Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Ősi vámpír
Cedric Nikolaj Georgiev
Keresem :
♢ they want me
Kiszolgálópult 21827752
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
♢ mostly mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
♢ suck your blood



A poszt írója Cedric Nikolaj Georgiev
Elküldésének ideje Vas. Jan. 31, 2016 4:32 pm
Ugrás egy másik oldalra
Megan & Cedric
folyt. köv.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 16, 2016 11:20 am
Ugrás egy másik oldalra

A mosoly, amit a szerelem festett az arcomra, törhetetlen. Ha valaki pár nappal ezelőtt azzal kecsegtet, hogy Cedric még valaha így fog a karjaiban tartani, esztelen bolondnak néztem volna. Annyira biztos voltam benne, hogy esélytelen, mert elszalasztottam a lehetőségemet arra, hogy új alapra emeljük a kapcsolatunkat. Szilárd alapra, ami biztosítja nekünk a közös jövő lehetőségét. Most viszont minden, ami eddig történt, olyan távolinak tűnik, mintha évekre volnánk az emlékektől, pedig néhány hónap leforgása változtatott meg mindent. És persze az, hogy ezidő alatt Cedric nem szűnt meg szeretni, habár valószínűleg már közel állt ahhoz, hogy lemondjon rólunk. Talán épp időben állítottam le a folyamatot, épp időben jöttem rá, hogy kompromisszumképes vagyok és nem utálhatom azért, mert vámpír. Sosem bántott, nem könyvelhetem el olyan szörnyetegnek, mint aki végzett az anyámmal és pokollá tette az életemet. Hisz ő adta vissza azt. Sokkal tartozom neki, még ha ő ezzel nincs is tisztában.
- Eleget tudok.. - rántottam aprót a vállamon. Ha még több régi történet jutna a tudomásomra az életmódjáról, azzal valószínűleg meg tudna rettenteni egy-egy pillanatra, de a véleményem nem változna. Szerelmes vagyok belé, ha akarnék sem tudnék változtatni ezen. Más kérdés, hogy eszem ágában sincs ezen alakítani.
Bólintással nyugtáztam kérését, leheletének érintésére jóleső borzongás futott végig testemen. Nem féltem tőle, sokkal inkább vágytam a közelségét. Éppen ezért, mikor elhúzódott, keze után nyúltam, hogy összefűzhessem ujjainkat. Hogy aztán innen merre vezet az utunk, azt teljes mértékben rábíztam. Tudja, merre lakom, feltehetőleg azt is, hogy ő merre lakik, és nem hiszem, hogy ilyen tájban más ötlete támadna. Ha mégis, azt hiszem eléggé lekorlátozza a lehetőségeket, hogy mennyire kicsíptem magam egy meghiúsult vacsora miatt. Tekintélyes mennyiségű szempár szegeződne ránk.



vigyél el, az a jó, ha meg se kérdezeeel  34
Vissza az elejére Go down

Ősi vámpír
Cedric Nikolaj Georgiev
Keresem :
♢ they want me
Kiszolgálópult 21827752
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
♢ mostly mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
♢ suck your blood



A poszt írója Cedric Nikolaj Georgiev
Elküldésének ideje Pént. Jan. 08, 2016 8:10 pm
Ugrás egy másik oldalra


Neki akartam adni mindent. Pedig, közben nincs is semmim valójában. Az, amit ezer éven keresztül magaménak tudtam, ostoba utánzata volt annak, amit boldogságnak véltem hinni. De mindvégig tisztában voltam a laza érzelmi világom teljes tudatában is, hogy nem tudtam soha, milyen a valódi boldogság. Esélyt akartam rá, azt hittem, hogy megkaptam, mikor férj lettem. Ez az alternatíva nem hozott számomra jót. Amikor apává váltam, azt gondoltam, végre megtörtént a nagy áttörés. Azóta is életem legszebb pillanata volt, mikor először karjaim között tarthattam azt az újszülött gyermeket, aki az én véremből jött létre, és azéból, akit akkoriban minden tisztának hitt érzésemmel szeretni tudtam. Még mindig éreztem a lányom kellemes, édes illatát. Nekem azt írták meg, hogy mindenkit elveszítsek. Először Tatiát, majd Erinát. Magamnak maradtam, a saját életemet tönkretenni már nem volt szükséges. Nem volt mit tönkretenni, nem maradt semmim. A pénz sosem jelentett számomra semmit azon kívül, hogy az anyagi vágyakat kielégítsem vele. Jól éltem, de ez nálunk már közel sem jelentett semmit. Nem vehettem meg azt, amit úgy igazán akartam. Ezer évig jó volt érzések nélkül. Most is jó lenne. Nehezen osztom meg a szívemet valakivel, azok után, hogy több sebből vérzik már. Nehezen, de kockáztatnom kellett, ahogyan mindig is tennem kellett volna. Csak megbújtam valahol, nem vállaltam semmit. Éltem, szórakoztam, játszottam, és sosem volt elég a vér, amin átgázolva életeket tartottam a tenyeremben. Önként és dalolva mészároltam, néha kegyetlen módszerekkel játszadozva. De döntöttem. Ha Megant akartam, ennek búcsút kellett intenem. - Még nem tudsz rólam mindent, kedves. Még annyi mindent nem tudsz, miért nem vagyok érdemes a szeretetre. - vallottam be őszintén. Nem volt okom hazudni, és ez sem színtiszta önsajnáltatás volt, hanem a valóság. Sosem érdemeltem ki igazán. Sosem az voltam, aki valójában ott legbelül voltam. Mindig más, egy társadalmi szerepet magamra erőltetve.
Akkor kaptam észbe, mikor új zene indult. Váratlanul álltam meg, tincsein végigsimítva sóhajtottam fel, és közelebb hajolva hozzá, szinte a nyakába mormoltam. - Lépjünk le innen... már unom. - súgtam halkan. Ez az egész nem az én világom volt. Kinőttem ezekből a rendezvényekből.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 27, 2015 12:53 am
Ugrás egy másik oldalra

Magamban is halkan, valamiféle imát rebegtem el azért, hogy ez a perc kijutott nekünk. Most, hogy már aggályaim jó része csak emlék, nem érzem, hogy a szívemen mázsás súlyok csüngnének azt várva, mikor lesz elég és mikor szakad bele. Talán akkor is így lenne, ha kudarcot vallottam volna és Cedric azt közölte volna, hogy nem képes még csak emberszámba sem venni, nem hogy megosztani velem az életének eme szegletét és nekem adni a szívét, de remélhetőleg ezt már sosem tudom meg.
Hiába gondolkodik magáról negatívan, én jól látom őt. Igenis megérdemel minden boldog pillanatot. Élhetett már ezer évet, de a szerelem nem csak egyszer jön el az ember életébe. Úgy látszik ő az egyetlen kivétel, akinek ezer évente egyszer jut ki ebből a fenséges, mégis gyötrő kínból, amit talán mindvégig hiányolt az életéből. Én nem vagyok sem megkeseredett, sem olyan tapasztalt, mint amilyennel ő rendelkezik, mégis úgy érzem, hogy érdemes megkapaszkodnunk ebben az érzelemben, és hagyni hogy kiteljesedjen.
- Ha úgy gondolod, hogy a múltad vagy a tetteid nem tesznek méltóvá a szeretetre, akkor tévedsz.. - torpanok meg, amint kiejti a halk szavakat. Olyan csendesen teszi, hogy ha nem mozogna a szája, azt hinném, csak képzelődöm. - Gondold azt, hogy mindketten méltóak vagyunk rá. Megérdemled a boldogságot és azt, hogy valaki viszonozza az érzéseidet. - mosolyodom el bizakodva, hogy sikerül beszélnem vele és hisz nekem. Én azt az oldalát látom, amit gyanítom, hogy rajtam kívül senki más. Látom benne a jót.
Szinte alig veszem csak észre, hogy új dal indul. Az is meglehet, hogy nem először váltanak, de eddig túlságosan lefoglalt az, hogy uralkodjak magamon, nem tudtam másra figyelni. Meglehet még csak a ritmust sem találtam el, habár Cedric elég kifinomult ahhoz, hogy úgy vezessen, hogy meg sem kottyan neki közben tartani az ütemet. Észre sem vettem, máris rábíztam magam, abban a percben, hogy táncra kértem. Habár arra nem gondoltam, hogyha tényleg átadja magát az érzéseinek, akkor bizony ezer évnyi szerelmét fogja nekem adni.


Vissza az elejére Go down

Ősi vámpír
Cedric Nikolaj Georgiev
Keresem :
♢ they want me
Kiszolgálópult 21827752
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
♢ mostly mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
♢ suck your blood



A poszt írója Cedric Nikolaj Georgiev
Elküldésének ideje Vas. Nov. 22, 2015 1:52 pm
Ugrás egy másik oldalra


Emlékeztem még halványan, milyen érzés volt először szeretni. Először félni attól, hogy mindent elveszítünk. Előbb voltam az a férfi, aki attól tartott, hogy elveszíti mindazt, amit szeret. S csak utána köszöntött be az az időszak, mikor már inkább a vagyonom volt a szerelmem, mintsem az, ami tényleg jelentőségteljes lett volna. A lányom példának okáért, de őt elhanyagoltam. Odavágtam egy dajkának, aztán egy újabbnak és újabbnak, hogy tegye őt felnőtté, nevelje olyanná, hogy ha társaságba kerül, ne hozzon rám szégyent. Akkor már nem érződött rajtam a feleségem hiánya, és hiába tudtam, hogy összesúgnak a hátam mögött az emberek... fele nem hitte el a mesémet arról, hogy a Tatia nem elszökött, hanem valami kórság ragadta magával. Erre a hazugságra viszont ha valakinek, hát nekem mindenképpen szükségem volt. Csakis azért, hogy megnyugtassam a saját tomboló lelkemet, és azt tegyem, amit tennem kell. De nem kerülhettem el azt, hogy a lányom tudomást szerezzen arról, miért is tűnt el az anyja egyik napról a másikra.
Megan egy csomó sebet szakított fel azzal, hogy így, szinte tálcán kínálta fel nekem azt, amitől mindig is rettegtem. A szívét, a szerelmét... sosem tudtam magaménak ezt egyetlen nő részéről sem. Olyanétól nem, akihez engem is szoros szálak fűztek. És egészen fél órával ezelőttig úgy hittem, Megan is csak egy lesz azon a listán. A nők, akiket szerettem, és akiknek nem kellettem. Nem volt olyan hosszú a lista, csupán belőle és Tatiából állt, de számomra ez is sok lett volna. Minden bizonnyal teljesen kiábrándultam volna a szerelemből, ha most ez az egész nem játszódik le. Ezer évig éltem tüzes szenvedély nélkül, most újra belekóstoltam, és ha ismét ki kellett volna vágnom az ablakon, már inkább utána ugrottam volna én is.
Néztem a szemeit, egy darabig fel sem fogtam, hogy mit beszélt. A vére még dolgozott a szervezetemben, édes íze rabul ejtett, nehezemre esett arra koncentrálni, hogy mit is beszél. De megpróbáltam. - Nem kell pótolnod senkit. - leheltem egészen halkan, ujjaim pedig arcára kúsztak, és gyengéden fogtam meg selymes bőrét, így tartva meg azt a szemkontaktust, amelyre most még szükségem volt. - Ez már más, mint ami régen volt. Én is más vagyok. Sosem leszek méltó igazán arra, amit adni tudsz. De meg akarom próbálni. - suttogtam lassan, szinte döcögve ezt a ködös ígéretet, majd nagy sóhajjal fordítottam a pillantásomat lábaink felé.
 
