Share | 

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤
Humor :
hard ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 18, 2017 11:21 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Lyla && Ebony

Egyre kevesebb türelmem volt a főiskolához. Amíg jogot tanultam, sokkal szívesebben ültem az órákon, mint otthon, bármilyen abszurd dolog is ez. Szerettem, amit csináltam, nem vettem észre az idő múlását, miközben tanultam vagy a gyakorlatokra készültem és volt idő, amikor legszívesebben elbújtam volna a szekrényembe a fáradtságtól, mindent összevetve jól éreztem magam. Azt tanulhattam, amit akartam és egy olyan jövő képe lebegett előttem, amiben az elképzelésem szerint tökéletesen éreztem magam. Most nagyon távol álltam attól, hogy ideálisnak, sőt, egyáltalán jónak festhessen le a helyzetemet, de megpróbáltam kibírni. Mégsem ülhettem otthon, elvesztegetve az időmet és semmit sem csinálva.
A Lyla-val közös kollégiumi szobám üres volt, amikor felmentem az óráim után. A lány cuccai az ágyán voltak, de neki nyoma sem volt, így néhány felesleges kör megtétele után úgy döntöttem, hogy inkább elindulok és szerzek valami ennivalót. Nem volt kedvem egyedül a szobában ücsörögni és nagyon éhes is voltam: jobbnak láttam valami emberi táplálékot magamhoz venni, még mielőtt az éhségem jellege megváltozna és veszélyessé válnék az egész campus számára. Az ég sem lelte a kedvemet, ahhoz sem éreztem huzalmat, hogy elinduljak bevásárolni és összecsapjak magamnak valamit, ezért legegyszerűbb megoldásként a büfé jutott eszembe. Késő délutánra egy kis könyvtárazást terveztem, ideje volt ismét nekilátni annak a kutatásnak, amit mostanság kissé elhanyagoltam: még mindig nem volt tiszta előttem, miért viselt meg jobban a vámpírrá válás és szerettem volna minél többet megtudni arról, ami történt velem. Fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán hasznos-e könyvek között keresgélni, de jobb megoldás nem jutott eszembe.
A büfében szinte rögtön kiszúrtam Lyla-t, de mielőtt odasétáltam volna az asztalához, rendeltem egy kávét és egy melegszendvicset. Szükségem volt a koffeinre, a mai unalmas órák miatt nehézzé váltak a szemhéjaim. Kezemben az ennivalóval és a kávéval Lyla felé vettem az irányt, leültem a vele szemben lévő székre.
- Szia. – Elmosolyodtam. Kedveltem őt, aranyos lány volt. Nála jobb szobatársat elképzelni sem lehetett volna. – Nem zavarok? Nagyon belefeledkeztél a tanulásba.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 29, 2017 2:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ebony && Lyla
az egyik legfontosabb lecke az életben, hogy megtanuljunk veszíteni, majd talpra állni
Furcsa volt annyi idő után vissza térni a kollégiumba, hiszen hetek óta Mystic Fallsban töltöttem a napjaimat az újdonsült barátnőm Shay társaságában, és egy régi jó baráttal, Lestattal.
Olyan furcsa, hogy Shay előtt milyen hamar megnyíltam, hiszen akkor, azon a napon még csak pár órája ismertem, még is beavattam az életem fontosabb mérföldköveibe, elmeséltem neki, hogy mi történt a szüleimmel, hogy magamat okolom a haláluk miatt és azt is elmondtam neki, hogy a mai napig nem tudtam feldolgozni és túllépni azon a tragédián ami pár évvel ezelőtt történt.
Nem bántam meg azt, hogy akkor, azon a napon egy kicsi nosztalgiázás kedvéért bementem a Mystic Falls-i suliba, mert, ha nem megyek, akkor Shayt nem ismerem meg, kevesebb lennék egy rendkívüli jó baráttal, de legfőképpen akkor lehet, hogy a lány már nem élne. Sosem értettem a vámpírokat, miért fontos az, hogy megöljék azt az embert akiből isznak? Miért nem lehet pár kortyot inni valakiből majd megigézni az adott személyt, hogy felejtsen el mindent és elsétálni onnan? Megvetem az e fajta vérszívókat, pedig félig-meddig én is vámpír vagyok, de az tény és való, hogy sosem iszom emberből, csak is tasakos vért iszom. Bár az is igaz, hogy én nem szorulok rá annyira a vérre, mint a többiek, hiszen nekem elegendő hetente egyszer innom 1-2 tasakkal és meg is van oldva, kibírom egy hétig és én ezt nem is bánom. Nem szeretem, hogy félig vámpír vagyok, amennyire csak tudok, emberi életet élek.
Miután vége van az óráimnak, felmegyek a koli szobámba, lepakolom azokat a könyveket amikre nincs szükségem, csak hármat tartok továbbra is a kezembe, majd lemegyek a campusra, bemegyek az egyik büfébe, veszek magamnak egy pulykás szendvicset és egy kólát, majd leülök az egyik asztalhoz, kinyitom a könyvemet és a füzetemet, elkezdek jegyzetelni és közben tanulni is.






xxx●● 40 ●●  ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :


Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Okt. 02, 2016 11:56 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Nem értettem, hogy mi lehet a gond, vagy miért kell már most ennyire tanulnia. Talán, ha anya élne még mindig, akkor lehet, hogy most készülnék én is a diplomámra, vagy ha Declannal nem történik az a baleset. Megannyi lehetőséget rejt az élet, hogy utána könnyedén húzza keresztbe az álmainkat és egy teljesen idegen helyzetben találd magad, amivel eleinte nem is tudsz mit kezdeni. Félsz és egyedül vagy… Évek teltek már el, én pedig minden papír nélkül lettem sikeres az újságírók körében. Erre pedig a mai napig büszke vagyok, de valahogy még mindig hiányos az életem és leginkább arra vágyom, hogy Declan végre újra felébredjen és újra velem legyen. Hiányzik… A gondolataimból a lány szavai szakítanak ki.
- Részvétem… - csak ennyit mondok, hiszen ez a szokás, nem? Vagy valahol nagyon lemaradtam abban, hogy milyen farkas törvények uralkodnak ezen a vidéken, vagyis intézményben.
Persze, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot. Biztosan látott valamit és szemmel láthatóan igazam is volt. Kíváncsian kapom fel a fejemet a poharamtól és úgy fürkészem őt, mint aki a lelkéig akarna látni. Gyerünk, mesélj kislány.
- Furcsa volt a lány szeme? Mármint pontosabban? - ez még nem sokat árul el arról, hogy mégis milyen fajúban kellene gondolkozni. Szerintem ő semmit se tud arról, hogy milyen világban is élünk, de néha én is szívesebben lennék tudatlan.
- Örülök a találkozásnak, Suzanne. – mutatkoztam be én is egy kisebb mosoly keretében, ha már én lennék a barátságos új diák, vagy mi a manó. Pedig jobban örülnék egy ágynak, hiszen túl korán van.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 24, 2016 1:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


from Rey
•• Hangulatzene ••
Megforgattam szavain a szememet, és bele merültem a kávém habzó élményeibe ismét. Lábam idegesen járni kezdett a lábam.
- Nem csat az egyik tanár már most a nyakamon van. - Mondom idegesen, de nem a lányra vagyok, csupán a tényre. Az irodalom tanárom nem tudom, hogy miért ilyen velem, nem értem, hogy miért nem kedvel. Talán mert jó jegyeim voltak mindig talán, mert soha nem élem azt az életet, amit kéne egy egyetemistának, nem tudom.
Tudtam pár dolgot láttam is beszélgetni egy lánnyal, és láttam, ahogyan valami furcsa van annak a lánynak a szemével, de nem törödtem vele, szerintem az csak az álmosság volt.
Kicsit megrezzentem, amikor ismét megkérdezte. Nem tudok jól hazudni.
Nagy levegőt vettem és úgy éreztem pletyálok, de hát ha így szerzek egy barátot.
- Valami lánnyal láttam, akinek furcsa volt a szeme. - mondom, majd megrázom a fejem.
- De lehet csak fáradt voltam. - mondtam, majd lesütöttem a szemeim.
- Amúgy Rey vagyok. - Igyekszem barátkozni a szőke szépséggel.
to Suzanne
•• Megjegyzés  ••©



[/quote]
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :


Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szer. Aug. 24, 2016 4:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


from Suzanne
•• Hangulatzene ••

Türelmesen vártam arra, hogy válaszoljon a kérdésemre, pedig ritka az a pillanat, amikor a helyfoglalással kapcsolatban adok választási lehetőséget az illetőnek. Lehet, hogy bunkóság, de egy újságírót eleve nem mindig szívesen látnak egy-egy asztalnál, így ha mindig adnék lehetőséget arra, hogy nemet mondjanak, akkor nem lennének cikkeim. Bár legtöbben nem is tudják vagy néznék ki belőlem, hogy az vagyok. Fiatal külső, kedves és bájos arc, barátságos tekintet, ahogyan segítőkészség is sok esetben jellemez.
Barátságosan pillantottam az ismeretlen lányra is, vagyis annyira nem volt az, hiszen kicsit nyomoztam utána, ahogyan jó pár diák után is. Legalább a neveket és a származást nem árt tudnom, ha információkat akarok szerezni, hogy egy újabb cikk jelenthessen meg Ambrosia neve alatt.
- Nincs időd? A vizsgaszezon még el se kezdődött, vagy csak pótvizsgára vársz így a tanév hajnalán? – pillantottam rá érdeklődve, hiszen meglepett eléggé a következő szavaival. Később óta vagyok itt, de nekem kellene tudnom az esetről? Merre élt ez a lány, netán a Marson? Mindenki erről beszélt, illetve a zsaruk is jó pár napon át itt szambáztak, bár még néha most is. – Azt hallottam, hogy a történelem tanárt ölték meg, de nem akárhogyan, hanem mintha valami áldozatot mutattak volna be. Lehet kicsit túl jól sikerült az óra és valakit megihletet? – gondolkoztam hangosan, de azért érezni lehetett, hogy megvetem azt, aki ilyet művel egy védtelen emberrel. – Tényleg semmit se hallottál róla? – pillantottam rá kíváncsian, majd pedig belekortyoltam az italomba, hogy kicsit átmelegedjek és jobban felébredjek.


to Rey
•• 40 ••©️



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Aug. 24, 2016 3:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


from Rey
•• Hangulatzene ••

Csendes magányoomban szürcsölgetem a kávémat, és azon gondolkodom, mikor változik az élet? Egy pasi sem ártana, de nekem arra időm, energiám nincs. Múltkor is nagyon csalódtam abban az eladóban, már a neve is homályba merült.

Mély melankóriám közepette jelent meg egy szőke szépség, hatalmas szemeit rám vetette, és én nekem újra le kellett játszanom a fejemben, hogy mit is mondhatott, mert az agyam elött egy vas függ9ny volt abban a szituban.
- Persze, persze. - Mondom egy kis mosoly kíséretében, és igyekszem kedves lenni, de még magam se tudom kotrolálni.
- tudnék, ha lenne rá időm. - Mosolyogtam, majd megdörzsöltem a szemem.
Hirtelen nem tudtam mi történt, de aztán már értettem, nem tanított engem a tanár így nem ismerhettem, de sok lány szíve meghasadt, már értem a jobb jegyeket.
- Részleteket, nem tudok, de mesélj te mit tudsz. - Kezdek bele a pletykába nagy hévvel.

to Suzanne
•• Megjegyzés  ••©



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :


Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 18, 2016 3:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


from Suzanne
•• Hangulatzene ••

Régóta nem tettem már be a lábamat iskolába, még annak ellenére se, hogy a legtöbb korombeli még mindig az iskolapadokat koptatja. Mindig is jó tanuló voltam, így korábban végeztem el mindent, meg amúgy is remekül berobbantam már az újságírásba, így nem állt szándékomban újra visszaülni és tanulni, vagy talán majd jövőre. Most éppen elég volt ez is, hiszen az életveszély, a különféle beépülések mellé nem túlzottan fért volna bele egy merev órarend, de most mégis itt voltam, hiszen gyilkosság történt, ami elég látványosan sikerült az iskola falain belül. Ha jól tudom, akkor az egyik tanár halt meg, a rendőrség nyomóz, a kiadó cikket akar, így mi mást tehettem volna, mint azt, hogy cserediáknak adjam ki magam. Eddig egészen jól ment, mindenki elhitte a történetet, hogy Európából jöttem, de többet eddig senki nem húzott ki belőlem. Inkább a csendes és ártatlan lánykát aggatták rám, de én ezt nem bántam, hiszen néha hallgatni jobb, mert olyan dolgokat is megtudhatunk, amiket amúgy nem.
Szinte még hajnal volt, amikor megpillantottam valakit üldögélni az egyik asztalnál. Korábban is láttam a lányt, de sose beszélgettünk még. Hmm, talán ő tud valamit, hiszen a magányos farkasok sokszor többet tudnak, mint azt valaha gondolnánk.
- Szia! Esetleg szabad ez a hely? – pillantottam a vele szemben lévő székre, miközben a poharamat szorongattam én is. Ha igen volt a válasz, akkor könnyedén foglaltam helyet. – Nem tudsz aludni? Esetleg amiatt, ami pár hete történt? – kérdeztem meg óvatosan. – Én még új vagyok itt, de hallottam, hogy mi történt érkezésem előtt nem sokkal. – az együttérzés pedig könnyedén kivehető volt a hangomból. Színjáték, az élet maga egy nagy színjáték, vagyis legtöbb esetben.

to Rey
•• 40 ••©️



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 18, 2016 2:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


from Rey
•• Hangulatzene ••

Vizsgák és vizsgák, jaj de utálom már én ezt. Nem értem már miért csinálom. Talán még mindig bizonyítani akarok anyámnak, vagy nem tudom,de anya meghalt, jó lesz ezt felfogni. Nagyon álmos vagyok, és talán már idejét se tudom, hogy mikor aludhattam rendesen, szerintem a szervezetem se tudja. Hát az egyetem nem olyan, mint a közép suli, sokkal rosszabb.
- Mit adhatok? - Szólt hozzám egy hang, ami kizökkentett engem és megrezdülve, vékony kis hangon válaszoltam...
- Egy erős kávét.- Majd megköszörültem a torkom. Elbambultam, ahogyan a kávé gép elindult a jól bevált hangján, bámultam, ahogyan csepeg és ahogyan gözölög, a szemeim feladták. Nem kényszerítenek már arra, hogy lecsukodjanak, csupán már engedelmeskednek.
- Köszönöm. - Nyújtja a hölgy a nedvet, amire vártam. lassan elvánszorgom az asztalhoz, amit kipéciztem magamnak, és levetem magam a kemény székre, mint egy krumplis zsák.

Bele kortyolok a kávémban, majd jól megégetem a nyelvem, de erőm sincs reagálni rá, csak leteszem, és bámulok magam elé. Csend van, édes csend. Nem hallom, hogy mások, hogyan szenvedek mellettem doga közben vagy nem látom az izzadt, verítékes arcukat. Élvezem a csendet, amit magamnak teremtettem, csak kérdés, hogy meddig marad ez így.

to Suzanne
•• Megjegyzés  ••©



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
■ my girl on the fire

Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
Humor :




A poszt írója Bryan L. Foster
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 01, 2016 6:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Folytatás folyosókról -


- Főleg annak, aki változni akar. - Talán annak idején még úgy gondoltam, hogy igen, Amerika a lehetőségek országa. Még gyerek voltam, de ahogy lassan felcseperedtem, rá kellett jönnöm, hogy az a bizonyos álom csak azoknak jár, akiknek van mit a tejbe aprítania. Itt sincs kolbászból a kerítés, a rengeteg bűncselekmény kapcsán pedig még inkább bevezetést kaptam abba, milyen is ez a világ. Nem mondanám, hogy féltem tőle. Mert ahogy a nő mondta, az lehetek, aki akarok... ezért pedig már megérte, mert egy dologban biztos voltam. Nem akartam az a Bryan lenni, aki egy évvel ezelőtt még a bérelt lakásának nappalijában vonyított, a kanapén görnyedve, és legnagyobb öröme egy vödör vodka volt. Ebbe nem akartam visszaesni. Talya sokat segített, de ő sem volt ott mindig. Aztán meg már... egyáltalán nem volt ott. Sem Ebony. Sem a gyerekeim. Sok gondot okoztam saját magamnak, csak mert igazából minden lehetőséget elszalajtottam az elmúlt évtizedben. Elveszítettem önmagamat, azt, aki lenni akartam, mikor letettem azt a bizonyos esküt... sok megbánnivalóm volt az életben, és azt hiszem, a válás utáni időszakban mindent, ami a lelkemen száradt, meggyóntam.
Átvettem a névjegykártyát, egy ideig figyeltem a rányomtatott betűket, majd bólintottam. - Nem annyira izgalmas az a történet, mint amilyennek első hallásra tűnhet - mondtam egy kisebb mosoly kíséretében, majd az arcomhoz nyúlva végre leszedtem a szemüveget. Kezdett zavarni, ráadásul csak olvasásnál szerettem használni, Virginia arcán pedig éppen nem volt olyasmi, amit olvasni kellett volna.
Bólintva vártam ki azt a pár percet. Ezidő alatt szemügyre vettem a dolgozatokat, amelyek a kezemben pihentek, és beeolvasva egy-kettőbe, hát. Rá kellett jönnöm, hogy szörnyen hosszú este előtt állok. Egy valami nem más Amerikában sem. A fiatal elmék naivitása. Márpedig... ebben a hivatásban tűrni kell, hogy a gyermeki naivitást kiölik belőlünk. Én is végigültem ezt a pár előadást, talán ha nem így történik, nem én gondoskodtam volna arról, hogy a saját testvérem börtönben rohadjon tizenkét évig.
Az ajtó hangjára ismét odafordultam, a mosoly pedig még továbbra is ott időzött az arcomon. Megkönnyebbültebb volt, mint mikor bement. - Minden hivatalos helyzet más és más. A stressz és az izgalom teljesen normális - mondtam. Én is ideges voltam minden tárgyalásomon. Néha még az előadóteremben is az vagyok. Ez már hétköznapi jelenség. - A büfében remek kávét adnak - tettem hozzá, majd elindultam, hogy ezúttal az odavezető utat mutassam meg neki. - Úgy döntöttek, hogy szükség lesz a segítségére az iskolában? - kérdeztem aztán. Elég nyilvánvaló volt, hogy sikeres üzletet kötöttek, hisz nem volt feldúlt, nem kapkodott, és nem rohant el. Ez már elég árulkodó volt.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Keresem :
the auditorium ❞
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
whitmore college ❞
Hobbi & foglalkozás :
student ❞
Humor :
you've to know me ❞



