A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
I stopped being me such a long time ago, I can't even remember who that was... I guess the only thing that makes me feel like myself these days is when I'm not.

† Kedvenc dal :
who is in control?
† Tartózkodási hely :
₰ mystic falls
† Hobbi & foglalkozás :
₰ take a deep breath
† Humor :
₰ hard



Ebony Tate-Smith ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Nov. 08, 2016 5:39 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Lezárt játék!
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Szer. Okt. 19, 2016 11:01 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Stefan && Sophie

i just worry about you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Az egész helyzet olyanná vált számomra, mintha egy instant álom lenne. Amellett, hogy reménykedtem, teljesen belelovaltam magam abba, hogy Stefan jó darabig kilátástalan állapotban lesz és szinte már magamat is temettem, hogy kudarcot vallottam, mint barát, sőt, mint ember is. Ezerféle forgatókönyv fordult meg a fejemben, rosszak és még rosszabbak, felkészítettem magam arra, hogy ezek közül kell majd válogatnom, aztán mint valami égi ajándék, egyfajta csoda köszöntött be. A váltás, amiért eddig csak imádkozhattam és amiről nem hittem volna, hogy megtörténhet. El sem akartam hinni, féltem, hogy csupán valamilyen okból kifolyólag elájultam, bevertem a fejem és hallucinálok. Beleélni magam azzal a veszéllyel kecsegtetett, hogy felébredve ismét nagyot koppanhatok. Megpróbáltam úgy realizálni a dolgot, hogy Stefan arcát tapogattam, a bőrén tartottam az ujjaimat, mintha hűvös testhőmérséklete kijózaníthatott volna és meggyőzhetett volna arról, hogy nem álmodok. Hogy minden, ami történik, az a valóság.
- El sem hiszem. – Bukott ki belőlem halkan, mint egy apró sóhaj, ami felszabadította a tüdőmet, a szívemet, a mellkasomat. Az igaz, hogy nem tudtam hová tenni a szavait, a vallomását, azt, ami az elmúlt pillanatokban elhagyta a száját. Szerelmet vallott? Nekem? A lánynak, aki mindig a másodhegedűs volt az életében részt vevő többi nő mellett? Nekem, aki eleinte úgy néztem rá, mint a testvéremre, aztán a szövetségesemre, majd a barátra, aki nélkül el sem tudtam volna képzelni a létezést? Soha nem vallottam be magamnak, hogy többet érzek iránta. Nem mertem, nem lett volna értelme, ezekben a percekben kezdett körvonalazódni bennem, hogy majdnem kétszáz évig tagadásban éltem. Stefan volt a legfontosabb személy az életemben, ezen nem volt mit tagadni. Lemertem volna fogadni, hogy akkor is ő foglalta el az első helyet, amikor más mellett voltam boldog és nem törődtem vele… képzeletben sosem engedtem el a kezét.
- Nem, ez… nekem hihetetlen. – Mondtam őszintén, elszakítva a tekintetemet az övétől. A szőnyeg rostjai sokkal alkalmasabbnak tűntek a bámulásra, mint az ő szemei, amelyektől elpirultam volna. Mondhatni egymás mellé születtünk, erre a hosszas ismeretség ellenére éppen most hozza ki belőlem a pírfoltos kislányt? Nevetséges. – Nem szeretném, ha csak azért mondanád ezt, mert én vagyok itt… bárki megpróbált volna visszarángatni a szakadék széléről. – Belém fojtotta a szót, ajkait az enyéimen éreztem és ez volt az, amitől teljesen ledöbbentem. Nem tudtam máshogy reagálni, ösztönösen csókoltam vissza, megszűnt körülöttem a külvilág és az aggályaim is elcsendesedtek kissé. Nem annyira, hogy ne zakatoljon az agyam és a gondolataim ne cikázzanak jobbra-balra, de képes voltam Stefan-re koncentrálni. – És most mi lesz? Ez… rengeteg dolgot megváltoztat.


fleur blanche || Szeri van || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Pént. Szept. 16, 2016 8:47 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

You're my end and my beginning

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tudom, hogy Sophie hisz nekem, elhiszi mindazt amit mondtam, hiszen én sohasem arról vagyok híres, hogy hazugságok tömkelegéből élem az életemet. És Sophie ismer a legjobban, pontosan tudja, hogy mindent amit mondok, teszek, az csak az is az én magam igaza, az én szívem és lelkem gondolata, nem az eszemé. Ha az eszem diktálna, akkor én ezt soha nem vallottam volna be, és sok mindent nem úgy tennék, ahogy most teszem. Ha így lenne, akkor én már elmentem volna, hiszen nem akarom, hogy Sophienak fájdalmat okozzak. Tudom, hogy mellettem nehéz valamiért, elvégre Elena sem szeretett sohasem úgy, ahogy én tettem azt. Engem... nem különösebben szeretett senki sem, legalábbis nem annyira, ahogy én éreztem mással szemben.  De nem is bánom, talán így van ennek rendjén. Én már nem tartok haragot senkivel sem szemben, eddig sem így volt, inkább csak a bánat volt az, amely ott volt bennem, ami hajtotta bennem a démont. De annak már régen vége, most már törekedni fogok arra, hogy szebbé tegyem az életemet, amit eddig nem tettem meg. Túl gyenge voltam hozzá, de lehet, hogy Sophie szeretete képes lesz újra felépíteni. Egyedül most csak ő jár fejemben, az ő szeretete, amire már tizenhét éves korom óta éheztem tudtom nélkül. Mert valójában... én sem voltam boldog a hasonmások mellett. Ezzel kellett szembenéznem.
Amikor finom érintését érzem forró arcomon, s ajkai bőrömet súrolják, óvatosan lehunyom szempárom, majdan tenyereimet az ő kézfejére csúsztatom. Hallom, ahogy dobban a szíve, mintha csak egy aprócska dallam lenne mindaz, olyannyira megnyugtatott annak érzete. Annyira csodálatos...
Gyengéden el is mosolyodom, majd finoman ölelem őt magamhoz a derekánál fogva, és arcomat nyakába temetem, miközben nagyon óvatosan csókolgatni kezdem puha bőrét, mindezt egészen lassan cselekedve. Finoman közben magamba szívom édes illatát, ami sokkalta jobban fokozott bennem valamit, ami még számomra is egészen ismeretlennek tűnt.
Pár pillanat múlva aztán magamhoz térek, és finoman elhúzódom, de még is egészen közel volttam hozzá, még mindig magamhoz öleltem őt, miközben valami mosolyt öltöttem magamra. Ez a mosoly... az örömöt jelképezte rajtam, még is benne volt valami visszafogottság, ami mindig is jellemző volt rám. A mosolyom mindig inkább finomabb, talán sokszor a bánat is ott lapul sarkában.
- Ha úgy van, ahogy most tűnik minden... hogy szeretsz... annyira hihetetlen. - rebegem, hiszen még mindig úgy érzem, mintha ez az egész csak egy édes álom lenne. Persze tudtam, hogy ez a valóság, de még is annyira hihetetlennek bizonyult minden. Sohasem hittem, hogy valaha is átélem azt, amiben most vagyok.
- De tudd, hogy ez kölcsönös. A végtelenségig tudnám mondani, de akkor elpazarolnám a beszéddel az időt, a helyett, hogy veled foglalkoznék. Csak téged akarlak - Helyezem egyik tenyeremet puha arcára, miközben méregzöld szempáromat mélyen az övébe vésem, még is lágyan nézve rá. Óvatosan aztán ajkaira irányul tekintetem, majd újra, mostanra már érzelmekkel, gyengéden megízlelem ajkait.
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Szer. Aug. 10, 2016 5:06 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Stefan && Sophie

i just worry about you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Alig akartam hinni a szemeimnek. Tényleg csak annyi kellett neki, hogy beszélhessen valakivel, meghallgassák és a tudtára hozzák, hogy igenis számít. Számít a világnak, a barátainak, mindenkinek, nekem pedig főleg és éppen ezért nagyon szerettem volna, ha ő is elkezd törődni magával, nem pedig a könnyebb utat választja: az, ami talán most egyszerűbbnek tűnt, de hosszútávon csak szenvedést hozhat magával. Stefan képtelen volt érzelmek nélkül élni, legalábbis szerettem volna ezt hinni. És az, hogy szinte újra megdobbant a szíve és a tekintetében észrevettem a kisfiút, akit ismertem és a férfit, akivé lett, mosolygásra adott okot. Maradéktalanul szerettem volna örülni, tapsikolni, de rögtön megkérdeztem magamtól: mi történhetett? Ekkora hatással voltam rá? Semmi tervem nem volt arra az esetre, ha huzamosabb ideig érzéketlen tuskó akart volna maradni, ám azt sem hittem volna, hogy ilyen jó a rábeszélőkém. Ugyanakkor egyre csak öleltem őt, mintha az életem múlott volna rajta. Nem akartam elengedni, nehogy kiderüljön, csak egy képzelgésnek voltam áldozata és ha kinyitom a szemeimet, akkor ismét olyan lesz, mint amikor beléptem az ajtón.
Aztán megszólalt. Nem, nem képzelhettem a szavait és azt a hangsúlyt, amivel beszélt. A hangjában fájdalom tükröződött és ez a szívemig hatolt. Nem tudtam, melyik a rosszabb: azt hallani, hogy semmi sem érdekli vagy azt, hogy szenved. Sehogy sem volt jó. Kellett, hogy legyen egy út, ami járható és a boldogsága felé vezet, hiszen... megérdemli. Ki, ha ő nem? Nem ismertem tőle tisztább lelkű, kedvesebb, önfeláldozó személyt. Sajnos az ég vagy bármilyen felsőbb hatalom is legyen jelen a létezésünkben, mindig a hozzá hasonlókat pakolta meg terhekkel. Nem volt mit csodálni azon, hogy ő is összeszakadt a vállát nyomó súlyok alatt... de ezt látni szörnyű volt.
- Annyira örülök, hogy visszatértél. - Bukott ki belőlem őszintén, mintha ezen az egy mondatom múlott volna, hogy újra levegőt kapjak. - A gyermekkori emlékek? Van belőlük bőven. - Mosolyra húztam az ajkaimat. Szinte minden percünket együtt töltöttük akkoriban, hol az ő házuk, hol a miénk udvarán vagy éppen nappalijában, esetleg az utcákon vagy kivételes alkalmakkor az erdőben. Ahogy mesélni kezdett és megemlítette Katherine nevét, rögtön eszembe jutott a nő, aki elvette tőlem a legjobb barátomat és megölte a családomat is. Valerie pedig... Stefan egy időben annyira szépen beszélt róla, olyan sugárzó arccal, hogy visszagondolva szinte éreztem, ahogy akkoriban összefacsarodott a szívem. Pedig nem voltam féltékeny. Vagyis... meg akartam győzni magam arról, hogy nem voltam és örültem a legjobb barátom boldogságának.
De ez a nap valószínűleg az érzékszerveim csalatkozásáról szólt. Hallani azt, hogy a két nő közül egyik sem volt az első szerelme, engem lepett meg a legjobban... ám leginkább az, hogy engem nevezett meg fiatalkori szíve elrablójának. - Kölykök voltunk, Stefan. - Csóváltam meg a fejem kedves mosollyal. - Sokáig én is azt hittem, hogy veled fogom leélni az életemet és talán reménykedtem is benne, hogy észreveszel, de... igazából még én sem tudtam mit akartunk. Jó lett volna gyereknek maradni. - Sóhajtottam. 17 éves koromig minden gondtalan volt, az örökléttel hirtelen több kérdést kellett megválaszolni, mint amire gondolni mertem volna. - Most is itt vagyok neked és mindig itt leszek. Nem kell attól tartanod, hogy ismét eltűnök... nem fogok. Nem hagylak magadra. - Kezeim közé fogtam az arcát, majd apró csókot leheltem az orcájára. Gyönyörű vallomást kaptam, ami melengette a szívemet.


fleur blanche || Szeri van || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Júl. 18, 2016 10:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next