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 02, 2015 11:00 pm
Ugrás egy másik oldalra

Eddig féltem. Volt mitől tartanom. Szorongtam attól, hogy találok valakit, akit majd elveszíthetek. Bepánikoltam, mikor ez a tény be is igazolódott, aztán rettegni kezdtem, mikor kiderült, hogy bárhogy is legyen, ezt már nem úszom meg. Benne vagyok nyakig. Ha nem így lenne, nem lennék most itt, nem próbálnám helyrehozni életem egyik legnagyobb ballépését, és nem remélné lelkem egy kicsiny része, hogy akár sikerrel is járhatok. Csekély esélyem van ugyan a happy endre, de nem fogom feladni, mielőtt még megpróbálnám. Könnyű lett volna beletörődni a vereségbe, bár a lényem egy része belehalt volna. Az olyan lett volna, mintha elárulnám a szívemet és én döfném bele a tőrt, hogy ne dobbanjon többé.
Ezt a lehetőséget viszont most Cedric kezébe adtam. Egyetlen gesztussal jeleztem felé, hogy a döntés immár az övé. Oldalra billentett fejjel vártam, mikor sújtja rám az utolsó csapást. Ez volt az a pillanat, mikor a feltétlen bizalmamat élvezte. Nem sajnáltam volna tőle semmit, nem tagadtam volna meg tőle semmit. Sőt. Mindenemet felkínáltam neki, a testemet, a lelkemet, a véremet. Vegye, amelyikre szüksége van, vagy mindet. Az érzelmeim teljesen elhomályosították az elmémet, s csak akkor tértem magamhoz, mikor meghallottam, ahogy mély hangján a fülembe suttog. A lehelete csiklandozta a fülemet, megborzongatta a testemet, annyira kiéleződtek rá az érzékszerveim. Aztán úgy éreztem, hogy hirtelenjében légszomjam támad. A tüdőmben rekedt a levegő, de nem  csókja miatt. Elmém még iménti szavait igyekezett feldolgozni, miközben fájdalmat nem, elégedettséget annál inkább éreztem. Fogai könnyedén hatoltak bőröm alá, én pedig halk sóhaj kíséretében útjára engedtem egy kósza könnycseppet, ami már egy ideje szabadulni akart. Az se érdekelt volna, ha ez lett volna az utolsó evilági percem. A karjaiban voltam s ennél jobban már nem tudtam volna neki adni magam. Ez volt a tökéletes pillanat az életre és a halálra egyaránt. Az életre vele, a halálra nélküle. De ha egy mód van rá, inkább az előbbit választanám. Elvégre ő sem úgy állt a dologhoz, mintha az életemet is el akarná venni, csak.. Elfogadta az ajándékomat. Nekem pedig most ez jelentett mindent.
- Én.. - nyeltem nagyot, mikor kinyitottam a szemeimet és a pillantásával találtam szemben magam. - Köszönöm. Azt szeretném, ha látnád, hogy nem félek és bízom benned. Szeretném, ha hinnél nekem. De azt is tudnod kell, hogy én nem vagyok ő.. Nem tudom őt pótolni az életedben, és nem is akarom.. - nyögöm ki a végén kissé akadozva. Én már tanúbizonyságot adtam arról, mit szeretnék, de ehhez az egészhez az kell, hogy komolyan is gondolja. Hogy tényleg akarja, hogy én legyek az egyetlen.

Vissza az elejére Go down

Ősi vámpír
Cedric Nikolaj Georgiev
Keresem :
♢ they want me
Kiszolgálópult 21827752
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
♢ mostly mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
♢ suck your blood



A poszt írója Cedric Nikolaj Georgiev
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 08, 2015 7:39 pm
Ugrás egy másik oldalra


Csupán önmagamat marcangoltam azzal, ahogyan visszaemlékeztem egykori családomra. Az apára, kit álmaimban folyamatosan elképzeltem magamnak, milyen lehetne, ha nem bánna úgy velem, mint egy utolsó fattyúval, miközben tudta, hogy a tulajdon vére vagyok. Miután Tatia elment, magára hagyott Erinával, ki anya nélkül cserepedett fel, gondoskodni akartam róla, miközben olyanná váltam mint az apám volt. A saját lányom gyűlöl a mai napig, nem tudtam elnyerni a szeretetét, talán nem kellett volna annyi ajándékkal halmoznom? A figyelmemet kellett volna adnom neki, mikor még egészen kicsiny gyermek volt. Mégsem tettem. Elutasítottam őt, távol tartottam magamtól, mert az anyjára emlékeztetett, akit görcsöen, túl őszintén, ragaszkodóan szerettem. Olyan szerelem volt ez részemről, mely sosem nyert viszonzást, mely sosem elégült ki.. csak volt, hogy valami fájdítsa a szívemet, és most, ezer év elteltével új lehetőséget látok arra, hogy ismét szeressek. S talán ezúttal viszonzást leljek egy olyan nő oldalán, ki nem vet meg. Legalábbis azt hittem. Mikor kiderült rólam, hogy vámpír vagyok, rosszulk döntöttem, ott hagytam, hogy gondolatai keresztüldöfjék őt. Tényleg szörnyeteg voltam az elmúlt évszázadokban, de képes lennék változni. Csak eddig nem volt miért... nem volt.. kiért.
Ahogy mezítelenné tette nyakát az elsuttogott szavak után, megállt egy pár másodpercre az amúgy is lassan verő szívem. Minek vehetném ezt, ha... nem annak, amit eddig soha senkitől nem kaptam meg? Sem apámtól, sem anyámtól, sem Tatiától és a lányomtól. Mindenki otthagyott, amikor először lehetősége nyílt rá. És tegnap még úgy tűnt, Megant sem látom többé. Már beletörődtem a vereségbe, ahogyan egészen idáig is megtettem. Túl sok vért követelt volna, ha végül nem történik meg ez... ha nem áll most előttem. Azt hiszem, kész lettem volna kikapcsolni az érzéseimet.
- Add nekem a bizalmad. Légy te... az egyetlen. - súgtam egészen halkan a fülébe, gyengéden csókolva végig a nyakát, mintha csak ezen múlna az, hogy megváltást kapok-e az élettől vagy sem, majd éreztem, hogyan változik meg az arcom. A szokásossal ellentétben most tudtam, hogy mikor kell leállnom... volt határ kegyetlenség és fájdalmas gyönyör között. A vére olyan édesen csábított... a fogaim gyengéden vájtak belé, lehunyva szemeimet, és közben hátát simítottam végig ujjaimmal. Vérének íze vetekedett a méz édességével, de nem akartam sokat inni: megálltam pár másodperc múlva, és egy csókot leheltem oda, ahonnan az előbb még táplálkoztam. - Sajnálom. Én... muszáj volt beléd kóstolnom. - magyaráztam mintha erre szükség lenne. Ki tudja, talán van.
 
