Volt idő, mikor mindent ennek köszönhettek. Ennek, amit én teremtettem. Lehetővé tettem számukra, hogy ne az utcán érje a végzetük, ne mocskos ruhákban, éhesen vegyüljenek el az emberek között valami koszos külvárosi fészekben. Bár megszokhattam volna, a neveletlen gyerek a tápláló kézbe mar. Nem ők az elsők, és úgy sejtem, nem is az utolsók, akik ki akarnak szállni. De valamit mindenki elfelejt: ebből nincs kiút. Aki egyszer részesévé vált, örökké a tagja marad, tegyen bármit... szökjön bárhová... álcázza magát halottnak. Ezer és ezer trükk létezett, hogyan is vághatják át az amúgy okos embereket - közöttük engem is. De ez nem az ő napjuk. Én voltam előttük két lépéssel, és nem fordítva. Amit pedig Gregory tett ezért a nőért, jelenleg még érthetetlen, hisz ekkora nagy barátokká nem válhattak. Constance az egészet gyűlölte, Gregory pedig nem volt egy kenyérre kenhető alak. Bizonyára a felesége hiánya nem a kellő hatást váltotta ki belőle... ó, mit kell még szenvednem ezzel az alakkal. Be kellett törnöm. Ismét. Nem úgy a lányt. Neki fizetnie kellett egy gyilkosságért. - Ha jól emlékszem, régen te is elég sokáig tűrted ezt a... - néztem a hátam mögé, majd körbe a helyiségben. - börtönt - fejeztem be a mondatomat csípősen, Constance felé fordulva, majd újabb falatot emeltem a számhoz, és jóízűen ízleltem meg. Hiába, apám arra tanított, hogy minden pillanatot ki kell élvezni, hisz az élet múlandó. Ő már csak tudta. - Bár te nem is álltál meg egy veszekedésnél - sóhajtottam fel lemondóan, emlékeztetve arra, hogy mégis milyen áldozat következtében volt lehetősége kiszabadulni innen. A legjobb emberem volt. - Felőlem éhezhetsz is - rántottam meg a vállam trehányan, Gregorynak címezve. A szavak valójában feszültté tettek. Nem szerettem, ha mások a saját eszközeimmel próbálnak sakkban tartani, nekik pedig egyértelműen ez volta szándékuk. De ehhez még korábban kell felkelniük. Ezen fogják törni magukat, elég volt rájuk néznem. Láttam a szemükben az elszántságot. Azt a tüzet, ami egykoron ott égett a saját pillantásomban is. Amikor el akartam szökni az apámtól, csak hogy ne legyek részese ennek a csőcseléknek, amit ő családnak titulált. Majd rosszabb lettem, mint a börtönöm kulcsának őrzője. A tanítvány túlhaladta a mestert. Eltemettem mindent. Nem maradt semmi. Nem is volt mit veszítenem. Zoé-n kívül... - Ennél is jobban? - kérdeztem a lánytól, mikor a négy falra és az őrültségre kérdezett rá. - Esélytelen, drágám. De kihűl az étel - böktem a tányérjára, amihez szinte hozzá sem ért. Ahogy Gregory sem. - Idővel mindent elárulok majd a te sorsodról is, kedvesem. Hisz tudod, a bosszú viszont hidegen tálalva a legjobb - küldtem felé egy ragadozó mosolyt, majd letettem a villámat. Az este már előrehaladt. Ideje lett volna nyugovóra térni. A holnapi napunkra még izgalmasabb dolgot tartogattam. Kicsit meg kellett tépkednem a bizalmat, ami kialakult kettejük között. A későbbiekben... nem kockáztathatom meg, hogy megszöktetik egymást.
Connie túl okos nő volt. Nem olyan, akivel a bolondját lehetett járatni. Vagy ha a jelenlegi formátumot akartuk nézni, nem olyan, akit Benedict megszokott maga mellett, ráadásul úgy, hogy a farkas barátunk soha nem tűrt nőt az üzleteiben. A mellettünk ülő lányból mégis képes lett volna tökéletes harci fegyvert kovácsolni, miközben hiába az erő, mindig is éreztem benne, hogy elfojtja azt, ami valójában benne élt. A kúria falain belül fordult már meg prostituált, vagy jól civilizált nő, de egyiknek sem volt sok sütnivalója, éppen azért kötöttek ki itt. Akinek volt némi józan ítélőképessége, kimenekítette saját magát. Ahogy tette ezt Constance is, még ha nem is szép keretek között. Megtette, amit kellett. Akkor... tényleg az érzéseire hallgatott, és ezért csak büszke voltam rá utólag visszagondolva, semmint szomorú amiért megölt valakit. Elmosolyodtam Constance szavain, közben le sem véve a tekintetemet Benedictről. Sosem csalódtam a lányban, mindig tudott mondani valamit, ami elültette a bogarat mások fülében, többek között engem is ezzel térített észhez egy pár alkalommal. Lehet, hogy mégis érdemes lenne adnom egy esélyt a tervének, és bízni a vámpír barátjában. De ez az esély egyenlő azzal, hogy az életemet teszem át annak a vérszívónak a tenyerébe. Kockázatosnak tűnt, csak nem volt más lehetőségem, ahogy neki sem. - Az ő hiúsága és büszkesége nem engedi, hogy lássa a valóságot. Soha nem ismerte valójában az embereit. - címeztem a szavaimat Connie-nak, de közben továbbra sem eresztettem Benedict tekintetét. Egyértelműen róla szólt a történet, de nem tűnt újnak a dolog. Bizonyára a lány se lepődött meg rajta. Álszentek gyülekezete. Amint jönne egy erősebb, hatalmasabb, darabonként adnák szét Benedict testrészeit. - Engem csak az érdekel, hogy ezek a vacsorák kötelezőjellegűek lesznek-e a jövőben is. Ha rád nézek, nincs étvágyam. - húztam el a számat, végigmérve a férfi tányérját. Ő jóízúen tudott enni, engem viszont lehervasztott a nagyon frappáns ajánlatával. Nem csalódtam benne, mindig tudta úgy csűrni a szavakat, hogy ő jöjjön ki belőle jól. Engem ismét a bandájában akart tudni... de tényleg, mi lesz így a lánnyal? Mi a valódi szerep, amit neki szánt?
Első hallásra egész jól hangzik a kis alku, amit felajánlott. Na nem azt mondom, hogy ez életem vágya, mert így is bezárva kellene élnem, kétlem, hogy Benedict bárhová is elengedne felügyelet nélkül, főleg ha azt vesszük, hogy sikerül megszöknöm, ha csak egy kis időre is, amíg értesítettem Gregoryt. Bár ne jött volna ide! Persze talán akkor rosszabb lenne a helyzet, de az is lehet, hogy most nem függnénk egymástól is. Jó érzés, hogy így aggódik, hogy nem hagyott volna csak úgy itt, de ettől még nem félek kevésbé, hiszen kénytelen lesz újra azt a munkát végezni, ami miatt szinte kárhozatba taszította saját magát. Ki tudja milyen rémálmokkal küzd már így is és folytatnia kell kényszerből, mert én nem hagytam, hogy pusztítva próbáljon kitörni innen és mert nem akartam, hogy bárkinek is baja essen. Tényleg nincs más lehetőség, mint várni. Az alkuba bele kell mennünk és akkor talán Chris hamar megérkezik, mert tudom, hogy jönni fog és segít majd. Csak azt nem tudom még hogyan fogom megértetni vele, hogy ne pusztítson és hogyan tudunk innen elmenni úgy, hogy többé Benedict ne keressen minket, de azt hiszem ez most még részletkérdés, az első az, hogy kijussunk aztán... remélhetőleg gondolkodhatunk majd tovább. - Ha jól sejtem ezt tényleg úgy érted, hogy... az ég világon sehová nem mehetek. Látod ezért nem tart ez soká, mert ha másokat is így tartasz sakkban... ők se sokáig tűrik majd. - legalább egy cseppnyi gyanakvást elültetek a lelke mélyén, csak hogy másokra is figyeljen és ne csak ránk, mert mi vagyunk itt az újabbak még. Nem vagyok olyan jó taktikus sajnos, de azért egy próbát tehetek. Ha velünk ezt játssza el, biztos vagyok benne, hogy vannak mások is, akiket ilyen módon igyekszik kordában tartani, megfélemlítéssel, zsarolással... mert neki mindig is ezek voltak az eszközei és azt hiszi, hogy ez így hosszú távon működik. Nevetséges. Az új otthon berendezésének remek ötletére nem is reagálok, csak próbálok nyugodt maradni. Chrisnek jönnie kell... Chrisnek muszáj lesz megjelennie, hogy segítsen nekünk, mert az biztos, hogy ha itt kellene maradnom nem bírnám sokáig. - És én vajon mit fogok csinálni bezárva a négy fal közé Benedict? Vagy nem zavar, ha a végén megőrülök tőle? - a csapat tagjainak nagy része vérfarkas, tehát ezt biztosan könnyedén tudja majd kezelni, na de azt is, hogy lényegében be akar zárni ide, mintha börtönben lennék? Arra vajon gondolt, hogy talán ezt nem fogom bírni és az, aki kezd kétségbeesni őrült dolgokat tehet. Vajon erre is felkészült?
Még mindig ott időzött a bor a kezemben. Valójában kicsit sem érdekelt, miért maradtak hátra, és mit sutyorogtak a hátam mögött. Ha egyszer megtudnak szökni, akkor az már az ő érdemük lesz. Főleg ha másodjára sikerül nekik. Ahhoz már eszesnek kellett lenniük. De nem sokaknak hagytam, hogy használhassák errefelé a csinos kis agyukat. A legtöbb még csak nem is csinos. De hát... van ilyen. Nem születhet mindenki szépnek. És nem születhet mindenki okosnak. Ha úgy lenne, régen nem itt tartanánk. - Szóval hülyeségekre... - vigyorodtam el, megismételve Gregory szavait. Mi lett volna hülyeség abban, hogy Gregory kezéből csak Constance tudta kibeszélni a fegyvert? Ez nem valami ostoba agymenésre ment ki részemről. Remek megfigyelő voltam, és előfordult már, hogy valaki egy lépéssel előttem járt, de valahol mindig beelőztem. Ez a világ nem olyan volt, mint amilyet a kislányok maguknak álmodnak. Itt... nincs felállási lehetőség, ha elesünk. Nem porolja le a drága jó anyukánk a ruhácskánkat, és nem mondja senki, hogy csak fel a fejjel. Gregory az előbb tökéletesen bemutatta, mi történik, ha nem vagyunk résen. A másiknál bármikor lehet egy fegyver. És nem lesz ott mindig egy nő, aki hatni tud az érzéseire. Bár tény, a férfi az egyértelmű halálba sétált volna, ha meghúzza a ravaszt. - Hm. Akkor nem leszel. Még egy ilyen makacs nőt... - sóhajtottam fel, Constance-ra szegezve a tekintetemet. Nem lesz olyan, mint én vagy itt bárki más. Talán nem is vártam el, de kíváncsi voltam arra, az ő határai mégis meddig terjednek ki. Szemmel láthatóan nem ugrott rá a perverz ötletemre, vagy ha igen, hát ő csak annyit értett belőle, hogy Gregory-val kell lennie. És nyilván tudta, hogy az úriember barátunk nem ér hozzá egy ujjal sem. - Meglepően egyszerű, ugye? - kérdeztem, mikor szavak formájában is elhangzott a részéről, hogy mi lenne a dolga. Gregory mellett lenni. Ez pedig általában minden nő álma. - Persze keresheted a csapdát... nyilván találni fogtok valamit - vigyorodtam el, majd újra a borba kortyoltam. Előredőlve tettem le a poharat, majd vágtam fel a húst, hogy lassan megízleljem, és elégedetten felsóhajtsak. A mosolyom nem kopott, miután Gregory rábólintott az alku másik részére. - Erről van itt szó. Ki mondta, hogy nem tudunk együtt működni? Bár jogos a kérdés, mi alapján bíznék én meg benned ismét... - sóhajtottam fel, ekkor már nem nézve a férfira, tekintetemmel inkább a lányt fürkésztem. - Mondjuk az elég jó biztosíték, hogy ő itt marad, és nem megy sehová, nem? - kérdeztem. Végül is, ő mondta. Amíg a lánynak semmi baja... hát, akkor gondoskodjon róla, hogy nem esik baja, méghozzá azzal, hogy nem ver át. Még egyszer. - Nyugi-nyugi. Amíg az én szabályaim szerint játszol, senki még csak rá se fog nézni. Sőt, még egy szép, kertre néző szobát is kaphattok. Esetleg kértek pár katalógust, hogy modernebbé tegyétek az új otthonotokat? - kérdeztem szemmel láthatóan komolyan, de inkább irónia bújkált a hangomban. Bár tőlem még ezt is vehették volna komolyan, nekem aztán tök mindegy, hogy mi van egy olyan szobában, amiben életemben egyszer jártam.
Bólintottam Constance szavaira.- Vannak előítéleteim a vámpírok kapcsán. Bocs. - mondtam nagy nyelés kíséretében. Furcsa kijelentésnek tűnt, hogy az életünk egy vámpír döntéseire és ösztöneire volt bízva, de ha Constance bízott benne, nekem is így kellett tennem. Ebből az egészből csak közös erővel szabadulhatunk ki, és úgy tűnt, jobb terv nem nagyon fog akadni. Fogadni mertem volna, hogy Benedict egy embere folyamatosan a nyomunkban lesz, az uraság bizalmát nem nyerjük majd el még egyszer. Jobb volt felkészülni mindenre. A tőle megszokott arroganciával kommunikált, ezen már aligha lepődtem meg. Nem volt neki szent semmi és senki, ahogy azt is kinéztem belőle, hogy ha élne, még a tulajdon anyját is eladná, ha hasznot húzhat rajta. Sokan mondták, hogy ne becsüljem le Benedict érzelmes oldalát, de sosem láttam, hogy felette valaha is győzött volna a szeretet ereje, vagy megenyhült volna valaki irányába. És emiatt könyveltem el, hogy képtelen rá. Az mindkettőnk számára világossá vált, hogy Constance-nak nem kell részt vennie a piszkos ügyeiben. Na nem mintha valami nagy tisztaságról árulkodna az, hogy itt kellett élnünk. A mocsok kellős közepén mert itt a tisztaság csak abban valósult meg, hogy a cselédek naponta pucolták le a berendezési tárgyakat. - Hülyeségekre alapozol. - rántottam meg a vállamat. Jogos volt amit mondott. Hallgattam Constance-ra, és a mellékelt ábra úgy mutatta, hogy ő is hallgatott rám. Benedictnek ennél több fogást nem is kellett találnia rajtunk. Hallottam Constance hangját, ahogyan megerősítette a szavaimat. Ő nem fog itt embereket mészárolni, habár Benedict többször hangoztatta, hogy remek bérgyilkos lenne belőle. Szerette maga köré gyűjteni a vérfarkasokat, mert a bandája egyben a falkája is volt. Ő volt a vezető, a falka feje. Az alfa, ahogy a farkasok mondták még korábban. Azóta finomodott a megszólítás. - Nagylelkű vagy. -forgattam meg a szemeimet. Constance szép nő volt, bárki örömét lelte volna benne, de mi barátok voltunk. Soha nem jutott volna eszembe, hogy kihasználjak bármilyen lehetőséget. - De tényleg! - tettem hozzá, majd ngy levegővétel után biccentettem egyet. - Áll az alku. Nem tudsz újat mondani. És ha neki nem esik bántódása -böktem a fejemmel a lány felé. -, megteszem, amit kérsz tőlem. - csitultam el a végére. Connie-nak nem itt volt a helye. Belekeveredett ebbe a mocsokba a fogadott apja miatt, és nem tudott szabadulni, pedig éppen annyira érdemelte meg a függetlenséget, mint bármelyikünk. Csak mi itt sokáig nem akartunk élni vele. Vagy azt hittük, az a szabadság, amit Benedict adni tud. - Más férfi rá sem nézhet, főleg nem emelhet rá kezet. Ha igen, megritkítom a bandádat. - fűztem még hozzá a végére.
Chrisnek fontos vagyok, pont e miatt nem mondta el azt, hogy mit tett velem, mert félt elveszíteni. Bízom abban, hogy rá fog jönni, hogy nagy a baj és segíteni akar majd, akkor pedig meg fog találni és neki nem lesz gond Benedict. Az csak a kérdés, hogy hogyan akarja megoldani, mert akármit is tett a maffia vezér még sem akarom, hogy itt valami vérontás legyen a vége. Épp e miatt nem hagytam Gregory-nak sem, hogy pisztollyal törjük magunknak utat. Másképp kell ezt megoldani és sikerülnie is kell. - Chris nem rossz ember tudom én és... segíteni fog. Nem hinné azt rólam, hogy szó nélkül eltűnök. Meg fog keresni. - remélem, de hallani a hangomból, hogy ez több ennél, hiszek is benne, addig pedig ki fogjuk húzni itt valahogy. Megszorítom még Gregory kezét, mielőtt leülnénk. Nincs más lehetőség, ki kell bírni ennek a rettenetes alaknak a társaságában addig, amíg muszáj és nekünk menni fog. Már mindketten sok mindent átvészeltünk és ezt is muszáj lesz, még ha néha úgy érzem ránézni is nehéz és komolyan rettegek tőle, hogy mit akar kihozni ebből az egészből. Ahogyan Gregory mondja én biztosan nem fogok neki embereket ölni, erre a nevelőapám se tudott rávenni. - Én még csak kicsit se hasonlítok rád és nem is fogok soha. - szúrok közbe, ha már úgyis a nagy monológjával foglalkozik. Nem, eszem ágában sincs valaha is embert ölni. Egyszer megtettem, de az nem volt szándékos és még azt is bánom, pedig a nevelő apám rosszat akart nekem, de ennyi... nem leszek olyan soha, mint ő. Nem fogok megváltozni. Azt is tudja jól, hogy az az egyetlen gyilkosság is merő véletlen volt, nem szándékosan tettem, de ezt már csak a dacos pillantásommal adom a tudtára. Persze enni nem igen van kedvem, nem foglalkozom azzal, hogy ő ezt teszi, csak várom mit is akar pontosan tőlem, hogy aztán döbbenten hallgathassam, hogy mi is az, amit kitalált. Nem akarom, hogy Gregoryt megint arra kényszerítse, hogy öljön. Magam sem tudom, hogy csak azért, mert rossz lenne neki, vagy azért is, mert félek... netán visszaesne. Mi van, ha újra elkezdi élvezni ezt a könnyebb életet? Mi van, ha megint magával rántja ez a világ és már nem lesz kiút belőle? - Tehát csak az lenne a dolgom, hogy... mellette legyek? - persze tudom én, hogy mire célozgat, de Gregory nem tenne ilyet. Nem használna fel és nem használna ki, de mi van, ha megváltozik? Megbeszéltük, ki kell addig tartanunk, amíg Chris rájön volt vagyok és kivisz innen. Ez nem lehet sok idő, talán csak pár nap, vagy hét, addig megleszünk, akármit is talál ki ez az istenátka itt előttünk.
Egy pohár bort töltöttem magamnak, majd hátradőlve méregettem felváltva a két kényszeres vendégemet. Bár tény, ez nekik volt kényszer, nem pedig nekem. Mindig volt egy A és egy B tervem is, tudtam kezelni az embereket, amikor éppen elgurult a gyógyszerük, és nyilvánvaló, hogy az előbb Gregory részéről is egy ilyen kis... előadást láthattam. Benne volt a pakliban, hogy tényleg meghúzza a ravaszt és kioltja vele az életemet, de felesleges azon törni a fejemet, hogy mi történik, ha tényleg megteszi. Valószínűleg már amúgy sem az én gondom lenne ezzel foglalkozni, a környezetemben élők nagyon is tudják, mennyire kényes vagyok a higiéniára, és az első az lenne, hogy feltakarítják a mocskot. A halálom rengeteg folyamatot indítana el, egyesek megkönnyebbülnének, viszont azok, akik rám építették a birodalmaikat, az én pénzem és támogatásom nélkül pedig sehol nem lennének, hát alapos fejtöréssel kelnének egy ideig, tekintve, hogy nincs örökösöm. Még hogy egy gyerek... rossz rémálom huszonnégy órában... legalább hatvan évig. - Rengeteg új szokásom van, barátom - vigyorodtam el Gregory-ra nézve. - Köztük az olyan árulók életben hagyása, mint a tiéd. Bár azt hiszem, leginkább az az oka, hogy szeretném tudni, miért is hagytad magad ilyen könnyen elkapni - vontam fel a szemöldököm. Nyilvánvaló volt, hogy ez történt. És azt is zteljes bizonyossággal kezeltem, hogy a lány értesítette, mielőtt elráncigáltam magammal Chicago-ba. Felkészülhetett, és ha tényleg bombát készül robbantani, még ha csak képletesen is, hát jobb, ha egy lépéssel megint elé kerülök. Főleg ha tényleg bombát akar robbantani. Constance felé fordultam, miközben Gregory kérdésére fogalmazgattam a válaszomat. - Tudod, ha mást nem is, azt az előbb nyilvánvalóvá tetted, hogy hallgatsz a lányra. Tökéletes biztosítékok vagytok, hogy egyikőtök se akarjon hülyeséget csinálni - vontam egyet a vállamon, miközben az étel fölé hajoltam, és kézbe fogtam a szedővillát. - Annak idején én sem akartam embert ölni. És nézz rám, rosszabb vagyok, mint a vérengző apám - nevettem el magam a fejemet rázva. - Mindannyian viselnünk kell a döntéseink következményeit. Ti pedig mindketten meghoztátok a magatok... véres döntését - utaltam Constance-ra, aki az átkát az én egyik emberem megölésével váltotta ki, Gregory pedig szintúgy a menekülése elején oltotta ki a másik életét. - Persze mondhatnám, hogy a türelem rózsát terem, és egyszer szabadok lehettek, de allergiás vagyok a rózsa illatára - vettem aztán kézbe kést és a villát is, hogy enni kezdjek. Momentán egyáltalán nem érdekelt, hogy ők esznek-e valamit. - Te... - böktem a kés nyelével Gregory irányába. - megkapod a lehetőséget arra, hogy ismét a kezem alá dolgozz, cserébe eltekintek a büntetésedtől - mondtam, miután lenyeltem egy falatot, majd éles váltással Contance felé fordultam. - Te pedig... ha már nem akarsz egyenrangúként dolgozni, hát, tudod, hogy az itteni nők milyen szerepet játszanak a férfiak életében, nem? - kérdeztem költőien. - Csak hogy lásd a nagylelkűséget, Gregory mellett maradhatsz. Bár a megtért uraság már nyilván nem arra használná a maga mellé kapott nőket, amire annak idején - vált ravaszkássá a mosolyom. Az apám arra tanított, hogy az embereim mindig kapják meg azt a lehetőséget, amivel a fáradt gőzt kiengedhetik. A legtöbbjük élt vele, amikor tehette, ahogyan én is. De Gregoryban már kételkedtem, hogy akár egy ujjal is hozzáérne a legújabb barátnőjéhez.