A poszt írója Levi Timothy Snyder
Elküldésének ideje Szer. Május 18, 2016 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Agatha && Levi
what the bloody hell are you doing here?
Ez volt a kedvenc elfoglaltságom. A büfében lógni, miközben az órarendem szerint előadáson kéne ücsörögnöm. De nem sok kedvem adódott ahhoz a kiszáradt torkú némberhez, és ő sem szívlelt engem túlzottan. Arra pedig főleg nem vágytam, hogy ha eldurvulna a helyzet, rám borítson valami folyékony nitrogént - persze szeretetből. Mert értelemszerűen itt mindenki imádott engem. Kivéve aki nem. Felépítettem a saját kis birodalmamat, miután el kelett húznom New Yorkból Cara halála miatt. A múltam viszonylag elcsendesült, nem kísértett, nem köszönt vissza... helyet kapott az új élet reménye. Imádtam ezt az egészet. Az új barátaimat... az új reményeket, még ha sokan nem is nézték ki belőlem, hogy szerettem tervezgetni a jövőmet, csak nem olyan halálos komolysággal mint mások. Nem voltam menetrendhez kötve, és ezt a szabadszelleműséget sokan nem tudták elviselni, de pont nem érdekelt mások véleménye. Nyilvánvalóan ha ezt a filozófiát nem fogták fel vagy nem tudták megérteni, nem volt helyünk egy baráti társaságban.
Kiittam a kólás doboz utolsó kortyát is, majd nagyot sóhajtva visszatettem a tálcára az összenyomott változatát. A büfés csaj már tudta a nevemet, elég gyakori vendég voltam errefelé, általában vagy itt, vagy a kollégiumi szobában múlattam az időt, ha nem voltam hajlandó bejárni előadásra. Persze volt, amikor nem dönthettem, muszáj volt tiszteletemet tennem, elvégre a kirúgással én sem játszhattam olyan szabadon.
Felálltam, hogy leürítsem a tálcát, és miközben a kukába dobáltam a holmikat, akaratlanul is észrevettem, hogy a büfés kislány engem bámul. Nem zavartattam magamat, felé fordultam, szemtelenül rákacsintottam, mire észrevette magát, és elfordult. Szinte láttam a pírfoltokat az arcán megjelenni, erre halk nevetés bukott ki belőlem, de ez is csak addig tartott, míg oda nem értem a büfé bejáratához, és a bugyiszaggató röhögés közepette bele nem ütköztem valakibe.
Nem voltak sokan a helyiségben, talán nem volt meglepő, hogy úgy tűnt, mintha megfagyott volna a levegő. Agatha állt velem szemben. Mi a francot keres itt? Az első, ami beugrott, hogy... be akar köpni, hogy itt vagyok, és ez az új helyem. Cara a barátnője volt, nyilván nem engem akart pátyolgatni. - Öhm... - kezdtem bele, de nem tudtam, mit is mondhatnék. Láthatta az arcomon a gondolatmenetemet. Kicsit sem tetszett, hogy itt látom. Nem akartam ismét menekülni. Belefáradtam.

 ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Szer. Okt. 21, 2015 7:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Eléggé... felvilágosult vagyok "érdekes dolgok" terén - köszörültem meg a torkomat. Nem akartam letagadni, de azt sem vallottam volna be, hogy egy vagyok azok közül, akik megölték a barátait. Vagy... aki megölte a barátait, hiszen a vámpír sem egy nagy falkalény.
Ahogyan ránéztem, próbáltam rájönni arra, vajon szándékosan ilyen-e, vagy nem. Bár valószínűleg elég sok gondolkodás kell ahhoz, hogy valaki azt akarja elhitetni a másikkal, mennyire nem érdekli már, ami történt. Talán ez nem a legjobb kifejezés erre az egészre, hiszen nem élhet örökkön örökké a múltban. És nagy eséllyel pontosan abban a fejezetben tart ő jelenleg, ahol én tartottam a szüleim halála után... mégis, ő annyira de annyira kiegyensúlyozottnak tűnik, és talán emiatt következtettem arra, hogy erős lány, és meg fogja oldani azokat a dolgokat, amiket rá fognak mérni a jövőben. Mkindenesetre nem lennék azon vámpír helyében, aki megölte azokat a bizonyos barátokat, mert Laura tekintetében eléggé égett az a bizonyos tűz... kegyetlen sors vár arra, aki elintézte az életének egy fontos szegmensét. Nem fog megbocsájtani, nem. És tényleg ennyire idegesebb lettem: mi van, ha Damon vagy Stefan tette? Már megtanultam abban a félelemben élni, hogy nem vagyok ott minden pillanatban velük. Hogy... bármikor ölhetnek, majd titkolhatják el előlem, amit tettek. De a francért is, miért nem mennek a városon kívülre?
De az utolsó pillanatban végül megráztam a fejem. - Nem. Nincs ötletem arra, hogy... kinek a neve jöhetne szóba. - Csak bíztam abban, hogy jól tudok hazudni, de ha túl jó emberismerő, akkor már talán itt lebuktam. Soha egyetlen percig sem fordult meg a fejemben,hogy akárt Damont, akár Stefant valaki előtt felfedjem vagy bemártsam. Mindkettejüknek megvan a maga keresztje, de ostobaság lenne tőlem, ha életem szerelmének az életét kockáztatnám.
Nem akartam nagyokat mondani. Azt sem akartam, hogy azt higgye, hogy valóban van még családja, és ez az ékszer nemcsak véletlenül került hozzá. - Stefan és Damon Salvatore családja terebélyes. És messzire nyúlnak vissza a gyökerei - köszörültem meg a torkom. Hirtelen elkapott a frász, hiszen még soha nem kerültem közel egy Salvatore ivadékhoz. Már ha ő az egyáltalán, és ez az ékszer nem egy lopott csecsebecse. Már bármi megeshet ebben a szemét világban. - Miért tartod kizártnak? Bármi megtörténhet, nem? - dőltem hátra én is, és már nem remegett a hangom. Emlékeztem arra, hogy én is úgy nőttem fel... ahogyan valószínűleg ő is. A szüleimet szülőknek hittem, majd nemrég kiderült, hogy soha nem voltak azok, biológiailag legalábbis nem.  


