Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
A poszt írója ♛Philip Normann
Elküldésének ideje ♛Hétf. Aug. 24, 2015 12:11 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Darius & Philip
i'll whisper a secret
Talán én gondolkodom kissé előrébb vagy tisztábban, de úgy látom, hogy Robert E. Lee nagyon elbízta magát. Az Amerikai Egyesült Államok jóval nagyobb fölényben van, több mint egy millió katonával tornyosul a lázongó konföderációs egységek fölé. Nekem így a távolból nézve sem tűnik ez egyenlőnek és ha megtörténik a nagy összecsapás alighanem a konföderációs államok fognak fejeket hullatni és az Ő drága földjük, amiért küzdenek majd vértengerben fog úszni. Nem is értem, hogy az emberek miért ennyire rövidlátóak, nevetséges, de tényleg. Találnak maguknak egy célt amit minden áron hajszolnak, de nem is nézik, hogy van-e annak értelme...mert ennek a háborúnak semmi. Még igazán ki sem robbant, de már most látom, hogy a konföderáció halálra van ítélve az elveikkel együtt. Jefferson talán az egyetlen aki valamelyest gondolkodik, de még Ő is úgy véli megnyerhetik a háborút...Itt bizony hullani fognak a fejek, és ami rossz nekik, az jó nekem, imádom, ha látom vérben fürödve a pórnépet, lehet dúskálni a sok jóban, a megannyi szenvedés, gyötrelem majdhogynem felvillanyoz. Talán nézhetnek élősködőnek, de miért szenvedjek meg a vérért, ha itt önként kínáljak azt? Nem kell tennem semmit és megannyi tele töltött edény szaladgál kivont karddal egymás torkának..hát nem mesés? Nem kell mást tennem csak mutatni, hogy mennyire támogatom az államok lázadását és máris minden napra meg van a szórakozás. Meglepő azért, hogy más vámpírokkal nem akadtam eddig össze. Mondjuk kitudja, bárki lehet az, még azt is bemerném vállalni, hogy Jefferson az, fura nekem a fickó. Éjjel mintha aktívabb lenne és nagyon is mélyen beleásta magát a vérengzésbe. Míg Lee inkább stratéga addig Jefferson vérbeli katona, nem ismer kíméletet, szimpatizálok a fickóval, de tényleg, ha nem is vámpír, ember létére elég kemény gyerek. Hogy gyanút ne keltsek és a szerepemben maradjak elindulok az ételosztáshoz a napi fejadagomért, na nem mintha megenném, minek is szórakoznék vele mikor nem ér semmit? Útközben a vállammal nekiütközöm egy másik egyenruhás pasasnak. valamivel magasabb nálam, valami sötét kisugárzása van, és roppant modortalan amiért képtelen az orra elé nézni és nekem jött. -Hé, haver, nézz az orrod elé ha lehet mert következőleg beleverem a fejed a földbe, hátha akkor meglátod hová kellene nézned. - Förmedtem rá és egy pillanatra még megengedtem magamnak, hogy elsötétüljön a tekintetem és a ragadozó a felszínre törjön. Imádtam játszadozni, majdnem annyira, mint gyilkolni, csonkítani vagy ölni. Mondjuk belegondolva ebben a sorrendben mind jöhet, örömmel teszem. A vámpír gyilkol, erre teremtetett és ennek eleget is teszek, méghozzá örömmel. Itt mindenki csupán egy aljas senki és ha nem hajlandóak a tiszteletet adni akkor meghalnak, ennyire egyszerű, mint egy sakkmeccs, sose lehet tudni kit ütnek ki következőleg.
Őszinte leszek. Nem érdekel, hogy miért ölik ezek itt egymást. Rohadtul nem érdekelnek a négerek. Pont ugyanolyan ízük van, mint a fehéreknek. Egyetlen dolog miatt vagyok itt. Vagyis két dolog miatt. Szeretem a vért, és imádok érte ölni. Ez a kettő pedig kéz a kézben jár egy háborúban, én pedig gondtalanul sétálhatok a harctéren azzal a gondolattal, hogy tehetnek bármit, nem fognak nekem tudni ártani. Harcoltam már pár háborúban, öltem már épp elég embert, hogy ne zaklassam fel magam mindenféle erkölcsi kérdéssel. Felesleges. Az ember öl, vagy meghal. Ha szerencséje van, akkor a halála után is lesz majd lehetősége ölni. A látszatra nem különösebben adok. Félnek tőlem a bajtársaim. Bajtársak… rossz szó. Számomra ők a fejadagok. Egyiket sem tekintek testvéremnek, vagy barátomnak. Csak mert mellettem halnak meg, még nem lesz egyikük sem a testvérem. Volt már családom, csúnya véget értek, nem különösebben vágyom még egyre. Így történik az is, hogy nem figyelek magam elé, ha valaki jön felém, majd kikerül, vagy vállalja azt a kockázatot, hogy kitépem a szívét. Épp amilyen kedvem van. Meglepetten kapom fel a fejem, de nem azért mert belém jöttek. Most még talán el is engedtem volna az illetőt. Azért, ahogy hozzám szólt az a barom, aki nem tudott egy lépéssel odébb menni. Ökölbe szorítom a kezemet, készen arra, hogy átnyúlhassak a testén, de mikor megpillantom az arcán az ismerős vonásokat… egyszerűen csak felröhögök. – Nézzenek oda… ki hitte volna, hogy összefutok egy sorstárssal. – pillantok rá derűsen mosolyogva. Ha nem esik le neki, hogy miről beszélek, hát így járt. Majd rá fog jönni előbb-utóbb. – De még mielőtt belemennénk a részletekbe… - és tartanánk egy jóféle tea délutánt, csak elhagyva az angolok által magasztalt teát, előtte még el kell valamit intéznünk. Nem szeretem, ha a helyzet feszült, és nem szeretem, ha így szólnak hozzám. Vámpírt pedig rég öltem, és nem hinném, hogy szeretné, ha általa éleszteném újra ezt a régi rossz szokásomat. – Kérj bocsánatot. Kérj bocsánatot és megfontolom azt, hogy életben hagylak. – pillantok rá komolyan, láthatja, hogy nem vicceltem. Háború ide, vagy oda, megvannak az embernek a saját gondjai. Ő kiválthatja ezt egy egyszerű bocsánattal.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
A poszt írója ♛Philip Normann
Elküldésének ideje ♛Vas. Szept. 20, 2015 7:04 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Darius & Philip
i'll whisper a secret
