Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 10, 2015 5:55 pm
Ugrás egy másik oldalra

A halott születése

A csillagok eltűntek az égről,
a telihold ragyogott,
ám e ragyogás elmaradt a napfénytől,
de a napvilág örökre alábukott.

A nyári éjben a langyos fű
selymes takaróként ölelt át,
mégis csak a lányból áradt forró derű,
az én bőröm jéghidegen vibrált.

Szerelmes szemmel nézett rám,
az én tekintetem ködbe borult,
szeretett, és én is szerettem bár,
akkor s ott minden rosszra fordult.

Mohón tapadt az ajkamra,
mégsem éreztem szája ízét,
én csak vártam az alkalomra,
hogy kionthassam a vérét.

Márvány bőre feszült keblén,
egykor sóvárogtam érte,
s most kettesben, a természet ölén,
csak a nyakán figyeltem a dagadó érre.

A szellő susogása, az éjszaka dallama
elnémult, süketté váltam rá,
elnyomott mindent szíve robaja,
emberségem egy pillanat alatt dőlt rommá.

Lágy haját félresimítva
nem éreztem bőrömön,
csak egy érzés üvöltött visítva,
egy dologban lelhettem örömöm.

Miként nyakához értem, kéjesen sóhajtott,
nem félt, nem tudta mi vár rá.
Ím megkaptam, mit ösztönöm óhajtott,
létem így vált sivárrá.

Az ő szíve megállt, az enyém sem dobogott,
vére véremmé vált, élet s halál egyesült,
lelke tovaszállt, az enyém elkárhozott,
élőholt létem beteljesült.

Élettelen, falfehér teste
rongybabaként rogyott karomba,
gyászcsendbe borult az este,
s én sajnálat nélkül ejtettem az avarba.

Üveges szemmel feküdt, lassan kihűlt,
az én bőröm újra felmelegedett.
Hogy pilláit lezárjam, már fel sem merült,
immár prédának láttam az embereket.

Békét már csak a meleg vér nyújt,
s én nem harcolok vele.
Ilyen ez a bizarr kór: engem sújt,
és mégis mások halnak bele.

Louis von Löwenstein, 1163
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 17, 2015 9:05 pm
Ugrás egy másik oldalra
Hétköznap a homályban

Keserű az étel és savanyú a bor,
az élet ízetlen már.
Nem hűsít a tenger, a lágy homok csak por,
nem simogat a nap sem már.

Az örök éj vár, a tiszta fény fáj,
a félhomály nekem ragyogás.
Nincs csinos bál, csak ócska kupleráj,
harsány ének helyett suttogás.

Isten életet ad, az ördög vak reményt,
de én csak elvenni tudok.
Nincs becsület, megvetem az erényt,
nem számít semmi, csak vért akarok.

Louis von Löwenstein, 1215
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 3:05 am
Ugrás egy másik oldalra
A halál hitvese

Nem létezik szeretet,
a szerelem csak vágy,
ragaszkodnom nem lehet,
jéghideg az ágy.

Mégis van, ki megszeret,
s nekem is kell ő,
de mindent eltemet,
ez a vérgőzös felhő.

Éhezik és én is éhezem,
sóvárgunk egymásért, de másképp.
Nincs kegyelem, nincs érzelem,
vérét veszem viszonzásképp.

Azt hiszi, velem boldogan élhet,
együtt, míg elhallgat a nóta,
de nekem ő csak szükséglet,
már évszázadok óta.

Én vagyok a fehér özvegy,
a sápadt arcú halál,
hátam mögött hullahegy,
mert meghal, ki velem hál.

Louis von Löwenstein, 1330
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 3:15 am
Ugrás egy másik oldalra
Kósza gondolat

Létem a halál,
a romlás táplál,
így élek, mások kárán,
Istenem a Sátán.

Louis von Löwenstein, 1325



Egy pillanat

Egy könnycsepp az arcán,
egy vércsepp ajkamon.
Ő távozik aztán,
nekem itt kell maradnom.

Louis von Löwenstein, 1453


Kétségek között

Négyszáz esztendő eltelt már,
s ha végignézek magamon,
mit mutat a leltár,
hol a tudás, a hatalom?

Korszakok jöttek-mentek,
birodalmak nőttek, s buktak,
és azt mondom most nektek,
e történések nekem semmik voltak.

Oly sok év, oly sok tapasztalat,
s mégsem lettem bölcs,
tudás nem kell, csak egy jó falat,
hogy csillapodjon ez a görcs.

Persze fejlődtem ám, de milyen sokat!
És az erőm csak nőttön nő!
Egyre ügyesebben ölök meg másokat,
és minden halál ösztönző.

Olvasnék könyveket, járnék iskolába,
érdekel a tudomány, s az irodalom,
s eltelt ennyi év mindhiába,
tudásra éhezem, de csak szomjam olthatom.

Louis von Löwenstein, 1572


Élőhalott? Halott élet.

Végtelen élete során az élőhalott
csak egy valakit szeret, önmagát.
Ő, ki a világnak csak pusztulást adott,
halhatatlanként osztja a halált.

Mégis megesik, oly ritkán, szinte soha,
mikor a legkínzóbb a vágy, az éhség,
hogy valaki, kinek sora mostoha,
nem számít neki a sok vétség.

