- Pontosan - bólogattam. - Erin, van fogalmad róla, mit kap az, ki a társam lesz? Hatalmat, erőt, és örök dicsőséget. De ennél többet is. Engem... - simítottam végig az arcán. - Nem csak társat akarok, Erin. Hanem valakit... akivel az idők végéig szerethetjük egymást. Nos, hogy tetszik az ajánlatom? - kérdeztem.

Eléggé megérintett, amit mondott. Már ami az anyámat és Őt magát illette. Ez nem megkönnyebbülés volt, csupán... valami átélhetetlen érzés, hogy milyen lehetett az ő múltjuk egykor. És hogy... egy cselekedet mennyire megváltoztatott mindent Klaus anyjának részéről, mikor vámpírrá tette őket.
Viszont a fülembe suttogott rész után meglepve hajoltam el tőle. A mai nap túl sok meglepetést okoz nekem. - Te hatalomra vágysz, és egy társra, aki segít neked... - nyugtáztam, teljesen összevetve az egészet és kiszűrve a lényeget a szövegéből.

- Egy se vele se nélküle kapcsolat nem lehet éltető erő - nevettem. - Talán igazából én azt a Tatiát szeretem, akit egy sokat szenvedett fiatal fiú meglátott a faluban, és lángra kapott tőle a szíve. Azt a Tatiát, aki emberként visszaszeretett engem. Azt a Tatiát szerettem, akiért vállaltam még Mikael verését is - gondolkodtam. - Mert ez így most, ahogy van... - fintorogtam, aztán legyintettem egyet. - Mi már nem leszünk soha ugyanazok. Ergo az érzéseink sem lehetnek ugyanazok. Hosszú századokon át elég sok lelki harcom volt. Mi legyen, ami éltet? A bosszú? Kin? A családomon, anyámon, Mikaelen? Nem igazi életcél. Akkor mi? A gyilkolás, a nők százezrei? Igen, ez tetszik nekem. De egy idő után már nem lesz újdonság. Hanem mindennapi valami. Én megtaláltam azt, ami engem éltet, Erin - hajoltam közelebb, és a fülébe súgtam.
- Úgy hívják, hogy hatalom - dőltem aztán vissza, diadalmasan meredve rá. - És meg kell találnod neked is, mi legyen az. Most épp... lehetek akár én is - mosolyogtam. - Egyszer, nem is olyan sokára, elfoglalom az engem megillető helyet, vámpírok, farkasok, és emberek felett. És szükségem lesz egy királynőre, aki majd az oldalamon ül, és uralkodik velem.

FIgyelmesen végighallgattam, néha nyelve egyet, mert ezt máshogyan nem is lehetett végigülni, de közben már járt az agyam. Talán így lesz... talán az, hogy többé nem szépít semmit sem a vér, és az áldozat... engem is a pokolba küld majd, vagy legalábbis a halálba.
De Klaus néhány utolsó mondata meglepett. Miszerint már ő is játszott a gondolattal. Nekem még soha nem jutott eszembe, hogy megtegyem. Neki igen, és erre egyáltalán nem is számítottam tőle.
- Nézd, neked van miért élned... ott van Tatia, aki pillanatnyi elmezavaroktól eltekintve szeret téged, és te is őt. És előbb-utóbb ez az egész helyzet el fog múlni, és megbékél majd veled. Akkor... megint kezdődhet minden elölről köztetek, talán tiszta lappal, vagy valami olyasmi. - motyogtam előre hajolva, kissé színtelen hangon. Furcsa ilyesmiről beszélni annak, aki iránt hosszú évszázadok óta először érzek valamit. De ez nem egy tévkép... ez a valóság.