You're my end and my beginning.
sophie && stefan
[You must be registered and logged in to see this image.]
Érzem, hogy hevesen dobog a szívem. Most, hogy érzek, a szívemet nem csak egy létező, lüktető, üres dolognak tekintem. Érzem, hogy van súlya, és ez az ott, ami életben tart. Arcomon könnyek folydogálnak, melyek szempáromat hagyják el olyannyira gyorsan, mintha azok sietnének valahova. Sokkalta szabadabbnak érzem magam, és bárhogyan is gondolok vissza az eseményekre, a családomra nem haragszom. Még is távolságot akarok tőlük tartani.
Sophie karjaiban annyira más volt. Órákig tudtam volna így lenni, egészen addig, míg álomra nem hajtom fejem. Ez a nő… teljesen más volt régen is, mint a többi. Kisfiúkoromban rengetegszer szerelmet vallottam neki, és megannyiszor elvettem őt feleségül.  Ha ő nem lett volna akkor velem, valószínű ártatlan gyermeki lelkemet is a keserűség rágta volna meg. A kincs mindig eldugott helyen lapul. Nem találni meg olyan könnyen, s bárhogyan is lehet, előfordulhat, hogy a kincs mindig mellettünk volt. Sophie is számomra egy kincs, akit vak, és bolond fejem nem vett észre. Lehet, hogy teljesen máshogyan alakultak volna a dolgok, ha akkor egyből cselekszem.  Amit akkor nem tettem meg, nos… sohasem késő semmi sem.
Miközben finoman öleltem őt magamhoz, könnyeztem. Nem tudtam abbahagyni. Könnyen elkap az e féle érzelem, de még sem szeretem, ha mások sírni látnak. Sophie volt az, aki a legtöbbször látta könnyeimet, hisz számomra ő olyan személy volt mindig is, aki előtt nem szégyelltem azt, aki vagyok.  Valahogy… ő mindig elfogadott engem. Kikapcsolt állapotban sem bántott soha, holott annyiszor megtehette volna. A legérdekesebb az, hogy kikapcsolt állapotban bárkit képes lettem volna bántani. De Sophiet még akkor sem.  Talán az fájt volna most a legjobban, ha úgy látnám őt, hogy általam valami baja lett. Abba beleőrülnék. Jobban megviselne, mint bárkinek a fájdalma.
- Eszembe jutottak azok a pillanatok, amelyeket együtt töltöttünk régen. Akkor voltam igazán boldog, és ha csak rá gondolok, újra előtör bennem ez az érzés. – Simítok végig kézfején, ahogy óvatosan elhúzódom, majdan tenyereit kezeimbe veszem, simogatva azokat gyengéden.
- Ha volna egy masina, amely visszarepítene múltba, akkor azt akarnám, hogy oda juttasson vissza, ahol mindketten emberek voltunk. Ahol… bátorságot vettem volna ahhoz, hogy elmondjak valamit, amelyet akkor éreztem. – Komoly tekintettel fürkészem az övét, még is óvatosan szándékozom közölni mindazt, amit szeretnék mondani. – Valaki azt hiszi, hogy Katherine volt az első szerelmem. Mások pedig azt, hogy Valerie. De csak is én tudom megmondani az igazat, hogy ki volt az első nő, akit mikor megláttam egyből lepkék repkedtek a gyomromban. – Hirtelen elmosolyodom félretekintve, miközben még mindig a markait simogatom lassan.
- Volt egy kislány, aki pusztán csak egy évvel volt fiatalabb annál a kisfiúnál, aki talán a legjobb barátot jelentette akkor az életben számára. Az a fiú teljesen oda volt azért a lányért, egy nap vagy százszor elvette a lány kezét. Annak a kislánynak tejföl szőke hajkoronája volt …- finoman végig simítok hajfürtjén, s arcán. -És hófehér, puha arca volt, igéző szempárral és piruló mosollyal. A fiú mindig boldog volt, mikor ezt látta, hiszen akkor tudta, hogy a lány is boldog. Ám mikor nagyobbacskák lettek, nos, a fiú tizenhét volt. Nem volt ahhoz bátorsága, hogy a lánynak szerelmet valljon. Holott… - Sophie egyik tenyerét szívem helyére helyezem finoman, ezzel összekulcsolva ujjainkat.  – Az akkori fiú szíve csak is érte dobogott igazán. Csak is érted, Sophie. Még is bátortalan voltam. – Mondom egyre inkább elhalkuló hangnemben, amikor végül aztán tekintetemet leveszem az övéről. Nem merek a szemébe nézni. Talán ez a vallomás tesz tönkre mindent.





[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Júl. 18, 2016 8:52 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Stefan && Sophie

i just worry about you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Fogalmam sem volt mit tegyek. Melyek azok a cselekedeteim, szavaim, amelyek segíthetnének rajta és melyek azok, amik még inkább a mélybe taszítják, amitől sokkal nehezebb lesz előhozni belőle az igazi Stefan-t? Akárhogy próbálta bizonygatni, hogy jól van, így sokkal jobb neki, nem volt önmaga. Nem, ez volt az egyetlen, amit nem tudott bemagyarázni nekem. Ismertem őt. Jobban, mint a tenyeremet, mint saját magamat, mint bárki mást a Földön, ha valamit, akkor a róla hordozott tudásomat senki sem vehette el tőlem és ha szükség lett volna rá, akár tűzbe is ugrottam volna csak azért, hogy egyáltalán megpróbálhassam bebizonyítani az igazamat. Stefan olyan volt, mint egy süllyedő hajó és féltem, hogy túlságosan sokáig voltam távol, hogy nagyon elkéstem a megmentésével és nincs visszaút. Kezdtem kétségbe esni. A szemeiben nem azt a fiút láttam, akivel felnőttem, nem azt a fiatal férfit, aki mellett átváltoztam és akivel hosszú évekig jártam a világot... nem azt, aki megosztotta velem minden egyes gondolatát és meghallgatta az enyéimet, a boldogságomat, panaszomat, aki a lényegtelen fecserészéseimet mosolyogva tűrte és ha kellett, egyetlen gesztusával szebbé varázsolta a létezést. Egy megtört lelkű, sóvárgó, bosszúálló szellem volt, amely a szerettem arcát viselte és legszívesebben nekiestem volna, hogy elvegyem tőle, lekaparjam róla, miközben ordítok, visítok, hogy adja vissza, amit elvett. Mert tudtam, éreztem, hogy az igazi Stefan-nek is itt kell lennie... valahol legbelül.
És mintha megpillantottam volna őt. A szemeimbe nézett és láttam a meggyötört, hamis tekinteten keresztül. Nem a percekkel ezelőtt a családtagjai, sőt az egész lakosság megölésé tervező férfi állt velem szemben, hanem az egyetlen, igaz lénye. Mosolyában tükröződött minden fájdalma és azok az érzelmek, amelyek kialakították őt az évek során: szelíd volt, kedves, ugyanakkor bánatos. Bűnbánó. Szeretetteljes és szeretni való. A szívem belesajdult mondandójába, mire feleszméltem, addigra fejét a vállamra hajtotta. Kezeim automatikusan simítottak végig haján, csitítóan, vigasztalóan, kedvesen, lassan, mintha csak egy rossz mozdulattal megsebezhetném. Talán álmodtam? Annyira szerettem volna, hogy visszatérjen, hogy csupán hallucinálom a könnyeit és halk bocsánatkérését?
- Stefan... - Suttogom halkan, arcomat felé fordítva. Ujjaim arcára csúsztak, megemeltem kissé, hogy láthassam szemeit. Halványan elmosolyodtam. Ebben a mosolyban benne volt a hála, amit azért éreztem, mert végre nem a kikapcsolt énjét láthattam maga előtt és a szomorúság, ami az állapota láttán támadt fel bennem. - Tényleg te vagy az? - Ostoba kérdés, de tökéletesen mintázta a helyzet lényegét. - Nincsen semmi baj... minden rendben lesz. Most már itt vagyok én is. - Jött ki belőlem rögtön.


fleur blanche || Szeri van || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Júl. 16, 2016 6:14 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next



You're my end and my beginning.
sophie && stefan
[You must be registered and logged in to see this image.]
Emlékszem a gyerekkoromra, amikor még nem is sejtettem, hogy ha majd nagy leszek, akkor ezzé leszek, egy szörnyeteggé. Szerettem volna egy szép családot, egy normális életet, amit egy átlagos ember él, egy apa, aki a feleségéért és a gyermekéért bármit megtesz. Nekem mindez nem adatott meg. Csak vámpírként bolyongok, bosszúra esküdve, holott pontosan jól tudom, hogy attól nekem nem lesz szebb. Látni szenvedni azokat, akik egykor a világot jelentették számomra... fájdalmat okozna. S valamiért most is úgy érzem, hogy fáj az egész, minden, amit eddig tettem, annyira fáj.
Teljesen elhallgattam, miután kidühöngtem magam. Mintha, valami megütötte volna a szívemet, és teljesen átformálta volna bennem a gondolatokat. Teljesen elnémultam, mint aki véglegesen szótlan maradna. Elgondolkoztam, és én magam sem tudom, hogy miért történik mindez. Miért vagyok én ez a szörnyeteg, aki voltaképpen csak törődésre vágyott. Damon megkapta élete szerelmét, s lássuk be, ők ketten egymásnak valóak. Ők... boldogak lehetnek. De én? Aki azt hitte, hogy Elenával vagy bárki mással boldog lehet? Ugyan már! Hiába vágyom arra, hogy legyen egy családom, nos, ezt soha sem kaphatom meg.
Lehunyom szempáromat egy pillanatra, és egy mély levegőt veszek. Sophie szavai alatt én már gondolatban végigutaztam saját életemet. Végiggondoltam mindazt, mit nem vettem észre. Illetve... kit.
Sophie amikor közelebb lépett hozzám, s finom tenyereit arcomra helyezte, óvatosan kinyitom szempárom, és egyik tenyeremet az ő kézfejére csúsztatóm gyengéden. Mindeközben mélyen szempárába nézek, s mikor meglátom pillantását, ezzel együtt gyermeki nézése is felismerődik benne. Emlékszem, mikor gyermekek voltunk. Mi voltunk ketten, és nekem egyedül csak ő volt számomra. Kisfiúkori szerelmem, akivel annyiszor játszottunk, s vele érezhettem azt, hogy gyermek voltam, boldog csemete.
Elmosolyodom aztán szelíden, mint akiben soha nem lett volna semmiféle gonoszság, hanem csak is a jóság, ami vezérelte eddig. Ez nyilván nem így volt, de most történt az, hogy felismertem azt a nőt, akit akkor szeretnem kellett volna. Cserbenhagytam Valerie miatt, majd pedig Katherine miatt... és ő még ezeknek ellenére is kedvesen bánik velem. Nekem... csak ő volt, és ő is lesz.
- Megérdemelném, hogy most szíven szúrj engem egy karóval. – Suttogom ajkai előtt, miközben tekintetemmel hófehér arcát, ajkait, majdan szempárát pásztázom. Én vágyom rá, s hiába is, de nem érdemelném meg őt.
Hirtelen aztán könnyek hagyják el méregzöld szempárom, s lehajtom fejemet a föld felé, ahogy aztán zokogni kezdek. Hirtelen annyira fájni kezd a múlt, hogy a most emberi testem lenne, akkor belehalnék a fájdalomba. Óvatosan vonom magamhoz Sophiet, még is gyengéden ölelem át, s könnyes arcomat nyakába hajtom.
- Annyira sajnálom... – suttogom halkan, ahogy megremegek.





[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Júl. 16, 2016 12:19 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Stefan && Sophie

i just worry about you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Próbáltam nem kimutatni, mennyire megleptek a szavai. Az elmúlt percekben már igazán hozzászoktam ahhoz, hogy érzelmek nélkül beszélt és gyilkossági hajlamokat dédelgetett, ami igazán földhöz vágott, az Lily életben létének híre volt. Felrémlett előttem a pillanat, amikor a fiúk apja bejelentette, hogy Lily tüdőbajban elhunyt… ott voltam, éppen a kertben szórakoztunk és pár másodperccel később a levegő is megállt körülöttünk. Kislány voltam, fogalmam sem volt arról, mit kellene tennem… először szembesültem igazán a halállal és az, hogy a legjobb barátom elveszítette az édesanyját, nekem is borzasztóan fájt. Giuseppe hazaküldött és a szüleimnek sírva adtam át a hírt. Nem hittem volna, hogy egyszer azt is megélem, hogy kacsának bizonyuljon minden.
- Nem tudsz semmit arról, hogy maradt életben majdnem másfél évszázadig, de máris meg akarod ölni? Nem érdekel, hol volt, mit csinált, miért nem keresett? – Jelenleg az sem lepett volna meg, ha Stefan azzal sem törődött volna, hogy kap majd-e elég levegőt a következő másodpercben. Úgy tűnt, tényleg nem motiválta más, mint a bosszú, a pusztítás és nem számított, kit vett célba. Fenyegetve kellett volna éreznem magam, mégsem álltam fel és tűntem el olyan messzire, amilyen messzire csak tudtam volna. Nem, még egyszer nem. Ez a lény ugyan nem a legjobb barátom és nem az az ember volt, aki a legfontosabb volt nekem a világon, de ott élt benne az a része is. Akár foggal-körömmel is harcolni fogok érte és elérem, hagyjon fel a bolondsággal, éljen újra talán fájdalmas, de legalább érzelmekkel teli életet. És ennek az első lépése az volt, hogy biztosítom arról, én mellette állok, vele leszek, nem hagyom el. Talán egyszer rájön, hogy a világ nem rossz, nem ellenség, sőt, a legtöbben szeretik őt akkor is, ha valamilyen okból kifolyólag ezt nem hiszi el. Tény, hogy sokan túlságosan is furcsán tudják kimutatni a szeretetüket, ám… én biztos voltam abban, hogy a testvére, Elena, a barátai a tűzbe mennének érte. Én mindenféleképpen.
- Miért nem hagyod őket békén? Éljék a saját életüket, te pedig éled a tiédet. – Felpattant, szinte szikrázott belőle a düh, nagyot nyeltem, mert kissé megijedtem a dühének intenzitása miatt. Azonban ez sem akadályozott meg abban, hogy én is két lábra álljak, közelíteni kezdjek felé és megkockáztatva akár az életem elvesztését is két kezem közé fogjam az arcát.
– Stefan… semmi értelme ennek az önkényes bosszúhadjáratnak. Ha Lily-t eddig nem érdekelted, te miért foglalkoznál vele? Attól nekem nem lesz jobb, ha megölöd őket, sőt… ha egyszer mégis úgy döntenél, hogy szeretnél érezni, szeretnél visszakapcsolódni a körülötted lévők életébe, úgyis csak rosszul leszel a saját tetteidtől. – Ismertem már őt annyira, hogy tudjam, miként reagálna a saját gonoszságára. Letargiába esne, hibáztatná magát és sok időbe tellene, míg újra elkezdene magára találni. Szerettem volna megóvni mindentől, ami most vagy bármikor fájdalmat okozhatna neki.

fleur blanche || Szeri van || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Júl. 02, 2016 10:33 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Sophie & Stefan
..And now I know my heart is a ghost town

[You must be registered and logged in to see this image.]
Kegyetlen mosollyal az élen fekszem a kanapén, jelenleg a világ összes békéjét magamban hordozom. Feltehető a kérdés, hogy én mire is vagyok ennyire nyugodt jelenleg? A válasz igen csak egyszerű, pusztán csak feléledt bennem a gondolat, hogy aligha kis idő tart engem távol attól, hogy végezzek anyám ostoba kis eretnek családjával. Oh… A sors őket nekem szánta. Arra születtek, hogy a pillanat tört része alatt végezzek velük nemes egyszerűséggel. Az eretnekekkel ugyan nem volt szerencsém egyelőre találkozni, de ama tényező teljesen felesleges ahhoz, hogy nyugodt szívvel megöljem őket. Valerie elmondása szerint a család teljesen felnéz anyámra, Istenítik őt, amiért szánalomból befogadta őket. De kérlek! Én ezt a szép kis hiú gondolatokat oly’ hamar fogom a semmivé egyenlővé tenni, hogy még pislogni sem lesz idejük.
Elmosolyodom újra, amikor Sophie hangját hallom. annyira elmélyültem az eretnekekkel való törődésem folyamán, hogy eszembe sem jutott egy igen csak érdekes, ugyanakkor nyomasztó érzelem, gondolat. Sophie jelenleg az egyetlen személy az életemben, akit nem akarok most bántani. Akit… életben hagynék. Ez nálam igen csak ritka számban megy, hogy bárkinek is megkegyelmezzek jelen pillanatban. És ez számomra teljesen meglepő, sőt, mi több, döbbenetes. És ami még ennél is érdekesebb, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Tudom, hogy egy idő után el kell mennie, de ki mondta, hogy én azt hagyni is fogom? Nekem most határozottan szükségem van rá, és nem fogom őt elengedni, bármennyire is el akar majd menni. Valamiért kötődőm hozzá, amit még én magam sem tudok megválaszolni, hogy miért, vagy, hogy egyáltalán mióta.
- A családom történetét te teljességgel ismered, elvégre..- szelíd mosoly csusszan arcomra. - Együtt nőttünk fel. Ezért is ismersz olyannyira. – Mutatok rá ekkor mutatóujjammal hanyagul.– De nyilván, te sem tudhatsz mindent, ezt aláírom. Az igazság az, hogy én is csak annyit tudok, amennyit te. – Ülök fel könnyedén, némi lustaság is látszódott mozzanatomból.
Mély levegőt veszek, és végül nehezen, de sikeresen összeszedem magamban az ép elmémet, hiszen el szeretném mondani mindazt, amit jelenleg tudok.
- Hogy, őszinte legyek, még nem igazán néztem utána, hogy kik azok az eretnekek. Nem is hallottam róluk, és igazán meglepett engem is, hogy anyám életben van. Azt viszont hozzátenném, hogy ez csak boldoggá tesz, és egyáltalán nem keserít ez el engem. – Az ördög vigyora formálódik ki végül rajtam, amikor is végig gondolom, hogy miket fogok velük művelni. Azt is meg fogják bánni, hogy egyáltalán a világra jöttek.
- Annyit tudok, hogy nem lesz egyszerű velük végeznem. Ezért is fogok némi segítséget toborozni. A család viszont teljességgel odáig van Lilyért. S mindezt én le fogom rombolni. Hisz, halálukat majd csak is az anyámnak fogják köszönni. Damon, a bátyám pedig követni fogja őket a túlvilágra. Mily drámai vég, nemde? Együtt a család a pokolban… Később pedig majd követem őket, hiszen tőlem soha nem fognak megszabadulni. – minden egyes szavamat meglököm a végére, észre sem veszem, hogy mennyire dühös leszek.
- Soha…- Ha Sophie most hozzám érne, lehet, hogy letépném a fejét, annyira dühös lettem hirtelen.

I love you || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jún. 24, 2016 10:52 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Stefan && Sophie

i just worry about you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Sokszor láttam már őt abban az állapotában, amikor mélyponton volt, de a mostani minden eddiginél komolyabbnak és totálisabbnak bizonyult. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Mit mondjak, mit csináljak, hová menjek, kinek markoljak bele a hajába és rángassam elé, hogy neki jobb legyen? Még ezt is megtettem volna annak ellenére, hogy ölésben sem részt venni, sem asszisztálni nem voltam hajlandó hosszú ideje. Az emberi élet fontos volt számomra. Én is voltam ember és nem terveztem tizenhét évesen az örökké élőhalottak táborába csatlakozni, ám Stefan úgy döntött, hogy megajándékoz ezzel a léttel… azután, hogy a szüleim és a testvérem meghaltak, nem volt másom, csakis Stefan és a barátsága, valamint a bennem tomboló bosszúvágy, amit idővel kiirtottam magamból. Nem volt könnyű, hosszú évtizedek kellettek ahhoz, hogy a dühöm egyáltalán csillapodjon és az sem segített, hogy a vámpírrá válással felerősödtek az érzelmeim, ám végül találtam magamnak más elfoglaltságot és rájöttem, hogy a bosszútól nem lesz jobb. Rövidtávon talán elégedettséget éreztem volna, ha megölöm a családom gyilkosát, de egy bizonyos idő elteltével csak a bűntudat kerített volna hatalmába, semmi más. Ismertem magamat annyira, hogy tudjam, sokkal jobban szenvednék, mint örülnék és ez nekem nem érte meg. Stefan sem lesz boldogabb, ha a jelenleg emlegetett bosszúját beváltja, de jelenleg erről képtelenség lett volna meggyőzni, így inkább a lassabb utat választottam, aminek a végén ott pislogott annak a reménye, hogy talán elmondja, pontosan mi bántja, kiket akar eltenni láb alól, miért és felvillan a gyógyulásának lehetősége is. Akárhogy is lesz, semmi sem tántoríthatott el mellőle. Eldöntöttem, hogy vele leszek, nem számít mi és hogyan alakul… a legjobb barátomnak szüksége volt rám, nekem pedig arra, hogy segítsek neki.
- Pontosan. Addig maradok, amíg kézen nem fogsz és ki nem raksz a küszöb másik oldalára. De talán még azután is visszamászok az ablakon. Soha nem lehet tudni. – Ismert, tudhatta, hogy nem viccelek és nem is túlzok, ha azon múlik, a teraszra is felugrok, hogy kiszedjem az ajtót a helyéről is ismét a házban találhassam magam. Sőt, ha kell, ide is költözök, amíg ő észhez nem tér. Ez nem is olyan borzasztó ötlet…
- Lily életben van? – Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy teljesen elképedjek. Lily? Az anyja? Aki tüdővészben halt meg majdnem másfél évszázada? Ez nekem új volt, fogalmam sem volt arról, hogy a családjában ilyen dolgok történtek, ami tökéletesen példázta, milyen pocsék barát vagyok. – Mielőtt reagálnék arra a felettébb aggasztó tényre, hogy a bátyádat az anyád… eretnekek? – Kérdeztem összevont szemöldökökkel. Csak én voltam ennyire sötét? – Mi lenne, ha elmesélnéd nekem ezt a történetet az elejétől a végéig? Hogy lehet Lily életben? Ő is átváltozott? És kik azok az eretnekek?

fleur blanche || Szeri van || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 17, 2016 9:20 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Sophie & Stefan
..And now I know my heart is a ghost town

[You must be registered and logged in to see this image.]
Halál. Csak ez az egyetlen egy dolog jár fejemben. Ez az a gondolat, amely nem hagy nyugodni, de persze, a halált nem magamnak szánom. Szeretek élni, tekintve, hogy mostanában a bosszúvágy érdekel, és az, hogy mindenki megfizessen azért, amiket velem tettek. Nem haragszom rájuk. Nem vagyok rájuk dühös, miért is lennék? Nem érzek, tehát még a negatív érzelmek is oly távol állnak tőlem, akárcsak a pozitív érzelmek. Pusztán csak, még most is úgy gondolom, hogy mindenki megérdemli a maga jussát. Hiszen... miért is tűrném el a másik boldogságát? A mosoly, a jókedv, a szeretet, s persze a szerelem... mind egy olyan körítmény, amelyek az életben a legnagyobb baklövések. Az érzelem... mire is jó az? Az ember egy idegronccsá válik, s ennél még sokkalta rosszabb a kötődés. Megszeretsz valakit, azt hiszed, hogy örökké tart, hogy nem fog semmi sem közbeszólni, nos, óriási nagy tévedés, és naiv gondolatok ezek. Nincs olyan, hogy örökké. Egyszer mindennek vége szakad, én ezt már pontosan jól tudom. Olykor ezek fájdalommal járnak, nem is akármilyen fájdalmakkal. De ha nem kötődsz, nem érzel, nos, ezeket nagyon egyszerűen ki lehet küszöbölni. A vámpírok ilyen téren nagyon jó helyzetben vannak, hiszen számukra csak egy gondolat, és már nem is éreznek. Nem mondhatom magamat boldognak, sem pedig bánatosnak, mivel nem érzek. De ez így van rendjén, ez így helyes. A helyzet az, hogy nem most először tértem erre az útra, úgyhogy a legkevésbé sem fogok azon parázni, hogy ennek ki örül és ki nem.
E gondolatokat hamar elhessegetve tekintek végig Sophie testén, méregetően, egyáltalán nem is zavartatva magamat. Lehet, hogy ezúttal nem fogom megúszni azt a kecsegtető kis pofont tőle, de tőle bármit képes lennék eltűrni. Annyira gyönyörű, annyira kedves, és hihetetlen, hogy mennyi benne a kitartása, és a reménye, ami nekem soha nem volt. Szinte elbűvöl ezzel a képességével. S bár, eszembe jut, hogy régen is mennyire szerettem őt. Talán lehet, hogy most is szeretem őt valamelyest a szívem mélyén, de én, és a szeretet.. ugyan, kérlek!
- Akkor mész el, ha én kiraklak? – vonom fel két szemöldököm, ahogy arcára nézek most már meglepődve. – Aludhatnál velem. – Mosolyra vonom ajkaimat, ezzel utalva arra, hogy nem fogom őt kidobni. Pár pillanattal ezelőtt nagyon szerettem volna, hogy elmenjen, de meggondoltam magamat. Szeretek beszélgetni, és attól, hogy kikapcsoltam, még mindig szeretem a társaságot, és a magányt még mindig ugyanúgy utálom. De persze, az ajánlatomat minden hátsószándék nélkül mondtam, úgyhogy remélem, nem értette kellően félre.  
- Kérdésedre válaszolván pedig, nos, olyan terveket szövök, amelyek annyira nem tartoznak rád, de persze, elmondom, hiszen, miért is ne? – Rántok egyet vállaimon, ahogy tekintetemet leemelem róla, és az üres plafont kezdem el bámulni, miközben egy mély sóhaj hagyja el számat.
- Az anyám él, mint kiderült. Hozta az eretnekeket magával, és nyilvánvalóan az a célom, hogy mindet egytől egyig megöljem. De akkor már két legyet egy csapásra fogok ütni. Damonnek felajánlom, hogy velem tarthat. Az eretnekeknek pont jó csalétek lesz Damon. – Kegyetlen mosoly ül ki arcomra, ahogy elképzelem magam előtt a jelenetet, ahogy Damon meghal, s én pedig ott hagyom őt a halott anyámmal és az eretnekekkel együtt.. mi kell ennél több a boldogsághoz?


I love you || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Pént. Márc. 04, 2016 6:36 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Stefan && Sophie

i just worry about you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Stefan volt nekem a legfontosabb. Ilyennek látni őt nem egyszerűen csak fájt vagy rossz volt, hanem úgy hatott, mintha a saját lelkem szakadna darabkákra és igyekeznék megmenteni, összeszedni a foszlányokat, hogy ne sérüljek maradandóan, de ehhez nem tudtam már elviselni azt is, amit éreztem... Minden túlzás nélkül állíthattam, hogy tisztában voltam azzal, mit érzett, milyen mélyre kellett süllyednie ahhoz, hogy ismét az érzelmei kikapcsolása mellett döntött és ugyan a számat azok a szavak hagyták el, amelyek ellenezték ezt a tevékenységet, mélyen belül teljesen megértettem. Nekem is elegem lett volna. Végignézni, hogy a szerelmem a testvérem karjaiban köt ki, miközben mindenki eltűnik mellőlem és senki sincs, akihez ragaszkodhatnék vagy ami biztos pontot jelenthetne... kétségbeejtő. És emiatt ostoroztam magam, hiszen bár egy hosszabb, rögösebb, fájóbb úton, de ketten együtt végigmenetelhettünk volna a gyógyulásán, ha itt vagyok mellette.
- Tudom, hogy feleslegesen jártatom a számat, de amíg ki nem dobsz, addig el kell viselned. És ha valaki, akkor én nem sajnállak, ezt már tudhatnád. Aggódom érted és ez egy teljesen más fogalom. - Jelentettem ki figyelve őt, az arcát és küzdve azzal, hogy megpróbálta elültetni bennem annak a magvát, hogy igenis értelmes, jó ez az állapot és nem csak arra, hogy az érzelemmentességgel a fájdalmat is kizárja. Én jelenleg csupán ezt az egy pozitív oldalt láttam magam előtt.
- Ha megpróbálunk normális emberek módjára kommunikálni, egyszerűen csak beszélgetni, ígérem, nem készítelek ki azzal, hogy a kikapcsolásod ellen szónokolok. - Néztem rá komolyan, halvány mosolyra húzva a számat, de mivel ismert már annyira, hogy tudja, nem dőlhet be a kamuszövegemnek, inkább hanyagoltam a mimikám helyeslővé és teljesen elfogadóvá válását, ugyanakkor érezhette, hogy a szavaim igazak voltak.
- Milyen terveid vannak? Mire készülsz? - Kérdeztem érdeklődve, aprót sóhajtva. Semmire nem vágytam jobban, min visszakapni őt, ismét a bizalmába férkőzni, a barátja, szövetségese, társa lenni és ehhez még arra a hullámvasútra is hajlandó voltam felülni, amin jelenleg ő utazott. Önként és dalolva tartanék vele, ha igényt tart rám.

fleur blanche ||  Szeri van ||  [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jan. 28, 2016 9:48 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Sophie & Stefan
..And now I know my heart is a ghost town

[You must be registered and logged in to see this image.]
Hiába is a múlt, amelyet Sophie velem töltött, úgy vélem felfedezni, hogy ő engem még mindig nem ismer igazán. Ugyan én ezt nem is várom el, főleg nem most, hiszen abszolút hidegen hagy ama tény, hogy kik ismernek engem, illetve kik nem. Szavain kedvem támadna elmosolyodni, de mégis, valami újabb düh kap el, ami természetemen csak ront, és ront, egyre jobban roncsolja, míg nem aztán bármikor képes vagyok olyant tenni, amit még ugyan most sem tennék meg. Az én természetem most kiszámíthatatlan, és Sophienak jól kell ahhoz forgatnia a kockát, hogy nehogy véletlenül olyant mondjon, avagy tegyen, ami nekem nem tetszik. Tény s való, hogy nem akarom őt bántani, de még is... mit érdekel engem másnak az élete? Nem érzek, tehát nem fogok semmiféle bűntudatot sem érezni, hogyha netán egyik markom szívétől fosztaná meg. Az érzelem nem az én műfajom, és soha nem is volt az. Ez vagyok való énemben, ez vagyok én, akiről mindig is azt hitték, hogy ez az egész csak akkor jön, ha a gondok elől akarok elrohanni. Pedig ez nem így van. Amikor érzek, az akkori énem érvényesül, amikor még tizenhét éves naiv kölyök voltam, akinek szinte fogalma sem volt az életről. A nők az orránál fogva vezették, míg nem aztán ők, s saját családja nem tette tönkre. De ne aggódjon senki, hogy mindez így fog maradni. A kikapcsolás egy adomány, egy ajándék számomra, mely erőt ad ahhoz, hogy minden bosszúmat beváltsam. Végtére is, sikerült Silassal egyességet kötnöm, miszerint egymást segítsük, így hát mondhatni, hogy előnyben is vagyok egy kétezer éves boszorkánnyal. Habár, ő nélküle is nagyon szépen elboldogulnék, de még is, azért nem árt, ha van egy kis segítség. Eddigi életcélom mindezidáig az volt, hogy ne ártsak másoknak. Magamat kínoztam, mint vámpírlényemet azzal, hogy megvontam magamat sokszor mindenféle vértől, az embervér még szóba sem jöhetett, és most pedig megvilágította a mostani tényállás a dolgokat, hogy mindennek semmi értelme sem volt. Még most is röhögve emlékszem vissza magamra, s ha egy külön személy volnék, elválasztva attól a szánalmas érzengős énemtől, nos, tiszta szívvel röhögném képen, még is hogy lehet valaki ekkora szerencsétlen, és nyomorult?
Lehunyom zölden csillogó íriszeimet a kanapén ücsörögve, hasamra téve két markomat, miközben fülemet hegyezve hallgatom, hogy mit mond Sophie. Én igyekeztem ugyancsak a kedvére tenni, tekintettel arra, hogy ízelítőt kaphatott csókomból, nos, szerintem nem panaszkodhat. Habár tény, a nők jobb szeretik az érzelmes úriembereket, de kérlek, én ettől igen csak messze állok!
- A sajnáltatás egy szánalmas dolog. – közlöm spontán félvállról, amikor közli velem a sajnálatát, miszerint nem volt velem. Engem ez nem lep meg, elvégre egész életemben egyedül vagyok, és egyedül is leszek. Számomra a magány a megváltás, az élet, a boldogság, akárcsak egy csónak a mennybe. Mennybe.. inkább a pokol!
- Most is csak az idődet pazarolod, ugye tudod? – nézek végül rá, ahogyan fejemet megemelem felé, s méregzöld íriszeimmel tekintek rá, s szemeimből teljes valósággal kiolvasható volt a kihűlt érzelmek nyomai, semmi sem maradt már bennem, és ez így fog maradni.
- Nekem rengeteg sok tervem van. Sok dolgot tudtam meg, ami végtére is még jobban kényszerít arra, hogy ezen az úton járjak. – Kezdek bele egy újabb csevegésbe, ha már egyszer itt van. Szeretek beszélgetni ettől függetlenül, még, ha nem is érzek. A beszélgetés egy jó dolog.


I love you || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 22, 2015 1:57 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Stefan && Sophie

i just worry about you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Keserű volt és ezért én is szomorúvá váltam. Vagyis sokkal inkább az zárta el az optimizmusomat tápláló lángot, hogy láttam a kifejezéstelen arcát, rezzenéstelen szemeit és tudtam, minden egyes szavát komolyan gondolja. Nem érdekelte semmi és senki, talán engem is csak azért tűrt meg, hogy miután kibeszéltem magam, eltűnjek. Ismert már annyira, hogy tudja, úgysem fogom magára hagyni és befejezettnek nyilvánítani a beszélgetésünket csak azért, mert ő éppen kikapcsolta az érzelmeit. Az, hogy itt hagyjam, a nappaliban ácsorogva a céltalan semmittevés közepette nem volt opció. Esetleg akkor, ha széttépte volna a nyakamat ezzel saját maga által intézve a távozásomat és a szám befogását… de rá pillantva egyszerűen azt éreztem, hogy nincs hatalom, ami engem ezek után akármikor eltávolíthatna a közeléből. Még egyszer nem. Soha többé nem hagyhatom magára, ha a távollétem alatt ilyen állapotba képes kerülni. Ha más nem, jelenleg az önostorozásban tökéletesen megértenénk egymást, gyűlölni kezdtem magamat, amiért nem voltam mellett a nehéz időszakában… egy kis támogatással nagyobb esélye lett volna kimászni abból a gödörből, aminek most az alján feküdt és nem is felfelé, a fény felé nézett, hanem még befordult a sötétség felé.
- Nem lehet kikövetkeztetni, milyen lesz és mit fogsz tenni, amikor kikapcsolod az érzelmeidet. Ezért is kellene leszoknod erről… ilyenkor nem vagy önmagad, Stefan. – Sóhajtottam egyet, végighordoztam rajta a tekintetemet, miközben ő helyet foglalt a kanapén és látszólag, mint aki jól végezte dolgát kezdte a plafont bámulni. Az eddigi alkalmaktól eltérően most nem a feltétlen unottságot és ehhez kapcsolódóan jólétet láttam rajta, hanem a szenvedés apró jeleit. A probléma túl nagy volt ahhoz, hogy elképzelhessem
- Mi történt? – Kérdeztem tőle ugyanolyan halkan, mint ahogy ő jelentette ki, megölte volna magát. A gondolatba is beleborzongtam és rosszul lettem attól a jövőképtől, ami egy Stefan nélküli világot mutatott. Nehezemre esett a nélkül vizslatnom őt, hogy ne remegjen a kezem az általa feltárt tényektől. – Régen akármi volt, nem süllyedtél ennyire mélyre akkor sem, ha az érzelemmentesség mellett döntöttél. Mi történt? – Tettem fel ismételten a most legfontosabb kérdést és megálltam a késztetést, miszerint mellé lépdeljek. Ha beszélne, lehet, hogy könnyebb lenne neki nem a közvetlen közelemben.
- Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Verseny nélkül nyerhetném el a legborzasztóbb barát címet… azt sem tudtam, mi van veled és most… - Nagyot nyeltem, beharaptam az ajkaimat, hogy elfojtsam a saját beszédemet és arra koncentráljak, amit ő szeretne mondani. Vagy nem szeretne.

fleur blanche || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Vas. Nov. 22, 2015 6:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Sophie & Stefan
..And now I know my heart is a ghost town