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 15, 2015 11:00 pm
Ugrás egy másik oldalra

Az igazság néha a legmocsokabb dolog a világon, de a szükséges rossz ahhoz, hogy tisztázni tudjam a helyzetet. Eddig nem gondoltam bele, milyen lesz majd, ha szemtől szemben állunk egymással, most viszont itt a megfelelő alkalom, és ha nem ragadom meg ezt a lehetőséget, akkor igaza van Clarissának és tényleg gyáva vagyok. Mindenhez, még az élethez is. De nem csak neki és magamnak akarok bizonyítani, Cedricnek talán többel tartozom. Annyi mindent baltáztam el rövid idő alatt, hogy az is csoda, hogy nem hagyott még faképnél, és nem teszi addig sem, míg kedvem szerint összeszedem a mondanivalómat. Nem most kellene és nem így, és szívem szerint egyszerűen csak túllendülnék ezen az egészen. Persze mindezt abban a tudatban, hogy átlátja a helyzetet, csakhogy erről szó sincs. Gondolatban már felállítottam a pro-kontra listámat, átrágtam néhányszor, de végül mindig arra jutottam, hogy sosem működne köztünk. Hiába érzem, és hiába ver a szívem hevesebben a közelében. Ez már mind nem a félelemtől van. Rájöttem, hogy ez a valami, ami köztünk van, ne múljon el minden nyom nélkül és végre az életben először nem csak hogy hajlandó vagyok küzdeni, de fogok is. S talán a felvezetés nem sikerült jól, legalábbis nem tudok leolvasni az arcáról olyan jelet, ami némi reményt sugallna felém, hogy nem hiábavaló ez az egész, de ez nem rettent el. A hirtelen jött bátorságomnak pedig minden bizonnyal az érzelmeim táplálták az alapját.
- Sajnálom.. - lehelem elhaló hangon, amint ráeszmélek, hogy a sok csalódás után talán belém vetette a bizalmát, amit elkótyavetyéltem holmi fenntartások miatt, amik igazából felülírhatóak. Én is elutasítottam magamtól, és ezzel a tettemmel csak beálltam a sorba, ami nélkülem se volt túl rövid.
- De én nem vagyok az apád, se az anyád.. Nem vagyok Tatia sem. Én.. egy hatalmas idióta vagyok, aki képtelen száműzni téged a gondolataiból. - próbálok szép szóval hatni rá, és mikor meglátom, hogy már felém sem néz, egy minden szempontból elvetemült húzásra szánom el magam. Egyik kezem óvatosan arcára simítom, hogy tekintetét visszatereljem az enyém felé, míg másikat a válláról a tarkójáig csúsztatom. Szükségem van arra, hogy tudatosuljon benne, hogy nem üres szavak hagyták el az ajkaimat, és tényleg nem félek. Fejemet félrebiccentem, ezzel feltárva előtte nyakamat. Sosem tennék ilyet, ha nem bíznék benne. De ezen a ponton lehet, hogy őrültség, amit művelek, hisz fogalmam sincs, hogy mi történt vele, míg én távol tartottam magam tőle. Ha ez az önmagamtól idegen tett nem ad elég bizonyosságot neki, hogy el tudom fogadni a vámpír énjével együtt, akkor más módszer után kell néznem, mert én addig nem tágítok, míg kerek perec ki nem adja az utamat és mivel eddig semmi effélét nem tett... Nem, a heves szívverésem és a remegésem sem a tőle való rettegés mellékterméke. Ilyen az, mikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg, milyen az elutasítástól való félelem.


Vissza az elejére Go down

Ősi vámpír
Cedric Nikolaj Georgiev
Keresem :
♢ they want me
Kiszolgálópult 21827752
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
♢ mostly mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
♢ suck your blood



A poszt írója Cedric Nikolaj Georgiev
Elküldésének ideje Szomb. Május 02, 2015 7:53 am
Ugrás egy másik oldalra