S a szörnyeteg az elfogadást látva
egy pillanatra megbocsát magának,
és ösztönét a szeretet alá ásva
átadja magát a mának.

De életén kívül semmi nem örök,
a szeretet erősödik, az önuralom gyengül,
miközben kedvese vértócsában hörög,
az élőhalott önmaga elől menekül.

Kit e átok sújt, annak adni tilos,
hisz szenvedélye szenvedést szül,
neki csak elvenni ildomos,
vérszomja sosem enyhül.

Mikor bekövetkezik a pillanat,
s végtelen szerelménél is nagyobb az éhség,
világa széthullik egy perc alatt,
s őt is elfogja a kétség.

Ekkor végzi be fajtám nagy része,
mikor az emberi vér már keserű,
de így is növekszik éhsége,
s többé nincs semmi, semmi derű.

Louis von Löwenstein, 1699


Elfogadás

Mit már hosszú ideje figyelek,
évszázadok óta tán,
én nem Jézus elé térdelek,
csak áldozok az éhség oltárán.

Immár belátom, ez az igazság,
nem kell már az önámítás,
a vérivás nem csak vigaszság,
nekem örömet jelent a csábítás.

Minek tagadjam, hogy a vér,
nem pusztán szükség,
a gyilkolás számomra kéj,
életet elvenni üdvösség.

Bűntudatom nem most győztem le,
sosem volt bennem sajnálat.
Mióta átléptem az ismeretlenbe,
nincs emberség, nincsen bánat.

De akkor mi a felszabadulás?
Miért nem voltam eddig boldog?
Mert már nincs többé tagadás,
hogy emberre vadászni jó dolog.

Nem a bűnöm kell elfogadnom,
nem kell megbocsátani magamnak,
hogy semmit sem bántam, az volt a bajom,
de a rideg tények már nem zavarnak.

Kinek az alkohol, kinek a szajhák,
kinek az ópium, kinek a kártya,
de nekik nem túlélés, sőt a halált akarják,
ez mind méreg, s nem létük barátja.

Én a vértől függök, jobban, mint bárki más,
ha nem gyilkolok, belehalok,
s ezt élvezettel teszem, ez nem vitás,
a picsába is, hisz vámpír vagyok!

Louis L. Stone,  1891


Death waltz

Éjfélt üt az óra, kezdődik a bál,
mindenki idegen, most keresem párom.
Meseszép minden, de eszem azon jár,
mily gyorsan lesz belőle rémálom.

Lágy zene szól, s mi táncolunk némán,
a hajába tűzök egy friss virágot.
Hölgyválasz volt, így lett ő a prédám,
szegény pára, mekkorát hibázott.

Hullámos a haja, hullámzik a teste,
a ritmus elragadó,
nyakába harapnék, bár még fiatal az este,
pezsgő vére csalogató.

Félrehúzom őt, árnyak rejtekébe,
agyaraim már készen állnak.
Belemélyednek bársonyos bőrébe,
gyors vagyok, mert odakint már várnak.

Változik a zene, s új partner kell,
egy ifjú legényt látok.
Az anyja az imént épp velem veszett el,
ma családi vacsorára vágyok.

Miként a puncs, úgy fogy a vendégsereg,
de haza senki sem távozott.
Itt ülnek mind, a testük nem meleg,
belőlük lakott jól a kárhozott.

Közeleg a hajnal, vár ránk a koporsó,
mindnyájan belefekszünk,
rám a holnap mosolyog, rájuk a sírásó,
s ím, véget ér történetünk.

Louis L. Stone, 2014


Az élő halála

Senki sem élhet örökké,
előbb-utóbb mindenki meghal,
de van, aki ekkor lesz csak szörnnyé.

Mi kárhoztat valakit ilyen rút sorsra?
Minden esetben a döntés.
Van, kit még éltében, s van, kit ha üt az óra.

Van, ki nagyon gonosz életet élt,
s a síron túlról visszatér,
a még élő emberek véréért.

Van, ki jó ember egy életen át,
de a sötétség gyermekei meglelik,
s ha kell, erővel csábítják át.

Én sem rossz, sem jó nem voltam,
csak halálos beteg,
és féltem meghalni, borzasztóan.

Imádkoztam Istenhez, Sátánhoz,
kérleltem angyalt és démont,
hátha valaki gyógyulást hoz.

Egyre közeledett az utolsó nap,
de válasz nem érkezett,
elment az orvos is, s megjött a pap.

S mikor azt hittem, itt a vég
és lassan bele is törődtem,
érkezett egy váratlan vendég.

Megkérdezte, mit adnék a gyógyulásért.
Azt feleltem neki, bármit,
s ő elfogadta válaszom viszonzásként.

Elvette véremet, sajátjából adott cserébe,
de én oly mohón nyeltem,
hogy végül én léptem a helyébe.

Elpusztult, mielőtt elmondhatta volna,
mivé leszek valójában,
de az sem érdekelt volna, ha szól róla.

Mert győzött a rettegés, a félelem,
a halál elől menekülve,
a halál lett a lételemem.

Így végeztem be, gyáván,
és leltem örök életre,
mások élete árán.

Szörnyeteg lettem, az ösztönöm győzött,
az éjszaka befogadott,
így most halottként járok az élők között.

Louis L. Stone, 2015
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Egy élőhalott naplója

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Alkotások, játékvezetők, karakternaplók-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •