A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 
Savannah Retro Club


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 03, 2015 1:52 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Muszáj ilyen képet vágnod? Sokkal jobban szeretem, ha mosolyogsz. Már évszázadok óta nem láttalak mosolyogni. – még a halála előtt láttam utoljára egy mosolyt átsuhanni az arcán, azóta, hogy találkoztunk, csak morog és vádol mindenfélével, de nem mosolyog. Egy kicsit azért bánt a dolog, mert rendben van,  megöltem, de mégis miért kell ezen ennyire kiakadnia? Most, hogy ő is vámpír, már tényleg megérthetné azt, hogy nem nagyon volt választásom. Vér kellett, és menekülni akartam, minden szálat elvarrni, megöltem őt, mert így láttam a túlélésem szempontjából helyesnek a dolgot, emiatt muszáj újra és újra támadólag fellépnie? Ha megkérdezünk mást, ugyanezt tette volna.
- Oh, tényleg, de én meg emlékeim szerint a nyakadat törtem el, igaz? Komolyan, nem hittem volna, hogy ennyire kiakaszt, ha valaki bókol neked. – persze, a mi helyzetünk kicsit más, mint az átlag, de csak azért, mert nem tudja felfogni, hogy nem tudtam tenni az ellen, ami voltam. Akkor még csak nem rég voltam vámpír, nem is tudtam még semmit se érdemben arról, hogy milyen is vagyok, mik a korlátaim, és akkoriban kikapcsoltam, vajmi kevés dolog maradt meg, beugranak képek, de a fogságom minden egyes kínzó másodpercére emlékszem. Nagy szerencséje van Rosette testvérének, hogy nem kerestem fel és etettem meg a kutyákkal.
- Nem hiszem, hanem tudom. Olyan vagy, mint egy nyitott könyv drágám. És én tudok benned olvasni. – mindig is tudtam, és talán pont ez zavarja ennyire. Átírt mindent, de én a sok javítás alatt, a sok hazugság alatt, megtalálom az igazságot, látom az eredeti betűket, az eredeti szöveget és ki is tudom olvasni. – Nem vagyok, de… közel vagyok hozzá. – nem vagyok tévedhetetlen, de mi tagadás, sok mindent megtanultam már az évek során, úgyhogy végül is mondhatnám magamat annak, mégis mi bajom lehet belőle? Semmi, elvagyok, senki sem vadászik rám, ha mégis, majd megölöm, ha elér hozzám. Szabad vagyok… és az is szándékozom maradni.
- Nem hiszem, de aki engem akar megölni, azt én ölöm meg. Ilyen egyszerű a dolog, szerinted miért vagyok még életben? – mert megölöm azt, aki rám támad, mert ez a világ rendje, mert így kell mennie mindennek és kész. Én harcos vagyok és túlélő.
- Véletlen? Szerintem évszázadok óta keresel már engem. Romantikus.[6b] – tényleg az, kár hogy nem vagyok romantikus alkat, és soha nem is leszek az. Mégis mi a jó abban, ha a másikat belefojtjuk a saját nyáltengerünkbe? Na ugye, hogy semmi, én sokkal jobban szeretem az igazi, valós dolgokat, a nyáladzást meghagyom az idiótáknak. [b]– Könnyű? Eltörted az orrom és el kellett törjem a nyakad, hogy megnyugodj. Azért nem volt olyan könnyű. – mosolygok bele a csókjába, és örömmel nyugtázom, hogy végre abbahagyja a finomkodást, hogy nem rántja újra hátra magát… nem, ez most nem az a pillanat, mikor ezt kell tennie. Az a pillanat elmúlt, és nem használta ki elégé. – Csak annyira, amennyire kell. – suttogom neki, és halkan felsóhajtok, mikor a nyakam felé megy tovább. Pár pillanatig kiélvezem, aztán egy másodperc alatt kapom fel és szorítom neki a falnak, miközben továbbra is vadul csókolom, éppen annyi szünetet tartva, hogy a ruháitól megtudjam fosztani. Kihalt ez a sikátor, ha mégis jön valaki, hát… szerencsés napja van, szebb halált nem is kívánhatna.




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 02, 2015 10:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Igen, azt sejtettem. - ő mosolyog, én pedig látványosan húzom el inkább a számat. Na igen, így egyszerűbb hozzáállni a dolgokhoz. Simán túltette magát a dolgon igaz? Hát akkor... túltette, komolyan nem érdekel, akkor meg ne jöjjön nekem azzal, hogy milyen nagyon oda volt értem, mert ezt nem fogom én bevenni. Simán túllépett rajtam, simán nem érdekelte, hogy mi lesz velem és kész, annyira nem fogom bevenni, hogy fontos voltam neki, és hogy nem tenné meg újra ugyanezt, ha megint szorult helyzetbe kerülne ne adj isten.
- Nem vagyok aranyos! Veszélyes vagyok, eltörtem az orrod! - és még eltörhetem mását is, ha azt akarom, szóval ne aranyosozzon le csak úgy, mert komolyan gondban lesz. Lehet, hogy most próbálok nyugodtan viselkedni, de azért ez a végtelenségig nem fog kitartani. Igenis attól még utálom. Lehet, hogy mást is érzek, de utálom is, mert megbántott, sőt mert bántott, mert ártott nekem és átvert, mint mindenki más. Ne mondja nekem, hogy annyira nagyon fontos vagyok neki, ezt... egyszerűen nem veszem be, és nekem sem fontos annyira. Talán nem tudom megölni, de... majd valahogy megoldom.
- Aham... szóval te jobban ismered az én érzéseimet, és neked milyen érzéseid vannak? Én azt hittem, hogy ismerem őket, de tévedtem, szerinted te tévedhetetlen vagy? - na persze... ő mindent tud, ő mindenben sokkal jobb és okosabb nálam, mert én csak egy hisztis nő vagyok, aki minden áron be akarja bizonyítani, hogy utálja őt? Nem, nem erről van szó, én tényleg baromira ki vagyok rá akadva, én tényleg baromira meg vagyok bántva és nem úgy megy ez, hogy csak úgy lazán átlépünk a kérdésen, mintha semmi se történt volna évtizedekkel ezelőtt.
- Azt hiszed, hogy te nem tehetsz keresztbe soha senkinek? Ne hogy azt hidd, hogy soha nem hibázol és mindig mindent tökéletesen csinálsz... ne legyél naiv. - igenis bármikor sor kerülhet rá, hogy akár nem is szándékosan, de tesz valami olyat, aminek komoly következményei lehetnek, és akkor mi lesz? Akkor megint csak odadob másnak, akkor megint csak simán keresztül gázol rajtam nem? Megtette már egyszer, hogyan bízhatnék meg benne újra?
- Itt vagy... de csak mert véletlenül megtaláltalak. - jó ez sem igaz, jó ideje járok már a nyomában, csak most volt véletlen, hogy belé botlottam, de azért tudtam én, hogy nagyjából merre jár, csak az, hogy találkozom majd a bátyámmal egy kicsit azért megkeverte a figyelmemet, ez azért előfordulhat bárkivel nem? Csak ne úgy mondja már, hogy itt van, mintha ő akarta volna, mert simán csak... véletlenül találtam rá... nem kell, hogy olyan nagyra legyen e miatt magával. Tudom, hogy pont e miatt kéne utálnom, de még sem megy és ő szép lassan most is eléri azt, hogy végül ne legyek képes nemet mondani neki, hogy végül az ajkaink összeérjenek és hogy az első óvatoskodás után végül mégis hevesebben essek neki. Tudja, persze az eszem valahol tudja, hogy nem kéne, hogy én vagyok a világon a legnagyobb hülye, de... mégis képtelen vagyok ellenállni. - Nem volt rossz, de... nem lehet ennyire könnyű dolgod... egyszerűen... nem lehet. - nem kéne, nem kéne hagynom neki, hogy megint megtegye és mégis a suttogásától is, ahogy a lehelete az ajkaimat súrolja... képtelen vagyok ellenállni neki, egyszerűen nem megy. Ugyanaz a régi tűz lesz úrrá rajtam, ami akkor is, amikor lejártam hozzá a pincébe és végül engedem, hogy az ajkai az enyémekhez érjenek, hogy néhol finoman megharapjam, mint anno, hogy vadul szívjam be közben az illatát, hogy közben ültömben felé forduljak, és a kezem most már engedve az ösztönnek elkalandozzon a tarkója, majd a haja irányába. - Annyira... annyira istentelenül gyűlöllek... - elhaló szavak csak, ahogy elszakadok az ajkaitól, ahogy feltérdelve suhanok tovább a nyaka irányába. Tudom, ezt szerette régen is, ha kényeztettem, ha hevesebb voltam, és most a fogammal is enyhén meg tudom karcolni a bőre felületét, ami tudom, hogy pillanatok alatt visszagyógyul, de... a cseppnyi vér mámora is csak még inkább az ellen tesz, hogy le tudjak állni. Kéne... tudom, és utálom azt, hogy nem megy.

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 30, 2014 7:55 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Gyorsan túlteszem magam a dolgokon. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Szörnyű, hogy folyton csak ide tud kilyukadni. Megöltem, de… de akkor mi van? Ő is ölt már, én is öltem már, és akkor mikor úgy döntöttem, hogy megölöm, nem gondolkodtam tisztán. Fiatal voltam még, menekülni akartam, minél messzebbre jutni és ő ott volt, nekem pedig vérre volt szükségem és… megtettem, megöltem, ezzel együtt élek, és nem igen, nem különösebben viselt meg, mert ilyen vagyok, ha minden egyes általam megölt ember miatt bűntudatot éreznék, már rég egy karót döftem volna a saját szívembe. Nem vagyok bolond, sem gyenge, egy kicsit talán önző, de… attól még ezen nem kéne ennyire kiakadni.
- Érdekes, de igaz, nem? Amennyire próbálsz utálni… aranyos. – aranyos, mert úgysem tud utálni ,legalábbis annyira nem, amennyire szeretne. Hiába öltem meg és törtem össze darabokra a szívét, csaptam be és árultam el, még mindig ott élek benne valahol mélyen eltemetve, és ezt ő is tudja, na de hogy beismerje… ahhoz túlságosan is büszke.
- Ugyan, kettőnk közül valakinek tisztán kell gondolkodnia, és úgy tűnik ez most én leszek, mert te képtelen vagy elfogadni azt, amit… valójában érzel. – azt pedig a bolond is látja, hogy még mindig oda van értem, és ez nem is baj, sőt, érthető, nekem még jó is. Viszont kicsit zavar,hogy ennyire utálni akar, mert végül is nem tettem semmi olyan rosszat, igaz? Csak hű maradtam magamhoz, a vérre éhes vámpírhoz, és mint mondtam, ilyen vagyok, most már ő is ilyen, megérthetné ezt, de meg sem próbálja.
- Mégis ki akarna megölni? Te? Nem tudsz. Az ősi vámpírok, vagy éppen az eredetiek meg miért tennék? A te két szép szemedért? – nem, és nem is menne oda kuncsorogni, hogy öljenek meg, igaz? Mert akármennyire is megakar ölni, pont ugyanannyira szüksége is van rám, én vagyok a szél, mi tüzet szít a szívében, én tartom életben.
- Csak pont annyira, amennyire te is. – mosolygok rá. Nem tud megölni, soha nem tudott, nem is fog tudni, mert ott vagyok benne, eltemette és őrizgette magában az emlékemet, és bár nem látom ezt, mert annyi minden alá ásta, de tudom, hogy ott van valahol. – De most itt vagyok megint, nem igaz? – szörnyű, hogy folyamatosan ezen akad meg. Megöltem, de… mégis miért ilyen fontos ez? Sok embert öltem meg, ő a szerencsésebbek közé tartozik, mert gyorsan öltem meg, ráadásul mint kiderült, még a véremmel a szervezetében halt meg, így igazából nem is halt meg… legalábbis nem annyira. – Kellene… - ismétlem meg halkan, suttogva a szavait, mielőtt még megérezném sok évszázad után újra a csókja ízét. Tetszik, hogy az elején óvatoskodik, de nem tudja magát meghazudtolni, és nem is hagyom neki, vele együtt leszek vadabb, és kitör belőlem egy kisebb sóhaj,  mikor elhúzódik. – Miért, olyan rossz volt? – pillantok rá mosolyogva. Ugyan, nem volt az, éreztem én is, ugyanazt a tüzet, mint régen, szerencsére ez nem tűnt el belőle, akkor nagyon szomorú lettem volna. – Csak nem akarsz egy életen át utálni ,igaz? – főleg nem a mi életünkön keresztül, mert az igazán hosszú. – Ugyan Rosette… - suttogom a szemébe nézve, mielőtt még közelebb hajolnék hozzá, hogy folytathassuk azt ,amit abba kellett hagynunk. Akarja ezt… tudom.




