A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 
Hotel melletti sikátor


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
to love is to destroy, and to be loved is to be destroyed.


† Kedvenc dal :
ԅ F I G H T songG A S oline
† Tartózkodási hely :
ԅ mystic falls ♡
† Humor :
ԅ lame ♡



Scarlett Joy Kournikova ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Okt. 06, 2014 10:30 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
scarlett & ryan & mia
you scared me to death
[You must be registered and logged in to see this image.]
Az életem egyértelműen darabokra hullott abban a pillanatban, mikor megláttam Ryan holtestét ebben a sötét, kis sikátorban. A fájdalom, mi lelkemet mardosta a legelviselhetetlenebb fajtából származott. Nevetséges, hogy tegnap még bőszen kívántam a halálát most pedig összetörtem attól, hogy elveszíthettem. Érzelmeim követhetetlenül gyorsan változtak, de egy pillanatra sem bántam. Mert végre valami olyasmit tapasztalhattam meg, amit soha egész életemben. Teljes szívvel, őszintén szerettem valakit és ez a valaki Ryan volt. Még akkor is, ha csak öleléseket váltottunk egymás között tudom, hogy ez sokkal több volt annál, mint mikor mást megcsókoltam. Sokkal intimebbként hatott vele egy ölelés, mint mással egy csók. Tegnap még úgy hittük, hogy testvérek vagyunk aztán ez az egész kép úgy hullott darabokra, mintha mi sem történt volna. Ez egy fal volt, ami elhatárolt bennünket egymástól és most, hogy már nem áll határozottan kettőnk között az egymás iránt érzett gyűlölet és megvetés átalakult valami mássá. Egy sokkal kellemesebb és boldogabb érzéssé. Megkönnyebbültem, mikor újra láthattam a szép szemeit és arcának újra kellemes színt kölcsönzött az élet. Nem mondom, hogy kicsattant az egészségtől, de élt. Nekem pedig ez a puszta tény többet jelentett bármi másnál. A saját életemet képes lettem volna eldobni érte. Pedig csak akkor eszméltem rá, hogy mennyire szeretem, mikor már túl késő volt. De itt van egy újabb esély a számunkra és ezt nem fogom elszalasztani.
Némán figyeltem kettejük párbeszédét. A boldogságtól alig bírtam megszólalni. Annyival jobb volt, hogy újra élve láthatom őt. Szinte észre sem vettem a jeleket, hogy ez mennyire kikészítette Mia-t. Elvette az eszemet a boldogság, de idővel reagáltam rá és segíteni akartam, de nem tudtam, hogy mégis, hogyan segíthetnék neki. Egyszerűen nem voltam boszorkány nem érthetem ezt az egészet. A természetfelettihez csak annyi közöm van, hogy egy sötét éjszakán Ryan nyakamat törte, miután vérével itatott. A gyűrűért sem kellett alkudoznom, hiszen tőle kaptam. Vicces, hogy mikor először találkoztam Mia-val le akartam tépni az ujjamról most pedig a világ minden kincséért sem venném le az ujjamról.
Hátraléptem és hagytam, hogy Ryan segítsen. Rettegtem, hogy Mia miattam fog meghalni. Azzal nem bírnék együtt élni. Nem vagyok hajlandó olyan árat fizetni, hogy egyiket elveszítem a másik miatt. Egyszerűen nem lennék képes együtt élni ezzel. Pontosan ezért kértem Mia-t, hogy segítsen, mert nem tudom elképzelni az életemet Ryan nélkül. Ugyanakkor azt sem tudnám elviselni, ha Mia az önző kérésem miatt halna meg. Önző módon mindkettejüket életben akarom tartani. A gyomrom egy csomóba állt össze, hiszen ha ez a kis próbálkozás nem sikerül Mia-nak miattam lesz baja.. Én pedig azzal nem tudok együtt élni.
Halovány mosoly kúszott az arcomra, mikor láttam, hogy Mia is végre kezdi visszanyerni az erejét. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Akkor ezek szerint ez mindenki túléli ezt az egészet. Nehéz volt ez az egész, de legalább túl vagyunk rajta és mindannyian élünk. Legszívesebben ugrándoznék és sikongatva körbefutnám mindkettejüket.
– Nagyon hálás vagyok, Mia. Egy örökkévalóságra az adósod vagyok. Lehet, hogy nem kellene ilyen könnyen úgymond eladnom a lelkem, de tudom, hogy te nem élnél vissza ezzel. Még egyszer nagyon, de nagyon köszönöm, hogy megtetted ezt értem.. Értünk. – Alig ismerjük egymást mégis ekkora áldozatot hozott értem. A saját életét kockáztatta pedig nem lett volna kötelessége. Magamhoz öleltem volna, de nem akartam túlzásokba esni ezért egy barátságos mosolyon kívül nem tettem semmi mást. Legközelebb remélhetőleg sokkal kellemesebb körülmények között találkozunk. Ahogyan elhaladt én odafordultam Ryan-hez és a karjaiba vetettem magam olyan szorosan öleltem, mint még soha. – Ne merészelj engem többé elhagyni.. Nem bírnám elviselni, Ryan. – Mondtam és a fejemet a vállához fúrtam. Szeretem ezt a férfit. Ő pedig engem szeret. Ennél boldogabb jelen pillanatban nem is lehetnék. Nem érdekel, hogy egy sötét sikátor kellős közepén ölelkezünk. Most csak ő és én létezünk. Semmi más nem számít csak az, hogy szeretjük egymást.

 
[You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Okt. 06, 2014 3:18 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4




Scarlett & Mia & Ryan
I do not know what can I do or think
[You must be registered and logged in to see this image.]
Akárhányszor hoztam vissza valakit a halálból, annyiszor fogtam fel, hogy az erőm véges, és a túlvilág egyensúlyába beleszólva a saját jövőm is kockára teszem. Az ellenségeim sora így nem csak a földön, de odaát is egyre nőtt, hisz visszaéltem azzal, amit kaptam a természettől, és amit egyszer az elvesz, azt már nem lehet visszaszerezni. Én mégis megoldottam, visszacsináltam, de féltem, hiába segítek ezzel másokon, ha egyszer valami balul sül el, az az én életemen kívül másét is könnyen keresztbe törheti. Hiú ábrándokat soha nem kergettem, most is előre mondtam, ha meg akarja ezt tenni azért, akit szeret, segítenie kell. A baj ott kezdődött, hogy nem boszorkány volt, csak egy elveszett vámpír lány, a zavaros érzéseivel, és egy minden bizonnyal halott vámpírboszorkány. A párosítás nem nekem játszott, inkább ellenem. Igyekeztem megtenni mindent, ami erőmből kitelt, de ahogy éreztem, hogy az élettelen lélek visszatér, úgy éreztem, hogy belőlem szinte kiszállni készül a lélek. Megnyugtató látni, hogy ők ketten tökéletesen jól vannak, én viszont olyan lettem, mint egy mosott hulla.
-Ha azt mondtam volna, hogy itt vagy, szerinted mennyire rémült volna meg? Az erejére volt szükségem, nem a még inkább összetört lelkére. -forgatom meg szemeim, hangomban egy csepp kedvesség sincs, de egy halovány mosolyt azért villantok a szóban forgó vámpírlány felé, majd tekintetem újra a boszorkány génekkel megáldott fiúra siklik. -Cserébe megteheted, hogy többet nem halsz meg.-kacsintok rá, de az erő, úgy kezd el kiszállni belőlem, hogy hangom elakadva próbál rólam mégis megnyugtató életjeleket a külvilág felé préselni.
-Ne hálálkodj, érted tettem, nem másért.-húzok ajkamra mosolyt, de épp annyira erőltetett, mint amennyire nem őszinte. –A nevem Mia Sanford. Más körülmények között ölnék, hogy megismerhetlek, de így ezt túlzás lenne kijelenteni.-mutatkozom be én is, valamiért pedig reménykedni kezdek az első és utolsó találkozásban. Meg kell hagyni, a humorát még értékelném is, viszont így, ahogy a helyzet most áll, azzal igyekszem foglalkozni, hogy életben maradjak, nem pedig a viccmesélős részével a dolgoknak.
A hideg fal fejemhez ért, de tekintetemmel már csak valamiféle fénycsóvákat láttam a távolban. A távol viszont közelebb volt, mint amennyire gondolhattam volna. Tudtam, hogy mit kellene tennem, de testem minden mozdulatomnak ellenszegült, éreztem, ahogy a szívverésem olyan lassú lesz, mintha két erős tenyér markolna rá, és próbálná mellkasomból kihúzni. Ryan hangja mégis szinte fülembe süvített, gondolataim pedig így bizonyossá tették számomra, hogy ha élni akarok, most is küzdenem kell egy kicsit.
-Resumptio-mormogom, amikor a fény erejét magamba szívom annyira, hogy magamon segítsek annyira, legalább a földről fel tudjak állni. Mély levegőt veszek, igyekszem egyenletesen lélegezni, és összpontosítani, sikerem viszont elég lassú. A fejem zúgása múlni látszik, majd a szemem előtt újra éles lesz a kép, és tisztán látom a helyet, a falak repedését, a gyertyák lángjának körvonalait. Elmosolyodom. Gyenge, halovány mosoly, de mosoly.
-Azt hiszem, most már kvittek vagyunk.-suttogom kissé erőltetve magam, majd kezem a hideg földre teszem, és bár szédülve, de lassan felkelek  a földről. Egyenletesen emelkedem, minél kisebb erőt kifejtve. Gyalog jöttem, gyalog haza is kell találnom.
-Tudod, hogy hol érsz el.-mondom Scarlett-re nézve, majd mindkettejükre rá-rá nézek egyesével, miközben folytatom.- Bár javaslom, ne keveredjetek ilyen helyzetbe.-tanácsolom, megfordulok és elindulok a biztonságot és kényelmes ágyat nyújtó ideiglenes lakószobám felé. Egy dologra nagy szükségem volt most. Egy kiadós pihenésre, némi vérre és egy napra, amikor az erőm egy villany felkapcsolásához sem használom. –Ha bajba kerül, te leszel az első, akivel elbeszélgetem.-suttogom, bár valószínű, hogy mind a ketten meghallják, amit mondok, mégis elég egyértelmű volt a célzás, hogy kire is értettem. Lépteim lassúak ugyan, de egyre jobban érzem magam, jobban, mint voltám, de rosszabbul, mint lehetnék. Ilyen az, ha a képességem mértékletes használatát figyelembe nem véve rohanok a vesztem felé, egy kikövezett és sokszor már megismert úton. Idős vagyok, de nem elég körültekintő, s ezen sürgősen változtatnom is kell.