A tánc afféle önkifejezés. Sokat elárul rólunk, róla, hogyan mozog... a lényeg most azon van, hogy a karjaim alatt ringatózik velem, a zene ütemére ritmusosan. Ma már eléggé kifejeztem, hogy egy érzéketlen s*gg vagyok, hisz nem próbáltam vele udvarias társalgást kezdeményezni, de táncolni rögtön elhoztam. Valószínűleg azért, mert addig sem beszél hozzám, s nekem sem kell hozzá. Nem tudtam hogy ennyi idő elteltével mit is kellene neki mondanom, egyáltalán kell-e valamit, mert annyi gondolat kavargott a fejemben. Annyi de annyi, és mégse voltak hozzájuk megfelelő szavak. Igazságtalanságnak tűnik az élettől, hogy velem cseszik ki ennyire, hisz annyi évig megvoltam nő nélkül, legalábbis mindennemű komoloyabb köteléket félre tudtam tenni, erre ő belép az életembe, és mindennek vége. Ilyen nincs!
Szavai miatt eszméltem fel a gondolatokból, és hallgatagan figyeltem arra, hogy mit is beszél. Most dob ki vagy később? Esetleg letisztázza végre, hogy soha többé nem akar látni? És mindezt azért, mert vámpír vagyok. Hová jutott ez a mai világ. Katasztrófa-helyzet.
Ezért is lepett meg a tény, hogy bocsánatot kért. Erre már némileg érdeklődöbben figyeltem, de mire szóra nyitottam volna a számat, csak beszélt tovább. Nem bántam. Legalább van időm megrágni azt, hogy mit fogok mondani.
- Ez nem lep meg. - búrjánzott ki végül ajkaim közül. Naná, hogy megpróbált elfelejteni. Ezt sejtettem előre, sőt! Azt gondoltam hogy még mindig ezen tevékenykedik, mert nem hallottam róla, nem is láttam sehol.. nem mintha annyira egyforma helyekre járnánk.
Egy pillanatra elfordítottam a tekintetem, mikor valami partnerről beszélt, aki végül lemondta a közös találkozójukat. Hát, ha ezzel nekem könnyebbé akarta tenni, aligha sikerült. Nem nagyon tudom megemészteni, ha a választottam másokkal csacsog vagy mást csinál. Ráadásul épp el akart felejteni, bele gondolni sem akarok, hogy milyen eszközökkel akarta volna a partnere kiverni a fejéből az emlékeit.
- Egy idő után már hozzászoksz ahhoz, hogy mindenki elutasít. A tulajdon apád, mert nem lettél olyan talpraesett, amilyen ő volt fiatalként. Az anyád, mert szégyent hoztál a család nevére azzal, hogy hagytad megszökni a feleségedet. Tatia, amiért nem voltam képes boldoggá tenni... engem soha senki nem fogadott el még, Megan. - bukott ki belőlem, s mivel éreztem hogy könnyfátyol telepedig tekintetemre, ez pedig egyáltalán nem férfias, elfordítottam a pillantásomat. - Nem tudom, milyen az elfogadás... engem mindenki elutasított.  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 21, 2015 10:22 am
Ugrás egy másik oldalra

Szívem zakatol, mint az őrült, de nem félelmemben, hanem azért mert ráhagytam a döntést. Egyszerű módja ez annak, hogy anélkül csikarjak ki belőle szótlan vallomást, hogy az túl nyilvánvaló lenne. Döntésképtelenségem eddig is sok bajnak volt okozója, így legalább azt megelőzhetem, hogy szánalmasan sokáig húzott találkozásunk keserű véget érjen.. Legalábbis ebben reménykedem.
A remegésem akkor sem marad abba, mikor a parkettre vezet.. Egyszerűen nem tudom kontrollálni, így minden rezdülésemen érezheti, hogy ha nem is igazán ideges, de izgatott vagyok, amiért nem utasít vissza. A mázsás súlyok omlani kezdenek a lelkemről, és úgy érzem magam, mint aki megkönnyebbül, pedig a neheze még előttem van. Még mindig megteheti, hogy faképnél hagy, bármikor.
Sietnék valamit mondani, de nem jönnek a szavak. Egyszerűen kiélvezem a pillanatot, hogy hozzásimulhatok. Minden feszélyezettség nélkül ringatózunk a békés dallamra és.. Teljesen elengedem magam. Sikerül leengednem, s talán ideje korán teszem, de ujjainkat összefűzöm néhány pillanatra, majd szembefordulok vele és halkan beszélni kezdek.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel.. Nem, igazából annál jóval többel tartozom, de kezdetnek talán megteszi.. – emelem kezeimet, hogy nyaka köré fonhassam. Nem húzódom hozzá túl közel, teret akarok neki adni azzal, hogy egy kissé távolságtartó vagyok. – Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, hogy nem kerestelek. Talán megérted, talán nem, de nem is fontos.. Azzal próbálkoztam, hogy kiverjelek a fejemből. – vallom be nagyot sóhajtva, de úgy, mintha a fogamat húznák. Megérdemli, hogy tudja a teljes történetet, ha már egyszer rászántam magam, hogy tiszta vizet öntök a poharunkba. – Igazság szerint ma sem véletlenül öltöztem ki, de a vacsorapartnerem lemondta.. Aztán rájöttem, hogy nem is igazán másra volt szükségem, csak egy kis kikapcsolódásra. Bármennyire nem egyszerű, belátom, de sok mindent elrontottam azzal, hogy olyan elutasító voltam veled, és én vagyok ennek az egésznek az oka. De láthatod, hogy nem félek tőled, és érezheted is.. – folytatom akadozva. A remegésem sokkal inkább az elutasítástól való félelem velejárója, hiszen későn ugyan, de beláttam, hogy számtalan alkalma nyílt volna arra, hogy ártson nekem, mégsem fordult meg a fejében. Vagy ha mégis, hát nem tette, és csak ez számít. Muszáj, hogy csak ez számítson. Nem büntethetem azért, ami. És nem büntethetem magamat sem azzal, hogy nem adok egy esélyt. Bár itt igazából már semmi sem tőlem függ, és kicsit meg is riaszt, hogy nem szól egy szót sem. Megfordul a fejemben, hogy most aztán szépen lerohantam, de.. Jelenleg ez a legkisebb probléma. Én most már tudom, mit akarok, el is tudom fogadni. Meg tudok birkózni vele.. Mert van köztünk valami, amit nem hagynék veszni, hiába kiforratlan még. Láttam a szeméből, hogy fájdalmat okoztam azzal, hogy nem kerestem.. És ha képes fájdalmat érezni, akkor fontos vagyok neki. Így van, nem?