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 30, 2014 5:17 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Persze... máshogyan vélekedünk erről, még hogy nem jelenti azt. Szóval akkor oda vagy értem... és akkor gondolom baromi nagy törést okozott az életben, hogy megöltél igaz? - mert nem tűnik úgy, hogy kicsit is sajnálja és igenis akkor még nem tudhatta, hogy ilyen formában bár, de túlélem, akkor sem tudhatta. Élek, de csak azért élek, mert szerencsém volt, ha rajta múlna meghaltam volna már akkor, amikor a saját élete fontosabb volt az enyémnél. Ez... akkor sem olyan egyszerű, hogy csak úgy kimagyarázza magát és úgy tegyünk, mintha mi se történt volna. Az élet maga nem ilyen egyszerű, elég csúnyán átvert és megbántott, nem kicsit.
- Elég érdekes megközelítés... hogy mit ne mondjak. - nem válaszolok konkrétan, nem fogok itt neki beismerni semmit sem. Igenis durva dolgot tett és igazán nem merült fel benne, hogy megbántja, kicsit sem, ezek után nem értem, hogy miért várja el, hogy én csak úgy elfelejtsem ezt, mintha olyan kis semmiség lenne. Nem semmiség, nagyon is durva dolog az, amit tett és én nem fogom tudni csak úgy elfelejteni, és nem fogok újra úgy tenni, mintha olyan baromi jóban lennénk. Máskor is lehet fontosabb neki a saját élete, mint az enyém, akkor nem tenné meg újra ugyanezt?
- Vedd is magadra! - nem sajnálom, persze hogy a szavaim cinizmustól csöpögtek, kicsit sem sajnálom a dolgot, nem érdekel mi történt vele, vagy hogy hogy érzi magát, semmi sem érdekel vele kapcsolatban és ne várja már el tőlem, hogy bármi miatt is sajnáljam azok után, amit művelt velem, mert igenis nagyon durván átvert, amire nem szolgáltam rá. Segíthettem volna neki máshogy is, de ő még csak esélyt sem adott rá, nem szavazott nekem bizalmat, akkor én most mégis mi a fenéért tegyem ezt meg vele? A következő szavaira már csak elhúzom a számat. Mindenben nyert... hát akkor menjen a fenébe és nyerjen, amiben csak akar, engem meg hagyjon szépen békén!
- Szóval azt hiszed, hogy mindenkitől meg tudod védeni magad? Nem gondolod, hogy ez beképzeltség? - mindenkitől... vámpír, idős, de vannak nála erősebbek, ősi vámpírok eredetiek.... hibridek, úgy beszél, mintha nem lenne tisztában a való világgal. Talán nincs is? Ne gondolja már, hogy mindenre képes és mindenkit le tud mosni a föld színéről, ez nem így működik. Aztán meg majd csak pislog, ha mégis csak nem lesz más választása, mint engem dobni oda, ha épp nem tudja megoldani az adott helyzetet, mert szerintem erre igenis van esély. Majd meglátjuk... de hogy ezek után én csak úgy megbízzam benne a nagyjából teljesen esélytelen, de gondolom ezzel tisztában van.
- Pedig meg kéne... megérdemelnéd. - nem kéne suttognom, de akkor sem fair ez tőle. Miért kell így viselkednie? Miért kell közelebb hajolnia, és miért érzem úgy, hogy még csak pislogni sem vagyok képes, amikor a homloka az enyémhez ér. Gyűlölöm azért, hogy még most is ezt váltja ki belőlem, komolyan... gyűlölöm e miatt szívből! - Te szakítottál el minket, nem az élet. - inkább a halál, és ő volt az aki ezt okozta, nem pedig valami külső erő, nem úgy kéne erről beszélnie. Az ő hibája volt ő tette, nem pedig más valaki, ne állítsa be úgy. - Azt kellene akarnom. - csak épp nem könnyíti meg nagyon a dolgomat, és ő is tisztában van ezzel, naná, hogy tisztában van. Én pedig várok, pár pillanatot, de túl közel van és túlságosan csábító, hogy érezzem megint, közel magamhoz, hogy hagyjam magam elgyengülni. Lehunyom a szemem és végül megtöröm a maradék távolságot, így se sok volt már. Lassan csókolom, egészen finoman, mintha csak félnék hogy ez az egész összetörhet, ha túlzásba viszem, de ezt se tudom sokáig tartani, vadabbra váltok és csak arra eszmélek fel, hogy zilálva húzom hátra a fejemet. - Ne játssz velem! Ne... nem csinálhatod! Haragszom rád, még mindig haragszom! - és fel kéne pattannom itt kéne hagynom, de még sem megy, csak hátrébb húzódtam, ennyi ment, de még csak a karomat se vettem le a válláról, azt se tudom mikor került oda. Gyűlölöm azért, amit tesz velem, komolyan mondom!

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 23, 2014 7:06 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Ti nők… vámpír vagyok, érted? Vérre van szükségem, és te ott voltál. Elvettem, ami kellett, nem foglalkoztam mással csak magammal, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék oda érted. Mindig is tudtad, hogy egy részem nagyon önző tud lenni, igaz? – ne mondja, hogy nem, mert nem hiszem el. Önző voltam világ életemben, na jó, emberként nem, ott egy igazi hős voltam, és csak most látom mennyire is megvoltak kötve a kezeim, és mennyire távol álltam a hőn áhított szabadságtól. De most… már nem rángatnak zsinóron, nem kötik láncok a kezemet, azt teszek,amit akarok, úgy ahogy akarom, és nem kell félnem attól, hogy valamire nincs időm.
- Azt tudjuk a legjobban utálni, akit a legjobban szeretünk, nem? – rántom meg a vállam finoman, miközben továbbra is mosolyogva nézem őt. Mégis hogy  gondolhatja azt, hogy csak azok halnak meg, akik rászolgálnak? Ugyan, azok halnak meg a legtöbbször, akik nem is csinálnak semmit. Én is azért ölök, hogy táplálkozzak, szegény postás mit követett el, hogy ki kellett szívnom minden egyes csepp vérét? Semmit, de megtettem, mert éhes voltam, és megteszem újra, nem érdekel, hogy rászolgált-e, vagy sem. Vámpírok vagyunk, erősebbek, mint az emberek, miért is kéne olyan semmiségekkel foglalkozni, mint egy-egy senki élete? Az én életemmel kifoglalkozott, mikor egy karddal szúrták át a szívemet?
- Ez nem volt valami meggyőző, vigyázz, mert a végén még magamra veszem. – csak viccelek, akár meggyőző, akár nem, én tisztában vagyok azzal, hogy mit érez, mondhat és mutathat akármit, engem nem tud meggyőzni az igazáról. Én is megszenvedtem a vámpírlétet, én is sokat öltem, tomboltam, éreztem a Nap perzselő sugarait a hátamon, ahogy lassan, de biztosan égetett volna szénné. Mindannyian tudjuk milyen vámpírnak lenni, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár ez, de megtanuljuk kezelni, és Rosette mindig is ügyes lány volt, itt van most is, szóval sikerrel vette az akadályt, örüljön neki.
- Mindenben nyertem drágám. – én már csak ilyen vagyok, nyertes alkat, most is tettem-e bármit azért, hogy így legyen? Nem, és mégis nyertem, a világa, a szíve, körülöttem forog, és amilyen erősen ellenzi ezt, annyira meg is látom rajta, ezt nem tudja előlem elrejteni, én ismerem őt, még ha ezt nem is hiszi el. – Ennyire kegyetlennek látsz engem ezek szerint? Már erősebb vagyok Rosette, tapasztaltabb és garantáltam megölöm azt, aki árt nekem. Megtudom magamat védeni, miért dobnálak oda téged? – nem értem, miért kell ennyire a múltban ragadnia? A múlt tesz minket azzá, akik vagyunk, de nem mutatja meg az utat ahhoz az emberhez, akikké válni fogunk, és ő ezt valahogy nem képes a tudatába vésni, pedig nagyon igyekszem rávilágítani erre. Engem lát a gonosznak, szinte mintha én lennék az ördög, pedig valójában inkább angyalnak kéne lennem, nem? Sok mindent el lehet mondani rólam, na de, hogy ördögi lennék?
- Mindig is tudtam, hogy nem tudsz megölni. – szeret engem, még ha képtelen is igazat mondani magának, hogy a fenébe tudna megölni? Amennyire utálni akar, éppen annyira szeret is engem, én pedig nem vagyok vak, hogy ne vegyem ezt észre. – Miért akarnék eltűnni? Nem szakított el az élet minket így is elég időre?– közelebb hajolok, ahogy a kérdést intézem hozzá, de nem csókolom meg, ügyelek arra, hogy ne érjenek össze az ajkaink. – Te sem akarod, hogy elmenjek, igaz? – suttogom az ajkaira, ahogyan a homlokomat az övévvel összeérintem.
©




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 23, 2014 5:39 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Persze, egyszerű. Oda vagy értem, csak épp megöltél, én pedig fogadjam el szépen, mert ez nem nagy ügy, szimpla bizalmatlansági kérdés. - csak épp én bíztam benne, de ő bennem persze nem, szóval igenis nekem nem olyan egyszerű és nekem eléggé nagy ügy, mert ha valaki fontos neked, akkor nem feltételezed róla, hogy tuti át akar verni, és ő... ő képtelen volt bennem megbízni. Most akkor miért hiszi, hogy nem ölném meg? Ha akkor azt hitte, hogy megtenném, akkor most is ugyanez a helyzet nem? Nem értem ebben a logikát és épp e miatt nem olyan egyszerű a dolog, hiába magyarázza.
- És e miatt csak még jobban utállak, tudod igaz? - hát igen, talán igaza van és talán ha nem is nyíltan de beismerem, hogy így van, hogy nem tudnám megölni, még ezek után sem, pedig kéne, pedig nagyon is megérdemelné, mert... mert egy rémes alak, mert megölt, pedig nem szolgáltam rá és most még neki áll feljebb, hogy ártottam neki, és persze csak neki lehet igaza. Ez a fennhéjázó mosoly meg... Igen, komolyan végig tudnám karmolni a képét, hogy eltüntessem onnan, csak félő, hogy szívesebben karmolnék végig mást is, hogy... Nem ilyesmire gondolni sem szabad, az pont hogy neki kedvez.
- Csalódott lennél és magányos, jaj de nagyon sajnálnálak, de komolyan... - na persze. Én mennyire voltam csalódott és magányos, amikor csak úgy lelépett? Baromira, főleg, hogy még a vámpírsággal is meg kellett küzdenem és akkor mégis ilyesmivel jön nekem, hogy ő lett volna csalódott és magányos? Ne nevettessen már komolyan és végképp ne gondolja, hogy ez engem akár egy kicsit is érdekel. Nem fogom őt sajnálni, neki kéne engem, de ez persze fel sem merül benne, egy pillanatra sem.
- Nem nyertél semmiben! - persze ő nyert, ő... mindig csak ő és ez komolyan kiborít már. Mintha a világ közepe lenne, mintha a világom közepe lenne, pedig ez nincs így, ne higgye már azt, hogy így van. Szerettem, nagyon... túlságosan, de ő nem, ő annyira nem, hogy számítsak, hogy kockáztasson és persze, hogy még csak válaszolni sem képes. Én vagyok az, aki nyafog igaz? Pedig igazam van, csak épp nem tud rá mit mondani! - Megölhetnél... oké, nem tetted, de attól még nem kell bíznom benned. Ha bajba kerülnél könnyedén dobnál oda megint engem. - mert egyszer megtette, most miért bízna meg bennem, most miért ne kockáztatná azt, ami volt köztünk? Mégis mi a fene változott szerinte? Mert szerintem az ég világon semmi, szerintem minden olyan maradt, mint volt, én még mindig haragszom, én még mindig valahogy ártani akarok neki, csak épp nem tudok és ez iszonyatmód frusztrál.
- Miért akarnád bizonyítani? Már tudod, hogy nem tudlak megölni, akkor... csak el kell tűnnöd és kész, nem? - ezt nem értem, nem mindegy neki? Olyan nagyon eddig sem voltam fontos, most akkor hirtelen miért lennék?

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Pént. Dec. 19, 2014 7:53 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Dehogynem! Pofon egyszerű, csak folyamatosan túlkombinálsz mindent! – megöltem, na és? Itt van, nem? Annyira azért nem halott, mint amennyire terveztem, hogy az lesz, de sebaj, nem volt szándékom megölni őt, csak kellett a vére és a biztonság, amit úgy kaptam meg, hogy ő eltűnt a sakktábláról. Magamra gondoltam, önző voltam, és a helyemben bárki pont ugyanígy tett volna. Újra és újra ugyanígy tennék, mert én ilyen vagyok. Csak egy bolond hitte volna azt, hogy a szabadság kapujában akár a legapróbb dolgot is megkockáztatom majd. Ugyan, olyan messze kerültem tőle és a családjától, amennyire csak lehetett, és most újra itt van… a sors gonosz tréfát űz velem.
- Akkor sem fogsz megölni. Vicces, hogy jobban ismerlek téged, mint te magadat. Az erőddel, vagy az erőd nélkül… így se, úgy se tudsz nekem ártani. – igazán ártani, nem arra gondolok, hogy ne szúrna egy karót mondjuk a combomba. Elakarja magával is hitetni, hogy képes lenne megölni, de az a fájdalmas igazság, hogy valójában erre képtelen, mert akármilyen gonosz is voltam vele, a vérével együtt nem szívtam ki az érzéseit. És hiába próbálja azokat a düh és gyűlölet alá temetni, újra és újra előfog törni a felszínre. Én pedig látom ezt benne, még ha ő nem is akarja meglátni magában.
- Bele kell törődnünk a sorsunkba drágám, különben az elpusztít minket. – rántom meg a vállam mosolyogva. Na igen, mégis mi értelme annak, ha folyamatosan csak azon rágódik az ember, hogy mi lett volna , ha… nem számít, nem úgy történt, innentől fogva nincs min gondolkodni. – Akkor az én múltbeli énem nagyon csalódott lenne és… magányos. Ezt akarnád? – pillantok rá érdeklődve, mielőtt széles vigyor költözne az arcomra. Persze, visszamenni az időben, ennek pont annyira kevés az esélye, mint annak, hogy meghalok egyszer majd. Túlélő vagyok, harcos, tudom mit kell tennem, és azt is, hogy miként.
- Akkor ezek szerint én nyertem, igaz? – mit tud ő  a szeretettről? Én szerettem, és elvesztettem ezt, elfelejtettem a régi életemet, könnyedén továbbléptem, ő pedig még mindig ott van leragadva, hogy megöltem őt. Hát nem hallott még arról a mondásról, hogy nem lehet addig jövője, míg el nem engedi a múltat? Felejtse el, nézzen előre, nézzen rám, engedjen az érzéseinek, miket oly hevesen próbál eltitkolni előlem. Folyton csak itt lyukad ki, mintha a világon nem halnának meg naponta az emberek. Örüljön neki, hogy feltámadt, hogy megkímélte a… sors, és újra összehozott minket. De ahelyett, hogy örülne, inkább csak vádaskodik. Nők… - Szólj, ha végre abbahagytad a felesleges rimánkodást! Vámpír vagyok, azt hiszed beleegyezésre van szükségem, hogy megöljelek? Előbb is elvehettem volna az életed, inkább örülj, hogy  ilyen sokáig húztad! – elegem volt már abból, hogy folyamatosan a múltat siratja. Elmúlt, nincsen már mi odakösse rajtam kívül, és értékelném, ha nem öt percenként lenne téma az, hogy megöltem őt.
- Mondd hát akkor, mivel tudnám bizonyítani? – valami csak van, igaz? Valami olyan, amivel meggyőzhetem őt, amivel eloszlathatnám a kétségeit, mert hát nem szeretném, ha ilyen rossz viszonyban lennénk, ez nekem fáj, és minden bizonnyal ő se örül ennek, bármennyire is bizonygatja, hogy megfog ölni.
©