|Broken Wings| 619 | 40  |
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szer. Okt. 01, 2014 6:41 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
Scar & Mia & Ryan
Bye, bye life.
Ennek a boszinak abszólút semmi humorérzéke sincs. Eszemben sincs őt kritizálni, hisz éppen az előbb hozott vissza az életbe, de azért valamilyen minimális mosolyszerűséget villanthatna, ha már rögtön ébredésem után kierőltettem magamból egy leheletnyi humort. Persze könnyen lehet, hogy ő nem viccnek vette ezt az egészet és csak felbosszantanom sikerült, de a helyében mindenképpen boldog lennék, hogy nem a semmiért hajtott végre egy ilyen bonyolult varázslatot. Szavaim azt jelentették, hogy élek.
Persze ennek ellenére is borzasztóan hálás voltam neki. Visszahozott az életbe, amelyhez nem kis tehetség és erő kell, így még mindig nem teljesen értem, hogy miért tette meg ezt, amikor egyáltalán nem ismert. Oké, hogy Scarlettel már találkozott előtte, de nekem akkor sem tűnt, úgy mintha olyan hatalmas barátok lennének. És mivel magamból indulok ki, számomra még mindig abszolút érthetetlen, miért tette ezt a boszi. Hacsak nem akar cserébe valamit, hihetetlenül jó arc lehet avagy nem csak belőlem vált ki kétségbeesetten segíteni akarást Scar egyetlen csepp könnye. De komolyan, létezik olyan ember ezen a bolygón, aki nyugodt szívvel hátat fordítana ennek a tüneménynek, amikor éppen magába zuhanva zokog?! A világ összes kincsében fogadnék rá, hogy a válasz nem.
- Szóval mégsem hallottál? Hullaként itt rekedve már elkezdtem hálálkodni. - ráncoltam homlokom. - De ez esetben köszönöm. Az adósod vagyok. - mondtam neki halkan, de határozottan.
Nem szeretek tartozni vagy bármivel is jönni valakinek, de ez esetben úgy érzem, ez alól nem kúszhatok ki. Ezért nem szeretek senkitől sem segítséget kérni. A hálálkodás utána olyan lelombozó és méltóságfacsaró, hogy utána úgy érzem, meg sem érte kikérni a segítségét. Ez az eset természetesen kivétel. Az életemet mentette meg, amiért a lehető legnagyobb szívességet tette meg nekem, amit talán sosem tudok majd visszafizetni és egyszer lehet, hogy bánni fogom, de most képtelen vagyok ilyenekre gondolni.
- Egy ártatlan vicc volt. - leheltem erőtlenül. - Egyébként meg a nevem Ryan Odair. - Őszintén reméltem, hogy nem veszi zokon, ha nem fogok kezet fogni vele, esetleg kezet csókolni neki. Szerintem észrevette, hogy jelenleg nem abban az állapotban vagyok. Legszívesebben csak lefeküdtem volna és medve módjára átaludtam volna a telet. Hamvaimból visszatérve úgy éreztem magam, mint aki épp most futotta le a Maratont.
Még mindig enyhe nyomást éreztem a mellkasomban és végtagfájdalmaim sem segítettek abban túlságosan, hogy képes legyek feltornászni magam ülőpozícióba. Azért nagy nehezen, a tenyeremre helyezve a súlyt, felültem és hátamat nekivetettem a hideg betonfalnak. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen pocsék, ha az ember visszatér a halálból. Bár viszonylag kezdtem jól érezni magam. Hányingerem, zihálásom és szédülésem is elmúlt, már csak a fejem zúgott, de az valami istentelenül.
- Nagyon helyes. - mosolyogtam rá Scarlettre, majd erőtlen karom felemelve végigsimítottam puha arcbőrén.
Kissé elfehéredtem, amikor megláttam, hogy a vámpírboszi elgyengül. Tudtam, hogy ez minek a következménye. Valószínűleg túl sok energiát használt fel a varázslatához, amivel feltámasztott engem. Ez eléggé szokatlan módon, de megérintett. És nem jó értelemben. Nem elérzékenyültem, amiért annyi energiát ölt bele az életmentő bűbájomba, hogy őmaga hal bele, hanem határozottan megrémültem. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy nekidől a falnak és egyre jobban hagyja el magát.
Én nem tudtam használni az erőmet, képtelen voltam varázslattal segíteni rajtam. Éppen egy perce tértem vissza a halálból, senki sem várhatja el tőlem, hogy most jöjjön vissza a varázserőm. Én mégis tenni akartam valamit. Ő megmentett engem, én megmentem őt. Ez így igazságos.
Fejemet jobbra-balra forgattam valami mentőövért kutatva a keskeny sikátorban, amikor végre megláttam a már lángjukat vesztett gyertyákat. Lehunytam a szemem és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy legalább pár darabot begyújtsak. Első próbálkozásra csak két szálat sikerült meggyújtani, de másodszorra már majdnem az összes égett, amelyet Mia az előbb kipakolt.
- Koncentrálj rájuk. - mondtam rekedten és igyekeztem a hangomat minél feljebb emelni, hogy a szédelgő vámpírboszi is jól hallja. - Gyerünk! Nyerj belőlük erőt. - biztattam.
Nem sokszor, de egyszer-kétszer már velem is előfordult, hogy túlléptem a határaimat. Egy sebgyógyítás vagy villanyleoltás még nem szív le túlságosan, de bizony akadnak olyan varázslatok, amelyek után úgy érzem magam, mint egy élőhalott. Ilyenkor vagy ötszáz gyertyát meggyújtok magam körül, esetleg ősrégi, antik, boszis könyvekből merítek energiát majd átalszok pár napot. Ez általában bejön. Legalábbis még nem nyiffantam ki. Emiatt nem.



Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
to love is to destroy, and to be loved is to be destroyed.


† Kedvenc dal :
ԅ F I G H T songG A S oline
† Tartózkodási hely :
ԅ mystic falls ♡
† Humor :
ԅ lame ♡



Scarlett Joy Kournikova ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Szept. 20, 2014 10:22 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
scarlett & ryan & mia
no, please don't leave me, i love you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Furcsa, hogy pont egy ilyen pillanatban gondolom végig, hogy mi értelme is van az életemnek. Rá kellett jönnöm, hogy Ryan nélkül semmi. Most már ő jelent nekem mindent. Rajta kívül nincsen senkim és abban sem vagyok biztos, hogy ő is ugyanazt érzi irántam, amit én iránta. A szívem minden szeretetével szeretem. Annyira, hogy már fáj és ezt csak ebben a pillanatban vettem észre. Mikor már késő volt. Élettelen testének bevallottam az érzéseimet, mert úgy éreztem, ha nem tetszem megőrülök. Nem tarthattam magamban. Egyszerűen nem bírtam volna főleg, mivel ekkora erősséggel törtek rám az érzések és, ha benn tartottam volna, akkor azt hiszem felrobbanok az egésszel együtt. Fáj, hogy nem láthattam a reakcióját, hogy szemeiben nem láthattam megcsillanni a vidámság apró szikráját. Ó, a fenébe még a megvetést is jobban viseltem volna vagy, hogy a képembe röhög, mint azt, hogy az arcát simogatom, amin egyetlen egy izom sem rándul meg. Nem azért, mert lefagyott, hanem mert meghalt. Én pedig vele haltam meg. A lelkem csak akkor lehet újra teljes, ha ő az oldalamon van, ha fogja a kezemet és azt mondja, hogy szeret. Vagy, ha nem is mondja soha sem és, ha visszatér körberöhög, amiért ennyire nevetséges és gyenge vagyok én akkor is halovány mosollyal távoznék innét. Megtört lélekkel együtt, de halovány mosoly ott lenne az arcomon, hiszen életben lenne én pedig csak ezt akarom. Furcsa. Meg akartam ölni most pedig a saját életemet is képes lennék eldobni azért, hogy élhessen. Mert nekem ez a legfontosabb dolog a világon más egyáltalán nem számít. Szeretem őt. Azt hiszem ez a szerelem.. Hogy mindenre képes vagy egy emberért. Hogy az elveszítése akkora fájdalommal jár, hogy úgy érzed soha többé nem leszel a régi. S ez a fájdalom egy pillanatra sem múlik el. Újra és újra belemar az ember lelkébe. Én már jó ideje itt vagyok ezen a világon, de még soha nem éreztem ennyire intenzív fájdalmat. Akkor sem, mikor a párnámra hajtva a fejemet sirattam édesanyám emlékét, akit mind a mai napig szeretek és tisztelek. Erősebb volt nálam. Sokkal erősebb bárkinél. Én pedig csak álmodozhatok arról, hogy egyszer olyan erős leszek, mint ő. Szó sincs most fizikai erőnlétről. Ez az egész a mentális dolgokról szól. Az érzelmeimet soha nem voltam képes kontrollálni. Ő pedig képes volt álarcot aggatni magára és úgy tenni, mintha nem sajdulna bele a szíve minden egyes pillanatba, amit nem tölthetett a szerelmével, akinek még a nevét sem tudom. Talán megkérdezhetném Ryan-t, mikor újra a karjaiba borulhatok. Bár ez valószínűleg egy olyan téma, amiről nem kíván többet beszélni, de engem érdekel az apám.. Egy seggfej volt. De azért szeretném tudni, hogy örököltem-e valamit tőle. Az emberek mindig azt mondták, hogy az édesanyám klónja vagyok, de én sosem tudtam úgy igazán felfedezni pár hasonlóságon kívül többet. Egyáltalán nem éreztem úgy, mintha tükörbe néznék.
A varázslat közben próbáltam az érzelmeimre koncentrálni. Nehezen ment főleg, hogy láttam milyen állapotba hozta ez a varázslat Mia-t. Abban a pillanatban meg is feledkeztem arról, hogy mi is történt, mikor meghallottam Ryan fülbemászó hangját és rápillantottam újra láttam azokat a gyönyörű immár újra élettől csillogó szemeket. A szemeimbe újra könnyek szöktek, de immár a boldogság könnyei voltak ezek, hiszen visszakaptam azt a személyt az életembe, akit mindennél jobban szeretek és most már soha többé nem fogok elereszteni. Könnyeimmel küszködtem, miközben azt figyeltem, hogy milyen párbeszéd zajlik le közöttük. Hallottam a hangjukat láttam, ahogy mozog mindkettejük szája, de a szavak nem jutottak el az agyamig, hiszen minden egyes porcikámat a boldogság töltötte be. Életben van! Újra.. Én pedig ezért nem is lehetnék hálásabb. Mikor kimondta, hogy ő is szeret úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb vámpír a földön. Vagy az egész univerzumban. Mosolyogva simogattam az arcát, miközben folyamatosan a gyönyörű szemeit fürkésztem a könnyfátyolón keresztül, ami nem akart megszűnni. –   Megértettem. – Mondtam egy sóhaj kíséretében, majd visszatértem a valóságba. Eddig kettőnk kicsi burkában tartózkodtam megfeledkezve arról, hogy van itt egy harmadik személy, akinek hatalmas hálával tartozom. –  Mia.. El sem mondhatom, hogy mennyire hálás vagyok.. – Mondtam, majd felpillantottam rá és észrevettem, hogy mennyire rossz passzban van. –  Elég rosszul nézel ki.. Tehetek érted valamit? Hozzak ide valakit.. Vagy valami? – Féltem. Rettegtem, hogy az én hibámból valami komolyabb baja esik azt nem tudnám elviselni. Bármennyire is szerettem volna a boldogság tengerében úszkálni Mia-nak szüksége volt rám, ahogyan nekem is szükségem volt rá ehhez az egészhez.
 