- Hm... - hümmögtem komoran, majd leültem, és magammal húztam Erint is. - Elárulok neked valamit, Erin. Valamit, amit még senkinek nem mondtam soha, még Tatiának sem. Fogalmatok sincs róla, milyen kevés vámpír képes elviselni az örökkévalóságot. A legtöbb megöli magát. Megvárja egy tetőn a napkeltét, vagy a lakhelyén benzint locsol szét, majd gyufát gyújt. Esetleg verbénával, vagy nitráttal mérgezi magát a halálba. Hogy miért? Mert egy nap ráébred, hogy bármi is volt, ami vonzóvá, varázslatossá teszi számára ezt az életet, legyen az bármi.... egy kor, egy érzés... lassan dekadenssé válik, és elenyészik. A világ változik, az érzések is változhatnak, de a vámpír mindig ugyanaz marad. És ha nem találsz valamit, ami éltessen, akkor előbb-utóbb te magad is így jársz már Erin. Én tudom, hidd el. Mert ezer év alatt már párszor magam is játszottam a halál gondolatával. Aztán megráztam magam, és megtaláltam azt, ami éltessen. Akár egy nőt, akár a hatalmat, bármit.

- Az örökkévalóságról? - kérdeztem vissza, bár elsőre is tökéletesen értettem, hogy mi a kérdése. - Ezer éven keresztül... vártam. Mert tudtam, hogy van időm, és engem nem olyan könnyű megölni, mint egy újszülött vámpírt. Vártam, hogy az a nő, aki elcseszte és megbélyegezte az életemet, keressen. És eljött... visszajött Bulgáriába néhány hónappal ezelőtt. Azelőtt minden egyes áldozatomban az anyámat kerestem, azt, amit gyűlölhetek. Mert másképpen nem tudtam volna őket bántani. Elhitettem magammal minden egyes áldozatom esetében, hogy mégis ki a fenének hiányozna? Se gyűrű az ujján, se semmi... és talán ő sem jobb, mint az anyám. De azóta, hogy szembekerültem az anyámmal... már nem okoz akkora örömet a vér, mint előtte. Mintha az, hogy már neki is van oka bosszút állni rajtam... elvette volna a gyönyört azoktól a pillanatoktól. És nekem azok a pillanatok szépítették az örökkévalóságot.

- Hogy érted ezt? - kérdeztem, magam is felkelve a kanapéról, és mivel Erin öltözködni kezdett, én is felrángattam a ruháimat. - Fejtsd csak ki. Kíváncsi vagyok. Ezer évig magányosan éltem, szeretném hallani, hogyan gondolkodik az örökkévalóságról egy szintén ősi vámpír.

Már nem is értettem, hogyan lyukadtunk ki ennél a témánál, mert hasonlóképpen még mindig gyűlöltem érzelmekről beszélni. Mert ez mi volt, ha nem az? Az, hogyan éltem vagy éljük meg az életünket.
- Hm. Tatiát ismerve nem aggódom, hogy megismerem a jövőt. - vontam egyet a vállamon, visszavéve magamra a felsőmet, és a bugyimat is, egy apró nyelés kíséretében.

- Szerintem csak simán nem jól látod - ültem fel, megtámasztottam a hátam a kanapé kartámlájában, és magamhoz öleltem Erint, míg másik kezemmel élénken kísértem a mondandómat.
- Miért ne férhetnének meg együtt érzelmek, és a ragadozó ösztön? Gondolj csak bele... nem kell persze Salvatorévá válnunk, de ha az örömteli pillanatokat helyezed előtérbe, élvezni fogod az örökkévalóságot. Olyasmi ez, mint ember korunkban. Amikor rossz dolgokról gondolkodtunk, a kedvünk mindig odalett. De ha szép pillanatokra koncentráltunk, mindig mintha felragyogott volna itt benn a nap - tettem a mellkasomra a kezem. - A rossz gondolatok életundort szülnek. Az örömteli pillanatok szinte éneklésre ragadnak, mint a részeg embert - mosolyogtam. - Évszázadok, Erin. Kinek van olyan kiváltsága, hogy végigélje ezt? Mert mi végigéljük. Úgy, mint az emberek, mikor estéket olvasnak át a kandalló előtt egy jó könyvből. Csakhogy a mi könyvünk lapjai a történelem, a tintánk pedig emberi vér - tűnődtem hangosan.