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 16, 2014 5:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Ez nem olyan egyszerű... te is tudod, hogy nem az. - amit tett, afféle utolsó csepp volt a pohárban, és... nem, nem tudok vele mit kezdeni, mert túlságosan fájt, mert benne próbáltam bízni. Azt hittem... tényleg azt hittem, hogy van értelme és nem volt, mert átejtett, meg sem próbált hinni nekem, hinni bennem, nem is akart. Persze, hogy fájt, és elvágott bennem valamit, úgy érzem végképp ripityára törte bennem az utolsó szem reményszilánkokat is, hogy valaha lesz valaki,a ki nem csak ártani akar engem, vagy kihasználni. És ezek után értsem meg őt? Én kockázatot vállaltam érte... ő pedig nem, ez a nagy büdös helyzet.
- És ha visszaszerzem az erőmet? - nem fél tőle, hogy most mondjuk békén hagyom, de amikor már nem számít rá, akkor befejezem ezt az egészet? Miért ne tehetném meg igaz? Lehet, hogy vámpírként gyengébb vagyok nála, de boszorkánynak születtem, csak szükségem van az erőmre, és akkor nem lesz már esélye ellenem, csak mintha ezzel nem lenne tisztában.
És komolyan mintha mindenre lenne valami kiborító reakciója, amivel csak erősíti bennem, hogy a viselkedése... finoman szólva is idegesítő. Persze, hogy én azt gondolom róla, olyan tökéletes ember. Nem az... csak annak hiszi magát és én is annak hittem, de azért amit tett jócskán csökkentette a szememben az erényeit.
- Persze, maximum azért, hogy tudassam magammal, hogy ne gondoljam, hogy bármi más lett volna, vagy te más lettél volna. - keményen pillantok rá, de mégis csak főként csalódottság az, ami a tekintetemben játszik. Mert csalódtam benne, baromi nagyot és az első időkben fát, addig fájt, amíg fel nem fogtam, hogy értelmetlen, hogy engedjem, hogy fájjon, hogy könnyen gyűlölni őt, mint szenvedni a miatt, hogy mit tett velem. - Bátor... igen, de ha most szólhatnék a múltbéli énnek, szólnék neki, hogy ne legyen hülye... naiv. - naiv, bátor, néha a kettő kézen fogva jár és esetemben is pont így volt ez már tudom, akkor még nem tudtam, de nem tenném meg többet, nem én! Lehet, hogy nem tudom megölni, de lehet hogy igenis képes lennék végignézni, hogy más tegye meg, mert miért ne verhetne át újra igaz? Eszem ágában sincs újra a csapdájába sétálni. A kis kijelentésére csak ciccentek egyet. Nem ölt volna meg... nem tudom neki elhinni. Persze, hogy ezt mondja, én is ezt mondanám a helyében, miért kéne őszintének lennie. Nem akarja kiprovokálni a haragomat szándékosan igaz?
- Hülyeség! Ha egy kicsit is érdekeltelek volna, ha... ha szerettél volna, akkor kockáztatsz. Én is gondolhattam volna rá, hogy csak átversz, mégis segítettem. - nem kifogás az, hogy milyen a családom. Tudom, hogy milyen, de akkor sem fogom ezt elfogadni enyhítésképpen. Én is tarthattam volna tőle, de nem, én igenis bevállaltam, hogy szembeszállok a bátyámmal, ő viszont csak le akart lépni, csak a saját élete számított neki, nekem meg az övé jobban számított, mint a sajátom... ez itt a baj. - Nem vagyok álszent! Ha... ha kérted volna, ha segítenem kellett volna neked, ha megbízol bennem, akkor önként adom a véremet. Ha át akartalak volna verni, akkor verbénát szedek, de téged nem érdekelt az egész! - igenis felcsattanok, mert ne mondjon nekem ilyet. Én igenis áldozatot hoztam érte és hoztam volna még, ha kéri, de ő nem kérte, ő elvette amit akart és nem érdekelte, hogy milyen mélyen sebez meg vele.
- Nem hiszek neked, nem tudok hinni neked. - rázom meg a fejemet tétován, de most nem ütöm el reflexből a kezét. Tudom, hogy kellene, tudom, hogy ez lenne a legokosabb. El kéne tűnnöm, hogy visszatérjek a boszorkányok erejével és akkor majd meglátja, mit tudok tenni vele, de... Gyűlölöm ezt, hogy képes hatni rám, hiába sikít a vészharang a fejemben, hogy ne figyeljek rá, ne hallgassak rá, mert nem szabad.

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Pént. Dec. 12, 2014 10:34 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Így zsákutcába fogunk jutni. Előbb érts meg te rendben? – persze, megöltem, hallottam már ezerszer, pedig most találkoztunk azóta először. Nem értem minek ezt ennyire felfújni. Sok embert ölnek meg naponta, és néhányuk vámpír lesz, megesik az ilyen, ő is meghalt, de most itt van, ahelyett, hogy utálna, inkább odáig kéne legyen értem.
- Most is igyekezhetsz, de minek feleslegesen fáradni, igaz? – ellátom a baját újra és újra, felőlem aztán próbálkozhat, legalább ötször annyit harcoltam, mint ő, és míg én tiszta fejjel gondolkodok, addig ő nem, szóval mondhatni… előnyben vagyok, és ha van egy kis esze, akkor nem fog támadni.
- Te is ezt gondolod rólam. – rántom meg a vállam mosolyogva. Igen, önimádó vagyok, ezt tudom, és veszélyes, sőt, közveszélyes, de kit érdekel? Komolyan, mintha olyan világban élnénk, ahol a vámpírt megbüntetik azért, mert táplálkozik… nevetséges, én is csak eszem, mint az emberek, most az, hogy néhányuk meghal emiatt… van még belőlük jó pár, igaz?
- Ugyan, tudom, hogy nap, mint nap ez jár a fejedben. – hogy mi lett volna ha nem ölöm meg, ha most is együtt lennénk, ha meghódítottuk volna az örökkévalóságot… jól tudom, hogy más sem jár a fejében csak ez, hogy másra sem tud gondolni. ezért nyomja el ezt. – Te bátor amazon! De köszönöm, mindent! – nem bírom már mosolygás nélkül. Kiszabadított, vért adott, nem is kevés vért, és én úgy mehettem utamra, hogy erőm teljében voltam, senki sem tudott legyőzni, elmentem, és eltűntem örökre… de nem eléggé örökre úgy látszik, mert ő most itt van. – Nem öltelek volna meg. – rántom meg a vállam. Na igen, ilyen lennék ez biztos, ahogy ő is, de nem öltem volna meg, mert mi okom lett volna rá? De mindegy, elmúlt ez már, semmi értelme azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha…. és nem is érdekel, én mindig is a jelenben éltem. – Akkor jó, elég irigy lettem volna, ha lettek volna mások is. – nekem köszönhetően már esély sem volt arra, hogy legyenek, de ez nem rossz, sőt, nekem csak jó, neki már nem annyira, de mindenki önző ezen a világon, igaz? Én is, ő is, a bátyja is, mindenki, nincs kivétel. – És segítettél is. De meg kell, hogy értsd, a családod beteges, lehetett volna az egész csak egy hülye játék is. – igen, erre gyanakodtam, hiszen a bátyja is egy elégé beteg alak volt, szóval nem volt kizárt a dolog, én meg menni akartam, kevés vér arra nem lett volna elegendő, de olyan sok… már bőven elég volt. – Ne legyél álszent! Nem szeretem. – ne tagadja, a helyemben pont ugyanígy cselekedett volna, és nagyon nem szeretem, ha valaki hazudik nekem. Ő is menni akart volna, fordított esetben ő öl meg engem, szóval jó lenne ha végre magába nézne és meglátná azt, hogy én csak … azt tettem, amit tennem kellett. – Az, hogy nagyon is számítasz. – guggolok le elé, és ismét az arcához nyúlok. – Félreismersz engem, félre akarsz ismerni engem. – tudom, hogy így van, tudom, hogy mit érez, látom rajta, emlékszem milyen volt, és még mindig az a tűz ég benne, csak más nevet adott neki.  
©




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szer. Dec. 10, 2014 6:31 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Ahogy talán te is engem nem? - hogy értsem meg? Én voltam az, aki ártottam neki, vagy fordítva? Ő volt az, aki végzett velem, mert nem bízott meg bennem. Ő volt az, aki összetört szó szerint, és a szívemet is, nem pedig fordítva. Ezek után talán érthető, ha nem bízom meg benne és meg tudom csak úgy megérteni őt. Túlságosan durva volt az, amit tett velem, hogy el tudjam csak úgy gond nélkül fogadni, és ezt ha nem érti meg, akkor nem érti, nem érdekel.
- Ezt mostanában más is mondta, és neki eléggé igyekeztem ellátni a baját. - szökik fel a szemöldököm. Bár ha azt nézem, akkor az övét is sikerült, még a megjegyzés előtt, de aztán viszonozta is a kis szívességet, de ő azért jóval durvábbat művelt velem, mint mondjuk Christian. Ő szimplán csak nem foglalkozott velem, vagy azzal, hogy mi folyik a háttérben, ahogyan a bátyám is tette, de Darius... ő tisztában volt azzal, hogy milyen vagyok és simán kihasználta a dolgot. Neki sokkal durvább büntetés járna.
- Tudod, hogy csak egyre jobban idegesítesz azzal, hogy túl sokat gondolsz magadról ugye? - igen kezdek megint morcos lenni, ha nem képes végre leállni ezzel az egésszel. Nem az ennek a módja, hogy folyamatosan bizonygatja nekem, hogy mennyire rosszul gondolok mindent, hogy én bizony oda vagyok érte. Ettől csak még sokkal inkább bizonyítani akarom majd, hogy nem így van.
- Nem igazán hiszek abban, hogy van értelme annak, hogy mi lett volna. - rázom meg a fejemet. Nincs ennek semmi értelme, mert nem tudjuk, hogy mi lett a vége, mindketten tudjuk, és felesleges azon gondolkodni, hogy ha nem hagy ott, ha nem öl meg, akkor vajon hajlandó lettem volna vele lenni akár az örökkévalóságig. Jó eséllyel igen, hiszen én hittem ebben az egészben, hittem benne, hogy igenis vele lehetek majd, mert ő végre tényleg figyel rám, aztán... persze ez sem volt igaz. - És véletlenül sem mertél kockáztatni. Én... én kockáztattam. - mert lebukhattunk volna korábban is, és annak lettek volna következményei, és én ezt bevállaltam, ahogyan azt is, hogy elmegyek vele, hogy ott hagyom a bátyámat, hogy vállalom azt, hogy árulónak gondoljon. - Akkor mi lett volna? Akkor gondolod, hogy nem lennél ilyen? - mert önző nem? És az számít neki, hogy neki legyen jó, akkor mi lett volna más, ha nem a pincében ismerkedünk meg? Szerintem az nem változtatott volna semmin sem, nem tudok ebben hinni. Maximum más módon ver át végül és ennyi... képtelen vagyok ezek után elhinni neki, hogy nem így lett volna. A kérdésére valahogy úgy érzem, hogy igennel kéne válaszolnom, talán azért is, hogy... megbántsam vele, bár nem hiszem, hogy lehetne, akkor meg minek igaz? - Nem... nem játszadoztam el senki mással. - ő volt az első és neki hála az utolsó is. Addig bírtam, amíg ő nem jött, valami miatt más volt, vagy csak akkor szakadt el nálam a cérna, nem tudom, de mással nem tettem ilyet, csak vele, és jól meg is szívtam, ami arra világít rá, hogy még jó, hogy nem tettem meg mással, mert akkor is csak rosszul jártam volna. A szavaira már csak dacosan megemelem a fejemet. Imádta, amit adtam neki... hát mondhatom, hogy meg tudom érteni, de hogy nem fogok többé ilyen lenni vele az is biztos, most legalábbis nem sok esélyt látok rá, akkor sem érdemelte meg, most pedig még annyira sem. - Tudom, hogy milyen, ha mardos az éhség, ha erő kell, de... én segítettem volna. Én... én azért voltam ott. - ha kell, akkor adok egy keveset, de nem... neki ez nem volt elég, neki biztonság kellett, bizonyosság, hogy nem verem át. Nem is értem, hogy mi értelme lett volna annak, hogy kimentem, aztán meg mégis visszajuttatom a pincébe. Egyszerűen nincs ebben semmi logika. - Én nem... sose tettem volna ilyet. - rázom meg a fejemet. Én még az apámat se gyűlöltem soha, pedig az lett volna a normális tudom. Nem voltam olyan, akkor még nem, ma már... más a helyzet. Igen, van benne esély, hogy ha ma kellene döntenem, hogy más, vagy a saját életem, akkor igen a saját életemet választanám és kész. - Mert úgy se számítok, régen se számítottam neked és most sem. Akkor meg mi tartana vissza? - pillantok rá fel kérdőn. Azt hiszem fáradt vagyok... elfáradtam kicsit abban, hogy erős vagyok, hogy túlléptem azon, hogy mindenki csak kihasznál és... nem akarom én ezt a végtelenségig csinálni. Szeretnék bízni, de képtelen vagyok, mert tudom, hogy mindig ez a vége, mindig csak sérülök.

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Dec. 08, 2014 4:59 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Nem, nem kéne, inkább megérthetnél engem. – sokáig voltam bezárva, rabságban tartva, elegem volt, kiakartam szabadulni és bennem volt a félsz, hogy ez is egy csak egy csapda, és Rosette valójában nem velem, hanem ellenem van, így úgy döntöttem, hogy inkább elvarrok minden szálat, semmint hogy meghagyjak egyet és ez később a vesztem okozhassa. De hibáztam, bár… nem feltétlen baj az, hogy vámpír lett.
- Viszont én még azóta mindig egy hazug csaló vagyok, mi? Tudod… más vagy, mint aki voltál. És ez jó, ez tetszik. – már nem az a gyámoltalan kislány, aki másoktól várja a védelmet. A változás jót tesz az embernek és a vámpírnak is.
- A hiányomat utálod Rosette, nem engem. Ezerszer végigzongoráztad már ezt magadban, te is jól tudod. – ugyan már, ne állítsa nekem azt, hogy utál engem és megakar ölni, mert egyiket sem hiszem el neki. Ez csak egy hazugság, amit magának hajtogat már évszázadok óta…itt az ideje ezt rendbe rakni.
- És azt jelentené, hogy nem is lehettünk volna? – én senkivel sem akartam együtt lenni, sőt, vámpír sem akartam lenni, de nem volt ebbe se beleszólásom, igaz? Az élet útjai kifürkészhetetlenek, kitudja mi lett volna akkor, ha együtt maradunk és élünk amíg…lehet. Az örökkévalóság tényleg csak mese lenne? – Drágám, miért bíztam volna meg benned? A bátyád éjjel nappal kínzott, te meg egyszer csak lejössz hozzám, mint aki vigasztalni akar… senki nem bízott volna meg benned a helyemben. Rosszkor találkoztunk rossz helyen, ez az igazság. – csóválom meg a fejemet mosolyogva. Egyetlen épeszű ember sem bízott volna meg benne a helyemben. – Talán ha nem abban a pincében ismerkedünk meg… - talán akkor lehetett volna máshogy, lehetett volna szép és tartalmas életünk, családdal meg minden mással, én sem lettem volna vámpír, és ő sem egy olyan beteg vámpírgyűlölő család sarja lett volna, mint ami amúgy volt. – Szóval a többi rabbal is így eljátszadoztál, mint velem? – talán, de beléjük nem szeretet bele, igaz? És őket még most sem szereti, velem ellentétben, és akármennyire is tagadja, én annál biztosabb vagyok abban, hogy mit érez irántam valójában, ellenére annak, hogy megöltem őt régen. Azt bántjuk, akit szeretünk, legalábbis ezt tartja a mondás. – Igen, imádtam azt, amit adtál, amilyen morbid volt először annyira élveztem. – ezt kár lenne tagadni, imádtam azt a vadságot, ami benne volt, és ami valószínűleg még most is benne van. Voltam már másokkal, de vele más volt, és nem csak azért, mert levoltam láncolva. Ő olyat kínált, amit mástól nem kaptam meg. – Úgy beszélsz, mintha nem tudnád milyen ez. Vér kellett gyorsan. – rántom meg a vállam. Na igen, ő is tudja milyen az éhség, erőre volt szükségem és csak ő volt ott, és az ő vére mindig is csábított engem, így hát megöltem, de miért is haragszik e miatt? Él, nem? Még ha….kicsit más értelemben véve is.
- Komolyan minden nyűgödet rám akarod verni? Ugyanezt tetted volna a helyemben, ne mondd, hogy nem. – ugyanúgy végzett volna velem fordított esetben, ugyanúgy megölt volna és otthagyott volna egyedül… de ez persze már nem érdekli, de nem is baj, nem fogok bocsánatot kérni. – Hogy mi? Öljelek meg?[/coolor] – nevetek fel halkan, ahogyan feltornászom magamat guggolásba előtte. – Miért tennék ilyet?  – döntöm oldalra a fejemet, ahogyan  kíváncsi tekintetemet az övébe fúrom. Még hogy öljem meg… jó vicc.  
©




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Dec. 08, 2014 9:30 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Nem kéne így látnom, azok után, amit tettél? - nem, ez nem így működik, nem fogom neki a dolgot csak úgy elnézni, mintha mi se történt volna, arra semmi esély sincs. Megölt és még csak nem is sajnálja, egy kicsit sem, ezek után igazán nem várhatja el tőlem, hogy visszafogjam magam és ne mondjam ki azt, amit igazán gondolok róla. Még csak azt sem tudhatta, hogy mi lesz a vége, hogy mégis csak túl élem, még ha ilyen formában is. Ne mondja nekem, hogy tudta. Egyszerűen csak végzett velem, mert az volt az érdekes és ennyi, nem több. Ezek után naná, hogy csak egy hazug csalónak tartom, aki kihasználja a lehetőségeit és simán átgázol másokon, hogy elérje, amit akar.
- Ne elemezgess engem, nincs jogod hozzá és ne hidd, hogy annyira ismersz, hiszen évek teltek el azóta, nem is kevés éppenséggel. - persze, mert ilyen könnyen kiismerhető vagyok igaz? Ne magyarázzon be nekem dolgokat, ne hitessen el velem olyasmit, amit nem igaz. Régen megtette, de most nem fogom hagyni neki, mert nem lehet és kész. Nem úszhat meg folyton csak úgy mindent, nem maradhat minden tett következmények nélkül.
- Nem nézek rád sehogyan, utállak! Úgy nézek rád. - a jó francokat fogom beismerni, amit akar, mert nincs mit beismerni. Csak ártott nekem. Jó... talán ha ott sínylődöm életem végéig az se lett volna tökéletes, de legalább ott volt a bátyám, aki ha nem is úgy, ahogy kellett volna legalább figyelt rám, de utána... nem maradt semmim és senkim és még ő is ott hagyott. Azért kockáztattam, azért dobtam el mindent, hogy neki segítsek, hogy aztán ő pedig végül csak úgy végezzen velem és eltűnjön.
- Soha sem akartál velem az örökkévalóságig együtt lenn! Nem... nem bíztál bennem és azt várod, hogy én bármit is elhiggyek neked. Nevetséges... komolyan nevetséges. - hát persze most jönnek itt a nagy szavak, hogy hibázott... félig vehetjük burkolt bocsánatkérésnek? De úgy se mondaná ki és miért kéne elhinnem, hogy őszintén szólal meg? És ez az örökkévalóság duma... Nem szeretett, ő maga mondta, akkor meg miért akart volna velem az örökkévalóságig együtt lenni? Az egésznek semmi értelme sincs, az ég világon semmi értelme. Ő csak menekülni akart, ő csak ki akart szabadulni és ehhez kellett valaki, és persze volt olyan okos, hogy kihasználja az adódó lehetőséget, azaz engem. Nincs szó itt semmiféle örökkévalóságról.
- Voltak... voltak mások is előtted. - ne higgye azt, hogy ő volt az egyetlen, a kivételezett. Voltak mások, nem ő volt az első, de valahogy más volt, vagy addigra fogyott el a türelmem, hogy a bátyám nem figyel rám? Igazából teljesen mindegy nem? Nem szerettem volna bele akárkibe, ha más lett volna ott, talán tényleg csak arra jó, hogy elszórakozzam vele időnként. Nekem nem volt gyerekkoromban plüss mackóm, én... azt szoktam meg, hogy apával... játszom a maga morbid módján. - Szóval szimplán csak tetszett az, ahogy letámadtalak, tetszett a vadság... ennyi, ez még nem ment fel semmi alól, akkor is csak kihasználtál, hogy aztán eldobhass. - sőt, hogy aztán megöljön. Megtehette volna, hogy valahol ott hagy, hogy lekötöz, hogy megszuggerál, hogy ne mehessek el, kereshetett volna más áldozatot, akiből visszanyeri az erejét, de neki így volt egyszerű. Ott voltam én, ott voltam én, hogy kiszívjon belőlem minden érzést, hogy megmutassa, csak ő is egy újabb olyan ember, aki kihasznált, hogy aztán félredobjon.
- Lehet, hogy neked is volt rossz, de az nem én okoztam, ez a nagy különbség! Velem ezt te tetted, és nem érdekelt... kicsit sem! - a rossz életéről nem én tehetek, de ő az enyémről nagyon is és ez itt a legnagyobb gond. - Menj el végre... egyszerű nem? Ölj meg és hagyj itt ugyanúgy, mint legutóbb. Ne mond, hogy olyan nehéz lenne! - nem, nem akarok meghalni, vagy talán mégis? Az életem pocsék, csak egy végtelen játék, amiben nincs semmi fény és jó, csak akkor ha átadom magamat a tombolásnak. Akarom én ezt egyáltalán? Akartam valaha is? Régen másra vágytam, csak egy valakire, aki nem használ ki, hát... nem jött be, egy naiv kislány álma volt csak.

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Dec. 06, 2014 6:19 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Szóval ez lennék… tényleg ilyen önzőnek látsz? Ez azért fáj egy kicsit. – csóválom meg a fejem egy szomorkás mosollyal, de pillanatokkal később már ismét az a jól ismert széles mosoly ül ki az arcomra. Szóval ez vagyok én, annyira nem is illetett durva jelzőkkel, mint számítottam rá, de minden bizonnyal elmondott sok dolognak ott a fejében, de ebből vajon mennyit hisz el? Mert én megvagyok győződve arról, hogy ezek csak hazugságok, okok és kifogások, hogy utálhasson, de az igazság az, hogy nem akar utálni. Ami a múltban volt, nem múlt el, hiába volt már évszázadokkal ezelőtt. Látom rajta, ezt nem lehet eltitkolni.
- Látom a dühöt benne, a gyűlöletet, amivel próbálod elfojtani azt, amit igazándiból érzel. Csalódott vagy, egyedül érzed magad, mint aki magára hagyott ez a csúnya gonosz világ… de én tudom milyen vagy igazából. Tudod, ezzel nem oltod el a tüzet, csak még inkább táplálod. – húzom mosolyra a számat. Igen, elmondtam ezt neki, miért vennék tudomást arról, amit mond? Ha végre olyat mondana ami igaz és nem tagadás, meghallgatnám, de csak magának hazudik, én pedig felfogom nyitni azt a gyönyörű szemét, ha már magától erre képtelen. Megöltem ez igaz, egyedül maradt, ez is igaz, de mindezek ellenére azt a karót akármennyire is bizonygatja, nem nekem szánja.
- Csak azok vannak drágám! Különben nem így néznél rám. – nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Aranyos, hogy így próbálja bizonygatni a maga igazát, mintha azt remélné, hogy valaha is elfogom hinni. Ugyan már, én látom azt amit ő nem akar, és ráfogom vezetni erre, akármennyire is fáj neki majd beismerni, hogy  minden, amit érezni próbál csak hazugság, amivel ámítja magát. Utál engem? Persze, pont annyira utál valójában, amennyire a húsvéti nyúlban hisz. Én nem nézem őt hülyének, elvárnám, hogy ő se tegye ezt, mégis újra és újra ezt csinálja.
- Igen, hibáztam, de… előbb-utóbb megkellett volna, hogy öljelek, nem? Tudod, hogy az örökkévalóságig együtt legyünk. – meghalt volna mindenképpen, hát nem mindegy, hogyan történt és mikor? Hibáztam, de mentségemre szóljon, hogy már nagyon elvágytam onnan és nem lehettem teljesen biztos abban, hogy nem valami csapda-e az egész. Így hát inkább biztosra mentem, ezt meg kéne értenie, de nem teszi, nem vesz róla tudomást, ahogyan arról sem, hogy mit érez, és ez már messze menően nem az én hibám, sokkal inkább az övé. Csak magát nézi hülyének, magával hiteti ezt el, mert akinek van szeme, az láthatja, hogy nem tud utálni engem, bármennyire is próbálkozik.
- Na és te? Ugyanúgy más is lehetett volna a pincében leláncolva. – nehogy az már ezzel jöjjön nekem, harmatgyenge ellenvetés. – Próbáltalak gyűlölni, de nem ment. Emlékszel milyen érzés volt? Ahogyan a körmeid végigsebezték a mellkasom? Én emlékszem, emlékszem, ahogy tartani próbáltam magam, de… lehetetlen volt. – gyűlöltem, próbáltam nem élvezni, de nem ment,visszacsókoltam, és onnantól kezdve… mindketten megkaptuk azt, amit akartunk, amire szükségünk volt. Nem hiheti azt, hogy ennyire egyszerű lett volna minden. Ehhez ő kellett és én, kellett az a… tűz, ami benne égett, ő kellett, mással nem ment volna, nem lett volna olyan jó, és ezt  ő is pontosan tudja.
- Fogalmam sincs, hogy milyen rossz volt? Hogy mennyire egyedül érezted magad? Hogy hány ártatlant öltél meg? Rosette… te nem tudsz nekem ártani. – hiába, megölni sem tud. Nekem is volt már rossz, én is éreztem magam egyedül, és én is öltem már ártatlant. Üdv a vámpírok klubjában!  
©