[You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Szept. 20, 2014 7:14 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4




Scarlett & Mia & Ryan
I do not know what can I do or think
[You must be registered and logged in to see this image.]
Tégy egy próbát. Boszorkány vagy, mellesleg vámpír is, s csinálj meg egy olyan varázslatot, ami lényegében visszahozza a túlvilágon ragadt lelket a testébe, mindezt úgy, hogy a lány, akiből erőt meríthetsz, épp annyira van a toppon lelkileg, mint amennyi energiád neked van. Ha ez nem lenne elég, fejeld meg egy szellemmel, akit eszedbe sincs látni, mégis minden porcikád óhatatlan figyelmet szentel neki, hisz egyfajta kapocs vagy a túlvilághoz. Ezek után sózd és borsod a helyzetet, ami leginkább abban merül ki, hogy a szellem beszél hozzád, te pedig pontosan tudod, hogy a helyzet a minimum szintre, s még az alá hozza az erőd, ami eleve azon a szinten ácsorog. Nos, ez lenne a ma esti vacsora receptje, ami nem mellesleg most körülöttem forog le, pár perc alatt alakult ki, s nagyon úgy tűnik, hogy bár hasonló hosszan fog tartani, te leszel az egyetlen, aki csak kárát látja a helyzetnek. De legyél jó indulatú, kedves és segítőkész, mert az embere és te magad is ezt várod el önmagadtól. A remekbe szabott akciómba pedig nem, hogy örömöm, de kezdetleges jóslattal kijelenthetően a halálom láthatom beteljesedni. Remek, bizalomgerjesztő érzés. Ha még nem gondolkodtál ez azon, hogy neked is vannak e határaid, amiket nem érdemes feszegetni, akkor gondolkozz el rajta, s rá kell jönnöd, hiába tudod, hogy a józan eszed észérvei erősek, mégsem hallgatsz rájuk egyszer sem, inkább makacskodsz és bebizonyítod magadnak, hogy a határok elmozdíthatóak. Vagy mégsem.
Elmondom, hogy mit kell tennie, nem figyelek arra a zavaró szellemre, akinek az élete a tét, a szó szoros értelmében véve a miénkkel együtt. Nehezen ugyan, de minden körülményt igyekszem a legjobb állapotába hozni, és rendezni a helyzetem, biztosítva elsősorban a saját életem. De óhatatlan érzem, ahogy az energia, amit használok, testemben forogva szinte felemészt, orromon apró csepp vér csordul ki, kezemen landolva. Érzem a vibráló levegőt, azt a csöppnyi, de elegendő pluszt, amit a köztük lévő kötelék ad, majd azt, ahogy a testbe újra lélek költözik, és visszanyeri korábbi, normálisnak mondható helyét.
A fiú szavai egyszerre kezdenek bosszantani, nyugtatnak meg, hisz mégiscsak sikerült.
-Egy köszönöm elsőre megtenné.-mosolyodom el fanyaron, ahogy a vért letörlöm orrom alól, majd igyekszem nem tudomást venni arról, amit ez a kis ficsúr pár szavával megpróbál kérni, de inkább követelésnek hat szájából. Sajnálatára nem vagyok jó passzban, mellékesen soha nem voltam jó tanár, egyéb okok miatt pedig most semmi másra nem tudok gondolni, csak egy puha ágyra és némi vérre.
-Először is, a neved sem igazán tudom. Másodszor, nem menő, hanem életveszélyes, harmadszor pedig a meg kell jelen pillanatban elég túlzás, alig élsz.-szólalok meg kissé rosszallóan, majd a lány boldog arcára nézek, és rádöbbenek, hogy megérte mindez. Rádöbbenek, hogy én mit hagytam ki az életemből, mit szalasztottam el, s mi az, ami talán már soha nem lehet az enyém. Az érzés lelohasztó, és ahogy megmozdulni, s felállni próbálok, lábaim felmondják a szolgálatot, a sikátor falának dőlve csúszok vissza a földre, fejem pedig egyenletesen lüktetve hagyja, hogy megfagyjon bennem minden energia, ami maradt, s ami életben tartott. Fülemben dobog az utcányira elhaladó emberek szívverésének zaja, a vér utáni vágyam, pedig kínozva marja torkom és próbálja nem fájdalmasan, de mégis erőlködve, előhozva fogaim, kevesebb, mint több sikerrel, hisz az akaratom újfent győz a természetes vágyakozásom felett. Meglepő. Viselkedésem már-már megszokott, a helyzet, amilyen ez is, nem az első, s gyanítom a makacsságomnak köszönhetően nem is az utolsó lesz. Erőlködésem mégis hiába való, ha egyszerűen elhomályosul a külvilág, s szinte érzem, ahogy a halál szoros marka nyakam köré szorul.
A nyakamban lógó kő hideg érintése anyám ideges hangját hozza tudatomba, s ahogy oldalra billen a fejem a falon, kezem lassan ugyan, de biztosan érinti meg a követ. Egyszer, még kiskoromban azért kaptam, ha szorult helyzetbe kerülnék, megnyugtasson. Kár, hogy most a helyzet a szorosabbnál is szorosabb….

|Broken Wings| 621 | 40  |
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Szept. 19, 2014 11:18 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
Scar & Mia & Ryan
Bye, bye life.
Ez biztosan valami jel. Az égiek így akarják a tudtomra adni, hogy valamit nagyon nem csinálok jól. Elég drasztikus módszereket alkalmaznak, de mindenképpen hatásos, mert így legalább elgondolkozok rajta, mit csesztem el. Az a baj, hogy beleszerettem? Ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy ezt tiltják odafent, mert éppen akkor érkezett el ez a katasztrófa, amikor rájöttem, hogy mi ez az érzés.
Csak tudnám, hogy miért lenne ez probléma bárkinek. Talán Do miatt? Igen, ő semmiképpen nem érdemli meg, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam bármivel is. Azonban még ő is kimegy a fejemből azokban a pillanatokban, amikor Scarlett a közelemben van. Nem tudom felfogni, hogyan lehet ilyen hatással rám. Hiába próbálok, próbálnék küzdeni ellene és bebeszélni magamnak, hogy ez így nem fair és egyébként is, hogyan érezhetne úgy, mint én azután, hogy tönkretettem az életét. És végül is ezt hittem egészen idáig. A hotelszobában történtek után pedig már teljesen biztos voltam benne, hogy semmi esélyem nála. Magam is meglepődtem, hogy mennyire letört ez a tény.
Most pedig itt guggolok mellette, leszúrt holttestem előtt és nézem, ahogy könnyeivel küszködve vall szerelmet. Annyira akartam, hogy ő is meghallja, én is hasonlóan érzek. Azért szerettem volna újra élni, hogy elmondhassam neki, letörölhessem a könnyeit és megnyugtathassam egy hosszú öleléssel.
Kissé megnyugodtam, amikor a boszorkányképességekkel rendelkező vámpír nőszemély ugyanúgy lehurrogta Scar eszement ötletét, miatt ahogyan én tettem volna, ha lett volna rá lehetőségem. Ezután már egy kicsit jobban is bíztam benne. Érti a dolgát, az biztos és remekül használja mágikus képességeit. Valamiért biztos voltam benne, hogy nem ez az első ilyen kemény, nagy erőfeszítéseket igénylő varázslata. Egy kicsit irigyeltem is a tehetségéért, mert bár én is birtoklok ilyen képességeket, jobbára csak lappang bennem, illetve kisebb varázslatokat hajtok végre más emberek szívatása, illetve a kávéfőzőm önálló működése érdekében. A legnagyobb varázslatom az volt, amikor megöltem a nevelőapám. Ő láthatóan gyakorlottabb volt, így magabiztosabban is bánt az erejével.
- Te látsz engem. - mondtam kikerekedett szemekkel. Kissé meglepett, bár számíthattam volna rá, hogy ő látni fog engem. Volt már dolgom nekem is szellemmel, de most annyira el voltam foglalva a nem is olyan rég bekövetkezett halálommal, hogy eszembe sem jutott olyasmikre gondolni, hogy kísértet képében bárki is megláthat. - Köszönöm, hogy segítesz. - szólaltam meg első döbbenetem után. Tudtam, hogy minden bizonnyal nem fog reagálni, hiszen azzal teljesen összezavarná Scart, de úgy éreztem, muszáj hálát mondanom már csak azért is, hogy megjelent egy telefonhívás után.
Meglepő felkészültséggel pakolta ki a gyertyáékat és a puszta gondolatával gyújtotta meg. Minden tiszteletem az övé, komolyan. Még az is lehet, hogy a jövőben leckéket veszek tőle.
Ahogy Mia elkezdte kántálni a varázsigét, szinte azonnal éreztem is a hatását és már-már vele együtt koncentráltam. Feszülten néztem, ahogy a két nő összefog, hogy visszahozzanak az életben és azon kezdtem gondolkodni, mikor váltam hirtelen ilyen fontossá. Egy utolsó pillantást vethettem még Scar könnyes arcára, majd megint rám telepedett a sötétség.
Nem tudom meddig tarthatott, de egyszer csak arra eszméltem, hogy valami istentelenül fáj a fejem. Tehát ilyen érzés visszatérni a halálból. A mellkasom természetellenesen emelkedett és süllyedt folyamatosan, zihálva kapkodtam a levegőt. Nagy nehézségek közepette a szememet is sikerült kinyitni, de pár másodperc azért kellet, míg a felém magasodó alakoknak az arcát is meglátom.
- Ez nagyon menő volt. - motyogtam alig hallható, rekedt hangon és a vámpírboszorkányra emeltem tekintetem. Gyengének és fáradtnak éreztem magam, de nem kiszolgáltatottnak. - Nekem is meg kell tanítanod. - villantottam rá egy halovány, féloldalas mosolyt. Most csak ez futotta tőlem.
A végtagjaim sajogtak és szinte ordítozva ellenkeztek az ellen, hogy megerőltessem őket és feltápászkodjak. Nem is tettem. Jelenleg mindenem sajgott és egyébként is teljesen jól éreztem magam Scar ölében.
- Én is szeretlek. - suttogtam felé alig hallhatóan. A hangszálaim még nem voltak eléggé bemelegedve, de mindenképpen tudatni akartam vele, hogy hasonlóan érzek, mint ő. Felteszem, az előbb nem halhatta a vallomásom, így mindenképpen el kellett mondanom ébredésem első perceiben. - És eszedbe ne jusson még egyszer olyanokat mondani, hogy feláldozod értem az életed. Annyit nem ér az egész. - csóváltam a fejem rosszallóan. Inkább meghalok abban a tudatban, hogy szeret, minthogy tovább éljek nélküle.



Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
to love is to destroy, and to be loved is to be destroyed.


† Kedvenc dal :
ԅ F I G H T songG A S oline
† Tartózkodási hely :
ԅ mystic falls ♡
† Humor :
ԅ lame ♡