Connie is értette a dolgot, hiszen lelassított. Lemaradtunk Benedict mögött, bár vele kapcsolatban soha nem lehettem biztos abban, hogy nem direkt csinálta. Megvoltak a kis trükkjei, fogalmam sem volt, hogy egyet-kettőt mégis honnan szedett elő. Megannyiszor szerettem volna azt gondolni, hogy neki nincs ennyi kreativitása, de mindig sikerült rádöbbentenie, hogy de van. Ez bizonyára családi vonás lehetett, bár ő még az apján is túltett. Én nem ismertem azt a férfit, de állítólag akkoriban nem ezek a törvények uralkodtak ennek a háznak a tájékán. - Fájó kimondani, de ő az utolsó esélyünk. - sóhajtottam fel, belenézve Connie szemeibe. Nem akartam túlzottan lemaradni, nehogy Benedict számára gyanússá váljon. - Tudom, hogy pár napja nagyon padlóra küldött az igazság az életeddel kapcsolatban... de bízom a vámpír ösztöneiben. Talán veszi majd a lapot, hogy eltűntél. - tettem még hozzá. Nem ismertem azt a vámpírt, akivel cimborált, de azt nem tudtam csak úgy elfelejteni, hogy pár napja még nálam keresett vígaszt a hotelben. Ha valamire, hát arra nem számítottam, hogy az én ajtómon fog kopogtatni. Titkon bíztam benne, hogy egyszer megbocsájtja majd ezt a bűnt, amit elkövettem. Elég nagy szégyenfolt volt az életrajzomban a Benedict fejezet, és ha szándékosan nem is, történtek olyan dolgok a múltban, amivel én is megnehezítettem Constance dolgát. Nem bízhattam abban, hogy egyszer bocsánatot nyerek majd. - Csak bízz bennem, valahogy kihúzzuk addig, amíg... kell. - utaltam ismét a barátjára. Tényleg ő volt az egyetlen remény, addig is gondoskodnom kell arról, hogy Benecidt elhiggye, ő van nyeregben. Benedictre tévedt a tekintetem. Udvariasan kihúzta a széket a lánynak, majd ő is leült. - Mióta szokásod az unalmas bájcsevej? - kérdeztem, magam is leülve, majd negédesen elvigyorodtam. Nem nagyon érdekelt a családi porcelán, és ha törni vagy zúzni támadna kedvem, nem fogok különbséget tenni műanyag pohár vagy kétszáz éves ezüst között. - Szóval. Ha jól értem... - fordultam Benedict felé végül. - Azt akarod, hogy itt maradjunk. Én az embered voltam, tudod, hogy milyen elhivattottan dolgozom. De ő nem fog neked embert ölni. -böktem Connie felé. Nem állt össze a kép. Tényleg a lány nevelőapjának halála végett tartaná itt még mindig? Mit akart tőle? Kinéztem bármit ebből a bolondból, de amúgy sem játszott soha tiszta, nyílt kártyákkal.
Nem figyelek most Benedictre, kicsit sem. Nem érdekel, hogy mit csinál, hogyan vigyorog, vagy forgatja a szemét. E miatt olyan elveszett és e miatt szánom én jobban, mint ahogyan gyűlölöm, mert soha nem érezheti milyen az, amikor valaki azért akar neki segíteni, mert fontos neki. Nem azért, mert pénzt kap, vagy mert meg van félemlítve, mert nincs más választása, hanem mert önszántából ezt akarja tenni. Én viszont segíteni akarok Gregory-nak, épp e miatt vállaltam a büntetést és szöktem ki. Azt akartam, hogy ő ne kerüljön ide vissza, mert... nem is tudom. Nem arról van szó, hogy ne lenne elég erős, hogy átvészelje, inkább pont azért, amit most is tenni akart. Hamari és nem minden lépését gondolja át, én viszont nem akarom, hogy bárki is meghaljon és azt sem, hogy Gregory megsérüljön, vagy... rosszabb. Örülök, hogy sikerül megnyugtatnom, hogy végül leteszi a pisztolyt. Bíznia kell bennem. Ki fogunk jutni innen, meg fogjuk oldani, csak nem azonnal. Addig viszont kibírjuk, hiszen ő is éveket volt itt, ahogyan én is, akkor pár nap, netán hét még nem a világ vége. Most viszont hagyom, hogy körülnézzen. Tudom, hogy az ő agya hogyan működik, hiszen kettőnk közül ő volt bérgyilkos, én nem. Persze meg tudok jegyezni ezt-azt egy hely berendezéséből, de annyit nem mint ő. Nekem ehhez nincs meg olyan mértékben a képességem, mint neki, de nem is kell. Elég, ha egyikünk jó ebben, én pedig visszafogom, hogy ne csináljon végzetes butaságot, mert úgy gondolom van más módja is annak, hogy kijussunk innen. És nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjam el most először igazán azóta, hogy itt vagyok, amikor szinte azt mondja ki, ami az én eszemben is van. - Én is pont ezen gondolkodom. - lassítok kicsit a lépteimen, hogy minél később érjük el a célt. Benedict biztos vagyok benne, hogy mint mindig ezúttal is elbízza magát. Úgy gondolja, hogy nyerésben van, de ugyan megtalálta, de kétlem, hogy túl sokat tudna Chrisről. Chris mégis csak nagyobb kutya, mint ő, bár ezt egy Benedict kaliberű alak soha sem ismerné el. Ha valaki megpróbál kutakodni a vámpír után biztosan tud róla, ezért nem érdemes megkockáztatni és a maffiózó engem akarta elkapni, kétlem, hogy Chrisről tudna bármit is. - Látod ezért kell megfontoltnak lennünk... bízom benne, keresni fog. És ha keres, akkor meg is talál majd. - és akkor még nem tudom, hogy mi lesz, de ez egy reménysugár olyan kijutásra, amikor nem sérül meg egyikünk sem, amikor nem kell pisztollyal fenyegetőznie és nem kell senkit sem bántania. Jó útra akar térni, ahhoz pedig az kell, hogy még a saját védelme érdekében se essen vissza. A biztató mosoly azonnal eltűnik az arcomról, amikor elérjük a célt és beérünk a étkezőbe. Még mindig nem tudom, hogyan tudok leerőltetni akár egy falatot is a torkomon, de meg fogom tenni, ha ez kell. Higgye csak azt a mi kis vérfarkas barátunk, hogy nyerő helyzetben van, akkor elbízza magát és akkor... a miénk a terep.l
- Felőlem - rántottam meg a vállam, miután közölte a drága barátom, hogy nem miattam emelte le rólam a saját fegyveremet. Ez a lelkizés nem az én asztalom. Persze szíves örömest hallgattam volna egy esős éjszakán az elsuttogott szavakat, amelyekkel biztosították egymásnak, hogy itt nincs vége, és nem adják fel, de egy ilyen próbálkozás után már nyilván tudhatták azt is, hogy nem fogom hagyni magam. Már tudom, hogy Gregory milyen gondolatokkal érkezett, és nem fogja itt hagyni ezt a nőszemélyt. Meg sem lepődöm, bár nem tudtam megállapítani, hogy ez csak valami túl erős barátság vagy már valami több. Nem is az én bajom volt, inkább nem szoktam hozzá ahhoz, hogy az embereim képesek szeretni. Nem, ez valami egészen új terepnek bizonyult. Elég sok időt pazaroltam arra, hogy megfelelő előkészítés árán a legjobb emberek dolgozzanak mellettem. Sosem okoztak csalódást. Kivéve azt az egyet, aki most éppen majdnem hűséget fogadott a lánynak, és egy másik vérfarkast, de róla még úgyszint nem mondtam le. Tudhatták, hogy nincs kiszállás. Ha egyszer ide beteszik a lábukat, többé nem mehetnek el, legalábbis úgy nem, ahogyan ők azt kitalálták, majd végrehajtották. Elindultam, közben szolídan próbáltam visszafogni az öklendezési ingerem. Anyám nyilván most pofozott volna fel, ha látja, mit teszek. Ő maga mindig is próbálta távol tartani magát ezektől az ügyletektől, védett és óvott apám furcsa szerzeteitől. Bizonyára nem azért szült gyerekeket, hogy egyszer ilyen sorsra jussanak. Bár nem éreztem magam rosszul, hiszen sem én, sem Zoé nem nélkülözött soha, de egy szülő sem szán ilyen sorsot a gyerekeinek. Kivéve apám. De ő megint egy egészen más fejezete volt a történetnek. Több szempontból is azt éreztem, hogy már régóta felülmúltam, amit ő letett az asztalra. Ő egészen másban lelte örömét, és más eszközök segítségével állította maga mellé az embereit. Csak volt itt egy apró bökkenő. Mindannyian mások voltunk. És az ő rendszere szépen mondva is szar volt, tele kibúvókkal és hibákkal. Én betömtem azokat a lyukakat. Előrementem, észre sem véve eleinte, hogy méterekkel utánam maradtak le. Eleinte mégsem szólaltam meg, csak mikor elkezdett közeledni az a bizonyos ajtó. - Kicsevegtétek magatokat? Egyébként igen, esik kinn az eső - jegyeztem meg ironikusan, miután több másodpercnyi csend után odaértünk az ebédlőhöz. Talán jobb lesz, ha soha, egyetlen percre sem hagyom őket egyedül. Nincs szükség börtönlázadásra. Itt elég sokan ismerték vagy egyiket vagy másikat. Az egyiken azért esik meg a szívük, mert őzike szemekkel áldotta meg a természet, a másik pedig egy volt közülük még pár hónapja. Veszélyes párosítás volt. De vajon lennének annyira bátrak, hogy az ő segítségükre sietnének - ellenem? Constance felé fordultam, mikor kihúztam egy széket az asztalfőtől jobbra, várva, hogy helyet foglaljon. A legdrágább és legszebb porcelánnal terítettek meg, ez már plusz ok volt, hogy ne is próbáljanak törni és zúzni. A vacsora pedig már az asztal közepén gőzölgött. Mégis azt éreztem, hogy csak én fogok jó étvággyal enni. - Sajnos kénytelen voltam lecserélni azt a szakácsot, akit mindketten ismertetek. Évek óta élt a család kezei alatt, de az utóbbi időben elkezdett fogyni az ezüst készlet - sóhajtottam fel, mintha bármit is sajnáltam volna belőle, de látható volt az arcomon, hogy megjátszott érzelmekről van szó.
A legrosszabb volt az egészben, hogy tényleg nem tudtam rájönni, mi ez az egész. Blöff vagy valóság. Kinéztem belőle bármelyiket, mert nála nagyobb hamiskártyást még nem hordott a föld. Gyakorta hasonlítgatták az apjához, róla is hallottam már eleget, de róla nem beszéltek annyi otrombaságot, mint Benedictről. Úgy tűnt, valahol kiművelte magát, és mesterfokra emelte a saját hülyeségeit, csak hogy egyetlen hiba se csúszhasson a számításokba. Mióta világ a világ, voltak olyanok, akik félelemre építettek királyságot, birodalmat, majd országot. Neki itt volt a saját kis területe, és nem engedte volna át a terepet senkinek. Egészen addig, míg valaki nem veszi arra a bátorságot, hogy elkaparja, miután letépte minden végtagját. - Nem miattad teszem le. - tettem még hozzá, miután engedelmeskedtem Connie kérésének, a pisztolyt pedig ő maga tüntette el a tenyeremből. Ha rajtam múlott volna, már az egész tár ott pihent volna a férfi koponyájában, de eszembe sem jutott, hogy megkockáztassam Constance testi épségét. Már nem magamra akartam ügyelni, nagy megkönnyebbülés volt az, hogy nem egyedül, hanem vele kell itt lennem. De mégis bántam, mert nagy eséllyel én vezettem Benedict-et Mystic Fallsba. Észrevehettek minket együtt, és ez vezetett ahhoz, hogy ide jussunk. Biccentettem Connie szavaira. - Igazad van. - nyeltem újabbat. Megfontoltabban... engem általában a vérem fűtött, furcsa vehemenciával áldott meg a természet, míg a lány képes volt józanul gondolkodni, és elhitetni velem, hogy még adódhat lehetőségünk. Talán igen. Talán Benedict egy toronyba zár bennünket, csak hogy stílusos maradjon. Megszorítottam Connie ujjait, mikor megfogta a kezem. Benedictre néztem, de nem is értettem, hogy lehet még ilyesmi után is ilyen étvágya. Bár már semmin sem kellett volna meglepődnöm, elvégre nem tűnt gyomorideg-típusnak. Élvezte, hogy az esetek többségében az ő keze alatt az irányítás, és könnyedén hozzászokott az egész jelenséghez. Megindultak a lábaim, mikor a férfi is elindult. Még emlékeztem, hol az étkező, bár nem gyakorta ettünk ott. Benedict azt a vendégeinek és családjának tartotta fenn, sosem evett együtt az embereivel, csak néhány nagyon ritka alkalommal. Közben tekintetem Constance-ot is fürkészte, majd az egész helyet. Mindent az emlékezetembe kellett vésnem. Azt is, ahogyan az egykori társaim méregettek minket. Egyesek szeméből sütött a megvetés, a másik azt sugallta, hogy "áruló vagy", de akadt olyan is, akiről tudtam, hogy esetleg még hasznunk is lehet. Mikor Benedict láthatóan nem figyelt, és pár méterrel előttünk járt, Connie felé fordultam. - Mennyi az esélye, hogy a vámpír barátod észreveszi az eltűnésed? - kérdeztem halkan. Benedict domináns férfi, de annyira jó hallása még neki sincs, mint tegyük fel, a vámpíroknak. Márpedig itt nincsenek vámpírok.
Ki kellene állnom mellette, de nem akarom, hogy az legyen ennek az egésznek a vége, amire bőven van esély, hogy lenne. Benedict nem viccel sajnos ezzel tökéletesen tisztában vagyok és Gregorynak meg kell értenie, hogy van más út is. Még én magam sem tudom, hogy pontosan mi, maximum csak sejtéseim vannak, de lesz segítségünk, muszáj, hogy legyen. A pisztolynak csak rossz vége lenne, talán igaza van nem esne bajunk, ha megölnénk, de... mi van ha mégis? És részben az én kezemen száradna a vére, amit nem akarok. Tudom, hogy Benedict rossz ember, velejéig romlott, de nem így kell, hogy vége legyen. Gregory megváltozott, ő már... nem gyilkos. Jobbá akar válni és nem hagyhatom, hogy ezt azzal akadályozza meg, hogy végez egy rossz emberrel, még ha meg is érdemelné. Másképp kell ezt elrendezni, hogy utána nem üldözzenek minket, hogy tényleg nyugodt életünk lehessen egyszer, mert ő is ezt szeretné és nem kezdhet új és békés életet... vérrel és halállal. - Akkor sem lehet így. Ez... ez nem a jó megoldás, te is tudod. A lelked mélyén tudod. - nem így akar kijutni innen, hanem úgy, hogy utána már ne kelljen visszatekintenie, soha többé az életben. Úgy kell élnünk, hogy ne lebegjen Benedict sötét árnya felettünk egész életünkben és ehhez az kell, hogy ezt most ne tegye meg. Tudom, hogy csalódott és döbbent és talán azt hiszi, hogy Benedict győzött, de én nem így látom. Talán pont akkor győz, ha megöli, talán pont akkor éri el a célját, ha meghal és vele együtt mi is, de ha nem is ez történik akkor se lehetett volna ennek jó vége, ez az, ami teljesen biztos. Benedict szavaira ügyet sem vetek, csak előre lépek, hogy megöleljem Gregory-t. Tudnia kell, hogy ez nem ellene volt, hogy mellette vagyok és jót akarok neki, csak épp más úton kell elérnünk azt a jót. - Tudom és én sem. Megoldjuk, csak megfontoltabban kell csinálni. - a szavaimat még mindig neki címzem csak, halkan a fülébe, hogy a lassan közeledő Benedict még véletlenül se hallja, bár kétlem, hogy azt gondolja nem fogunk megpróbálni mindent, hogy kijussunk innen és hogy végleg megszabaduljunk tőle. Benedict azért ennyire nem naiv, tudja hogy mire számíthat, maximum nem tud mindent. Csak akkor engedem el végül Gregory-t, amikor Benedict hangja már szinte közvetlenül mellőlünk szólal meg. Még megszorítom a kezét épp csak egy pillanatra, aztán nézem a maffiavezérre újra kemény és dacos tekintettel, ahogyan eddig is. - Persze egy finom vacsorának mind nagyon örülnénk. - csak a fejemet csóválom, ahogyan Gregory mellé lépek és most már rendesen megfogom a kezét. Főleg azért, mert nem akarom, hogy akár csak véletlenül is megpróbáljanak elszakítani tőle. Együtt megyünk, ha már idejött annak ellenére, hogy megpróbáltam elérni, hogy legalább ő biztonságban legyen.
Nem mondom, tényleg megmozdult valami bennem. Ezt viszont egyikőjük sem láthatta rajtam. Engem még senki nem látott félni, és ezt a szokást nem is ma terveztem bevezetni. Az egész helyzet annyiban szürreális volt, hogy éppen az fenyegetett gyilkossággal, akit én tanítottam meg erre. A fegyver pontosan úgy illeszkedett a tenyerébe, ahogyan én helyeztem oda, miután megmutattam neki, hogyan kell. A ravaszra is úgy tévedt rá az ujja, ahogyan én magyaráztam el neki. A legjobb tanítványom volt, és ez nyilvánvalóan nem véletlen. Most tökéletesen fel tudta volna használni ellenem azt a tudást, amelyet tőlem szerzett meg. Valószínűleg erről beszélnek azok, akik megállapították, hogy egyszer a mentorált szeretne túljutni a tanítón. Gregorynak pedig ott a lehetőség a kezében, hogy ezt szó szerint megtegye, és a mentorát egy jól időzített gyilkossággal tüntesse el az útból. De mégis mit gondol, mi lesz ezután? Benedict halott lesz, de ettől ők még továbbra sem lehetnek szabadok. Erről akkor is gondolkodnék, ha azok lennének az utolsó szavaim a világon. - Biztos vagy te ebben? - kérdeztem Gregorytól, majd elnevettem magam. - Blöffölni... egy ilyen komoly szituációban. Ó, barátom, hát hová gondolsz - ráztam meg a fejem, de a mosolyomat nem tudtam levakarni. Nem tűnt a legjobb ötletnek hergelni őt, főleg ebben a helyzetben. Még ha véletlenül is, de az a fegyver bármikor elsülhet. Nagyon érzékeny a ravasz, amelyre ha ráilleszti az ujját, egyetlen másodperc kell ahhoz, hogy a golyó elhagyja a tárat, és ha rám tartja még mindig, hát jó eséllyel a mellkasomba fúródjon. Rosszabbik esetben a halántékomba. Egyik sem volt túl szimpatikus megoldás, de mivel ő a stílusosságáról híres, hát... magam sem tudtam eldönteni, melyik állna hozzá közelebb. Csak egy apró sóhajt hallattam, mikor végül beadta a derekát - méghozzá a lány szavai miatt. - Valakinek még maradt egy kis józan esze, ügyes - néztem Constance irányába, a magam rohadtul idegörlő vigyorával, amelyről tudtam, hogy nemcsak őt, de a kis barátját is felbosszanta. Csak néztem őket, majd a fegyvert, ahogyan a földre kerül. Intettem Lorenzonak, hogy azonnal tegye a pisztolyt biztonságos helyre, habár Gregory előtt nem sok titok van ebben a házban. - Talán inkább egy olyan helyre kellene vinnem titeket, ahol te drága barátom, nem ismersz minden zugot. Mert így állandóan veszélyes játékoat akarsz majd játszani - billent oldalra a fejem, nem érdekelve, hogy most éppen nagy egymásba borulósat játszanak. A hányinger kerülgetett az efféle jelenetektől, és ami azt illeti, nem is néztem ki belőlük, hogy képesek ilyenek lenni. A nagy barátok. Drámai. - Akartok végre vacsorázni vagy még álljunk itt egy ideig? - kérdeztem aztán, odalépve melléjük, és várakozással telve fürkésztem őket. Valószínűleg minden eszükbe jutott, amihez hasonlítani tudtak volna, csak egy józan eszű férfi gondolata nem, hiszen kinek jutna eszébe most enni? Hát, annak, aki egész délután nem evett semmit. Nekem. -
Nem tudtam, hogy mi fog történni. Minden ott volt a pakliban. Benedict fel tud mutatni egy nagyobb kártyalapot, amellyel egyszerűen csak erősebbet képes ütni. Vagy elég nagy volt az, amit most rá irányítottam? Képes lettem volna lelőni szemrebbenés nélkül. A tekintetében láttam, hogy ezzel ő is éppen annyira tisztában volt, mint akárcsak Constance, akinek nem kellett kétszer bemutatni azt, hogy milyen körülmények uralkodtak itt akkoriban, mikor én is Benedict kis bérgyilkosai közé tartoztam. Elegem lett ebből, több vért nem akartam látni. De Benedict kedvéért nagyon szívesen megszegném ezt az íratlan, ki nem mondott fogadalmat, csak hogy az ő vérét lássam szétfolyni a padlón. Nem tehettem arról, hogy ez a vízió erősen tartott sakkban, magamtól biztosan nem lettem volna képes abbahagyni azt, amit elkezdtem. De ő nem is engem próbált leállítani, inkább még egy ütőkártyát szerzett be. Megpróbálta maga mellé állítani ebben a szituációban Connie-t. Mindig is manipulativ volt,csak egyszerűen tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy a lány elgondolkodjon, és esetlegesen ebben az esetben ne az én javamra döntsön. Könnyedén sugallhatta neki azt, hogy ha itt és most távozunk, nem lesz vége ennek a boszorkányüldözésnek. Vagy vérfarkas üldözésnek. Mindegy, honnan néztük, a lényeg ugyanaz maradt. - Ne higgy neki, blöfföl. - jegyeztem meg, mikor Lorenzo-hoz beszélt, de az én szavaimat Constance-nak címeztem. Ismertem mindkettőt, Lorenzo az egyik legjobb barátom volt, míg itt éltem. De ő mindig is egy kicseszett bábu volt, úgy mozgatták, ahogyan akarták, Benedictnek pedig végképp nem volt már mire hagyatkoznia, behivatta a kis csicskását. Connie lépett elém ,ami meglepett, és ezt az arcomon is láthatta. Ki akart bukni belőlem a kérdés, hogy mit művel, de nem tettem. Csak elcsitultam. Már tudtam, hogy győzött. Connie fölöttem aratott nagy horderejű győzelmet, Benedict pedig mindkettőnk fölött. Lassan leeresztettem a fegyvert, ahogy Connie keze lentebb és lentebb húzta a kezemet, majd lehunytam a szemem. - Már annyira közel volt. - bukott ki belőlem, nem is gondoltam meg, csak továbbadtam a véleményemet feléjük. Connie volt az egyedüli, akit becsültem. Ebben a helyiségben is, és ebben a földi létben is. Amikor kivette a kezemből a fegyvert, és elhajította, csak hagytam. Néztem. Hallottam, hogyan puffant a padlón a pisztoly, de nem vettem le a szememet Constance-ról. - Még nincs vége. Nem fejeztük még ezt be. - címeztem Benedictnek, majd lassan lehunytam a szemem, ahogy Connie megölelt. Nem tudtam, honnan van benne ennyi erő és kitartás. Ha elárulta volna, talán elindultam volna megkeresni a forrását, hogy magam is szert tehessek rá. Ahogy hozzáértem, érzékeltem benne. Azon kívül, hogy a szíve szinte meghasadt attól, hogy ismét elúszott egy lehetőség... talán holnap jön egy újabb. - Nem adom fel. Megígérem. - suttogtam a fülébe. Nem tudtam, mi következik ezután.
Lassan kezd minden szétesni körülöttem. Nem ez volt a terv, ennek nem szabadott volna megtörténnie. Benedict... nem kellett volna utánam jönnie, hiszen nem érek neki semmit, sose leszek valami bérgyilkos, aki neki öl, mit ér azzal, ha bezárva tart? Gregory pedig... ez az egész olyan, mint valami öngyilkos akció. Sejtem én, hogy nem véletlenül van itt, hogy tett azért, hogy idekerüljön. Ha nem akarta volna, hogy elkapják, akkor nem sikerült volna nekik. Azt akartam, hogy ne történjen meg ilyesmi, hogy csak magam miatt kelljen aggódnom, hogy ha Chris mégis eljön, ha megkeres, akkor ne legyen még több nehézség, de nem így lett. Erre még a pisztoly is előkerül... én nem hiszem, hogy ebből bármi jó kisülhet. Valaki megsérül és nem akarom, hogy bárki is megsérüljön. Ha megöli Benedictet, akkor nekünk is végünk, ha viszont nem teszi miért meneküljünk el? Egész életünkben bujkálnunk kellene, soha nem lenne már nyugtunk, normális életünk, annak meg mi értelme van? Elmosódnak a hangok körülöttem, alig értem, amit mondanak, amit fröcsögnek egymásra, csak a zakatoló gondolataim töltik ki az elmémet. Képtelen vagyok arra koncentrálni, amit ők mondanak, pedig tudom jól, hogy mi lesz ennek a vége. Döntenem kell és azon fog múlni minden, hogy én milyen elhatározásra jutok és tudom, hogy egyik sem sülhet el jól. Ha a menekülés mellett döntök annak nem lehet jó vége, ha viszont maradok... annak Gregory nem kimondottan fog örülni. De mégis mit tehetnék? Nincs ebben a rettenetes helyzetben jó döntés, nincs jó megoldás. Próbálok magamhoz térni, akkor sikerül, amikor nyílik az ajtó. Rám néznek... már mindketten egyenesen rám szegezik a tekintetüket. Gregory választ vár, Benedict pedig azt, hogy lépjünk valamit végre, hogy döntsünk, hogy a halálba gyalogolunk, vagy az örök életre való menekülést választjuk, vagy valami olyan kilátást, amit még csak el se nagyon tudunk képzelni. Az arcom most tökéletesen tükrözi a bennem kavargó vegyes érzelmeket. Nem tudom, hogy mit tegyek, nem tudom, hogy mit válaszoljak a feltett kérdésre sem. Tudom, hogy mit vár tőlem, tudom, hogy igent kéne felelnem, de közben azt is tudom, hogy ez mennyire kockázatos. Nem akarok meghalni. Épp csak elkezdtem volna az életemet igazán, nem halállal akarom kezdeni, nem vérrel kikövezett úton akarom elérni azt a nagyon vágyott boldogságot. Tudom, hogy így viszont talán esélyem sincs rá, de... ha most igent mondok, akkor biztos hogy nincs. Végül csak megmoccanok és kilépek Gregory mögül, hogy elé lépjek. A kezem a pisztolyra kerül, elállom a golyó útját. Tudom, hogy le fog döbbenni, tudom, hogy nem fog neki tetszeni, de azt is, hogy biztosan nem tenne olyat, amivel nekem árt, hiszen akkor azt már megtehette volna. A tekintetemet most csak ő látja, van benne minden, mérhetetlen szomorúság, megbánás, bocsánatkérés, könyörgés, hogy ne tegyen semmi butaságot, ami talán nem ér semmit, de akkor is meg kell próbálnom megértetni vele, hogy ennek így nincs értelme. Ha nem ellenkezik, akkor igyekszem lefelé mozdítani a kezét a pisztollyal együtt. - Nem... nem tehetjük, nem így... Nem lenne vége soha. - halk suttogás, szinte csak tátogom a szavakat, hogy mögöttem ne is nagyon halljanak belőle semmit sem. - Kitalálunk valamit... valami mást. Kérlek... - másképp kell ezt megoldani és láthatja rajtam, hogy meg is akarom. Valahogy... valahogy úgy, hogy utána ne kelljen menekülnünk. Ő is ezt akarja igaz? Új életet akar kezdeni azt mondta. Nem akar gyilkolni, nem akar már megölni senkit sem. Szeretne egy normális állást, talán valakit, aki szereti, rendes életet, de azt nem alapozhatja meg egy újabb gyilkossággal, mert akkor máris bemocskolná annak a vágyott jövőnek a képét. Ha netán sikerül elérnem, hogy leálljon, hogy leeressze a pisztolyt, akkor kiveszem a kezéből és félredobom és ha még van rá időm, mielőtt a másik kettő tenne valamit, akkor megölelem, mert jó eséllyel úgyis szétválasztanak majd... nem lepne meg.
Nem adtam jelét annak, hogy ideges lennék. Nem volt rá okom, habár az előttem álló férfi már többször bizonyította be, hogy képes szemrebbenés nélkül véget vetni valaki életének. Engem ez egyáltalán nem zavart, erre képezték ki, és így vettem a szárnyaim alá. Ha ő maga nem húzta volna meg minden egyes alkalommal a ravaszt, ott álltam volna mögötte, hogy kegyetlenül megtegyem helyette, és mindaddig nézettem volna vele a vértől csöpögő tetemet, míg ki nem irtottam volna belőle minden egyes empatikára hajlamos gént. Ki nem állhattam az érzelmek ezen oldalát, ezt az elkorcsosulást, amiben ők annyira hittek. De volt itt egy probléma. A jó sosem győz. A gonoszé a hatalom. A rossz oldal mindig erősebb. A kisemberek fejét könnyű teletömni egyszerű számadatokkal, nevetséges fizetési statisztikákkal, a háborús hősiességünkkel, de a helyzet az volt, hogy mi voltunk a legnagyobb métely a bolygónk gyomrában. Rosszak a vezetők, mindenki rossz, és csupán valami elbűvölő propagandának köszönhetik, hogy ennyire nem látják az emberek. Én is ennek köszönhetem azt, amim van. Elvakítottam ezeket a félnótásokat, azt garantáltam nekik, amit kapni akartak, és tessék, már meg is volt az okuk arra, hogy ne sírjon a szájuk. Ez a két áruló átlátott a szitán. De hogy meddig... értelemszerűen csak akkor nagy a száj, ha pisztoly van a kézben. Ezt nem is tudom, kitől tanulta. - Az embereim megdöglenek, ha én meghalok. Nélkülem csak üresfejű robotok. Szégyenfoltok. Ha nincs, aki összetartja őket, magukat lövik fejbe. De csak utánad, drága barátom - fordítottam a fejemet Constance-ról Gregory-ra. Nagy lett a szája hirtelen, valószínűleg mikor belépett ebbe a helyiségbe, még nem állt össze a terve. Vagy csak nem merte kockáztatni a lány életét. Már bármit kinéztem ebből a bárgyú lököttből. Összecsaptam a két kezem. - Szóval távozni fogtok. Harsonaszót nem kérsz mellé? - kérdeztem, ám arcomon nem jelent meg mosoly, csak gunyoros határozottság és mogorvaság. - A lánynak még meg is adnám, ő elég szép hozzá, hogy rá irányuljon a figyelem. Már ha tisztelettel leszel a ruhájára, és nem vérezed össze. A vér nehezen jön ki, tudod - mértem végig mindkettejüket. Az esély, hogy vér fog folyni, elég nagy, az még nem volt tisztázott, hogy kinek a vére. Az mondjuk kicsit sem tetszett, hogy megkíméltem az életét, és erre le akar lőni. Ha most az én kezembe kerülne a fegyver, nagy eséllyel meghúznám a ravaszt. Csak ennyire bosszantott fel. - És megint lebecsülsz. Annyira ostoba vagy, hogy már az én agysejtjeim pusztulnak tőled. Szegény lányról nem is beszélve - intettem Constance felé nagy levegőt véve. - Lorenzo! - emeltem meg a hangom, de acomon nem láthattak egy cseppnyi megadást sem. Amikor az említett megjelent az ajtóban, felé fordítottam arcomat, és intettem neki, hogy jöjjön közelebb. - A vendégeink távozni kívánnak. Tudod, mit kell tenned, ha erre sor kerül - beszéltem a férfihoz, de közben le sem vettem a szememet a két jómadárról, leginkább a lányt bámultam, akire némileg jobban lehetett hatni mások életével, mint Gregoryra. És volt annyi józan esze, hogy elgondolkodjon rajta, én itt nem állok meg, ha most elmennek.
Abban csak biztosítani tudtam volna mindkettőnket, hogy ha egyszer lehetőség adódna rá, mindegyik embere úgy tűnne el erről a helyről, mintha kényszerítenék rá. Emiatt is kénytelen voltam igazat adni Constance-nek, bár hiába is mondta, felesleges szófecsérlés volt ez egy olyan ember irányába, aki nem érti a normális emberi beszédet. Valamiért... úgy tűnt, hogy egészen más nyelvet beszéltünk, csak azzal volt képes közös nevezőre jutni, aki hajlandó volt beadni neki a derekát. Nem véletlenül volt jó abban, amit csinált, és tartotta fenn ennyi ideig a birodalmát. Nevetségesen egyszerű képletet alkalmazott. MAgához csábította a kiábrándult, világban csalódott szerencsétleneket, köztük engem is. Megajándékozta őket gicces cuccokkal, engedélyekkel, pénzzel... és ami nem maradhatott le egy férfi életéből: nőkkel. Azt gondoltuk, mindenért cserébe behajtónak lenni nem annyira problémás és nehéz. De amikor már több tucat ember vére tapadt a kezemben, s mindannyiuknak csak annyi volt a vétke, hogy ehhez a félkegyelműhöz fordult segítségért, nem tudtam tovább csinálni. És ilyen fegyvert készült gyártani Connie-ból is. Valami isteni csodának köszönhető, hogy ő erre egy pillanatra sem volt vevő, és az első adandó alkalommal kereket oldott. Nagyot nyeltem, és elégedetten néztem, ahogy Connie mellém sétált, én pedig csak álltam, továbbra sem véve le a fegyvert Benedictről. Tudta, hidegvérrel képes lennék belé ereszteni az egész tárat, ha nem azt teszi, amit mondok neki. És ha valami én is tudtam róla, az az, hogy nem akar fiatalaton meghalni. - Hívd ide az embered. És mondd meg neki, hogy engedjen ki minket az ajtón. Távozni fogok. Méghozzá Constance-szal az oldalamon. Ti pedig nem fogtok követni. Ha nem ezt teszed, sejtheted, milyen jövő vár rád. Megannyi ártatlan nőt lőttem fejbe, ne hidd, hogy téged nem tennélek hidegre egyetlen szekundum alatt, méghozzá szemrebbenés nélkül. - Szinte már sziszegtem. Nem kontrolálltam magamat, a szavaimra sem ügyeltem, ilyen nyíltan pedig még Connie előtt sosem mondtam ki, hogy nem egyszer akadt dolgom nőkkel is. A feladatom mindig ugyanaz volt. Megölni őket. - Te tanítottál lőni, emlékszel? Ismerem az emberi test összes olyan pontját, amit ha eltalálok, csak a jó isten kegyelme menthetne meg. De te nem hiszel istenben, ugye? - A düh és a feszültség egyszerre kezdte emészteni a gyomromat. Nem bizonytalanodtam el, de olyasmibe kezdtem, amit nem hagyhattam csak úgy félbe. - Velem tartasz? - kérdeztem ezt már a mögöttem álló nőtől. Constance-ot sem akartam veszélybe sodorni. Nem ezt az életet érdemelte, ennél sokkal több járt neki.
Nem így kellett volna ennek az egésznek lennie. Nem akartam, hogy Gregory belekeveredjen, pont azért, mert őt féltem jobban, mert úgy érzem, hogy Benedict engem tényleg valami beteg motivációtól fűtve, de nem ölne meg, de Gregoryt... őt attól rettegek, hogy igen és nem akarom, hogy bárki is meghaljon. Azt akartam, hogy ne is keveredjen ide és most még is itt van, nekem pedig kezelnem kellene ezt a helyzetet, de képtelen vagyok rá. Az aggodalom, az ijedtség keveredik a dühömmel és a mély gyűlölettel, amit Benedict iránt érzek és felettébb nehéz nyugodtan és józanul gondolkodni miközben ilyen érzelmi hullámvasúton ücsörögsz. Arról már nem is beszélve, hogy mit hagytam hátra magam mögött. Augustus a parkból, a kedves Augustus és Chris, akivel találkoznom kellett volna és én nem voltam itt és most ki tudja, hogy nem jön-e utánam, hogy neki is baja essen, vagy itt még többeknek. Tehetetlen vagyok és ez csak még jobban dühít. - És ha komoly bajba kerülsz majd cserben hagynak, de ez nekünk csak jó. - minden egyes szavam csak úgy csöpög a gyűlölettől, nagyon jól érezheti. Megvetem őt, mert képtelen lehet érezni, kötődni, szeretni. Csak arra képes, hogy másokat kihasználjon, mások felett uralkodni próbáljon, de ez csak felületes kapcsolat, hiszen majd véget ér, amikor már nem félnek tőle az emberei. Lehetséges, hogy vannak olyan emberei is, akik a hatalom miatt mellette vannak, de a többség szerintem bármikor átlépne rajta és cserben hagyná, ha megtehetné és nekünk pont ezt kell kihasználni. Alig tudom követni az eseményeket, az egyik pillanatban még a porcelánról esik pár szó, aztán már Gregory kezében egy pisztoly pihen, amit egyenesen Benedictre szegez, én pedig amikor szól azonnal felé lépkedek, hogy mellé álljak. Nem tudom, hogy jól teszi-e, amit tesz, de azt tudom, hogy a jelenlegi helyzetünk így is úgy is rossz és talán ennél már csak nem lehet rosszabb... bár ezt a gondolatot hamar megtöri bennem az, amit Benedict közöl. - Az embereid továbblépnek, ha meghalsz... nem fogja érdekelni őket, hogy mi történt. - az a baj, hogy még sem vagyok most annyira biztos a szavaimban, mint amennyire eddig az iránta érzett utálatomban voltam. Nem tudom, hogy tényleg így van-e, hogy vajon tényleg hagynak-e minket elmenni, vagy végeznek velünk, mert veszélyesek vagyunk a helyre... netán azt hiszik Benedict még életben van és meg kell menteniük. Félek... ez az egész helyzet egyre inkább kezd összezavarodni, de nem mehetek Gregory ellen egy ilyen helyzetben. Együtt kell maradnunk és nem kérdőjelezhetjük meg egymás döntését, annak komoly és ránk nézve nagyon kellemetlen következményei lennének.
Nem éreztem nyugtalanságot, ahogy végignéztem rajtuk. Ma reggel még nem számítottam arra, hogy mindkét dalos pacsirtám itt lesz, mire lemegy a nap. Gregory viszont mindig is a meglepetések embere volt, nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy az elfogása is ilyen lesz. Meglepő, váratlan... és valószínűleg ott a csapda. De általában pont azt nem vesszük észre, ami annyira a szemünk előtt van. Valami apró hiba bizonyára van a helyzetben... nem találtam még meg, mi az, amit fel akar majd használni ellenem, és mivel próbálja megmenteni az újdonsült barátnője életét, de nem is érdekelt. Nem tudott mivel átverni, és ha nyeregben is érezné magát, hát elég hamar le tudom törni a szarvát. Az ilyeneknek erre van szüksége ahhoz, hogy néha észhez térjen. De a kockáztatás amúgy sem válna most előnyére, hogy Constance ott áll tőle nem is olyan messze... a kis mártír még túlélné a saját halálát, na de a lány életét nyilván nem akarja veszélybe sodorni. Megforgattam a szemem. Reméltem, nem kell napestig ezt az átkozott egymás nyakába borulást hallgatnom. Talán ez volt a baj, sosem tudtam, hogy milyen, ha igazi barátok álltak mellettünk. Nekik ez kijutott, de furcsamód nem voltam emiatt irigy. Nem volt szükségem arra, hogy valaki arról győzködjön, hogy milyen jó lesz a holnap, és ha nem is lesz olyan jó, hát ő ott lesz, és majd kitartóan segít. Mesevilág. A való élet éppen az, amiben állunk. - Addig jó, míg nincs más választásuk, kedvesem. Legalább addig is jól csinálom - vigyorodtam el. Kedvem támadt egy újabb adag italhoz, de nem most volt a legjobb az időzítés. Hát nem mozdultam, csak néztem őket fel és le, méregettem őket, mintha szükségem lenne arra, hogy minden centit a testükön fejből ismerjek. - Pontosan. Békés. Ezen van itt a hangsúly. Ne törjétek szét a porcelánt, drága volt. - Ez felhívás volt keringőre, habár egyiket sem úgy ismertem, mint aki elkezdene poharakat és tányérokat törni. Nem mintha erre nem lennék kényes, hiszen mindig adtam a legjobbra, és nem szerettem, ha más hibájából kellett lemondanom róla. Már indultam volna, mikor Gregory megmozdult, kirántott egy fiókot, és előhúzta a fegyveremet. Hát persze. Tudta, hogy hol találja. Úgy ismerte ezt a szobát, mint a tenyerét. A kis ravasz! Ahogy rám emelte a fegyverét, pár másodpercig komolyan vizslattam őt, az arcát, majd elnevettem magam. - Tényleg ennyire ostoba vagy? Azt hiszed, ha meghúzod a ravaszt, könnyen kijutsz innét vele? - néztem Constance-re. Valószínűleg ő is éppen annyira meg volt lepve, de ha nem, hát akkor csak én nem készültem fel erre a meglepő színdarabra. - Gyerünk, lőj le! És hidd el, nem jutsz a kapun túlra. Ismered őket. Sőt, már Constance is ismeri - böktem a fejemmel az ajtó irányába. Az embereim jók, én tanítottam őket. Gregory is tisztában volt vele. - Hidegvérrel loccsantják szét a fejeteket. Ezt akarod? És te? - fordultam a lány felé, és vérszomjas vigyor rajzolódott a szám szélébe. Nem mintha sok múlt volna Constance szaván, a kis pisztolyos legény nem hallgatna rá. Gregory önfejű. Ezért szállt ki.
Számomra kész tény volt, hogy ami miatt itt vagyunk, az nem Constance, és nem egy másik hű csatlós. Én voltam az oka mindennek, rá is azért vetette ki a hálóját, mert azt hitte, hogy tud valamit, amit esetleg nem kellene tudnia. De sosem voltam annyira ostoba, hogy olyasvalamibe keverjek bele egy ártatlant, amiből a végén csak rosszul jöhetett volna ki. És itt már nem volt más lehetőség. Egyikünk - vagy Benedict vagy én - meg fog halni előbb-utóbb, és szíves örömest hajlandó lettem volna gondoskodni erről. De a lehetőséget még nem láttam. Kerestem, és úgy gondoltam, hogy mire Benedict elé kerülök, már meglesz a kész tervem. De csak szilánkok voltak a fejemben. És senkitől nem kérhettem segítséget ezügyben. Ez az én harcom volt. De ha sikerül, nem egyedül fogok távozni innen. - Ez az igazság, Connie. - néztem rá még mindig bizakodva. Ha valamit, hát az ő aggodalmát nem akartam kivívni, habár ez már merész kérés lett volna jelen helyzetben. Benedict veszéllyel volt az életünkre, az enyémre pedig szinte tényleg hiénaként akart lacsapni. Letépni a fejemet, ha éppen olyan kedvében találják meg. Ezért is leptek meg Benedict következő szavai. Nem akar itt és most megölni. Hát ez meg miféle fordulata a történetnek? Egy pillanatra ledöbbentem, meg sem hallottam, amit rólunk és holmi külvilágról rizsázott, Constance hangja viszont már eljutott a fülemig. Nem néztem rá. Benedictre sem. A helyiséget fürkésztem, miután a hátam mögött összekötözött kezeimet lassú iramban megpróbáltam lefejteni magamról. Vastagok voltak, de akinek volt jártassága ilyesmiben, könnyű szerrel keresett kibúvót egy ilyen bravúrós hurokból is. - Szóval vacsora. Meglep, hogy nem mi vagyunk a főfogás. - tértem rögtön a lényegre. A férfiak javának ebből az egészből úgyis csak a pulykasült maradt volna meg, nem voltam én ebben kivétel. Bár inkább el akartam terelni a figyelmét, abban bíztam, hogy Connie ezúttal sem felejti el kifejezni a Benedict felé érzett utálatát, a férfi addig is rajta köszörüli a nyelvét, és rá figyel. Néha ránéztem mindkettejükre, mintha minden figyelmem az övék lett volna, de már láttam a kiskaput. Ez a férfi sem készült fel mindenre. Én, akit ő képzett ki saját erejével, eszközeivel... tényleg azt hitte, hogy csak úgy el tud velem bánni? Ismertem a szokásait, mint a tenyeremet, azt, hogy mit hogyan szeret és hol tart. Éppen ezért éreztem jól magam a kis vitrin mellett. - És te gondolkodtál már azon, mit ennél az utolsó vacsorádon? - kérdeztem már aggodalom nélkül, tekintetemet levéve a kis szekrénykéről, belenézve Benedict szemeibe. Ekkor húztam elő magam mögül mindkét kezemet, de mire a férfi felfogta volna, kihúztam a kis fiókot, és bármilyen meglepő volt, de tudtam, hogy a revolverét továbbra is itt találom. Ráhelyeztem ujjaimat a fegyverre, a férfi felé tartottam rezzenéstelen tekintettel, mintha soha nem vették volna ki a kezemből a fegyvert, de Benedict helyett Constance-re néztem. - Gyere ide. - nyeltem nagyot, állammal a hátam mögé nézve. Benedict óvatlan volt.
Nem érdekelnek Benedict megjegyzése. Nem érdekel az sem, hogy mit gondol, legszívesebben nekiesnék. Nem vagyok egy agresszív alkat és az is ritka, hogy hagyom, hogy a harag eluralkodjon rajtam, de sokkal könnyebb volt ellentmondani neki, amíg egyedül voltam itt. Most, hogy Gregory is itt van... nem kellene így lennie, hiszen azért kockáztattam, azért szóltam neki, hogy ő legalább biztonságban legyen. Én élhettem pár évet szabadon, ő még csak pár hónapja jött el innen és én szerettem volna, ha kiélvezheti... Tudom menekülve nem az igazi, de ügyes és megoldhatta volna. Nem csoda, ha valahol belül sejtem, hogy okkal van itt és nem azért, mert elkapták, nem azért mert Benedict volt az ügyesebb, hanem azért, mert hagyta magát, talán ő kereste meg őket és tett úgy, mintha elkapnák, mert nem akarta, hogy egyedül vigyem el a balhét. De én nem akartam ezt, megoldottam volna és... nem fair tőle, hogy most miatta is aggódnom kell, hiszen könnyen felhasználhat most minket egymás ellen, főleg hogy még mindig nem tudom, mit akar pontosan. - Ne mondj ilyet kérlek... - nem lehet, nem szabad. Riadtan rázom meg a fejemet, mert nem akarom, hogy akár csak gondoljon is ilyesmire. Nem fog itt meghalni, azt nem hagyom. Ha azért van itt, hogy Benedict sakkban tudjon tartani vele, akkor... akkor inkább megteszem amit akar. Épp e miatt nem kellene most itt lennie, de így ebből kell kihozni valamit. Akkor sem akarom, hogy neki baja essen. Kockáztatott értem, nem ártott nekem, vállalta, hogy neki lesz ebből baja, ezek után ne várj tőlem, hogy végignézem a halálát, vagy akár a kínzását. Az nem fog menni, arra nem vagyok képes. Nem csoda, ha Benedict enyhén szólva is gyilkos pillantást kap tőlem, amikor megszólal. A francba is ne mondjon ilyeneket. Gregory a barátom, ő fel se tudja fogni, hogy milyen ha fontos neked valaki, ha kötődsz hozzá. Azt se nagyon tudja, hogy milyen egyáltalán érezni, nem méltathatja más érzéseit, nincs hozzá joga. - Csak, mert te érzéketlen vagy, más még nem az! A külvilág nem tett velünk semmit, csak megmutatta milyen kötődni. Rossz lehet neked, hogy csak azért vannak körülötted, mert nincs más választásuk. - alig pillantok rá, inkább csak morgom a szavakat felé, de amikor a szemébe nézek akkor szikrázik a tekintetem. Persze szerinte ez egy nagy család, de ez baromság. Itt mindenki bármikor kést mártana a másik hátába, ha nem tetszik neki, amit a másik csinál. Van akinél ez nem így megy. Kétlem, hogy bármelyik emberek feláldozná az életét érte, amikor tudják, hogy ha hibáznak, akkor kiadós büntetésben lenne részük. Ez nem egy család, csak érdekszövetség, vagy még az sem. Gregory viszont fontos nekem és én is neki és Benedict ezt soha nem fogja megérteni, képtelen lenne rá. - Oh persze együnk, jöhet a békés vacsora. - gúnyosak a szavaim, mert nem értem. Még mindig nem értem, hogy mit akar ebből az egészből kihozni. Nincs nálam semmi, amit ki tudna sajtolni belőlem, vajon Gergorynál van? Nem tudom, még mindig nem tudom, hogy miért vagyunk itt, ha nem akar minket bántani. Ha nem akarja megölni őt, vagy engem, vagy legalábbis megkínozni, hogy azzal hasson a másikra. Nem hiheti komolyan, hogy bármelyikünk is visszaáll majd a szolgálatába. Én amúgy se voltam ott soha és nem is szándékozom ezen változtatni. Benedict rossz ember és már Gregory se tenne meg neki bármit, tudom, hogy nem lenne rá képes. Tett rossz dolgokat, de megváltozott, és ez a lényeg.
Ragozhattuk volna napestig azt, hogy mégis mennyire és miben más Gregory, mint én. Neki egészen más élete adatott meg, mint nekem, és ebbe nem volt beleszólásom. Ebben nevelkedtem, én voltam az, akire számított az apám, és nem volt lehetőségem azt mondani, hogy soha nem fogom átvenni ezt az egészet. Nem tehettem meg, majd mára eljutottunk odáig, hogy már nem is akarok ilyet tenni. Ez lett a családom, amelyről ők gondoljanak bármit, én tartom össze. Félelemmel? Hát, ha ez kell ahhoz, hogy egy rendes rendszerben tudjak dolgozni, akkor gondolkodás nélkül megteszem, és ha úgy adódik, kiiktatom az ide nem illő palántákat. - Legközelebb inkább bérletet veszek egy tragikomédiára - sóhajtottam fel lemondóan, ám gúnnyal a hangomban, mikor Constance sorjázni kezdte a szavakat, és úgy próbált meg megsérteni, mintha tényleg képes lenne rá. Hívtak már engem ennél cifrábban is, egy talpnyaló csúszómászótól még nem omlik össze a világom, de az biztos, hogy ha sokáig folytatja, búcsút mondhat a békés együttéléstől. Nem érdekelt, hogy ők ketten mit csinálnak, én inkább ismét leültem, és kezembe fogtam a már régóta kitöltött italt. Először csak meglötyögtettem a pohár aljában az aranyló folyadékot, majd belekortyoltam, miközben tovább hallgattam a hölgyemény bájos szavait, aztán Gregory buzdító beszédét, mely szerint engem olyan könnyű lesz elintézni, és hogy ha ő már nem lesz, Constance-nál elég erő és kitartás lesz, hogy azt mondja, véget vet a rémuralmamnak. De szeretnének az emberek ilyen jól élni minden diktatúra alatt. Végül csak hangosan, jóízűen elnevettem magam, és megráztam a fejem, mint akinek éppen egy ezer pontos viccet meséltek. - Nem akarlak megölni, te bárgyú hősszerelmes. - Ismét oldalra billent a fejem. Még jó, hogy nem akarom. Az nekem nem szórakozás. Az sem mozgatott meg, hogy mikor is volt nekik idejük ennyire nagy és szent barátságot kötni egymással, nyilván nem akkor, mikor még mind a ketten itt voltak. - Szörnyű, mit tett veletek a külvilág. Rossz rátok nézni - vált a sóhajom lemondóvá, és szörnyűlködve mértem végig őket. - Na jó, elég a beszédből. A vacsora hamarosan kész, remélem, mindketten tiszteletét teszitek rajta. Pulykasült áfonyamártással - jelentettem ki teljes elégedettséggel, még a gondolatra is összeszaladt a nyál a számban, bár ők nyilván még ott maradtak le, hogy nem akarom megölni Gregory-t. De lássák be, abban nincsen semmi móka. Neki egészen mást találtam ki. És amíg Constance itt van, tudom, hogy sakkban tudom tartani. Egyiket a másikkal. Ugyan, ki tudná, hogy itt vannak? - Vagy akartok még csevegni? Szívesen meghallgatok tőletek bármit, drágáim - villantottam ki mind a harminckét fogamat. Annyi baj legyen, maximum elmebajosnak néznek, de nekem abból nincs hátrányom.
Nem tudtam, hogy egész pontosan milyen helyzet kellős közepére keveredtem, de ahogy egyikről a másikra mászkált a tekintetem, annyit leolvastam Connie ábrázatáról, hogy ami itt zajlott, az mindennek nevezhető, csak jónak és szépnek nem. De ezen nem volt okom meglepődni, mert ismertem a vele szemközben álló férfi minden kicsinyes trükkjét, a zsarolásainak legapróbb fortélyait, és ugyan nagyra tartotta magát, de ő sem volt más, mint mi. Ember volt. Vérfarkas. Ellenszegült minden természeti törvénynek, mikor önmagát főnöknek kiáltotta ki, és úgy bánt a többi farkassal, mintha ő lenne a ma született kisherceg. Minden falkának volt egy vezetője, de egyetlen falka vezetője sem rendelkezett azzal a joggal, hogy önnön céllal fenyítse őket. Emiatt is voltam biztos abban, hogy támadás Benedict ellen nem onnan fog jönni, ahonnan várná. Egy egészen más irányból, és örömmel fogom nézni, ahogyan elvérzik a drága perzsaszőnyegén. - Neked nem Constance kell. - néztem a szemébe, nem reagálva arra, ahogyan burtkolt célzást tett arra, hogy pocsékul festek. Nem járhat mindenki öltönyben, és ő sosem mocskolta be a kezét, ahhoz mindig túl gyáva volt. Egy alantas féreg, akinek örömet okozott mások szenvedése és félelme. Ebből táplálkozott. Birodalmakat tudott volna összedönteni. Nem érdekeltek a foglyul ejtett karok, az sem, hogy a hátam mögött két egykori társam várt arra, hogy parancsba kapják a megölésemet. Odaléptem a nő mellé, gyengéden a vállára tettem a kezem. - Erős nő vagy. Tudod, hogy nem itt lesz a vége. Történjen bármi is velem... - nyeltem egyet. -, te meg fogod találni a kiutat ebből a tébolyból. Képes vagy megtalálni a gyenge ponját ennek a vérszomjas hiénának. - súgtam neki kedvesen, a helyzethez képest pedig kifejeztten nyugodt voltam. Nem volt okom aggódni, és ha tényleg a halál várt már csak rám, hát legalább annak a szemébe nézhettem majdnem utoljára, aki elfogadott barátjaként, és bízott az adott szavamban. A szavai csak nyomatékosították azt, amit tudtam róla. Képes lesz Benedict vesztét okozni, ha eljön annak az ideje. És csak türelemmel kell lennie. Rómát sem két nap alatt építették. Benedictet sem két nap alatt lehet letaszítania a saját, képzeletbeli trónjáról. - Azokért fogod megtenni, akiket már eltűntetett. És magadért. - Nem zavart Benedict jelenléte. Szerettem vele éreztetni, hogy egyes emberek számára ő sem más, mint egy porszem a polcon.
Minden szép és jó lenne, ha... az élet egyszerűbb és jobb lenne, de nem az. Az én életem legalábbis soha sem volt az és talán soha nem is lesz. Azt sem tudom mondani, hogy ez a vérfarkasságom miatt van, hiszen nem egyértelműen. Igazság szerint még csak nem is Chris a hibás mindenért. Az egész egyszerűen csak összejött. Tény, hogy ha nem vagyok vérfarkas, akkor valószínűleg most nem lennék itt, ha nem lenne Christopher akkor se lennék itt, de mit számít már az a sok ha? Ha elmenekülök és nem Gregoryt figyelmeztetem akkor is minden más lenne, de erre nem lettem volna képes. Majd valahogy megoldódik és egyébként is úgy vélem, hogy Benedict talán velem valamivel kegyesebb lenne, mint Gregory-val, pont e miatt nem akartam, hogy ő itt legyen. Nem tudom, hogy csak azért mert férfiből van, vagy azért mert Benedictnek beteg dolgok vannak a fejében, de biztosan másképp vélekedik kettőnkről és másképp is kezelne minket. Én pedig nem akarom, hogy bárkinek is baja essen, ha megvédhetem ettől. - Nem Gregory sokkal jobb nálad! Nem csak egy hajszállal! - szinte felcsattanok, hogy felfogja nem jól látja. Nem arról van szó, amit gondol. Gregory sokkal jobb ember, mint ő. Az élete félresiklott, de nem csak miatta, az események úgy játszottak közre, de változni akart és nekem nem ártott volna. Benedict szívtelen, mindig is az volt. Nem tudom, hogy mi facsarta ki ennyire, mert mindig is úgy véltem az ember nem születhet gonosznak, még a vérfarkas sem, de nála ez mégis megtörtént, vagy olyan fiatalon lett ilyen, hogy már úgy sem lehetne változtatni rajta és őszintén nem is akarnék, mert nem az én dolgom, nekem csak az a fontos, hogy Gregory rendben legyen, de persze a következő szavaival még ezt az apró reményszilánkot is ripityára töri. Abban reménykedem, hogy csak rám akar ijeszteni, talán tényleg csak erről van szó. Nem kaphatták el. És mégis, elhűlve kell szembesülnöm a ténnyel, hogy de igen elkapták és nem is egyszerű módon, hiszen a ruhája tépett, az arca mocskos, a haja... a vér a ruháján. Biztosan nem csak az övé, nem hiszem, hogy ne állt volna ellen, de mégis... nem értem. Nem szabadna itt lennie, hiszen szóltam neki, hogy nem volt képes elmenekülni, hogyan találhatták meg? Elszorul a torkom. Ezzel nem számoltam, ennek nem kellett volna így történnie. Pár pillanat csak amíg képes vagyok a helyemen maradni. Nem nyugtat meg a mosoly, amit felém villant, amikor elhangzik a nevem. Cseppet sem megnyugtató, nem kellene itt lennie! Ha nem akadályoz meg valaki, ha nem fognak vissza, akkor azonnal mellette termek, legalább hogy megnézzem milyen állapotban van, hogy megnézzem milyen sérülései vannak lopva, futólag édes mindegy, de aggódom és most már sokkal jobban, mint eddig. - Aljas gazember vagy Benedict! Egy... csúszómászó is többet ér nálad! - nem érdekelnek a kérdései. Bántották, elkapták, itt vagyunk mind a ketten igen, de akkor sem teheti ezt. Nem rabolhat csak úgy el embereket. Chris... Chris tudni fogja talán... Tudja, hogy nem ejteném át, ha egyszer megbeszéltük, hogy találkozunk, hogy elmond nekem mindent, amit tudni akarok. Nem tűntem volna el, tudja, hogy baj van és meg fog keresni és megtalál majd és akkor majd... majd én leszek fölényben. Összeszorítom a számat és megfordulok, hogy a szemébe nézzek, sőt talán, ha újfent nem akadályoz senki, akkor felszegett állal lépek közelebb hozzá, szinte csak pár centire. - Egyszer téged is utol ér a vég és akkor majd rezzenéstelen arccal fogom végignézni és... kiélvezem minden egyes pillanatát. - dühös vagyok, csalódott, kétségbeesett, félek, féltem Gregoryt, meg vagyok zavarodva és szinte érzem, ahogyan remeg a szám széle, de nem kiborulni akarok most. Ezt a dühöt inkább rá vetítem ki teljes egészében. Mit akar? Mi értelme van ennek az egésznek egyáltalán?
Soha nem voltam visszafogottabb. Évek óta ugyanazon képlet alapján éltem a napjaimat, és nem voltam hajlandó visszakozni egyetlen apróság miatt sem. Véghez vittem, amit kellett, majd úgy tettem, ahogyan azt megkövetelte tőlem a saját szabályzatom. Egyesek azt gondolták, nekem nincsen szívem, és hogy én mindenkit örömmel küldök a halálba, mindennemű gondolat vagy érzés nélkül. Sokan vannak olyanok, akiket ismertem, mielőtt a túlvilágra kényszerültek. Nálam nem egy dobókocka alapján működik, hogy kinek kell élnie és kinek kell halnia. Mindennek megvan a rendszere. És aki egyszer üzletel velem, tudja jól, hogy a pakliban benne van ez is. Nem lehetnek biztoságban azok után, ha megismerkedtek velem. Ezen felül viszont tagadhatatlanul jó barát vagyok. Az a fajta, aki az utolsó percben is ott gubbaszt valaki mellett. Kár, hogy kevés barátom van. Igazán kár. És miért is akarnám ecsetelni Constance-nek vagy bárki másnak, hogy nemcsak az vagyok, amit ő lát? Nem is lényeges. Térjünk rá egy másik lapra. - Hát persze. Gregory nem olyan, mint én. Egy hajszállal jobb. Tudom-tudom! - emeltem fel a kezem védekezésképpen. - Nálatok nőknél már egy hajszál is sokat jelent - sóhajtottam fel lemondóan, kissé drámaian, majd a végén egy pökhendi arckifejezést villantva, kényelmesen elhelyezkedtem ott, ahol tökéletes rálátásom nyílt az ajtóra. Vártam én, ameddig csak kellett. Constance arcán a feszültséget szinte simítani lehetett volna. Óh, drágám. Csak nem lebukott a drága barátod? Valamelyikőtök valamit rosszul csinált. Széles vigyor rajzolódott aztán a szám szélébe, mikor megjelent a férfi. Gregory. Már nem is tudom, mikor láttam utoljára. Az arcát koszfoltok borították, a ruhájára egy-két vércsepp tapadt. Megkockáztattam volna, hogy az nemcsak a saját vére, de inkább nem fogadtam ilyesmiben. - Hm, esetleg kérsz egy tükröt? - kérdeztem tőle, miközben egy pilllanatra sem fordítottam hátat nekik, miközben italt töltöttem. Három pohárba. Érdekel is engem, hogy isznak-e vagy sem. Én igen, és ez a lényeg. Belekortyoltam az alkoholba, majd végigmértem mindkettejüket. - Két szökött kis madárkám már kalitkában. Micsoda nap! - jegyeztem meg elégedetten. - Esetleg hagyjalak titeket magatokra? Van mit megbeszélnetek? Milyen érzés újra itt lenni? - kérdeztem, habár nem volt egyértelmű, hogy kitől.
Kezdőlap