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Dec. 06, 2014 10:20 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Csak egy hazug vagy... csaló, akinek nem számít semmi más, csak a saját érdeke. - ez ő, nekem ennyi maradt meg belőle mindazok után, amit tett, mert igenis jól gondolja, hazug, öntelt szörnyeteg, akinek durván el kellene látni a baját és pont ezért nem is bánom, hogy érzékeny ponton okozok neki fájdalmat, vagy hogy az orrát veszem célba, mert nagyon is megérdemli. Megérdemelne még ennél sokkal többet is, ami miatt, amit velem tett. Megölt... de ez a legkisebb bűne. Elhitette velem azt, hogy szeret, elhitette velem azt, hogy fontos vagyok, hogy jobb életem lesz, hogy... együtt lesz jó életünk és én voltam olyan naiv, hogy elhittem neki, mert el akartam hinni, hogy van annál jobb is, ami nekem jutott. És mindezek után ő is csak kihasznált, mint mindenki más... ezek után nem kéne így gondolkodnom róla, nem kéne gyűlölnöm érte?
- Hagyd végre abba! Nem érdekelnek az üres bókok, és ne hidd, hogy olyan könnyedén tudsz bennem olvasni. Ha... ha arra kerülne sor meg tudnék mártani a szívedben egy karót, meg én! - menne... mennie kellene. És hogy miért nem tettem eddig? Mert... mert várni akartam, hogy érezze, hogy valaki a nyomában van, hogy igenis egy kicsit is féljen, vagy tartson attól, ami rá várhat és ne beszéljen nekem arról, hogy mennyire rohadtul tudja, hogy ki vagyok és mit gondolok. Szerettem... igen, életem legnagyobb butasága volt, az meg főleg, hogy elhittem, hogy valakinek fontos vagyok, hogy valaki engem is szerethet. Ilyesmit már az életben nem fogok bevenni senkinek, és nem hagyom, hogy kihasználjon ő, vagy a bátyám, vagy... akárki. Nem leszek senki játékszere, nem leszek senki szórakozása.
- Nincsenek semmiféle igazi érzéseim! - eszem ágában sincs beismerni, nem fogok egyetérteni vele. Gyűlölni akarom és ha nagyon akarom, akkor sikerülni fog ugye? Már jó ideje igyekszem, hogy ezt érezzem és igenis baromi dühös vagyok rá, amiért ezt tette velem és még csak nem is érdekelte az egész. Örült volna, ha tényleg meg halok, nagyon is örült volna neki!
- Megszenvedted a hiányomat? Akkor most sajnáljalak meg? Te öltél meg Darius... a te hibád az egész! - ő csinálta, innentől nem érdekel, hogy mit szenvedett meg. Egyébként se mondja nekem, hogy olyan rossz volt neki, hogy szenvedett a hiányom miatt. A fenét! Biztos vagyok benne, sőt láttam, hogy nagyon is jól szórakozott. Nem hiányolt egy pillanatra sem, ezt nem fogom bevenni. Minden szó, amit mond csak üres fecsegés, csak maró méreg semmi több, és én épp ezért nem fogok hinni neki, mert nem érdemli meg. Átvert már egyszer, megteheti bármikor újra és nem vagyok annyira gyenge, hogy erre lehetőséget adjak neki.
- Csak azért voltál oda, amit tettem veled... érted, hogy megkönnyítettem az életedet a pincében. Teljesen mindegy lett volna, hogy ezt ki teszi meg. - most az egyszer nem elég erősek a szavaim, nem visszavágok. Inkább keserűséget hallani ki abból, amit mondok, csendes keserűséget, ami szinte mar. Fájt... iszonyatosan fájt. Végzett velem és ott hagyott, csak úgy és ennyi... hát persze, hogy finoman szólva is kiborított. Nem elég, hogy vámpírrá váltam, azzá, ami ellen a bátyám örök életemben hangolt, azzá amitől az anyám örök életemben óvott... még ott is maradtam összetörten, egyedül, darabokra hullott szívvel, marcangoló érzésekkel. Fogalma sincs róla, hogy mit éltem át, hogy hogyan voltam képes megerősíteni magamat annyira, hogy ne rohanjak azonnal a vesztembe. Nem mehettem vissza a bátyámhoz, ő pedig elhagyott... nem mehettem sehová.
- Soha sem foglak sajnálni és... el fogom érni, hogy szenvedj pont úgy, mint én. Lehet, hogy nem tudlak megölni... lehet, hogy az nem menne, de... de akkor is elérem, hogy pont ugyanúgy fájjon. Neked... neked fogalmad sincs... - elharapom a mondatot. Nem adom meg neki az örömet, nem fogok kitárulkozni előtte, nem fogom elmondani, hogy mit éreztem, hogy milyen mélyen sebzett meg, nem is azzal, hogy megölt, hanem azzal, hogy elárult. Azt a fájdalmat nem leszek képes elfelejteni, egyszerűen nem megy és akarom, hogy érezze. Akarom, hogy ő is pont úgy szenvedjen!

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Pént. Dec. 05, 2014 11:46 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Miért milyen vagyok? – döntöm oldalra a fejemet mosolyogva. Na persze, a választ sejtem. Egy hazug, öntelt szörnyeteg, vagy valami hasonlót fog mondani, de nem igazán érdekel az, hogy mit mond rólam, mert hiába ordítja világgá, nem csak én, de még ő sem lesz képes elhinni magának, hogy annyira utál engem, mint amennyire állítja. Ugyan, nézzünk szembe a tényekkel. Tudom, hogy érzett régen, és tudom, hogy érez most, egy bölcs ember pedig azt mondta, hogy a szeretet és a gyűlölet közötti határ olyan vékony, hogy szinte már észre sem vesszük. Szóval, ha ezt vesszük figyelembe, akkor mégis mit hisz, kit áltat ezzel?
- Mondtam már neked, hogy milyen szép szemeid vannak? Na és azt, hogy tudok bennük olvasni? – kérdezem széles mosollyal, tudomást sem véve arról, hogy az előbb még a gyűlöletről beszélt itt nekem. Ugyan, ne pazaroljuk egymás végtelen idejét arra, hogy olyan dolgokat bizonygat folyvást, amiket nemhogy én, de még ő sem képes elhinni. Tudjuk mindketten mi a helyzet, csak képtelen magának bevallani, fél, hogy legyűri őt a szíve, az embersége utolsó kis darabkája. Ez van, vámpírként az érzéseink felerősödnek, ő pedig már akkoriban is nagyon szenvedélyes tudott lenni, nagyon is tetszik az nekem, hogy ez most csak megsokszorozódott.
- Biztos vagy te ebben? Nem csak elakarod nyomni ezzel az igazi érzéseidet? Adok egy tanácsot rendben? Soha nem az ész dönt a szív ügyeiben! – nem tudom megállni egy pillanatra se, hogy ne mosolyogjak. Mennyire is élvezetes ez a viszontlátás! Én azt hittem, hogy már soha az életben nem futunk össze, legalábbis gyanítottam, de azt is, hogy nem, szóval felkészültem, de arra nem számítottam, hogy a mi kis találkozónk ennyire…intenzív lesz és mulatságos, mert kár lenne tagadni, hogy remekül mulatok rajta, rajtunk. Főleg azon, hogy mennyire ellentmond saját magának, hogy megvezeti már évszázadok óta magát. Nem is én vagyok az ellensége, sokkal inkább saját maga.
- Az örökké nagyon hosszú idő, és tudod, ha én megszenvedem a hiányod, te is az enyémet. – ezt pedig nem akarja, igaz? A szívét nem tudja elárulni, ezt már megtanultam legyen szó emberről, vagy vámpírról. Vannak hősszerelmes vámpírok, és azok általában az olyan emberekből lesznek, akik már tapasztalták ezt az érzést fiatal korukban. Azaz emberi létükben. Rosette is belekóstolt, érezhette, és hiába magyarázza itt nekem a halált újra és újra, pontosan tudom azt, hogy nem fog megölni, nem tudna, mert hiába öltem meg aznap, még mindig ugyanúgy érezz, mint régen, csak próbája becsapni saját magát, öreg hiba.
- Kár, hogy így gondolod, nagyon is oda voltam érted. – nem tudom nem mosolyogni, mikor félre üti a kezemet. Tudom én, hogy vágyik az érintésemre, ezt nem fogja tudni előlem eltitkolni. Hiába öltem meg, és tettem tönkre az amúgy is borzasztóan rossz életét, ő még mindig nem tud engem úgy utálni, hogy képes is legyen megölni. Ugyan már, elég a tényeket nézni, elég a szemét nézni, vagy azt, ahogyan még most is viszonyul hozzám. Évszázadok óta a nyomomban van, és ez nem egyszerű bosszú, nem annál több, és mikor elérkezik a célhoz, ráfog jönni arra, hogy nem a bosszú vezérelte őt, csak így hívta, mert nem akart tudomást venni róla.
- Idegesítő, mikor szembetaláljuk magunkat a saját hazugságainkkal, igaz? – igen, most is mosolygok. Szembeállítom őt azokkal a hazugságokkal, amikkel a saját fejét tömte egészen idáig. Tagadhatja, de attól még így van, tudja, hogy igazam van. – Eltudom képzelni ,hogy majd megszakad értem a szíved. – pillantok oldalra mosolyogva, a szemeit fürkészve.  
©




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Dec. 04, 2014 5:28 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Én nem tudtam, hogy milyen vagy. Én hittem neked akkor... csak ezért lehetett. Már tudom, hogy milyen vagy és ez elég... elég, hogy gyűlöljelek, amiért kihasználtál. - mert így van, gyűlölöm őt mindennél jobban gyűlölnöm kell. Megölt, mikor én segítettem neki, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Egyszerűen végzett velem és kész, ott hagyott, hiába a sok ígéret, hiába a titkon elsuttogott szavak, hiába minden. Egyszerűen semmit sem számított mindaz, amit tettem érte. Segítettem neki, miattam van életben, én hoztam ki onnan. Tudom, hogy mi lett volna vele, ha nem teszem, ami minden más vámpírral is, akik a bátyámnál raboskodtak. Egy se élte túl, de ő igen. Ő volt az egyetlen és... ez volt cserébe a hála.
- Persze, hogy hatsz rám, kiváltod belőlem ezt a mélyen gyökerező dühöt, ennyivel tudsz hatni rám, semmi mással. - nem érdekel, hogy mit lát a szememben, mert nem láthatott semmit, csak haragot, amit ellene táplálok. Nem akarok más érezni, és vámpír vagyok igaz? Minden sokkal erősebb bennem, mint egy szimpla emberben. Sokkal erősebb a haragom, a düh, amit érzek, és ez igenis képes a háttérbe szorítani minden mást, azt amit régen éreztem, a szerelmet. Azt hiszi, hogy minden úgy van, ahogyan ő gondolja, azt hiszi, hogy pontosan tudja, hogy ki vagyok és hogy mi van bennem. Hát baromira téved! Nem ismer, megváltoztam, nagyon is.
- A szívem gyűlöletet táplál irántad, nagyon sokat, hogy semmi más ne maradjon benne. - vagy legalábbis minden mást elnyomjon. Nem fogom tudni neki megbocsátani, amit tett, főleg nem így, hogy ilyen szinten önelégülten néz rám, hogy azt hiszi, ő a tökéletes ember, hogy ő semmiben sem tévedett, hogy szívességet tett nekem azzal, hogy végzett velem és ezt teljesen komolyan is gondolja. Hát... hát komolyan mégis mit mondhatnék egyáltalán erre? Nem tudom megváltoztatni a véleményét, de akarom egyáltalán? Majd rájön, ha karót állítok abba a hideg szívébe, hogy igenis képes vagyok rá! Nem pedig hálás leszek, azért hogy megölt. Hálás legyek, mert megismertetett a szerelemmel csak azért, hogy átverjen, aztán megmutassa, hogy milyen könnyű is volt csapdába csalnia az érzésekkel? Nem... ilyen hibát többet biztos, hogy nem követek el.
- Akkor a hiányomat még megszenvedheted egy ideig, vagy inkább... örökké. - hogy én tudtam, hogy mi kell neki? Én tudtam igaz? Igen, mert talán én voltam az egyedüli, akit tényleg érdekelt, aki képes volt a családját, az életét, mindent feláldozni érte, ő pedig simán elvette, mintha csak a saját tulajdona lennék. Az életben nem kapja meg többé azt, amit akkor kaphatott tőlem. Álmodozzon csak róla, az már nem érdekel mi zajlik a fejében, majd... majd teszek róla, hogy ne álmodhasson többé, nem is létezhessen.
- Soha sem voltál odáig értem, csak... ki akartál jutni! - pár pillanatot engedek csak, de aztán egyszerűen csak félreütöm a kezét. Nem teheti, nem érhet hozzám és nem játszhat így velem, már nem, nem engedem! Gyűlölöm, hogy a közelében ilyen állapotban vagyok, hogy még mindig el tudok gyengülni. Meg kellett volna ölnöm, távolról már amikor először megtaláltam. A szavaira csak dacosan fúrom a tekintetemet az övébe, és összeszorítom a számat, de nem válaszolok semmit. Életben tartottuk egymást, talán, csak épp ő végül megölt, miközben én azt hittem, hogy ez az egész bármit is számított, de persze nem, semmit az ég világon, neki nem.
- Hagyd már ezt abba! - komolyan az a lényeg, hogy mindenképpen kiborítson? Mert nagyon úgy tűnik nekem. Ezzel az állandó beleszerettem dologgal csak ezt fogja elérni. Már az is zavar, hogy persze direkt közel ül le hozzám, de nem fogok úgy elhúzódni tőle, mintha félnék, eszem ágában sincs. - Szóval valaha mégis csak voltak érzéseid, mielőtt ilyenné váltál. Akkor neked is meg van a szörnyű élet... amiben bántottak, bántották a családodat... és hogy sajnállak! - persze egyáltalán nem, ez a hangomból is hallatszik, de akkor e miatt lett ilyen mi? Valaha talán voltak érzései, de ne magyarázza nekem, hogy ez nem múlt el már rég, mert tudom, hogy igen, réges-rég nem érez már semmit.