Scarlett Joy Kournikova ÍRTA A POSZTOT
Pént. Szept. 19, 2014 3:27 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
scarlett & ryan & mia
no, please don't leave me, i love you
[You must be registered and logged in to see this image.]
A világom darabokra tört. Az, amikor megtudtam, hogy nem vagyok a király lánya ehhez egyáltalán nem volt még csak hasonlítható sem. Fiatal voltam és még könnyedén alkalmazkodtam. A királlyal nem ápoltunk olyan nagy apja-lánya kapcsolatot, de mégis megvolt köztünk egy kapocs. Most pedig itt van Ryan. Amit iránta érzek erősebb mindennél, amit eddig éreztem. Legyen az pozitív vagy negatív. Egyszerűen kiváltja belőlem az érzéseket, amik olyan intenzíven jelennek meg a lelkemben, hogy én magam sem tudom követni őket. Egyik pillanatban még utáltam és legszívesebben letéptem volna a fejét a helyéről. Én magam akartam kiontani az életét, de most, hogy ez megtörtént rájöttem nem is akartam. Az érzéseim össze voltak kavarodva. Dühös voltam rá, mert nem értettem az egészet. De most már összerakódott minden apró, kis darab a fejemben és tisztában vagyok vele, hogy mit érezhetett és mit miért tett. Nem ítélem el. Soha többé nem fogom. Csak azt akarom, hogy visszatérjen hozzám és ezért bármire képes vagyok. Még egy olyan személy segítségét kérni, akit alig ismerek. Azt hittem nem fog eljönni, hogy semmibe veszi a segélykérésem, de el sem tudja hinni, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy felbukkant. A szomorúság olyan erőteljesen felemésztett, hogy egyszerűen nem tudom kifejezni a hálámat sem szavakkal sem pedig mozdulattal vagy egy halvány mosollyal. Egyszerűen, mintha minden megfagyott volna Ryan távozásával. Az egyetlen dolog, ami betölti az ő helyét a lelkemben az a szomorúság és a fájdalom. Hogy képesek erre az érzelmek? Hogy ilyen gyorsan helyet cseréljenek egymással és úgy tegyenek, mintha az egész meg sem történt volna? Mintha nem is gyűlöltem volna? Gyűlölöm, hogy nem tudom irányítani az érzéseimet, ha tudnám most nem érezném magam ilyen nyomorultul. Mindig ott van a lehetőség, hogy az egészet kukázom, de annál nagyobb gyengeséget egy vámpír nem mutathat.
Oké.. Megértettem.. Nem fogom csak.. Tényleg nagyon szeretem és.. – Mondtam szipogva és próbáltam leküzdeni a könnyeimet. Nem engedhetem át magam a szomorúságnak, mert ha megteszem elevenen felemészt. Nekem most pedig minden erőmmel arra kell koncentrálnom, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy visszakapjam őt. Azzal pedig, hogy itt bőgök, mint egy kislány, aki leejtette a fagyiját az nem fog segíteni sem rajtam sem pedig rajta. Igaz, hogy az érzések mindjárt szétszakítják a mellkasomat, de képes vagyok figyelmen kívül hagyni ezt az egészet, ha megvan rá az esély, hogy visszakaphatom.  
Odafordítottam a fejemet, ahova Mia nézett, de az ég világon semmit nem láttam ezért inkább jobbnak láttam, hogyha őt figyelem. Nem értem, hogy mit láthatott. Talán Ryan-t? Itt lenne? Tudom, hogy vannak szellemek is, de még eggyel sem volt lehetőségem találkozni. Vagy, ha volt is lehetőségem, akkor nagyon jól álcázta magát. Bár ezek szerint nem lehet minden szellemet látni. Mondjuk, ha mindet lehetne egy ilyen városban, mint Mystic Falls, hát én biztos vagyok benne, hogy totálisan beleőrülnék a dologba. Elég sok természetfeletti hal meg nap, mint nap így a szellemek száma is eléggé magas lehet.
 Rendben.  – Mondtam, majd halványan elmosolyodtam, mikor letörölt az arcomról egy könnycseppet. Jól esett, hogy így viselkedik velem, hogy megteszi ezt az egészet pedig mondhatni egy idegen vagyok a számára. Nem azt kértem, hogy keresse meg a teremtőmet, hiszen azt hiszem ezt ajánlotta fel, hanem most azt kértem, hogy hozza vissza hozzám és mit sem sejt arról, hogy kit is kell visszahozni. Megtaláltam a teremtőmet, akit annyira megvetettem és gyűlöltem most pedig beleszerettem. Igazán, teljesen és visszavonhatatlanul. Lehet, hogy ez más számára nevetséges még én is nevetnék, ha egy filmben láthatnám, miközben a popcorn-t tömöm magamba vagy egy finom csuklóból lakmározom. De számomra ez nagyon is a valóság.
Oké.. Ez menni fog.  – Mély levegőt vettem, majd pedig arra koncentráltam, hogy milyen jó érzés volt a karjaiban lenni, hogy mennyire imádtam, ahogyan vigasztalt engem az a lány után, aki most nem is igazán érdekelt. Ha meghalt, akkor meghalt. El tudom fogadni, de azt nem, hogy Ryan meghaljon.. El kell fogadnom a természetem ez nem azt jelenti, hogy mostantól kezdve fejvesztve fogom gyilkolni az embereket. Azért mélyen remélem valahol, hogy a lány, életben maradt. De most nem miatta kell aggódnom, hanem Ryan miatt. Hogy visszatérhessen az iránta érzett szerelmem a kulcs. Szorosan fogom Mia kezét a másikat pedig Ryan homlokára tapasztom eszem ágában nincs elemelni onnan. Nem akarom, hogy baja essen.
Összerezzentem látva Mia-t és egy pillanatra elgondolkoztam, hogy talán hagyni kellene ezt az egészet. Nem akarom, hogy ő is a holtak sorába lépjen. Nem tudnám elviselni, hogy az egyetlen kezdetleges barátomat is elveszítem.. El akartam húzni a kezem, de ez az egész csak egy röpke gondolat volt. Vissza akarom kapni Ryan-t. Ugyanakkor félek azzal nagyobb kárt okoznék, ha elkapnám a kezem. Így tehát teszem azt, amit mondott. Az érzéseimre koncentrálok, amik még soha nem voltak ennyire erősek. Soha nem voltam szerelmes. Most mégis tudom, hogy szerelmes vagyok Ryan-be.
 
[You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Pént. Szept. 19, 2014 2:38 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4




Scarlett & Mia & Ryan
I do not know what can I do or think
[You must be registered and logged in to see this image.]
Két dologra akartam gondolni és kettőre nem. Az első, aminek a leginkább örültem, hogy hittem magamban, és abban, hogy fáradtságom ellenére is képes leszek erre. A másik kettő, amire nem akartam figyelni az azon puszta tény, hogy a lány akinek segítenék, még csak közeli ismerősnek mondható, noha fizetséget nem várok tőle, mégis kételkedtem abban, hogy megéri e nekem a kockázatot. Persze láttam már az auráját rosszabb pillanatában, az a pompa most csak szomorúságot árasztott, amit viszont nem szívesen láttam a környezetemben. Meggondolatlan lépés lenne segíteni abban, hogy boldog legyen? Soha nem akartam másokkal kiszúrni, ártani nekik, de a felelősségemről nem feledkezhetem meg, és ez a felelősség engem óv, nem másokat. Sok az ellenségem, és kevesebb jelen pillanatban a felhasználható energiám, mint amit magaménak akarnék tudni, amitől biztonságérzetem lenne, és nem kételkednék egy cseppet sem. De túl sok a ha és kevés a biztos dolog.
Mondok neki ezt-azt, mire értetlenül pillantok rá, ahogy a reakcióját meghallom. Helyet akar vele cserélni? Önfeláldozó, de vak szerelem, kockázatra jó magam sem méltatnám, ez pedig egyet jelent azzal a hibával, amit én elkövettem. Fiatalabb, mint én, de ugyan ebben a korban voltam, amikor egyszerűen hátat fordítottam annak, akit szerettem. Ezt a terhet viszont a mai napig a vállamon cipelem, s ez nem éppen megnyugtató, másnak pedig semmiképp nem szánnám ezt a sorsot.
-Nem, erről szó sem lehet, ilyesmire ne is gondolj. A természet rendje nem arról szól, ha meghal valakid, és hiányzol, egyszerűen helyet cserélhetsz vele.  Boszorkány vagyok, nem ma születtem, de a feladatom, hogy ezt az egyensúlyt megtartsam. Eszedbe ne jusson ilyesmit kérni mástól, mert a végén megteszi, de azzal valószínűleg téged is és őt is örökre megölne.-dorgálom le, akár egy ötéves gyereket, ha csokoládét eszik ebéd előtt, de ehhez képest, ami kockán forgott igencsak komoly dolog volt. Komolyabb, mint amivel szívesen foglalkoztam, s azzal, hogy Kendrát is visszahoztam pár órája, rá kellett jönnöm, hogy a korom, ha nem is látszik, legbelül igencsak előnytelen, hisz gyorsabban fáradok, a tudásom ellenére is.
Ahogy meghallom a hangot, majd a lány arca mellett az aggódó tekintetet, kissé kibillenek az egyensúlyomból.
-Remek…-jegyzem meg, összeszűkülő tekintettel, bár csak halovány képet látok az illetőről, aki épp annyira szellem itt, mint halott a földön fekve. A gyertyákat a földre teszem, gyorsan és könnyedén mozgok, a puszta gondolatommal lángra lobbantom őket, de az a rész, mikor érzem, hogy eltölt az energia, egyáltalán nem jelentkezik. Csak reménykedni tudok benne, hogy velem ellentétben ő nem látja a szellemképet, mert csak összezavarja és megrémíti, a koncentrációjára pedig nagyobb szükségem van, mint bármi másra. Megfogom kezét, majd egy halovány mosolyt erőltetek arcomra.
-Minden rendben lesz, ha azt teszed, amit mondok.-törlök le egy könnycseppet arcáról, s biztató szavaim magamnak is egyfajta biztatást kellene, hogy nyújtsanak, de ennek puszta elhangzása a gondolataimban is épp az ellenkezőjét hozzák elő belőlem. Megfogom másik kezét, és a fiú homlokára tapasztom, s sajátomat is ráhelyezem.
-Zárj ki mindent, kivéve egy dolgot. A szerelmet, szeretetet, mindent, amit iránta érzel. Csak ezekre az érzésekre koncentrálj. Lehetőleg az utálat ne legyen köztük. Furcsa érzés lesz, azt nem mondanám, hogy fájdalmas, de azt se, hogy kellemes, de semmiképp ne engedd el az én kezem és az ő homlokát.-mondom neki el a feladatát némi intelemmel, mert nem tervezem mind a hármunk végérvényesen eltenni láb alól.-Végy egy mély levegőt, menni fog, ha bízol magadban és bennem. Gondolom utóbbi megvan, ha már egyszer engem hívtál ide, s nem mást…-hangom egy kissé, ha nem is szemrehányó, de épp annyira érzékelteti, hogy meglepődtem a hívásán, mint amennyire elgondolkodtam rajta, megéri e ez nekem.
-Ha készen vagy…-nézek Scar-ra, majd én is veszek egy mély levegőt, és halk, de egyenletes suttogásban adok hangot szándékomnak és kántálom azt a pár latin szót, ami segítségemre lehet.
-An Duca Tuas, Animos. An Duca Tuas, Animos… -ismételgetem, s érzem, ahogy az energia átszökik testemen, de valami mást is. Nem nyitom ki a szemem, de érzem, ahogy kézfejemre valami rácsöppen, s pontosan tudom mi az, anélkül, hogy látnám. A remény, hogy legalább sikerrel jártam, mégis arra késztet, hogy folytassam. Most nem hagyhatom abba, betartom, amit ígérek. Betartom, még ha számomra sem haszonnal nem jár, s nem is várom ezt, viszont a hátrány… Fáradtság és… Inkább nem gondolok erre. Most nem engedhetem meg magamnak. Még nem…