Ez a háború is egy a sok közül, polgárháborúk, szinte mind reménytelen hülyeség. Fellázadnak a kis pondrók a nagyhatalmak ellen, majd kiderül elég hamar, hogy pár vasvilla, néhány puska és szurony nem elég ahhoz, hogy nyerjenek a bombázók és egyéb harckocsik ellen. De tény, lelkesedésük elismerő, nem adják fel, szinte sosem, pedig eddig leginkább a kudarcaikról lehetett hallani. Én ebből azonban hatalmas előnyt húzok, a sok halott és sérült, mind-mind remek élelem forrás, nem kell keresni, nem kell vadász és a legkisebb erőfeszítés nélkül terülj-terülj asztalkám van. Nem tisztelem ezeknek az életét, mind csak edények, azért vannak, hogy engem szolgáljanak ki, persze akad egy-egy igen érdekes vagy mókás figura, de a legtöbbjük unalmas, harci hévvel és félremagyarázott információkkal van tele. Ebben a legjobb az, hogy tele van vérrel és nyugodtan lehet hódolni a gyilkolás élvezetével, mert itt ez a lényeg, megcsökkenteni az ellenfél haderejét még ha ez a leglehetetlenebb küldetés is. Mikor nekem jön az a félnótás egyenruhás majom igencsak felhúzom magam, utálom, ha nem figyelnek az orruk elé és nekem jönnek, nem szeretek felesleges energiát fektetni a megleckéztetésükbe. Ám mikor megfordulok és szembe találom magam a férfival szinte azonnal szembetűnik a hibátlan arcforma, az aura ami jóllakottságtól fényes és duzzad az erőtől annyira. -Én se hittem volna, hogy lehet még egy vámpír a közelben, de tudod, sok jó ember kis helyen is elfér, épp ezért fogsz gyorsan eltűnni innen, a jó emberek már kihaltak. - Vicsorítom ki megnyúlt szemfogaimat vigyorommal.Öltem már vámpírt, örömmel tettem, nekem nincsenek barátaim, fajtársaim, Én magam vagyok és nem érdekel ki kerül utamba, ha nem szimpatikus hát halállal lakol, ilyen egyszerű az egyenlet. -Bocsánatot? Én? Tőled? na arra aztán várhatsz haver, aki itt bocsánatot kér majd, az te leszel, még pedig az előtt, hogy a szart is kiverem belőled. - Nem szokásom mérlegelni, hogy a másik fél erősebb-e nálam, ha valami zavar azt elpusztítom, édes nem? Nem a kor számít, hanem az erőnlét, a tápláltság és a vér iránti küzdő szellem, Én pedig imádom a vérontást. -Felnyalatom veled a talajt Öcsi, ezt veheted ígéretnek! - Vigyorogtam rá szinte űzött tekintettel.
Volt már részem háborúban, mint ember, mint vámpír, jól tudom, hogy mivel jár, jól tudom, hogy miként zajlik. Mondhatni, ebben nőttem fel. A kardom volt az, amivel szolgáltam másokat, majd azáltal is haltam meg. Akkor pedig mondhatni megfogadtam, hogy többet nem fogok szolgálni semmit és senkit sem. Furcsa egy érzés kerített hatalmába. Mintha felszabadultam volna. Hirtelen megszabadultam minden elvárástól, minden kötelességtudattól és… és most itt vagyok. Ők ölik egymást isten tudja miért, én pedig táplálkozhatok a vérükkel. Ennél jobb üzlet nincs is. Tulajdonképpen gyakrabban is egymásnak eshetnének ezek a vadbarmok. Élek már egy ideje, az ilyen emberi csatározások legalább kicsit feldobják az örökkévalóságot. -Nézőpont kérdése. – rántom meg a vállamat kissé nemtörődöm módon. Soha nem gondoltam jobban bele, hogy mi is tesz valakit jóvá. Jobban érdekel, hogy mi tesz valakit élővé, elvégre belőlük táplálkozom. Legyen az jó, vagy rossz, nem érdekel. Nem oldozom fel a bűneik alól őket, egyszerűen csak fogom és végzek velük. – De még nem áll szándékomban távozni. – mosolygok rá. Nem is értem, hogy mi baja van ennek a féleszűnek. Ez a nagy háború, legalábbis most ezt mondják róla, aztán kitudja, egy évszázad múlva már nem is emlékeznek majd rá. Mindenesetre, én szeretném kihasználni, hogy legálisan ölhetek meg másokat. Kevésbé szórakoztató ugyan, de…azok a meglepett pofák, mikor szíven lőnek és látják, hogy csak mész feléjük… az remek egy érzés! - Akkor miért kérjen tőled bocsánatot az ember? – értetlenül pillantok rá, de végül csak felsóhajtok. – Tartogasd ezt annak, akinek ártani is tudsz. – mondom vigyorogva, ahogy megpaskolom a vállát. Nem fog megijeszteni, én nagyjából ugyanígy beszélek mindenkivel, akit megakarok ölni, és ha ez a fickó így folytatja, akkor tényleg komolyan fontolóra is veszem, hogy kicserélem egyes testrészeit. Nem tartom magam alapvetően egy túlzottan agresszív embernek. Akkor ölök, ha éhes vagyok, illetve, ha olyan kedvem van. Kicsinyes dolgok miatt még nem veszek el életet. Általában. - Pedig azt hittem okos egy vénember vagy… - csóváltam meg a fejemet kissé lemondóan, majd komoly pillantással néztem fel rá. – Hülye barom. – ahogy ezt kimondtam, lendült is a kezem, hogy egy igen erős jobb horoggal terítsem a földre. – Gyerünk, kelj fel, ennyire könnyen nem öllek meg. – a kezemmel mutatom is, hogy pattanjon fel, mert nem fogom ilyen könnyedén kivégezni. Előbb kicsit móresre tanítom.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
A poszt írója ♛Philip Normann
Elküldésének ideje ♛Szomb. Okt. 03, 2015 9:55 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Darius & Philip
i'll whisper a secret
Egyértelműen az emberi faj ha így folytatja szolganéppé fog válni. Most még talán úgy hiszik Ők az egyetlenek kik az értelem csúcsán foglalnak helyet. Nevetséges, hogy mennyire együgyűek, fejlődésképtelenek, egyszerűen a halál lenne számukra az egyetlen megváltás. Nem hiába vagyunk mi, vámpírok, írtjuk ezt az alantas fajt, az embernek lejárt az ideje, a sok háború, a sok egymás iránti gyűlölet, mind felesleges dolog, ha felérnének hozzánk tudnák, az érzelmek feleslegesek, nem érnek semmit, túl kell élni, nem könyörülni, nem bosszankodni, nem gyűlölni és még inkább nem szeretni, ezek teszik őket olyan alantassá amilyenek. A háborúk, kívülről oly nemesnek látszanak, teli hazaszerető honfitársakkal, az ártatlanokat oltalmazó hősi katonákkal. Micsoda vicc, de tényleg, ezekben a kis férgekben semmi hazaszeretet nem bújik meg, ezek csupán ölni akarnak, vadságukat kiélni másokon, szabadon, engedéllyel ölni és fosztogatni. Ezekben semmi nemesség nem bujkál és a háború is csak arra van, hogy a saját szakállukra dönthessenek, de ezzel nekem semmi bajom, a sok szerencsétlen halála mind nekem szolgál vérrel és ha egy-egy nagyszájú nem tetszik akkor magam is irtok egy keveset a soraikból, csupán kedvtöltésből. -Ez igaz, az Én nézőpontomból sose létezett a jó, de a rossz sem, mert ha az egyik nem létezik a másik sem. - Bár lényegtelen abból a szempontból az egész, hogyha valakit megölök akkor mindegy milyen volt, mert a vére ettől még ugyanúgy édes és erővel teli, nekem pedig csak ez számít, hogy fel legyek töltve energiával, erős és gyilkos legyek. -Hát ez baj, először nekem jössz aztán elkezdesz itt kakaskodni, mint egy féleszű idióta, szerintem kettőnk közül neked kellene odébb állnod. - Közlöm tényszerűen, hangom hideg, kimért, még nem igazán vagyok dühös, sem kimondottan ideges, elég nyugodt tudok maradni, ha belém kötnek, természetesen ez nem jelenti azt, hogy vér nélkül ér véget a beszélgetés. -Hogy miért kérjen tőlem akkor bárki is bocsánatot? Csak, elég ennyi? - Vigyorgok. A jobb horga meglepetésként ér, de nagyon amatőr húzás volt, földre kerülök majd rögtön fel is pattanok és a háta mögé lépve belerúgok egyet a gerincébe amitől most Ő kerül a földre, felröhögök egy pillanatra, ez tetszik, sokkal jobb, mint egy halandót el tenni lába alól, ebben legalább van némi kihívás. -Szükség van egyáltalán arra, hogy ellenkezz? Nem lett volna jobb elhúznod a francba? - Természetesen tudom, hogy nem ment volna el, jobb is így, már rég volt egy kis izgalom ebben a csendes kis háborúban, hulljon a férgese!