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Szer. Dec. 03, 2014 2:56 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Ezek szerint te is hülye lennél? Rosette, minden egyes másodpercben magad ellen beszélsz! – mosolygok rá. Igen, üres vagyok, nem igazán használom a szívemet, nem voltam soha szerelmes, és nem hinném, hogy létezik ilyen. Vagyis ez nem igaz, mert voltam szerelmes, még régen, még a megváltás előtt. Volt családom, szerető feleség és gyermekek, de mind meghaltak, nekem pedig ezt végigkellett nézni. Talán őket szerettem, talán,mostanra már semmi nem biztos, sokat változtam mióta rájöttem arra, hogy örökké élek. Rosette pedig hiába mondja, hogy üres vagyok, már akkor is az voltam igaz? És ő mégis belém szeretett, és ezt kitudtam használni. A múlt soha nem múlik el, hiába is mondják.
- Szóval nem vagyok képes hatni rád, mi? Nem így néznél rám, ha így lenne. – látom a szemében a gyűlöletet, az utálatot, de hiába is tagadja, nem tud engem annyira utálni, mint amennyire akar. Ennek pedig egyszerű oka van. Szeret engem, hiába is mondja, hogy nem így van, én pontosan tudom, hogy ez a dolgok állása. Vicces, hogy én jobban ismerem őt, mint ő saját magát, de hát ez egy ilyen dolog úgy látszik. Mindenki látja, hogy milyen érzéseket táplál felém, csak ő nem, és nem is fogja belátni egy hamar az biztos.
- Most ezt mondod még, egészen addig míg rá nem jössz arra, hogy a szíved mással sem foglalkozik, csak velem. – önelégülten mosolygok, de hát mikor nem? Magabiztos jellem vagyok, nem szoktam meghátrálni, elgondolkodni azon, hogy mi legyen a következő lépésem. Határozott vagyok, mindig tudom mit akarok, és ha nem, még akkor is. Nem az a lényeg, hogy mit gondolsz, hanem az, hogy hogyan adod el magadat. Rosette pedig bárhogy próbálkozik meggyőzni engem arról, hogy mást sem akar, csak a halálomat, nem fogja tudni soha az igazságot teljesen elfedni. A halálom már megvolt, ő viszont nem ezt akarja, ő csakis azt akarja, amit régen. Engem.
- Igen, ezért az lehetsz. És még sok minden másért. – hiszen ki lobbantotta szerelemre azt a fiatal kis szívét? Én, méghozzá egy pincében raboskodva, a falhoz láncolva. Megismertettem őt az érzéssel, aztán megöltem, csak nem haltam vele. Egy elcseszett Rómeó és Júlia történet.
- Álmaimban sokszor meg is tetted. Nálad jobban senki nem tudja mi kell nekem… - mindig is érdekelt az, hogy mi folyt a kis beteg családjában. Nyilvánvaló volt, hogy nem én vagyok az első férfi az életében, de az is nyilvánvaló volt, hogy nem igazán kapta meg azt a törődést, amire vágyott, hiszen hozzám menekült. Egy rabhoz, a lényhez, akit utálnia kellett volna, és mégis belészeretett.
- Nem is kell, hogy bevedd, hiszen tudod, nem? Mindig is tudtad, hogy odáig voltam érted, igaz? –döntöm oldalra a fejem mosolyogva, és kezemmel végigsimítok az arcélén. Hálás vagyok azért amit tett, a fogságom nélküle sokkal rosszabb lett volna, de ő kibírhatóvá tette. – Undorral, mi?[/color][/b] – nevetek fel halkan, és a kezemet az álla alá csúsztatom, hogy magamra irányítsam a tekintetét. – Emlékszem még ma is arra, hogy milyen arcot vágtál. Kellett neked, szükséged volt arra, amit tőlem kaptál meg. Életben tartottuk egymást. – nekem szükségem volt erre, a rabságom szörnyű volt, Rosette elviselhetővé tette, de ez nem csak nekem volt jó, hanem neki is. Pont úgy akarta, ahogy én. – Hogy ki voltam azelőtt, mielőtt az lettem, akibe beleszerettél? – fogalmazom át a kérdését, ahogyan leülök mellé a földre, persze nem messze tőle, olyan közel ülök hozzá, amennyire csak lehet.  – Katona voltam, egy falu ura. Feleség, gyerekek, megvoltak, egészen addig a pillanatig, míg el nem jött egy behajtó. Akkoriban nem volt sok élelem, és én nem akartam éheztetni a falut. Harcra került a sor, és így haltam meg. De előtte végignéztem, ahogyan mindenkit aki fontos volt nekem karóba húztak. – arcomon színlelt szomorúság tanyázik, amit hamar fel is vált a mosolygás. Nehogy azt higgye, hogy még mindig a múltban élek. – Szerencsére azonban egy kisfiú túlélte. Az ő vére pecsételte meg az új életem. – eleinte ellenálltam, de végül győzött az éhség.
©




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 02, 2014 9:42 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

Idegesít, elmondhatatlanul idegesít az, amiket mond, az, ahogyan viselkedik, az ahogy... néz, minden. Mert... mert gyűlölnöm kéne és még csak az sem megy eléggé, pedig tudom, hogy muszáj lenne, de egyszerűen... nem megy, és ezért csak még jobban utálom. Az, amit tett... fogalma sincs róla, hogy pontosan mit is váltott ki belőlem. A vámpír lét olyan jó? Nekem mindent csak még hevesebbé tett, minden érzést, minden keserűséget, minden kínt, mindent. És neki erről fogalma sincs, mert igenis ő egyszerűen csak üres odabent. Azért tudott szemrebbenés nélkül kihasználni és nem érdekel az, hogy mennyire volt finom, hogy úgy ölt meg, hogy ne fájjon, mert megölt és ez az egy számít csak. Végzett velem csak, hogy véletlenül se verjem át, pedig én szabadítottam ki és ő még csak esélyt sem adott nekem.
- Nem szerettelek! Vagy ha mégis, hát már rég elmúlt. Öntelt vagy és... igenis üres! Hülye lenne az, aki ismeri milyen vagy igazából és mégis képes lenne szeretni. - mert én nem fogom és ha nem hiszi el, akkor majd akkor meglátja, hogy pontosan milyen is az, amikor én nem szeretek valakit, mert nem fogom vissza majd magam, mert olyan istenesen ellátom majd a baját, hogy csak pisloghat. Nem vagyok már egy buta kis boszi, akit könnyű átejteni, nem már sokkal több vagyok és csak az erőmet kell visszaszereznem ahhoz, hogy még több legyen és akkor neki esélye sem lesz ellenem és majd látni fogom, ahogy az az öntelt vigyor eltűnik a képéről. Komolyan... már csak erre vágyom, csak erre!
- Mert akkor elhittem azt, amit mondtál, de már nem vagyok olyan naiv, már nem hiszem el a szavaidat. Olyan vagy, mint egy kígyó és már nem vagy képes hatni rám! - még mindig nagyon nagyra van magával, de már akkor sem éri el a kívánt célt. Már nem tud csak úgy levenni a lábamról, mint akkor. Akkoriban is nehezen hittem el, hogy így van, hogy tényleg érdemes neki segítenem, de elhitette velem. Szép szavakkal, kedves suttogással, türelemmel elérte, de tanultam a hibákból és újra nem játszhatná el ezt velem úgy sem.
- Oh, nem hiszem ezt, biztos, hogy neked is vannak sérelmeid, csak engem ez nem érdekel. Tudni akarom, de nem fog e miatt megesni rajtad a szívem. - rázom meg a fejemet. Ismerni akarom a múltját, mert igenis jobban érezném magamat, ha árthatnék neki, de talán nem lehet, viszont ahhoz is jó lesz az, ha legalább látom majd, hogy neki is voltak rémes időszakai, hogy neki is voltak rossz dolgok az életében. Tudni akarom... elképzelni, hogy volt, amikor neki is tudtak ártani, attól talán egy kicsit jobban érezném magam.
- Oh, hát akkor ezért rendkívül hálás lehetek neked igaz? - gyors halálom volt, remek! Akkor most rebegjek hálaimát hozzá, hogy ilyen figyelmes volt? Hát a jó fenéket. Inkább szeretnék végezni vele még mindig, nem változott a véleményem, de ez nehezebb, mint gondoltam. A düh nem segít, ő pedig erősebb és...

- Persze... álmaidban foglak én téged még egyszer szórakoztatni! - eszem ágában sincs! Egy ilyen alakot? Végeznem kellene vele, végeznem kellett volna már rég, amikor nem szemtől-szembe álltunk, csak hogy lássa, hogy ki vagyok, hogy mire vagyok képes, hogy milyen hatalmas hibát követett el azzal, hogy nem ölt meg rendesen. A megjegyzésére csak ha lehet még csúnyábban nézek rá. Jó áll nekem a düh... neki meg egy karó állna jól, egyenesen a szívében, vagy előbb még itt-ott, hogy baromira fájjon. Szívesen lyuggatnám ki, de komolyan, élvezettel nézném végig, ahogy szenved, de igaz volt. Elhamarkodtam, ahhoz előbb erő kell, össze kell szednem magamat normálisan.
- Elég! Nem áll jól nekem a düh és ne mondj ilyeneket! Nem ér semmit és nem veszem be! - és csak újra feldühít vele. Hát mire jó ez mégis? Jobb neki attól, ha tényleg addig jutok, hogy megint neki találjak esni? Pedig baromira benne van a pakliban, ha így folytatja. Dühösen szorítom össze a számat, amikor leguggol mellém. - Már az is undorral tölt el, ha csak arra gondolok, hogy valamikor is máshogy vezettem le a frusztrációmat. - vetem oda, kissé elfordított fejjel, mert rohadtul zavar, hogy ebben a formában mászik bele az aurámba, baromira nem tetszik. - Ki voltál, mielőtt ez az aljas számító szemétláda lettél? - oké gondolom erre nem valami rövid és egy mondatos választ lehet adni, de nem érdekel. Azt mondja kérdezzek, akkor legyen így kérdezek, közben pedig kitalálom, hogyan szerzem vissza az erőmet és... na majd akkor meglátjuk, hogy ki lesz fölényben!

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 02, 2014 9:26 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


Kár lenne tagadni, hogy nagyon szórakoztató látványt nyújt így. Szinte szétrobban az elfojtott dühtől, én pedig ezt nagyon élvezem. Régen másfajta vágy vetette szét őt mikor találkoztunk, vagyis… mikor lejött hozzám, de most már szabad vagyok, azt teszek, amit akarok, hadd élvezzem a műsort.
- Hé, nem erős vádak ezek egy kicsit? Üres lennék? Valamit szeretned kellett bennem, nem? A nyilvánvalón kívül… - nem tudom megállni, hogy ne szélesedjen ki a mosolyom. Na igen, egyet tudok vele érteni, nem igazán érzek semmit, legalábbis úgy biztosan nem, ahogyan ő akarta volna. Szerettem vele lenni, jó volt, de sokkal inkább leakartam lépni, ő pedig útban voltam, a bátyja helyett én öltem meg, és bár hiba csúszott a tervbe, nem is baj, mert az hogy itt van, pótol mindenért. Végre nem vagyok egy falhoz láncolva alárendeltetve annak, amire vágyik. Nem panaszkodom, tudta, mit hogyan kell, de most… most nem tud semmit. Nincsenek láncaim többet.
- Hagyd már ezt Rosette! Tőlem megkaptad azt, amire vágytál, nem? Akkor sem tudtál megölni, és most sem tudsz. – nem csak azért, mert erősebb vagyok, mint láncokba verve, hanem mert tudom, hogyan kell hatnia arra kis szép lelkére, amit most elködösít a bosszúvágy. Ez tetszik, kár lenne tagadni, de meghalni miatta nem tervezek.
- Nem Rosette, te vagy az, aki tévedsz. Mindenben. Azt hiszed, hogy csak neked vannak sérelmeid? A világ nem körülötted forog angyalom. – csóválom meg a fejem a mosolyogva. Csak rajta, derítsen ki mindent, nem tud olyat mondani, vagy mutatni, amit ne éreztem volna már. Lezártam a múltat, eltemettem már nem köt semmi sem ahhoz, ami voltam. Elegem volt abból, hogy én vagyok a becsület lovagja, jobban szerettem volna inkább a saját magam ura lenni. Vágytam az erőre, és meg is kaptam.
- Nem, nem felejtettem el. Ezért haltál meg gyorsan. Szükségem volt a vérre, a bátyád nem valami jó vendéglátó. Ellenben veled… - ő már tudta, hogy mi kell nekem, és meg is adta, igaz, hogy nem miattam, hanem saját maga miatt, de ez nem számít. A bátyja csak annyit tett, hogy ne haljak meg, szükségem volt a vérre, hogy visszaszerezzem az erőmet, és nem volt ott más, mint ő… gyorsan meghalt,ez volt a hálám mindazért, amit tett értem.

- Ne nézz ilyen csúnyán, sokkal szórakoztatóbban is eltölthettük volna ezt az időt, de te mindenképpen harcolni akartál… - csakis magának köszönje azt, hogy eltörtem a nyakát, és ha próbálkozik, akkor újra és újra elfogom törni a nyakát megint, vagy ha már nagyon unom akkor csak szíven szúrom a karóval. Toleráns vagyok, de mindent én se tűrök el.
- Jól áll neked a düh. – kacsintok rá, tudomást sem véve arról, hogy mennyire mérges. Mégis miért foglalkoznék vele? Valami olyanért kínozza magát, ami már évszázadokkal ezelőtt történt, én túlléptem rajta, pedig megtehettem volna, hogy a bátyjára támadok, de nem tettem, igaz? Rosette döntött mikor lejött hozzám a pincébe, hogy… feldobja a kedvét, én pedig döntöttem mikor rájöttem arra, hogy mit érez. Kihasználtam, ahogyan ő is kihasznált engem, de nem ez volt a tervem. Nem volt tervem, csak éltem egy lehetőséggel. – Használtalak… csúnya egy szó ez. – mosolyodom el, ahogy megrázom a fejem. Használtam… igen, használtam, ahogy ő is engem, és jó volt, nem? Az már egy másik dolog, hogy aztán megöltem, mindenkinek vannak tragédiái az életben. Az övé ez volt. – Imádom, hogy ilyen vagy. A bosszúállás szemrevaló kis angyala… - mosolygok rá, mikor közelebb lépek hozzá, és ha még a földön van, akkor leguggolok mellé. – De jobban szerettem mikor máshogy vezetted le a frusztrációdat. Mondd csak, mire vagy kíváncsi a múltamból? Megspórolom neked azt az időt, ne mond, hogy nem foglalkozok veled. – a múltam meg a sötét foltok, mi? Nincs semmi sötét folt, végeztek mindenkimmel, én pedig bosszút álltam. Ez az élet rendje, de amit ő csinál… az baromság.
©




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Nov. 30, 2014 9:54 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

Mérgesen szorítom össze a számat, szinte már pengevékonyra, szinte már kékülni kezd. Idegesít és még jobban idegesít, hogy ő ezt még képes és élvezi is, én pedig legszívesebben széttörném a poharamat a fején, hogy ne élvezze ennyire ezt a rohadt helyzetet, mert én igenis baromira nem élvezem és kénytelen vagyok itt bent megállni azt, hogy ne menjek neki, ami komolyan valami iszonyatosan nehéznek tűnik!
- Talán csak nem tudtam, de már tudom. És amúgy is mi a fenéért érdekel téged, hogy én mit érzek? Te vagy teljesen üres nem? Mindig is az voltál! - soha sem számított neki, hogy én mit érzek és soha nem is fog, akkor meg mégis mi a fenééről beszélünk? Csak azért jön ezzel az egésszel, csak azért mondogatja újra és újra, hogy ideges legyek, és gyűlölöm érte, hogy képes elérni azt, amit akar. Gyűlölöm érte, hogy szerettem, hogy talán ez az érzés nem múlt el véglegesen, pedig kellett volna, pedig istenemre mondom nem kéne éreznem semmit sem. Hagynom kellett volna őt, vagy inkább hamarosan az után, hogy megtette egyszerűen végezni vele és kész. Visszaszerezni a erőmet és eltenni őt láb alól bosszúból, de nem tettem és csak még jobban kiborít a tény, hogy nem tettem, amikor tudom, hogy igenis kellett volna és igenis jogom lett volna hozzá, hogy bosszút álljak rajta.
- Bocs igazad van, már rég meg kellett volna, hogy öljelek! - csak hát más dolgom is volt. Utána kellett járnom ennek az ügynek az apámmal kapcsolatban, aztán az anyámmal kapcsolatos zavaros dolgok. Minden volt itt, és én őszintén szólva elég sok időt töltöttem azzal, hogy minél többet derítsek ki, mert sok kérdőjel van a múltamban... nagyon sok.
- Csak azt hiszed, hogy nem menne, de... majd meglátod, hogy milyen nagyot tévedsz! - mert téved, mert ha ki akarom deríteni, hogy kicsoda, hogy miért ennyire érzéketlen, akkor igenis ki fogom deríteni, ebben biztos vagyok. Majd meglátja! Talán azzal tudom majd megsebezni és ez igenis ér ennyit. Ezért nem volt értelme megölni őt, mert az, ha csak meg hal, nem olyan mértékű büntetés, amit tényleg megérdemelne. Ennél én sokkal jobban el akarok bánni vele, ennél én sokkal durvábbat akarok szórni rá, hogy tényleg... és igazán... érezze, hogy min mentem keresztül.
- Majdnem elfelejtetted... azt is, hogy megmentettelek igaz? - hálásnak kéne lennie nekem, hiszen megmentettem az életét! E helyett megölt, e helyett ott hagyott. Megtehette volna, hogy megmondja az igazat, vagy csak eltűnik. Vámpír volt és gyors, de nem, ő inkább befejezte hogy még csak az esélye se legyen meg annak, hogy árthatok neki és ez... ez milyen dolog hm? Egyáltalán nem érdekelte semmi, egyáltalán nem érdekelte, hogy mit tettem érte, hogy mit áldoztam fel érte.

Persze kellően csúnyán nézek rá, amikor ébredezni kezdek, ez azt hiszem teljes mértékben érthető a részemről. Leginkább végezni akartam vele és mégis ő volt az, aki eltörte a nyakam... mintha csak ez lenne a sorsom, hogy bárki, akihez kicsit is kötődni kezek végül tőrt döfjön a szívembe, ki képletesen, ki majd egyszer máshogy, hogy aztán vége legyen végleg mindennek. - Köszönöm a kegyet... - mérgesen szűröm csak felé a szavakat, ahogy átveszem az üveget és jól meghúzom. Keserű, nem vagyok oda az ilyen erős italokért, de most... még mindig ez az, ami igazán jót tesz. Ez a nap... hát nem így képzeltem az újt találkozást. - Ott hagytál... ugyanúgy használtál csak, mint mindenki. Szerinted ez olyasmi, amit csak úgy meg lehet bocsátani? Nem öltél meg most... de ez csak egy hiba volt, mert én meg fogom tenni. Rájövök, hogy ki vagy, hogy ki voltál és rohadtul fog majd fájni... minden emlék és minden, ami voltál, hogy csak aztán öljelek meg, amikor már te kéred... - süt a szavaimból, hogy nagyon is komolyan gondolom. Igen fenyegetem és igen megtehetné, hogy megöl, de próbálja meg. Nem vagyok annyira gyenge, el tudok menekülni, vagy nem, de nem is érdekel! Nekem így jobb, hogy érezheti, hogy nem fogom csak úgy annyiban hagyni ezt az egészet... soha!

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Nov. 29, 2014 12:54 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Egy kicsit hangosabban és talán te is elfogod hinni. – vigyorgok rá, mielőtt a számhoz emelném a poharat. Akármilyen meglepő is azt látni, hogy él, elképesztően jó érzés látni ilyen idegesnek. Amíg a bátyja pincéjében rohadtam mindig azon járt az eszem, hogyan fogom őket megölni, dühös voltam, de elfojtottam magamba jó mélyen, hogy ne legyen az ítélőképességem kárára. És most itt van, visszatért a halálból, én pedig… rendkívül jól szórakozom rajta.
- Elmúlt? Szóval mégiscsak szerettél… Rosette, szerintem még te magad sem tudod mit érzel. – döntöm oldalra a fejemet, miközben szélesen mosolygok rá. Mióta vámpír vagyok különös késztetést érzek arra, hogy másokat a tettlegességig idegesítsek fel, és ahogy látom, ő már nagyon közel áll ahhoz, hogy ne csak a szája, de a keze is eljárjon. Már alig várom, rég szórakoztam ilyen jól.
- A düh és bosszú két külön dolog angyalom. Utálom a bátyádat, de nem koslatok a nyomában évszázadok óta, hogy megöljem azért, amit tett. – ha most a szemem elé merne kerülni, akkor… megölném, az utolsó csepp vérét is kiszívnám, de nincs itt, én pedig vagyok olyan toleráns, hogy ne fogadjak bosszút ellene, amit évszázadokon át tartana be is váltanom. A bosszúra fordított időt sokkal jobban is el lehet tölteni.
- Ahogy neked is. – húzom mosolyra  a számat. Úgy beszél mintha egyértelmű lenne az, hogy melyikünk nyerne, ha összecsapásra kerülne a sor, és biztos vagyok abban, hogy így lesz. Csakhogy… az a jó éles karó, amiről olyan lelkesen beszél, könnyedén fúródhat az ő szívébe is, ha valami butaságra szánja el magát.
- Ezt az utat jó sokáig fogod járni. – mégis mivel árthatna nekem? Nem kötődöm senkihez és semmihez sem, lezártam már réges-régen azt, ami a múltban történt. Nekem nincsenek démonjaim, megbosszultam azokat, akiket szerettem és abban a pillanatban, ahogy vért ontottam, az emléküket el is temettem. Kaptam egy második esélyt, egy életet a halálban, ki akaorm használni.
- Hát  persze, majdnem elfelejtettem. – sóhajtok fel színpadiasan. Már nekem is sok ez kicsit. Nem értem miért mindenért engem hibáztat, mintha én tehetnék arról, hogy egy beteges családba született és ott is élt együtt fanyarú sorsával. Fogja fel úgy, hogy megmentettem attól az élettől, mikor eltörtem a nyakát. Nem így terveztem, de a végeredményen nem változtat.

- Csak felébredtél! – köszöntöm mosolyogva mikor elkezd mocorogni. Az arcomon a vér még ott van, rászáradt az arcomra. Soha sem foglalkoztam ilyen apróságokkal, a vér a létem alapja, még ha a sajátom is, jó a bőrömön érezni. – Nem mintha megérdemelnéd. – mondom ahogyan adok neki az italból. Az itt és a bent lerendezett kis műsoráért inkább egy karót érdemelne, de nehogy bárki is azt mondja kegyetlen vagyok. – Te mindig is csinálsz valamit. És ez régen nagyon tetszett, na de most… túllőttél a célon egy kicsit. – még mutatom is a hüvelyk és a mutatóujjam segítségével azt a kicsit. Nem éppen így képzeltem el az újratalálkozásunkat. – Pont azért mert egyszer már megtettem. – megöltem őt, miért ölném meg újra? Igaz, hogy roppantmód utáltam abban a pincében rohadni, de Rosette… ő elviselhetőbbé tette a fogságomat. – És a régi idők emlékéért.
©




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Nov. 29, 2014 7:48 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Mondtam már, hogy nem szeretlek! - szinte már a kiabálásig jutok, tényleg nem sokon múlik, mert totálisan kiborít azzal, ahogy viselkedik, és képtelen vagyok elviselni, hogy ilyen nagyra van magával. Nem szeretem és kész! Soha nem is kellett volna szeretnem, mert ő képtelen bármilyen érzelemre, csak kihasználja az embert és semmi más, ő csak erre képes, ártani másoknak, megölni azt, aki segített neki, mert egy aljas... egy rendkívül aljas ember és én gyűlölni akarom, nem pedig szeretni.
- Hagy már végre abba ezt! Nem emésztette fel semmi a lelkemet, elmúlt, amikor kitörted a nyakam! - ne dobálózzon itt nekem közhelyekkel, mert komolyan bepöccenek és már így is elég kellemesen mérges vagyok. Lehet, hogy elég lett volna az, hogy szimplán lerendezem, hogy jól elverem, vagy valami, de ahogy folytatja a kis játékát egyre biztosabb vagyok benne, hogy ennyivel nem fogom tudni beérni, hogy ez nem lesz elég, hogy többet akarok. Hogy... hogy végezni akarok vele! Talán utólag bánnám, talán... de nem érdekel, mert most túlságosan nagy a késztetés és most úgy érzem, hogy jobban... sokkal jobban érezném magam tőle.
- Akkor már te sem vagy mérges azért, amit a bátyám művelt veled? Mert már eltelt 350 év? Már nem számít ugye? - mert ha ezt mondja, akkor gondolom az sem nagy ügy. Mert végülis Curtis nem ölte őt meg, csak elég csúnyán ellátta a baját, én pedig az elején segítettem, de csak a legelején, aztán már nem, aztán már vele voltam és mennyire lett volna neki nehéz, ha nem öl meg aztán hálából? Megtehette volna, hogy elküld, hogy ott hagy, bár gondolom attól félt, hogy boszorkányként talán szembe fordulok vele. Ő hitte azt, hogy átejtem, és ezért inkább ő tette meg velem... komolyan meg sem lep már a dolog, és azt hiszem nem is kell, hogy meglepjen, mert... ő ilyen, egy aljas dög és azt hiszi, hogy amit tett az semmiség, hogy feledhető.
- Persze tudom, nincs szíved... nincs minek ártani, de technikailag tudod neked is van és egy jó éles karó még neked is árt. - mérgesen szorítom össze a fogaimat, ahogyan rá nézek. Nem fogom hagyni, hogy úgy tegyen, mintha olyan nagy valaki lenne, akinek nem lehet ártani. - Tudod mit? Talán nincs szíved... de valaha volt. Ez is egy út... rájövök, hogy mivel lehet a lelkedbe gázolni. - rá fogok jönni. Egy kis történelem óra, csak ki kell nyomozni, hogy ki volt régen, hogy milyen múlt áll mögötte. Visszaszerzem az erőmet és akkor nem lesz nehéz. Kisajtolom belőle a múlt képeit úgy, hogy az igazán nagyon fájjon neki fizikailag és lelkileg is. Azt hiszi, hogy nem vagyok képes rá, hogy nem árthatok neki. Hát... majd meglátjuk!
- Tévedsz Darius! Nincs bennem emberség, már nincs. Az utolsó szikráit te ölted ki belőlem. - már előtte is dolgoztak rajta mások, az apám, a bátyám, az aki megölte anyát. Szépen sorban tettek róla, hogy a lelkem utolsó darabkái is ripityára törjenek, ő pedig megadta az utolsó döfést, mert remény volt. Remény abban a rémes életben, abban az üres létezésben, ami nekem jutott. Remény, hogy jobb is lehet, hogy valaki még abban a kifacsart állapotban is képes figyelni rám. És azt a reményt összetörte, az utolsó megmaradt emberséggel együtt. És, ha nem hiszi, hát megmutatom neki, azzal, amivel csak lehet. Nem szoríthat a falhoz, erősen fejelem le, hogy úgy istenesen beleszédüljön a dologba. Pillantok múlva pedig már az arcomon csattan egy kósza kuka fedő, hiába próbálom elérni azt a fadarabot. Felnyögök, de még próbálok feltápászkodni, aztán sötétül csak el a világ.

Nem tudom, hogy mennyi idő telik, de lassan térek magamhoz és kezd el visszatérni a kép. Az arcomhoz nyúlok automatikusan, de a sérülések már kezdenek teljesen rendbe jönni, csak a vér okozta maszat marad, mert hát esélyes, hogy az orromból elég rendesen ömlött, ahogyan minden bizonnyal az övéből is a fejelés után. Felkönyökölök és végül feltornászom magam, hogy felüljek a fal mellett. - Adhatnál nekem is. - bökök az állammal a whiskey felé. - Nem... nem csinálok semmit. - teszem még hozzá, hogy ne hogy attól féljen, hogy ez megint csak valami trükk. Lehetne, de... ezúttal nem az. Azzal, hogy kiütött talán időlegesen, de elszállt a dühöm, bár könnyen vissza tudja hozni. - Megtetted már... duplán, akkor miért ne akarnád újra? - vetem oda keserűen, főleg ha már adott az italból és meghúzhattam az üveget. Megtette, bántott, megölt, kiszívta az utolsó csepp véremet is. Halálra sebzett minden értelemben... miért ne tehetné meg újra, miért ne akarná megtenni újra?