Ahogy ő felült, én is így tettem, és elgondolkodtam. Ezer év alatt még talán soha nem volt lehetőségem arra, hogy teljesen átgondoljam azt, miért is utálom ezt. Mit utálok benne... és miért...
- Ha kikapcsolom az érzelmeimet, tényleg jó buli az egész. Ahogy te is elmondtad. De míg neked a testvéreid és a szüleid is életben vannak, már amennyire ezt az utóéletet annak lehet nevezni... én a férjem és a lányom által váltam ezzé. Egy szörnyeteggé, aki ezer éve a férje holteste mellett otthagyott minden emberi érzelmet, hogy ragadozó lehessen. - motyogtam elmerengve. - Kemény vagyok, rideg és kegyetlen, ha jellemeznem kell az elmúlt ezer évemet. De eljön az a pillanat, mikor ez... már nem egy valóra vált álom... hanem egy valóra vált rémálom.

- Aki átváltoztatott, ezek szerint egy felelőtlen szemétláda volt, mert nem tanította meg, hogyan légy ember helyett vámpír - jegyeztem meg, majd meglepve kaptam Erinre a tekintetemet.
- Mi bajod a sorsunkkal? - kérdeztem. - Nézd: örökké fiatalok vagyunk. Gyorsak, erősek, sebezhetetlenek. Végigélünk korokat, látunk olyan dolgokat, amit az átlagember el sem képzelne. Láttuk a múltat, látjuk a jelent, és látni fogjuk a jövőt is. Közben vívtunk csatákat, keféltünk királynőkkel-királyokkal, háborúkat szítottunk. Ott voltunk, mikor boszorkányokat égettek valami homályos isten nevében, láttuk Amerika újabb felfedezését. Láttuk a polgárháborút, a Bastille ostromát, a világháborúkat.
- A vámpír, Tatia... - könyököltem fel újra - csodálatos lény. Isten válogatás nélkül gyilkol, és azt tesszük mi is. Nincs hozzá fogható senki és semmi más, csak a vámpír. A föld minden teremtése közül mi vagyunk messze a legtökéletesebbek.

Mielőtt még gyilkos szemekkel meredtem volna rá azért, mert az anyámhoz hasonlított, szerencsére hozzátett egy mondatot, ami "megmentette". Na jó... talán rá nem is tudnék olyan rondán nézni.
- A férfi, aki átváltoztatott, nem volt annyira... hogy is nevezzem? Gondoskodó, hogy visszafogjon a vámpír ösztönöktől... és Christopher rosszkor volt rossz helyen. Egy pillanat volt az egész... - libabőröztem teljesen, ahogy felrémlett előttem a pillanat, majd halványan elmosolyodtam. - Igen, volt egy lányom. De ez nem meglepő. Ha nem így lenne, nyilván nem lenne sem Katherine, sem az új hasonmás. - sóhajtottam fel. - De ő már nem él. Nem változott át soha. Amit nem is bánok. Nem ilyen életet szánnék a gyerekemnek. - ráztam meg a fejemet.

- És még mondja valaki, hogy nem vagy olyan, mint anyád - mormogtam. - Jó, oké, nem emlegetem fel ezt túl sokszor, ígérem - emeltem fel aztán a kezem. - Szóval az első adandó alkalommal kinyírtad a férjed. Hát, úgy mondják, a házasságban mindent meg kell osztani, nem? Ezúttal fogalmazzunk úgy, hogy teljes volt az odaadása irányodba - vigyorogtam. - Na és a lányod? Tényleg van valahol egy lányod? Vagy volt, ha azt nézzük. Néhány évszázad már eltelt azóta.