[You must be registered and logged in to see this image.]
Számítottam arra, hogy végül el fog utasítani. Nem is értem, hogy miért, elvégre teljesen értelmetlenné válik mindenkinek számomra a szavaik. Nem érdekel senkinek sem a tanácsa, mert vagyok annyira karakán, hogy én magam is elboldoguljak úgy, ahogyan most jelen állapotban vagyok. De még is... a helyett, hogy osztotta volna az észt, sokkalta jobb dologgal is elüthettük volna eme csodás időt. De mindegy is. Nekem mindegy, akkor nézhetjük ebből a szemszögből is a dolgokat.
Miután ellökött magától, szemeimet forgatva tekintek fel, majd megrázom a fejemet kissé dühösen. Az elmúlt időkben nem éppen vagyok híres, hogy mennyire türelmes és elnéző vagyok másokkal szemben. Sophie elutasítása kissé mélyen érintett, és ha nem ismerném őt születésemtől fogva szinte, akkor bizony nem rendeztem volna le ezt annyival, hogy csak forgatom a szemeimet.
Feszes mellkasom előtt összefonom mindkét karomat, és élesen nézek utána, miközben az asztalhoz sétál, és kiszolgálva magát önt egy pohár italt.
- Hogy sértő? Én téged ostobának nézni? – eleinte komolyan ejtem ki eme mondatokat, emelkedett oktávval, s aztán elnevetem magamat, habár abban a nevetésben nem rejlett semmiféle öröm, vagy bármiféle ok arra, hogy vicces hangulatban legyek. – Ez nagy tévedés. De, tudod mit? – teszem fel neki a kérdést kissé hurrogva – Higgy, amit akarsz. Már kinőttem abból a korszakból, hogy bármiért is magyarázkodjak. – mondatom végét dühösen nyelem el, és próbáltam minden erőmmel azon lenni, hogy lenyugodjak. Nem szeretem, ha visszautasítanak, tekintve főleg most, hogy nem vagyok elnéző, nincsenek érzelmeim, nem érzem át mások gondjait. Őszintén? Nem is akarok semmit sem, sem azt, hogy mások gondját átérezzem, vagy hogy elnéző legyek. Miért is tenném? Persze, most utoljára elnéző leszek Sophieval szemben.
- Úgy csinálsz, mintha minden jött-ment nővel így bánnék. Nem ismersz engem eléggé, úgy látom. – Hangomon némi düh, és harag forr, de ettől függetlenül teljes mértékben próbálom magamat moderálni. Abszolút nem vagyok arra hivatott, hogy most elkergessem őt. Hiszen, bárhogyan is nézem, akkor is csak fontos nekem. Ha nem így lenne, akkor már a fejét vettem volna azért, amiért visszautasított.
Óvatos léptekkel megindulok felé, de mielőtt odaértem volna hozzá, csupán csak az asztal mellett lévő kanapéra helyezem le magamat, ahogyan leülök oda, és elfekszem rajt kényelmesen ezt követően, fejemet a karfának hajtva, két karomat pedig hasamra helyezem, és a plafont bámulom némán. Olyan üres, akárcsak bennem az érzelmek helyei.
- Miért kapcsolnék vissza? – teszem fel neki aránylag halkan a kérdést, miközben oda sem fordítom arcom, mintha a plafonnak beszélnék. – Csak nem te is azt akarod, hogy szenvedjek? - Szemöldökeim homlokomra csúsznak fel, miközben most már tekintetemet is tejfehér arcára helyezem, végig tekintetét pásztázva. – Nem fogok visszakapcsolni, ezt jobb, ha előre letisztázzuk. – magyarázom. – Ha Silas nem jött volna közben, valószínű végeztem volna már magammal. – vallom be végül a tényeket ridegen.


I love you || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Okt. 31, 2015 11:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Stefan && Sophie

i just worry about you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Féltem tőle. Ha nem ismertem volna annyira, hogy tudjam, nem lenne képes bántani még úgy sem, hogy nem az érzelmei vezérlik és a baráti érzések, a törődés teljesen eltűnt belőle, minden bizonnyal reszkető falevélkén tűrtem volna, hogy járkáljon körülöttem, ám megemberelve magam vártam, mi fog kisülni a játékból, amibe belerángatott. Nem csak a jó Stefant ismertem, volt már szerencsém a rosszhoz, az érzéketlenhez, akivel nem volt mire menni és hiába jártatta akárki is a száját, nem volt javulás várható. Stefan makacs volt, mint az öszvér és amikor amellett döntött, hogy jobb neki a világát felkavaró emóciók nélkül, annak nyomós oka lehetett, én ettől függetlenül képtelen voltam végignézni, amit ilyenkor művelt magával. Arra viszont nem számíthatott, hogy hátat fordítok neki… soha többé. Eddig is számtalanszor megfogadtam, hogy nem tűnök el ismét szó nélkül, jelentkezni fogok nála és a lelkére kötöm, hogy ő is maradjon szem elől, valamiért mégis balul sültek el a próbálkozásaim. És mi lett belőle? Azt sem tudom mi vezette őt ahhoz, hogy ismét egy üres bábuvá változzon, akit az sem érdekelne, ha kint leszakadna az ég.
Mély levegőt vettem. Ellépett előlem, éppen csak ennyire volt időm, mire feleszméltem ismét előttem állt. Az oxigén a tüdőmben ragadt, érintése a karomon meglepett, meleg ujjai a szokásostól eltérően inkább feszélyeztek, mint megnyugtattak volna. Tele voltam feszültséggel, annyi negatívitás tombolt bennem, ami megrémített és régen nem fordult elő, hogy ilyen mértékben mérgezze a szervezetemet az aggodalom. Stefan még közelebb lépett, testünk összesimult és nem kerülhettem el a tekintetét, amelyből legnagyobb bánatomra nem tudtam olvasni, hiszen semmi nem tombolt benne, ami ismerős lehetett volna. Egy idegen állt velem szemben, aki igen megnyerő lett volna, ha nem ismertem volna több, mint 160 éve, de így csak az az időszak rémlett fel bennem, amikor szerettem volna én lenni az a valaki, aki mellette lehet, aki szerelemmel szeretheti és a világot jelenthetné számára. Régi vágyak voltak ezek, évtizedekkel ezelőttiek, amelyek fellobbantak pár évvel ezelőtt az Elena-val való szakításukkor és amikor szintén nem tehettem érte semmit, hiába imádkoztam volna le neki a fél eget az égről csak azért, hogy jobban legyen. Most mégis inkább részintőnek hatott, ahogy közelebb hajolt hozzám és ugyan az ajkát finoman ízlelve kissé hevesebben dobbant meg a szívem, mint az kellett volna, rögtön elhúzódtam és kikerültem őt. Ahhoz az asztalhoz léptem, amitől ő eltávolodott az előbb és felkapva az egyik üveget öntettem magamnak egy pohár italt. Pedig nem is voltam italozós fajta.
- Sértő, mennyire ostobának nézel. - Jelentettem ki belekortyolva az alkoholba, ami a tűzhöz hasonlóan égette a torkomat, mégis elkerültem, hogy felköhögjek. - Nem az utcáról betévedt járókelő vagyok, akit be tudsz etetni és el tudsz hallgattatni néhány ilyen trükkel. - Megcsóváltam a fejem. Tényleg komolyan hitte, hogy megvezethet az elcsábításom szándékával? Megvolt a magamhoz való eszem és a pofont is csupán azért hagytam ki, mert nem voltam megáldva azzal a képességgel, hogy bűntudat nélkül ütögessek másokat. Főleg nem őt, akkor sem, ha bolondságokat művelt.
- Nem foglak magadra hagyni. Így nem. Ha azt akarod, hogy menjek, akkor könnyítsd meg a dolgodat és kapcsold vissza az érzelmeidet. - Teljes testtel felé fordultam, fél kézzel az asztalnak támaszkodva húztam el a számat. - Nem csinálhatod ezt magaddal akárhányszor csalódás ér vagy azt hiszed, hogy nem számítasz a körülötted lévőknek. Csak te gondolod így… annyi embernek vagy fontos, akik nem szeretnének ilyennek látni. - Mondtam halkan, őszintén, de kételkedtem abban, hogy a szavaim nyitott fülekre fognak találni. Ahhoz ennél több kellene.

fleur blanche || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Pént. Okt. 30, 2015 10:40 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Sophie & Stefan
..And now I know my heart is a ghost town

[You must be registered and logged in to see this image.]
Láttam rajt, hogy fél. Egészen eddig mindezt leplezte, s most igazán meglep, hogy végül a végére már ezt nem tudja tartani. Pedig igazán nincs mitől félnie, elvégre én őt nem fogom bántani. Ő soha nem ártott nekem, s attól, hogy kikapcsoltam, még mindig emlékszem mindenre, és ő volt az egyedüli ember az életemben, aki soha nem okozott nekem fájdalmat. Nem áll szándékomban ráijeszteni, de képtelen vagyok arra, hogy szépen bánjak valakivel. Tombolnak bennem a negatív érzelmek, s szinte már ez táplál engem, ez tart életben,a mások iránt érzett gyűlölet. És ez belülről felemészt szépen lassan.
Várható volt, hogy Sophie továbbra sem fog elmenni, ő soha nem volt az a fajta, aki cserben hagy bárkit is, főleg engem. Valamiért mindig nagyon ragaszkodott hozzám, s szinte mindig tűzön-vízen át kitartott mellettem. És ezért hálás vagyok neki, de jelenleg nem tudom igazán kimutatni neki mindezt, mert képtelen vagyok rá.
Szavai azonban nem fognak rajtam segíteni, és van egy olyan érzésem, hogy rajtam semmi sem fog segíteni, de nem is kell. Miért nem érti meg senki sem, hogy nekem ez így jó? Ők nem tudják, hogy így sokkal jobb élni. Abszolút nem bánt már semmi és senki sem, csak a kocka fordult. Én fogok tönkretenni mindenkit.
Ámde semmi rossz szándék nem volt bennem, amikor próbáltam közeledni hozzá. Tudom, hogy a szíve mélyén nem barátként szeret, hanem annál sokkal többet érez irántam. Nem szeretnék játszani az érzéseivel, eszem ágában sincs. Csak szeretném vele éreztetni, hogy mennyire fontos nekem ő. Igaz, igaz, nem érzek, de ettől függetlenül meg tudom játszani magamat. Ha eddig bántottam, kínoztam másokat, vele miért ne cselekedhetnék pont ellenkezőleg? Szerintem egyikünknek sem árt a törődés.
Szaván elmosolyodom, amikor úgy állapítja meg a tényeket, hogy én ittam. Nem mondom, hogy nem szoktam inni, de most a héten egy korty alkoholt sem fogyasztottam. Számomra a vér volt mindezidáig a szomjoltó, nem pedig a szesz. Egy kikapcsolt vámpírnak eszébe sem jut alkoholt inni, sokkal jobb szórakozás számára a vér, és annak megszerzése.
- Ugyan már... – szelíd mosoly telepszik ki arcomra, miközben őt szemlélem óvatosan, s ezt követően tenyeremet leveszem arcáról. – Egyáltalán nem ittam. De most, hogy említetted eme dolgot, nos, igazán megkívántam.  – s egyaránt mást is.
Egyet hátrébb lépek, majd az asztalon lévő két pohárra szegezem tekintetem, majdan azok melletti Bourbonból töltök mindkettőbe. Ámde, egyáltalán nem inni szeretnék, hanem annál sokkalta jobb.
Óvatosan megfordulok felé, s egy mély levegőt veszek. Fogalmam sincs, hogy miként fog rá reagálni, de ha már egyszer el fog utasítani, akkor bizony nem fog fájni legalább, hiszen semmiféle megjegyzés nem hat rám.
Gyorsaságom segítségével megjelenek előtte, egészen közel hozzá, s próbálok a lehető legnyugodtabb, legszelídebb arccal nézni rá, amit nyilván sikeresen végrehajtok. Egyik karján végigsimítok, ezzel próbálva jelezni, hogy engedje el magát. Amikor végigsimítok puha bőrén, valamiféle vágy keletkezik bennem, a levegőt pedig sokkalta nehezebben veszem, de még is lassan, egyenletesen.
S ahogyan közeledek hozzá, egyre jobban, oly közel vagyok hozzá, a ruhánk összeér.
Minden bátorságomat összevéve, ajkaimat az övéhez érintem, óvatosan alsó ajkát ízlelve, s az már csak ő rajt fog múlni, hogy mindez miként alakul. Velem ugyan nem lehet szót érteni, s sokkal jobb ily módon tölteni az  időt, mintsem azzal, hogy engem visszatérítsen, mert az teljesen kizárt, hogy én újra a régi legyek.  

I love you || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Pént. Okt. 30, 2015 6:01 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Stefan && Sophie

i just worry about you
[You must be registered and logged in to see this image.]
Ismerhetett volna már annyira, hogy tudja, nekem teljesen mindegy, mit mond, mit kíván, mit szeretne elérni, ha én úgy gondoltam, jobbnak látom a maradásomat, mint kilépni az ajtón, akkor nem fog tudni elvonszolni a szőnyegről. Mit gondolt? Hajlandó lennék hátat fordítani neki és kiradírozni az emlékezetemből a képet, amin még véletlenül sem aképp szerepelt, mint megszokott volt, hanem egy önön magához nem hasonlítható zombi pislogott vissza rám? Hol maradt a mosoly, mi lett a megcsillanó zöld szemekkel és az öleléssel, amit mindig megkaptam, akárhányszor meglátott? Azt, aki kisgyermekkorától ehhez volt szoktatva, nem kínozhatják a barátja karjainak elvételével, nem foszthatják meg az élménytől, amit az adott, hogy egyszerűen ömlöttek belőlünk a szavak és ha nem is volt semmi értelme annak, amit mondtunk, jelentősége pedig annál kevesebb, akkor sem bántuk az elszaladt időt. Ez hiányzott. Stefan hiányzott. És magamat okoltam azért, amiért jó időre ismételten szó nélkül eltűntem az életéből, magammal foglalkoztam, önző voltam, semmi sem tudtam róla… mi vezethette odáig, hogy kikapcsoljon? Utoljára akkor láttam ilyen állapotban, amikor Elenával szakítottak és a feje tetejére állt az élete. Azt hittem túltette magát rajta, de úgy tűnik, a látszat tényleg semmit nem jelent… legalábbis ebben az utálatos, nyomorult világban, ami arra kényszerítette a benne lévő egyik legjobb személyiséget, hogy megszabaduljon az érzéseitől, nem volt szent semmi.
- Senki sem tart aljasnak, alantasnak és galádnak. - Ismét megengedtem magamnak, hogy közelebb lépjek egy kicsit, próbáltam keresni az arcán valamit, ami abban engedett volna reménykedni, hogy nincs minden veszve, valahol bent igenis megvan a teljes értékű Stefan és ez csak egy átmeneti állapot, ahogy az lenni szokott, ám… annyiszor művelte már ezt magával, hogy nem tudtam, mikor jöhet el az a pont, ahonnan nincs visszaút. A szívem összeszorult a félelemtől erre a gondolatra. Nem lenne szabad ilyen súlyos asszociációkkal terhelnem magam. - Aki azt hiszi ilyen vagy, az őrült. Te is nagyon jól tudod, milyen vagy igazából és az a valaki nem ez az érzéketlen fadarab, aki enged az önsajnálatnak és hagyja, hogy mások beletaszigálják egy szakadékba. Te az vagy, aki megkapaszkodik az utolsó ágban és kitart addig, míg meg nem érkezik a segítség. - Néztem rá őszintén, szinte kérlelve, hogy ne kacaj hagyja el a későbbiekben a száját, hanem vegye komolyan a szavaimat és higgye el, ez a kikapcsolósdi nem éri meg az árát. Nem volt olyan univerzum, amelyben Stefan megérdemelte volna az üres létet és nem kaphatott volna lehetőséget az újabb harc lefolytatásáért… bár belefáradni bárki belefáradhatott a küzdelembe, ez igaz. Csakhogy neki nem lett volna szabad.
Az ajkaim szétnyíltak, amikor belém fojtva a szót lelkesítő beszédemet megszólalt, keselyűként körözött körülöttem, mint aki megtalálta a prédáját. Jót nem sejtett a viselkedése, néha elkapta a tekintetemet, nekem ettől libabőr ütközött ki a karomon. Nagyot nyeltem, a közelebb hajolása inkább hatott félelmetesnek, mint kedves gesztusnak. Manipulálni próbált? Engem? Aki azóta ismerte, hogy elkezdte a kis lovaskocsikat tologatni a házuk udvarán és a szomszédos birtokról nem bírtam ki, hogy ne leskelődjek át? Minden rezdülését ismertem, megszámlálhatatlan szituációt éltünk á közösen és láttam őt bennük, de valószínűleg az agyát is kikapcsolta, ha azt hitte, pozitívan fogok reagálni a ragadozó megnyilvánulásaira.
- Lefogadom, hogy ittál is, csak emiatt viselkedhetsz ennyire nevetségesen. - Fordultam felé teljes testtel, összefonva a karjaimat a mellkasom előtt. - De ha a kikapcsolás mellett ennyire önmagadból kifordító hatással van rád az az alkohol, akkor megkínálhatnál egy pohárral, hátha megérteném, mi lett veled.

zene ||   [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Okt. 27, 2015 11:00 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Sophie & Stefan
..And now I know my heart is a ghost town

[You must be registered and logged in to see this image.]
Teljes valósággal meglep Sophie bátorsága. Egyáltalán nem szállt inába a tény, hogy egy kikapcsolt vámpírral áll szemben, aki bármelyik pillanatban képes arra, hogy megölje őt. Nos, ez csak egy ártatlan kis túlzás, hiszen attól, hogy kikapcsoltam, még nem ment el a maradék eszem sem. Nem áll szándékomban őt megölni, egy ujjal sem érek hozzá, csupán csak még is érdekelne, hogy mire gondol ő jelen pillanatban. Teljes mértékben meg van győződve arról, hogy képes leszek arra, hogy visszakapcsoljak, s ha ez nem elég, azért nem fél tőlem, mert bízik bennem. Sophie nagyon jól ismer, és a szomorú tény az, hogy pontosan jól tudja, hogy képtelen lennék arra, hogy bántsam őt. Vagy mégsem? Nos, nem fogom kipróbálni, mindenesetre, majd a dolgok adják magukat.
Az viszont kellőképpen felzaklatott, hogy nem hajlandó elmenni. Most már tudom, végleges megállapodással, hogy nem Silassal van dolgom. Ó, igen, Silas... vajon miként érte őt a tény, avagy a hír, hogy drága Amaráját majdnem megöltem? Kár, hogy nem láttam akkor Silas vérbefagyott arcát, s kár, hogy nem hallottam gondolatait, mi azon jártak, hogy engem miként végezzen ki. Nos, engem kellőképpen tönkretett, ennél lejjebb már nem taszíthatna. Vagy még is? Nos, az majd nemsokára kiderül, ha újra felbukkan, elvégre számon leszek kérve, hogy még is miért bántottam az ő hőn szeretett szerelmét. Milyen romantikus. Mindjárt hányok.
Szemeim fentakadnak a kérdésein, s egy gúnyos mosolyt vetek magam elé, nem ő rá tekintve. Ne tessék félreérteni, egyáltalán nem ő rajta gúnyolódom. Csupán csak magamon, hogy miért vagyok ekkora csődtömeg.
- Miért teszed fel azt a kérdést, amire úgy is tudod a választ? – teszem fel neki eme kérdésem, majdan hátat fordítok neki, és körbenézek. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal, össze vagyok zavarodva. Az egyik pillanatban tombolok, ölni akarok, a másikban pedig inkább csak lenni, nem tenni semmit sem.
- Voltaképp... – kezdek bele halkan. – Besokalltam. – Mondom ki végül a kulcsszót, s újra felé fordulok óvatosan. Nos, meg kell hagyni, Sophie mindig is nagyon csinos nő volt, és ez most sincs másképpen. De, egyáltalán nem szabad bedőlni eme bájos külsőnek. Minden nő egyforma.
- Egész életemben azt hittem, hogy majd egyszer szeretni fogok valakit, akit elfogadok, s aki engem is elfogad. De, tévedtem. – nevetek fel halkan, miközben a földet bámulom hitvány, s aljas tekintettel. – De akit szeretni akartam, illetve akiket akartam, nos, mindegyik egytől egyig elárult. – Tárom szét karjaimat, mintha csak csalódott volnék. Hát, voltaképp az is vagyok, de az már mellékes. De ezt követően visszaengedem mindkét karomat magam mellé, mintha mindegy is volna.
- Pedig akkor teljes más voltam. Telis teli voltam érzelmekkel, s most mivé lettem? Mindenki egy aljasnak, alantasnak, galádnak, és nem utolsó sorban egy álnok senkinek tartanak. De ez nem igaz! – tagadom le mindezt hirtelen, s két karomat hátam mögé fonom kényelmesen, mintha egy csepp feszültség sem volna bennem. – A tény, hogy ők tettek azzá, amiknek neveztek. Milyen ironikus, nemde bár? - egy érzéstelen nevetés hagyja el ajkaimat, miközben lassú lépteket teszek Sophie körül, lassan megindulva, midőn a földet bámulom.
De aztán megállok, amikor az ajtó mellett kötök ki, s azt kijjebb nyitom, ezzel azt jelezve neki, hogy jobban teszi, ha távozóra fogja a dolgot.
- Nem túl szerencsés, ha itt maradsz. – jelentem ki csak úgy, amolyan csevegő hangnemben.
De aztán, újabb mosoly szökken fél ajkamra, majd a lassú lépteim Sophie elé vezetnek, és megállok vele szemben, egészen közel hozzá, s jobb tenyeremet óvatosan puha arcára helyezem.
- Mindig is becsültem benned azt, hogy neked mindig félig teli van a poharad. Nem félsz semmitől sem. Ha pedig még is, képes vagy elhitetni másokkal, hogy nem félsz. – Suttogom egészen halkan, s szinte már olyan közel vagyok hozzá, hogy érzem édes leheletét.
- Te mindig tökéletes voltál. – Mondom ajkaiba, azt szemlélve, néha azonban beletekintve gyönyörű szempárába. Nem tagadom, mindig is nagy manipulátor voltam. Vajon mennyire dől be az én szavaimnak? Nos, egyáltalán nem a hazugság beszél belőlem, csupán csak ezeket mind máshogyan értelmezem, mit sem úgy, ahogyan a szavak vannak. Sophie gyönyörű nő, kívánatos.

I love you || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Okt. 24, 2015 6:19 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
stefan & sophie
i just worry about you

Aggasztó híreket hallottam. Igazából nem is hallottam, mert senki sem közölt velem semmit, ebben a városban már nem voltam annyira népszerű, mint régebben.  Vagy ha népszerű nem is, legalább jó beszélgetőtárs, akinek barátai voltak, beállíthattam hozzájuk délutánonként, esetleg meghívhattam őket egy pohár italra este, hogy kibeszéljük az elmúlt idők történéseit. Mindenki eltűnt. Nem csak az ő hibájuk volt, hanem az enyém is. Nem találtam a helyem, Jacob meggyilkolása után talán vissza sem kellett volna jönnöm ide, ahol eleinte minden rá emlékeztetett a régi lakásomban, akármerre néztem. Nem maradt semmi.
[You must be registered and logged in to see this image.]
Semmi. Amikor rá néztem semmi sem emlékeztetett arra a személyre, aki minden egyes alkalommal csupán egy szavával képes volt mosolyt csalni az arcomra, aki több, mint 150 évvel ezelőtt azt mondta, szüksége van a legjobb barátjára és átváltoztatott, mert állítása szerint nélküle nem tudta volna végigcsinálni  vámpírlét kezdeti szakaszát. Én pedig nélküle nem lettem volna képes élni az elkövetkezendőkben, túlságosan összenőttünk ahhoz, hogy elviseljem azt a mérhetetlen jegességet, belegondolva sokkal inkább éles ürességet, amelyet a tekintete tartalmazott. Annyira kimért volt, amilyennek már régen láttam és ettől egyáltalán nem lett jobb kedvem, sokkal inkább nyugtalanítottak a fejembe lejátszód rögtönzött találgatások, minthogy fellélegezhettem volna. Nem akart elárulni semmit arról a Silas nevezetű személyről, akivel kedve támadt azonosítani és nekem egyáltalán nem tetszett a vallomás, miszerint sokat köszönhetett neki. Mit? Hogy úgy néz rám, mint aki nem is ismer, esetleg ha eszébe jutnék inkább kikerülne és elvonulna egy szobába, hogy egyedül legyen? Szívem szerint ebben a pillanatban elindultam volna ehhez a bizonyos Silas-hoz, hogy egyáltalán nem szép szavakkal megkérdezzem, mégis mi a jó fészkes fenét művel Stefan-nal?
- Nem megyek sehová. - Jelentettem ki határozottan, bár összevont szemöldökkel. Volt már szerencsém ahhoz az állapothoz, amelyben jelenleg vegetált, sőt sokkal rosszabbhoz is tekintve, hogy most nem a gyilkológép állt előttem, mégis nyelnem kellett, amikor összeraktam a kirakós darabjait. Nem érez semmit, bántódásom eshet, inkább tűnjek el… hát persze. Stefan és az állandósulni látszó hobbija.
- Kikapcsoltál. - Állapítottam meg egy mély sóhaj kíséretében. Ha nem lett volna elég a rezzenéstelen arc és a szavak, hát a testbeszéde, a kisugárzása, minden egyes sejtje más volt. Ilyenkor legszívesebben megráztam volna ezzel próbálva észhez téríteni, de tudtam, hogy valami nagy dolog történt, ha ismét a gomb megnyomása mellett döntött. Nem éreztem át a helyzetét… én mindig együtt éltem a fájdalmammal. Akkor is, amikor mindenki eltűnt mellőlem, amikor egyedül maradtam, amikor a szerelmem meghalt… rengetegszer akartam megszabadulni a kínzó, szorító borzalmaktól, mégsem tettem. Hiába voltam halhatatlan, belül több milliószor eltemettem magam az évek során.
- Mi történt? Miért döntöttél megint így? – Kérdeztem aggódva, közelebb lépve hozzá. Nem voltam naiv, nem hittem, hogy megválthatom őt egyetlen perc alatt pár kedves szó kíséretével, de annak az esélye, hogy magára hagyjam egyenlő volt a nullával. Soha.


▲ <3 ▲  ▲ 463 ▲ planet earth forever ▲ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Vas. Okt. 11, 2015 7:24 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Sophie & Stefan
•••••• And now I know my heart is a ghost town••••••
[You must be registered and logged in to see this image.]
Fogalmam sincs, hogy kivel van dolgom jelen esetben. Nem hinném, hogy ő Sophie, elvégre már vagy száz éve nem láttam. Ez azonban túlzás, hiszen találkoztam vele ezen időközben is néhányszor, de sajnos olyan állapotban voltam mindig, hogy lehetetlen volt velem beszélgetni. Nem vagyok most sem éppen csevegős kedvemben, abszolút nem akarok beszélni senkivel sem. Azonban értékelem, hogy eljött látogatóba, de igazán nem kellett volna. Ha csalódni akar, ám legyen, nekem úgy is jó. Nem vagyok az a régi Stefan, aki egykoron érzett, az a Stefan már ezer éve meghalt. S nem is tér vissza már soha többé.
- Lehet, igazad van. – Vetek rá végigszemlélő pillantást, midőn megállok vele szemben. – Silas túl pocsék ahhoz, hogy ilyen hűen előadjon téged. – állapítom meg könnyedén, miközben még mindig az ő tekintetét keresem. Silas valószínű nem is ismeri Sophiet, tehát több mint valószínű, hogy nem Silasról van szó. Ha pedig még is, nekem oly’ mindegy.
- Az lényegtelen, hogy ki ő. Az elmúlt időben nagyon sokat köszönhetek neki. – Teljes valósággal beszélek róla, elvégre ő szabadított meg mocskos érzelmeimtől, a szenvedéseimtől, s most itt vagyok én, akivé tett.
- Nem voltam túl elegáns az e féle köszöntésemmel, de nos... – veszek egy fáradt sóhajt magamon. – Üdv itt, Sophie. – annak rendje s módján köszöntöm őt, ámbár még is oly érzéstelenül mondom mindezt. Érzéstelenül tekintek rá, már nem létezik bennem az a tekintet, amely egykoron a legjobb barátként tekintett ő rá. Már mindennek vége, s én sem leszek az a régi, aki voltam, én az leszek, aki vagyok. Hiába is okolok másokat azért amik velem történtek, elvégre csak magamnak köszönhetem a bajt, én vagyok mindennek a problémaforrása. Betettem a lábamat ebbe a városba, s az óta minden a feje tetejére állt. Legszívesebben elrohannék innét, elhagynám ezt az egész világot, de az a történet, illetve a helyzet, hogy nincs hová mennem. Bolyonghatok én, mint egy szellem, de akkor sem fogok megnyugodni. Továbbra is rágna belülről a féreg, amely a magány megtestesítője, és akkor sem lesz jobb semmi, sőt, csak sokkalta rosszabb. Bármit is teszek, avagy tennék, teljesen felesleges lenne. Addig is csak az egy megoldás van, hogy kerülöm az embereket, azokat, akik fájdalmat okozhatnak nekem. Ámbár, így kikapcsolt állapotban nem igazán hatna meg. Nem fájna, ha bántanának. Aki megtenné, annak a feje úgy is a szomszédban kötne ki.
- Jobban teszed, ha elmész. – Nézek rá újra, miközben őt figyelem. – Nem szeretnélek bántani, s mint láthatod szerintem már, hogy mi történt velem. – tárom ki mindkét karomat, ezt követően pedig magam mellé engedem azokat. – Ha pedig még sem, akkor tudd, hogy már nem érzek semmit sem. Ezért is jobban járnál, ha távozol. Nem szeretnélek bántani. – Ok nélkül így sem esek senkinek sem, de bármi képes kiverni a biztosítékot. Illetve senki társaságára sem vágyom. A hangulatom is eléggé csapongó, elvégre az iméntiekben tettem tönkre egy órát csak azért, mert hangosan kattogott. Nagyobb gondok esetében vajon miket tennék?

••• el mismo sol ••• [You must be registered and logged in to see this link.] •••
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Okt. 08, 2015 3:02 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
stefan & sophie
i just worry about you

Ránéztem és megfagyott a levegőt, én egyszerűen képtelen voltam normálisan lélegezni attól, amit láttam. Nem voltam hisztis, nem szerettem felnagyítani a dolgokat, de eleve meglepett, hogy a házban nm uralkodott az a rend és tisztaság, ami megszokott volt és belépve semmi más nem csapott meg, mint az élettelenség és gyász hangulata. Megborzongtam az érzéstől, vámpírlét ide vagy oda, nem voltam hajlandó hozzászokni a halált kísérő jegességhez… ezért nem is öltem soha. A szívem kettészakadt volna, ha valaki az én karjaim között töltené élete utolsó pillanatait és éppen azért lehelte volna ki magából a lelket, mert én kényszerítettem rá.
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem éreztem hatalmas vágyat a szerintem egyesek által túlságosan is felnagyított mámorosságra, amit a mások feletti hatalom ad a hozzánk hasonlók kezébe, ez sok ismerősömet őrjítette már meg. És Stefan tekintetét megkeresve megijedtem, mert túlságosan régen láttam ilyennek… a kék íriszeiben nem tombolt semmi, üresség lakozott bennük, kiégés, semmi, ami arra utalt volna, hogy itthon van. Olyan érzésem támadt, mintha csak egy test lett volna, aki eljárkált a padlószőnyegen, de egyébként köszönőviszonyban sem volt azzal, akit a gazdájának nevezhettem volna.
- Silas? – Összevontam a szemöldökömet a meglepődéstől, az újabbtól. Ki az a Silas és miért gondolta meg magát, miért nem maradt az eredeti tervénél, miszerint a nevemen szólítva kezdhetnék el valamit… valami beszélgetésfélét, aminek a bennem játszadozó hirtelen rám tört aggodalom miatt ismerve magam nem lesz jó vége. Nem tehettem róla, baljós vázlataim voltak vele kapcsolatban. Talán ezt hívják női megérzésnek… vagy annak, hogy ismertem a legjobb barátomat és elég volt egy pillantás, hogy tudjam, nem minden stimmel. – Ki az a Silas? – A lehető leglényegtelenebb kérdést tettem fel, nem azért jöttem, hogy információkat szerezzek mással kapcsolatban, engem az érdekelt, ő hogy van, ám nem mehettem el amellett, hogy valaki másként azonosított másodjára. Ha nem lenne fontos, nem emlegette volna fel.
- Sophie vagyok, ahogy azt elsőre mondtad. – Léptem közelebb hozzá egy lépéssel. Ilyenkor már régen a nyakába vetettem volna magam engedve a vonzásnak, ami felé húzott és megnyugtatott, akármiről volt szó, de jelenleg nem voltam biztos abban, mitévő lehetnék. A mellkasomban egyre inkább fekete lyuk keletkezett a méregtől, amit a megmagyarázhatatlanság okozott, ismét egy lépést tettem felé, reménykedve, hogy csak az újralátás miatti izgalom szórakozik velem és nemsokára elmúlik a kellemetlenség. – Azért jöttem, mert… újra a városban vagyok és túlságosan régen láttalak. – Halvány, kissé kényszeredett mosoly ült ki az arcomra, kezeimet a farmerem hátsó zsebébe mélyesztettem és egyre több barátságossággal, örömmel, kedvességgel töltöttem fel a mimikámat. – Igazából volt egy olyan érzésem, hogy valami történt veled. Egyébként is jönni akartam, de azután, hogy rám tört ez az aggodalmaskodás, nem halaszthattam tovább a dolgot. – Mindig őszinte voltam hozzá, nem most akartam elkezdeni a terelgetést és csúsztatást, igenis tudja, miért vagyok itt és nyugtasson meg, hogy nincsen semmi baj.


▲ <3 ▲  ▲ 463 ▲ planet earth forever ▲ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Szept. 19, 2015 7:04 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Sophie & Stefan
..And now I know my heart is a ghost town

[You must be registered and logged in to see this image.]
Fogalmam sincs, hogy mások hogyan tudnak az érzelmekkel együtt élni. Mindennapos dolog számukra, és még is mindegyik boldognak tűnik, de ugyanakkor belül lehet, hogy majdnem megszakadnak.  Önmagamból indulok ki, hiszen míg éreztem, próbáltam nem a múltra gondolni, arra, hogy egyes emberek mennyire megaláztak s tönkretettek. Mindenki ott rúgott belém, ahol csak tudott. Számomra soha nem adatott meg a boldogság, és ezért is feleslegesnek találtam azt, hogy továbbra is érző ostobaként éljem a mindennapjaim. Milyen is voltam akkor? Törődő, szerethető, aki minden akaratát és óhaját lesi a másiknak? Igen, pontosan ilyen voltam. De azzal az énemmel nem törődött senki, ott bántotta mindenki, ahol csak tudta. Az érzelmek a legalattomosabb démonok, még akkor is, ha valójában azok jóknak tűnnek. Nem, óriási nagy tévedés. A jó érzés hányingerkeltő, s ez mellett azon agyal az ember, hogy mikor fog elmúlni, és darabokra esni, ha mindez elmúlik. Az embereknek ezt kell tűrniük, különben elvesznek. De miért is érdekelnének mások? Kit érdekel...
A szobában sikerült csendet teremtenem. Bárcsak a világ is ilyen üres, és pangó lenne, ahol nincsenek azok az emberek, akik engem tönkretették, akik ezzé tettek. Most biztosan boldogan nevetnek valahol, s elégedetten mosolyognak, hogy elérték a céljukat velem kapcsán. Nos, igen, újra erre az útra tértem, és egyáltalán nem is bánom. Pár napra képes voltam visszakapcsolni csak azért, hogy Elenától bocsánatot kérjek. Tisztában voltam vele akkor is, hogy nem fogom sokáig bírni, és újra kikapcsolok. Lehet, hogy nem így lett volna, ha Silas nem jött volna közbe, hiszen Silas érte el konkrétan újra nálam, hogy kikapcsoljak. Nem egészen az ő hibája, csupán csak felgyorsította ő a folyamatot. De nem számít... csupán csak köszönetet mondhatok neki, hogy megsegített a szenvedéseimtől. Nem igazán voltak benne rossz szándékok, elvégre akkor megtehette volna ugyanazt, amit régen, rosszabbik esetben meg is ölhetett volna. De még sem tette. Nem ölt meg, és nem is száműzött sehová sem. Csupán csak segített, hogy ne szenvedjek. Lehet, hogy neki ez gonoszságnak tűnt, hogy rosszat tett velem, de nem így van. Hálás vagyok neki, hiszen most már ő miatta nem szenvedek. Érzelemmentesen élem a mindennapjaimat, és ez így is fog maradni mindörökre.
Az egyetlen gondom jelen esetben mindössze annyi, hogy a lakás minden egyes része rendetlen. Igen, ez nekem köszönhető, de az a történet, hogy az egyik pillanatban zavar a rend, a másik pillanatban pedig idegesít a rendetlenség. Ezért többnyire szétszórok mindent, utána pedig rendet rakok, és így tovább. Az iméntiekben is tönkretettem az órát csak azért, mert túl hangosan jelezte minden másodperc elmúlását. Remek, gratulálok Stefan!
Érthetetlenül rázom meg a fejemet, s rögtön ezt követően iszonyú bűz üti meg az orrom. Fentről jön az orrfacsaró bűz, jobban mondva a padlásról. Említettem már, hogy a padlásra hordtam az összes holttestet, akiket megöltem? Eluralkodott a minap rajtam az éhség, és azt már nem is kell sorolnom, hogy hány ember köszönheti nekem a halálát ezen napon. Fogalmam sincs, mi okból hoztam őket fel, de el szeretném őket tüntetni. De egyelőre még rengeteg sok tennivalóm van a házban. Nos, attól, hogy még kikapcsoltam, még az igényesség ugyanolyan létfontosságú számomra. Igaz, néha rám jön egy roham, és szétrombolok mindent, de az már mellékes.
Mielőtt elindultam volna, hogy rendet tegyek a padláson, egy ismerős női alakba botlom bele.
- Sophie? – teszem fel kérdezve a nevét, és eleinte beugrott Silas, aki múltkor azzal szórakozott, hogy Elena testét vette fel. – Tudom, Silas, hogy nagyon szeretsz női alakban járkálni, de erről szokj le, kérlek. – Magyarázom, hiszen e pillanatban azt hiszem, hogy Silas szórakozik velem újonnan. Nem lepne meg a tény.


I love you || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
the balance in my exist ◆ ◇
† Kedvenc dal :
sara bareilles - gravity ◆ ◇
† Tartózkodási hely :
mystic falls ◆ ◇
† Hobbi & foglalkozás :
no idea ◆ ◇
† Humor :
cute ◆ ◇



Sophie Quenell ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Szept. 10, 2015 7:16 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
stefan & sophie
i just worry about you

Aggasztó híreket hallottam. Igazából nem is hallottam, mert senki sem közölt velem semmit, ebben a városban már nem voltam annyira népszerű, mint régebben.  Vagy ha népszerű nem is, legalább jó beszélgetőtárs, akinek barátai voltak, beállíthattam hozzájuk délutánonként, esetleg meghívhattam őket egy pohár italra este, hogy kibeszéljük az elmúlt idők történéseit. Mindenki eltűnt. Nem csak az ő hibájuk volt, hanem az enyém is. Nem találtam a helyem, Jacob meggyilkolása után talán vissza sem kellett volna jönnöm ide, ahol eleinte minden rá emlékeztetett a régi lakásomban, akármerre néztem. Nem maradt semmi.
[You must be registered and logged in to see this image.]
A régi barátok szétszéledtek, a fenyegetések megszűntek, csend volt. A városban, a környékén, az életemben és ismét kezdtem úgy érezni, hogy nincs semmi, amiért harcolhattam volna, amivel törődhettem volna, elvégre… még az a személy is eltűnt mellőlem, aki születésem óta a legtöbbet jelentette nekem. Stefan akár a lelki társam is lehetett volna, annyira ismert és én is őt. Együtt nőttünk fel, nem volt olyan dolog, amit ne tudtunk volna egymásról. Láttam mosolyogni, könnyeket legördülni az arcán, pusztítani, építeni, szeretni, gyűlölni, de mostanában ha rá gondoltam a mellkasom összeszorult és tudtam, hogy baj van. Nagy baj. A zsigereimben éreztem, hogy semmi sincs rendben vele, mintha ennyi idő után is annak ellenére, hogy valamiért nem kerestem, össze lettünk volna kötve. Hiányzott, rettenetese, az egyik legnagyobb vágyam az volt, hogy magamhoz ölelhessem és elmondhassam neki, mennyire sajnálom az eltűnésemet és soha többé nem fogok ilyet csinálni. Szeretnék ismét vele lenni, a barátja lenni, hogy éreztesse velem: élek, nem 168 év voltam, hanem ettől több van bennem és szó sincs teljes kiégésről, nem emiatt érzem az ürességet magamban.
Emiatt indultam el a Salvatore-villába félős léptekkel, tartva attól, mit fog mondani. Hiába volt ő a legmegértőbb ember az univerzumban, fogalmam sem volt arról, milyen időszakot él át. Jól van? Rosszul? Egyáltalán önmaga? A hullámok összecsaphattak a feje felett amiatt, hogy Elena véglegesen Damon mellett döntött, ami sajnos várható volt… Stefan túl jó volt ahhoz, hogy önző módon megakadályozza egy másik ember boldogságát attól függetlenül, hogy ő annyira szenvedhet a döntésétől, mint egy kutya. A gondolataimból csörömpölés zaja rángatott ki, pár másodperc múlva már nem csak a cipőm sarkának parkettán való kopogása rázta fel a dermedt, ijesztő csendet a szobákban, hanem az üvegszilánkokra lépve ezer macska nyávogását hoztam a dolgozószobába, ahová az utam vezetett. Innen hallottam légvételeket, a ház ezen a helyiségen kívül teljesen kihaltnak mutatkozott, itt is egyedül Stefan tartózkodott, akinek láttán halvány mosolyra húzódott a szám.
- Szia. - Szólaltam meg pár másodperc hallgatás után. Furcsa volt, a megérzéseim kezdtek még hangosabban kalapálni a fejemben. Valami nem jó, baj van.
- Gondoltam beugrom. - Mintha csak tegnap láttuk volna utoljára egymást, úgy beszéltem, de a testtartásomból, a kissé felhúzott vállaimból és az arcomra kiülő kissé bocsánatkérő kifejezésből rájöhetett, hogy egyáltalán nem vettem annyira lazán a helyzetet, mint azt mutatni szerettem volna.


▲ <3 ▲  ▲ 463 ▲ planet earth forever ▲ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :


† Kedvenc dal :
blackbird song ♢
† Tartózkodási hely :
mystic falls ♢
† Humor :
funny ♢



Shalya Nirvan ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Aug. 31, 2015 9:44 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Sophie & Stefan
...And now I know my heart is a ghost town

[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy hete, hogy a ház az én hatáskörömön belül van. Mostanában én felelek azért, hogy "rendbe" tartsam ezt a kócerájt. Nos, ez többé-kevésbé sikeres, elvégre valahogy nem vagyok az a típus, aki egész nap azon bajlódik, azon aggódjon, hogy mi van a helyén, és mi nincs. Nem vagyok az a türelmes típus, így eléggé fel tud bosszantani valami, ha nem úgy sikerül, ahogyan azt én szeretném. Ó, de minek is fecsérlem a szót fölöslegesen?! Egy hete, hogy Silas járt nálam, és, nos... Elérte mindazt, amit mindig is tett. Elérte az ostoba kis játékait, elérte azt, hogy kikapcsoljak. Voltaképpen nem kellett sokat szórakoznia ahhoz, hogy végrehajtsa azt amiért akkor jött hozzám. Végtére is, már régóta küzdök a démonjaimmal. Legalábbis csak küzdöttem. Nem akartam, hogy az emberek miattam szenvedjenek, vagy, hogy miattam kelljen meghalniuk. Nos, azóta igen csak átfogalmaztam magamban a dolgokat, és volt időm arra, hogy átgondoljak mindent az érző énemmel kapcsán. Miért érdekelne másoknak a jóléte? Világ életemben szerettem az embereket, elvégre egykoron még én is olyan ártatlan halandó voltam, mint ők maguk. Szerettem az emberi életet. Szerettem, hogy tehetetlen voltam, de olykor még is bármire képes voltam. Fogalmam sem volt arról, hogy bizonyára milyen is ez a természetfeletti élet, de most már tudom. Nagyon is, sőt...
Az órát bámulom a falon. Lassan kattog a vékony, hosszú mutatója. Nem hallatszik a teremben semmi sem azon kívül, hogy az óra kattog. És ez idegesít. Idegesít, hogy nincs csend.
Hirtelen lehunyom szempárom, majdan kényelmesen elhelyezkedem az asztal előtti, kényelmes fotelban, ahogyan hátradőlök. Mindkét kezemet az ölemre helyezem, s az izmaimat mind elgyengítem. Próbálok relaxálni, lenyugodni, még így is kikapcsolt állapotban. Nem érzek semmit sem, megvallom. Nem érzem a mellkasomban azt a nyomást, ami eddig ránehezedett. Nem érzem azt, hogy összenyom, és megöl, nem érzem azt, hogy sírnom kellene. Ettől eltekintve boldogságot sem érzek. Nem mintha azelőtt éreztem volna bármilyen pozitív érzést is. Üresség lakozott mindvégig bennem, és az vezetett ide. Sőt, egyáltalán nem Silasnak köszönhetem azt, hogy idáig elfajultam. Többször megesett már, hogy a kikapcsolás mellett döntöttem, és most is én vezettem magamat erre az útra. Hagytam magamat, hogy manipuláljanak, de, csak mert eddig ennyit sem kaptam másoktól. Semmilyen törődést, vagy bármi mást, ami jónak nevezhető. Nem vágyakozom már rá, az érzelem szánalmas alakoknak való, én pedig bocsánat, de nem kérek belőle.
Továbbra is hallgatom az óra kattogását. Minden egyes másodperc elmúlását egy kattogás jelzi, amely nem hogy csak gyors, de még idegesítő is. S ebben a csendesnek nevezhető környezetben észlelem, hogy a szívem egyszerre dobban a kattogással. Nagy dobbanások. Arra emlékeztet, hogy régen mennyire akartam, hogy mindezek a hangok kialudjanak a mellkasomból. Régen volt.
De visszaterelve a szót, hol is tartottam? Ó, igen, Silas...
Mindenesetre meglepett a jelenléte eleinte, amikor felbukkant Elena arcát viselvén. És ami ebben a legnevetségesebb tényező, mégpedig az, hogy én szentül azt hittem, hogy ő Elena. Kételyeim természetesen voltak, elvégre Silas... nos, nem küldeném őt színészeti pályára.
Óvatosan felemelkedek a székből, ahogyan kiegyenesedem, majdan még mindig zölden ragyogó szempárom kinyitom, és az órára nézek. Említettem már, hogy mennyire idegesít a kattogás?
Az asztal fiókját óvatosan kihúzom, s a mutatóujjamat hegyezvén, keresgélek a sok lim-lom közt. Többsége az itt toll, és néhány agyonírt papír, míg végül egy igen éles tőrt vélek felfedezni mindezek közt. Fogalmam sincs, hogy mit keres itt, mindenesetre most kivételesen nem embereket fogok evvel gyilkolászni.
Az asztalt arrébb húzom, hiszen pont felette kattog az a nyamvadt, kerek óra, és az asztal csak bezavarna. Mi szórakozás van abban, hogy csak szimplán levegyem az órát, kivegyem belőle a gombelemeket, és visszarakjam a helyére, vagy a süllyesztőbe? Ugyan már... kikapcsolt állapotban képes vagyok mindenben megtalálni a szórakozás egyvelegét.
Párat hátrébb lépek, majdan a tőrt megemelem, végét hegyezvén az óra felé. Oda képzelem azok emberek személyét, akik engem mindvégig alábecsültek, és kihasználtak. Sok embert ideképzelhetnék, de maradjunk annyiban, hogy nem hallucinálok, és sajnos nem is őket célzom.
Végül egy könnyed mozdulattal eldobom az óra felé a tőrt, ami pár pillanat alatt odaért, és az teljesen átszúrja az órát, ezt pedig az követi, hogy a szilánkok szanaszét esnek, ahogyan az üvege eltört.
Végtére is, kiegyenesedem, majdan lehunyom a szemeimet, és a füleimet hegyezem. Remek, tökéletes csend. Már csak az hiányzik, hogy valaki beállítson...

Kezdő nevezetű reag || ghost town  || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 4:59 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down
 

Stefan irodája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» A Kazekage irodája
» Stefan szobája
» A falu vezetőjének irodája
» A falu vezetőjének irodája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Salvatore birtok-