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Pént. Nov. 28, 2014 12:55 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Rosette, Rosette… - csóválom meg mosolyogva, sőt, inkább már nevetve a fejem. – Mégiscsak az igaz, hogy azt bántjuk, akit szeretünk… - soha nem fogom megérteni, hogy mégis miért fújja fel ennyire a dolgokat. Megöltem, de ha az én szemszögemből próbálná meg nézni a dolgokat akkor ő is láthatná, hogy teljesen érthető az , amit tettem. Elakartam onnan menni, bajt sejtettem, kinéztem belőle, hogy van olyan köpenyegforgató, hogy ezzel az egésszel csak a bátyjának segítsen. Viszont egy apró kis tény elkerülte a figyelmét úgy tűnik, pedig ott van előtte minden nap… nem halt meg! Legalábbis nem abban az értelemben, amit az átlagember hisz.
- Oh, dehogynem! Még sajnáltalak is miatta. A szerelem felemészti a lelket… ismerős? Elég nagy közhely. – a szerelem…na persze, mintha létezne ilyen. Jó volt, ameddig tartott a mi kis…kapcsolatunk, ami nagyjából kimerült abban, hogy azt csinált velem, amit csak akart, míg én láncra verve voltam. Nem mondom, hogy nem volt jó,mert jó volt, sokkal kibírhatóbbá tette a fogságomat ezzel Rosette, és az elején nem szándékoztam őt átejteni. De mikor megtaláltam ezt a kiskaput, mikor rájöttem arra, hogy az az oly hevesen verő szív gyengéd érzelmeket táplál irántam… kihasználtam a lehetőséget. Mindenki kihasználta volna a helyemben, és mindenki megölte volna őt. A vámpír ilyen, betegesen vonzódik a vérhez.
- Ugyan már, mikor is öltelek meg? Háromszázötven éve? Nem gondolod, hogy ilyen múltbéli semmiségek miatt felesleges nevetségessé tenned magadat? Mindenki szenved ebben az életben, és pont úgy várja a halált, mint amennyire elakarja kerülni. – az ember ilyen, nem lehet rajta egykönnyen kiigazodni, mert csalók. Lopnak és hazudnak, még ölnek is, ha kell, nincsenek gátlásaik, olyanok, mint az állatok, akik ketrecbe vannak zárva, csak időnként kiengedik őket vadászni. Annyira nem akarnak meghalni, és közben mégis epekedve várják a megváltást. Fura, mert a jóemberek valószínűleg sehova nem jutnak az élet után, az olyan, mint én viszont… mi holtan is tovább élünk.
- Szóval a szívembe akarsz gázolni, tönkretenni a kis lelkivilágomat? Ne röhögtess Rosette, ennél azért te okosabb vagy. – ahhoz, hogy valakit megbánts és sebet ejts a szívén kell, hogy legyen a másiknak szíve, én viszont… mondhatni szív nélkül támadtam fel. Az emberi életemben törődtem másokkal, védtem őket, miattuk haltam meg, azonban az új életem, az öröklét sokkal több szórakozást nyújt, sokkal több lehetőséget, ebbe pedig már nem fér bele az, hogy másokat dédelgessek és védelmezzek, mint valami védangyal. Nem vagyok én rossz ember, csak kicsit másként látom a dolgokat. A rossz ,akárcsak a tökéletes, nézőpont kérdése ugyebár.
- Ez a szép a dolgokban, nem? Van, aki szilárd, mint egy szikla, és van, aki úgy változik, mint az időjárás… tudod, vámpírként is több emberség van benned, mint kéne. – ezt… felfoghatja bóknak is, de nem muszáj, nem is annak szántam, de nem is sértésnek. Egyszerűen csak vicces, hogy mennyire vágyik arra, hogy bosszút tudjon állni, és ha már ezt évszázadok óta akarja, akkor… itt valami több van a háttérben. Aljas kis áruló… nem hinném, hogy az lennék, én csak kihasználtam egy adandó lehetőséget, ha nem érti ezt meg, hát az már az ő baja.
- Ezt nem kellett volna. – sziszegem most már kellőképpen dühösen mikor az orromhoz nyúlok. Eltört. Hülye ribanc! Keresztre kéne feszítenem, és hagyni ott elrohadni, de nem mondják rám, hogy kegyetlen vagyok. Ezt a szukát viszont ideje már észhez téríteni. Nem hagyom neki, hogy megkaparintsa azt a darab fát, inkább a mellettem lévő kukának a tetejével vágom teljes erőből arcon, és nagyon remélem, hogy több csontja tört el, mint nekem. De ha mégsem, akkor azzal sincsen gond, mert egy pillanat múlva már ismét mellette vagyok, kezeim a nyakán nyugszanak. – Szép álmokat! – egy könnyed mozdulat, és már el is törik a nyak, ő pedig végre nyugton és csendben marad egy kicsit.

- Miért kényszerítesz engem erre? Azt hiszed, hogy bántani akarlak? – intézem hozzá a kérdést, mikor már végre elkezd ébredezni. Nem vittem őt sehova sem, csak beugortam egy üveg whiskyért a klubba, amíg ki volt ütve, most is az van a kezemben, de a másikban ott van egy igen méretes fadarab, bár… én ezt rögtönzött karónak hívom. A karóba húzást mesteri szinten művelem, szóval ha nyugton marad és nem esik nekem, akkor bántanom sem kell.
©




Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Nov. 27, 2014 4:16 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Nem, ha meghalsz, nem halok meg, épp ezért is foglak majd olyan lelkesen kivégezni. - vágok vissza, és arra már nem is reagálok, amit mond. Van más, ami összeköt minket, igen... a múlt. Az az átkozott múlt, amiben ő volt az, aki mindent tönkretett, aki kihasznált. Ő volt talán az utolsó cérnaszál, ami még valahol a normálishoz közelebbi oldalon tartott. Akkor sem voltam rendben, már rég nem, de azzal, amit tett, hogy elárult, kihasznált és végül megölt elérte, hogy az az utolsó vékony kis cérnaszál is elpattanjon bennem és képtelen legyek kontrollálni azt, ami vagyok, az pedig aki lehettem volna, ha normális élet van mögöttem már szinte esélytelen, hogy legyek valaha is.
- Nem tetted! - ezzel a mozdulattal el is lököm a kezét és csak azért nem emelem fel még jobban a hangomat, mert nem érnék el vele semmit sem és talán csak túl sokan figyelnének fel rám. Hiába tagadom tisztában van vele, tisztában volt. Én játszom az emberekkel, de neki sikerült kihasználni. Elhitette velem, hogy ő is úgy érez, mint én. Elhitette velem, hogy lehetek vele őszinte, hogy szerethetem és hogy majd szép életünk lesz, aztán ott hagyott az erdőben holtan. Ez... ez nem szerelem és ha volt is, hát az utolsó csepp véremmel együtt szívta ki belőlem!
- Többet szenvedtél, mint én? Az biztos, hogy érdekes kis licitálás lenne belőle, ha megpróbálnánk rájönni kinek volt pocsékabb az élete, de egy dolog az én oldalamra billenti a mérleget... te! Én segítettem neked, te meg átvertél. - eleget szenvedtem egyszerű boszorkányként is, gyerekként is. Ne papoljon nekem arról, hogy milyen rossz lehetett neki az élet. Nekem se volt sétagalopp az életem, és ő még rá is tett egy lapáttal, szóval nem érdekel, hogy miket mond, igenis baromira megérdemli azt, hogy visszakapja.
- Azt akarom, hogy minimum úgy szenvedj, mint én, de úgysem érheted el azt a szintet... mert érezni nem fogod. - az ha fizikailag fájdalmat okozok neki egyáltalán nem lesz ugyanaz soha. Ő egész máshogyan tette, a lelkembe taposott, de olyan erővel és olyan mélyen, hogy gyógyíthatatlan sebet okozott vele és ebből kéne felállnom? Ezek után kéne csak úgy tovább lépnem? Tudom én, hogy nem fog bocsánatot kérni, tisztában vagyok vele, de én igenis jobban fogom érezni magam, de durván ellátom a baját. Nincs esélyem végezni vele... most még, de majd annak is eljön az ideje. A kérdésre csak megrázom a fejemet. Túlreagálni? Ah... persze, túlreagálom, hogy megölt, hogy átvert és hogy ripityára törte a szívem azon kis részét, ami még képes volt érezni. Na persze... csak szimplán túlreagálom. De legalább a rúgás talál, még ha túlságosan gyorsan is regenerálódik, de attól még a röpke fájdalmat ugyanúgy érzi, mint bárki más.
- Egy hisztis gyerek mi? Te meg mint egy... egy aljas áruló! Oh... mondjuk te nem változtál. - ő pedig a falhoz szorít. És mit akar ebből kihozni? Majd vajon lenyugszom tőle? Nem fog az olyan könnyen menni, mert a vére ízét akarom érezni? Azt akarom látni, hogy szenved, azt akarom látni, hogy az életéért könyörög nekem, hogy... esdekel, hogy ilyesmit tett velem. Nem fog bocsánatot kérni... majd meglátjuk! - Szóval azt hiszed, hogy nem tudok neked ártani... - azzal a lendülettel fejelem úgy istenesen nagy erővel le az orrát. A homlokomnak ez kevésbé árt, de az ő orrának azért tuti, hogy elég nagy fájdalommal fog járni. Igen, ez is helyre jön, de nem érdekel, csak amikor lazul a szorítás akkor lököm el jó erősen újra magamtól. Csak egy kis idő kell, nem sok, csak egy kevés, hogy megszerezzem azt a darab fát, ami az előző esésénél törött le az egyik ablakpárkányból. Szóval, ha ellöktem már nem rá figyelek, hanem a földről próbálom megszerezni az éles kis darabkát. Az fog majd igazán fájni, ha sikerül belé állítanom akárhová.

©

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
asshole
† Kedvenc dal :
Seven devils all around you
† Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
† Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
† Humor :
piece of shit の



Darius Alpert ÍRTA A POSZTOT
Szer. Nov. 26, 2014 3:29 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next


Rosette & Darius

[You must be registered and logged in to see this image.]


- Ha meghalok nem halsz meg igaz? Szóval… nem, a vér nem köt minket össze. De sok minden más viszont igen, igazam van? – a közös múlt, és a közösen eltöltött percek összekapcsolnak  minket ez igaz, elismerem, ahogyan azt is, hogy nem volt szép dolog tőlem az, amit tettem, de nem fogok mentségeket keresni. Utáltam ott rohadni abban a pincében, megakartam szabadulni tőlük, és az a szüntelenül hasogató érzés is bennem volt, hogy mi van, ha mindez csak színjáték? Rosette családja kellőképpen beteges, hogy egy ilyet kiagyaljon, úgy gondoltam jobb, ha minden szálat elvarrok, de nem úgy sült el a dolog, ahogy terveztem.
- Drágám… pont ugyanolyan könnyű préda vagy. Régen sem a tested győztem le, hanem ezt tettem itt a magamévá. – mosolyodom el, ahogyan közelebb lépek és megérintem a mellkasát a szívénél. Erősebb lett ez tény, de akkor sem az erejével voltak a gondok, hanem azzal, hogy többet érzet irántam, mint kellett volna, vagyis nem ez a jó szó. Inkább, mint szabadott volna. Nem mondom, hogy játszottam vele az elejétől kezdve, mert akármilyen rossz is volt az ott eltöltött idő, ő könnyebbé tette, azonban nem akartam, hogy belészeressen, megtörtént, én pedig felismertem a lehetőséget és kihasználtam, mert ezek erre valóak!
- Nézzenek csak oda, a kis harcos nő… szerinted én nem éltem át ugyanezt? Engem is kínzott az éhség, égetett a nap és megrészegített a saját erőm. Többet szenvedtem az  életem során, mint amennyit te fogsz valaha is! Úgyhogy remélem, hogy valami okosat fogsz kiagyalni, ne okozz csalódást nekem! – kacsintok rá mosolyogva. Nők… folyamatosan csak a bosszún jár az agyuk, mindenen kiakadnak, pedig inkább örülnie kéne annak, hogy megöltem, elvégre ezért lehet most itt, ezért lehet életben, ezért lehet erősebb és még dögösebb is. Akárki akármit mond, én csak jót tettem vele, még ha nem is a legjobb úton hajtottam végre. De könyörgöm… úgy is ez lett volna a vége.
- Sokkal szórakoztatóbb vagy vámpírként. Szóval szenvedni akarsz látni, mi? Ugye tudod, hogy soha nem kérnék bocsánatot? Ennyire már ismerhetnél… - miért kérjek bocsánatot? Én döntöttem így, mert így láttam… hasznosnak. Helyes nem volt, elvégre sajnos nem egy elfogadott dolog megölni a másikat, de szerencséje volt, fogja ezt fel úgy, mint egy második esélyt, egy ajándékot tőlem egész életére. Erőt kapott, gyorsaságot, örök életet, és nem elégedett ezzel? Mindenki elfogadná, csak tálcán kell kínálnom nekik. Az ember fél a haláltól, bármit megtenne, hogy elkerülje, és én ezt megadhatom. Neki is megadtam, még ha véletlenül is.
- Nem reagálod egy kicsit túl ezt? – döntöm oldalra a fejem mosolyogva. Megöltem, na és? Sok mindenki mást is megöltem, ők mégsem panaszkodnak. És nem csak azért mondom ezt, mert nem is tudnának, hanem azért is, mert egy normális ember inkább megmentőjeként tisztelne engem, mintsem nekem esik, mint valami mérges gyerek. Mert ő így viselkedik. Már nagyon régóta annak, hogy végeztem vele, miért kell felemlegetni a múltat? Miért kínozza ezzel magát?
Térde ereszkedem mikor a lába megmozdul és kétségkívül a legbecsesebb testrészemet találja el. Nem kiáltok azonban fel, inkább csak felnevetek, ahogyan felállok. – Azért mert régen tudtad mire kell használni. De most… olyan vagy, mint hisztis gyerek. – az utolsó szavaknál a falnak szorítom őt, de nem ütöm meg, nem is rúgom meg, mi értelme lenne? Egész nap csinálhatnánk ezt, értelme nem lenne. – Csak a szád jár, próbálkozol elhitetni magaddal, hogy ezt akarod, de valójában ez nem igaz. Nem tudsz nekem ártani, és nem csak azért, mert roppantmód tetszik ez az őrült stílus. Mióta is vagy a nyomomban? Elég régóta nem igaz? Ha ilyen heves vággyal viseltetsz irántam, akkor sok mindent akarsz, csak a halálomat nem. – mosolyodom el, de nem lankad a figyelmem, ha esetleg megpróbálkozna bármi butasággal… azt nagyon megfogja bánni, mert kettőnk közül én már megöltem egyszer a másikat, miért ne tenném meg akkor másodjára is?
©




Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 5:01 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
Vissza az elejére Go down
 

Savannah Retro Club

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Twister Biliárd és Póker Club
» Savannah & Lynx
» Reflections - night club [21+]
» Shine Party Club
» North Pole Club

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Külváros-