő



Chad Brannagh ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Okt. 22, 2016 9:13 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Angel & Chad
Egy reggel köszönés nélkül elhagytál.
Mást ígértél, mégsem hibáztatlak.
Buta játékszerek voltunk csupán
önző kis vágyaink csapdájában.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Miközben beszélek, és kifejtem azon indokaimat, miszerint miért is tartom hamvába holt ötletnek ismeretlen érzésekről fantáziálni, látom a tekintetét. Ezt a fajta pillantást, amit most lövell felém általában pofon szokta követni, mint ahogy már megtapasztaltam... Most viszont maga mellett tartja a kezét, amit jelen helyzetben erősen ajánlok is. Noha nem szeretném ráemelni a kezem, de egy tettlegesség a részéről a ma éjszakára éppen elég volt, a következő alkalmat alighanem már nem hagynám megtorlás nélkül. Bár nem mintha ez meglepő tény lenne számára, ha ilyesmire vetemednék, alighanem csak megerősíteném az irántam táplált gondolatait arról, amiket a motelben vágott a fejemhez, hogy miféle lény is vagyok, és mit érdemlek a sorstól - vagy éppen mit nem.
Most viszont számomra meglepő módon elneveti magát, és fejét rázva igyekszik meggyőzni az igazáról. Fejem ingatva próbálom kizárni a szavait, egyetlen egyszerű okból kifolyólag: halálra rémülök a puszta feltételezéstől is, hogy valakivel olyan kapcsolatba kerüljek, ami mást is jelent, mint néhány kellemes éjszakát. A fenébe is, az eddigi életem ha nem is volt békés, és tökéletesen harmonikus, de legalább kiszámítható volt. Tudom, ki vagyok, tudom, mit tettem és mit teszek. Kegyetlenség, könyörtelenség, nemtörődömség, ez jellemezte a nőkhöz fűződő viszonyomat. Aztán tessék, megjelenik az életemben valaki, és felforgat mindent, mint egy forgószél. Kirántja a talajt a lábam alól, és eléri, hogy lassan már abban se legyek biztos, ki vagy mi is vagyok valójában. A változás lehetősége pedig megijeszt. Ambivalens érzések kerítenek hatalmukba: egyrészt a világ végére futnék az elől a fura erő elől, ami arra kényszerít, hogy minden alkalmat megragadjak hogy a társaságában legyek, és ami rávett, hogy városokon át nyomozzak utána, mint valami vadászeb, másrészt legszívesebben átölelném, hogy érezzem hajának különleges illatát, és szívének tompa lüktetését az enyémen, mikor mellei mellkasomnak simulnak. Nem tudom, mi ez az érzés, csakugyan az-e, amit ő feltételez, én inkább hajlok arra a magyarázatra, hogy kilencszáz év nemes egyszerűséggel megingatott mentálisan. Mikor pedig meghallom a szájából azt a rövid, de annál erőteljesebb szót, amivel egyenesen kimondja az érzelmeit, szinte még a szám is tátva marad. Úgy nézhetek rá, mint egy régimódi vízköpő egy régi katedrálison, aztán nagyot sóhajtva igyekszem visszanyerni már amúgy is ingatag lábakon álló lelkierőmet, és azt a régi önmagamat, akit már megismert. Ha ez igaz, és csakugyan belém szeretett, akkor azt kell mondjam, még őrültebb, mint feltételeztem. Vagy épp mazochista, aki imádja, ha úgy bánnak vele, ahogyan én. Persze az sem kizárt, hogy részéről ez számít valamiféle perverziónak úgy, ahogy részemről az erőszak minden elképzelhető válfaja. Ha ez így van, akkor viszont azt kell mondanom, igazán kedvemre való partnert találtam...
Mivel nemes egyszerűséggel elveszem az érzelmeim, és gondolataim zűrzavarában, válasz nélkül hagyom a nekem címzett szavait. Alighanem hosszas időre lesz szükségem ahhoz, hogy megemésszem a sors ilyentén fordulatait, és azt, hogy ha igaza van, és ez a különös érzés, ami elönt akkor, amikor a közelében vagyok, ez csakugyan szerelem, akkor azt külön meg kell emésztenem, hogy én vagyok a világ legnagyobb marhája, amiért beleestem egy olyan sötét verembe, amelyből nincs kiút.
Csak akkor kapom fel a fejem, és vonom fel a szemöldökömet, mikor Calderra és a feleségére kerül a hangsúly. Gúnyosan fújtatok egyet, ezzel véleményezve mennyire tartom jó ötletnek a tényt, hogy én meg az a hólyag egy légtérben tartózkodjunk.
- Ide hallgass, szívem - rázom a fejem. - Rendben, felfogtam hogy hosszú életed alatt nem kötöttél ki Calder alatt, vagy épp felett, egyre megy. Ettől függetlenül ne várd, hogy olyan rajongással nézzek rá, ahogyan te. Számomra ő még mindig egy olyan valaki, aki feleslegesen tartózkodik kettőnk történetében. Ha te havonta párszor az ölelésébe akarsz borulni, meg megtartani a születésnapokat, karácsonyt, és többi sz*rságot, hát rajta, tedd. De tőlem ne várd el ugyanazt. Oh, és csak hogy hozzátegyem: amilyen körülmények közt elváltunk a hotelban, úgy hiszem, ő sem repesne a boldogságtól, ha egy levegőt kellene szívnia velem. Szóval nem, nem akarok találkozni vele. Legalábbis belátható időn belül nem. Egyszer, talán... majd valamikor igen. De okosabb lenne, ha megadnád mindkettőnknek azt a teret, hogy ne egyszerre nyuvasszuk ki egymást - vonok vállat. - Azt akarom, hogy gyere velem vissza New Yorkba. Méghozzá most! - teszem hozzá, és örömmel fedezem fel, hogy ez már részben a régi Chad, aki nem kér, hanem parancsol, és utasít. - Ugyan már, szívem - enyhítek a hangnemen aztán, és Angelhez szorítom a testemet. - Rég töltöttünk már időt egymás társaságában. Adjuk meg egymásnak, amire vágyunk. Tudom, hogy te is éppen úgy akarod, ahogyan én. Ehhez pedig ketten is elegen vagyunk, nem kell épp harmadik,vagy negyedik - mormolom lágyan, és csókokkal borítom be a nyakát. Nem sok választ el tőle, hogy itt helyben, a sikátor sötétjében essek neki, és tegyem magamévá.
[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Dreaming with a broken heart
Welcome to my life
My dilemma its You
† Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
model/headhunter
† Humor :
killer



Aingeal Hearn ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Okt. 17, 2016 8:51 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Chad & Angel
A csipkelődő magyarázatom hallatán hátra hőköl a megrökönyödéstől. Mosolyom e látványra kiszélesedik, el kell ismernem tetszik ez a felállás. Folyton tudok meglepetést okozni neki, ahogy néha magamnak is. Levegő után kapkod, mintha az előbbi szavaimmal valami fojtó átkot mondtam volna ki rá. Aztán mintha mi sem történt volna, hirtelen nyugalom telepedett rá, fogalmam sincs mi zajhatott le a fejében és valahol mélyn tartok is tőle. Mi van ha most ő fog itt hagyni? Megérdemlem? Még szép... Hiszen hosszú hónapon keresztül elhallgattam előle az igazságot, ott hagytam az égő lakásban, elutaztam egy szó nélkül. De mégis mit kellett volna mondanom? - Szia édes! Épp a pokolba kívánlak, amiért olyan tuskó voltál. Elutaztam pár napra, ne keress és ne aggódj majd jelentkezek. - Meg a francokat! Az egy dolog, hogy megbocsájtottam neki, de nem felejtek. Nem tetszik a megszólítás, amit használ, ennek a becéző formának valahogy mindig veszekedés lesz a vége és minden más beteg dolog, amit szoktunk csinálni mi együtt. Megrázza a fejét mosolyogva, majd egy apró nevetés szakad fel belőle. Vajon mi olyan vicceset mondhattam? Nyertem!? Mégis mit? Kérdeznem sem kell egyből válaszol a költői kérdésére, ahogy azt kell is. Mondandójára csak a szemeimet forgatom, miközben keresztbe fonom karjaimat a mellem alatt. Vállat von, majd felém lép, mire önkéntleen hátrálni kezdek, míg hátam el nem éri a szemközti mocskos falat. Épp most változott meg a felállás és valami apró hang a fejemben azt suttogja; Menekülj! Valamiért mégis ott állok, felszegett állal és mindent átható tekintettel. Szavai hallatán düh csillan meg a szemeimben egy másodpercre. Kiforgatja a szavaimat és felhasználja ellenem, remek. Fogaim összekoccannak, még jobban szorítom karjaimat. Chad ezt még nagyon cúnyán vissza fogod kapni, csak várd ki a végét. Tiltakozása hallatán megenyhülök, leengedem karjaimat és elnevetem magam. Megrázom a fejem, majd felhúzott szemöldökkel figyelem, mégis hogyan szándékozik ebből kikeveredni. Gondolkodóba estem, közben ő megtalálta a keresett szavakat, így megpróbálja magyarázni mi is az a rohadt érzés. Miközben beszél szerelmesen bámulom, mivel tökéletesen körbe írta a szerelem fogalmát, annak ellenére, hogy eljutna a csökött agyáig, hogy arról beszél. Bólint, mintha magát is meggyőzte volna róla.  Végre befejezte a saját magának kitalált hazugságokat, így kihasználom az alkalmat és én hallatom a hangom.
- Kedvelsz? Rendben! Jó velem lenni? Rendben! De abba ne gondoltál bele, hogy ez mégis miért is van pontosan? De ha már itt tartunk... - próbálom megértetni vele, de annyi esélyem van, mint egy bagolynak megtanítani az ave máriát. - ...Szeritem én döntöm el kit szertek és kit nem. Szóval elnézésedet kérem, de igen is szeretlek, beléd szerettem! - hangomból még kihallatszik az előbbi düh és indulat. A szavak olyan hirtelen hagyták el ajkaimat, hogy nem volt időm gondolkodni - Francba... - morgom, mikor eljut a tudatomig mit is mondtam valójában. Reményeim szerint annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta az előbbi szavaimat, amitől kiült a teljes zavar az arcomra, hiszen most mondtam ki neki először.
Édes ahogy hebegve motyog, azt hiszem még nem emésztettem meg igazán, hogy Calderrel milyen a kapcsolatom.
- Még beszélnem kell Calderrel, remélem megérted. Nem rég kaptam vissza a családom és nem akarom sem őt, sem a feleségét Alaskat elveszíteni, most, hogy kaptam még egy esélyt a sorstól. Nagyon fontosak nekem. De szeretném, ha... - nyelek egy hatalmasat - ...ha te is velem maradnál itt. Be szeretnélek nekik mutatni rendesen, bár nem tudom mi is van közöttünk - a végét csak suttogom. Mi most együtt vagyunk vagy mi egyáltalán a státuszunk? - Ha mindent elintéztem vissza meheténk New York-ba... együtt - nézek fel rá mosolyogva. Igen, együtt mi ketten.

words: - | note:  Szeri van  | music: My dilemma
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Reamonn - Tonight



† Tartózkodási hely :
New York
† Hobbi & foglalkozás :
Bajkeverő



Chad Brannagh ÍRTA A POSZTOT
Pént. Okt. 14, 2016 9:18 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Angel & Chad
Egy reggel köszönés nélkül elhagytál.
Mást ígértél, mégsem hibáztatlak.
Buta játékszerek voltunk csupán
önző kis vágyaink csapdájában.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Eddig is tudtam, hogy mindketten más és más emberek vagyunk. Nyilván másképp gondolkodunk, érzünk, reagálunk le dolgokat, de azt hiszem olyan nyilvánvaló még sosem volt ez az egész, mint most, itt ácsorogva a koszos sikátor szemét- és vizeletbűzében. Én még mindig némán hápogok csak, nincsenek szavaim, erre pedig az elmúlt jó néhány száz évben nem nagyon akadt még precedens. Kicsit úgy érzem magam, mintha most zuhantam volna ide a Marsról, és most eszmélnék... Angel ezzel szemben széles, jókedvű vigyorral szemléli a tanácstalanságomat, amit meg már végleg nem vagyok képes hová tenni, és amivel az amúgy is ingatag talajt még jobban kirántja a lábam alól. És ha van valami, amivel még jobban képes engem a teljes kétségbeesés - vagy a totális elmebaj - felé sodorni, az az a különös, elmondhatatlan áhítat, ami megjelenik az arcán, ahogy engem fürkész a tekintetével.
Kezdem úgy érezni magam, mint valami szürreális álomban. Az utóbbi két találkozásunk alkalmával Angel úgy nézett rám, mintha egy különlegesen undorító csúszómászó lennék, tehát ezt a pillantást, amivel engem most pásztáz nem nagyon tudom feldolgozni, és helyére tenni. Kezdem úgy érezni, hogy Mystic Falls-t nem véletlen hívják természetfeletti városnak, mert még egy vámpírboszorkánynak és egy vámpírnak is tökéletesen képes elvenni a józan eszét.
Aztán előáll egy olyan magyarázattal, amitől az eddigi tanácstalanságom átcsap a teljes megrőkönyödésbe. Hátrahőkölök a döbbenettől, ezzel egyidejűleg úgy érzem, mintha egy hegyes vaskampót akasztottak volna a köldökömbe, hogy azon keresztül rántsanak egy hatalmasat rajtam. A puszta feltételezés is lesokkol, és a kétségbeesésbe taszít, amikor olyan érzelmekről beszél, amiket én egyszerűen nem érezhetek. Nem, mert nem voltam, és most sem vagyok rá képes. És alighanem ő maga is téved... mert szeretni nem szerethet. Engem aztán végképp nem!
Levegő után kapkodok, mintha a súlyos szavak a mellkasomra telepednének. Nem hallhatom őket, nem tudok velük mit kezdeni. Nem is tudja, mit beszél, kiről beszél – vagyis hogy miről beszél.
Aztán hirtelen - a másodperc tört része alatt - megnyugszom. Szinte hűvös nyugalom száll rám, valahonnan a megmondhatatlan semmiből. Hát persze, egyszerű a magyarázat. Ő sem tudja, mi a szerelem, ugyanúgy, ahogyan én sem. Bármit is érezzen irántam, nyilván összekeveri a dolgokat. Vágy, felfűtött szexualitás, jóleső szórakozás, ennyit érezhet... persze, a nők nem nők lennének, ha azonnal nem valami mélyről jövő, nagy érzelmekbe burkolnának mindent.
- Szívem... - rázom a fejem mosolyogva, és ki is tör belőlem egy rövid, hitetlenkedő kis nevetés. - Bevallom, nyertél. Ez volt a legnagyobb sokk, amit eddig valaha kaptam életemben. Eddig is tudtam, hogy méltó partner vagy mellettem, ez most már bizonyos. Légy büszke magadra, mert ezeket a szavakat eddig még senkinek nem mondtam ki - vonok vállat, aztán lépegetni kezdek felé, amitől ő hátrálásra kényszerül, és addig nem is állok meg, míg ezúttal az ő háta nem ér a sikátor falához.
- Szívem, te nem szerethetsz egy szörnyeteget. Valakit, aki nem méltó sem törődésre, sem szeretetre, sem a könyörületre. Romlott féreg vagyok, ha nem emlékeznél - juttatom eszébe a szavakat, amiket nemrég ő vágott a fejemhez. - És egy ilyen alakról te se tételezz fel olyan érzelmeket, amiket jelenleg megengedsz magadnak, és amiket a fejedbe vettél. Nem vagyok szerelmes, én aztán nem! - tiltakozom. - Nézd, ha van valami amit érzek, akkor... - hallgatok el, és keresgélem a szavakat. Távol áll tőlem, hogy megbántsam most, amikor végre normális hangon képesek vagyunk a kommunikációra, ugyanakkor érzékeltetni szeretném vele, hogy teljes őrület, amiről beszél. - Szóval, ha van valami, amit érzek, az az, hogy kedvellek. Jó a társaságodban lenni, szórakoztató, frissítő, valami más az eddigi nők után. És igen, hiányoztál, ezért jöttem idáig utánad, de ez.... ennek semmi köze ahhoz, amit te feltételezel. Jó, amikor szeretkezem veled, jó amikor hozzám bújsz, jó, ha megérinthetlek, de azt hiszem, ez csupán a teljes, totális összhang két ember közt, ennyi az egész - bólintok aztán, mint aki pontot tesz a mondat végére, és reménykedem, hogy nem csak őt, hanem magamat is sikerül meggyőznöm. Közben a fejemben egy valami motoszkál.
És ha mégis igaz? Belém szeretett? Hogy történhetett meg? Hogyan? És talán fordítva is igaz? A puszta feltételezésre is vegytiszta félelmet érzek.
- És... akkor most? - hebegem motyogva. - Most mi lesz? Visszajössz velem... vagy itt maradsz... vele? - kérdezgetem, és annak ellenére, hogy már tudom, hogy tévedtem vele és a mesterével kapcsolatban, még mindig nehezemre esik kimondani Calder nevét. Egyet tudok: magammal akarom őt vinni, vissza New Yorkba. Azt akarom, hogy mellettem aludjon el este, és mellettem keljen reggel. Azt hiszem, ha ő az első, akit meglátok hajnalban az ágyamban, valahogy az én napom is szebben indul. Egyszerűen csak azt akarom, hogy velem legyen.
[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Dreaming with a broken heart
Welcome to my life
My dilemma its You
† Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
model/headhunter
† Humor :
killer