Vissza az elejére Go down

Ősi vámpír
Cedric Nikolaj Georgiev
Keresem :
♢ they want me
Kiszolgálópult 21827752
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
♢ mostly mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
♢ suck your blood



A poszt írója Cedric Nikolaj Georgiev
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 16, 2015 5:11 pm
Ugrás egy másik oldalra


Kis híján felhorkantottam, mikor meghallottam szavait. Szeretné, ha lenne otthonom. Mi tagadás, ilyesmit én is szeretnék, de nem álmodozom olyasmiről, amiről már régen lemondtam. Egykoron volt otthonom. Egy igazi üzletem. Családom... feleségem... lányom. Lemondtam mindről, pontosabban, a feleségem rólam mondott le, én pedig megfojtottam a lányomat a túlzott odafigyeléssel, hogy ezt ne tehesse meg velem. Végül mégis megtette, megszökött tőlem. Felesleges lenne azon törnöm magam, hogy elfeledjem a múltat, miközben minden egyes emlék vagy momentum, ami történik velem, emlékeztet arra, honnan jövök és hogyan történt az egész. Nem tudnám eldönteni, melyik volt az a pillanat, amikor elveszítetettem mindent.
Csak felsóhajtottam. Már lemondtam mindenről, készen álltam arra, hogy ki kell kapcsolnom minden emberséget, amely bennem van. De végül is tudtam, hogy előtte túl kell élnem ezt a beszélgetés. Vagy inkább.. túl kell lennem rajta, s eldöntenem, hogyan akarok élni. Esélyem a szerelemre régóta nem volt már. Most sem tudom, honnan jött, csak azt tudom, hogy még így is minden sejtem tiltakozik az ellen, hogy befogadjak egy nőt az életembe. Nem tartom képesnek magam ilyesmire. Csak nem. Normális magyarázatot erre nem tudnék adni.
Ám mikor egy kérés hagyta el a száját, és tekintete már jó ideje rám szegeződött, némileg kigúvadtak a szemeim. Tényleg jól hallottam? Táncolni akar velem?
Ujjai ráfonódtak tenyeremre, éreztem finom bőrének puhaságát, forróságát... idegességét, és remegését.. mindent, amit nem akartam részéről érezni. Remeg, de miért? Még nins itt az ideje, hogy kimondja a végét? Vagy... nem értem a helyzetet. Nem tudok úgy gondolkodni ahogy egy nő teszi.
Nem szólaltam meg. Helyette csak felálltam, tovább tartva a kezét, és lassan, csiga léptekkel indultam meg a táncparkett felé, ahol éppen egy lassú számot nyomtak. Remek, ennél jobbkor nem is jöhetett volna.
Megálltam, de kezét továbbra sem engedtem. Lábunkat figyeltem, ahogy kipördítettem őt, majd visszahúztam, háta pedig a mellkasomhoz ért.  
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 06, 2015 7:58 pm
Ugrás egy másik oldalra

Ennek a találkozásnak nem itt és most kellett volna megtörténnie, de ezen már kár lenne rágódnom. Nem tudok változtatni se azon, hogy egészen eddig nem kerestem meg, se azon, hogy próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem jelentene az, ami köztünk van. Erősen próbáltam, de nem volt elég. Valamiről mindig eszembe jutott, valahogy mindig a gondolataim közé fúrta magát, és ha lenne rajtam kikapcs gomb, már rég megnyomtam volna. De nincs, és meg kell birkóznom az érzésekkel, amiket kivált belőlem. Az akaratom pedig nem elég.
Talán vehetem jó jelnek, hogy kísérő gyanánt nem egy nőre mutatott, de az is lehet, hogy ez nem jelent semmit. Elég sokat vártam eddig, azt sem tudom, hogy most képes leszek-e beszélni vele, és ha mégis, hát milyen mélységekig jutunk.. Jutunk-e egyáltalán valahová? Persze, ha mindez egyszerű lenne, akkor most nem tartanánk itt, sőt valószínűleg még csak hasonlóra sem került volna sor soha.
- Szeretném, ha lenne.. otthonod.. - mondom halkan, behunyt szemekkel. A hangerőre nem kell ügyelnem, mivel vámpír. A tudatalattim pedig kisördögként emlékeztet minden pillanatban, hogy menekülnöm kellene természetemnél fogva. De nem teszem.
Szavait hallva azonban kipattannak szemeim és eddig soha nem érzett keserű íz kezdi marni a számat, keveredve egy korty alkohollal. A gondolat, hogy feladhatott engem.. minket.. képes arra is, hogy megfagyasszon. Mintha a titkolt reményeimet venné el tőlem. A hideg kiráz, de a lehető legrosszabb értelemben. Ez nem az a kellemes bizsergés, amihez hozzászoktam. A gyomrom rekord gyorsasággal zsugorodik össze, a szívemet mintha egy láthatatlan kéz szorítaná, úgy istenesen, hogy fájjon. Nehezemre esik megszólalni, de még a levegővétellel is adódnak problémáim egy röpke pillanatra.
- Nem.. - rázom meg a fejem és végre ráemelem a tekintetem. Fogalmam sincs, mit láthat rajtam, vagy tükröződik-e egyáltalán rajtam a pillanatnyi lelkiállapotom. Nem is tudom, melyik verziónak örülnék jobban. Az viszont teljesen bizonyossá vált számomra is, hogy ez az út nem járható. De meglehet, hogy csak én érzem így.
- Táncolj velem.. - kérem lágy hangon. Direkt kérem és nem kérdezem, talán így nagyobb az esélye annak, hogy nem utasít vissza. Keze után nyúlok, s bár én zaklatott vagyok, a kezem is remeg kissé, de az övére csúsztatom és várok. Talán kapok tőle néhány percet, míg ténylegesen is összeszedhetem a gondolataimat. Nagyra értékelném, főleg ha megtalálnám az ide illő szavakat. - Kérlek..
Ha beleegyezik, legalább tudom, hogy nincs még minden veszve, és nem feleslegesen vallanék színt neki. Ha pedig mégsem, akkor.. A világom majd kissé megrendül.


Vissza az elejére Go down

Ősi vámpír
Cedric Nikolaj Georgiev
Keresem :
♢ they want me
Kiszolgálópult 21827752
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
♢ mostly mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
♢ suck your blood



A poszt írója Cedric Nikolaj Georgiev
Elküldésének ideje Vas. Márc. 01, 2015 11:39 am
Ugrás egy másik oldalra


Csak felé billentettem a poharam, mikor helyet foglalt mellettem, majd felsóhajtottam. Szemem mindeközben végigpásztázott testén. Gyönyörű ruhát választott, de volt bennem annyi tartás, hogy ez nem bukott ki a számon olyan egyszerűen. Mióta legutóbb láttam, eléggé... úgy láttam a helyzetünket, hogy pozitív irányba már nem fogunk változni. Én mindig is vámpír leszek, ő pedig mindig is egy boszorkány, aki irtózni fog a vámpíroktól. MIért is gondoltam, hogy lehet jövője ennek az egésznek? Lehetséges, hogy jobb lett volna az elején közölni vele a mivoltomat, hátha abban a helyzetben... nos, nem bonyolódtunk volna bele ennyire. Én a magam részéről eléggé benne voltam már ebben. Róla nem tudok nyilatkozni, hiszen nem hívott, nem küldött emailt, még egy nyavalyás levelet se küldött, csak hogy gondoljunk a hagyományos kommunikációra is.
- A kísérőm? - vontam fel a szemöldököm, aztán megvilágosodtam. - Ó, a kísérőm! - biccentettem, és megemeltem felé az üvegpoharamat. - A kísérőm ma elég gyakran ürül ki... muszáj újratöltenem. - magyaráztam, de a hangom még mindig túl határozott volt. Nem vakított el az alkohol. Ha én alkohol mámorában kezdek úszni, valószínűleg nem lesz belőle beszélgetés. Komoly legalábbis semmiképpen sem.
- Székhely.. szép megfogalmazás. - helyeseltem, mikor megszólalt. Gondolkodás nyomait láttam arcán. - Nyilván tudod, hogy otthonom majdnem ezer évesen már nincs. - csúsztattam le a pultra a poharam, majd néztem őt. Annak ellenére, hogy ő nem nézett a szemembe. - Akarsz esetleg mondani valamit? Essünk túl még most a kikosarazáson. - adtam meg végül magam a sorsomnak. Felesleges elhúzni. És felesleges elmondani, hogy nem akarom őt elveszíteni. Befolyásolás lenne. Nem akarom, hogy csak rám való tekintettel kapjak pozitív választ.    
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 8:31 am
Ugrás egy másik oldalra

Nem meglepő, hogy nem fogad kicsattanó örömmel. Azt semmiképp nem vártam volna, hisz az elválásunk voltaképp semmilyen sem volt. Ő elment, én meg nem kerestem. Talán gyáva voltam vagy mazochista, amiért az érzéseim ellenére sem tudtam elfogadni, hogy ő vámpír. Egy ragadozó, akinek van szíve és még szeretetre is képes. Most azonban, hogy itt vagyok, ilyen közel hozzá és a célhoz, felcsillan a remény, hogy nyílt ellenségességemmel nem rontottam el mindent. Bár, elég nyúzottnak tűnik, és azt csak remélni tudom, hogy nekem nincs közöm ehhez az egészhez.
- Köszönöm.. - telepedek le mellé a pulthoz. A pohárból, ami előtte van, arra következtetek, hogy egymagában iszik. Vagy a partnere épp kiment a mosdóba. Annak mondjuk kevésbé örülnék.
- Nem akarlak zavarni. Gondolom, a kísérőd.. - nézek körbe, miután elharapom a mondatot, hátha akad valaki, aki hasonlóan kiöltözve felénk siet, mert azt hiszi, hogy a pasijára akarok rámászni. Ennek ellenére az italt elfogadtam. Hangjából viszont rájöttem, hogy sértett, mintha már-már rágalmazna azért, mert féltem döntést hozni. Nem arról van szó, hogy most nem félek, hogy tolerálom a vámpír fajt, de őt nem tudom utálni azért a bűnért, amit néhány éve a családom ellen követtek el. Rácáfolt már néhányszor minden szempontból.
- Nem sűrűn hagyom el Mystic Falls-t, ami azt illeti. De úgy látom, a te székhelyed most New Orleans... - próbálom húzni az időt, míg összeszedem a gondolataimat. Az biztos, hogy ő nem fogja kezdeményezni a beszélgetést, amiben megvitathatjuk, mi van köztünk és mi nincs. De erre az estére nem így készültem, és ez sokban megbonyolítja a helyzetet.
Vissza az elejére Go down

Ősi vámpír
Cedric Nikolaj Georgiev
Keresem :
♢ they want me
Kiszolgálópult 21827752
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
♢ mostly mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
♢ suck your blood



A poszt írója Cedric Nikolaj Georgiev
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 08, 2015 8:13 pm
Ugrás egy másik oldalra


Ahogy odasétált hozzám, majd feltett egy kérdést, pár pillanatra előre fordultam, s az italos pult választékát bámultam. Pontosabban, egyáltalán nem az érdekelt, hogy a tömény italokat nem oda tették, ahová valóak, hanem hogy mit is feleljek. Sose voltam még ilyen gyerekes és nevetséges módon megvezetve, ám mindezt én okoztam magamnak. Nem szóltam neki időben, hogy mi is vagyok. Talán ebben az ügyben is én vagyok az ördög? Hát hogy a fenébe ne! Mit mindig. Már hozzászoktam. Meg se kottyan, fel se veszem. Azt viszont igen, hogy illő lenne végre kibökni valamit válaszként..
- Ülj csak le. - néztem ekkor vissza rá, majd felsóhajtottam, és kiragadtam egy üveg italt a pult mögül, vele együtt két poharat, majd tele töltöttem mindkettőt.
- A vendégem vagy. Már ha ezt elfogadod tőlem. - sóhajtottam ismét, miközben ismét elfordítottam a pillantásom. Igen, én már megittam egy pár pohárral. És ha kiszagolja rajtam, valószínűleg ismét nem lesz hajlandó velem leülni és megbeszélni, hogy mi a franc van velünk. Vagyis.. leülni már leült. A többi rajta múlik. - Régen... öhm... nem láttalak. - nyeltem egyet végül.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 21, 2014 2:27 pm
Ugrás egy másik oldalra