:bb:
our first meeting

laura & elena

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 18, 2015 4:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Elena
I know you?  
Semmi szükségét nem éreztem annak, hogy rejtegessem a valóságot. Pláne nem előtte, aki pontosan tudta, hogy a város nem az a város, ahol állattámadások hada történik. Alapítócsaládból származott, ismerte minden előnyét és hátrányát a szülővárosának. Sajnos én több hátrányát láttam a létezésének, mint előnyét, de nem tehettem róla, nem én költöztem ide azzal a szándékkal, hogy sokak számára nyílt titokként csapoljak le idegeneket, pusztán az éhségem miatt. Szívesen láttam volna mások gondolataiba, jelen pillanatban az övébe is, de egyenlőre nem tartottam attól, hogy ilyesmire sor kerülne. Kizárt, hogy bármilyen képességem lenne, arról már tudnék. Öltem, nem vagyok farkas, nem vonz a Hold. Nem látom a szellemeket, nem vagyok boszi, sőt, tárgyakat sem tudok mozgatni. Nem szomjazom a vért, de szívesen látom a kezemhez tapadni. Ez egy vadász legjobb jellemvonása. És napról napra könnyebb szembe nézni a világ borzalmaival.
-Kellene?-érdeklődöm, meglep a reakciója, de a jelek szerint én is megleptem azzal, amit mondtam. Ez volt a célom, bár nem gondoltam, hogy ennyire jól fog sikerülni. -Ne mond, hogy nem tudsz róluk, az lehetetlenség lenne.-csapok le a lehetőségre, a lehető leggyorsabban, és őszintén szólva azon lepődnék meg a legjobban, ha valóban így lenne, és tényleg a tudatlanok világában élne.
-A sajnálat nem sokat segít, de kösz.-vonok vállat, a legkevesebb jelét sem mutatom annak, hogy fájdalmam mélysége mekkora, megtanultam kezelni, elrejteni az elmúlt évek alatt. Mára könnyen beszélek róla, arról, ami történt, amit láttam, mert tudom, hogy nem vagyok bolond, régen viszont egészen máshogy volt minden. Nem beszéltem napokig, csupán csendben ücsörögtem a szobámban, várva a pillanatot, hogy elmúljon minden. Majd egy szép nap sikerült eltemetnem magamban a fájdalmat, és palástolni a gyűlölettel, ami fűtött.
Kérdésére bólintok, és próbálom leolvasni arcáról, mit gondolhat, de nem sokra jutok.
-Egy név. Van ötleted?-csapok le ismét, hangom nem követelőző, inkább kíváncsi, és a céltudatosságtól kezdve a magabiztosságig, minden tökéletesen érződik benne. Nem csak arcom mutatja hát, hogy eltökélt célom a múltam lezárása, amihez muszáj az az egy név, aki miatt idáig jutottam. Aki miatt szinte elfelejtettem, hogy ki vagyok. De azt is sikerült semmisnek tekintenem, hogy ki voltam. Csak ürességet éreztem sok ideje már, amit külsőm tökéletesen palástolt, s csupán egy lánynak néztem ki a sok közül.
-Tehát tényleg egy alapító család, így ismerheted őket. Jól gondoltam.-mosolyom széles lesz, és kedvességet árasztok magamból, hálát, amiért végre több mindent ki tudtam belőle csikarni, mint amire elsőre számítottam. Mi még jóban lehetünk.
Az ékszer, amit nagy becsben tartottam, egyre több rejtélyt tárt elém, de a megoldása felé is egyre jobban közeledtem.
-Ismerős a szempár?-vonom fel a szemöldököm, majd hátrébb húzódom összevont szemöldökkel, és arcomra eddig nem látható düh, kételkedés és érdeklődés, kíváncsiság édes elegye szökik.-Te most arra gondolsz, hogy... Nem, az kizárt.-nagyot nyelek, és érzem, hogy az elnyomott énem menthetetlenül beleesik valami csapdába, és szinte rettegni kezdek. Ez lehetetlen, kizárt és lehetetlen megint csak...
music:Big Girls Cry|words: 465 | :hug:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Pént. Szept. 11, 2015 9:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Csak egy keserű mosollyal tudtam egyetértésemet kifejezni a mondata kapcsán. Igen, az élet igazságtalan. De még mennyire az... mindannyiszor, mikor az életnek bennünket, engem kellene büntetnie, mindig máson veri el azt. Bár ez a lány nem tűnt ártalmasnak, mégcsak az azt sem tudtam kinézni belőle, hogy valaha egy boltból fizetés nélkül távozott volna, nem még hogy valami nagyobb pácba került volna. Nem mintha a külső alapján meg lehetne valakiről állapítani, hogy jó ember-e vagy sem. Hiába jut eszembe John Gilbert... a vérszerinti apám. Rajta mindig látszódott, ha valami rosszban sántikált, és nagy eséllyel azt is kinéztem belőle, hogy milyen nagy szemétláda lehetett egész életében. Jó. Halottról vagy jót, vagy semmit.
- Huh! Te aztán nem köntörfalazol! - bukott ki belőlem hirtelen a véleményem egyetlen tizedmásodperc alatt. Végig sem gondoltam, csak kimondtam. HIhetetlen, hogy máris ennyire közvetlenül kimondta, pedig lehetnék akárki. Példának okáért, egy vagyok azok közül, akik nagy eséllyel a barátai halálát okozták. Nem tudtam, hogy kinek okoztak ekkora nagy problémát az ottlétükkel... bíztam abban is, hogy egy idő után megritkulnak az efféle balesetek a városban. Hogy tényleg valami igazi turista látvánnyal fogjuk majd fogadni a vendégeket, de mi miről vagyunk híresek? Hát persze. Nálunk hegyi oroszlánok és medvék marják szét a kíváncsi turistákat az erdőben. Milyen idilli hely nyaralásra! - Sajnálom - tettem aztán hozzá, miután szusszantam egyet a véleménye után. - De... - köszörültem meg a torkomat, és halkítottam a hangomon. Még csak az kellene, bhogy egy Maxfieldhez hasonló meghallja, miről is folyik a szó. Bólintottam a szavak helyett, amik nem akartak kibukni belőlem, ezzel azt sugallva, hogy teljes mértékben osztom a véleményét. De nem állt szándékomban lebuktatni magam. Nem akartam, hogy a gyűlölete fő tárgyává én váljak. - Csak egyetlen név? - kérdeztem aztán. Szinte magamban már fohászkodtam, hogy ne Stefan legyen a bűnös, aki éppen ripper korszakát élte az utóbbi időben. Ha ez a lány a maga elhatározottságával és céltudatosságával elkezdi őt hajszolni, valószínűleg... nem sokáig marad rejtve, hogy Stefanból mi is lett. A probléma ott kezdődött igazán, hogy... Damont sem tudtam teljes bizonyossággal kzárni a lehetőségek listájáról.
- Öhm, igen. Ami azt illeti, elég jól ismerem ezt a családot - bólintottam, majd nyeltem egy kicsit. Sejtésem sem volt arról, vajon hogyan is kerülhetett a családja birtokába ez az ékszer, hiszen tudtam azt is, hogy a Salvatore család vigyáz minden ereklyére, ami a család birtokában állt. - Egy testvérpár él a városban. Damon és Stefan Salvatore - osztottam meg vele az információt, majd végül elengedtem az ékszert, és ismét a lány szemeit néztem. - Már tudom, miért volt annyira ismerős ez a szempár - mosolyodtam el halványan. Jó ég, mégis mit gondolok, ki ő nekik? - Bocsánat, nem lett volna szabad ezt mondanom. Talán csak véletlenül volt nálatok ez a... - böktem a nyakára.  