Mosolyogtam a szavain. Nem akartam most szavakkal elrontani ezt a helyzetet, ezt az egész jelenetet ostoba gondolatokkal, főleg hogy most csak jó volt odabújni a mellkasára, és néha felnézni a szemeibe.
De a kérdésére nyelnem kellett egyet. - Szóval észrevetted.. fogalmam sincs, hogy Tatia mit akar Christopher-rel. Hiszen még csak nem is ismerhette.. - ráztam meg a fejemet, és nyeltem egy aprót. - Christopher a tanúbizonyossága annak, hogy soha nem szerettem az apám törvényeinek élni. Ő szegény volt, egy kis falusi férfi, akivel az egyik kiszökésem alkalmával találkoztam. - mosolyodtam el, ahogy felrémlett előttem a jelenet. - Nem érdekelt, hogy nincs semmije. És miután az apám kitagadott Christopher miatt, hát őt sem érdekelte az, hogy nekem nincsen semmim. Összeházasodtunk, Tatia szülei, a nagyszüleim támogattak minket. Született egy kislányunk, majd... az átváltozásom éjszakáján megöltem őt... - halkult el a hangom.

- Nincsenek szebbek a komplikált kapcsolatoknál, drága - feküdtem vissza, és magamhoz húztam Erint. - Most nem akarok csinálni semmi mást, csak feküdni veled. Igy, hogy közben magamhoz ölellek, és simogatlak - cirógattam a hátát. - És beszélgetni veled. Például a férjedről. Mert akárhogy is veszekedtem Tatiával, nem kerülte el a figyelmemet, hogyan reagáltál az említésére. Ő még az óvilágban volt a férjed? Úgy értem, Bulgáriában. Mesélj róla - szorítottam meg a vállát kedvesen.

Felnevettem a szójátékán, és egy pár pillanat erejéig a mennyezetre fordítottam a fejemet, de miután ő a hasára fordult, és így nézett rám, nem tudtam és nem is akartam elkerülni a pillantását.
- Nem akarlak kidobni. - ráztam meg a fejemet határozottan. - Igaz, hogy látnod kellett volna, micsoda kidobó szöveg fogalmazódott meg a fejemben, miközben te és Tatia éppen... heves szócsatában álltatok. De végül elástam azt a folytatási verziót. Egyelőre. - tettem hozzá. Azt hiszem, ha ilyesmi még egyszer előfordulna, már egyáltalán nem lennék képes egy levegőt szívni sem Tatiával, se pedig Klausszal.

- Nem, nem akarok elmenni - ráztam a fejem. - Vagyis... egy módon már elmentem. Az nagyon tetszett - vigyorogtam kajánul. - Ami a távozást illeti, azt nem terveztem. Feltéve persze, ha ki nem dobsz. Alig egy órája még nagyon benne voltál - feküdtem hasra, és a könyökömre támaszkodtam. - Még mindig ki akarsz innen penderíteni? Nem örülnék, hogy őszinte legyek. Jó veled lenni. Egyszerűen szeretek, és kész - vontam egyet a vállamon, tekintetemmel simogatva őt.

Hagytam, hogy magával húzza a tenyeremet, és attól a néhány szótól, amit mondott... próbáltam félretenni minden alávaló démont a fejemben, amely azt suttogta, hogy talán most sem mond igazat. Talán csak húzogatja a mézes-madzagot. De a tekintete árulkodott ezeknek a démonoknak. És lecsitultak.
Megsimogattam a mellkasát, ahová húzta a kezemet, és sóhajtottam egy nagyon aprót. - El kell menned? - bukott ki belőlem a kérdés. Nos, nagyjából még egy órája a távozást fontolgatta, így... felmerült bennem.

Erin hozzám bújt, és attól a két szótól, amit a fülembe suttogott, valami nagyon fura, de nagyon jó melegség árasztotta el az egész mellkasomat.
- Kicsikém... - simogattam, és megfogtam a kezét. - Tudod Erin... biztos furán fog ezt hangozni, de úgy érzem, mintha rád találtam volna. Itt is - mutattam az ágyra - és itt is - tettem a szívemre a kezét. - Érzed, hogy dobog? Csak miattad van. És tőled - mosolyogtam.