Az ok igazából soha nem lényeges. Senki sem azt keresi, hogy miért van értelme egy háborút kezdeni, hanem azt, hogy mikor kezdhet. Az ok innen nézve nem fontos. Egy szikra kell csak, hogy lángba boruljon minden, aztán az, hogy miért is folyik a háború, már háttérbe szorul. Hányan haltak meg azt kiáltva, hogy béke? Békére vágyik az ember, mégis folyvást csak vért ont, hol ezért, hol azért az elszenvedett sérelméért. A megoldás egyszerű. Hagyják a felesleges képmutatást és vállalják fel magukat. Háborúzzanak, öljék egymást halomra, de hagyják a nevetséges és átlátszó indokaikat, úgy sok felesleges kérdéstől fognak megszabadulni. Én pedig több vérhez jutok, ezzel csak mindenki nyer. A vér attól még vér marad – rántom meg a vállamat. Szerencsére nem attól függ az ízük, hogy mennyire voltak lelkiismeretes emberek a rövid és jelentéktelen életükben. Ha ettől függene, akkor mindenki rohadna belülről, és nem csak képletesen dobálóznánk ezzel. Te valami buddhista vagy? – már csak a gondolat is fintorgásra késztet. Utálom az ilyeneket. Akik csak a jóról és a rosszról tudnak papolni, vagy épp azzal nyugtatják magukat és a hallgatóságukat, hogy a léleknek nem ez számít, hanem valami teljesen más baromság. Nem tudom miért foglalkoznak ezzel ahelyett, hogy csinálnának valami értelmeset. Elvesztegetett évek az amúgy is rövid életükből. Öreg, tekintélyest kort értél már meg emberként is, ne akard ezt most tönkretenni – barátságosnak hat a mosolyom. Ez inkább tanács. Hagyja a sértett büszkeségét és egyszerűen csak kérjen bocsánatot. Élhet tovább, ha megteszi, na persze ellenkezhet is, de… szerintem ő is jobban szeretne élni. Másnak talán. – rántok a vállaimon egyet, a szám sarka pedig mosolyra görbül. – De nem nekem. – és ekkor lendül az öklöm, hogy egy hatalmas ütést mérjek arra a fene nagy képére. Nem lett volna egyszerűbb csak annyiban hagyni a dolgot? Dehogynem! De neki muszáj volt járatnia a pofáját. Talán most megtanul kussolni. Nem számítok rá, hogy ilyen hamar fel kell, így még hátrafordulás közben ér a támadása. Vigyorogva állok fel, kiroppantom a hátamat és ismét szemben állok vele. – Nem is rossz. – de nem is elég. Közelebb kerülök hozzá, két ütéssorozatot mérek a testére, majd a jobbommal alulról indítva az álla felé ütök. Nem finomkodok, de nem is kell. Vámpírok vagyunk, messze nem olyan törékenyek, mint az emberek.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
A poszt írója ♛Philip Normann
Elküldésének ideje ♛Vas. Okt. 25, 2015 3:25 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
A háború emberi butaság, egy kitaláció amivel fedhetik valójukat. A háború mögé rejtik sötétségüket, egy átlátszó indokkal már ontják is társaik életét. A legtöbb tábornok, katona valahol őrült, megrögzötten gyilkol, élvezi, álcáját felhúzva úgy véli a háború takarja sötét életét, tévedés, egy igazi megfigyelő átlát a dolgokon. Az emberek nem nemes lelkűek, gyengék inkább, sokkalta gyengébbek, mint ezt láttatni hagyják. Nem merik felvállalni, hogy kicsodák, álruhába bújnak és teszik amit tenni akarnak, a hős gúnya pedig a sok balekot tévútra vezeti és hősként fogják tisztelni talán következőleg az Ő halálangyalukat. Érdekesek az emberek, jómagam alig emlékszem már arra milyen volt dobogó szívvel, önérzetlenül élni és a gyengék sorát erősíteni. Itt a háborúban vámpírként azonban mindent át lehet látni, minden hősiesség mögé be lehet látni, a mocskot és a sötétséget szintén észre lehet venni. Az emberek gyengék, halált érdemelnek, rövid, de fájdalmas véget. -Igaz, ebben igazad van, a vér az vér, de mindig édesebb, ha azt kionthatjuk saját magunk. - A háború áldozatai sem megvetendőek, de a vadászat az mindent leköröz. Érezni a félelmet, azt ahogyan menekülésre szánja el magát, igen, ez az amit nem lehet lecserélni holmi díszvacsorára a frontvonalon. -Ha Buddhista volnék megfontolnám, hogy életben hagylak, de mivel nem vagyok az, így erről szó sincs, ma nem vagyok kegyes hangulatomban Kölyök. - A pimaszsága feldühít, az viszont sokkal jobban, hogy képtelen kinyögni a bocsánat kérést, hisz Ő jött nekem, illik tehát, hogy elnézést kérjen aztán elkotródjon úgy, hogy többé ne akadjak össze vele, abból számára semmi jó nem sülne ki. -Igen, a korral jár a tapasztalat is, innen már érthető miért vagy ilyen magabiztos, fogalmad sincs kivel húztál ujjat és azt hiszed a melledet döngetve már el is dőlt a dolog, nos ki kell ábrándítsalak, azért tenni is kell. - Támadásba lendülünk már ha ezt nevezhetjük annak, nem adok bele mindent, de úgy érzem még Ő sem, élvezetes lesz, a végén pedig eldöntöm majd megölöm-e vagy sem. Először Ő lép, de nem sokáig várat magára a visszacsapás is. -Ne pofázz, küzdj! - Utálom a felesleges szócséplést főleg egy küzdelem során, tapasztalatlan fattyú, a szája jár ahelyett, hogy az ökle tenné ezt ilyen bőszen. Ütésének nyomán állkapcsom reccsen, felállok a földről majd egy jó irányzott helyre igazítással hagyom, hogy a csontok a megfelelő helyen forrjanak össze újra. Körözni kezdek körülötte majd felugrik és fentről éri a támadás, öklömmel a vállát találom el földre rántom súlyommal, a reccsenés valószínűleg a vállából hallatszott, talpra szökkenek és várom erre vajon mit lép, édes kis tánc ez, nem?
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-Ez a lényege a vadászatnak. – elvégre sokkal jobb minden olyan eredmény, amit saját magunknak köszönhetünk, nemde? Ezért érzi magát olyan jól az ember, ha tett valami igazán nagy dolgot. Amire majd száz év múlva már senki nem fog emlékezni. Én is voltam ember, tudom, hogy milyen. Viszont a halál… sokkal több lehetőséget tartogat, mint maga az élet, ami ha jobban belegondolunk, elég ironikus. – Bár téged nem nézlek vadásznak. Te inkább olyan… eszed, ami az utadba kerül típusnak tűnsz. – na persze tévedhetek is, sőt, esélyes, hogy tévedek. Az sincs kizárva, hogy tévedni akarok. Rég nem találkoztam magamfajtával, egy kicsit elszórakozhatok vele még mielőtt továbbállok. Kölyök? Annyival azért nem lehetsz idősebb, vénember. – vigyorgok rá. Nem tagadom, hogy jólesik az idegein táncolni, de … ez már előtte is így volt. Szeretem idegesnek látni az embereket, ha pedig én idézem ezt elő, az valósággal megrészegít. Könnyű uralkodni az ember felett, csak el kell érni, hogy nagyon erősen érezzen irántad. Onnantól zsinóron lehet rángatni. Ezt csinálom most is. – Remélem tudod, hogy eddig nem kedvellek túlzottan. Talán ideje lenne elbúcsúznod attól, amit életnek csúfolsz. – villantok rá egy ragadozó szerű mosolyt, ami már-már vicsorgásnak tudható inkább be. De elvégre, vadállatok vagyunk mindketten. A tökéletes ragadozók. Csak én szebb is vagyok. Van mire magabiztosnak lennem, elhiheted. – nem a vakszerencse volt az, ami egészen idáig életben tartott engem. Megküzdöttem azért, hogy élhessek. Emberi életemben is, épp eleget küzdöttem, hogy úgy döntsek: nem akarom nélkülözni az életemből továbbra sem. A harcnak van egyfajta mámorító érzete, minden egyes csepp kiontott vér csak még inkább erővel tölt el. Meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy úgy néz ki, mint valami aszott hulla, egész gyors. Nem számítok arra, hogy felülről támad, így földre tud vinni, ráadásul a vállamban is roppannak a csontjaim, mire felmordulok, de egyből fel is állok. Nem adom meg azt az elégtételt, hogy a földön maradok. Megmozgatom a vállamat, várok egy kicsit míg legalább annyira helyre nem jön, hogy tudjam ismét mozgatni és egy elismerő pillantást vetek rá. – Elismerem, egész gyors vagy. De ez most nem lesz elég. előrelépek és a térdét rúgom meg, hogy megrogyjon, majd a vállánál megragadva húzom őt közelebb, hogy a térdemmel az állát találhassam el. Nem támadok újra, egyszerűen csak lelököm őt a földre és mosolyogva nézek rá le. – Megkíméllek, ha feladod. – egész jól küzd, ha feladja, talán elgondolkodom annak az eshetőségén, hogy nem fogom darabokra tépni.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
A poszt írója ♛Philip Normann
Elküldésének ideje ♛Vas. Dec. 20, 2015 8:22 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Felmorranok a pofátlanságán. Nem kimondottan vagyok oda a szedjük szét egymást csak mert akkora az egónk, hogy az eget verdesi, de olykor ez mégiscsak muszáj. Van ami azért sérti az Én önérzetemet is. -Igen, a vadászat lényege az, hogy magunk terítsük le az áldozatot, ez gondolom még a magad fajtának is egyértelmű. - Egy vámpír amúgy is csak a gyilkolásra van teremtve. Azért lettünk, hogy megritkítsuk a szánalmas emberektől nyomorgó bolygót. -A látszat olykor csal. - Én a helyében az efféle megjegyzésekkel tartózkodnék. Látszik, hogy rég volt már fajtabelivel egy légtérben. Mi tagadás Én sem futottam mostanság össze egyel sem, lefoglalt a pipogya emberek közt dúló harc, aminek annyi értelme sincs, mint még egyszer belelőni a döglött állatba. -Nos akkor elég jól tarthatod magad. - Nem, még nem vagyok ideges, ez csak szópárbaj, ezen semmi nem áll vagy bukik. Ha ideges leszek, azt azért észre fogja venni. Nem különösebben érdekel, hogy talán években számolva idősebb lenne, nem a kor a döntő hanem a harc közben tanúsított fegyelem és óvatosság. Márpedig ebben halálosan jó vagyok. Érdekes az, hogy ezt a nagyszájút még senki nem akarta eltenni láb alól, pedig nem hiszem, hogy bárkinek is hiányt okozna, ha csak úgy eltűnne. -Egy másodpercig sem az volt a célom, hogy megkedvelj. Az élet pedig igazán csavaros, lehet, hogy éppenséggel ma Te búcsúzol el tőle, bármi lehet. - Vicsorgására szintén hasonlóan válaszolok. Az emberek által nyújtott küzdelem nem más, mint bábuk ledöntése, nem élvezetes, nincs benne kihívás, nem kell erőt használni, egy vámpír küzdelem már annál inkább követel erőt és kitartást. -Bizonyára, de ne hidd, hogy Én eddig csak a szerencse útját követtem, valamiért még mind a ketten itt vagyunk és tapossuk ezt a sárgolyót. - Belevágunk a küzdelembe, csontok törnek, inak szakadnak, de egyre csak erősebbnek érzem magam. Utolsó rúgása földre visz. Elhangzik a "megkíméllek, ha feladod" duma és Én képtelen vagyok mást tenni, mint nevetésbe kezdeni. Mélyről jövő kacagás az egész miközben vércsík csordogál a szám széléről. Feltápászkodom és egy groteszk helyzetben megállva nevetek tovább. Hogy mégis min? Fogalmam sincs, de azt hiszem ezen az egészen már csak kacagni lehet.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Egy magamfajtának? – kérdeztem vissza kissé meglepetten, de mosolyogva. – Nem sok magamfajtával találkozhattál, ha még mindig élsz. – az már egy teljesen más kérdés, hogy nincs több olyan, mint én. Olyan, hogy magamfajta nem létezik. Erre bizonyíték, hogy még mindig él. Egy hozzám hasonló már rég darabokra tépte volna amiatt az indokolatlanul nagy pofája miatt. Nem, azt azért nem hinném. – ráztam meg a fejemet vigyorogva. – Nem mintha számítana. – vontam aztán meg a vállamat. Nem ismerem őt és nem is túlzottan vagyok oda azokért, akik azt hiszik, hogy néhány ostoba és gyenge ember megölése többé teheti őket. A trükk ugyanis itt mutatkozik meg. Nem arra kell törekedni, hogy jobbak legyünk náluk. Ez alapból így van, szemmel látható. A halhatatlanság jól áll, ez vitathatatlan. –értettem vele egyet. Jól néztem ki, ezt kár lenne tagadni. A megjátszott szerénység rosszabb, mint az önteltség én pedig nem játszom meg magamat. A természet igen kegyes volt hozzám, ez róla már kevésbé mondható el. Bár a karakteres egy pofája van, azt meg kell hagyni. Rossz döntés. Már, ha engem kérdezel. – sokkal jobban jár azzal az ember, ha jó viszont ápol velem, mert ellenkező esetben kissé… agresszív tudok lenni. Soha nem a hidegvéremről voltam híres, én azt vallom, hogy csak a halott ember nem okoz gondot. – Jól van, inkább öljük meg a másikat, mert ez kezd kínossá válni. – a felesleges szópárbaj kezd az idegeimre menni és jól láthatóan nem is vezet sehova. Nem mintha amúgy az lenne a célja ennek az egésznek, hogy valamiféle rejtett értelmet véljünk benne felfedezni. Egy percig sem hittem. – ráztam meg a fejemet. Kár,hogy ez rajta nem fog most segíteni. Kevés vámpírral találkoztam ebben az évszázadban, igazi felüdülés volt végre olyasvalakivel harcolni, aki kihívást jelentett. Már kezdtem unni az emberek döbbent arcát, mikor azok rájöttek, minden erejük és minden tudásuk kevés, hogy megóvják magukat tőlem. Először kissé meglepetten veszem tudomásul, hogy elkezd nevetni. – Megölted a pillanatot. –húztam el a számat kissé kelletlenül, majd közelebb léptem hozzá, de ezúttal nem tettem semmiféle támadó mozdulatot. – Darius. – nyújtottam felé a kezemet. Ennyit megérdemel, hogy tudja a nevemet. Már is adtam egy kis értelmet az életének.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
A poszt írója ♛Philip Normann
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jan. 09, 2016 7:41 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
-Igen, tudod, a magadfajta arrogáns bunkó félék, akik nincsenek tisztában azzal, hogy csak mert nagy a szájuk még nem biztos, hogy pont annyira tökösek is. - Vonok meg a vállam egy vigyor kíséretében. Kóstolgatjuk a másikat, de igazán még egyikünk sem lép, szerintem mind a kettőnknek felemelő érzés, hogy nem pipogya halandók kötnek belénk hanem egy fajtánkbeli. Bár meg kell hagyni, hogy azért bennem van az, hogy pontot tegyek az i-re és megmutassam ennek az alaknak, hogy nem jó vámpírba kötött bele. -Vagy éppenséggel eléggel találkoztam már, hogy épp tudjam miről is beszélek. - Mondom ki egy kevéske kételkedés nélkül. Találkoztam már hozzáhasonlóakkal, igaz, rajtuk látszott, hogy tapasztalat az egy deka sem fordult még bennük, ebben az alakban azonban abból jócskán akad, talán épp ezért álltam le vele "beszélgetni" mert ennyire még épp érdekesnek találtam. -Számítani nem számít, ezeket a porszemeket csak le kell fújni a sakktábláról. - Az emberek már csak ilyenek. Annyira haszontalanok, gerinctelenek, álszentek, hogy a saját fegyverük maguk ellen fordul, és könnyen meg lehet ölni őket, igazi kis senkik, még csak élvezet sincs abban ha kioltjuk az életüket. -Azért el ne szállj magadtól Ficsúr. - Röhögtem el magam. Egy vámpírnak nem a külseje az elsődleges hanem a védelme és a harcképessége, a külső megtévesztésre alkalmas pár emberi lotyóval szemben, de másik vámpírral szemben csak az erő használ. -Igen, nem igazán van kedvemre a locsogás. - Vallom meg Én is. Kicsit sem szégyen bevallani, hogy élvezem azt, hogy végre egy normális ellenfél akadt az utamba. -Nos Te sem tűnsz egy elesett szerencsétlennek. - Igaz, ami igaz, valamiért mind a ketten itt vagyunk már elég hosszú ideje, ez pedig nem más, mint a kitartásunk és a kegyetlenségünk. Azért ez épp elég elismerő, nem? Végül elnevetem magam, egy görcsös röhögés tör rám ennek az egésznek az abszurditásán. Itt dumálunk az életről meg az emberekről, te szent jó isten, hát mennyire irreális már. Mikor odalép és kezet nyújt elfogadom és a nevetést abbahagyva magam is bemutatkozom. - Philip - Ennyit megérdemel, ha már ennyire jót szórakozhattam rajta. -És most Darius? - Nekem aztán semmi kedvem kinyírni a kölyköt, egészen megkedveltem a csavaros észjárásával együtt, holtan nem lenne ennyire izgalmas, szerintem akár mind a ketten megférhetünk a seregben.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Az arrogáns bunkót még lenyelem, nem te mondod először, na de, hogy töketlen? –megjátszott felháborodás volt a hangomban. Ennyire azért nem ütött szíven a dolog. Nem valószínű, hogy tudja miről beszél, talán van egy kis mentális problémája. Vagy elég nagy, ha képes sértegetni. Ez mondjuk tetszetős. A legtöbb szarházi összehugyozza magát. Lehet. – vonom meg a vállamat. – El fogom veszteni a fonalat, úgyhogy hagyjuk is! Elég belőlem, beszéljünk most rólad! – mosolyodtam el, ahogy végignéztem rajta. Fingom nincs, hogy honnan szalajtották őt. Akárhogy is, kemény egy népség lehet, legalábbis úgy nézett ki, mint akit nem kell félteni az éjszakától. Kíváncsi lennék ki próbált meg mosolyt kanyarintani az arcára egy késsel. Megátalkodott embergyűlölő vagy, mi? Mondd csak, ők próbáltak meg… tudod, mosolyt varázsolni a képedre? – böktem a vágások felé az arcán. Biztos van valami jó sztorija arról, hogy mi is történt. Nagyon remélem, hogy nem valami béna borotválkozási történet lesz, mert akkor szörnyen csalódott leszek. Ficsúr? – a felháborodás most teljesen őszinte volt a hangomban. Még, hogy én ficsúr? Távol álltam tőle. Férfi voltam. Ebben a korban még inkább, mint bármelyikben. A halhatatlanság pedig… nos, ki hitte volna, hogy fiatalon tart? Ha ez az átlagember tudtára jutna, biztosan halomra ölné egymást a sok idióta. Látod, már is egyre jár az agyunk! – soha nem tudnék leülni egy asztalhoz és békésen elteázgatni órákon át valakivel. Nem nekem találták azt ki. Alapból nehezen bírom ki, hogy tétlenül megüljek a seggemen, a teázgatás pedig… ennyi erővel szoknyát is húzhatnék, nagyjából annyira férfias. Nem véletlen, hogy az uraságok űzik ezt csak. Biztos az elhagyott töküket siratják közben. Ez kedves. Már-már fájna érted a szívem! – vigyorodom el. Ez persze csak vicc. Nem is ismerem. Alapjaiban véve kevés embert ismerek. Megesik, hogy néha egy-egy csapathoz hozzácsapódom, de ott előbb-utóbb szabályokat hoznak, azokat pedig én annyira nem szívlelem. A szabályok nélküli élet az egyetlen, amit életnek lehet nevezni, nemde? Meg nem mondtam volna. Nincs olyan Philip-es fejed. – nem mintha ez a fajta tudományom olyan elképesztően biztos lábakon állt volna. Szeretem megtippelni az emberek nevét az arcuk alapján. Őt Donald-nak, vagy Jimmy-nek mondtam volna inkább, a Philip szerintem soha az életben nem jut eszembe. Gyere, nem messze van egy kisebb település. Olyan sört adnak az ottani kocsmában, hogy padlót fogsz tőle! Ha van egy kis szerencsénk, akad ott egy-két szemrevaló hölgy. Ha nincs… a bányarémeknek is lehet jó ízük. –vonom meg a vállamat mosolyogva. A vér az vér, a lényeg, hogy emberi legyen. Nem is értem, hogy képes valaki állatokra vadászni. Undorító. – Na mit mondasz, Philip?
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
A poszt írója ♛Philip Normann
Elküldésének ideje ♛Vas. Jan. 24, 2016 12:16 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
-Ne tégy úgy mintha ez megérintett volna. - Csóválom meg a fejem. Na mondjuk ettől még nem vélem úgy, hogy ne volna töketlen, nem minden a fellépés, az egy dolog, csupa színház, a tettek már mutatják valakiről, hogy megéri-e életben hagyni vagy éppen tisztelni, jelenleg semmit sem tudok erről a fickóról, kiváltképp csak annyit, hogy oda van önmagáért meg vissza és a külső alapján inkább ad az imidzsére mint arra amire hivatott egy ragadozóként, de persze ez csak megítélés, hogy amúgy milyen, azt nem tudhatom. -Nem mondhatnám, hogy van mit rólam tudni. - Az emberi éveimet inkább kukáztam, semmi szükségem rájuk, vámpírként pedig tettem amit tennem kellett, jó pár hulla és eltűnés van már a nyomomban, az, hogy milyen vagyok, változó, egyszer ilyen egyszer olyan, de egyik sem egy barátságos alkat. -Félre értesz, nem gyűlölöm őket, csak megvetem, nem érnek fel hozzám, egyik sem. Ez pedig - mutatok a két sebhelyre - még satnya emberi életem egyik állomása, útban voltam valakiknek, hát igyekeztek eljátszadozni velem még mielőtt megölnek, később eljátszadoztam velük Én is, most így visszagondolva elég hosszú és unalmas játék volt, persze nekem sikerült ami nekik nem, megöltem őket, röviden ennyi. - Persze a vámpírság meghagyja emberi létünkben szerzett sebhelyeink így Én sem vagyok már valami szívtipró, de miért is kelljen, hogy ez érdekeljen? Ölni vagyok itt nem pedig bájcsevegni. Az efféle majomkodás maradjon meg az ilyeneknek, mint Ő. -Az. - Kurta válasz kurta kérdésre. Egyelőre egy ficsúrnak látom, ha nem szeretné, hogy ezt lássák benne, akkor nem kellene úgy viselkednie stb stb..na, de ez nem az Én dolgom, meg hát mit érdekli Őt az Én véleményem? Könyörgöm, lassan úgy viselkedünk itt mint két pszichológus és fejtegetjük a másiknak a múltját. -Lám, találtunk valami közöset, hogy mik vannak. - Vigyorodom el. Az hiányzik még, hogy bájcseverésszek órákig, mint az asszonyok, hát abba szerintem bele is pusztulnék, nem nekem találták ki a nyugton létet, Én mindig igyekszem tenni valamit. A nők alanyi joga elbaszni az időt minden hülyeséggel, na meg hát azoknak a lócitromoknak akik úgy vélik övék a pénz a föld, a háború és ráérnek cseverészni, fatökű barmok. -Kösz, hogy elmondjam neked sem igazán Darius kinézeted van, ha megbocsátasz, inkább olyan Simon vagy éppen Bob, jaja, inkább Bob. - Ha már itt tartunk, bár ez inkább már csak szemétkedés, hogy úgy mondjam, kóstolgatás, de nem hiszem, hogy ezek után egymás torkának ugranánk, az olyan elcsépelt lenne. -Ez egy jó ötletnek tűnik, bizonyára akad ott bőven nő is. - természetesen a vérért semmi másért, hosszú ideje le nem feküdtem egyetlen egy nővel sem, minek? Amelyik hagyja az egy lotyó, amelyik meg nem az addig visítozik amíg beszakad a dobhártyám, ha meg megigézem akkor olyan készséges lesz, hogy unalmassá válik...nehéz nekem megfelelő nőre akadni, így hát nem is keresem. -Induljunk, azt mondom. - Hát jobb, mint hallgatni ezeket a bélférgeket, hogy Ők mennyire nagy stratégiával álltak elő és, hogy hamarosan biztos győzedelmet aratnak...hát, erre inkább már nem mondok semmit.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Pedig megérintett. Bár igaz, nem kéne, hogy… így legyen. – elvégre ki ő? Egy senki. A számomra biztosan, és ha ma megölöm, akkor még inkább az marad. Nem szoktam megjegyezni az embereket, akikbe botlok. Se a nevüket, se az arcukat. Miért tenném? Mind meghalnak, néhányukat én ölöm meg, másokat meg valami más. Vagy valaki más. Sejtettem, hogy elég unalmas vagy. – húztam el a számat. Én a nap végéig tudnék beszélni a vadászataimról. Na meg ott van az is, mikor rám vadásztak. Egy tömeg feldühödött ember, akik karókkal és fáklyákkal a kezükben szegődtek a nyomomba. Mindez csak azért, mert néhány lányt holtan találtak meg a főtéren. Sok hűhó a semmiért! Szép dolog a bosszú, mi? Kár, hogy te nem leszel tőle szebb. Már ne vedd sértésnek. – igazán karakteres egy pofát biztosít ez neki. Nekem leginkább csak sebhelyek maradtak az előző életemből, az arcom megmaradt olyannak, amilyen mindig is volt. – Enne ellenére, csak az emberek maradtak, akik… felérhetnek hozzád. a többivel én magam nem szívesen kezdek ki. Rühellem őket. A boszorkányok hazugok és fanatikusak, a vérfarkasok pedig büdösek és túl sok gondot okozhatnak, főként teliholdkor. Az ember viszont… ők egyszerűek, finomak és igazán szórakoztatóak is tudnak lenni, ha az ember megfelelően áll hozzájuk. Szívesen befejezném a félbehagyott munkát az arcodon. – mosolygok rá. Sőt, ha már jobban belegondolok, a beleit is örömmel tenném közszemlére. Nem szeretem, ha sértegetnek, sokkal kevesebbért is öltem már. Jobban belegondolva, kezdem azt hinni, hogy nincs is olyan dolog, amiért még ne tapadt volna vér a kezemhez. Ingerlékeny vagyok, könnyű felbosszantani. Cinizmust vélek felfedezni a hangodban, pajtás! Csak óvatosan vele! – figyelmeztetem bájosan mosolyogva. Nehogy a végén még kedvem támadjon meglékelni a fejét. Nem én lennék az első, aki ezzel próbálkozik, de szól mellettem egy elég nyomos érv. Ez én magam vagyok. Ha megakarom ölni, akkor meg is fogom ölni. A természet törvénye. A szavaira csak megrántom a vállamat. Bob… még, hogy Bob! Jó vicc. Nem valami vidéki paraszt vagyok, aki a helyi kocsmában issza el minden pénzét és eszét. Az utóbbi mondjuk igaz is lehetne, de itt ennek vége is. Háború van, Philip. Ilyenkor virágzik az üzlet! – a katonáknak szükségük van arra, hogy a másik fegyverük is elsüljön. Erre nem jók az erkölcsös hölgyek, erre bizony azok a nők jók, akik űzik az ősi mesterséget. Soha nem volt bajom a prostituáltakkal, kedvelem őket. Gyere, mutatom az utamat! Próbálj meg lépést tartani velem! – vigyorgok rá. A vámpírlét egyik nagy előnye, hogy nem kell az utazás viszontságaival foglalatoskodnod. Másodpercek, esetleg percek kérdése, míg eléred a célodat. Ez esetben talán egy perc sem, mire megérkezünk a faluba, és már be is nyitok a kocsma ajtaján. Hé, Mary, a különlegességet akarjuk a barátommal! – szólok oda a hátsó ajtónál álló hölgynek, miközben helyet foglalok a pultnál. Egy biccentéssel veszi tudomásul, amit mondtak és eltűnik az ajtó mögött, hogy teljesítse a kérésemet. Nézzenek oda… katonák mindenhol. – mormogom, mikor vetek egy pillantást az asztaloknál ülő társaságra. Háború van. Ilyenkor szerencsés dolog kocsmát vezetni. Na persze, könnyen fordulhat a szerencse.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
A poszt írója ♛Philip Normann
Elküldésének ideje ♛Csüt. Május 12, 2016 12:02 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
-Megérintett? Borzalmas lehet, tényleg, részvétem. - Forgatom a szemem. Általában sikerül elkerülnöm a többi vámpírt, de van, hogy néha egy-kettőbe belebotlok, akkor csak remélni tudom, hogy nem ekkora seggfejekbe botlom, mint Ő itt. Na, de a szerencse forgandó, nem? Talán következőleg más lesz a helyzet és nem egy ilyen egocentrikus kerül az utamba. -Az unalom olykor jó, addig se szúrnak szíven míg nem tudják, hogy te szívtad ki a szomszéd Júliska lányának a vérét. - Persze voltak nekem is izgalmas kis vadászataim, összetűzéseim és megannyi kaland meg minden, de elmúlt, a múltat pedig nem háborgatjuk. Szeretek a jelennek élni, habár a jelenlegi kis találkozást szívesen átugornám már, se neki se nekem nem tesz jót, ha itt egymás torkának ugorva jelenetet rendezünk a sapkás buzgómócsingok előtt. Nem bírná a pici szívük feldolgozni és kereshetnék más szórakozást, márpedig imádok a háborúban játszani, mindig van vér, halál, erőszak, a kedvenc egyvelegem. -A szépség még nem juttatott több vérhez és a szépség akkor kell, ha a fehérnép közelébe akarsz kerülni. - Dörmögöm. Nekem megfelel bármelyik ember vére és a ragadozó ösztönökhöz a szépség nem kötelező. Ha valakit elakarok kapni és megölni azt bárhogy is nézek ki megtudom tenni, ennyi, pont. -Nem érhet fel hozzám semmi sem. - Vigyorodom el, de valóban, az emberek kis hangyák a világban, a többi faj pedig nem jelent számomra akadályt, miért is jelentene? Ha kell összetűzésbe keveredem velük, ha kell kikerülöm őket, pofon egyszerű. -Kösz, de nem kell, szeretem a félbe hagyott dolgokat. - Milyen jó, hogy így kedveljük egymást, legszívesebben Én is