Aingeal Hearn ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Okt. 11, 2016 2:12 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Chad & Angel
Ahogy közeledő alakomat látja meghökkenés tükröződik az arcán, de ez most egyáltalán nem érdekel, egyetlen cél lebegett a szemem előtt. Pedig máskor jókorát nevettem volna ezen az értetlen arcon, de ha a tervem jól alakul még sokszor hahotázhatok rajta. A pillanat hevében cselekszem, így nincs ideje kivédeni a tenyeremet, ami a lehető legerősebben csattan az arcán. Szavaimra egyetlen reakció a válasza, ami megreked egy összevont szemöldökben és tanácstalan bámulásban. Miért ennyire kétségbe esett? Ja, persze! Sose hitte volna, hogy mindazon után, amivel bántott és porig alázott majd ott maradok mellette, sőt a megbocsájtásomra sem igazán számított. Nem is értem, már megszokhatta volna, hogy maga vagyok a rejtély és a legváratlanabb pillanatokban cselekszem. Látom rajta, hogy megzavarodott, mégsem szólal meg, hagyja hadd vágjak a fejéhez mindent, ami első körben eszembe jut. Tenyerem alatt érzem hevesen lüktető szívét, ha most megfogná az enyémet valószínű  meggyőződne róla, hogy egy ritmusra vernek. Az agyi épségét boncolgató kérdésemre sem hajlandó válaszolni, egyetlen vonallá préseli ajkait, mintha saját magát gátolná a hangok képzésében. Mégis miért olyan félelmetes az, ha mutatni akarok neki valamit? Fogalmam sincs róla, miért nyel egy hatalmasat, majd beleegyezően bólint. De aranyos! Mintha lenne egy apró beleszólása is a dologkba, más esetben elkeserítettem volna, hogy nincs semmi joga. Később, Angel, majd később...
Az emlékeimben való utazát követően újra a sötét sikátor mélyén vagyunk, hallom, ahogy levegő után kap. A szemembe nézve temérdek érzés fut át rajta, mégis a legkivehetőbb a döbbenet és az eszmélet. Emellett már nem tudok elmenni reakció nélkül, egy szempillantás alatt hatalmas vigyor terül szét az arcomon. A felismerés kihúzta alóla a talajt és megforgatta a tengelye körül, hogy most végre magához térhessen. Nem adok neki kellő időt, inkább cselekszem újfent, amit a testem és a szívem együttes harmóniában diktál. Ő az enyém és ezt tudatni is akarom vele ebben a minutumban. Levegő után kapva válik el tőlem, még mindig úgy szemlél, mint én lennék az egyetlen csoda a világon, egy múló álomkép, ami a következő pillanatban kámforrá vál. Végre képes megszóllani és felteszi az első épkézláb kérdését. Mosolyom virágzó, míg ő gondolkodóba esve az utca mocskát figyeli, lehajtott fejjel.
- Néha, ha felbosszantasz és mindketten tudjuk, hogy nem lennénk meg apró viták nélkül, aminek a végén...  - nyitva hagyom a mondatot, hiszen nem kellenek szavak arra, ami köztünk van. Ha jól sejtem ő még nem tudja milyen érzések birtokába került, velem ellentétben, akinek volt rá nagyjából egy hete, hogy megeméssze ezt az érzelemnek nevezett rózsaszín valamit. Válaszán meglepődök, végre szemeimbe néz, amiből értetelenséget és egy kis meglepődöttséget olvashat ki. Most úgy érzem magam mintha a Tévedések vígjátéka-t valaki összemosta volna a Büszkeség és balítélettel. Chad szavaival egy pillanat alatt felbosszantott, megint azzal jön, hogy jobbat érdemlek. Lehet, hogy igaza van, de nála számomra megfelelőbbet nem ismerek, így hagynom kell, hogy önző legyen, mert én is erre vágyom. Megrázom a fejem, mert tudom a lehető legrosszabbul gondolkodott, annélkül, hogy megkérdezte volna tőlem mit akarok. De milyen buta vagyok! A nagy Chad Brannagh ilyet még véletlen sem tenne. Aprót nyelek, miszerint ő nem az, akiről álmodok, de ahogy már egyszer mondtam neki az álmaimat is megölte velem együtt, azon a délutánon. Kérdését hallva válaszra nyitom a szám, de nem jön ki rajta hang, így inkább egyetlen vonallá préselem és hagyom hadd mondja tovább, amit akar, miközben jóleső bizsergés fog el érintése nyomán. Ahogy szavait hallgatom képtelen vagyok nem szerelmesen rá nézni, ennél szebb szerelmi vallomást sosem hallottam még senkitől. Ha nem lenne sötét sosem látnánk a csillagokat, az éjszakába is kell egy kis fény. Talán ilyenek vagyunk mi is egymásnak. Míg hallgatom egszer csak azon kapom magam, hogy egy könny folyik végig az arcomon, hogy az ő ujjain felszáradjon és eltűnjön. Aprót bólintok, igen ezt akarom én is. Mi ketten...együtt.
- A kérdésedre te magad is tudod a választ. Mikor rájöttem ugyanerre, amire te én is borzasztóan féltem. Tudtam, hogy gyűlölnöm kellene téged és menekülnöm, de valami megakadályozott benne, az-az érzés volt. Rettegtem tőle, mert nem akartam érezni, főleg nem irántad - vallomba neki őszintén - Sosem kértelek, hogy változtass azon, aki vagy azt meg végképp nem engedem, hogy rajtam bárki változtasson. De az biztos, hogy bármennyi a múltban elkövetett hiba, vétek, bűn is szól az ellen, hogy veled legyek nem érdekel. Én is azt akarom, hogy együtt legyünk, akik vagyunk - kezeire helyezem az enyémet miközben tekintetem az övébe fúrom. Igen, most ki mondtam, mire vágyok, amióta abban a bárban megismertem. Éppen annyira szükségem van rá, ahogy neki is rám, mi ketten érthetjük meg csak egymást igazán. Most, hogy tiszta vizet öntöttünk a pohárba vajon képesek leszünk kitartani és megbirkózni az érzéseinkkel? Ahogy ezen gondolkodok szemeim megvillannak és apró sunyi vigyorra húzódik az ajkam.
- Szívem ugye tudod, hogy az előbb a lehető legédesebben vallottál szerelmet nekem. Ha már itt tartunk az-az érzés, amit nem tudsz megmagyarázni, hogy is mondjam... Na azt hívják szerelemnek  - kuncogok tettetve az ártatlant, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondtam volna ki az előbb. Sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint az ő gondolná. A legváratlanabb pillanatokban képes vagyok oda szúrni valamit, amivel tudom felbosszantom vagy éppen meglepem. Bármennyire is jó volt eddig ez a se veled se nélküled dolog, azt hiszem most vége szakadt és valami egészen más veszi kezdetét.

words: - | note:  Szeri van  | music: My dilemma
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Reamonn - Tonight



† Tartózkodási hely :
New York
† Hobbi & foglalkozás :
Bajkeverő



Chad Brannagh ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Okt. 08, 2016 4:40 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Angel & Chad
Egy reggel köszönés nélkül elhagytál.
Mást ígértél, mégsem hibáztatlak.
Buta játékszerek voltunk csupán
önző kis vágyaink csapdájában.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Elmondtam mindent, amit akartam, vagy lehetett. A szavak üresen koppannak a sikátor csendjében, aztán elhalnak, mintha soha nem is lettek volna. Tessék, itt van hát az igazság, ezúttal kendőzetlenül, álarc nélkül. Elmondtam, miért tettem azzá, aki ma is, elárultam, hogy többet jelent nekem, mint hittem valaha is. A dolgokat meg nem történtté úgysem lehet tenni, és tisztában vagyok vele, gyűlöletét már ennél nem lehet jobban fokozni. Igazából nem is értem, miért nem átkozott még darabokra, vagy miért hallgatja végig a magyarázatomat. Kétszer okozott már pokoli kínt nekem a varázserejével. Ezúttal a puszta lényével teszi, csak az a különbség, hogy amit most érzek, az nem a fejemben fáj...
Nincsenek már szavaim, ahogy tetteim sem. Nézem, mintha sosem akarnám elfelejteni, mert tudom, nemsokára eltűnik a szemem elől, hogy többé sose lássam. Visszatér Calderhez... talán ő kihúzza őt a napfényre a sötétségből, ahová egyetlen pillanatra sem lett volna szabad belerángatnom. Annyi, de annyi mindent szeretnék neki elmondani, de nem lehet. Képtelen vagyok, nincsenek rá szavaim, vagy ha lennének is, úgysem hallaná meg őket. El akarom mondani, hogy éljen. Hogy egyen, sétáljon a napsütésben. Ugorjon fejest az óceánba, vagy az érzelmekbe. Hogy legyen bolondos, furcsa, kedves, és hogy őrizzen kincseket a szívében. El akarom mondani neki, hogy legyen olyan, mint akkor volt, mielőtt elvettem az életét, és a becsületét, mielőtt a pokolbeli ördög az útjaiba kergetett engem.
Látom, ahogy megrázza a fejét elkeseredve, mintha csak tükörképem lenne, és úgy hiszem, tudom keserűségének okát. Véletlenül éppen úgy hívják, ahogy engem.
Várom, hogy sarkon forduljon, és ott hagyjon a bűzös mocsokban, mintha eggyé válnék a szennyel, amibe az életem merült. Várom, hogy vessen még felém egy utolsó, lesajnáló, vagy épp gyűlölködő pillantást, és meghökkenek, mikor nem távolodni, hanem közeledni látom. Arra sincs időm, hogy felemeljem a kezem, vagy hátráljak egy lépést mikor megáll előttem, és egy erős pofon csattan az arcomon, mintha minden érzelmét beleadta volna ebbe az ütésbe. Ahogy pedig meghallom szavait, amik elhagyják a száját, összevont szemöldökkel, tanácstalanul bámulok rá. Nem értem az egészet. Úgy beszél velem, olyan dolgokat vág a fejemhez, mintha esze ágában sem lenne eltűnni előlem. Végképp megzavarodom, mintha talpáról feje tetejére állt volna az egész világ. Vagy ő vesztette el a józan eszét, vagy én, de valamelyikünk nyilván nem normális. Vagy épp talán egyikünk sem.
Harcolni? Harcolnom kellene érte? Annyit még az én fekete lelkemmel is felfogok, hogy van, amikor már nincs miért. Aztán tenyere megpihen a szívem felett, és alighanem érzi, hogy ez az áruló szervem hogyan lüktet gyorsabban a közelségétől is. Amikor pedig felteszi a kérdést, miszerint normális vagyok-e, összeszorítom az ajkamat, hogy ne szaladjon ki számon az egyetlen lehetséges válasz: a nem. Hogy is lennék? Engedtem, hogy megbabonázzon egy nő, loholtam utána egy másik városba, mintha az életem múlna a közelségétől, és hagytam, hogy megtiporjon úgy, ahogy még senki más, mindezt anélkül, hogy a bosszú, vagy a saját kezemmel okozott halála egyáltalán csak megfordult volna a fejemben. Egy idő után nyilván minden vérszívó megtapasztalja, hogy a hosszú élet mentálisan nem éppen pozitív hatással van rá. Nos, az én elhülyülésem alighanem most következett el, és ő hozta magával, azon az első estén a bárban, mikor megismertem őt, és azon az éjjelen, mikor először egybeolvadt teste az enyémmel.
Megrezzenek, mikor keze végigcsúszik a karomon, ez az aprócska érintés elég ahhoz, hogy lehunyjam szemem a jóleső érzéstől, ami végigborzongatja minden érzékemet. Hallom, ahogy azt mondja, gyűlölnie kellene, de nem képes rá. Vajon miért? Rászolgáltam, ezerszeresen is. A múltban, és jelenben egyaránt. Olyan dolgokat követtem el ellene, amik megbocsáthatatlanok. Másokkal is megtettem, de az hidegen hagyott, és hagy most is. Ők egy pillanatig sem érdekeltek. Angel igen.
Amikor azt mondja, mutatnia kell valamit, csak nyelek egyet, és szótlanul bólintok. Nem tudom, mire készül, de az a fura tény, hogy még mindig itt van velem, hogy beszél hozzám, és hogy megérint, kibontja lelkemben a reményt.
Lehunyt szemhéjamon keresztül is érzékelem, ahogy feltámad körülöttünk a szél erejének köszönhetően, és a következő másodpercben - mintha csak utazást tettem volna térben és időben - olyan emlékekkel telik meg az agyam, amik nem az enyémek. Régi kor, talán századokkal ezelőtti, ahová érkezünk. Egy piac, tele koszos, vagy épp csak közönséges alakokkal, és egy emelvény, ahol egy apró, riadt kislány álldogál. Elég egy pillantást vetnem arra a szempárra, hogy felismerjem, a halandó Angelt látom magam előtt, gyermekként, és szinte görcsbe rándul a gyomrom, mikor rájövök, hogy egyfajta rabszolgaárverést látok. A kezem akaratlanul szorul ökölbe, mikor elképzelem, kik, vagy miknek prédája lehetett hajdanán, de ekkor megjelenik valaki, akiben a régies ruha, és hajviselet ellenére is felismerem Caldert, még akkor is, ha pár évvel fiatalabb változatát mutatja a kép. Nem tudom miféle erő vagy tekintély állhat mellette, de a nyálát csorgató tömeg úgy rebben szét, mint a megriasztott varjak. Aztán változik a kép, újra látom a párosukat, békében sétálni az erdő szélén. A szavak letaglóznak... Calder ezek szerint megmentette Angelt? De miért? Azért fogadta a házába, hogy kedvét lelje egy kiszolgáltatott gyermekben? Aztán alig egy pillanat múlva már eltűnik a szégyenteljes gondolat a fejemből. Ezúttal egy nővel bővül ki az emlékbeli társaság. Calder mellett üldögél a fűben, egymásba kulcsolt kezekkel, míg a némileg már nagyobb Angel az erejét próbálja, és meghallom a szót, amitől mintha forró vizet öntenének a nyakamba: mester. Szinte mintha kalapáccsal ütnék bele újra és újra a fejembe, úgy zakatol bennem ez az aprócska szó.... mester... mester...mester.
Levegő után kapok, ahogy eltűnik a hagymázos lázkép a szemem elől. Újra itt állunk a sikátorban, és úgy nézek Angelre, mintha most estem volna le egy másik bolygóról, és éppen eszmélnék. Mi ez az egész? Csakugyan igaz? Legszívesebben ököllel kezdeném verni a fejem, vagy egyenesen a falba csapnám jó keményen. Atyaég... én barom! Nem elég, hogy lerohantam őket egy minden alapot nélkülöző feltételezéssel, jó alaposan hülyét is csináltam magamból egy... minek nevezzem? Féltékenységi jelenettel? Na igen, valami olyasformával. Bár nem teljesen helytálló a megállapítás. A féltékenységhez szerelem kell. Én inkább úgy fogalmaznék, nem szeretek osztozni a tulajdonomon.
Még mindig hitetlenkedve csóválom a fejem, de ezúttal a csodálkozás önnön baromságom feletti álmélkodás, de nincs időm ennél többre. Angel szeme az enyémbe kapcsolódik, pillantásában ezer érzelem játszik. Harag, gúny, gyűlölet, de valami más is, ami olyan csillogást kölcsönöz a tekintetének, hogy a legszebb gyémánt is csupán homályos üvegcserép hozzá képest, aztán az ajkamra tapad szomjasan, hogy ha akarnám sem tudnám leválasztani magamról. Igaz, abszolút nem akarom. Élvezem, ahogy a hajamba túr, nyelve az enyémet ostromolja, hátam a következő másodpercben a falnak csapódik, de a legkevésbé sem bánom. Csupán akkor válok el tőle, mikor végzetesen kifogyok a levegőből, és még mindig úgy bámulok rá, mintha a következő minutumban elnevetné magát, és kicsúfolna érte nyelvét öltve, hogy hagytam, hogy a szemem előtt látott kis mesével hülyére vegyen.
- Oh... szóval még mindig Brannagh vagyok? - teszem fel első körben a kérdést, mikor végre képes vagyok megszólalni, és elgondolkodva hajtom le a fejem, hogy szemügyre vegyem az utca koszos kövezetét. Mit hittem? Nem tudom. Nem lehet megfogalmazni az érzéseket.
- Azt hittem, hogy ez volt életem legnyomorultabb napja, ami csak a fejemre zúdulhatott - nézek aztán fel, félrehajtott fejjel figyelve a tőlem alig néhány centire lévő szempárt. - Elkönyveltem magamban, hogy a gyűlöleted irántam, és a Calder iránt érzett szerelmed a legrosszabb, ami történhet velem. Soha nem éreztem még így magam, és nem értem az okát, hogy most vajon miért. Nem áltatlak, tudom, hogy jobbat érdemelnél nálam, de önző vagyok, és nem akarlak elengedni. Elkövettem mindent, szeretkeztem veled, gyűlöltelek, bántottalak, mert azt hittem, így talán elterelem vele a figyelmed róla, hogy észrevedd, nem vagyok hozzád való. Én sosem leszek olyan, mint amiről te álmodsz. A régi Chad vagyok, csak talán most először találkoztam érzésekkel, amik némileg megingatták a talajt a lábam alatt. De én nem tudok más lenni, mint amit már láttál. Irányításmániás, gonoszkodó, néha kegyetlen. Miért akarsz hát mellettem maradni, miközben eszed nélkül menekülnöd kellene? - kérdezem, két tenyerembe fogva az arcát. - Nem tudom, mi történik az életemmel, azt sem, hogy mit kezdjek azzal, ami történik. Borzasztóan félek! Érzem, hogy bűnt követek el, mert közel vagy hozzám. Borzasztóan félek, mert nem tudom nevén nevezni mit érzek, mikor a közelemben vagy. De azt tudom, hogy ha többé nem látnálak olyan lenne, mintha a napot elvenné valaki az égről. Nem tudok változtatni azon, ami vagyok, és azon sem szeretnék változtatni, ami te vagy. Csak azt akarom, hogy mi ketten azok legyünk, akik vagyunk... együtt.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Dreaming with a broken heart
Welcome to my life
My dilemma its You
† Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
model/headhunter
† Humor :
killer



Aingeal Hearn ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Okt. 08, 2016 2:00 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Chad & Angel
Azt hiszem ezt az egészet nem így képzeltem el, hogy majd újra egymásra találunk, de mit is hittem, hiszen róla van szó. Mégis meglepődtem, ahogy eltolt magától, egy lépést hátrál, mintha közömbös lennék a számára. Duzzogó arcára nézve mindent megértek, megbántottam, porig aláztam, sőt a sárba döngöltem a szobában mondottakkal. A mi kapcsolatunk az elejétől kezdve amolyan se veled, se nélküled volt, hiszen ha együtt voltunk a végén mindig öltük egymást szavak segítségével. Mégis a külön töltött idő kínszenvedésnek tűnt, egy űr tátongott mindkettőnk szívében. A szerelem furcsa dolgokra képes, sosem gondoltam volna hogy ő és én valaha ilyen viszonyba kerülünk. Gúnyos szavaira csak megrázom a fejem, képtelen vagyok egyetlen szót is kinyögni neki, nem mintha hagyná. Szurkálódására újra villámokat szórnak a szemeim, de következő mondatával el is törli azokat. Ingerült, mégis bennem újra megcsillan a remény apró foszlánya. Pedig milyen jók voltunk együtt, a rohadt életbe! Ez felér nála egy szerelmi vallomással. Szentül meg van róla győződve, hogy Calder és én egy párt alkotunk, fogalmam sincs honnan vettem, hiszen egyetlen szóval sem mondtam soha, hogy közelebbi viszonyom lenne vele. Halkan kuncogok azon az elképzelésén, hogy nekem szívecskék, virágeső és valami nyáladzó pincsikutya szerű lény kellene, ha ismerné igazán Caldert tudhatná, hogy ő sem ilyen. Még a gúnyolódásai közepette is képes törődésre, ahogy egyik kóbor tincsemet a fülem mögé rejti. Bókolni kezd az alpári stílusában, aminek köszönhetően apró pír önti el az arcomat, lehajtom a fejem zavaromban. Halvány mosoly bujkál szám sarkában, ha tudná, hogy nem fogok rá unni drága mesteremre, hiszen az ember nem teszi ezt a családjával, maximum távolról szereti, ha úgy hozza a helyzet. A kis vagdalózására felkapom a fejem és újfent a mérges szemeimmel találkozhat tekintete. Szíves örömest neki esnék és püfölném a mellkasát hogy lehet ilyen idióta, mégsem teszem csak várok, mert tudom, hogy még nem fejezte be mondandóját. Szerinte ezek a búcsú percei és azt hiszi elköszönni jöttem, de nagyobbat világ életében nem tévedett. Újra rám emeli tekintetét, már nyoma sincs benne sértett felsőbbrendűségnek vagy haragnak, egy megsebzett férfi áll előttem, minek lelke pirinyó darabkái a semmiben lebegnek. Éppen közelebb lépnék hozzá, hogy mindent elmondjak beismerve az igazságot, mikor kiejti azt a szót. Sajnálom. Soha senki nem hallhatott még ilyet tőle és én vagyok az első, akinek kimondja. Folytatná, de valami megakadályozza benne, ahogy nem rég engem is. Kettőnk közötti elválaszthatatlan kötelék egyre erősebbé válik és mi magunk az érzéseinkkel küzdünk mindeközben. Jó pár héttel ezelőttig a létezésükről sem tudtunk, most pedig itt állunk egymással szemben, temérdek vallomást a másikra zúdítva. Fogalmam sincs, hogy ez a vég vagy a kezdet állapota, de egy biztos. Megrémít az érzés, hogy elveszíthetem őt. A rettegésből szavai húznak ki, mire szemeim elkerekednek, sosem hallottam még így beszélni. Mégis hogyan tudnám gyűlölni, mikor szeretem? Tudom a két érzés kéz a kézben járnak, de eljutottam odáig, hogy képtelen vagyok gyűlölni, bármennyire próbáltam, akartam mindennél jobban mindazért, amit tett, de nem megy. Nem jó neked? Ez most komoly?!? Elengedi... Nem! Bármit csak azt ne! Fejét rázza elkeseredetten, mire én is megrázom az enyémet, szólni akarok, hogy nem, de a torkomban lévő gombóc egyre nagyobbá változik, ezzel megbénítva a hangszálaimat. Könnyeimmel küszködök, miközben bizonytalanul tetszek egy fél lépést felé. Oldalra döntöm a fejem, míg zsebében kotorászik, képes volt ajándékot is hozni... A fedelet felnyitva megpillantom a világ egyik legszebb fülbevalóját, szívem hevesebben ver, mitől egy halandó már régen szívrohamot kapott volna ott helyben. Megmerevedetten állok, miközben ő egyre csak morog, mint egy kutya, közben össze-vissza beszél. Megtol a vállamnál fogva ezzel indulásra késztetve, egyet hátra lépek, de miután megtaláltam az egyensúlyom csak állok és nézem. Nem, nem így gondolom! Szükségem van rá, mégsem tudom kimondani, látom indulni készül, de abban a pillanatban meg is torpan visszafordul és a szemeimbe néz. Fogalmam se volt melyik kérdésemre akar válaszolni, de amit mondd azzal teljesen leforráz, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Fülemben csengnek a szavai, aminek köszönhetően minden a helyére került az elmémben. A megbánást. Nem tehettem mást... mivel elvettem az életed, adtam egy másikat cserébe Ezt követően teljesen elnémult, csak áll és várja, hogy végleg eltűnjek az életéből. Egy nagy sóhajtással próbálom össze szedni a gondolataimat, kitörlöm szememből a könnyek maradékát. Egyenes háttal megindulok felé, előtte megállva tekintetem szemeibe fúrom, miközben kezem megemelkedik, villámgyorsan csattan az ő arcán.
- Mégis hogy van képed csak így elbúcsúzni? Azt hittem ennél többet érdemlek. Arról nem is beszélve, hogy mi ütött beléd? Az a Chad, akit én ismerek harcolna, ha már idáig eljött...   - vágom hozzá minden haragom, majd megenyhülök. Kezemet a mellkasán pihentetem, pontosabban a szíve fölött, érzem, ahogy vért pumpál a testébe, hallom az ereinek lüktető hangját. - A kérdésedre válaszolva azt kell mondanom, hogy nem. Nem rontottuk eleget egymás mellett a levegőt. Ahhoz túl sok mindent szeretnék veled még csinálni - búgom édesen, mintha mi sem történt volna az előbb - Viszont a bocsánatkérésed elfogadom, de mégis miből gondoltad, hogy nem vagy jó nekem? Úgy ismertél meg, mint akinek rózsaszín szívecskékre és ilyenekre van szüksége? Chad te normális vagy? Megártott a vidéki levegő az biztos - mérges vagyok rá, de ezt csak gúnyos szavaimon hallhatja. Szemeimben határtalan érzelmek sokasága tükröződik, mik mind-mind megfejtésre várnak.
- Gyűlöltelek, mikor megértettem mivé tettél, megakartalak ölni, de az élet másfelé sodort. Mikor rá jöttem ki vagy valójában, akkor is gyűlöltelek és még inkább gyűlölni akartalak, de már akkor képtelen voltam rá. - lehajtom fejem, kezem végig csúsztatom karján, amiben a dobozkát tartja, összezárom a fedelét, hogy ujjait össze tudjam kulcsolni a sajátommal.
- Mutatnom kell valamit - suttogom egészen halkan, majd lehunyom szemhéjam. Érzem, ahogy a hirtelen támadt szél a hajamba kap, majd minden eltűnik körülöttünk.
Már hallom a zsibvásár különböző zajait, a kofák hangos kurjongatását, a mérhetetlen bűzt és érzem a saját rettegésem. Szemeimet kinyitva Chadet a tömegbe húzom magam után, a nagy színpadhoz, amin egy remegő lábú kislány áll, sírástól feldagadt szemekkel, mögötte áll az apja szorosan fogva vállainál, el ne tudjon szökni.
- Fiatal, 10 éves boszorkány, nagyon tehetséges. Kikiáltási ár 50 érme! Tessék, vigyék! - a kikiáltó próbálja túl ordítani a tömeg zaját. A licit megkezdődött, már éppen eladásra kerülne a kislány, mikor egy, Calderre nagyon hasonlító férfi az emelvényre ugrik.
- Ebből elég legyen! Mutassatok egy kis emberséget! - a tömeg meglátva őt egy emberként széledt szét. Az apuka most épp annyira remeg, ahogy kislánya tette. Szemeimet lehunyom, mire megint megváltozik a körülöttünk lévő világ. Az erdő szélén állunk Chaddel hallótávolságon belül. A férfi leguggol a kislányhoz, ki  kis kezében tart egy zsákformát, ijedten néz még így is felfelé megmentőjére.
- Mi a neved gyönyörűm? - teszi fel a kérdést a felnőtt.
- Aingeal - válaszolja a pöttöm bizonytalanul.
- Gyönyörű neved van. Mostantól nem kell félned, biztonságban leszel az én családommal. Gyere, menjünk - kezét nyújtja felé, amit a lány el is fogad. Újra lehunyom szemeimet, mire a táj átváltozik. Melegebb lesz az idő, egy tisztáson vagyunk, a kislány már nagyjából 5 évvel idősebb, éppen mély levegőket vesz.
- Tisztítsd ki az elméd Angyalom - hallatszik a távolból Calder hangja, aki mellett a felesége, Alaska ül.
- Nem megy mester! - válaszolja lihegve a lányka.

A következő pislantásnál újra a poros kisváros sikátorában vagyunk, ahol a sok zajtól nem lehet hallani a hangunk, sötétségben elbújhatunk.
- Egy szóval se mondtam soha, hogy Calder a "pasim" lenne, ő a megmentőm, mesterem és amolyan apa-bátyj figura az életemben - magyarázom meg az előbb látott emlékeimet - Jobb lesz ha beletörődsz Brannagh, nem megyek sehova - gúnyolódok egy kicsit, majd ajkaimat az övére tapasztom. Ahogy az előbb mindent bele adok, miközben szabad kezemmel tarkója mentén hajába túrok. Szükségem van rá, ahogy neki is rám, hiszen a mese is úgy tartja minden szörnyetegnek szüksége van egy szépségre. A szenvedély hirtelen csap le rám, a következő pillanatban már a sikátor egyik falának nyomom, testemet az övének préselem. Éppen csak annyira válok el tőle, hogy szemeibe tudjak nézni.
- Szóval mit hittél? - teszem fel a kérdést, szemeim valami megmagyarázhatatlan érzéstől csillognak. Egyet biztosan tudok, soha többé nem fogom elengedni.

words: - | note:  Szeri van  | music: My dilemma
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Reamonn - Tonight



† Tartózkodási hely :
New York
† Hobbi & foglalkozás :
Bajkeverő



Chad Brannagh ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Okt. 08, 2016 9:23 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Angel & Chad
Egy reggel köszönés nélkül elhagytál.
Mást ígértél, mégsem hibáztatlak.
Buta játékszerek voltunk csupán
önző kis vágyaink csapdájában.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire felemelem a fejem a nihilből, ahová zuhantam, vagy ahová éppen Angel szavai löktek. Megsemmisültem lelkileg, néhány percre - vagy épp órára? - csakugyan megsemmisültem. Nem voltak érzéseim, nem voltak gondolataim, mintha élő halottá változtam volna a sikátor mocskának kellős közepén. Most fokról fokra, lépésről lépésre térek vissza a jelenbe, mint mikor az ájult ember magához tér, és újra tudomásul veszi az őt körülvevő világot. Eljut a tudatomig a szűk utca szemét- és vizeletbűze, érzem, ahogy a hideg megborzongat, és újra érzem valahol a nem létező lelkemben azt a sosem tapasztalt, szúró-tépő fájdalmat, ami az elmúlt percekben uralt, és azon kapom magam, hogy bár visszasüllyedhetnék a teljes nemlétbe, ahol voltam ezelőtt. A szép semmi jó. A szép semmiben nincsenek csúnya gondolatok, vagy érzések.
Hosszan, reszketve felsóhajtok, és csak ekkor veszem észre, hogy nedves az arcom. Egyetlen könnycsepp, ennyi az egész, és úgy meredek az ujjam hegyén levő nedvességre, mintha még sosem láttam volna ilyen csodát. Úgy hittem, én nem vagyok képes sírni. Emlékszem, mikor apám csaknem ájultra vert, és otthagyott az oszlophoz kötve, akkor hullattam könnyeket utoljára, de annak is a harag, és nem a fájdalom volt a mozgatórugója. Most pedig könnyet ejtek valakiért, akit alig ismerek, de aki alig egy hónap alatt égette bele magát a lelkembe úgy, hogy azóta sem voltam képes kitörölni. Nem tudom, mit tett velem Angel, de kifordított önmagamból. Chad, a régi, aki voltam, aki emberek fájdalmában, halálában lelte örömét, az a Chad sosem lett volna erre képes. Azóta érzem úgy, hogy élek, mióta őt megismertem. De számára én nem vagyok más, csak aminek az első éjszaka után is látott: egy szörnyeteg. Ebban a pillanatban kristálytisztán látok mindent. Ez az én megvilágosodásom.
Sosem tehetem boldoggá. Nem adhatom meg neki, amire szüksége van. Nem hagyhatom, hogy ez így menjen tovább. Véget kell érnie. Elkezdődnie sem lett volna szabad.
Ellököm magam a faltól, amin eddig támaszt leltem, és figyelem önmagamat. Gyilkolni lenne jó, elkapni egy kurvát, magamévá tenni gyorsan, fájón, könyörtelenül, aztán vérét ontani, itt, hogy a sikátor mocskos bűzében érje a végzet. Az agyam ezt akarja, de a test nem engedelmeskedik. Kísértést érzek, hogy mindezt megtegyem, ám ehelyett tétován állok a sikátor közepén, és nem érzek semmit.
Üres vagyok.
Koncentrálj, Chad! Ez a helyes döntés. Engedd elmenni. Jobb lesz neki így. Jobb lesz Calderrel, aki... a fenébe is, bár kitéptem volna a szívét annak a baromnak! Elképzelem, ahogy megsimogatja Angelt, vagy megcsókolja, vagy épp gyönyörrel tölti meg a testét, és ettől a fájdalom újra pengeként hasít belém.
A Hold egyre előrébb halad égi útján, már belopakodik a háztetők felett a látóterembe. Éppúgy, mint azon az éjszakán, mikor elértem, hogy újra szóba álljon velem. Nem tartott sokáig a dolog. Nem tudok változni, nem tudok más lenni, mint az, aki évszázadok óta vagyok. Ő nem erre vágyik, és kész. Nem passzoltunk össze, ennyi az egész.
A sikátor magányában, a csendben, ami körülvesz, hirtelen mozgást hallok. Léptek koppannak mögöttem, én pedig dühödt gyorsasággal mázolom el arcomon az árulkodó könnycsepp nyomát. Haragosan fordulok meg, remélem, valaki kóbor csöves akad az utamba, akin kitölthetem a bennem dúló érzelmeket, és akin lecsapódhat elmondhatatlan dühöm. Sarkon fordulok, ugrásra készen, aztán földbe is gyökerezik a lábam ebben a másodpercben.
Angel áll előttem.
Keserűen elmosolyodom, mert biztosra veszem, hogy eljött, még egy utolsót belém rúgni. Hagyd el, szívem... nagyobb rombolást már nem tudsz bennem véghez vinni. Nem veszem le tekintetét az arcáról, amin megdöbbenés látszik. Alighanem nem tudom eltitkolni előle a meglehetősen férfiatlan tényt, hogy egy könnycseppel áldoztam egy megnevezhetetlen érzés oltárán. Remek, más nem is hiányzott. Ha visszamegy Calderhez, alighanem jót hahotáznak majd Chad Brannagh-en, a bőgő óvodáson.
Csendes megadással várom a szavait, az utolsó döféseket, amiket szívemnek szegez, ehelyett egy szempillantás alatt terem mellettem, és átölel. Mi az ördög? Ha valamire, hát erre nem számítottam... Mi lelte vajon? Meghallom nevem ajkáról, és ezúttal megrezzenek. Tehát már nem Brannagh vagyok, hanem újra Chad? Miért? Bűnbánatból, vagy búcsú gyanánt?
Megszólalnék, de képtelen vagyok. Nem azért, mert nincsenek szavaim, hanem mert Angel száját érzem a sajátomon. Csókol hosszan, mélyen, úgy mint ahogy talán eddig még egy alkalommal sem. Jól van, ez tehát a búcsú. Emléket akar hagyni magáról, és ez minden.
Lefejtem őt magamról, egy lépést hátrálok, és dühös duzzogással nézek rá. Talán én is megbántottam őt, de úgy hiszem, nem mérhető ahhoz a romboláshoz, amit ő okozott bennem. A szavai azt hiszem, örökké kísérteni fognak, és sosem lesz már a régi bennem semmi. Alig három mondattal egyszerűen megfosztott a puszta létezésemtől.
- A helyedben én most sarkon fordulnék, és visszasietnék a pasimhoz, mielőtt még a keresésedre indul - szólalok meg végül, és metsző gúnnyal a hangomban rejtem el valódi érzelmeimet. - Nem is értem, hogy engedett utánam egyáltalán. Vagy talán ilyen hamar meguntad őt is? Igen, hosszas életed alatt nyilván van forgalom a te ágyadban is - szurkálódom. - Pedig milyen jók voltunk együtt, a rohadt életbe! - mondom ingerülten. - De tudod mit? Jobb is, hogy így történt. Neked szivecskék kellenek, meg virágeső, meg hogy valaki úgy nézzen rád, olyan bámuló, hódoló alázattal, ahol az a féreg Calder néz. Tőlem ilyet sose várj, mert nem vagyok ilyen, és nem is leszek soha, senki kedvéért. Hagy mondjam el az igazságot, szívem - vágok csúfondáros fintort, és felemelem a kezem, hogy füle mögé rejtsem egy kiszabadult hajtincsét - a legjobb numera vagy, aki valaha az ágyamban járt. Tüzes, vehemens, és legalább olyan romlott, mint én. De ne hidd, hogy nem találok már holnap olyat, mint te. Én élem tovább a magam felelőtlen, bolond, vérgőzös életét, és élvezem minden másodpercét, te meg loholj vissza Calder karjaiba, és imádd, amíg rá nem unsz. Mert gyanítom, hamar el fog jönni a pillanat. Vagy épp ő un majd előbb rád - szúrok oda még egyet, és amikor látom Angel tekintetét hozzám hasonló dühvel megvillanni rájövök, hogy ha így folytatom, egy jókora pofont is ki fogok még szivattyúzni búcsú gyanánt. De nem tehetek mást, szükségem volt ezekre a szavakra, ha másért nem, hogy visszaállítsam sértett méltóságomat legalább az ő szemében.
Lehajtom a fejem, az előbbi gúny úgy hal meg bennem, mint a parázs, amire vizet öntenek. Amikor újra felnézek, már azt a Chadet láthatja, akit darabokra téptek a szavai, és az a különleges fonál, ami által a kettőnk sorsa összeköttetett.
- Sajnálom - nyögöm ki végül azt a szót, amit még SOHA, évszázadok alatt sem hallott tőlem senki a világon. - Én csak azt hittem, hogy .... - elhallgatok. Mit akarok mondani, mit hittem? Ami történt az elmúlt órákban, azt semmiképpen. A fájdalom újra felszínre bukik – nyaggat, gyötör, s emlékeztet rá, mit veszítettem.
– Ne gyűlölj – mormolom. - Minden jogod megvan rá, de kérlek, ne gyűlölj. Tudom, hogy nem vagyok jó neked. El kell hogy engedjelek. Csak ártok neked - rázom a fejem keserűen, aztán eszembe jut a zsebemben heverő apró doboz. Ma reggel még ezzel akartam visszahódítani őt. Ma este ez már nem más, mint búcsúajándék.
- Hoztam neked valamit... - kotorászok, aztán elővarázsolom a dobozkát. - Igazából amikor megláttalak, már akkor ez jutott eszembe, hogy neked adjam. Ez egy hercegnőé volt annak idején... nem találnék méltóbban rá, aki viselhetné - nyitom fel a fedelet, hogy pillantása a fülbevalókra essen.

[You must be registered and logged in to see this link.]

- Ha nem akarod megtartani, azt is megértem. Dobd ki az első kukába, vagy add el, az sem érdekel - morgom, mint egy kutya. Felüti bennem fejét újra a kín, egy másik érzéssel egyetemben, és mivel ezt az érzést nem ismerem, hát azzal palástolom, amit viszont igen: haraggal. Hangomban viszont nyoma sincs érzelmeknek. El kell hogy felejtsem őt, amilyen hamar csak lehet.
- Menj - tolom meg aztán a vállánál fogva, hogy tegyen néhány lépést hátrafelé. - Eleget rontottuk egymás közelében a levegőt, vagy te talán nem így gondolod? - teszem fel a nagy kérdést. - Nem kerülök többet a közeledbe, ígérem. Isten mentsem tőle, hogy belerondítsak a nagy, megható románcodba a sírból visszajáró zombi barátoddal - teszem hozzá megvetően, bár ezen érzelem Calder felé irányul. Sarkon fordulnék, de ebben a pillanatban felüti fejét bennem egy gondolat, aminek hatására azonnal meg is torpanok.
- De még mielőtt mennél, valamit el kell mondanom - fordulok vissza, újra belenézve Angel szemeibe. - Tartozom neked egy válasszal egy kérdésre, amit már egyszer feltettél. Hogy miért nem hagytalak meghalni a temetőben. Egyszerű a válasz, ha még nem jöttél volna rá magadtól. Fiatal vámpír voltam még, aki nem volt képes uralni a sem a szomját, sem a kéjvágyát. Elvarázsoltál, és nem voltam képes ellenállni a késztetésnek, hogy azt tegyem veled, amit megtettem. De mikor kitisztult előttem a kép, olyat éreztem, amit életemben először, és remélem, hogy utoljára is: a megbánást. Nem tehettem mást... mivel elvettem az életed, adtam egy másikat cserébe - fejem be, és elhallgatok. Eddig is gyűlölt engem, eggyel több vagy kevesebb ok úgy hiszem, már nem oszt, nem szoroz. Most már tudja az igazságot, nyugodtabb szívvel köpködheti a puszta emlékemet is, ha eszébe jutok még valaha, bár erre nyilvánvalóan nem látok nagy esélyt. Mivel boszorkányerővel is bír, azt sem tartom kizártnak, hogy a saját agyát fogja megbűvölni, hogy soha életében se gondoljon többé rám.
Nincsenek már szavaim, elmondtam mindent, amit akartam. Állok hát csendben, és várom, hogy eltűnjön az életemből... örökre. Hogy soha ne is emlékezzen rám... hogy megóvja magát ettől a szörnyetegtől.





[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Dreaming with a broken heart
Welcome to my life
My dilemma its You
† Tartózkodási hely :
New York/Mytic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
model/headhunter
† Humor :
killer



Aingeal Hearn ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Okt. 06, 2016 5:54 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Chad & Angel
Az élet telis-tele van meglepetésekkel és váratlan fordulatokkal. A megélt évek alatt megtanultam felkészülni minden ilyen eseményre, sőt eljutottam addig, hogy minden előre láttam. Magam előtt felvázoltam minden lehetséges végkimenetelt, legalábbis így voltam vele egészen addig, míg újra nem találkoztam életem megrontójával. A vele töltött idő szárnyra kapott és mire levegőhöz jutottam már beburkolt erős karjaival, szorításából képtelen voltam szabadulni. Az agyam és a szívem mást súgott, míg az egyik fülét-farkát behúzva menekült volna, addig a másik foggal-körömmel harcolt volna azért, hogy mellette lehessen. Az utolsó találkozásunk mindkettőnkben mély sebet ütött... - akkor először egészen megnyíltunk egymásnak falak és korlátok nélkül - mégis egyetlen szavával ezt sikeresen romba döntötte, vérig sértett, lelkembe és szívembe gázolt. "A tárcámat és a pénzt a nappaliban találod. Jutalmazd magad annyival, amennyi tetszik" Egyként kezelt a kurváival, akiknek a vérét önti egy-egy kéjes éj közepette. Ennél sokkal többet érek csak nem neki. A megtorlás így nem maradhatott el, felégettem a lakhelyét búcsú ajándékként.
Pár nappal később el is utaztam Mystic Falls-ba egyetlen szó nélkül. Mindenáron megakartam találni a valaha élt legfontosabb embert, aki újra a halandók között jár és kel valami okból kifolyólag. Bosszúszomjam hajtott, de ahogy szemtől szembe kerültem vele képtelen voltam újra megölni, a bűntudat előtört, amibe itatódott egy kevés szentimentalizmus is. Nagyjából mindent megbeszéltem vele, úgy éreztem visszakaphatom a családomat, ez visszahozta azt a részem, amiről azt hittem régen meghalt. Újra azzal a kislánnyá változtam, akinek egykor egyengette a jövőjét, így nem is csodálom, hogy kiborult vallomásomon. Az ő kis angyalkája beleszeret a gyilkosába, mintha a Stockholm-szindróma durvább változatában szenvednék. Mégsem tehetek róla, minden porcikám rá vágyik, annak  ellenére mit tett velem. Mióta elhagytam úgy érzem egyik részem elveszett, egy űr tátong bennem, amit a hiánya okozott. Magamnak is nehéz bevallani, de belé szerettem és tudom, hogy ez sosem fog elmúlni, bármennyi év áll még előttem.
Tudtam, hogy Calder keresni fog, így örömmel nyitottam ajtót, de a váratlan vendég látványa leforrázott  ugyanakkor hevesebb ritmust diktált a szívemnek. Kettőnk közötti feszültség láthatóvá vált újfent, szikrázott a levegő, a szenvedély és a harag kéz a kézben jártak nálunk. A kellemesnek nem mondható beszélgetésünket szerencsére félbe szakította a mesterem. Az események nem várt fordulatot vettek, Chad vagdalózni kezdett, ha a féltékenységtől el lehetne égni minden bizonnyal ő már ropogósra sült volna. Az alkalmat megragadva én is éppen olyan édes szavakat vágtam hozzá, mint ő akkor este nekem. "Egy romlott féreg vagy, maga a megtestesült szörnyeteg! Igazad volt, nem érdemelsz könyörületet, sem törődést, sőt szeretetet sem!" Ő tett ilyen szívtelen jégkirálynővé, mikor megölt egymás után kétszer, hát most megtapasztalhatta milyenné formált. Remélem büszke vagy a művedre Chad! Az agyamnak köszönhetően hagyták el eme szavak az ajkaimat, közben szívem mélyén tudtam, hogy most vittem be neki a kegyelemdöfést. Tökéletesen időzítettem, amivel megsemmisítettem a nem létező szívét és azt a sötét lelkét szét szaggattam. Azt sosem gondoltam volna, hogy így kitudom húzni lába alól a talajt, láttam, ahogy arcán végigfutnak a különböző érzelmek. A hármas csevejünknek ő vetett véget azzal, hogy űzött vadként kifutott a lakosztályból. A meglepődöttség dermesztően hatott rám, perceken keresztül próbáltam feldolgozni a történteket és csak egy helyben álltam. Mégis mi ütött belé? Hová tűnt az én pökhendi, hencegő, bajkeverő, nárcisztikus Chadem? Megsebeztem... Calderre pillantottam, mikor már kitisztult a kép és tudtam mit kellett tennem.
- Sajnálom.... keresni foglak! - egy gyors puszit nyomtam arcára, majd elsuhantam. Meg kell találnom őt minél előbb. Megsebeztem... egy pillanat alatt tönkre tettem... ugyanazt tettem, amit ő velem. A hotel előtt állva bámészkodtam, hátha a meglátom sziluettjét, de egy mérgelődő londineren kívül semmit sem láthattam. A szívemre hallgatva megindultam egy tetszőleges irányba. A megérzéseim most is a segítségemre voltak, alig hallhatóan kivettem a szavait a járókelők hangzavarában. Itt van, nem messze! Sietős léptekkel megindulok a sikátor felé, aminek bejáratánál megtorpanok. Kezét a falon támasztja, arra hajtva fejét keserűen felnevet, de ez átfordul valami másba. Azt hittem erre képtelen és tudom, ha nem a saját szemeimmel látom el sem hiszem. Könnyezik... Egyetlen szempillantás alatt mellette termek, magam felé fordítom és szorosan átölelem derekánál.
- Chad én... én... - bármennyire is próbáltam, képtelen vagyok kimondani azt az egy szót. Szeretlek. Nem, még nem megy, hiszen magamnak is egy hete vallottam be a borzasztó igazságot. Apró sóhaj hagyta el ajkaimat, majd egy szó nélkül ajkaimat az övére tapasztottam. Ebbe a csókba mindent bele tettem, az elmúlt hetek hiányát, a haragom, bánatom, szenvedélyem és a visszavonhatatlan szerelmem is. Többet nem akarom elengedni, hozzám tartozik, ahogy én is csak az övé vagyok.

words: - | note:  Szeri van  | music: My dilemma
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Reamonn - Tonight



† Tartózkodási hely :
New York
† Hobbi & foglalkozás :
Bajkeverő



Chad Brannagh ÍRTA A POSZTOT
Szer. Okt. 05, 2016 6:15 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Angel & Chad
Egy reggel köszönés nélkül elhagytál.
Mást ígértél, mégsem hibáztatlak.
Buta játékszerek voltunk csupán
önző kis vágyaink csapdájában.

[You must be registered and logged in to see this image.]

(Angel lakosztálya)

Úgy rohanok ki a hotelből, mintha ördögök űznének, és ahogy bevágom magam mögött az ajtót - kizárva mindenféle finomkodást - csodálkozom, amiért nem esik ki a keretéből. A lépcsőn álldogáló londiner kap is egy jókora morgást a szemei közé, amitől meghökkenve, és riadtam bámul rám. Érzem, hogy Chad, a régi Chad, aki voltam még azelőtt, mielőtt összetalálkoztam ezzel az átkozott boszorkánnyal, most életre kel bennem. Mit is tett a régi önmagam, ha valami fájt, és szabadulni akart ettől az érzéstől? Gyilkolt, gátlások és gondolkodás nélkül. Most is szívesen megtenném, ez a bamba képű kölyök épp kapóra jönne hozzá, de túl nagy a tömeg körülöttünk, így le kell mondanom róla, hogy megízleljem a vérét, vagy kitörjem a nyakát. Hogy ettől a ténytől-e, vagy valami mástól, még magasabbra csap bennem a harag lángja. Tudom, érzem, hogy nem bírom sokáig önkontrollal, és csakhamar olyat teszek, amitől sikítófrászt kap mindenki a környékemen, de roppant dühöm ellenére is van józan eszem. Nem lenne túl bölcs dolog ezen módon sem magamra, sem mivoltomra felhívni senki figyelmét, így hát lelkierőm utolsó maradékával nemes egyszerűséggel rohanni kezdek. Úgy futok, mintha ki akarnék száguldani a világból, mintha ezzel menekülhetnék Angel, és önmagam elől is. Pedig erre semmi esély... Angel elől eltűnhetek, de saját magammal össze vagyok zárva életem végeztéig.
Kifulladva állok meg aztán egy koszos sikátorban, nem messze a hoteltól, ahol Angel most épp alighanem Calder karjaiba simul, és ettől a lelki szemeim előtt megjelenő képtől elszáll belőlem minden düh úgy, mint amikor egy lufit pukkaszt ki valaki. Egy különös érzés ragad meg toroktájon, és valahol a mellkasomban, és szinte vasmarokra szorítja minden tagomat.
Sötétség vesz körbe, idáig alig hatol el az utcalámpák fénye, és azon kapom magam, hogy arra gondolok, ide tartozom. A sötétségbe, az árnyékok és rémek közé. Olyannak kell lennem, amilyennek ő is látott... mert Angel meglátta bennem a szörnyeteget. Erősen lehunyom a szemeimet, mert szinte újra ott látom őt magam előtt, ahogy fejemhez vágja a legkegyetlenebb szavakat, amiket valaha kaphattam, amik belém vájták karmaikat, és szétszaggatták a nem létező lelkemet. Erre gondolva pedig nincs segítség, a sötétség a semmiből kúszik elő, a bőrömhöz tapad, dermesztő pánik jár a nyomában. Fejembe újra belefúrják magukat a hangok, eltörölhetetlenül, és kíméletlenül, mintha Angel mintha itt állna mögöttem, és most súgná a fülembe mindazt, amivel elérte, amit akart: a tökéletes bosszút, amivel teljes valómban megsemmisített.
"Egy romlott féreg vagy, maga a megtestesült szörnyeteg!" - zakatolnak fülemben újra és újra a szavak, mintha egy régi hanglemez barázdájában ragadt volna a tű. Nem tudtam neki mit mondani... Megkövülten, tehetetlenül és védtelenül álltam a haragja előtt. Még most is szédelgek, mintha egy veszedelmes szakadék peremén egyensúlyoznék.
- Angel... - suttogom az utca sötétségének. Meg akarom állítani, hogy  más karjában leljen vigaszt. Meg akarom ölelni, hogy elmúljon ez a fájdalom.
"Igazad volt, nem érdemelsz könyörületet, sem törödést, söt szeretetet sem!" - idézem vissza a szavait, és bármennyire nem akarom is, de örömtelenül elmosolyodom. Egy fenevad. Igen, az vagyok. Visszavonhatatlanul az vagyok. És most már ő is tudja. Ahogy újra lehunyom a szememet, ismét csak Angel eltorzult arcát látom. Hogy lehettem ekkora barom? Annyira különbözik minden nőtől, akit ismerek. Kiszámíthatatlanul reagált. Soha senki nem volt még rám ilyen hatással, mint ő. Nem értem önmagamat, ezt az egészet.  Miért érzem magam ilyen elveszettnek nélküle? Mindig is benne volt, hogy csak akkor ismeri fel az igazi énemet, amikor már késő. S hogy ezzel ekkora gyötrelmet okozok neki.
Miért olyan fájdalmas mégis? Úgy érzem, mintha tűkkel döfködnék a tüdőmet.
Jaj, kérlek, Angel – csak hadd öleljelek át még egyszer. Hadd érezzem az édes illatodat. Hadd érezzelek a karomban. De tudom, úgyis hiába kérném. Mihez is kezdene egy szörnyeteggel, akinek még az érintését is képtelen elviselni?
Hallgatom a csendet magamban, és magam körül. Minden egy szót suttog felém: NINCS. Nincs csattanós végszó, elmés megjegyzés, dölyfös búcsú. Nincs semmi – csak az ásító üresség a mellemben. Angel egészen egyszerűen nincs. Az én számomra még van, itt él bennem, a tüdőmben, a fejemben, minden porcikámban. A számára én viszont már nem vagyok. Talán soha nem is voltam igazán. És úgy hiszem, a tudatom mélyén valahol mindig is tudtam ezt. Akkor miért ilyen istentelenül sz*r érzés ez az egész? Keserűen elnevetem magam, aztán a nevetés másba fordul. Egy apró könnycsepp fut végig az arcomon. Utoljára tíz éves koromban sírtam, mikor apám annyira elvert. Aznap végleg elapadtak a könnyeim - úgy hittem, örökre. Fogalmam sincs, most miért engedek a folyékony melankóliának. Egy nő miatt? A francba is, én nem ilyen vagyok!  Még azt sem tudom, mit érzek igazán...
Úgy érzem magam, mintha egy irdatlan magasság peremén állnék, aztán zuhanni kezdenék a mélység felé. Csak zuhanok és zuhanok, és a sötétség a karjába zár.



[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Vas. Aug. 21, 2016 9:46 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Elena • Tatia

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tehettem én arról, hogy gyűlöltem, akárhányszor csak megláttam, hányingerem támadt? Egyszerűen irritált, hogy nem tudtam, miért veszik be az emberek a jókislányos imidzsét és hogyhogy nem kötik fel magukat abban a pillanatban, amikor mártír-üzemmódba kapcsolt? Megpróbáltam tenni a gyűlöletem ellen? Nem. Vagyis igen, néhányszor tettem pár kisebb erőfeszítést, de mindig rájöttem, hogy nem éri meg, így maradt az a magyarázat, hogy egyszerűen képtelen voltan kitörölni az idők folyamán belém táplált, irányába szóló rosszindulatot. És az igazat megvallva nem is akartam.
- Katherine egy szerencsétlen ember, vele még sakkozni sem lenne élvezet leülni. Azt sem tudja merre forduljon, mióta lenyomtad a torkán a gyógyírt. Csodálkoztam is, hogy vajon miért nem velem próbáltad ezt megtenni, de túltettem magam az ügyön, már nem haragszom. – Megvontam a vállam. – A másikról, az őrültről ne is beszéljünk… ő még tőled is szánalmasabb, pedig valljuk be, elég magasra tetted a lécet. – Egyszer találkoztam vele, amikor az a boszorkány összecsődített minket a varázslata elvégzése miatt és bőven elég volt. Nem vagyok én ostoba, hogy totális bolondokkal vegyem körül magam, még a végén ráncos lesz a homlokom a szemöldökhúzogatástól.
Fel voltam készülve arra, hogy bepattan az autójába és elhajt. Szabad utat adtam neki, nem fogtam volna vissza, mert ugyan én állítottam meg, de a baráti csevejből is megárt a sok, ám ő úgy döntött, csak kinyitja a száját még egyszer. Már amikor a levegőt vettem is láttam, hogy valami megtört a tekintetében, halvány mosollyal az ajkaimon, kíváncsian vártam, ezentúl mit fog a fejemhez vágni, milyen válogatott sértést írhatok fel a listámra, amire az életemben rám aggatott jelzőket gyűjtöttem. Nem ezt kaptam. Közel sem, de a mosolyom nem fagyott le, csupán más formát öltött. Elégedettebb, kárörvendőbb lett akkor is, ha a téma nagyon nem tetszett: ha valaki, a velem szemben álló pontosan tudta, hogyan fordíthatna egy esetleges kiélezett helyzetben ellenem Olivert, még ha csak pár pillanat erejéig is.
- Ennyi? – Néztem rá összeszűkült tekintettel, várva egy kicsit a hatás kedvéért. Aztán halk kacajt hallattam. – Pár szó és rögtön ledobod magadról a szuperhős köpenyt, hogy beleugorj az én csizmámba? Feltűnt, hogy pontosan olyan stílusban gondolkodsz és beszélsz, mint ahogy én szoktam? – Kérdeztem tőle egy színpadias sóhaj kíséretében. – Ha ezek után is azt hiszed, hogy jobb vagy bármelyikünknél, fel kell világosítsalak, hogy nem. – Elhúztam a számat, mintha sajnáltam volna, hogy a benne leledző ártatlanság megszűnni látszott. Jelenleg olyan érzésem volt, mintha egy kisbaba pattant volna fel a konyhaszékre és azzal fenyegette volna a családját, hogyha nem kap csokit, akkor kiírtja a várost. – Szóval kezdj el gondolkozni, ha már felhoztad: ha Oliver esetlegesen téged választana, meddig tartana ki melletted? Mert már nem az a lány vagy, akit szeretett… nem az vagy, akit mindenki szeretett, hanem egy torz maradványa a régi Elena Gilbertnek, aki még nem látja maga előtt az utat, de a régire sem léphet vissza. – Vontam meg hetykén a vállaimat.
monster [You must be registered and logged in to see this link.] 469



Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
■ the way for humanity

† Kedvenc dal :
back home
† Tartózkodási hely :
■ the place where nothing bad happens
† Hobbi & foglalkozás :
■ i'll be a little doctor
† Humor :
■ like a dead man's humor



Elena Gilbert ÍRTA A POSZTOT
Vas. Júl. 03, 2016 7:31 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
tatia & elena
same blood, different fire
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem egyszer próbáltam már beleképzelni magamat a helyébe. Ezer évet élt, megannyi mindent megélt már. Én pedig még szinte semmit. A hadakozásunk pedig állandóvá vált, pedig én magam már nem tudtam, hogy minek a számlájára írjam. Tényleg ennyire velőből gyűlölt, vagy mivel szolgáltam rá arra, hogy a saját ősöm ennyire fagyosan tekintsen rám? Aztán lényegében meg is válaszolta ezt a kérdést. Tényleg semmin nem kellett volna meglepődnöm. Ha valami Tatia-val kapcsolatban a helyén volt, az egyértelműen az őszinteség. Már ha rólam volt szó. Nem nagyon akarta tagadni egyszer sem, hogy mennyire megvet, mennyire gyűlöl vagy hogy mennyire szívesen lenne ő az, aki megfoszt rövidke kis életemtől. De ehhez már érdemesebb sorszámot tépni. Nem ő lenne az első. Esélyes, hogy nem is az utolsó. - Katherine-t nem szeretnéd néha egy kicsit... a génjeidbe kódolt szereteteddel jutalmazni? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem tudtam, találkoztak-e már egymással. Ahogyan azt sem, hogy a legújabb hajtáshoz volt-e már szerencséje. Amara egy sötét folt volt, nyilván azért, mert egyikünk sem tudott róla túl sokat. Viszont ember volt. Tatiának tökéletes lenne, ha éppen üresedés van boxzsák terén. Bár vele ellentétben nem akartam rosszat a felmenőimnek, még ha Amara voltaképpen nem is a felmenőnk. Katherine torkán is azért kellett lenyomnom a gyógyírt, hogy magamat mentsem, és ezzel talán önző dolgot tettem, de akkor és ott rájöttem, hogy még nem állok készen arra a bizonyos kaszásra.
Felsóhajtottam. - Öröm látni, hogy helyén az önbizalmad - forgattam meg a szememet. Kezdett érni bennem valami. Az, hogy én is odamondjak neki valamit. Valamit, ami éppen annyira fájna neki, mint nekem az, ahogyan a családomról, rólam beszélt. - Bár ha más már nem, hát legalább te gondoskodj önmagad megerősítéséről - vontam egyet a vállamon. Hagynom kellett volna elsétálni. Vagy nekem kellett volna villámgyorsan eltűnnöm a közelből, bepattanni a kocsiba, és hazamenni a családomhoz. Meg kellett találnom a gyenge pontját, és azt hiszem, ismertem valamit, vagy inkább valakit, aki ezer éven keresztül volt mellette, és pontosan tudta, hogy elveszne, ha elveszítené. Talán ezért is utált. Elraboltam tőle Oliver egy bizonyos részét, és hiába is látta bennem Tatia egykori énjét, még... ugyanúgy lehetett fegyver a kezemben.De tényleg vissza kellett volna fognom magam. Miért akarom én kivívni Tatia haragját? Egy pillanat alatt tud tenni ellenem olyat, amit egy életre megemlegetek. - Add át üdvözletem Olivernek - mosolyodtam el negédesen, miután a temetést említette. - Talán tévedek, de szerintem néha egészen... hiányzom neki. Vajon mennyi időbe tellene meggyőznöm arról, hogy inkább mellettem álljon? - kérdeztem. Először talán kinevet. De talán mélyen, belül ő is sejti, hogy mindennek megvan a veszélye. Ahogyan én is féltem attól, hogy egy ellenem vívott csatában Oliver Tatia oldalán állna, úgy... ő is félhetett ennek az ellenkezőjétől.