Alighanem óriási ostobaságra vetemedtem, mikor kitaláltam, hogy minden áron ki fogok mozdulni. Annak ellenére is, hogy egy kiadós pihenés sokkal kifizetődőbb lenne, de nehéz elaludnom. Ha pedig mégis sikerrel járok, az álomvilágban zajló események nem hagynak nekem békét. Látom az anyámat, de nem csak ez zaklat fel. Clarissa visszatérte és a vele történt tragédia is a felszínre hozta régi sérelmeimet, én pedig hagytam, hogy a letargia szépen lassan maga alá temessen. A napok szinte szaladtak felettem, én pedig észre sem vettem, az idő változását és az ürességet, amit egy nagyon is.. Rossz döntés okozott. Tudtam jól, hogy ezen csak én tudnék változtatni, mégsem tettem semmit, ám jóllehet, túlságosan elutasító voltam minden irányában, ami a természetfeletti világhoz kapcsolódott, s ezért is akartam kiszakadni onnan. Nem volt kérdés, hogy próbálom majd meg elterelni a figyelmemet, habár távol sem arról voltam híres, hogy bárkivel elmegyek vacsorázni. Ez is csak amolyan kényszermegoldás volt, hogy mennyire tudom kizárni a dolgaimat és átengedni magam legalább egy kis időre a szórakozásnak. Ám mielőtt még bárki azt hinné, hogy ez összejöhet nekem, újfent csalódnom kellett. Az utolsó utáni pillanatban mondta le a férfi a vacsorát. Az viszont, hogy nem keserűséget, hanem megkönnyebbülést váltott ki belőlem, nagyon is meglepett. Talán ez volt az a pont, mikor úgy döntöttem, hogy nem hagyom veszni az estémet. Már csak azzal nem számoltam, hogy hiába próbálom kerülgetni a találkozást, vagy a beszélgetést. Meg akartam várni, míg Ő keres engem, de láthatóan ez nem történt meg. Én pedig már az utcáról is éreztem a jelenlétét. Vagy az elmém a bolondját járatja velem. Őszintén szólva, nem lenne meglepő. Mégis megindultam befelé, elhaladtam néhány ember mellett, akik kisebb csoportosulást alkottak a bejáratnál, de nem különösebben foglalkoztam velük. Még csak annyira se, hogy az öltözetüket megnézzem, így az is csak később jutott el a tudatomig, hogy egy kicsit sem lógok ki közülük.
Megtorpantam, mikor sejtésem beigazolódott, s tekintetünk találkozott. Lám, a boszorkány gének, még ha csendesen is, azért munkálnak bennem. Eddig a kíváncsiság hajtott, vajon tényleg itt van-e. Most viszont a találkozás lehetősége az, amiért feldübörgő szívvel megindultam felé. Nem féltem tőle, de későn ébredtem rá arra, hogy ha bántani akart volna, már rég megtehette volna. Volt rá épp elég alkalma.
- Csatlakozhatok? - kérdezem egy apró mosoly kíséretében. Többre nem futotta annak tudatában, hogy köztünk mennyire törékeny szál fut, de ez legalább őszinte volt.
Vissza az elejére Go down

Ősi vámpír
Cedric Nikolaj Georgiev
Keresem :
♢ they want me
Kiszolgálópult 21827752
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
♢ mostly mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
♢ suck your blood



A poszt írója Cedric Nikolaj Georgiev
Elküldésének ideje Vas. Dec. 21, 2014 9:01 am
Ugrás egy másik oldalra


Az ilyen puccos helyeken éreztem igazán jól magamat! A válasz sem lehet túlontúl bonyolult: mióta az eszemet tudom, fényűző világban élek, s nem vagyok hajlandó erről lemondani akármiért. Talán pontosan ez a baj velem? Midnig a legjobbat s legelőkelőbbet keresem? Nem mintha érdekelne mások véleménye, feleségül venni pedig egyiket se akartam, úgyhogy mondhatni, lepereg rólam minden vád, amely azt illeti, hogy hogyan élek.
A pultnál helyet foglalva lestem az érkezőket. Egyáltalán nem volt ismerős a közelben. Megfordult a fejemben, hogy elhívok valakit.. tőlem nem megszokott módban.. de Tatiát a múltkori után nem zargatom inkább, még a végén kicsinál egy keringővel. Megan pedig.. ő azóta sem hívott.. nem tudom, hogy mire vélejm ezt a viselkedést tőle.. vagy ennyi időbe telik, míg végül rájön, hogy akar-e egy vámpírral osztozkodni valamin avagy sem? Jó, tudom, az életéről van szó, de ezer éves vagyok már, nem egy újszülött, akitől rettegni kell...
Ám mintha csak minden gondolatom vált volna valóra, mikor megláttam Őt.. nocsak.. nyilván nemcsak én hallottam meg Mystic Fallsban a híreket erről az eseményről.--
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Sybille Diana Morgan
Kiszolgálópult Tumblr_ni1c2uOrfO1qm910xo3_250
Keresem :
Tartózkodási hely :
∞ mystic falls & all around the world
Hobbi & foglalkozás :
∞ witch



A poszt írója Sybille Diana Morgan
Elküldésének ideje Kedd Dec. 16, 2014 7:43 am
Ugrás egy másik oldalra
***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Kiszolgálópult

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Kiszolgálópult

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: New Orleans :: A klub étterme-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •