Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 05, 2014 4:19 pm
Ugrás egy másik oldalra



gratulálunk, elfogadva!


üdvözlünk itt!

Hát helló, szépségem. 31
Tudtam én, hogy meg kell hirdetnem ezt a pofit, hiszen annyira fantasztikus, hogy..  :szeri:
Aztán még azt is éreztem, hogy te le fogsz rá csapni és így semmiképp sem kell félnem a csalódástól, hogy ez a nőszemély eltűnik az életemből. Köszönöm szépen, hogy megalkottad.  :hatodjmeg:
Rátérve a karakterlapodra tökéletes azt adtad vissza, amire szükségem volt. Pontosan egy ilyen megtört lelket képzeltem el és az egész történet, ahogy összegyúrtad és kiegészítetted úgy volt tökéletes, ahogy volt. Szóval csak gratulálni tudok hozzá. 40 A fogalmazásodért még mindig oda vagyok, hiszen rendkívül egyedi és talán ezer közül is felismerném. 31 Igazán lebilincselő és változatos. 40
Na, de nincs más hátra, mint előre foglald le magadnak ezt a fantasztikus női arcot és utána pedig kezdődhet is a játék, amit én már alig várok! 31
Jó szórakozást kívánok! 40

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Nov. 02, 2014 3:10 pm
Ugrás egy másik oldalra



Caitlyn Stewart

[You must be registered and logged in to see this image.]
I'm battling my demons all alone. It's not really a battle though when you're losing, is it?

rejtett vizeken...



Teljes név: Caitlyn Stewart
Becenév: Cait, Aly
Születési hely: Mystic Falls
Születési idő: 1990. Feb. 19.
Play by: Danielle Panabaker
Faj: Ember (farkas génnel)
Érdeklődési kör: Szinte bármi, amivel képes vagyok elterelni a gondolataimat arról a borzasztó eseményről, aminek következtében elveszítettem mindenkit, aki számomra fontos volt. Illetve szeretném tudni, hogy pontosan mi történt és én miként éltem túl a dolgot.
Kapcsolat a családdal: Mindenki meghalt legjobb tudomásom szerint, de talán egy aprócska remény van arra, hogy valahol a nagyvilágban még él egy rokonom. Bár azt se tudom, hogy mi a neve, hol van és kicsoda ő, mivel csak a romok között egyetlen megégett fényképet találtam róla és semmi többet. De azt pontosan tudom, hogy soha se láttam őt élőben, hiszen azt a szempárt bárki képes lenne megjegyezni és felismerni.
Az a baj, hogy az emberek mindenkit az alapján ítélnek meg, amit látnak. Szinte esélyt se adnak arra, hogy valakit igazán megismerjenek, illetve olyan az egész, mintha félnének attól, hogy valakit közel engedjenek és rájöjjenek, hogy mi is lappang az "álarc" mögött. Mindenki azt hiszi, hogy erős és magabiztos vagyok, pedig ez talán csak részben igaz. Hiszen valójában nem találom a helyemet és szinte teljesen porrá zúzott ember vagyok, aki még azt se tudná megmondani, hogy miért kell fel nap, mint nap. Talán egyedül amiatt vagyok úgymond talpon, mert segíteni szeretnék másokon, mivel azért "élek", hogy az embereken segíthessek és könnyebbé tehessem számukra az életet. De ez talán a legfurább az egészben, hiszen nekem is segítségre van szükségem, hogy a tragédiát fel tudjam dolgozni. Emlékszem arra, hogy milyen boldog voltam. Szinte a nap minden egyes percében mosoly ült az arcomon, de ezt olyan hirtelen vették el tőlem, hogy szinte már olyan, mintha csak a képzeletem szüleménye lenne.
Nem szeretek másokra támaszkodni és nem igen kértem mások segítségéből se azok után, ami történt velem. Azt is mondhatnám, hogy nem nagyon vágyom mások sajnálatára, hiszen senki se lenne képes visszahozni azt, amit elvett tőlem az élet. Illetve azt hiszem a bennem tomboló fájdalmat és pusztítást a küzdő sportokban próbálom kiadni magamból, mert nem szeretnék senkit se bántani, de már néha magam sem tudom, hogy meddig fogom bírni ezt az egészet. Azt is mondhatnám, hogy a régi önmagam halovány emlékmása vagyok, de talán egy napon újra mosoly fog ülni az arcomon és talán visszakapom régi önmagamat, még ha nem is teljesen, de legalább részben.
Ami a külsőmet illeti. Voltam már szőke és göndör hajú, illetve volt már sötét hajam is. Nem nagyon szoktam feltűnően öltözködni. Sokkal inkább amolyan szürke kisegér típus vagyok, aki szeret beleolvadni a tömegben. Mintha nem szeretném azt, hogy valaki kiszúrjon magának és rájöjjön arra a viharra, ami legbelül tombol. A hajam közepesen hosszú és általában kiengedve hordom. Hmm sminkelni nem igen szoktam, de azt hiszem nincs is nagy szükségem rá, hiszen szerencsére ilyen téren szerencsés vagyok.

életem apró darabjai


[You must be registered and logged in to see this image.]

A boldogság egy pillanat alatt elszállhat, de vajon a pokol mennyi idő után engedi el az embert? Mennyi gyötrelmet kell kiállnia ahhoz, hogy végre szabadulni tudjon?

Ez is pontosan ugyanolyan nap, mint a többi az elmúlt 1 évben, vagyis nem teljesen.... Minden sivár és üres, mintha semmi se létezne, mintha nem én irányítanám a testemet. Minden egyes nap, amikor a tükörbe nézek, akkor felteszem magamnak a kérdést, hogy ki az, aki visszanéz rám? De a mai napig nem tudom rá a választ. Talán pontosan eltűnt azzal a robbanással együtt. Érzem, amint eme gondolatra a gyomrom görcsbe rándul és egy apró könnycsepp jelenik meg az arcomon. Csak nézem magamat a tükörben, s azt ahogyan az aprócska könnycsepp végig gördül az arcomon, majd pedig beleesik a vízbe. Gyorsan lehajtom a fejemet és megmosom az arcomat, mintha ezzel képes lennék visszatartani minden egyes könnycseppet, ami ezek után szeretne még felszínre törni. Lassan visszavánszorgok a szobámba. Keresek valami egyszerű, de kényelmes ruhát. Gyorsan magamra kapom, hiszen nem késhetek el a munkából, de előtte még valamit meg akarok tenni. Megigazítom a hajamat, majd pedig egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, mintha ezzel képes lennék legalább a jól megszokott álarcot magamra ölteni. Egy dolog nem volt hazugság a jelenlegi életembe, még pedig az, ahogy bántam másokkal. Hiszen továbbra se tudtam megvetni az embereket, sőt talán most még kedvesebb lettem velük, mint előtte voltam. Mintha szerettem volna őket megszabadítani a pokol mélységes bugyraitól, amik pillanatok alatt képesek behálózni az embert és szép lassan megfosztani mindentől, ami még a boldogságot jelentette számukra. Azt szerettem volna, ha boldogok annak ellenére, ha én nem is lehetek az.
Mielőtt becsukom a bejárati ajtót még utoljára körbepillantok, pedig pontosan tudom, hogy nem fogok senkit se megpillantani. Ez a ház üres és sivár, mint az én lelkem, lényem. Üres és megmentésért kiállt, amit senki se hall, de hogyan is hallhatná meg bárki, ha a sötétség újra és újra magába szippant elzárva a valóságos fájdalmamat a külvilágtól. Hamarosan már az autóban vagyok és fogalmam sincsen, hogy miért teszem. Talán azért, mert pontosan most egy éve történt az egész. Talán abban bízom, hogy ez végre segíteni fog. Talán végre itt lesz az ideje annak, hogy megnyíljak és beszélni kezdjek, hiszen még a pszichológusnak is alig mondtam bármit is. Úgy ülök ott mindig, mintha valami csodára várnék. Mintha abban reménykedném, hogy ő végre felébreszt és kiderül, hogy az egész csak egy rossz álom. De még mindig nem ébresztett fel és egyre inkább tudom, hogy ez a valóság. Lassan vezetek, hiszen a gondolataim csak úgy cikáznak, nem hagynak békén és soha nem venném magamra, ha esetleg valami balesetet okoznék az én extra labilis állapotom miatt. Végül megérkeztem ahhoz a bizonyos helyhez. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ki tudjak szállni a kocsiból és oda tudjak menni. Lassan sétálok és végül meg állok a romok mellett.
Semmi se változott az a nap óta. Még mindig mindenhol ott vannak a ház romjai. Lassan lecsukom a szemeimet és érzem, amint egy újabb könnycsepp végig folyik az arcomon. Tisztán emlékszem, hogy mennyire boldog voltam és mennyire vártam ez a napot, hiszen az előléptetésemet ünnepeltük meg, de még ennél is fontosabb volt az, hogy ekkor tartottuk meg hivatalosan az eljegyzésemet. Sok rokon és barát jelen volt és egytől-egyig mindenki meghalt. Mindenki akit szerettem, aki fontos volt számomra és a mai napig nem értem, hogy én miként élhettem túl. Mert tisztán emlékszem arra, hogy egyik pillanatban még bent voltam a konyhában, a következőben már az utcán találtam magamat. Mire körbepillantottam, addigra egy hatalmas robbanás rázta meg az egész utcát. Sikítottam és oda akartam futni. Ha akkor valaki nem állít meg, akkor valószínűleg az utórobbanásokba én is meghaltam volna. Egy-két sebet nekem is sikerült szereznem, de semmi komolyat. Eleinte nem igazán emlékeztem arra, hogy pontosan mi is történt. Azt mondták, hogy ez biztosan a trauma miatt van és ezt magam is tudtam. Utána meg nem igazán akartam emlékezni rá, csak hogy ez nem az én döntésem volt. Az élet újra belém döfte a tőrjét és kacagva megforgatta bennem minden egyes apró esetben, amikor a múlt történéseit megmutatta nekem. A szüleim, a barátaim, a húgom és még a szerelmem is elveszett pontosan azon a napon. Annak a napnak életem egyik legszebb napjának kellett volna lennie, de helyette életem legborzasztóbb napja lett. A rémálmaim okozója lett, hiszen minden egyes éjjel újra és újra látom a történéseket, mintha azt akarná valaki, hogy soha ne felejtsem el.
Összefonom magam előtt a karomat, hiszen a hideg szellő gyengéden cirógatja a bőrömet. Talán kabátot kellett volna vennem, de már mindegy. Már éppen megfordulnék, amikor hirtelen egy képre leszek figyelmes. Lassan átvágok a törmelékek között és az ujjaim közé fogom a megégett, megázott képet. Homályos, de még mindig jól ki tudom venni a szüleimet rajta. Van ott még egy pár, meg egy aprócska baba. Annak a babának már akkor is elragadó, babonázó szeme volt, de soha nem találkoztam még vele élőben. - Vajon a szüleim miért ölelgették ennyire boldogan? Mi lehet vele? Merre lehet? Talán van még egy élő rokonom? -Amilyen hirtelen támadnak ezek a gondolatok, annyira gyorsan próbálom meg elhessegetni őket. Nem állok készen arra, hogy egy újabb csalódással nézzek szembe. Elrakom a képet és miközben elindulok az autó felé lassan előhalászom a telefonomat. Kikeresem azt a bizonyos nevet, bár nem tart sok időbe, hiszen a hívás listám elején van. Rányomok a hívás gombra és várok.
Csöng és csöng, de senki se válaszol. - Kérlek, Stefan vedd fel. - Mondom szinte suttogva a szavakat magam előtt, de semmi válasz. Nem adom fel és újra tárcsázom őt. nagyobb szükségem van rá, mint azt hittem volna, mert azt hiszem eljött az a pillanat, amikor szembe kell néznem a rideg valósággal és nem élhetek úgy, mint egy "zombi". Meg kell találnom a helyemet a világban, de ahhoz először is az kell, hogy szembenézzek végre azzal, ami egy éve történt.
Még mindig nem veszi fel, mire dühösen a mellettem lévő ülésre vágom a telefont. Majd pedig sírás újra a hatalmába kerít. A kezem kormányom pihen, majd hamarosan már a fejem is. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de végül sikerül újra összekaparnom magamat és végre elindulok, hogy a változás szelében végre elkezdődjön a megszokott életem, vagy talán végre az új életem.

user-információk


→ user neve → tapasztalata → multik




Vissza az elejére Go down
 

Caitlyn Stewart

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Az alkotás metafórája
- alkoss karaktert -
 :: Halhatatlan évek :: Emberek
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 31 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3