szervusz, néne. Cool  • [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jún. 10, 2016 7:30 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Elena • Tatia

[You must be registered and logged in to see this image.]
Az egész helyzet felettébb értelmetlen volt, de szerencsére éltem már annyit, hogy a jelentéktelennek és eseménytelennek tűnő találkozásokból is kihozzam a legtöbbet és jót szórakozzak rajtuk. Nekem az is bőven elég volt, hogy Elena fejét összeütköztethettem a kocsija ablakával. A lelkem megnyugodott egy pillanatra. És most elkezdhetnénk ismét azon vitázni, hogy mégis mi a fenéért vagyok én büszke a nem létező lelkemre, de ehhez tényleg nem volt kedvem ismét. Érett már a találka a hasonmásommal és az ostoba is tudja, hogy mi ketten soha nem leszünk kebelbarátnők. Talán azért, mert túlságosan hasonlítunk vagy azért, mert ugyanazt az utat járva mégis volt néhány különbségünk, teljesen mindegy. Lehettek szép perceink, próbálhattunk segíteni egymásnak és nem keresztbe rakni a másiknak, ez nem változtatott a tényen, hogy szúrni fogjuk egymás szemét. Legalábbis ő az enyémet biztosan. És nem akartam okokat keresgélni, egyszerűen élvezni akartam, hogy elememben vagyok és tudatni vele, hogy tőlem soha nem szabadul, akkor sem, ha felettébb gyerekesnek tűnt ez a vállalkozásom.
- Jártam én színházba is és túl sok mindent csináltam ahhoz, hogy a szórakozás legtöbb részletét kitapasztaljam. Most te vagy a porondon. Nem tehetek róla, talán a génjeimbe van kódolva a hozzám hasonló arcok utálata. - Megvontam a vállamat. Mit beszéljek mellé? Ő is pontosan tudta, hogy nem fogom békén hagyni. Ez már túlmutatott azon, hogy Klaus, Oliver, mindenki az ő kegyeit kereste és egy ideig én mindenkinek kiestem a radarjáról, egyszerűen... van, ami a lényünkké válik, a hasonmásaimtól való rosszullét pedig az életem része volt. - De te biztos vagy abban, hogy a drága szerelmed egy ujjal is lépes lenne ártani nekem? Nem mintha egyáltalán felmerülne annak a lehetősége, hogy bármikor közelharcba kerülnék vele. Mielőtt eszébe jutna, hogy ellenem induljon, kétfelé tépem a szívét. És bárki másét. - Tényközlés volt, nem erőfitogtatás és Elena sem lehetett annyira ostoba, hogy ne tudja, velem kezdeni a legnagyobb hülyeség. Túl nagy hadsereg vagy túl komoly ellenfelek kellenek ahhoz, hogy egyáltalán libabőrözni kezdjen a karom és mostanában nem is igazán volt kilátásban ilyesfajta háború. - Csak vigyázzatok, nehogy tényleg bajotok essen. Nem venném a szívemre. Lehet a temetésetekre is elmennék. - Vigyorodtam el szélesen.

monster [You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
■ the way for humanity

† Kedvenc dal :
back home
† Tartózkodási hely :
■ the place where nothing bad happens
† Hobbi & foglalkozás :
■ i'll be a little doctor
† Humor :
■ like a dead man's humor



Elena Gilbert ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 15, 2016 10:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
tatia & elena
same blood, different fire
[You must be registered and logged in to see this image.]
Valahogy sejtettem, hogy ebből az egészből nem nesz nagy összeborulás. Tatiát nem az érdekelte, hogy lelkisegélyt nyújtva megnyugtasson, esetleg eloszlassa bennem a folyamatos kételkedést. Ő inkább megteremtette azt a bizonytalanságot, amiben éltem nap mint nap, főleg most, hogy szembesített a sajátos nézőpontjával. Az, hogy nem akartam rá hasonlítani, nem akartam az idő elteltével olyanná válni, mint ő, tényleg őszinte akarat volt. Láttam, mit tett tönkre az, amilyenné akár ő, akár Klaus váltak, de még Oliver sem heverte ki az egészet. És egyikükre se bíznám az életemet, hisz a háromból három akart megölni, ki a véremért, ki egészen másért. Tatia inkább a szórakozásáért tenné, de rájött, hogy pár pillanatnyi móka nem érné meg az évszázados unalmat utána. Bár volt még másik két hasonmás a városban, nem tudom, most melyikünk a legszerencsétlenebb.
- Hát, az tény, hogy a te szórakozásod eléggé modern értelmezésben szórakozás. Régen inkább színházba jártak az emberek, vagy elolvastak egy könyvet, de... te tudod - tettem aztán hozzá. Most még merész gondolat volt arra alapozni, hogy valaha is élvezni fogom mások gyötrését, vagy azt, hogy majd a halálukat kívánva én küldöm át őket a másvilágra, miközben tetszik, amit csinálok. Ehhez már tényleg kell valami, ami kifordít abból a bizonyos mederből. Nem tudtam, ő honnan indult. Hogyan vált ezzé a nővé, aki most előttem állt. Csak történetekből ismertem a régi, emberi Tatiát. De talán jobb is volt így. Nem akartam több párhuzamot vonni a történeteinkbe.
Ismét az ujjaim közé kerültek a kulcsaim, ennek ellenére a tekintetem lassan visszavándorolt rá. Meglepő volt, hogy ilyen könnyedén az utamra engedett, habár tény, hogy tényleg menni akartam már. Miért maradtam volna valakinek a társaságában, akiről sütött, hogy gyűlöl és szíve szerint ha nem megölne, hát a következő évezredig kínozna? - A véleményem úgysem változtat a viselkedéseden, nem erőlködöm felesleges szájtépéssel - tettem hozzá a gondolataimat ahhoz, amibe ő belekezdett, miközben nagyot nyeltem. Arra viszont még ezúttal is céloznia kellett, hogy pontosan tudja, mi a helyzet velem és a családommal. - Nem lesz semmi baj a jövőnkkel, Delena tudja, hogy mit csinál. Bár arról még nem beszélt, hogy veled mi a helyzet a jövőjében. Esetleg a család unalmas pincsikutyája letépi a fejed pár hónapon belül - rántottam egyet a vállamon. Tudtam, hogy Damon ki nem állhatja, és ez az érzés nagyon is kölcsönös volt. A múltban is próbáltak már egymás orra alá borsot törni, csak nem mindig úgy sikerült, ahogyan kellett volna.

szervusz, néne. Cool  • [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 17, 2016 5:11 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Elena • Tatia

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Ha ezt szeretnéd hinni, csak nyugodtan. – Mosolyom nem lankadt. Van választása? Aligha. A sorsa abban a pillanatban megpecsételődött, hogy a világra jött, hiszen még annak is világos, hogy a mi vérvonalunkban van valami különleges, aki nem hitt a felsőbb hatalmakban. Én sem voltam felhőtlenül boldog a ténytől, hogy nekem egy hozzá hasonlóval van rokoni kapcsolatom, de igaz, ami igaz, túlságosan hasonlított a régi, emberkori, majd a friss vámpír énemre. Akkoriban naiv módon azt hittem, hogy én nem leszek szörnyeteg, képes leszek megállni, hogy bántsak másokat és nem változok ragadozóvá, mint Oliver vagy éppen a Mikaelson-ok tették. Aztán egyszer beütött a ménkő és a nagy fogadalmak semmivé váltak… egyszer ő is így fog járni és lehet mellette bármekkora támogató közeg pomponokkal és transzparensekkel, nem fog megmaradni a jó úton. Én pedig vigyorogva fogom végignézni az ekkora elkezdődő haláltusáját, ami akár évszázadokig is elhúzódhat majd. Rá fogok érni, a bérletemet már most megváltottam az előadásokra.
- Nem hibáztathatsz azért, mert megragadom az összes alkalmat a szórakozásra. Te is ugyanígy fogsz tenni, a végén mindenben meg fogod találni a szórakozást, sőt, leginkább azokban a dolgokban, amelyek a többiek szemében inkább szánalmasnak tűnnek. Meg fogod kapni jó párszor másoktól, mennyire megkeseredett és kiégett vagy. Ki tudja, talán éppen a soron következő hasonmástól vagy a saját, még életben maradt családtagjaidtól. – Vetettem fel a lehetőségeket. Nem is volt attól idegesítőbb, ha a saját tükörképed vágta az arcodba a véleményét. Még akkor is meghallgattad és elgondolkoztál rajta egy pillanatig, ha egyébként egyáltalán nem érdekelt, hogy mit ejtett ki a száján… biztosan ez is valami családi dolog lehetett, de mivel én a családot már jó régóta elkerültem, nem is foglalkoztam ezzel a jelenséggel. Most viszont sajnos muszáj volt… azzal, hogy visszajöttem oda, ahol mindennek a melegágya volt megtalálható, sajnos nem kerülhettem el semmit.
- Menj csak, én nem tartalak fel. Ha neked nem akad semmi mondanivalód arról, hogy nem érted a viselkedésemet és nem kellene ilyennek lennem, akkor viszlát a legközelebbi találkozásig. – Mosolyom negédessé vált, magam elé tartottam a kezeimet, mintha védekező álláspontot vettem volna fel, de azt azért be kellett vallanom, hogy felettébb tetszettek az arcára ragadt vércseppjei. – Add át üdvözletem a kis famíliának. Damon még mindig olyan szánalmasan imádnivaló pincsikutya, mint amilyen volt? És hallottam, hogy a lányod sem ment vissza a jövőbe… nehogy a végén nekem tönkretegyen valamit az ittlétével. – Úgy néztem rá, mintha érdekelne, kivel mi is történik a családjában. Egytől egyig szerencsétlen bolondok.
monster [You must be registered and logged in to see this link.] 469



Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
■ the way for humanity

† Kedvenc dal :
back home
† Tartózkodási hely :
■ the place where nothing bad happens
† Hobbi & foglalkozás :
■ i'll be a little doctor
† Humor :
■ like a dead man's humor



Elena Gilbert ÍRTA A POSZTOT
Vas. Márc. 13, 2016 3:07 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
tatia & elena
same blood, different fire
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem igazán akartam foglalkozni azzal, hogy mennyire hasonlítunk... valószínűleg azért, mert tudtam, hogy ha egy kicsit jobban belemélyülök, nagyon hamar rá fogok jönni arra, hogy túlságosan is hasonlítunk. Magamat ismerni olyan volt, mintha ismerném az ő egyik részét is. Valami közös mindannyiunkban volt, mégpedig az, hogy szenvedtünk... mikor emberek voltunk. Talán az okok mások voltak, de mindannyian ugyanazon az úton jutottunk el a vámpírsághoz. És ez volt az, ami tényleg félelmetessé tette az egészet. - Azt nem tudom, hogy mennyire ismersz... de azt igen, hogy nekem még van választásom. Azt hiszem - tettem aztán hozzá az utolsó két szócskát, habár nem szándékosan. Magamat próbáltam meggyőzni arról, hogy még nem egyetlen út áll előttem, és nemcsak egy Tatia Petrova hasonmás lehetek kívül és belül... Az álmaimnak próbáltam élni, és talán jogosan mondaná azt, hogy ő is megtette, és nézzem meg, meddig jutott azokkal a nagy álmodozásokkal... de meg kellett tanulnom bízni a saját döntéseimben. Muszáj volt. Nem adhattam meg neki a lehetőséget arra, hogy eltiporjon, méghozzá azzal a ténnyel, hogy már majdnem egyformák vagyunk.  
Beletöröltem a véremet a nadrágomba, majd kíváncsian emeltem fel a fejemet. Az már meg sem lepett, amikor szóvá tette, hogy szíve szerint karácsonyi dekorációvá tenné a testrészeimet, mert valljuk be, esetünkben az lenne a meglepő, ha nem így érezne. Bár ő inkább azért volt félelmetes, mert érzett... képes volt rá. Nem kapcsolt ki, minden érzelem, amely végigkísérte az életét, ott tombolt benne. Ha más nem, az emlékeiben. Többet tudott, többet látott... és tudtam, hogy méltó revansot tudna venni, ha egyszer rászánja magát. - Szóval bántasz, de nem túlságosan. El sem tudnám képzelni, milyen üres lenne az életed, ha véletlenül megölnél - bukott ki belőlem a véleményem. Életben akart tudni, mert jót szórakozott velem. Vagy rajtam. Már magam sem tudtam megmondani, hogy mi az a cél, ami vezérli, mert az túl egyszerűnek tűnt, hogy félelmei voltak velem kapcsolatban. Pontosabban, hogy olyanná leszek, mint ő, és a végén még tényleg elfeledkeznek arról, hogy valaha is létezett egy Tatia Petrova.
Csak kihúztam magam. Nem akartam hallani a szavakat, amelyek elhagyták a száját. Úgy beszélt, mintha a jövőbe látna, és tudná, hogy mi fog történni...és felhasználja ellenem azt, amitől a legjobban féltem. A magányt. Azt, hogy miattam halnak meg azok, akiket szeretek. Hogy végül nem marad senkim, de ő még akkor is itt lesz, hogy biztosítson arról, nem szenvedtem eleget. - Van még mondanivalód, vagy a nyílt hadüzeneted után végre hazamehetek a családomhoz? - kérdeztem, de nem sikerült olyan határozottan ez az előadás, mint ahogy azt előre gondoltam. Neki megvoltak az eszközei ellenem... nekem nem volt semmim. Gyengébb voltam, mint ő.

szervusz, néne. Cool  • [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Feb. 15, 2016 7:20 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Elena • Tatia

[You must be registered and logged in to see this image.]
Elvigyorodtam. – Nincs szívem? Mintha régebben azt mondtad volna, hogy nem én vagyok a legrosszabb közülünk… akkor mégis mim van, ha nem szívem? – Kérdeztem költőien, tettetett érdeklődésem a plafont verdeste. Nem pályáztam és semmilyen fődíjra, amit azoknak osztogattak, akik a legvérmesebbek és legrosszabbak voltak, tisztában voltam a saját adottságaimmal és éppen ezeknek a felszínre hozataláért küzdöttem. Elena jelenleg amellett, hogy felettébb idegesített és a feszültséget le tudtam vezetni a vele való elferdített kommunikációval, kísérleti alanyként is funkcionált. Kíváncsi voltam, mennyire tud felhúzni, újdonsült találkozásunk alkalmával miket tud mondani, amit még nem hallottam attól függetlenül, hogy ismét ugyanazt a keringőt jártuk, amit már eltáncoltunk párszor.
- Persze, hogy téged nézlek. – Nevettem fel röviden. Felettébb jól szórakoztam attól a ténytől eltekintve, hogy nem annak a társaságában voltam, akinek a jelenlétében a legkivirágozottabbnak járó elismerést megkaphattam volna. Az én táptalajon a romlás volt, kettőnk közül ő volt az, aki közelebb állt bármilyen pozitív dolgot leíró fogalomhoz. – Talán már jobban ismerlek, mint te magadat? Valószínűleg, ha te nem látod a hasonlóságot. – Elengedtem az állát és összeszorítottam az ajkaimat, mintha csak azt vizslattam volna, mihez kezdhetnék vele. Semmi konkrét nem volt az eszemben és vártam a pillanatot, amikor talpra áll és a mendemondákhoz híven harcos hercegnőként kezd viselkedni, de addig kiélveztem a sajátos helyzetet. Látni az értetlenkedést az arcán és kivárni, hogy összerakja a képet, rájöjjön, hogy már közel sem az a lány, akiért komplett városok mentek volna tűzbe, maga volt a megtestesült boldogság. Igen, nekem ennyit jelentett az elégedettség. Más emberek a szerelemben, családban, barátokban, munkában lelték meg a beteljesülést, az én személyemhez ezek nem igazán passzoltak volna.
- Szeretnéd, hogy én akadályozzalak meg abban, hogy olyanná válj, mint én? – Kérdeztem felvont szemöldökkel, mielőtt megcsóváltam volna a fejem. Ettől nekem volt egy sokkal jobb ötletem, ami az én szórakoztatásomra szolgált és sokkal hosszabb távra szólt. – Tudod, vannak olyan perceim, amikor elborul az agyam és legszívesebben kidekorálnám veled belvárost, mint ahogy a karácsonyi füzérekkel szokták. Az előbbi is egy ilyen volt. – Vallottam be. - Ilyenkor szerencse, hogy nem vagy a közelemben, mert biztosan élnék az őrület adta lehetőségekkel, de ha megtenném már nem lenne lehetőségem meggondolni magam. Most is csak annak köszönhető a váltásom, hogy nem sérültél meg jobban. – Aprót rántottam a vállamon és az arcára nézve kissé megkomolyodtak a saját vonásaim is. Igazuk volt a kívülállóknak… a tekintetünk különböztetett meg minket. Az enyém utoljára akkor volt ilyen, amikor átváltoztam és éppen keresztúthoz érkeztem. – Mindig rájövök, hogy sokkal jobban fogok mulatni, ha végignézem a változásodat… azt, hogy a halandó szeretteid meghalnak, hogy szépen lassan eltűnik mellőled mindenki, aki az apró kezeivel a földön tudna tartani. Szinte magam előtt látom a jövődet, de biztosíthatlak, hogy én melletted leszek. – Hangom ellágyult, mintha éppen anyai támogatásomról igyekeztem volna meggyőzni. – Nem foglak egyedül hagyni, hiszen én leszek az, aki a nagy szenvedések mögötti apróságokról gondoskodni fog… tartozom neked ennyivel.
monster [You must be registered and logged in to see this link.] 469



Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
■ the way for humanity

† Kedvenc dal :
back home
† Tartózkodási hely :
■ the place where nothing bad happens
† Hobbi & foglalkozás :
■ i'll be a little doctor
† Humor :
■ like a dead man's humor



Elena Gilbert ÍRTA A POSZTOT
Szer. Feb. 10, 2016 4:23 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
tatia & elena
same blood, different fire
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Neked nincs szíved. Így miért is kísérelném meg a lehetetlent, és próbálnék meg a szívedre beszélni? - kérdeztem vissza. Eszem ágában sem volt meghatni... habár elég gyakorta éltem ezzel az apró kis eszközzel. És tudtam, hogy az ő szíve is helyén van, csak éppen... valamiért nem úgy funkcionált, mint ahogyan azt normális esetekben elvártuk volna. Bár ha valakinek, hát nekem nem kellett volna Tatia Petrova elé elvárásokat fektetnem. Ahogyan neki sem elém. Talán elfértem volna amellett, hogy tudom, itt él a városban... de azt hiszem, ő túlzottan tartott attól, hogy kicsi ez a város ennyi egyforma nőnek. Legalábbis külsőnket illetően. Amúgy sem őt tartottam a legrosszabbnak. Akadt közöttünk egy még rosszabb, aki most éppen az emberség újonnan kapott átkától szenved. És emiatt... irigy is voltam rá.
Nagyot nyeltem. Szükségem is volt rá, annak ellenére, hogy inkább hagytam beszélni, hátha abból végül kiderül, ezúttal mi oka van a kötözködésre. Nem mintha nála nem lenne elég annyi indokként, hogy lélegzem, de Tatia Petrova tud ennél többet is. És pontosan ettől féltem... hogy jóval többet képes ártani, mint segíteni. Ha tesz egy lépést előre, nemsokkal utána léphet vissza kettőt. Damon régi énjére emlékeztetett. De felesleges lett volna elemezgetni az életét. Ő tudta pontosan, hogy mi történt vele, miért lett ilyen, és miért ezt az életet választotta. Én csak egy... általa feleslegesnek titulált leszármazott voltam, nem életvezetési tanácsadó. Amúgy sem tudtunk volna jó barátok lenni soha. - Igazad van. És most, hogy már négyen vagyunk, Oliver újabb trófeával fog gazdagodni, ugye? - kérdeztem kíváncsian. Kinéztem belőle. De ha ennyin múlik, hogy mást üldözzön a beteges szerelmével, hát... átadom a lehetőséget annak a több mint kétezer éves nőnek. Eleve furcsa volt belegondolni... mindannyiunkat több férfi vett körbe, rajongtak értünk, a kegyeinket akarták... talán pontosan ez juttatott mindannyiunkat oda, ahová végül kerültünk? Talán igaz, a szerelem öl, butít és nyomorba dönt.
Felvontam a szemöldököm. Ha nem ebbe a szituációba kerültünk volna, és nem ő lett volna fölényben, miközben én még azt az árválkodó vércseppet figyeltem a tenyeremen, még egy halvány mosolyt is villantottam volna felé, mikor azt mondta, voltak jó pillanataink. Talán voltak... több is, mint amire szívesen emlékeztem volna. Sosem gyűlöltem, mert többször segített, mint amennyiszer bárki elvárta volna tőle. Ott volt, amikor más nem tehetett semmit. És talán soha nem vallotta volna be mások előtt, de sokat tett azért, hogy a családomnak ne essen bántódása. A mosoly végül nem jelent meg, én pedig csak megráztam a fejem. - Ostoba vagy, ha tőlem félsz, nem gondolod? - bukott ki belőlem, miután ismét ránéztem. - Mit tudnék én tenni, ami akár csak a nyomaidba érne? - Ezzel sem azt mondtam hogy jobb vagy több nálam, elvégre nagyjából erősítettük ugyanazt a szintet, csak más eszközökkel, és ő már nagyjából ezer éve tette ezt. Én csak kicsivel több, mint húsz éve.
Nem is tudom, miért volt reflexszerű az, ahogyan összeszűkültek a szemeim a vallomása hallatán. Túlzottan hasonlítunk egymásra... - Te biztos engem nézel? - kérdeztem váratlanul, miközben újabb nagy nyelést kellett megejtenem. Nem értettem, miről beszélt... megjártuk már ugyanazokat az utakat, voltunk szerelmesek, néha játszadoztunk, mert azt hittük, nem húzhatjuk a rövidebbet. De ő erősebb volt. Minden szempontból, és ami engem összemorzsolt volna, azelőtt ő rezzenéstelen arccal állt, és tűrt volna. Esélyem sem volt soha, hogy olyan legyek, mint ő.
Amikor az állam ujjai közé került, nem tudtam elfordítani a fejem. Úgy hallgattam a szavakat, amik elhagyták a száját, és csak nem értettem, hogy mégis miért beszél, miről beszél, egyáltalán miért csinálja ezt. Túlzottan eltalált egy olyan pontot, amit szerettem páncéllal ellátni, a legfájóbb talán az volt, hogy jobban ismert másoknál annak ellenére, hogy sosem osztottuk meg egymással az élettapasztalatainkat. - Soha nem leszek olyan, mint te. De ha ettől félsz... tedd meg, akadályozz meg benne. - Éreztem a bennem ismét feléledő tüzet, a dühöt, amit a szavai váltottak ki. Megfeszült az állkapcsom, úgy álltam a tekintetét, a vizslató szemeket. Mintha tényleg képes lett volna belém látni, és velem ellentétben ő tudta, mi ez az egész. Megjárta az utat. Én nem. Ennek ellenére volt egy sejtésem, hogy nem azért jött, hogy a mentorom legyen.

szervusz, néne. Cool  • [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 22, 2016 9:14 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Elena & Tatia

two sides of the same coin

Élvezet volt látni a fájdalmát akkor is, ha pontosan tudtam, hogy egy pillanatig tart csupán, mivel legnagyobb szégyenére a vámpír fajnak már ő is egy volt közülünk. Mókusevő, szatyorból ivó, mégis vámpír, akinek megadatott a halhatatlanság, úgyhogy az a cseppnyi örömöm is elveszett, hogy egyszer megöregszik, járókerettel jár, szépen, lassan kimúlik és elfelejti a világ. Mocsok dolog a karma, ami biztosan arra tette fel a szabad napjait, hogy velem szúrjon ki. Paranoid tendencia, a családomban mindennapi. A hasonmásommal való találkozás még ezt is előhozza belőlem.
- A szívemre akarsz beszélni? – Széles mosolyt villantottam. Rosszul kellene éreznem magam amiatt, kikkel barátkozom? Hová kerültem, az óvodába és ő lenne az anyukám? Vicces. – Mindenkinek megvannak a maga keresztjei édesem, csak tudni kell jól bánni velük és akkor meg sem érzi az ember. Vagy neked ezt nem tanították a vámpírsuliban? – Kérdeztem érdeklődést színlelve, mintha azon a bizonyos színpadon játszottam volna, amit az előbb emlegetett. A főiskola idegesítően nagyokossá varázsolta, nem mintha eddig nem lett volna hajtépően utálatos. Minél ritkábban látom annál inkább rájövök, mennyire gyűlölöm ezt a nőt. Legszívesebben végigtörölném vele az aszfaltot.
- Oliver néha olyan ostoba, mint egy szamár, aminek bekötötték mindkét szemét. Szeretett téged, mert hasonlítottál Katherine-re. Katherine pedig rám. Valahol muszáj volt kiélnie a vágyait. – A térdeimre könyököltem, mintha mesedélutánon vettem volna részt. A bennem dolgozó, iránta érzett feszültség ellenére felettébb jól éreztem magam, a sorvadó, fekete lelkemnek szüksége volt a számára legdühítőbb teremténnyel való csevegésre. – De nem neki van baja, hanem nekem, mégpedig az, hogy nem kedvellek. – Megrántottam a vállamat. – Tudod egészen kis ideig azt hittem képes leszek megbarátkozni a gondolattal, hogy létezel. Voltak jó pillanataink, nem? – Felvontam a szemöldökömet, mosolyom kissé ravaszkássá, gunyorossá vált, persze majdnem elhánytam magam, ahogy arra gondoltam, segítettem neki a vérszomj megakadályozásának tanulásában. Hová tettem az eszem? Mi a fene járhatott a fejemben? – Aztán rájöttem, hogy igaz az a mondás, miszerint két dudás nem fér meg egy csárdában. Dühít, hogy túlságosan hasonlítunk és hogy magamat látom benned. – Bevallottam. Ideje volt, szükség lenne egy közjegyzőre, aki lefirkantja a szavaimat, mert ez egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt, ugyanakkor elengedhetetlen ahhoz a bizonyos tiszta vízhez. Egy komplex folyamat rajzolódott ki bennem okokkal, indokokkal, történésekkel, utalásokkal, következményekkel és ez a látomás túl szép és régóta vágyott volt ahhoz, hogy elengedjem. – Ott a vérünk, ami összeköt bennünket. Aztán vegyük a borzasztó személyiségedet, ami még Gandhi-t is a sírba kergetné, ha élne… hiszen mindig is olyan csodálatosan, emberien kedves, ösztönző, életerős és hittel teli voltál. De változol, Elena… dacolsz, nem tetszenek az eddigi élményeid, eleged van abból, hogy te vagy a fagylalt az étlapon. – Sóhajtottam, megcsóváltam a fejem, kezem közé kaptam az állát és szorítani kezdtem az arcát. – Én is így kezdtem. Te lassabban fogsz beérni, mert nincs melletted senki, aki terelgessen, viszont a végén nem fogjuk tudni megkülönböztetni, hogy ki melyikünk. – És ez piszkálta az én csőrömet. Nem volt szükségem még egy hozzám hasonlóra. A lehetőségére sem.

  Szeri van  || hey mama || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
■ the way for humanity

† Kedvenc dal :
back home
† Tartózkodási hely :
■ the place where nothing bad happens
† Hobbi & foglalkozás :
■ i'll be a little doctor
† Humor :
■ like a dead man's humor



Elena Gilbert ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 29, 2015 9:53 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Tatia && Elena
we are two different petrova

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nagyot sóhajtottam, majd kifújtam a levegőt, a szám széle pedig kissé megrendült, mikor önmagát nevezte erkölcsösnek és jónak. Érdekes feltevés volt, bár nyilván itt is megvan a rangsor, hogy melyikünk miben jobb és erkölcsösebb... de ennek az egésznek semmi értelme nem volt, azon kívül, hogy szerettünk nagyokat mondani egymásnak, csak hogy valamivel elüssük az időt. Ő nem félt tőlem, én pedig nem féltem tőle. - Ha nyugodtabban alszol éjszaka attól, hogy azt hiszed, erkölcsösebb és jobb vagy, hát én aztán nem kavarom fel a lelki világodat. Van egy olyan érzésem, hogy azt majd egy emlékeztető darabka fogja megtenni, ami vagy aki eszedbe juttatja, hogy mennyire vagy erkölcsös. - A saját csemetéjére utaltam. Persze, mindannyian ismerjük a már jól bevált történetet, az új világba menekülve hátrahagyott mindent, amit nem kellett volna. Én ezt soha nem tettem volna meg a tulajdon gyerekemmel, mert ők az elsők... - Múltkor láttam az eléggé régi... öhm... ex férjedet. Csinos darab - tettem aztán még hozzá. Nagyjából egy férfi is így hecceli a másikat. De tény, hogy nem volt kivetnivaló a férfi külsejében. Az már más tészta, hogy talán volt oka elhagyni. Csak éppen a legfontosabb "kelléket" hagyta veszni vele.
- Nincs szükségem arra, hogy kiselőadást tarts a félelemről. Te, aki ennek mestere vagy... mármint nem abban, hogy érezd, hanem keltsd más emberekben, talán a színház egy másik sorát kellene választania. Vagy magát a színpadot - billent oldalra a fejem. Tőle amúgy is jobb volt félni... mint megijedni. Képes volt olyasmit művelni, amire talán még ő maga sem volt büszke utána, de tudtam azt is, hogy a saját hergelésemmel csak magam alatt vágom a fát, és ez egyáltalán nem volt jó taktia a részemről. Más után kellett volna néznem. Vagy rögtön hazamennem oda, ahol nem kell félelemben élnünk az életünket.
Meg is tettem volna, mikor szavaival ismét magára vonta a figyelmemet. Vagy inkább azzal, hogy belemarkolt a hajamba, és a következő, amit éreztem, az a fájdalom volt. Hatásos. Mint mindig. Éreztem vért kisercenni az orromból, de tudtam, hogy nálam ez nem tart sokáig, így nem voltam nyugtalan. Csak hagytam, hogy a lábaim ne tartsanak, és így hallgattam végig, amit mondott, már ott guggolva mellettem. - Rettentő egyedi vagy, ha arra hallgatsz, aki pincsikutyaként kezel. Rájöhettem volna, hogy ezúttal sem neked van bajod, hanem Olivernek - értem az orromhoz, hogy az apró csepp vért letöröljem onnét. Oliver megannyi módon próbálta már tönkretenni az életünket, és ha nem jött össze neki... hát elintéztette mással. Beleillik a képletbe. - Téged, egyes egyedül téged minősít, hogy egy gyerekgyilkos a legjobb barátod. - Dühös lettem, ahogy eszembe jutott ez a keserű élmény, és ezt csak akkor fogtam fel igazán, mikor már a kocsi mellett lecsúszva estem újra a földre. - Nyilván az sem tartozik a kedvenc meséid közé, hogy az a legjobb barát belém szerelmes, és a plátói szerelme irányodban már régen a múltté. - Nem kellett volna. Nem kellett volna hergelnem.


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Szer. Dec. 02, 2015 11:16 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Elena & Tatia

two sides of the same coin

Elnevettem magam. Szívből jövő volt a kacajom, hallva a szavait képtelen voltam más reakciót adni. Mintha különb lett volna nálam vagy legalábbis velem egy szinten élte volna az életét… összesen annyiban hasonlítottunk, hogy benne is elkezdett dolgozni az arra irányuló vágy, miszerint több vasat tartson a tűzben és megpróbáljon egyesek szemében gaz csábítónak tűnni amiatt, hogy viszonya volt a kapcsolata mellett. Ha nem az én levesembe köpött volna bele, akkor tényleg csak egy, a szánalmas próbálkozására adott legyintés lett volna a reakcióm, de úgy, hogy azt a férfit keverte bele a történetbe, akit én szerettem hosszú ideig, kicsit változott a képlet. Kezdtem magam túltenni a múltnak ezen szeletén, ám nem mehettem el amellett, hogy neki is köszönhetően szakadt meg egy igencsak ígéretes volna az életemben. Nagy levegőt véve terveztem arra rájönni, hogy ez volt a legkisebb bajom, mondhatni megszabadulva a hibrid ezer éves árnyékától lehettem volna ismét szabad, mégsem teljesen sikerült… addig nem is fog, míg ki nem adom magamból az utálatot, amit a szörnyen idegesítő hasonmásom iránt éreztem.
- Ha az emlékezetem nem csal, és nem szokott, a te gönceidet én soha nem vettem fel. - Halvány mosoly játszott az ajkaimon. – Még az állítólag felettébb vonzó Damon-re sem vetettem szemet, pedig számtalan lehetőségem lett volna rá. A végére kiderül, hogy kettőnk közül mégis csak én vagyok a jobb és az erkölcsösebb? – Érdeklődve felvontam a szemöldökömet és rezzenéstelen tekintettel álltam, hogy hozzám vágja a sértésnek címzett mondandóját. Mondhatni leginkább ez is csak megmosolyogtatott, de bólintottam, hogy érezze, igenis figyelek rá és biztosan igaza van valamiben, amit eddig nem vettem észre.
- A félelem nagy úr, Elena. A legnagyobb ezen a világon és szorosan kapcsolódik hozzá az utálat is… szóval ha meg akartál ríkatni azzal, hogy az emberek már csak utálnak, nem sikerült. - Néztem rá komoly tekintettel. - Jobb, ha utálnak, mintha szeretnének. Az gyengeség. Sebezhető leszel és azok a sebek nagyon tudnak vérezni. Persze te, aki eddig is és most már saját elhatározásából ezer százalékig a jóság megélésének szenteli magát, erről mit sem sejthet. - Neki is megvoltak a maga tragédiái, de jó időben és jó helyre született… a sikeres emberek sem azért lesznek sikeresek, mert felettébb magas intelligenciával áldotta meg őket a sors vagy a gödörből is ki tudják kaparni magukat, hanem azért, mert az időzítés és a körülmények megfelelőek voltak. Ugyan a saját sorsunk kovácsai voltunk, de ha volt valami, ami ellenünk játszott nem volt nehéz a rosszabb utat választani.
Kapóra jött, hogy közelebb lépett hozzám. Mindössze egyetlen lépést kellett tennem, hogy belemarkolva a hajába a fejét egyenesen a kocsija tetejéhez tudtam ütni és ettől a cselekedettől azt érezzem, hogy a mellkasomról leszakadt egy nagyon régóta ott ücsörgő, súlyos réteg, aminek hála jólesően fellélegezhettem.
- Azt ajánlották, hogyha vissza akarom kapni önmagamat, akkor ártsak annak, aki a leginkább irritál… hogy ismét megérezzem, milyen íze van a vágyaim beteljesülésének. - Széles vigyorra húztam az ajkaimat, amikor leguggoltam Elena mellé. - Olivernek praxist kellene nyitnia, megint igaza volt. - A térdeimre könyököltem, államat a tenyerembe támasztva vizslattam Elenát. - Legszívesebben nyársra tűznélek és kidobnálak a főtérre, hogy az emberke azt higgyék, te vagy a főfogás a kertipartin. - Megragadtam a karját és felrángattam, az autójának dobva léptem el tőle, nem törődve a hangzavarral, ami a fém recsegése okozott. Sokkal jobban érdekelt a bennem tomboló jólét érzése.
  Szeri van  || hey mama || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
■ the way for humanity

† Kedvenc dal :
back home
† Tartózkodási hely :
■ the place where nothing bad happens
† Hobbi & foglalkozás :
■ i'll be a little doctor
† Humor :
■ like a dead man's humor



Elena Gilbert ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Nov. 19, 2015 7:08 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Tatia && Elena
we are two different petrova

[You must be registered and logged in to see this image.]
Mindig is szerettem volna a lehető legtávolabb tudni magamtól a hasonmásaimat, legyen szó akár Katherine-ről, akár Tatiáról. Tettem mindezt azért, mert tudtam, hogy milyen hatást váltanak ki belőlem. És azt sem szerettem, ha... úton és útfélen mindenki azzal szembesített, hogy nem kell már ahhoz sok idő, hogy én is olyanná váljak, mint amilyenek ők lettek. Az egésztől a hideg rázott, nem akartam egy velejéig gonosz nőszemély lenni, de valójában ez csak általánosítás volt. Tatia egy fokkal jobb volt, mint Katherine, viszont az utóbbinak is helyén voltak az érzései. Csak egyesek képesek olyan vastag kabátot is felvenni, hogy elrejtsék ezeket. Ez nem feltétlenül probléma, elvégre... akadnak olyan emberek, akiknek ez az életcéljuk. Én nem tudtam volna így élni. Eltitkolni egy csomó érzést azok elől, akiket szeretek és becsülök... akikért az életemet adnám. De mindig megfordult a ckocka, és inkább ők adták az életüket cserébe az enyémért. Felelőtlenek voltak és... megannyi élet eltemetése szárad a lelkemen. Ezeket pedig sosem fogom tudni lemosni magamról, történhet bármi, ez már... megtörtént. És senki nem képes a múltat eltörölni vagy megváltoztatni.
Csak felsóhajtottam. Nem tudtam, hogy ki az elsőszámú személy, akiről beszél, de azt igen, hogy ki az, akit akár a halálból is visszahozna. Bár ezt sosem köszöntem meg neki, elvégre aki az ő barátja, az nekem ellenségem.  És emögött nem egy piti indok lapul, nem azért gyűlölöm Olivert, mert Tatia barátja, hanem mert ott ártott nekünk, ahol tudott. És egyáltalán nem szándékoztam a barátaim közé fogadni. - Hát, már az is árulkodik rólad, milyen elmebeteg szadistákkal veszed körül magad. Vajon miattad hányan forognak a sírjukban? - kérdeztem költőien, habár igazából nem is akartam kimondani ezt az egész mondatot. Már úgy éreztem, mindent tudok róla, amit érdemes, és valójában... bárhonnan is néztük, kettőnk élete között még volt egy hajszálnyi különbség. De már tényleg csak egy hajszálnyi...
Már készültem volna beszállni az autóba, mikor a záró sorait meghallottam. Tőle már nem lepett meg a stílus és a szóhasználat, az sem, hogy mit gondol rólam. Azt sem tartottam kizártnak, hogy megőrjíti a gondolat, mely szerint Klaus hálója egykoron rám is kiterjedt, ő pedig kicsúszott abból a bizonyos ajándékkosárból. - Mindig is szerettük egymás ledobott gönceit felpróbálni - néztem vissza a szemeibe.   Talán erre mondták sokan, hogy ez az a bizonyos Petrova vér. Mindannyian beleesünk ugyanabba a csapdába. - De többé már nem tenném. Nem tenném kockára azt, amim van. Nekem már van miért élnem, téged viszont... azon kívül már nem nagyon éltet semmi, hogy szereted, ha félnek tőled. De... igazából már nem félnek - léptem közelebb hozzá. - Csak utálnak.


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Vas. Nov. 01, 2015 12:18 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Elena & Tatia

two sides of the same coin

Képe volt kihozni a sodromból, mégsem adtam meg neki az örömet, hogy dühösnek vagy éppen csak kicsit ingerültnek lásson. A fél létezésemet tettem volna rá, hogy mélyen, legbelül a jókislány álarca mögött mosolyra húzta volna a száját, ha látott volna szétesni, elvégre mi ketten mindig a legrosszabbat hoztuk ki a másikból. Én is láttam már vérbe gurult szemekkel és megnőtt agyarakkal, amelyek miattam bukkantak elő és szégyenszemre egyszer alul is maradtam kettőnk párbajában, amikor elindult a lejtőn lefelé való csúszásom a gyógyír bevételével. Ha nem változtam volna emberré, nem hittem volna, hogy kisbabát várok és nem utaltam volna rá magam Klaus-ra, akkor nem lenne semmilyen problémám a viselkedésemmel és azzal, hogy nem igazán találtam a helyemet a világban.
- Pedig Delena-val jól megvoltunk akkor is, amikor helyet cseréltünk, nem emlékszel? Édes kislány. Látom benne a potenciált. És volt olyan okos, hogy ne szóljon az apukájának, hiába tudta, hogy nem az anyja vagyok. - Megvontam a vállamat. Akárhányszor eszembe jutott az az ominózus este, amikor Oliver kívánsága miatt Elenának kellett tettetnem magam majdnem huszonnégy órán keresztül, elkapott a hányinger. Egy légtérben lenni egy kisgyerekkel, annak a nevelőapjával és a fehér kerítéses házukban tölteni az éjszakát felért egy rémtörténettel tekintve, hogyha valamiben, akkor a normális családi estékben való részvételben nem volt gyakorlatom a mai napig sem. Szégyelltem-e magam emiatt? Nem. Amiatt igen, hogy a cseppet sem ártatlan virágszál hasonmásomnak az is megadatott, amit én eldobtam magamtól attól függetlenül, hogy neki is megvoltak a maga keresztjei és titkos megmozdulásai, mint például a viszonya mindenki kedvenc hibridjével. Muszáj nekem mindenről tudni.
- Két embernek köszönhetem az életemet. Az egyik már ezer éve halott, a másikat pedig még a halálból is visszahozom, ha szükséges. Nincs más, akivel ezen a téren foglalkoznom kellene. - Az anyámról inkább nem beszéltem volna, főleg nem neki, Oliver-ről pedig tudta, hogy bármit megtennék érte. Sajnos nem rendelkeztem akkora gardedámmal, mint az előttem ácsorgó, akit még azok is meg akartak menteni, akik azt sem tudták, hogy létezik és szüksége is volt rá. Nekem nem. Magam oldottam meg a problémákat, kevés olyan volt, amely túlmutatott rajtam.
Elnevettem magam, majd egy szélesebb mosolyra redukálva a kacajomat megcsóváltam a fejem. Meg is lettem volna lepődve, ha nem húzza elő az érzelmi életemre vonatkozó kártyát, elvégre ő, a szeretettel teli lények megtestesítője mi mással foglalkozhatna, mint az én sivár lelkemmel? Felfogadhatnám a terapeutámnak.
- Csak nem érdekel, boldog vagyok-e és vár valaki otthon? Megnyugtatlak, nem változtam ezen a téren. Miután rájöttem, hogy hiába vagyok jó és érzelmes egy hozzád hasonló szaloncukorpapírba bújt cédát nem tudok felülmúlni, inkább hagytam az egészet a fenébe. - Megvontam a vállamat. Nagy tüske volt bennem, hogy ezen a színtéren mindig ő maradt talpon, de azt hiszem, kezdtem hozzászokni. És ahogy mondtam: nem voltam állandóan rászorulva arra, hogy érzelmileg támogatott legyek.
Szeri van || hey mama || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
■ the way for humanity

† Kedvenc dal :
back home
† Tartózkodási hely :
■ the place where nothing bad happens
† Hobbi & foglalkozás :
■ i'll be a little doctor
† Humor :
■ like a dead man's humor



Elena Gilbert ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Okt. 27, 2015 12:32 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Tatia && Elena
we are two different petrova

[You must be registered and logged in to see this image.]
Soha nem tudtam letagadni igazán azt, hogy milyen vér csordogál az ereimben. Valószínűleg ostobaság néhány jellemvonást a vérre fogni, de aki ismeri az őseimet, talán elhiszi, hogy ez bennünk, a vérvonalunkban van, és a genetika tesz arról, hogy generációról generációra felüsse a fejét pár olyasfajta tulajdonság, amely nemhogy előnyünkre, de a lehető legnagyobb hátrányunkra válik. Az önzőség és beképzeltség amúgy is népbetegség, de mindig is azzal nyugtattam magam, hogy talán a többi, valamelyest jobb tulajdonságom elnyomja azt, ami egyáltalán nem előnyös bennem. Sosem tudtam elvontatkoztatni attól, hogy mások miként bélyegeznek meg, ez pedig egyszer bizonyára a vesztemet fogja okozni, tetszik vagy sem.
- Mostanában inkább máshol hallatom a hangomat, nem Mystic Fallsban - jegyeztem meg egyszerűen. De teljesen biztos voltam abban, hogy nyomon követi az életemet, még ha ezt nem is vallaná be. Nem részletekbe menően, de az nyilvánvalóan egyértelmű számára, hogy az apám nyomdokaiba lépve az orvosin folytattam a tanulmányaimat, hogy egyszer olyan kitűnő szakember lehessek, mint az apám volt. Értettem megannyi célzást, amit felém intéztek olyanok, akik tudták, hogy vámpír vagyok. Miszerint ez nevetséges vállalkozás, mire fogok menni orvosként, miközben minden porcikám a pácienseim vérét fogja kívánni? De annyian élnek kontrollal... én miért ne lennék rá képes? És addigra talán már elsajátítatok valamiféle rendszert az életemben, ami nem fogja hagyni, hogy az ösztön legyen úrrá rajtam. - Már nehezen találnék olyat az életemben, amihez csakis a te segítséged jöhet jól. - Kivételesen ezt teljesen őszintén mondtam. - Tudod, nem vagy az a tipikus nagynéni alkat, úgyhogy még Delenát sem tudom rád bízni egy rövid délutánra - sóhajtottam fel lemondóan, ez a mondat azonban már az előzőtől eltérően gunyoros volt, és szemtelen.
Egészen addig nem váltak keménnyé a vonásaim, amíg szóvá nem tette, hogy szerinte elkallódtam, és nem foglalkozom azokkal, akikkel eddig tettem. - Azt hiszem, félreinformáltak. Te valószínűleg hajlamos vagy megfeledkezni azokról, akiknek az életedet köszönheted, de... tudom, ebben a korban már elég súlyos dolgokat művel a demencia. - Kezdtem rájönni, hogy a gúny már tényleg csak fegyver volt a kezemben, és egy álarcot adott a kezembe, amelyet magam elé tartva talán nem látja majd meg, hogy rajtam könnyebb fogást találni, mint rajta. Csak volt egy apró gikszer, és az az volt, hogy ezzel a gúnyos álarccal pont olyat akarok sértegetni, akinek a haragját a kelleténél jobban nem kellene kivívnom.
- Szóval - kezdtem bele ismét, és elléptem a csomagtartó mellől, hogy megcélozzam az autó vezető ülését. - Remélem, más mondanivalód nincs. Damon már vár, nem szereti, ha megvárakoztatják. Neked esetleg... oh. Majdnem elfelejtettem. A jégkirálynő nem tárulkozik ki - forgattam meg a szemem.  


[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 1:12 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next
Vissza az elejére Go down
 

Hotel melletti sikátor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4  Next

 Similar topics

-
» Mystic Falls sikátorai
» Staunton - Mystic Falls melletti kisváros

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Belváros-