átrendezném a csinos kis képét, de hát az nem volna maradandó, pedig jót tenne neki, leszállna a földre. -Valóban? Pedig azt hittem csak őszintén szólnak szavaim. - Vigyorodom el. Csak egy kicsi hiányzik, hogy valóban egymásnak essünk, mert lássuk be, amit eddig játszottunk az csak egymás kóstolgatása volt. Megnéztük az erőviszonyokat, felmértük mit tud a másik, de ha igazán egymásnak estünk volna valamelyikünk már rég halott lenne. -Virágzik mi? Akkor menjünk. - Vigyorgok és követem, nem sokára már egy kocsma előtt kötünk ki. Rég voltam nővel és rég ittam olyan vért, amit felkínáltak volna, elvenni könnyebb. Belépünk és mit ad isten a sereg nagy része épp el van foglalva azzal, hogy lehúzzon egy korsóval és valamelyik nő bájait nézze kimeredt szemekkel és oda engedje mancsát ahová általában a hálószobában szokás, tetszik a hely, épp annyira állatias, mint Én vagyok. A rossebb egye meg a tiszteletet és egyéb felesleges dolgokat. -Kíváncsi vagyok arra, hogy valóban akad-e bőven olyan, aki felkínálja majd a vénáját esetleg sokkal többet is. - A prostikat meg kell fizetni, Én pedig jelenleg nem tartozom éppen az arisztokrácia közé, egy katonának pedig a jussa nem valami sok. Bár egy kis delejezés és akár az egész kocsma az enyém, ennyit az emberekről.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Hajlamos vagyok a szívemre venni dolgokat. – vontam meg a vállamat kissé sajnálkozó tekintettel. Egész sokáig bírom röhögés nélkül, de úgy három másodperc múlva méretes vigyorra húzódott a szám. – Nehogy azt hidd, hogy hazudtam! De ne aggódj, ha magamra vettem volna, te most nem lennél ilyen jó bőrben, pajtás. – vigyorogtam rá. Ahogy elnézem, valaki előttem alaposan kezelésbe vette már így is a pofáját. Legalább megkönnyíti az ember dolgát, így lehet emlékezni a képére. Nem mintha számítana bármit is, aligha fogjuk keresztezni egymás útjait a továbbiakban. Ha mégis, akkor ott van még annak az esélye, hogy megöljük a másikat… megölöm őt. Rachel volt a neve, azt hiszem. – vontam meg a vállamat, és nem különösebben foglalkoztam azzal, hogy nem kérdezte. – Ki szúrna szíven? Az itt élő parasztok? Okosabbak ők annál. – az ember tanul, de csak a saját hibájából. Miután megöltem eleget a seggfejek közül, a többi már nem támadt rám, inkább hátráltak, míg haza nem értek. Szóval nem vagy válogatós. Én igen! Nem eszek meg minden szart, az én ízlésem kifinomult. Akit megtámadok, az akár veheti a dolgot bóknak is. – tapasztalataim szerint viszont általában nem szokták. Sikítanak, imádkoznak valamilyen istenhez, aki akkor sem segítene rajtuk, ha létezne. Ez a baj a vallással. Eleget éltem már, hogy tudjam, a legnagyobb hazugságokat hívjuk vallásnak. – Persze, ha te mondjuk a feketéket szereted… a te dolgod, nem vagyok előítéletes. Kedvelem a négereket. Bárcsak lenne mindenkinek egy! – sok rabszolgát öltem már meg, és sok rabszolgatartót. A legtöbbnek ugyanolyan íze van, a feketék többet küzdenek, ennyi az egész. Nem vagyok elkötelezett, nem valamilyen elbaszott erkölcsi dolog miatt harcolok, csakis azért, mert a háború megadja azt, amire a leginkább szükségem van: vért és szórakozást. Kurvát békeidőben is találok, de így harcolhatok anélkül, hogy fejvadászokat küldenek rám. Nem mintha nehézséget okoznának, de kezdenek idegesítővé válni. Szegény feleséged. Ez így nem éppen igazságos az asszonnyal szemben. – csóváltam meg a fejemet vigyorogva. Ha kiderülne, hogy volna felesége, na akkor talán tényleg letépném a búráját. Nem igazán értem, hogy egyesek közülünk miért akarnak mindenáron embernek tűnni. Mintha a szerelem, az önfeláldozás és a többi hasonló faszság megoldaná a halhatatlanság problémájukat. Ez meg a másik. Ez nem probléma. Ez áldás. Aki pedig ezt nem képes felfogni… megérdemli a karót. Csak felhorkanok a szavait hallva. Azt mondják, hogy az őszinte ember egyenlő a szadista emberrel. Ebben végül is van valami. Az őszinteség nem segít semmit, rombol. Azt szokták mondani, hogy a nagy szerelmeket a hazugságok teszik tönkre. Nos, szegény emberek azzal sincsenek beljebb, ha igazat mondanak, ugye? Szerencsétlenek arra vannak ítélve, hogy szenvedjenek olyan érzések miatt, amiket valójában nem is akarnak, csak szükségük van rájuk, mert nélkülük üresnek, és kevésnek érzik az életüket. Ami igaz is, de mindenhogy így lenne. A legegyszerűbb módja a pénzszerzésnek az, ha elveszed mástól. Persze, megdolgozhatsz érte, lehetsz tisztességes, de akkor elveszik tőled. – tőlem pedig nem szoktak csak úgy elvenni. Philip nevében nem nyilatkozhatok, de nem is igazán érdekel. Felálltam és a katonák asztalához sétáltam át. – Üdv, uraim! Ahogy elnézem, bőven van miből inniuk, nem hívnának meg engem, és a barátomat is egy körre? – összenéztek, majd pillanatok múlva kiröhögtek és intettek a kezükkel, hogy húzzak el. – Philip, lerendeznéd, kérlek Marry-t? – csak igézze meg, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, amíg ezeket a barmokat meg nem öljük. Folyton ezt csinálom, többször igéztem meg, mint dugtam meg a lányát. – Aztán csatlakozz hozzám, és az urakhoz! – megmarkoltam a mögöttem ülő katona vállát, mire a barátai egyből a fegyverük felé nyúltak, de megelőztem őket, a barátjuk feje előbb vált el a nyakától, minthogy lőni tudtak volna.
Kezdőlap
|| --- || 
|| 