|Broken Wings| 695 | 40  |
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Szept. 18, 2014 6:39 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
Scar & Mia & Ryan
Bye, bye life.
Olyan hamar vettek az események száznyolcvan fokos fordulatot, hogy ha nem lettem volna halott, akkor biztosan beleszédültem volna. Tessék, mindennek van pozitív oldala, csak fel kell fedezni. Bár borzalmasan nehéz úgy pozitív dolgokat felfedezni, hogy közben halott testem látom a zokogó Scarlett ölében.
Komolyan hihetetlen és érthetetlen még mindig számomra, hogy mi váltotta ki belőlünk ezt az érzést. Utáltuk egymást. Én is gyűlöltem, szörnyen idegesített és kétszáz évvel ezelőtt nem véletlenül kavartam bele az életébe. Féltékeny voltam és bosszúszomjas. Az sem érdekelt, hogy azzal mekkora kárt okozok neki, mentem a fejem után és egyáltalán nem foglalkoztatott a sorsa. Most pedig megszakad a szívem minden egyes szeméből kibuggyanó könnycsepp láttán. Mit diktál a józan ész? Egyáltalán hová tűnt a józan eszem? Őt is hatalmába kerítette azt a szívemet, sőt egész lényemet betöltő intenzív érzés?
Ha jelen pillanatban tudnék gondolkodni és nem a helyzet katasztrofális kimenetele miatt aggódnék, akkor minden bizonnyal elkezdeném utálni magam. Azonban most gyűlöletről szó sem volt, ugyanis sem magam, sem Scarlett, de még a gyilkos Hazel iránt sem éreztem egy cseppnyi negatív érzést sem. Persze, feljegyeztem a történteket és elterveztem, hogy a nagyon is közeli jövőben, szellemként vagy akárhogy meglátogatom és jól megtépkedem a pici fülét. Bizony, komolyabb sérüléseket nem akartam okozni neki, mert akkor is a barátom, ha kegyetlenül leszúrt. Nem tudhatom, hogy miért tette. Ha legalább feleannyira szeret, mint amennyire én őt, akkor biztosan nem önszántából gyilkolt meg. Legalábbis ezzel nyugtattam magam és próbáltam elűzni az elmémet kínzó gondolatokat.
Apám – mármint a nevelő, ha lehet így nevezni – egy magának való barom volt, aki még csak a jelét sem mutatta az irántam érzett szeretetének és megcsalta az anyámat. Anyám – akiről őszintén remélem, hogy tényleg az igazi – egész életemben azt hazudta, hogy az az igazi apám, akivel élek, miközben összeszűrte a levet egy másik férfival. Ő mindig próbálta őszinte szeretetét kifejezni felém és minden egyes alkalommal kedvességgel fordult hozzám. Nem akartam elbizonytalanodni vele kapcsolatban, hisz biztos pont volt az életemben, de az is lehet, hogy az egész mézes madzag csak álca volt. Aztán ott van az igazi apám, akit életemben csak egyszer láttam és teljes szívemből remélem, hogy többször nem is fog előfordulni ilyesmi. Az a találkozás azóta is folyamatosan lejátszódik a fejembe, mint az unalmas ismétlések egy mellékcsatornán. Őt egyáltalán nem ismerem, de úgy érzem a terhes édesanyám elhagyása után, nem sok reményt táplálhatok jó tulajdonságai felé.
Most meg Hazel jelent meg. Az utolsó emlékem róla egy vidám, kacarászó nő, aki képtelen megtanulni rendes kosarat kötni. Abban az időben a nők általában ezzel foglalatoskodtak, de ő inkább velem tartott halászni, hálót szőni, vadászni, csapdákat állítani, majd eladni a kapást a piacon. Attól függetlenül, hogy nem egy tipikus lányos csaj, kimondottan nőies tulajdonságokkal is rendelkezik. Nem az a keménykedős, túljátszó, fiús csajszi, hanem egy természetes viselkedésű, különféle érzelmekkel fűtött, bátor nő. Természetesen nem csak ajnározni tudnám egész nap. A fakaró a mellkasomban a legnagyszerűbb példa arra, hogy neki is vannak rossz pillanatai. Ez teljesen természetes. Én is szoktam fakaróval random embereket szurkálni, amikor rossz kedvem van, de azért nem a legjobb barátom. Végül úgy tűnik, benne is csalódnom kellett.
Scarlett pedig... Hát rajta képtelen vagyok kiigazodni. Felpofoz, karót döf a hasamba, olyan gyűlölettel néz rám, hogy még én is kényelmetlenül érzem magam, veszekedik, ordítozik velem, majd hozzám bújik. Beleegyezik, hogy eljön velem berúgni, majd ő issza le magát az asztal aljáig, de előtte – csak, hogy még jobban összezavarjon – megcsókol. Reggel kijelenti, hogy nem emlékszik semmire és nem is akar. Most pedig itt zokog a holttestem felett és már másodszorra vall szerelmet. Megkergült ez a nő, vagy mi?
Mindenesetre, én sem lehetek teljesen normális, hisz körülbelül két napja még abban a hitben voltam, hogy a húgom. Most pedig olyan intenzív és heves érzéseket táplálok felé, amelyeket nyugodtan nevezhetek szerelemnek.
Közben megérkezett egy ismeretlen vámpírboszorkány, akivel Scarlett beszélt telefonon. Fogalmam sem volt, hogy ki ő vagy honnan ismeri egyáltalán, de nagyon úgy tűnt, hogy egy apró bizonytalanság mellett érti a dolgát.
- Scar, ne... - suttogtam szomorúan mellette. Olyan lehetőségeket sorolt fel, amitől nekem is görcsbe rándult a gyomrom. Még, hogy ő haljon meg helyettem... Azt sem tudja, mit beszél. Legszívesebben a szájára tapasztanám a tenyerem, hogy hagyja abba ezt az ostobaságot.
Egy kicsit bizalmatlan is voltam Miával kapcsolatban. Úgy értem, én biztosan kérnék cserébe valamit a mágikus szolgáltatásaimért, kizárt, hogy ő beéri Scar egyetlen mosolyával.
Még midig Scar mellett guggoltam, bár tisztában voltam vele, hogy senki sem vesz észre. Nagyon meglepődtem, amikor rájöttem, hogy nem csak magam miatt akarom Mia segítségét felhasználni, hanem azért is, hogy ne lássam többé ezt az elkínzott, szomorú arcot és könnyektől kipirosodott smaragdzöld szemet.



Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
to love is to destroy, and to be loved is to be destroyed.


† Kedvenc dal :
ԅ F I G H T songG A S oline
† Tartózkodási hely :
ԅ mystic falls ♡
† Humor :
ԅ lame ♡



Scarlett Joy Kournikova ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Szept. 18, 2014 3:41 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
scarlett & ryan & mia
no, please don't leave me, i love you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem tudok nélküle élni. Ez csak most tudatosult bennem igazán és fogalmam nincs, hogy mikor alakult ki bennem ez az érzés, de most egyáltalán nem is számít ez az egész. Annyira félek, hogy elveszítem örökre és többé nem láthatom a gúnyos arckifejezését vagy a mosolyát. Bármit csak életben legyen! Ha ehhez az kell, hogy távol maradjak tőle megteszem.. Bár nem értem, hogy lehetett ennyire figyelmetlen. Nem láttam senkit sem itt a sikátorban. Egyszerűen csak megölték és elsétáltak, mintha nem is történt volna. Vagy lehet egy vámpír volt. Lehet az apja? Nem tudom, de ha az ő keze van a dolgokban én esküszöm, hogy a saját kezemmel tépem ki azt a rothadt, apró kis szívét a helyéről.
Mia-t hívtam. Nem támaszkodhatok senkire sem ennyi idő után. 200 éve élek, de még senkit nem engedtem komolyan közel magamhoz. Őt pedig alig ismerem most mégis megkérem arra, hogy egy hatalmas áldozatot hozzon meg miattam, azért mert szeretem azt a férfit, aki a karjaim között van. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez itt most a búcsú ideje. Épphogy kezdtünk átlibbenni abból az állapotból, hogy egymás torkát átharapjuk nem lehet pont most vége és pont itt egy bűzös és sötét sikátorban. Nem fogadom el. Féltem, hogy Mia el sem fog jönni. Megérteném.. Alig ismerem most mégis arra kérem, hogy kockáztassa az életét. Mert az egyszer biztos, hogy nem lesz babapiskóta ez az egész varázslat. Egy halott vissza hozatala biztos nem egyszerű. Nem vagyok boszorkány, de azért teljesen ostoba sem. Még akkor sem, ha néha hozok ostoba döntéseket. Mint például azt, hogy hagytam kilépni azon a rohadt ajtón. Meg kellett volna állítanom és elmondani neki, hogy mit is érzek. De nem tettem, mert egyszerűen lefagytam és emiatt nem is gyűlölhetném magam jobban. Vicces, hogy tegnap még ő volt az, akit gyűlöltem és a halálát kívántam, de most, hogy ez megjött rájöttem közel sem ezt akartam. Már nem. Sok tényező megváltozott. Magam mögött hagytam a hercegnőt, aki voltam és, akinek az életét tönkretették. Nem a saját gondjaimmal foglalkoztam, amiknek már több, mint 200 éve. Hanem az ő helyzetébe képzeltem magam, hogy miként élhetett és abban a pillanatban, mit érezhetett, hogy megtudta az életemet a semmiért tette tönkre, mert igaz, hogy nem voltam a király lánya és előbb vagy utóbb ki is derülhetett volna, de az is lehet, hogy nem.. Viszont ő volt az, aki elhíresztelte. Nem más ő. Hogy miért? Mert megtévesztették. Én pedig milyen jogon ítéljem el? A helyében valószínűleg ugyanazt éreztem volna. Azt pedig, hogy most így bő 200 évvel később szembesítik a ténnyel, hogy az egész csak egy hazugság volt nem lehetett éppenséggel kellemes a számára. Én pedig abban a pillanatban, hogy megöleltem éreztem, hogy megváltozott bennem valami iránta. Most már tudom, hogy mi. Szeretem. Talán mindig is szerettem még ismeretlenül is. Mindenesetre ott volt bennem. Különben nem lettek volna olyan gondolataim, amik abban a pillanatban rendkívül idegesítőek és helytelenek voltak.
Miután Mia megérkezett megkönnyebbülten sóhajtottam, de a könnyeim még mindig potyogtak. Addig nem fogok megnyugodni, amíg nem hallom egyenletes lélegzését. Mert azt akarom, hogy biztonságban legyen. – Bármit megteszek.. Tudom, hogy nem kellene ekkora szívességet kérnem tőled ilyen rövid ismeretség után, de nem hagyhatom meghalni. Ha kell akkor helyet cserélek vele.. Aztán valami megoldást találunk rá később vagy nem.. De őt nem engedhetem meghalni.. Nem.. Egyszerűen nem.   – Ráztam meg a fejemet, miközben lepillantottam az arcára. Még mindig olyan szép.. Annyira jó lenne, ha kinyitná a szemeit és gúnyosan elmosolyodna, hogy ez az egész csak egy vicc volt, de ha tényleg így lenne, már rég megtette volna. Azt hiszem eleget látott szenvedni nem kell még ezt tetőznie. Amit mondtam pedig komolyan gondoltam. Nekem nincs senkim. Se egy barát, se egy családtag semmi. Mia-t nem tudom, hogy merjem-e a barátomnak mondani. Egyszer beszélgettünk ettől nem leszünk örök barátok. Most pedig csak hozzá fordulhattam. Ryan-nek pedig.. Ott van az apja. Bármennyire is egy nyomorék seggfej az apja. Lehet, hogy később, ha kevésbé fáj az árulása képes lesz őt számon kérni a történtekért, hogy miért nem vállalta fel az apaságot előbb. Ha lenyugszik tisztán megtudják beszélni ezeket a dolgokat. De nekem nincs semmi, amiért maradhatnék. Rajta kívül persze. De ha nem élhetnénk egyszerre boldogan áldoznám fel a saját életemet azért, hogy neki lehetősége lehessen kideríteni az igazat. Én már tudom. Anyám egy másik férfit szeretett és azt a férfit én soha nem is ismertem és nem is fogom. De legalább tisztában vagyok azzal, hogy honnan is származom ennyit ő is megérdemel. Pont ezért kell élnie.
Mia szavaira egyszerűen csak bólintottam. Nincs vesztegetni való időnk. Cselekednünk kell különben talán örökre elveszítem. Abba pedig biztos vagyok, hogy belehalnék. Az életem semmit nem jelent, ha nem szerepelhet benne Ryan Odair..
Nem tudom, hogy miként fog lezajlani ez az egész, de bármire képes vagyok azért, hogy Ryan újra életben legyen. Nincs olyan dolog, amit ne tennék meg érte. Biztos vagyok, hogy nem lesz egyszerű, de vannak olyan áldozatok, következmények, amik bizonyos célok érdekében semmissé változnak. Ez pedig most pontosan egy olyan helyzet.  
[You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
Killian
† Kedvenc dal :
Whispering
Gimme All Your Love
† Tartózkodási hely :
▲ Mystic Falls ▲
† Hobbi & foglalkozás :
▲ run away from the past ▲
† Humor :
▲ If you play with me, easy to lose your head. ▲



Mia Sanford ÍRTA A POSZTOT
Szer. Szept. 17, 2014 8:08 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4




Scarlett & Mia & Ryan
I do not know what can I do or think
[You must be registered and logged in to see this image.]
Boszorkány voltam és vámpír. Mellé a családom egy főre csökkent, az ellenségeim száma mintha megnőtt volna, és mindezek fejébe még Kendra is a segítségemet kérte, hogy visszahozzam az életbe, amiért kissé körültekintetlenül viselkedett. A probléma a fáradtsággal volt, ami úgy nyomott az ágyba, mintha vasgolyók húztak volna a víz alatti sötétségbe. Aludni akartam, pihenni, és a gondolataimmal nem foglalkozni. Egész jól haladtam. A szobámban feküdtem az ágyon, miután magamba töltöttem egy adag vért, aminek zamatos ízére órákig fájt a fogam. A gondolataim hiába lettek tiszták, ahogy álomba szenderültem, úgy ugrottam fel.
-Segíts...-kéri valaki, ismerős hang, de fogalmam sincs, hogy ki lehetett az. A telefonban szipogó hangrecsegések közepette próbál elmondani egy helyet, de fogalmam sincs, hogy merre keressem. Viszonylag kevés ideje vagyok itt ahhoz, hogy mindent ismerjek. A telefon elnémul, és valami megváltozik. A gyertyák, melyek komótosan álldogálnak a szoba különböző pontjain, hatalmas lángot szítanak, a szobát betölti a sejtelmes sárgás szín és szinte érzem, hogy a fejem lüktetve kényszerít cselekvésre. Megint. Pontosan ugyan ezt éreztem, amikor Kendra szellemként jelzett. Leírhatatlan és egyszerre rémisztő érzés. Ideges leszek és tehetetlennek érzem magam, a könyvem a táskámba dobom, mellé helyezek két gyertyát, majd magamra kapom a kabátom, és hagyom, hogy a gondolataim vezérelve suhanjak a belváros felé. A megérzéseimre hallgatok, próbálom kiismerni a zajokat és rájönni, melyik összevethető azzal, amit hallottam. A lány hangja gondolataimba vésődve emlékeztet arra, akit pár napja a bárban láttam, és rá kell jöjjek, hogy a képességem ugyan a takarék üzemmódot sem üti meg, cserben sose hagy. A világ mintha összeszűkült volna, a gondolataimban zakatolnak a szavak, és a zajok eredete, amik alapján próbálok tájékozódni. Számomra ismeretlen terepre tévedek, sikátorban bolyongva tér vissza eszem, testem pedig egyik pillanatról szűnik meg nehezen, robotszerűen mozogni. Tekintetem körbejár a sikátorban, a távolban viszont látok valakit. Valakit, aki egy élettelen test felett kucorog. Ereimben megfagy a vér, mert fogalmam sincs, hogy ki lehet az. A levegőben ismeretlen szagok, bűzök terjengnek, s valósággal kiráz a hideg, ahogy egyre közeledem feléjük.
-Mi a …-dadogom magam elé, ahogy a lány arca kitisztul és a mellette térdelő fiúra nézek. Érzem, hogy hozzám hasonló, az aurája szinte szembe csap, de a földön fekvő lányé, mely nemrég még szivárványszínben pompázott, egyszerűen eltűnt.
-Ez most komoly? -nézek Scarlett-re, miközben próbálok egy okot felsorolni, hogy megforduljak és távozzak. De nem sikerül. A baj azzal van, hogy ha megígérem valakinek, hogy bármiben szívesen segítek, szeretem ezt be is tartani. Jelen esetben a fáradtság mellé erős inger hajt, hogy felálljak és eltűnjek. Mégis ki vagyok én. A természet rendjével játszom, az életembe kerülhet, de a jó szívem előbb fog a sírba vinni, ezt tudom jól.
-Mi a franc történt? Egyáltalán....-dadogom magam elé, felmérve a lehetséges opciókat. Meddig jutok? Nos odáig, hogy egy élettelen vámpírboszi aurátlan alakja fölé görnyed a megtört lelkű lány, akinek az aurája viszont szinte izzik és szivárvány színéből nem akar veszteni. -Tudod mit, nem akarom tudni. Segítenem kell gondolom én, de... Kendra és ez... Kimerült vagyok, egyedül nem fog menni. Kell valami vagy valaki, akiből erőt meríthetek.-hebegek-habogok, értelmes lehetőségeket és opciókat keresve a megoldásra, de a helyzet realitását veszti, ahogy rájövök, hogy a puszta energiapótlás ide kevés lesz. Egyszerűen kimerültnek érzem magam, az erőmmel játszom, de úgy érzem, hogy bármennyire próbálkozom, nem fogom őket cserben hagyni. Képtelen vagyok, ez ellenkezik a személyiségemmel. Feszült leszek és bizonytalan, anyám szavai fülemben szólnak, nem törődöm vele ismét. Egy ok kell... Egy ok, amit meg is találok az alig ismert, de különlegesnek vélt lány által. Olyasmi birtokában van, ami erősebb az nálam. Szerei a fiú, ragyogó színekben pompázik a könnyed felhő körülötte, és ezzel eszembe jut a megoldás. Ez lesz az, amit használhatok. Ez tökéletes lesz, hogy használhassam érte. Az közel élettelen testre pillantok, és minden szó eszembe jut, könyv se kell hozzá.
-Megrémiszthet, amit érezni fog, de gondolj arra, hogy miért teszed. Sietnünk kell, ha nem akarod, hogy én..-nem mondom ki, inkább megragadom a kezét és várok a jelre, hogy megértette minden szavam, amit mondtam neki. Ha két embert összeköt egy érzés, a halál gátat szabhat neki gyorsan és a kihűlni látszó érzelmekkel már semmire nem megyek. Most kell cselekednem, cselekednünk.

|Broken Wings| 679 | Gyenge, fáradt 40  |
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szer. Szept. 17, 2014 7:04 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
Scar & Mia & Ryan
Bye, bye life.

Az eddig fájdalomban élő zsigereimbe egy szempillantás alatt tért vissza az élet és a boldogság. Fogalmam sincs, mi történt vele az elmúlt években vagy hogyan maradt életben, amikor nagyon valószínűnek tűnt, hogy se vámpír, se boszorkány nem volt, de nem is érdekelt. Természetesen kíváncsi voltam és úgy terveztem, hogy hamarosan rákérdezek, de hirtelen annyira megörültem neki, hogy az sem érdekelt volna, ha maga az ördög hozta volna vissza a halálból. Egyszerűen csak meg akartam ölelni, üdvözölni és jó sokáig el sem engedni.
Fiatalok voltunk még, gyermek fejjel gondolkodtunk, amikor utoljára találkoztunk, de azóta sem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe. Ő az egyetlen és legjobb barátom, aki valaha volt és az a kétszáz év, ami alatt halottnak hittem, nem változtat az egészen semmit. Csak még jobban tudok örülni neki.
Meg akartam ölelni, majd kifaggatni a visszatérésével kapcsolatban, majd megint megölelni és elmesélni ezt az egész fordulatos, borzalmas helyzetet, ami az elmúlt egy napban kialakult körülöttem. Eddig sem volt sima ügy minden és a szálak idáig is elég rendesen össze voltak kavarodva, de legalább biztos voltam benne, hogy igaz, amivel beetettek. Most már azokban az általános igazságokban sem tudok hinni, hogy a nap valóban keleten kel és nyugaton nyugszik. Olyan volt, mintha az eddig felépített világom valahogy feladta volna és egy erősebb bomba becsapódását már nem tudta túlélni. Én pedig mint egy idióta állok a romhalmaz közepén és igyekszem egymáshoz illeszteni a darabokat. Sikertelenül. Mert hiába állít nekem most mindenki egy másik igazságot és támasztja alá bizonyítékokkal, ha már nehezen hiszek el bármit is. Nekem mesélhetik és hitegethetnek sztorikkal, ha már én sem tudom, honnan származom valójában. A származásom és egész eddigi életem gyakorlatilag egy hazugság volt, ami jelentheti azt is, hogy az én személyem is egy hazugság. Beszélnem kell róla. Ha sokáig filózok ezen, akkor lassan skizofrén leszek, úgyhogy feltétlenül beszélnem kell róla.
Méghozzá Hazellel, hiszen kivel mással tehetném meg?! Nem ápolok barátságokat, mert nem vagyok egy barátkozós típus. Ha vannak is emberek, akik élvezik a társaságom, azok se sokáig, mert én nem bírom elviselni őket. Elég magamnak való vagyok, ahhoz képest, hogy imádok a középpontban lenni és a társaság sztárja, de huzamosabb ideig egy barátot sem tűrök meg magam mellett. Akkor miért örülök most ennyire Hazelnek? Mert megért. Ugyanolyan hirtelen haragú, lobbanékony és meggondolatlan, mint én, így valahogy nem atomrobbanás keletkezik, ha minket összezárnak, hanem nyugalom. A társaságában nem lázadok, nem tagadok, nem fényezem magam és nem keresem folyton az ellentéteket. Vele lehiggadok.
Sugárzó mosollyal közelebb léptem hozzá és már tártam szét a karom, hogy ölelésembe zárjam, amikor egy fakarót szúrt a szívembe. Oké, hát ez eléggé meglepett. Ha nem bíztam volna meg benne feltétlenül, akkor biztosan felkészültem volna erre fordulatra, de még csak álmomban sem gondoltam volna, hogy végül a legjobb barátom keze által halok meg.
Borzalmasan fájt, ahogy az éles fakaró belefúródott a szívembe, de az esés már nem fájt. Ezután valami furcsa dolog történt. A fájdalom megszűnt és teljesen könnyednek éreztem magam. Úgy álltam fel a földről, mint egy felfújt lufi, aztán már csak Hazel távozó alakját és az én földön heverő, leszúrt holttestem láttam. Nem tudtam, mi történik velem, de akkor nem is érdekelt, mert erőt vett rajtam a megdöbbenés és hátraszorította ezt az egész halálom után is élek a földön sztorit. Egyébként sem volt már ez új nekem, hiszen boszorkány létemre már egy sereg szellemmel találkoztam. A lényeges különbség az volt, hogy most én voltam kísértet.
Hazel után akartam futni és kirúgni a bokáját vagy kigáncsolni, de halott testem valahogy jobban lekötötte a figyelmem. A nő már amúgy is eltűnt és már teljesen felesleges számon kérnem, hogy miért ölt meg. Jól tudtam, hogy szellemként az ember már elveszíti minden képességét, de én azért kétségbeesetten próbáltam visszavarázsolni magam a testembe. A varázsige kimondásakor már éreztem, hogy az erőm elhagyott és teljesen feleslegesen kántálom a szavakat.
Léptek hangját hallottam, mire rögtön a zaj irányába fordítottam a fejem. Scarlett jelent meg a sikátor végén, majd mikor meglátta földön heverő testem, sírni kezdett. Amellett, hogy rettenetesen megviselt a zokogása, egy kis melegség is átjárt miatta. Szívesen szóltam volna neki, hogy itt állok, nem lesz semmi baj, csakhogy ne zokogjon, de szellemként nem tehettem. Így csak közel hajoltam hozzá és hallgattam szavait.
Megdöbbentett szerelmi vallomása, ugyanakkor fel is villanyozott, már amennyire az ember örülni tud a halála után. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy én is tudassam vele az érzéseim, melyek csak most nyertek igazán értelmet. Eddig is ott voltak bennem, mélyen lappangtak, idegesítettek, mert nem találtam jelentést nekik. Nem tudtam, miért vágyom folyton ajkai érintésére és energikus társaságára. Nem tudtam, hogy miért volt olyan nehéz kilépni a hotelszoba ajtaján, de azt sem, hogy miért volt olyan nehéz odabent tartózkodni. Most már tudom. Már tisztában vagyok vele, hogyan hívják ezt a szőrszálhasogató, gyomorszorító, fantasztikus érzést és úgy éreztem, sose tudnám elengedni.
- Én is szeretlek, Scar. - suttogtam a semmibe, mert pontosan tudtam, hogy ő nem fogja meghallani szavaim. Magamnak azonban kellett ez a pár szó. Ki kellett mondanom, hogy végre értelmet nyerjen az a sok érzelem, amely bennem kavarog.


Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
to love is to destroy, and to be loved is to be destroyed.


† Kedvenc dal :
ԅ F I G H T songG A S oline
† Tartózkodási hely :
ԅ mystic falls ♡
† Humor :
ԅ lame ♡



Scarlett Joy Kournikova ÍRTA A POSZTOT
Szer. Szept. 17, 2014 1:38 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
scarlett & ryan & mia
no, please don't leave me, i love you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nagyon kellemetlenül éreztem magam az egész helyzet miatt. Vajon mit gondolhat rólam, hogyha ez az egész igaz? Oka nincs arra, hogy hazudjon és nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem rajong a hazugságokért, szóval a legkevesebb, hogy megmondja az igazat. Mert én sem szeretem, ha becsapnak bármennyire is úgy viselkedtem vele, mint egy hárpia amiatt, hogy tönkretette a hazugságból felépített életemet. Hálát kellene adnom neki azért, mert egy teljesen új lehetőséget adott. Az életemet másként élhetem meg és talán a hazugságokat is kiírhatom belőle. Nincs szükségem ilyen fajta méregre.
Olyan rideg lett velem szemben. Mi van, ha tényleg mondtam valamit tegnap este és azért ilyen velem? Megértem, hogy semmi kedve nem volt ahhoz, hogy engem babusgasson, de akkor sem értem honnan árad ez az ellenszenv. Én már nem érzem azt, amit az erdőben talán most mindez átrakodott volna rá is? Lehet, hogy ő nem érzi annyira megnyugtatónak, mikor a karjaiba zár? Nem úgy éreztem, hogy feszült lenne, de én sem vagyok tévedhetetlen.
Úgy éreztem, mintha pofon vágott volna. Többet nem iszik velem. Oké, nem vagyok egy könnyű eset, de most valahogy mégis fájt, hogy ilyen módon utasított el. Annyira szerettem volna a közelében lenni és a legrosszabb az egészben, hogy nem tudom honnan származik pontosan ez az érzés. Egyszerűen csak bennem van, hogy most is legszívesebben úgy ébredtem volna fel, hogy a fejem az ő mellkasán pihen, miközben simogat. Ami pedig ezt az egészet még tetézi, hogy olyan, mintha pillangók szárnyalnának a gyomromban. Nem akarok hinni az érzéseknek, amik rám törnek. Ilyen csak a mesékben vagy, hogy valaki ennyire hamar megszereti azt az embert, akivel nem sokkal előtte ordibált és alig volt képes visszafogni magát, hogy meg ne ölje. Most pedig kétségbeesetten vágyom az érintésére.. Még a csókjára is. Annyira tudni akarom, hogy milyen íze van azoknak a csodálatos ajkaknak. Elkaptam a fejem, mert kezdtem túlzásokba esni. Még életemben nem éreztem így vagy egyáltalán gondolkodtam valakiről. Ez az egész érzés nekem teljesen új és még egyenlőre nem tudom, hogy mégis hogyan kezeljem vagy miként foglalkozzak vele. Talán nem is kellene foglalkoznom vele és akkor egyszerűen csak elmúlna. Ez lenne a legegyszerűbb. Legalábbis nekem. Nem akarok belefolyni egy értelmetlen érzésbe, mert a jelenlegi viselkedése alapján egyértelmű, hogy nem viszonozza. Köze sincs ahhoz, ami bennem lezajlik vagy egyszerűen csak nagyon jól fel tudja húzni a kis maszkját és úgy csinálni, mintha belül nem egy hatalmas harc zajlana le benne. Én pont ezt teszem, mert félek, ha meglátja, hogy mit érzek iránta, hogy már közel sem gyűlölöm, sőt pont az ellenkezőjét érzem akkor talán a képembe röhögne.
A figyelmemet immár nem az érzéseim kötötték le, hanem a szoba másik végében ácsorgó lány, akinek szinte az utolsó csepp vérét is kiszívtam apró testéből és kis híján a csontjait is eltörtem. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hálát adtam annak, hogy el tudtam szakadni a nyakától, mielőtt túl késő lett volna. Nem vagyok benne biztos, hogy Ryan szétválasztott volna minket, ha nem teszem meg. De az, hogy beszélt hozzám.. Tudja, hogy mennyire megviselne, ha megölnék valakit és le akart állítani, de nem akart közbelépni, hiszen meg kell tanulnom uralkodni magamon. Még akkor is, ha az elmúlt kétszáz évben egy bugyuta szabály alapján sikerült túlélnem mindent. Most túl nagy szünetet tartottam a két étkezés között, ami kis híján odáig sodort, hogy kiontottam egy ártatlan lány életét. Ryan karjaiba vetettem magam és úgy zokogtam. Nem lökött el. Nyugtatott és simogatott. Olyan jól éreztem magam a karjaiban. Talán ő is azt érzi, amit én? Hiszen nem hagyott ott, miután kiütöttem magam és még most is hozott nekem úgymond reggelit. Mi van, ha tényleg azt érzi, amit én? Erre az egészre nincsen semmilyen garancia, szóval nem szabad álmokba ringatnom magam, mert az egész helytelen lenne. Pedig mennyire szeretném, ha a fejemben kialakult kis elmélet valós lenne.
Annyira fájt, hogy eltolt magától. Az ő szemében semmit nem tudtam felfedezni abból, hogy mégis mit érzett. Nem ismertem annyira, hogy olvassak belőle. Semmit nem láttam a szemeiben pedig ezután jó pár percig egyszerűen csak bámultuk egymást. Az ajtó csapódása rántott vissza a jelenbe.
Olyan üresnek éreztem magam és nem azért, mert minden apró neszt hallottam a körülöttünk elhelyezkedő szobákból, hanem azért mert ő nem volt itt velem. Pár percig csak álltam földbe gyökerezett lábakkal és néztem az ajtó felé. Utána akartam menni, de a testem nem reagált a kérésemre. Megőrülök, ha nem lehetek vele.
Egyik pillanatról a másikra a lábaim újra engedelmeskedtek nekem én pedig fejvesztve rohantam át a szobán és téptem fel az ajtót. Lerohantam a lépcsőn, de már késő volt nem láttam őt sehol ezért kénytelen voltam más érzékszerveimre hagyatkozni. Lehunytam a szememet és hallgatóztam. Meghallottam a hangját, amit egy nevet mondd ki. Legalábbis azt hiszem egy nevet mondott. A hang irányába siettem. Belestem minden egyes sikátorba útközben, hogy hátha ott van valahol, mert most már nem hallottam a hangját. Ideges voltam emiatt. Befordultam az egyik sikátorba, ahol megpillantottam az alakját. –  Ryan. – Suttogtam, majd észrevettem, hogy a mellkasába egy fadarab fúródott. Nem, nem és nem! A vámpírlét előnyeit kihasználva teremtem ott mellette és kaptam el eldőlő alakját, majd kihúztam a mellkasából a fadarabot. –  Ne.. Ryan.. Nem hagyhatsz el.. Ne merészelj itt hagyni. – Könnyeim minden kérés nélkül törtek elő és testemet olyan szinten rázta a zokogás, ahogy láttam a bőrén megjelenni az ereket, ami egyértelművé tette a számomra, hogy elkéstem. –   Ryan, kérlek ne.. Ryan.. – Szipogtam, s közben karomban élettelen testével csúsztam le a fal mellett. Úgy éreztem, hogy darabokra hullok. Nem tudok elviselni egyetlen egy pillanatot sem nélküle.. Most így mi lesz velem? Én.. Én nem bírom. A könnyek elhomályosították a tekintetemet így alig láttam tökéletes arcvonásait. –  A francba is Ryan én szeretlek.. Én.. – Remegő hanggal küzdöttem, hogy beszélni tudjak, de nem tudtam, hogy van értelme.. Már késő. Túl késő. El kellett volna mondanom, mielőtt kisétált volna azon az ajtón. Talán ki sem sétált volna rajta, ha megteszem. –   Nem tudom, hogyan történt vagy egyáltalán, hogy mikor.. De szeretlek.. Soha nem éreztem magam annyira biztonságban, mint a karjaidban.. Nem lehet, hogy csak ennyi időt kaptunk nem.. Nem vagyok hajlandó elfogadni. – Megráztam a fejemet és közben folyamatosan simogattam az arcát.
Nem tudtam mitévő lehetnék.. Nem bírtam felállni.. Elengedni sem akartam őt. Olyan nyomás nehezedett a mellkasomra, hogy azt hittem itt és most átszakad és vége. Aztán eszembe jutott Mia.. Talán ő tud valamit tenni.. Ha nem is tud legalább megpróbáltam, nem? Remegő kezekkel kerestem elő a cetlit a zsebemből óvatosan, hogy Ryan feje továbbra is az ölemben maradjon. Bepötyögtem a számot a telefonba és hívni kezdtem. Mindössze kettőt csörgött és Mia meg is szólalt a túloldalon, de úgy éreztem egy örökkévalóság telt el. Remegő hanggal szipogva próbáltam elmagyarázni, hogy hol vagyok és, hogy mennyire sürgős is a helyzet. Miután ezt megtettem magam mellé tettem a telefonomat és továbbra is Ryan arcát simogattam.. Nem lehet itt vége. Kell lennie valamilyen megoldásnak!
[You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Chatkép :

† Keresem :
my only reason • •
† Kedvenc dal :
bohemian rhapsody • •
† Tartózkodási hely :
• mystic falls • •
† Hobbi & foglalkozás :
• assassin • •
† Humor :
• sarcastic • •



Raven Eugenia Sardothien ÍRTA A POSZTOT
Szer. Szept. 17, 2014 11:55 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
Scar & Hazel & Ryan
I'm so sorry
[You must be registered and logged in to see this image.]
El sem hiszem, hogy rá tudtam venni magam. Igazából nincs más választásom. Meg kell tennem, mert hálával tartozom neki és, ha volt akkora ereje, hogy megszabadítson engem akkor fájdalomtól, akkor mégis ki tudja, hogy még mire képes? Nem akarom megtapasztalni a saját bőrömön. Amúgy is orgyilkos vagyok, vagy mi a fene. Az érzelmeimet ki kellett ölnöm magamból, de most azzal kell szembenéznem, amit soha nem sikerült. Szeretem Ryan-t. Ő az én fogadott bátyám. Most pedig készen állok arra, hogy megöljem, mert ezt kell tennem. Parancsba adták és ezt nem tagadhatom meg. Talán neki is lesz lehetősége visszatérni az életbe, mint most nekem. Gondolataimból egy dudaszót árasztó négykerekű modernszekér szakított ki. Egyszerűen bemutattam a sofőrnek, mintha az ő hibája lett volna, hogy én körülnézés nélkül át akartam menni az úttesten. A dzsekim alatt ott van a faragott fakaró, amit az elmúlt órákban faragtam. Láttam Ryan-t egy lánnyal a karjaiban besétálni a hotelba. Még mindig ugyanaz. Nem szörnyeteg. Törődik az emberekkel és, ha a vörös tincsekből jól tippelek utálatának fő tárgyát babusgatta. Mikor lejött megigézni két lányt és táplálkozott úgy gondoltam, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy megtegyem, de nem tudtam mozdulni és a kezeim is rettenetesen remegtek. Nehezebb lesz ez az egész, mint gondoltam. Olyan, mintha a saját életemet kellene kiontanom, hiszen részben már Ryan is a részesemmé vált. Ennek a hiányát nem tudtam felfedezni míg éltem, mert hol feladatokra, hol kiképzésekre, hol párbajokra vagy rejtélyes gyilkosságokra összpontosítottam. Tényleg.. Vajon annak mi lett a vége? Van egyáltalán nyoma a történelemben? Ha ezzel végeztem, akkor utána nézek, de most a feladatra kell koncentrálnom bármennyire is nehéz.
Nem tudom, hogy mennyi ideje várakozhattam már, hogy végre újra kijöjjön. Talán közelebbi kapcsolatba került a lánnyal? Fúj. Testvérek. Nem hiszem, hogy ezt figyelmen kívül hagynák csak azért, mert két jó kinézetű emberről van szó. Az alkohol hatására sem. A lányt valószínűleg az ütötte ki. Vagy Ryan. Minden előfordulhat. Jó megfigyelő vagyok, de most nem tudtam koncentrálni. Mégis a legjobb barátom volt az, akit megfigyeltem és arra készülök, hogy kiontsam az életét. Oké, hogy már körülbelül kétszáz éve koptatja a földet, de akkor sem érdemel halált. Nem értem, hogy mi baja lehet Nora-nak vele, amiért arra kért engem, hogy öljem meg. Soha nem kérdőjeleztem meg egyetlen egy parancsát sem, de most szívesen megtenném. Miért pont ő? Miért pont most? Annyi kérdésem lenne Nora-hoz, de tudom addig nem kereshetem fel, amíg el nem végeztem el a feladatot. Akkor pedig ezek a kérdések, már teljesen értelmetlenek lennének. Mert, akkor ő már halott lesz és az egész nem számít egy fikarcnyit sem. Kérdőre kellene vonnom, de akkor rontanék a hírnevemen, ami már nem is biztos, hogy létezik. Az egyik újság szerint 2014 van. Jó ideje lehettem abban a kriptában. Vajon él még Ryan-en és Nora-n kívül valaki, akit ismerhetek? A szívem belesajdul a gondolatba. Dorian.. Mindig is éreztem iránta valamit, amit nem tudtam megmagyarázni, de az érzelmek olyan luxusnak számítottak nekem, hogy nem volt lehetőségem töprengeni rajtuk vagy kideríteni mit is érzek ezért pedig nem is mondtam el neki soha, hogy mennyire kedvelem.. Vagy talán egy picit többet is érzek. Mindegy. Most már késő. Soha nem fogom újra látni.
Mikor Ryan újra felbukkant az ajtóban automatikusan felkaptam a fejemet és óvatosan követni kezdtem. Mindig is tudtam, hogyan legyek észrevétlen. A helyzetemen az is könnyített, hogy most nagyon a gondolataiba volt temetkezve így talán nem is számított támadásra. Arra pedig végképp nem, hogy ez tőlem fog érkezni. Még, ha meg is lát nem fogja azt feltételezni, hogy ez lesz az életének utolsó pillanata. Nem sokkal később ott álltam előtte és láttam a szemében a fájdalmat, a szenvedést. Kezem a dzsekim alá rejtett fakaró köré szorult. Szemeimbe könnyek gyűltek, hogy ennyi év után újra látom azt a kisfiút, akit elveszítettem, de most már férfiként áll előttem. Én sem vagyok sokkal fiatalabb, de ez az egész most mégis furcsa. Újra láthatom.. Megadatik a lehetőség, hogy átöleljem, de nem tehetem meg. Elgyengülnék és nem vinném véghez a rám kirótt feladatot. Halvány mosoly kúszik az arcomra és az egész csak pár apró pillanat. – Szeretlek.   – Suttogtam, majd a fakarót előrántottam a dzsekim alól és egyenest a szívébe szúrtam. – Annyira nagyon sajnálom.   – Mondtam és immár utat engedtem a könnyeimnek, hiszen rettenetesen fájt, hogy ezt kellett tennem. Hangokat hallottam a közelből ezért minden további nélkül olyan gyorsan tűntem el, mint amilyen gyorsan felbukkantam. Ó, Ryan.. Ha tudnád, hogy miért tettem és, hogy mennyire sajnálom.. De talán soha nem fogsz rájönni. Nekem pedig együtt kell élnem a tudattal, hogy nagy valószínűséggel teljes szívedből gyűlölsz.
[You must be registered and logged in to see this link.]



Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Szept. 16, 2014 10:45 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
Scar & Hazel & Ryan
Bye, bye life.
Képtelen voltam a négy fal között maradni Scarlett társaságában. Az igazság az volt, hogy senki sem várt, sehol nem kellett megjelennem, viszont onnan nagyon gyorsan el kellett tűnnöm. Túl levegőtlennek, nyomasztónak éreztem azt a szobát és vámpír létemre komolyan attól tartottam, hogy fulladásban fogok meghalni. Nem, mintha ez nem volna lehetséges, hiszen az a szintén Mystic Falls-i vámpír fivér egész nyáron ezt a hobbit űzte, de semmi kedvem nem volt kipróbálni.
Ajkaim összepréseltem és tenyerem ökölbe szorítottam, miközben lefutottam a hotel lépcsőjén, majd végighúztam az úttesten a dudáló autókat figyelembe sem véve. Mindenkin átgázoltam, aki csak az utamba került, míg be nem értem egy üres, a reggeli időjáráshoz képest kissé hűvös és sötét sikátorba. A sötét jelleget bizonyára az adhatta, hogy a sikátor két magas épület közé épült és az összes fényforrás a két oldalt besugárzó reggeli napfény volt. Nem pislákolt egy mesterséges fényforrás sem, bár nem is bántam, hogy viszonylag félhomályban kellett összeszednem magam.
A szívem vadul vert, mintha valamit mondani szeretne és torkomban csomó keletkezett. Nem tudtam, mit akartam és ez rettenetesen összezavart. Szerettem határozott, magabiztos lenni, aki szentül hisz a céljaiban és pontosan tudja, hogy mit vár, várhat az élettől. Jelenleg nem így éreztem, ami elbizonytalanított és lassan már úgy undorodtam saját magamtól is, mint a nemrég megjelent apámtól.
Nem kellene ezt éreznem, amit érzek, de tegye fel a kezét az a rohadt okos ember, aki egyszer már képes volt szembeszállni egy ilyen erőteljes, intenzív érzésnek! Ugye, hogy nincs ilyen?! Hát persze, hogy nincs. Ahogy olyan sincs, aki már képes volt lebirkózni egy hatalmas légörvényt. Ezzel az ostoba példával csak azért hozakodom fel, mert ez kellőképpen kifejezi jelenlegi helyzetem. A légörvény elől is csak elfutni, elmenekülni lehet. Ha leordítod a fejét vagy ha szépen beszélsz hozzá, az attól még nem fog engedelmeskedni neked. Hasonlóképpen viselkedik, mint az érzéseim. Folyamatosan azt súgják, hogy mondjam el neki az igazat a tegnap estéről, öleljem át, vigasztaljam tovább, kóstoljam meg telt ajkait. Kész szerencse, hogy akad egy sokkal intelligensebb énem is, aki alkalomadtán nem veti meg az ésszerű gondolkodás ötletét. Még jó, hogy ő működteti az izmaimat, csontjaimat és minden szövetemet, így végtagjaim fürge mozgatásával villámgyorsan el tudott navigálni a legközelebbi kihalt városrészre. Nem túl messze a hotelszobától, de átmenetileg kellő távolságra Scarlettől.
Fellélegezhettem. Érzéseim itt is idegesítő táncot roptak a bőröm alatt és igyekeztek kitörni, irányítani az agyam, de már sokkal kevesebb sikerrel, mint Scar személyes jelenlétében. Ez az egész mit sem változtatott azon, hogy továbbra is vágyom az érintésére, de már sokkal nyugodtabb és megkönnyebbültebb vagyok, ugyanis nem láthatja sóvárgó arckifejezésem. Nekem pedig nem kell úgy tennem, mintha a világon semmi bajom nem lenne. Nem kéne, hogy legyen. Ez számomra éppen olyan szabálysértés, mint az általános, államilag elismert törvények megsértése. Most gyakorlatilag magamat zárhatnám rács mögé vagy – hogy az én módszereimmel éljek – téphetném ki saját szívem. Tényleg, mi történne, ha egy kicsit megszorongatnám? Reflexszerűen kaptam a szívemhez a kezem. Nem tépném ki, csupán egy kicsit megpiszkálnám, kapargatnám, fenyegetném, hogy végre rendesen működjön és azért a nőért dobogjon, akiért kell.
Idegesen, fejemet rosszallóan csóválva túrtam bele a hajamba. A szív csak egy szimbólum. Az érzéseinkért nem az felelős, tehát akár össze is morzsolhatnám, az sem segítene.
Még a lélegzetemet is visszaszorítottam, amikor meghallottam egy halk neszt. Gyanakodva néztem körbe a sikátorban és valamiféle veszélyforrást kerestem. Nem féltem különösebben, mert már régóta úgy tartottam, hogy nem sok mindenki árthat nekem. Vámpír vagyok ráadásul mágikus képességeket is birtoklok, így viszonylag hamar leszerelek bárkit. Most inkább attól tartottam, hogy valaki átlát rajtam gyengébb pillanatomban. Nem volt erőm gúnyos maszkot erőltetni magamra, így nem hiába félhettem tőle, hogy a megjelenő ismerős vagy ismeretlen meglátja bennem a gyengeséget.
Azonban, amikor megvilágította a fény váratlan társaságom arcát, mintha meggyógyult volna szívem. Arcom széles vigyorra húzódott, bár tulajdonképpen semmit sem értettem. Én mindez idáig abban a hitben voltam, hogy Hazel halott. Hogy egyetlen legjobb barátom már rég nincs az élők sorában és sosem fogom viszontlátni.
- Hazel... - szólítottam meg vidáman. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök most neked. - mondtam őszintén.
Nem mintha nem lenne nagy szám, hogy a halottnak hitt fogadott testvérem az élő sorában van, de csak még jobban feldob megjelenésének remek időpontja. Ő minden bizonnyal meg fogja hallgatni a problémám anélkül, hogy megvetne és vele végre úgy leihatom magam, hogy valóban nem emlékszem semmire.



Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Szept. 16, 2014 9:51 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
***
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 9:16 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4
Vissza az elejére Go down
 

Hotel melletti sikátor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 4 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4

 Similar topics

-
» Mystic Falls sikátorai
» Staunton - Mystic Falls melletti kisváros

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Belváros-