A csípőm mozgása segítette át őt is ebbe a testetlen űrbe, amit előidéztünk egymásnál, hogy ő maga is önfeledten kapkodjon levegő után, és halvány mosolygással bújtam hozzá, mikor maga mellé fektetett, és betakart.
Éreztem a verejtékemet, de ez most cseppet sem zavart. Inkább az zavart, hogy valami ismeretlen szóokádás akart kitörni belőlem, amit sehogy nem tudtam visszatartani, még ha tudtam, hogy nem érez ilyesmit irántam, és hogy talán kellemetlen helyzetbe hozom. - Szeretlek, Klaus. - suttogtam a fülébe.

A csípője mozgása egyre gyorsabbá vált, egészen addig, míg egy párás, hatalmas sóhajtást nem éreztem a számban... aztán elszakadt tőlem, hogy szinte önkívületben kapkodjon levegő után, teste pedig ernyedten feküdt a karjaimban, kissé innen még a halál kapujától. Fogtam a csípőjét, és még kettőt mozdítottam a testén, hogy magam is belerobbanhassak, úgyszintén megsemmisülve a gyönyörtől, hogy reszketve várjam meg, alatta feküdve, hogy a fejem kissé kitisztuljon.
- Ez... isteni vagy, Erin - mosolyogtam rá, mikor óvatosan magam mellé fektettem, és magunkra borítottam egy takarót, aztán megcsókoltam a kezét.

Még az idő is mintha megállt volna. Én legalábbis nem érzékeltem. Amit viszont igen, hogy a hajamba túrva húzott le magához, hogy az ajkamra tapadjon, mint valami véréhes pióca, és még az életet is kiszívta volna belőlem, ha nem szorul belém annyi. De mertem volna tagadni, hogy mennyire tetszett ez...
Felgyorsítottam a csípőmet, szabad kezemmel hátranyúlva a lábaimat simogattam, és már visszatarthatatlanul érzékeltem ennek az egésznek a célját, és értelmét... már nem volt annyira távoli, mint amilyennek eddig tűnt, és mikor megérintett, egy pillanatra még a levegő is bennemakadt, és a szájába nyögtem párásan, megtámaszkodva a mellkasán, hogy így söpörjön el bennem mindent ez a felülmúlhatatlan érzés.

- Tudod, hogy nem vagyok türelmes fajta... - morogtam, ami nyögéssé változott, mikor rám ült, és újra magába fogadott, hogy aztán lágyan ringatni kezdjen a csípője, így ösztökélve minket a kéj felé.
- Ide gyere! - hörrentem rá, és megfogtam a haját, majd magamhoz húztam, hogy végtelen csókban forrjak össze vele, mikor egyre inkább éreztem magam közeledni a mindent feloldó orgazmushoz.

Elégtétel? Nyilván ennek nevezik, mikor valaki ugyanazt érzi, amit én magam is. És ez örömmel töltött el.
Nyeltem egy aprót, mikor már a sóhajtozás is bennem akadt, majd amikor Ő került alám, a szemeibe néztem, és elmosolyodtam, az alsó ajkamat harapdálva.
- A türelem rózsát terem, Klaus - suttogtam, miközben kezem az ő kezére tapadt, amivel simogatta a melleimet. Visszaengedtem őt testembe, olyan mélyre fogadva, ahogyan arra csak képes volt a testem, és hátrahajtottam a fejemet az érzéstől, hogy két másodperc múlva ringani kezdjen a csípőm gyengéd hevességgel.

- Nekem is... - nyögtem - nekem is nagyon jó... - lihegtem Erin fülébe, majd néhány perc múlva megálltam.
- Akarsz felül lenni? - súgtam halkan, és kihúztam magam belőle, hogy ezúttal hanyatt forduljak, és várjam, hogy rám ereszkedjen.
- Képtelen vagyok betelni veled - simogattam a melleit közben. - Gyere már... ne várass...