:bb:
our first meeting

laura & elena

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 05, 2015 2:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Elena
I know you?  
-Az élet igazságtalan.-vonok vállat, de őszintén egy pillanatig sem gondolkodom azon, hogy komolyan gondolja e azt, amit mondott. Láttam rajta, hogy átérzi milyen érzés az ilyesmi. Bár hihettem volna a rendőröknek, nem abból a világból jöttem, amiben az első dolog, ami eszembe jut, az a hitem. Legalábbis nem ebben, és nem a rendőrök felé. Egyszerűen nem ők voltak azok, akik a kifogások és a mesék gyártásában élen jártak. Csupa üres szó, felesleges kertelés, hogy az adott ügy mielőbb elsimíthatóvá váljon. Közben pedig az igazság mindenkinek szemet szúrt, akinek volt hozzá szeme. Plusz, akkor sem hittem volna ezekben a mesékben, ha nem derül ki az igazság. Állattámadás, épp abban a városban, ami évekig olyan nyugalmas volt, mint bármelyik kisváros? Ugyan már... Még csak a környezeti adottságai sem olyanok, hogy ebbe sok hitet lehessen fektetni.
Kezdett zavarba ejtő lenni, ahogy méregetett, de nem foglalkoztam vele. Tekintetem viszont már-már megszokásból nézett rá vissza, s olyan jól lepleztem, hogy valóban idegesít amit csinál, hogy az színdarabba illő lett volna. Nem sok esélyt láttam rá, hogy pusztán azért vizsgálgatja arcom olyan buzgón, mert meg akar jegyezni. Inkább ez az a fajta pillantás volt, ami elmereng egy kérdés felett: ismerem vagy sem. De nem ismerhetett, hisz nem töltöttem annyi időt abban a városban, hogy hű de nagy hírnévre tegyek szert.
Összevont szemekkel hallgatom, amit mond, majd a tüdőmbe szorult levegőt lassan kifújom. Ismertem a történetét, ki nem ismerte volna? Tele volt vele minden újság.
-Sajnálom, ami veled történt.-mondom együtt érző hangon, ami következő mondatomnál megváltozik. -Magyarázatot találtam. Tudjuk jól mind a ketten, hogy nem állat támadt rájuk, hanem valaki, akinek a vér a tökéletes vacsora, nem pedig a pillecukor, amit tábortűz mellett sütögetünk.-a megjegyzésem úgy hasította ketté a levegőt, hogy az már szinte fagyottá változott tőle. Nem titkolóztam, mégsem kiabáltam ki a véleményem hangosan. Egyszerűen elég volt abból, hogy mindenki hitegetni próbál azzal, válaszok nincsenek.-Csak egy név hiányzik, hogy végre lezárhassam az egészet.-fejezem ki a valódi véleményem arról, mennyire eltökélt vagyok bosszú téren. Nem fogok másokra hallgatni, tanácsokat kérni, a saját fejem után megyek, akár tetszik valakinek, akár nem.
A szó a nyakláncomra terelődött, amit kérdése hallatán visszatuszkoltam a pólóm takarásába.
-A szüleim rég meghaltak. Nincs családom. Ez pedig a holmijaik között volt, amiket akkor adtam és amiktől akkor szabadultam meg végleg, amikor meghaltak az őseim. Fogalmam sincs, mi ez, de el akartam adni. Majd keresgéltem kicsit. tudom, hogy Mystic Falls-ban élt ez a család. De a családnevem Doyle, nem pedig Salvatore.-hangomban némi undokság lapul meg, mert süt róla valamiféle kíváncsiság, amiről nem akarom megtudni, milyen okból ült ki arcára ilyen mértékben. -Ismersz valakit abból a családból?-vonom fel a szemöldököm érdeklődve, de továbbra is semmit mondó arckifejezéssel nézek rá, és próbálom megfejteni, mit gondol most.
music:Big Girls Cry|words: 448 | :hug:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Pént. Aug. 21, 2015 8:19 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Sajnálom. Ami a barátaiddal történt. - tettem aztán hozzá, és egy keserű mosoly rajzolódott ki ajkaimon, mikor befejezte a szavakat. Ismertem a Mystic Falls-i rendőrség nagyszerű trükkjeit. Már születésem óta ott éltem, és csak mióta a vámpírok az életem részeivé váltak, jöttem rá arra, hogy valójában mennyi "állattámadás" történt az elmúlt húsz évben. Rideg valóság mindez, tekintve, hogy sokan még ma is elhiszik ezeket... de mégis, miben kellene hinniük? Vámpírokban? Vérfarkasokban? Létezünk... de az egyszerű, hétköznapi emberek számára csupán lények vagyunk egy vaskos, véres könyvben, Draculának bélyegezve. Talán megérdemeljük a sorsunkat, de mi van azokkal, akik csak... belekeveredtek? Én nem akartam vámpírrá válni, de mégis átváltoztattak, és nap mint nap kínszenvedés megállni azt, hogy ne ejtsek áldozatokat hol a főiskolán, hol a kollégiumban, hol otthon... ezt nevezik kegyetlen életnek, én pedig mindenről álmodtam, ezerféle sorscsapásról, amely majd keresztülvághatja a karrieremet, de erről nem. Életeket akartam menteni kislánykorom óta, nem pedig elvenni tőlük azt. Szerettem volna azt hinni, hogy egyszerű lesz... de túl igaz az, hogy nem bírunk minden érzékünkkel, felerősödött érzésünkkel, és ebben Damon már párszor helyre is igazított.
Végül a tekintetemmel ismét megkerestem a partnerem gyönyörű szemeit. Nem szokásom más nőket ilyen szempontból vizslatni, de annyira ismerősek voltak ezek a szemek, emlékeztettek valakire, és tudtam, hogy ez nyilvánvalóan nem lehet véletlen. Csak nem tudtam, kire is emlékeztet annyira.
Magam sem tudom, hogy mi késztetett erre, előredőltem, hogy közelebbről nézhessek a szemeibe, bár ezt inkább már a szavai váltották ki belőlem. - A gyász rossz tanácsadó. Négy évvel ezelőtt elveszítettem a szüleimet... egy autóbalesetben. Én is velük voltam, de valami csoda folytán... - Ismét keserű mosoly. - megmenekültem. Utána hetekig, hónapokig magamat hibáztattam, hogy miért én maradtam életben, mikor ők annyira jó emberek voltak. Egyszer szomorú voltam, aztán nagyon dühös, és magyarázatokat akartam... de nem voltak - ráztam meg a fejem. Igazából kezdtem nagyon is átérezni a lány helyzetét. Ő a barátait veszítette el, valószínűleg a szülők mellett a barátok olyanok, akiknek az elveszítése nem feldolgozható. Erre is tudnék pár példát mondani, de miért is fedjem fel, hogy amúgy a vámpírlétem alatt jó pár barátomat nyírták ki miattam?
Végül tekintetem ismét visszasiklott az ékszerre, és nagyot nyeltem. - Igen, a régiségkereskedőnek igaza volt, ez a Salvatore család címere- bólintottam egyet, és valami furcsa arckifejezéssel néztem a lányra. Két lehetőség van, vagy lopott vagy... családi hagyaték. Ami pedig azt jelentené, hogy ez a lány... - Ki a családod? - bukott ki belőlem hirtelen. Eléggé furcsa kérdés lehetett, bár magam sem tudtam szebben megfogalmazni, hogy arra gondolok, hol és kikkel nőtt fel. 


38
our first meeting

laura & elena

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 04, 2015 12:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Elena
I know you?  
Magam sem tudtam, hogy mit érezzek vele kapcsolatban, hisz tudtam, amit tudtam róla, és az nem azt sugallta, hogy sajnálatra van szüksége. Mégis csak annyira sajnálom, amennyire magam is. Valószínűleg hasonló lelkek vagyunk, akik képesek beismerni, hogy a világ nem habos torta, és mi nem a marcipánt eszegetjük róla, hanem egyenest a romlott részt. Ez pedig csak kínokat meg szenvedést hoz, semmi mást. A törött szárnyú fecske sem repül sokáig, de mind a ketten itt ültünk most, és nem épp volt nevezhető rózsásnak a múltunk, legalábbis ahhoz, hogy egymás sajnálatára nyilvánvaló jeleket adjunk. Hisz abból kaptunk annyit már ilyen rövid idő alatt is, amivel életünk végéig elvagyunk. Csupán beosztás kérdése. Míg őt jobban meghatározta a neve, mint engem, addig ő valószínű többre is vitte, mint én. Én ugyanis jó két évig azzal próbáltam túlélni a múltam, hogy próbálom túlélni a jelenem, mint vadász. Ő addig építhette, amit akart, az életét, és most itt volt.
Csendben maradok, várok, és úgy mondom ki a dolgot, mintha újra átélném, és a hideg valóban kiráz ennek nyomán.
Bólintok, amikor visszakérdez, majd fanyar mosollyal ismét bólintok.
-Hegyi oroszlán, extrém méretű farkas, vagy amit akarsz. De a cikk egészen pontosan úgy szólt, hogy felelőtlen táborozók, akik nem figyeltek a vadveszélyre figyelmeztető táblákra. Még szép, hogy nem volt telihold.-hangomban az utolsó mondatomnál némi szemrehányás vagy inkább undor hallik ki. De mind a ketten pontosan tudjuk, hogy ez nem így megy erre. Nincsenek hegyi oroszlánok, akik kempingek felé vennék az irányt, inkább éhes vérfarkasok meg vámpírok, akik nem látnak túl a vér függönyén, ami elborítja agyukat, és amitől mámoros jóllakottság telepszik rájuk, még ha csak rövid időre is.
Megrázom a fejem, és ismét nagyot nyelek. Az emlék akaratlanul élesen villan be, és a kórházban ébredést követ infúzió szúró érzését karomban, mintha újra érezném. Ahogy azt is, hogy fejem kóvályog és megszólalni sem bírok. Sokk, legalábbis ennek lett nyilvánítva a hallgatási fogadalmam. Hát részben igaz volt. Részben meg tudtam, hogy idegen vagyok erre, és úgy sem hinnének nekem, bármit is mondanék.
-Vannak napok, mikor én is azt kívánom, bárcsak velük lennék, inkább, mint itt, az emlékeikkel. De vannak napok, amikor mondhatni a bosszú édes íze adrenalint ad a túléléshez.-némileg célzok rá, hogy ez a fajta bosszú micsoda, de nem tartok tőle, hogy nekem esne. A nyakamban lévő medál hűvös érintése pedig megnyugtat, de mikor tekintete rá irányul és nekem szegez egy kérdést, megrázom a fejem. Megint.
-Egy családi kacat, amit nem sokkal a balesetnek nyilvánított támadás után találtam. Tudom, tudom, szemet gyönyörködtető, bár magam sem tudom, hogy miért hordom.-és ez így is volt. Fogalmam sem volt róla, mikor vagy hogy került a kezeim közé, egyszerűen ott volt rajtam, azóta, mióta elmentem a kórházból. -Egy régiségkereskedő azt mondta, hogy ez egy alapítócsalád címere, de nem emlékezett rá, hogy melyiké. De nem hiszem, hogy az én családomé lenne.-a család fanyar gondolata sem sokat segít azon, hisz ők sem hittek nekem anno, így nem is volt maradásom mellettük. -Neked ismerős?-vonom fel a szemöldököm, és elengedem a medált, amit még mindig néz, és immár a meleg fém mellkasom súrolja. Nem szerettem, ha így nézik, de valami azt súgta, ő többet tud erről, mint bárki más, akitől eddig érdeklődtem miatta.
music:Big Girls Cry|words: 525 | :hug:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Szer. Jún. 24, 2015 3:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Szerencsére a hangján nem megvetést éreztem, sokkal inkább valami... sajnálatot? Szánakozást? Amit amúgy egyáltalán nem érdemlek meg, mert elég sokat írhatnának a számlámra az emberek. Kegyetlen is tudok lenni, ha akarok és elég gyakran fordul elő, hogy egyáltalán nem vagyok méltó arra, hogy figyeljen rám bárki is. Az igazság az, hogy már régóta nem vagyok az, akit azok az emberek ismertek... beszélnek rólam, hogy milyen tragédia történt mikor Jeremy és én elvesztettük a szüleinket. Szerencsétlenség, tény. De nem akartam soha, hogy ez legyen az alapja a megbélyegzésünknek. Én orvos akartam lenni, mindig is arra vágytam, hogy erről ismerjenek meg... így ismerjék a nevemet. Dr. Elena Gilbert. Mert biztosan nem vettem volna fel a férjem nevét akkor sem. Ahogyan nem is vettem fel, de szerencsére ebből nem volt probléma. Ezt akartam, így akartam... az életemet amúgy sem mások alakítják, hanem én saját magamnak. Az már egészen más kérdés, hogy sokan azt hiszik, belefolyhatnak, megírhatják azt, amit meg kell még élnem a jövőben.
Megköszörültem a torkomat. Látszólag titkolózott előttem, vagyis... amikor pár másodperc csend köszöntött be, jobbnak láttam inkább várni, nem pedig ajtóstul berontani a házba.
- Az újságban? - kérdeztem kicsit meglepődve, és összeszűkültek a szemeim, bár ez inkább azért történt, mert próbáltam visszaemlékezni, vajon ott láttam-e vagy máshol. De talán tényleg ott találkoztam először a nevével... az arcával. - Állattámadás, ugye? - kérdeztem, de a hangomból kiérezhette a furcsa iróniát és gúnyt, amely egyszerre szennyezte be a hangomat. - A hegyi oroszlánok túl sok áldozatot szednek ezen a környéken - magyaráztam, bár inkább csak azért, hogy a végén megrázzam a fejemet. Pontosan tudtam, hogy miről van szó. És szemmel láthatóan ő sem volt teljesen hülye. Túlélt valamit, nyilván látott ott dolgokat. - Túlélted... a barátaid nem? - kérdeztem kíváncsian, majd ahogy ujjaival babrált a nyakláncánál, majd elengedte a medált, úgy dőltem előre, mintha villám vágott volna belém. - Ez... ez honnan van? - jött elő belőlem csak úgy simán, gondolkodás nélkül. Ismertem ezt a címert. Stefan... és Damon családja...


38
our first meeting

laura & elena

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Május 21, 2015 8:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Elena
I know you?

Azért ismerjük el, hogy a szó szoros értelmében véve sem volt felismerhetetlen az asztaltársaságom. Vicces volt, hogy a "kedvenc" városom lakói itt is felbukkannak. És ki ne ismerné fel egy alapítócsalád leányát, aki egy időben olyan volt, mint egy kiállítási darab. Újságcímlapokon jelent meg az arca, persze a történet kevésbé volt szívmelengető, de annál inkább szomorúbb. Átéreztem a helyzetét. Egyszer ilyen voltam, még ha csak rövid ideig is, köszönhetően annak, hogy eltűntem a föld színéről, ahogy lehetett. Nem érdekeltek a pletykák, tettem, rá magasból, hogy mit akarnak tudni az emberek, én láttam, amit láttam. Mondjon bárki bármit, a naiv kislány, aki egy kiruccanásra jött, a kórházban kötött ki, majd elfelejtette azt, hogy ki is volt annak előtte. Ez jót tett nekem. Legalábbis azt hiszem, vagyis inkább igyekszem magam ebbe a hitbe ringatni és elhinni.
-Nem tudom, mit vártál. Aki ismeri azt a város, vagy legalább a helyi suliba járt, tudja, hogy ki vagy.-adom tudtára a nyilvánvalót. Nem szemrehányó hangom, inkább sajnálattal teli, nem lehet könnyű minden nap szembesülni ezzel. Mert kétlem, hogy elsőre mosolygós arc rémlene fel a név hallatán, nem pedig a családi szerencsétlenségek sora. Amikhez semmi közöm, de hát akkor is.
Elárulom, hogy ki vagyok, és egy pillanatra megörülök, hogy nem emlékszik rám, végül mégis azt mondja, hogy dereng neki valami. Nagyot nyelek. Előtte pont, hogy nem kellene sajnálnom azt, ami történt, mondván lehetett volna rosszabb is. De igaz, azért a baráti köröm teljes elvesztése, nem gyenge eset. Szívtelenül hangzik, de belefáradtam az örökös agyalásba erről, na meg persze az önsajnálatra. Inkább másra koncentrálok. Megtalálni azt, aki mindezt tette az életemmel. Érzem, ahogy szívverésem felgyorsul, még egy nagyot nyelek, hogy visszafogjam magam. Látom a gyűrűt az ujján, nem vagyok vak, de nem vagyok gyilkos sem. Ráadásul az idő, s a hely sem a legmegfelelőbb. Meg amúgy is... okom sincs, hogy az életére törjek. Kezem a medálra siklik, amiről fogalmam sincs, hogy mit jelent, de megnyugtat, ahogy a kék kő, mely ezüst foglalatban van, hűsítően ér tenyeremhez.
-Benne voltam én is a helyi újságokban.-nyelek ismét nagyot, elfúló hangon, és szinte kirekesztem a köreinkből az erős lányt, akivé sikerült felépítenem magam.-Úgy két éve az erdőben táboroztunk pár barátommal. Két hónap után jöhettem ki a kórházból. Az indokot ecsetelnem kell, vagy rájössz magadtól?-érdeklődöm, enyhe célzást téve arra, hogy nem ver át, és ujjamra mutatva elengedem a láncot. Furcsa, hogy néhány csecsebecse mire képes. Egy-egy gyűrű, túl feltűnően próbálja leplezni egy vámpír kilétét. És én a nyakláncommal? Azt sem tudom, hogy az a címer mit jelent, bár megesküdnék rá, hogy már valahol láttam, csupán nem tudom, hogy hol.
music:Big Girls Cry|words: 424 | :hug:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Vas. Május 17, 2015 7:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Hagytam neki időt, hogy végiggondolja, mi is történik jelenleg. Nem vagyok olyan, aki ráront az emberre, vagy eléri, hogy bocsánatot kérjenek tőle. Mostanában amúgy is azt érzem, hogy a hírnevem előbb odaér mindenhová, mint én... és így próbálkozzak meg barátkozni az egyetemen. Bukott ügy. Ráadásul ezt pont ma... hát igen, ez tényleg egy rohadt nagy szerencsétlenség. Nem tudom, hogy mi jöhet még ma, vagy mit akarnak még a nyakamba vágni. Egy valószínűleg bukott vizsga... most pedig ez a lány. Akivel semmi bajom nincsen, de ő eléggé úgy tűnik, hogy nincs jó kedvében, és ezt érzékelteti is a másikkal.
- Szóval te ismersz... már meg sem lep - sóhajtottam fel, és előrehajoltam, hogy megfogva a poharamat bele tudjak kóstolni. Nem volt nagy szám ez az ebéd. Egy szendvics, amit itt le tudok erőltetni a torkomon, semmi más. Ilyen vizsgadrukk közepette amúgy sem áll készen a gyomrom valami rátermettebb kajára. Jobb is így... addig sem kajálom magam teljesen tele. És jut hely másnak is, ami fontos, hogy ne száradhassak ki. Leült velem szemben, de előtte még felkeltette az érdeklődésemet. - Szóval te is Mystic Fallsból jössz. Ez furcsa, mert én viszont még nem láttalak téged. Vagyis, rémlik az arcod, de nem mondanám, hogy emlékszem - nyeltem egyet, majd ujjaim közé fogtam a szendvicset, de még nem haraptam belé. Nem mintha várnom kellene valamire, csak... előtte meg akartam győződni arról, hogy nem éppen valami ellenséggel ülök egy asztalnál. - A neved sem... rémlik... Laura - fűztem aztán hozzá, és ismét nyeltem egyet. - De nagyon hasonlítasz valakire... bár eszembe jutna, hogy kire - mondtam ki hangosan a gondolataimat, miközben emlékezni próbáltam... csak sehogy sem jött össze. Elfordítottam a pillantásom, az asztal lapját bámulva, hátha akkor megjön a csodálatos ihlet.

our first meeting

laura & elena

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 13, 2015 5:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Elena
I know you?

Semmi kedvem nem volt itt lenni. Ez volt a puszta és mindent kielégítő válsz, egy esetleges kérdésre, mely azt próbálhatta volna kideríteni, hogy mit keresek itt. Új életet akartam kezdeni, ismét, és bár sejtettem, hogy ki volt az, aki a barátaim többségét eltette láb alól, még időre volt szükségem, hogy szembenézzek a tényekkel, és gyakorlásra szorult kissé megkopott vadász énem. Nyx eltűnése nem dobott a kedvemen, sőt, még egy dolog lett, ami a kelleténél több és nagyobb indokot ad a nyugtalanságra. Eleinte izgek, mozgok a széken helyezkedem, és érzem, hogy nem illek én ide. A sok diák, csacsogva fogadja az érkezőket, mosolyogva és önfeledten falatozzák az ebédjük vagy az uzsonnájuk, én pedig hozzájuk képest idegesen ücsörgök, nem mellékesen egyedül, a gondolataim társaságát kevésbé élvezve.
Felállnék, de még igazán nem is állok fel, mikor egy tálca csattan az asztalra, és egy lány próbál szinte azonnal helyet foglalni. Ellenséges vagyok, soha nem voltam híres arról, hogy kedvesen fogadok bárkit, s eme kifordult, szociális kapcsolatok számát tekintve csekély mennyiséget birtokló lány, akivé lettem, nem az volt, aki voltam pár éve. Fogalmam sincs, hogy mi változott, de bármi is okozta ezt a nemű fordulatot, ideje lett volna kicsit változtatni rajta.
Egyből beugrik a név, hisz a városban, ami pokollá tette az életem, olyan volt a vezetéknév, mintha legalább egy híres elnökről esett volna szó. Mindenki, vagyis javarészt mindenki tudta, hogy voltak alapító családok, akik ilyen vagy olyan módon sokat tettek a városért. Hát ha annyit sikerült volna valóban tenni érte, akkor nem lenne az egész hely egy fertő, amit vadász szemmel nézve paradicsomnak gondolhattam volna. Viszont a mostanában elejtett ellenségek száma egy igen szép és kövér, kerek számot adtak volna.
-Tudom, hogy ki vagy.-mondom, hangnemem mégis változatlanul rideg, végül mégis kifújom a levegőt, egy másodpercre lehunyom szemem, és mintha visszaváltoznék valakivé, aki voltam, ismét megszólalok.-Egy Gilbert Mystic Falls-ból. Azt hiszem nem kell bemutatnom a kisváros hátrányait.-toldom meg a végét egy megjegyzéssel, és újra elhelyezkedem a széken, de a nemrég tányérra dobott szendvicsem eltolom magam elől.
-Bocs, az előbbiért, kicsit szar napjaim vannak. Laura vagyok. Laura Cornelia Doyle, hogy egészen pontos legyek.-mutatkozom be, és valamiért a hideg is kiráz, amikor a teljes nevem kimondom. Lehet, hogy az emlék, hogy anno, két éve, az összes újságban a nevem ilyen formában szerepelt, és szinte közkincs lettem, mint egyedüli túlélője egy véresre sikeredett ferde éjszakának. Én viszont ezt átoknak, nem pedig áldásnak éreztem, és a gondolattól arcomon átsuhan egy furcsa fintor.
music:Big Girls Cry|words: 403 | :hug:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 11, 2015 8:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


A legrosszabb nap. Megerősítve. Némileg megkönnyebbültem, mikor végetértek a vizsgák, de így sem sikerült tökéletesen mindegyik. Vagyis, nem úgy, ahogyan én akartam. Sok gondolat vonta el a figyelmem az utóbbi időben. Damont alig láttam az elmúlt hetekben, és annyi dolog gyűlt össze a fejünk fölött, hogy egyre nehezebb beiktatni a találkozásokt. Már megannyiszor megfordult a fejemben, hogy otthagyom az egyetemet, és inkább hazamegyek... de mindig ugyanoda lyukadtam ki. Ha már itt feladom, mindig így fog történni, így nem adhatom fel. Ilyen egyszerű ez a képlet. Vagyis, ilyen egyszerűnek kellene lennie. De nem lennék Elena Gilbert, ha nem bonyolítanék túl mindent az ég világon.
A büféhez indultam meg, de mikor megérkeztem, tetemes tömeg fogadott, szabad asztal alig. Nem szokásom itt megenni a rendelt ételt, hiszen vámpírként még mindig a véra legfőbb táplálékom, ennek ellenére azt most mellőzni próbáltam. Egyáltalán nem kellene, hogy az életem abból álljon, hogy elragad a vérszomjam. Így is kész szenzáció, hogy eddig nem támadtam meg senkit a suliban. Ez egy kisebb csoda, azt hiszem. Főleg azok után, ahogy indultam. Kicsi híja volt, hogy Damon nem fojtott meg azért a megölt nőért a bevásárlóközpont mosdójában...
Szendvicset kértem, nem is nagyon lenne időm ezúttal azzal babrálni, hogy egy öt emeletes szuper szendviccsel próbáljak birkózni. Az a holnapi előadás pont úgy hiányzik a nyakamba, mint... hát, most semmi nem jut eszembe, még a hasonlatokhoz is kimerült vagyok.
Az egyik asztalnál csak egy lány ült, és ahogy körbefordultam, az volt az egyetlen szabad hely. Szemmel láthatóan éppen indulni készült, hát úgy döntöttem, hogy elfoglalom, bár még azelőtt odaértem, hogy távozott volna.
Letettem a tálcát, és készültem volna megszólalni egy apró mosollyalo az arcomon, de úgy támadott be, mintha én lennék maga az Antikrisztus és a lelkéért jöttem volna. - Hé. Ez csak egy.... szék - bukott ki belőlem, mintha nyugtatni próbálnám, és ismét egy mosollyal próbálkoztam. Kiérzem belőle a ridegség érzését, de megpróbáltam nem figyelni rá. Nem tudom, hogy láttam-e már, de határozottan ismerősek a vonásai. Csak tudnám, honnan... - Elena vagyok egyébként. És nem szeretnék kajacsatát vívni egyetlen szék miatt - köszörültem meg aztán a torkom, és egy sóhaj kíséretében helyet foglaltam a kihúzott széken.

our first meeting

laura & elena

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 07, 2015 8:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Elena
I know you?  

Nagy levegő, és sikerült. Beléptem a kapun, új életet kezdhettem. Ismét. Kit ismertem innen? Egyszer belebotlottam egy lányba, de a nevére sem emlékszem már. Túl sok időt töltöttem mással, és Nyx eltűnése sem tetszett. Legutóbb, mikor láttam, Adam próbált a szívére beszélni, de őszintén, még engem sem győzött meg, s reméltem barátnőm sem olyan naiv, hogy beveszi azt a mesét, amit előadtak.
Idegesen forgatom ujjamon a gyűrűt, minek puszta létezéséről, vagy származásáról sincs sok infóm, és az első szabad asztalt bestoppolom, s a tálcám tartalmát biztonságban tudhatom. Leteszem magam elé az órarendem, és összevont szemöldökkel próbálok kiigazodni a vele kapott térképen is, végül feladom mégis. Zavarodottan nézek körbe, mert érzem, mintha valaki figyelne. Végül egy barna hajú lányba ütközik tekintetem, rámosolygok, majd hajam hagyom, hogy vállam elé ugorva, eltakarja szemeim. Na ez az, aki nem voltam soha. A beszari kis különc egy idegen helyen, most mégis elfogott a rossz érzés. Legutóbb, mikor iskolát láttam, akkor egy bulinak köszönhetően a barátaim többsége meghalt. A mai napra kiderítettem egy nevet, bizonyos Stefan volt az, de nem vetett szét az akaraterőm, hogy keresésére induljak. Mostanság kihagytam a tréningeket, teljesen kiszakadtam a vadászok közeléből, sőt a társadalomból is, ha azt nézzük.
A cipőkopogás közeledésétől kiráz a hideg, és hiába parancsolok magamra, mintha felesleges lenne minden, ismét elfog valamiféle rettegés, a szívverésem pedig a duplájára ugrik.
-Mi a franc van velem?-dünnyögöm, és a kezemben lévő szendvicsdarabot a tányérra teszem, vagyis inkább dobom, és hajamba túrok. Ismét a lapokra nézek, és rájövök, az erőlködésem felesleges. Felállnék, de egy tálca csapódik az asztal másik felére, mire felvonom a szemöldököm.
-Illik megvárni, hogy a másik távozzon, vagy megkérdezni, hogy szabad e a hely.-jegyzem meg, és visszatér a kissé rideg, nagyszájú lány, aki én lennék, és eltűnik az az ideges és furcsán izgatott lány, aki akkor lett rajtam úrrá rajtam, mikor beléptem az épületbe.
music:Big Girls Cry|words: 305 | :hug:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 22, 2015 1:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to rory

Csendesen hallgatom amit mond, majd végső undoromban eltolom magam elől az ételt. Nem Rory-val bajom, hanem azzal, amit mond. Mintha apám szavait hallanám, csak kicsit másabb tálalásban. Lassan hátra dőlök, de az arcomon egyetlen egy rezzenés se látszik. Hallgatom, illetve figyelem őt kissé feszülten, majd az ujjam köré csavarom a hajamat és azzal kezdek közben babrálni. Még mindig jobb így elterelni a gondolataimat, mint esetleg ketté roppantani az előttem található asztalt. Nem vagyok hirtelen haragú, de ezek a dolgok mindig ki tudnak készíteni kicsit.
Szerinted nem lenne jobb inkább tudatlanul élni? Sokkal kevesebb veszély miatt kellene aggódnunk és ha te is ember lennél, akkor nem kellene attól félned, hogy egy vámpír megcsapol a véred miatt. Nekik mondhatni te vagy az isteni nedű. - mondom kissé sietve és talán picit barátságtalanul is. Nem értem, hogy miért lennénk olyan másabbak, mint az emberek. Nekik is pontosan ugyanaz a szükségleteik vannak meg, mint nekünk. Egyedül talán annyival másabbak, hogy a tudatlanságuknak köszönhetően békésebb életet élhetnek.
Hidd el, hogy sok mindent nem tudsz rólam és elég sok mindent sikerült kiderítenem rólatok. De nem kell félned, nem foglak eladni valami gonosz vámpírnak. - mondom picit elviccelve a dolgot, mert egy pillanatra úgy érzem, hogy kicsit túl nagy lett a feszültség és a komolyság. Nem akartam rossz irányba elvinni a beszélgetést, de olyan terepre tévedtünk, amiről nem szívesen mesélek neki, vagy bárkinek, de innét már nincs visszaút.
Látom nem szereted a forró kását kerülgetni, egyből a lényegre térsz. - mondom neki mosolyogva, majd egy pillanatra elgondolkozom, hiszen számunkra az átváltozás eléggé kegyetlen dolog, valakit meg kell ölni és utána még egy kisebb fájdalom is van. - Nem tudom, hogy mennyit tudsz a farkasokról, de nekünk "áldozatot" kell hoznunk azért, hogy kiváltsuk az átkunkat. Mindenki kiváltotta a családomban azt, de én nem akartam. Egyszerű ember akartam maradni, de ezt az apám nem hagyhatta, így csapdát állított számomra... - mondom egyre halkabban, hiszen a mai napig tisztán emlékszem arra az estére. Óvatosan Rory-ra pillantok és ha szeretné, akkor folytatom tovább a történetemet, de az is lehet, hogy hamarosan fel fog állni, hiszen egy gyilkos ül vele szemben.




Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 07, 2015 10:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Laura & Rory
the wolfy and the fairy
Hiába próbáltam megemészteni a hallottakat, nehezen ment. Lehet naív vagyok, de ilyesmire tényleg nem számítottam. Gyerekkora óta tud a származásáról, mert őt így nevelték. A szülei szerint ők másabbak voltak, mint az átlagos emberek, ismétlődtek a szavai a fejemben, újra és újra. Akármelyik fajt is képviselje, egy dologban ezer százalékig biztos voltam. Ő nem vámpír. Kevés faj képviselőjét tekintem az ellenségemnek, pláne ismeretlenül, de a vámpírok azok voltak a számomra. Persze, az okom is meg volt rá, hogy  így érezzek. A véremet akarták, mindegyik.. Róla azonban tudtam, hogy nem kell tartanom tőle. Nem fog bántani, bíztam benne. Ha ártani akart volna, már rég megtehette volna, ahelyett, hogy közel engedett volna magához.
Végül, amint elmúlt a meglepetés ereje, sikerült egy normális mosolyra húznom az arcizmaimat.
- Bizonyos mértékig a szüleidnek igaza volt, tényleg mások vagyunk, mármint ha egy kategóriába soroljuk magunkat más fajokkal. Az emberek védtelenebbek, ártatlanabbak, semmit sem sejtenek a világunkból vagy ha mégis, akkor sem ismerik annyira az ellenfelüket, mint mi. Mondjuk, én sem vagyok az a kiképzett katona típus.. de legalább tudom, hogy ha vámpírt látok, jobb ha felveszem a boxkesztyűmet. -  Igaz, hogy még nem tudtam, micsoda is, de lelkiekben éreztem, hogy nem lesz olyan nehéz dolgom hozzászoktatnom magamat a válaszához.
- Azért is fura, hogy ki tudtad deríteni, mert ritka fajnak számítunk. Sőt, egyre kevesebben vagyunk.. - Magyaráztam, bevallva, hogy mennyire furcsálom, hogy rá jött a "titkomra".
Aztán eljött a pillanat, mikor a beszélőkém ismét elapadt. Farkas, tudtam meg a faját. Ő egy farkas!  Hát persze, sejtettem is, bár a boszi volt az első tippem..
- Örülök, hogy bízol bennem annyira, hogy megosztottad velem - nézek rá néhány röpke másodperc múlva, hálásan. Tehát mégsem tévedtem a barátságunkat illetően.
Nem akadtam ki annyira, mint akkor, mikor kimondta, hogy ő sem teljesen ember. Sőt, egész jól fogadtam, úgymond. Amint megkérdezte, hogy mit szeretnék még tudni, hirtelen eszembe is jutott az első  dolog.
- Hogy értetted azt, hogy ha rajtad múlott volna még ember lennél? Kényszerítettek, hogy váltsd ki az átkod? - Kerekedtek el  a szemeim a feltételezésemtől.
music:Unconditionally|megjegyzés: semmi gond  40  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 07, 2015 8:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to rory

Nem szerettem hazudni, így inkább általában soha semmit se mondtam magamról. Miért kellene elmondanom azt, hogy egy jómódú családból származom, ha számomra az a hely és birtok már halott? Miattuk lettem szörnyeteg. Nem szerettem a múltamról, se magamról beszélni, hiszen pontosan azok árultak el, akikben megbíztam. A saját vérem, a saját családom. Másokat mindig meghallgatok, hiszen így sok információhoz juthatok, de ugyanakkor még ott van az a tény is, hogy Rory a barátom volt, így természetes volt, hogy meghallgatom és odafigyelek rá. Ő számomra nem csak az információt jelentette, hanem valami mást, hiszen én nem meséltem semmit, de ő szinte mindent és mégis elfogadott így engem. Lassan bólintok és kissé idegesen pillantok körbe.
Igen, engem már így neveltek. Mindig is tudtam ezekről a dolgokról, mert a családom szerint emiatt mi másabbak vagyunk, mint a sima, egyszerű emberek. Bár ezzel nem igazán értek egyet. - mondom neki komolyan, majd újra a tekintetemet a sült krumpliknak szentelem, miközben kicsit megköszörülöm a torkomat is, mert eléggé fura erről beszélni. Egy darabig csak kotorászom a tányérban, de végül újra felpillantok rá.
Mondhatni elég hamar rájöttem, hiszen jó a szimatom és eléggé sok mindent képes vagyok kideríteni. - mondom neki megadóan, majd egy újabb zavaros pillantást vetek rá. - Sajnálom, csak elég fura erről az egészről beszélni. Nem túl gyakran szoktam bárkit is beavatni a dolgaimban, de azt hiszem igazad van. Benned megbízhatok, hiszen az elmúlt hónapokban is mellettem maradtál annak ellenére, hogy nem beszéltem magamról, vagy csak nagyon keveset. - Teszem hozzá egy kisebb sóhaj keretében, majd megigazítom a szemüvegemet. Egy darabig csak figyelem őt, de végül megadóan hátra dőlök a székben.
Farkas vagyok, de ha rajtam múlt volna, akkor csak ember lennék. - válaszolok neki egy kisebb vállrándítás keretében, majd elkezdek kicsit fészkelődni.- Mit szeretnél még tudni? - kérdezem tőle kíváncsian és türelmesen várok a kérdés áradatra.

† Note: Bocsánat a késés miatt, de nem vettem észre, hogy írtál.  Sírok
©️redit & inspiration, my buu

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Büfé

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Whitmore fõiskola :: Campus
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szer. Szept. 19, 2018 8:26 pm
Kedd Szept. 18, 2018 7:15 pm
Vas. Szept. 16, 2018 3:54 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3