Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
Jason & Jemma || néhány évvel ezelőtt

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 18, 2016 1:24 pm
Jason && Jemma
believe in devil is not an option

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tessék, a jó szívem. Ebbe visz bele. Még jó, hogy mindig azt mondogattam magamnak, hogy én soha semmibe nem keveredhetek bele, mert elkerülöm a kétes alakokat, tehát az életem valószínűleg mindig egy szép, előre kivájt, lanka és emelkedő nélküli mederben fog folydogálni, ami nekem tökéletesen megfelelt volna. És egyébként is hazudtoltam meg magam, mert Jason nem volt kétes alak. Legalábbis én nem tartottam annak. Tinédzserkorom óta ismertem, a szüleink összejártak, bár azt soha nem kérdeztek az enyéimtől, hogy miért vagy honnan ismerik egymást... de elkerülhetetlen volt a találkozásunk. Nem hittem volna, hogy egy rögtönzött életmentés után éppen ugyanarra fogunk sétálni, ahonnan összekapartam őt, de már késsel mellettem kísér az utamon. Remek esti program.
- Elrettentés. Fényévekkel jobb. - Prüszköltem. Még elszaladni sem szaladhattam, mert ha most le is hagytam volna, úgyis megtalál, ha felgyógyul a sérüléséből. És ott volt az a fránya kíváncsiság, ami nem hagyott nyugodni. Senki más nem beszélhet nekem arról a mintáról, csakis ő. Ő tudja, honnan származik, miből való és szerencsére nem is hallgatott tovább, bégre kicsúszott a száján pár mondat.
- Kormánykísérlet? - Vontam össze a szemöldökeimet rá nézve, belekapva a mondandójába. Semmi más nem hiányzik, mint hogy a nemzetvédelem kopogtasson majd az ajtómon, ha valamilyen nagyon titkos forrásból megtudják, hogy nálam is van pár csepp a vérből. Istenem, mi folyik itt? - Te is a része voltál? Mert eléggé úgy beszélsz, mintha pontosan tudnád, hogy mi volt ott és ez megmagyarázná azt is, hogyan jutottál a mintához. De mire kell ez neked? Mit akarsz vele csinálni? - Kérdeztem még mielőtt kinyitottam volna az épület ajtaját, amiben a labor is megtalálható volt. Mind a tizennégy emelet azé a cégé volt, aminek dolgoztam, az éjjeliőr viszont nem volt a helyzet magaslatán, eléggé meglepte a zár kattanása.
- Csak beugrottam, Frank. Otthon eszembe jutott valami és félek, hogy reggelre elfelejtem... jobbnak láttam visszajönni és megcsinálni. - Mosolyogtam rá kedvesen, ügyelve arra, hogy lehetőleg ne nagyon remegjen a hangom és ne áruljam el magam rögtön. Borzalmas hazudozó volt. - Ő pedig velem van, nem lesz semmi baj. - Az őr csak biccentett, jelenleg szerintem az sem nagyon zavarta volna, ha egy tank száguldott volna keresztül a hallon, csak pihenhessen egy kicsit. Reggel úgyis megkapom, hogy munkamániás vagyok és alig mentem haza, máris visszajöttem.
Elővettem a csipogómat, anélkül még a liftbe sem szállhattunk be és amint becsukódott a liftajtó, kifújtam a tüdőmben felhalmozódott levegőt. Kezdtem rosszul lenni. Újfent. - Ha a laborban ölsz meg, legalább tudni fogják, hogy ki vagy. - Forgattam meg a szemeimet. A lift csipogással jelezte, hogy megérkeztünk a szintre, kinyitottam az üvegajtót és felkapcsoltam a világítást. Az én munkaterületem el volt szeparálva a többiekétől, Fitz-el abban a kiváltságban részesültünk, hogy a szint uralkodói lehettünk. Ahogy megláttam a bögréjét az asztalán, összeszorult a torkom. Még ő sem tudott arról, min dolgoztam.
- Annyim van, amit elmondtam. Normál állapotban semmi különleges, de trauma hatására gyors sejtosztódás. A sejtek egész szerkezete megváltozik, aztán amint a minta újra a régi lesz, minden visszaáll a kezdeti állapotra. - Elővettem a sajátos kis hűtőmből a mintát és egy kicsit csepegtettem a mikroszkópra. Megszokásból bele is kukkantottam, aztán megadtam a lehetőséget Jason-nek is, hogy megnézze, ha akarja. - Mit tettek azokkal az emberekkel, akiké ez a minta? Mi változtatta meg őket?

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Márc. 12, 2016 11:17 pm
Jemma & Jason
The truth is a terrible monster. Too terrible for you.

Ahogy kibukik belőle a kérdés közvetlenül az erőszakos formát öltő nézet eltérésünk tisztázása után... megfordul a fejemben, hogy beadom a törülközőt és nem erőltetem tovább a témát, mi szerint ne kérdezzen. Egyszerűbb lenne a másik oldalról megközelítenem és nem válaszolnom a továbbiakban, ha olyan fogalmazódik meg benne, amit nem tud magában tartani. Röviden fújom ki a levegőt, majd oldalra döntöm a fejemet és vissza. Kedvezményt adok neki, hogy a bizalmából egy töredéket visszanyerhessek. Nem szólalok meg, de a gesztus és az arcomra skálázott érzelmek felérnek egy fekete-fehéren kipréselt válasszal: igen, mondhatjuk így is. Egyfajta igazságnak számít... gondoskodni róla, hogy a hétköznapi valóságban élő emberek ne sejtsenek meg többet a természetfelettiről. Csak felfordulást okozna, hasonlóan fájdalmasat számukra, mint az oldalamba kapaszkodó lüktetés és egy tudományos tényekre épített világot valószínűleg atomjaira bontana, ha a meseszerű igazság a birtokába kerülne. Így is van elég szörnyeteg, amivel szembe kell nézni az átlagos mindennapokban... azt hiszem.
A fejemben körvonalazódott terv szól a nyugalmam megőrzése mellett, ennek köszönheti Jemma is az útból elkerülő pengét, ami egy pillanatra a falhoz koccan, ahogy utat engedek neki az ajtóhoz.
Hangosan megszívom a fogamat a megjegyzésére az 'ugyan már' és a 'nézd el' jellegét ötvözötten.
- A fenyegetés erős szó... mit szólnál, ha az ezt megelőző ismeretségünket és a végülis együttműködésünket figyelembe véve eltekintenénk tőle és inkább... elrettentésnek vennénk? - hagyok szusszanásnyi szüntet, amint képen csap az esti levegő. - Nem bővelkedtem a lehetőségekben. - csak röviden teszem hozzá, mert ennél többet nem magyarázkodom az ügyben. A nehéz idők, nehéz döntéseket követelnek meg és leragadhatnánk ott mit tettem, pontosabban mit hitettem el vele, hogy meg akarok tenni, de ehelyett felajánlom a továbblépés lehetőségét a stílusváltásommal. Mindkettőnk dolgát megkönnyítené, más-más módon.
A viseltes kabátom híján a kezemet tapasztom az oldalamhoz, miközben haladunk. Az egyetlen biztos módszernek a csillapítására a kíváncsiságának kielégítése volt, úgyhogy nincs más teendőm, mint folytatni a megkezdett információkereskedelem rám eső részét. Némi ferdítéssel és mivel kellően abszurd dologba keveredett... a hitelesség elmosódott határai nekem kedveznek a beszámolóhoz.
- Láttad, hogy reprodukálja a sejteket a minta, amint olyan külső hatás éri és milyen gyorsan. Nem ismerem a létrehozásának pontos körülményeit, de számos kísérletről van tudomásom hasonló területen és igazából nyílt titok mire vágyik a hadsereg. Erős katonákra. Minimális veszteségekre. A kifejlesztett vér képes a sérüléseiből gyorsan felgyógyítani a szervezetet, de vannak mellékhatásai, amiket nem tudtak kiküszöbölni... ezért is hoztam el annak idején neked. Láttam belőlük néhányat és nem tetszett, hogy a rizikó esetemben is fennállhat. - itt kicsit meg kell álljak a mondandómban. Egy szusszra nem fogom kibökni, nem csak azért, mert improvizálnom kell mi legyen a következő átkapcsolási pont. - Azok, akik öröklödő betegséggel rendelkeztek... nekik felgyorsult a folyamat, a rák gyorsabban terjedt a testében a hatására. (...) Legalábis ezt adták magyarázatul a hirtelen halálozásokra. Speciális eseteknek hívták őket. Nem vagyok biológus, de gondolom meg kell lennie bizonyos feltételeknek ahhoz, hogy működjön. - hagyom csipegetni a sok információból, amit elétártam. Az egyikre előbb-utóbb rá fog kapni és többet fog elárulni abból, amit eddig megtudott a vérmintáról. Abból pedig tovább építkezhetek a megfelelő irányba.

we fall apart ||©
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 23, 2016 11:02 am
Jason && Jemma
believe in devil is not an option

[You must be registered and logged in to see this image.]
Miért álltam meg az utcán, amikor megláttam és még csak nem is tudtam, hogy kihez van szerencsém? Szerencsém… a jelen helyzet eléggé kifacsart vetülete ennek az egyébként szép szónak, de mit tehettem volna? Nem hagyhattam Jason-t elvérezni a betonon és ki gondolta volna, hogy a végén kést szegez felém? Hinni akartam, hogy az egész mindössze egy rossz álom vagy egyszer elneveti magát, legyint egyet és közli, hogy szórakozott, ám az mennyivel lett volna jobb? Csak egy idióta képes így átverni valakit és akkor sincs rendben semmi az agyával, ha komolyan gondolta a fenyegetőzést. A mai este nem fog felkerülni a tízes listámra, persze csupán akkor, ha nem csinálok egy listát „Mikor kerültem leginkább infarktus közeli helyzetbe?”.
- Feladat? Szóval megbíztak valamivel? – Bukott ki belőlem rögtön a kérdés. Képtelen voltam visszafogni magam, pedig Jason elég szépen rámutatott arra, hogy a kérdezősködés lesz a vesztem… ám ha el akar tenni láb alól, akkor végül is mindegy, hogy kérdezgetek-e és ő válaszol-e vagy sem. Úgysem fogom tudni elmondani senkinek, a lelkem viszont megnyugszik, a tudásvágyam csillapodik. Mibe keveredtem bele… az a minta semmihez sem volt fogható. Hasonlított az emberi vérhez, mégsem annak megfelelően viselkedett, hanem különböző mutációk voltak megfigyelhetőek benne. Spontán sejtosztódás… semmi nem ártott neki.
Láttam, hogy eltette a kést, így nyeltem egyet. Bizalomgerjesztő. Az éjszaka sötétjében menjek át a városon egy pszichopatával, vigyem be a laborba és reménykedjek, hogy nyugodtan elsétál. Pazar. Kívánhatnék ennél jobbat és többet? Megpróbálva nyugtatni magam és egyenletesebben véve a levegőmet indultam el a bejárati ajtó felé, magamra kapva a mentőakció miatt csak a kanapé karfájára ledobott kabátomat és a táskámat, amiben a belépőmtől megkezdve minden helyet foglalt. A szemüvegtok mekkorát üt?
- Én vagyok az, akinek inkább félnie kell tőled, nem neked tőlem. Kettőnk közül te fenyegettél engem késsel. – Emlékeztettem már a lépcsőházban sétálva, kiérve az utcára tudtam csak igazán fellélegezni. Vagyis jobban, mint eddig, mert Jason még mindig a nyomomban volt, de legalább nem egy apró lakásba voltunk bezárva, ahonnan aztán sehová nem tudtam volna menni… az utca talán kicsit biztonságosabb annak ellenére, hogy ebben az időpontban a forgalom és a járókelők száma meglehetősen gyér volt.
- Azt mondtad megosztod velem, amit te tudsz. Ha van valami, amit hozzátehetek ahhoz, amit én tudok, biztosan előrébb lennénk. – Az emberi hangom történő beszélgetés talán vezet valamire, ezért nem kezdtem fennhangon ordítani s sikítani, inkább igyekeztem elnyomni a bennem lakozó félelmet. – Ha valaki csak mesélt volna nekem a mintáról és nem láthattam volna a két szememmel, akkor nem hittem volna el az illetőnek, hogy ilyen létezhet. – Emiatt meg sem mutattam senkinek, de ezt Jason-nel nem közöltem.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 08, 2016 9:41 pm
Jemma & Jason
The truth is a terrible monster. Too terrible for you.

Feltartott kezekkel léptem hátrébb. Az előnyömül szolgáló pengét a szeme előtt akartam tartani, hogy ne legyenek köztünk félreértések a helyzetét illetően, nem, nem gondoltam meg magam és ahogy az imént mondta... a fenyegetésemet nem vontam vissza. Egyszerű lenne megelégednem azzal, hogy úgy néz ki tudatosult benne, a most mutatott énemre nem lesz hatással és jobb komoly következményekkel számolnia, de nem vagyok amatőr: nincs még vége.
- A 'ne kérdezz semmit, csak add ide a mintát, kérlek' módszer működött volna? Nyilvánvaló: nem, mert tudós vagy, meg akarod érteni és ahhoz kérdezned kell. Az én feladataim között viszont nem szerepel, hogy én ehhez információval járuljak hozzá. - magyarán nem tehetem. Remélem ezt fogja kikövetkeztetni a szóhasználatomból Jemma, arra van szükségem, hogy azt higgye olyanba ütötte bele az orrát, amibe nem kellett volna annak ellenére, hogy megkapta a vérmintát analízisra. Egy új oldal, új módszerek, célok, kötelesség... pontosan ez az, amit szükségszerű lesz megértenie, mégha nem is az igazság tükrében. Egy eltorzított változatában annál inkább. Másból nem tudok építkezni, mint amim van, erre emlékeztet az ismét oldalamba szúró fájdalom. Véresen, a halálomon botlott belém, hogy összefoltozzon és hirtelen egy sokkal erőszakosabb oldalamat ismerte meg, de ami fontosabb: nem egy hétköznapi emberre jellemző egyik mozzanata sem az estének. Erre építem a felvezetésemet: rendőrség, FBI, CIA, DEA, katonaság, egyéb titkos szervezet, akiknek érdekütközései lennének, ha tovább maradna a kezén a minta... Rá kell vezetnem, hogy én is csak egy lépcsőfok vagyok a főnökök felé tartó létrán. Egy azok közül, akik parancsokat kapnak.
Átveszem a kést, de egyúttal lejjebb is engedem a kezemet, hogy lássa az együttműködésre végülis hajlamos szándékomat a mindkettőnk számára kedvező alku felvázolását követően. A szám sarkába egy kisebb grimasz rajzolódik ki a mozdulattól és ahogy ő a konyhaszekrény szélének, én úgy döntöm a vállam a falnak. A kedvéért úgy, hogy ne legyen véres...
- Ébren vagyunk szóval... - most jönne a vállrántás pillanata, legalábbis jelenetbe illő lenne. Részemről nincs akadálya és erős a gyanúm, hogy a napszak nem jelent akadályt, elvégre szabad bejárása van a helyre. Nem beszélve arról a nem mellékes részletről, hogy nincs szükség szemtanúra, akinek magyarázkodni kell a kísérete miatt.
- Megosztom veled út közben, amit tudok róla. - bólintok rá az összegzésre és az övem hátsó részébe csúsztatom a fegyvert. Csak a biztonság kedvéért, az enyém most úgysincs kéznél, sőt... A célzásom végett elhagyom a támasztékomul választott fal kényelmét és a bejárat felé irányítom az első léptemet: csak utána. Sóhajtok.
- Ígérem, ha nem próbálkozol semmivel én sem fogok. Rendben? - egyfelől neki is megnyugvást jelent - vagy csak jelenthet, másfelől ezzel nem lenne egyedül. A jelenlegi állapotomban nem szívesen konfrontálódnék még egy nővel sem, ha nem muszáj, de ezzel nem kell feltétlen tisztában lennie, elég, ha az előbb elhangzottak nem mennek ki a fejéből.

we fall apart ||©
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 27, 2015 3:16 pm
Jason && Jemma
believe in devil is not an option

[You must be registered and logged in to see this image.]
Fellélegeztem kissé, amikor távolodni kezdett tőlem. Még mindig nem tudtam hová tenni a történteket, nem értettem, mi volt ez a viselkedés és hogy jutottam idáig. Összevarrtam egy szétcincált embert, akit azt hittem ismerek, erre a következő pillanatban mintha csupán mentális problémái lettek volna, kés szegeződött rám. Egy rémálomnak is rossz lett volna ez a helyzet, mégis szüntelen a felkelésért imádkoztam, azért, hogy kipattanjanak a szemeim és rájöjjek, megint túl sok időt töltettem a laborban, ennek köszönhetően ismét egy papírhalmaz és a mikroszkóp mellett aludtam el. Nem láttam rációját annak, hogy Jason lelketlen pszichopatává válva dartstáblának nézzen, ám egyre inkább rá kellett jönnöm, hogy nem álmodom.
- Miért fenyegetsz? - Kérdeztem nagyot nyelve, egyetlen másodpercre sem eresztve el a tekintetemtől őt, hiszen tényleg nem tudtam, mire számítsak. Egyszer elfordulok és a hátamba szúrja a pengét, mert nem olyan módon válaszolok neki, ahogyan ő szeretné? - Adtál nekem egy mintát, amit megvizsgáltam, de nem mondhatok róla semmit, mert nem ismertem fel, mi lehet... a kérdéseimet muszájból tettem fel nem azért, hogy téged kínozzalak velük, viszont te jelenleg nem csinálsz mást, mint  a saját késemet lóbálod előttem. - A pillanatnyi megnyugvásom elmúlt, a rossz érzésem felerősödött, mert semmi nem volt a kezemben, ami megoldhatta volna a problémámat. Csak annyit tudtam elmondani, amire rájöttem és ez semmi volt Jason-nek... még nekem sem jelentett semmit, egyre több és több kérdés fogalmazódott meg bennem.
- Éjszaka van, most akarsz a laborba menni? - Kérdeztem nekitámaszkodva a konyhaszekrény szélének. Messzebb nem jutottam, az ablakon való kimászást nem tartottam jó ötletnek, pedig szívesen helyezkedtem volna el a párkányon, ha az eltüntette volna a lakásomból. Ki gondolta volna, összevarrt oldallal is ilyen félelmetes lehet valaki? - Visszaadom a mintát, ha elmondod, honnan van és mit kellene találnom. Akkor talán többet tudnék mondani neked. - Ha ellenszegültem volna, nem jutottam volna túlságosan messzire, a lépcsőfordulóban utolért volna abban az esetben is, ha vázát vágtam volna a fejéhez.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Dec. 24, 2015 11:29 pm
Jemma & Jason
The truth is a terrible monster. Too terrible for you.

Hallottam a motyogást, aminek az abszurditását arra használja, hogy elüsse a balta élét, ami közvetlenül a nyaka felett lengedezik. Pontosabban a kezemben pihen egy rövidebb penge formájában és hidege libabőrössé teszi. Más esetben, ha nem akarnám ennyire elhalasztani a vérminta abnormalitásával járó tényeket: szórakoztatónak találtam volna és felhagytam volna a noszogatással, de... sajnos nincs ilyen szerencséje Jemmának, az ő szempontjából. Hálás lesz még érte, de jelenleg annak örülnék a legjobban, ha sosem jönne rá, hogy szívességet teszek most neki.
- A pár lépés távolságban talán megegyezhetünk a válaszokért cserébe. - biztosan fogom a megkaparintott kést, aminek a fenyegető közelsége az enyémmel egyetemben még csábítóbbá varázsolja számára az ajánlatomat. Visszautasíthatatlan, tekintve, hogy nem bővelkedik egyéb lehetőségekben és tudom, hogy van annyi esze, hogy nem értékeli fel a vért tartalmazó fiolát az életével szemben. Nem nézem ki belőle azt az ostobaságot, hogy mást válaszoljon, ugyanakkor nem is becsülöm alá. (Csak lassan megtett) három lépést kap jutalomként. Neki ez megkönnyebbülést jelent, bizonyos mértékű fellélegzést, minimális növekedést a biztonságérzetének szintjében, míg nekem egy kényelmes távolságot kettőnk között, amivel még többé-kevésbé gond nélkül elbírok, ha nem tudna nyugton maradni és menekülni szeretne.
Hangosabban megszívom a levegőt, hogy megtelítsem vele a tüdőmet, ami egyrészt nem olyan kellemes, másrészt egy jelzés a számára. Nem repesek a túlbuzgóságáért, mint azt az eddigi előadás mutatja és fogja is. Légyként mégse csaphatom le, hogy szigorúan csak megszédüljön, több kérdést és nagyobb problémát szülne.
- Jemma... - ismétlem a nevét olyan hangsúllyal, ami egyértelműen a tudtára adja, hogy mire vágyom: kevesebb kérdésre, nagyobb mértékű együttműködésre, ahogy a kezemben lévő úripenge is, amit most átveszek a másik kezembe. Kétkezes vagyok. Ha az idegesség nem homályosítja el teljesen a megfigyelő képességét, erre rájöhet se perc alatt.
- Okos, fiatal lány vagy, aki képes mérlegelni a helyzetét és jó döntéseket hozni... Nyugodtan javíts ki, ha tévedek. Jelenleg nem áll túl jól a szénád, a kés rád szegeződik, a használója, pedig igencsak ért az eszköz forgatásához. Az ilyen történetek általában nem végződnek jól, de... tudod mit? A magam módján mindig is kedveltelek. - eresztek meg egy kikényszerített mosolyt. Ez az előadás... - Úgyhogy alkut ajánlok, amivel mindketten nyerhetünk. Akár még a magyarázat is megütheti a markodat. - feljebb emelem a kezeimet, ami csak egyet jelenthet egy ilyen szituációban: megadást. Egy újabb lépést hátrálok, amivel megelőlegezem felé a bizalmamat és remélem, hogy viszont kicsikarok egy keveset a szimpatia elvére alapozva. Az adok-kapok módszer be szokott válni nagy általánosságban. Főleg elismeréssel társítva.
- Nekem a mintára van szükségem, neked információkra. Egyszerű és fair cserének nevezném, elvégre hagytam időt kianalizálni, most viszont vissza kell vennem tőled. Ha elviszel a laborodba megkapod a magyarázatot, annyit, amennyivel én is tisztában vagyok a vér származásával kapcsolatban. Utána átadod. - a sorrend igen kedvező... Az oldalamat már összevarrta, nem azt mondom, hogy szívesen tölteném ilyen kutyául rossz állapotban az időmet, de kibírom még egy ideig, ha arra van szüksége, hogy megkapja a látszólagos előnyt. Eszem ágában sincs az igazságot elmondani. Viszont van egy másik megoldás, amivel átverhetem a tudásszomját és reálisabban is hangzik, mint a természetfeletti.
- Nos, mit mondasz? - nagyvonalúságom újabb jelképe, hogy már nincs az az élveteg, pszichopatákra jellemző fizimiskám. Amúgy is zsibbadt már tőle a képem...

we fall apart ||©
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jún. 27, 2015 5:50 pm
jason & jemma
i thought what you did was incredibly brave
[You must be registered and logged in to see this image.]
Kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy úgy éreztem magam, mint akit sakkban tartanak. Mert így volt, hogyan máshogy lehetne leírni egy helyzetet, amiben a velem szemben lévő gyilkos pillantásokkal méreget, amelyek hatására szimplán megfagy a vér az ereimben és azt sem tudom, merre futhatnék vagy bújhatnék el? Mintha az ördög állna velem szemben az első ránézésre kevésbé ijesztő fajtából, de úgy tűnik nem kellett sok idő ahhoz, hogy kimutassa a foga fehérjét. Azzal nyugtattam magam, legalábbis próbáltam, hogy mindez egy rossz álom, nemsokára ki fognak pattanni a szemeim, felébredek és az ágyamban találom magam, fellélegezhetek és elkezdődhet egy újabb nap, aminek nem lesz része ennek a férfinak az emléke sem. Ennyire nem utálhat a sors, hogy egy ilyen ember küld a nyakamra. Vagy azért gyűlöl, mert nem hiszek benne?
- Ha mondjuk letennéd a kést és hátrébb lépnél pár lépést, utána pedig elmennél innen, akkor talán írnék egy levelet, amiben megválaszolom a kérdéseidet. – Motyogtam. A saját feszültségemet próbáltam oldani. Hol van ilyenkor Fitz, amikor viccelődni kellene egy kicsit? Jaj, ne, inkább mégse, ne legyen itt… az lenne maga a mámor, ha ő is belekeveredett volna ebbe a helyzetbe. Hogy fogom egyáltalán elhallgatni előle ezt a szituációt, már ha megélem a holnapot?
- A laborban van, amit kaptam tőled. – Végül válaszoltam a kérdésére remélve, hogy így előbb szabadulhatok, de a suttogásától továbbra is libabőrös volt a karom. Ő kikerülte az én kérdéseimet, nem voltam annyira ostoba, hogy ne vegyem észre a hárítást, magamban elterveztem, hogy a későbbiekben mindenféleképpen megtudom, hogy csak szórakozik velem és az dobja fel, hogy bolondnak nézhet vagy egy igazi pszichopatával állok szemben? Vajon melyik lenne a jobb?
- Még soha nem láttam ehhez hasonlót. – Nyögtem ki. – A sejtek megújulnak, regenerálódnak, ha valami trauma éri őket, másodpercek sem kellettek ahhoz, hogy az a kis minta olyan legyen, mint amikor a kezembe adtad. – A hangomba a remegésen kívül csodálkozás is vegyült, kérdések hada cikkázott a fejemben, amelyeket fel akartam tenni, de talán még nem is voltam képes úgy megfogalmazni őket, ahogy ideális lett volna.
- Honnan van? – A legfontosabb kérdéssel kezdtem, ezt volt muszáj először megtudnom, ha kezdeni akartam a jelenleg nagyon kevés információmmal valamit. – Fogalmam sincs, mi lehet. Nem állati, de nem is teljesen emberi… a szerkezete eltérő egy normális ember vérétől. – Állapítottam meg, ám a fejemet tettem volna rá, hogy ezzel ő is tisztában volt. – Nem segítek neked, ha az elkövetkezendő percekben vagy akár az életben feltett szándékod lesz, hogy megölsz vagy akár fenyegetsz. – Jelentettem ki, mintha túlbuzogna bennem a magabiztosság, viszont sokkal inkább a veszíteni nem veszíthetek életérzés tombolt bennem. Ha bántani akar, bántani fog, ebben az esetben tőlem értelemszerűen nem tud meg semmit, márpedig rám van szüksége, ha hozzám hozta a mintát, bár engem is inkább az idegesítene, hogy nem vizsgálódhatok tovább, nem maga a tény, hogy a lakásomban filéztek ki, mint egy halat.

unbreak ||  semmi baj ^^  || ? || [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jún. 13, 2015 1:08 pm

Kérdésére csak hitetlenkedve húzom fel szemöldökömet. Talán nem voltam elég hatásos, hogy még ilyen helyzetben is csak arra a rohadt vérmintára gondol.. és akkor én nem vagyok épelméjű. Azt hiszem, ez mindkettőnkre vonatkozik.. de gondolom ez a munkájával jár.. s talán ilyen szemszögből nézve mégsem különbözünk annyira. Amilyen erősen próbálom húzni a témát, próbálom terelni, ő annyira akaratosan próbálja kihúzni belőlem. A kérdés fennáll; vajon melyikünk adja fel előbb? Mert őszintén, én kezdem már kicsit unni a témát. - Én a helyedben.. nem biztos, hogy a vérmintáért aggódnék. – Ahogy végig néztem rajta látva a kocsonyaként remegő lábát egy kis hatásszünetet tartva mondandóm között, elmosolyodok, de nem a hátborzongató fajtából, inkább, ez amolyan kedves mosoly hogy elbízza magát. - Mondd csak, Jemma.. – Ahogy közelebb hajolok füléhez szépen a kezében lévő késre tapad a kezem egy pillanat alatt, mielőtt bármi olyan butaságot művelne amit esélyesen mindketten megbánnánk, és egy mozdulattal kicsavarom a kezéből, s aztán az arcához emelve húzom végig késnek az éles felét kényes bőrén ügyelve arra, hogy még véletlenül se sértsem fel. - Van még abból a mintából? – Direkt hagyom figyelmen kívül kérdéseit, gondolván, fokozzuk tovább a játékot. Bár én tudom hogy milyen hatással van a vámpírvér egy emberre tekintve, ezért is vagyok ilyen nyugodt az miatt, amit csinálok. Illetve.. így ezzel remélem hogy könnyebb lesz a magyarázat adás, és megmentem magam a felesleges, s talán unalmas beavatástól is.


bocsánat a késésért!  :tied: || to: Jemma
what is the truth?
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Máj. 14, 2015 5:46 pm
jason & jemma
i thought what you did was incredibly brave
[You must be registered and logged in to see this image.]
Futni kellene, de azt sem nagyon bírta a szervezetem hosszú távon. Ha ezt túlélem elkezdek edzeni.. de kinek van arra ideje? Túl sok mindent kell csinálni, túl sok dolgom lenne még, nem végezhetem a konyhámban felvagdosva a saját késem által, mert ostoba módon segíteni akartam valakinek, akit még csak egyszer láttam az életemben. Bármit megadnék azért, hogy ne tükröződjön az arcomon az ijedelem, jó lenne, ha egy zen-harcos veszett volna el bennem, de meg kellett elégednem saját magammal.
- Nem kell, elbírom. - Csóváltam meg a fejem nagyon nyelve, de legszívesebben torkom szakadtából ordítottam volna. Miért keveredek bele ilyen ügyekbe? Ha ezt Fitz-nek elmesélem leesik az álla... feltéve, hogy kijutok élve. Merre van egy váza vagy valami, amivel le tudom ütni? De akkor hagyjam itt és vissza se jöjjek a saját házamba? Mit tettem, hogy egy pszichopatát kellett kapnom magam mellé?
- Legalább válaszolhatnál arra, hogy mit szeretnél? Miért engem kerestél meg? Mi az, amit adtál nekem, mert semmi mást nem tudtam meg, mint hogy... nem vagy épelméjű. - Menni már semerre sem tudtam, próbáltam tartani a tekintetét, hogy elvonjam a figyelmét a kocsonyaként remegő lábamról és magamban is össze kellett szednem az erőt. Abban az esetben, ha ezek az utolsó perceim, akkor bátran haljak meg, ne visítva. Mély levegőt vettem és tartani akartam magam ehhez az elhatározásomhoz ha törik, ha szakad, minél többet meg kell tudnom. Persze, hogy most is a kíváncsiság az első, leginkább az nyugtalanít, hogy a tudatlanságban lubickolok és fogalmam sincs, mi történik itt.
- Ezt nem biztos, hogy átgondoltam. - Kényszeredett, fájó mosoly húzódott az ajkaimra, amolyan lemondó, amivel neki is sikerült bevallanom, hogy igaza van. Képtelen lennék megölni egy embert, akkor sem tudnám belé vágni a kést, ha más irányítaná a kezemet.
- Csak szórakozol, ugye? - Semmi más nem jutott eszembe, amit mondhatnék. Utolsó szalmaszálam az abba való kapaszkodás volt, hogy ez csak egy játék, ami nem biztos, hogy sokkal jobb, mintha valóság lenne, hiszen ki olyan áporodott agyú, hogy ilyesmivel dobálózzon?
- Mondd, hogy csak viccelsz és egyetlen szavad sem komoly... hogy nem akarsz megölni... - Ismét nyeltem egyet, egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet. Pedig én csupán olvasgatni akartam ma este.

unbreak ||  :033:  || ? || [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Máj. 08, 2015 9:15 pm

Látva a reakcióját, ahogy fogja a kést de majdnem hogy kiesik a kezéből a rettegéstől való remegéstől.. a tekintete valóban azt súgja, hogy issza a szavaimat. Ami igazából, félig igazság.. ezért sem fáj annyira, hogy hazudnom kell egy olyan embernek ráadásul, aki nem ezt érdemli meg.. én már csak azért aggódok, hogy sikerül annyira ráijesztenem ezzel a kis színjátékkal, hogy nem fog engedni kíváncsiságának, hogy leáll a kutakodással, és nem fogja érdekelni az a bizonyos vérminta, amit akkoriban hoztam neki. Mivel nincs hozzászokva az efféle helyzetekhez, nem is meglepő hogy egyáltalán nem érzi rajtam a vérszomjat.. talán egy gyakorlottabb ember előbb levágná hogy mindez csak kamu a részemről. - Mégis mi szórakoztató lenne abban, ha egyszerre levágná az ember..? – Az almára figyelek, beleharapok, s amint ráemelem a tekintetem bár erőltetetten, de mosolyra húzom számat kissé baljósan. - Iiiigen ez az a tekintet, ami annyira felcsigáz. – A késéhez nyúlok, de úgy, hogy kezét is érintsem, ezzel biztosítva azt, hogy biztos nem esik ki a kezéből a kés. Mosolyom szinte lemoshatatlan arcomról.. mióta fény derült az "igazságra", teljesen kifordultam magamból. - Vigyázz, ki ne essen a kezedből! Esetleg ne fogjam meg? – Úriember módjára adom elő magam, s kérdezem a lányt, már - már hátborzongató kedvességgel, hanggal. Hazudnék ha azt mondanám hogy egy nagyon picit sem élvezem a helyzetet.. túlzásokba mégsem akarok esni, hátha.. elájul, vagy valami. - Naaa. – Számat szomorúan lebiggyesztem, és kiskutya tekintettel bámulok rá, elengedve a kést. - Az imént még azt mondtad, hogy nem bírod, ha másoknak fáj valami..nem mellesleg.. ha megtennéd, ugyanolyan gyilkos válna belőled.. – Természetesen érzelmileg is szeretnék ráhatni.. hogy nem csak a tetteimmel tudom sarokba szorítani, hogy igazából, ebben a helyzetben sok mindent .. nem tehet.


to: Jemma
what is the truth?
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 28, 2015 9:07 pm
jason & jemma
i thought what you did was incredibly brave
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem vagyok hozzászokva az ilyen fagyos és mindentől mentes tekintetekhez és szavakhoz, mert általában a jót váltom ki az emberekből. De egy apró mosolyt biztosan, ezért sem bírom, ha a körülöttem levőket valami nyomasztja és nem tudok tenni ez ellen. Jason-t összefoltoztam, ám a kedve -bár talán ezt érthető- nem lett jobb, sőt, az enyém is zuhanni kezdett a hullámvasút tetejéről, amikor pár perccel ezelőtt egy komplett arzenált kellett a kezeim közé fognom. Mi jöhet még, tartogat mást a mai nap vagy mehetek letusolni és felvenni a pizsamámat, hogy holnap reggel kipihentem ébredve bemesélhessem magamnak az este kitalált voltát? Jobb lenne, ha az egészet csak álmodnám és nem hurcoltam volna fel a lakásomig egy vérben tocsogó embert, akit összesen egyszer láttam és jelenleg arra kényszerít, hogy a konyhámban toporogjak és a kezeim közé fogjam az a kést, amivel húst szoktam vágni a vacsorámhoz. Ne szaladhatnék ki innen? Legszívesebben visítva kapkodtam volna a lábaimat, nem voltam sem felkészülve, sem hozzászokva effajta szituációkhoz és nem is akartam részesük lenni úgy.. soha. Én ismételten csak jó akartam lenni, segíteni akartam egy rászorulónak, erre mit kapok? Kis híján szívrohamot, amikor az előttem álló férfi közli velem, hogy egyébként semmi másból nem áll a napja, mint a gyilkolásból és nem is tévedtem olyan nagyot, amikor feldobtam a sorozatgyilkosos tippem. Hittem neki. Az arckifejezése, amivel közeledett semmi jót nem sugallt, a testtartása még annak ellenére is határozott volt, hogy egy hatalmas lyuk tátongott az oldalán pár perccel ezelőtt, nekem pedig eszembe sem jutott, hogy viccel. Ilyen kiállással? Pontosan így képzeltem el egy sorozatgyilkost... megmenteti magát, aztán megöl. Nem kellene ilyeneken gondolkoznom, ha legalább azt nem akarom, hogy a kezem remegjen.
- Segítettem, mert rászorultál és nem bírom, ha másoknak fáj valami, azt pedig nem gondoltam volna, hogy önjelölt Tell Vilmos vagy a rosszabb fajtából. - A gond ott kezdődött, hogy valószínűleg akkor is segítettem volna neki, ha a névjegyét átnyújtva az van ráírva, hogy profi bérgyilkos. Az én kezemen nem száradhat emberi élet... nem bírnám ki. Rajta viszont még a is ijesztő így jobban megnézve, ahogy eszik... ha nem lenne ilyen jóképű jobban kiszúrható lenne a defektje. - Mit akarsz tőlem? Tudom mit kell tennem, hogy rögtön összeess és akkor már nem foglak felkanalazni. - Megpróbáltam még egy lépést hátrálni, de a konyhaasztal az utamba állt, a kemény deszkalap nem engedte a haladást, viszont a kést ismételten fel tudtam emelni. Hogy használni merném-e? Nem, ám a sebébe nem lennék rest belenyúlni ezzel elindítva a nagy nehezen elállított vérzést, jelenleg mégis az ujjaim között szorongatott penge adott lelki erőt a beszédhez.

unbreak ||  :033:  || ? || [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 26, 2015 10:15 am

- Értékelem az aggódásod, de ismerem a határaimat. - Lezárnám ennyivel az egészet, amiről persze ellentmondást nem tűrő, fagyos tekintetem is árulkodik. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva ehhez hogy valaki ennyire törődik velem, így hát, igazából annyira nem is tudok mit kezdeni a helyzettel, s ezért is teszek pontot a végére. Viselkedésemből simán leolvasható hogy nem vagyok emberekhez szokva, a jó kedvű társalgások meg pont hogy mérföldekre állnak tőlem. Igazából fogalmam sincs hogyan kéne kialakítani egy ilyen helyzetet, már ha persze akarnám.. nyugodt szívvel kijelenthetjük hogy azért sem szeretek emberek közelében tartózkodni, mert nem tudom mi az a normális megszokott viselkedés, amit ilyenkor alkalmazni kéne. Magyarul.. menekülök. Ahogy menekülnék a válaszadástól is, de túlzott törődésemnek hála, nem tehetem. Főleg látva a zűrös, összezavart tekintetét, ahogy kezébe vette a kellékeket. Erre már csak a hangosan kijelentett gondolatmenete tett rá egy lapáttal, ami már – már mosolyra fakasztott, és a bennem lakozó kisördög erősen arra késztetett, hogy játsszak kicsit a helyzettel. Ijesszek rá az életemet megmentő lányra. Természetesen, nem tudtam ellenállni a csábításnak.  - Nos.. nevezhetjük így is. – Helyeslek a sorozatgyilkos jelzőjére s nyugodtan, hidegvérrel közelíteni kezdek a konyhába menekülő lány felé. A mellettem lévő pulton vészjóslóan húzom végig mutató ujjamat, majd egy almát veszek ki az utamba eső tálból, és kérdezés nélkül beleharapok. Konkrétan az íjászos kérdésénél majdnem kiköpöm a számban lévő almát, de idő előtt sikerül lenyelni. - De, nem. Holmi hősnek nem nevezném magam, hisz a napjaim másból nem állnak, mintsem öldöklésből.. – Üres tekintettel nézek végig a rám kést emelő, s remegő lábakkal előttem álló lányra. Hiába, ha én ilyen reakciót váltok ki belőle.. mi lenne, ha egy vámpírral találná szembe magát? Talán tényleg nem ártana ferdíteni az igazságon, és maradni ennél, hogy én csak egy egyszerű sorozatgyilkos vagyok, akinek épp az imént mentette meg az életét. - Viszont, a kérdésem ugyanúgy fennáll.. ha ezt tudod, megmented az életem? Vagy, az embereket szabadítod meg a rájuk leselkedő veszélytől? – Ismételten beleharapok az almába, s ezúttal meg sem állok míg egy karnyújtásnyira lesz tőlem. Kérdésem után az ujjammal hegyénél fogva a lány kezében tartott kést nyomni kezdem lefele, hogy ne szegezze rám. Tény, kicsit hatást gyakorlok rá.. viszont, az előny az ő oldalán áll. Hiszen, egy súlyosan legyengült, és sérült férfi.. még ha rólam is van szó nem sok mindent tudna tenni ellene, ha esetleg elfajulnának a dolgok. 


to: Jemma
what is the truth?
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 14, 2015 5:47 pm
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem zavart meg az apró gúny, amit a hangjában véltem felfedezni, az anyucizáshoz pedig már hozzászoktam. Ha nem törődnék azokkal, akiknek szükségük van rá, akkor az agyam folyamatosan azon kattogna, hogy mit tehettem volna, mivel tehettem volna jobbá az életüket és utáltam ezt a belső hangot, emiatt amint a szárnyaim alá került valaki nem engedtem el, míg jónak nem gondoltam az állapotát legyen szó fizikai vagy lelki sérülésekről. És a legtöbbeknek jólesett ez a fajta törődés akkor is, ha először nem akarták bevallani.
- Látom, hogy jár a lábad de azzal nem leszel előrébb, hogyha folytatod a rángatózást. Nem azért nem akarom, hogy elmenj, mert nézegetni szeretnélek, hanem azért, mert tizenöt lépés és felszakadnak a varrataid. - Persze, hogy nem marad nyugton. Miért is maradna, azzal megkönnyítené a dolgomat, de legfőképp a sajátját, arra pedig már rájöttem, hogy nem szeretné ezt tenni. Minél veszélyesebb, bonyolultabb és nehezebb valami, neki azt kell csinálnia. Jó emberismerő vagyok, két találkozásból is leszűrtem ezt a számomra érthetetlen mentalitást.
Ismét megszólaltam volna, amiért felállt és láttam, hogy a jóvoltamból nem éppen ízlésesen földre hajított dolgaihoz lépett, ám felém pillantott, elindult az irányomba és elém rakta a táskát, amibe beletekintve rengeteg olyan tárult elém, amit csak tátott szájjal tudtam vizsgálgatni. Leguggoltam, a kezeim közé kaptam az első beleakadó tárgyat, ami nem más volt, mint egy karó, csak sajnos nem szőlőágak futottak fel rajta, hanem véres volt az alja. Egy szót sem szóltam, azzal voltam elfoglalva, hogy a nyilakat és a hatalmas íjakat bámuljam, az agyam ekkor azon kattogott, hogyan tudnám összekapcsolni ezeket a fegyvereket azzal a vérmintával, ami kaptam és aminek a szerkezete egyszerűen elképesztő és szinte elpusztíthatatlan volt. Napokat ültem felette, mert ugyan hasonlított egy normális ember mintáira, mégis merőben más volt, mintha egy sokkal stabilabb, strapabíróbb, erősebb lényé lett volna... elgondolkodtatott, hiszen a legerősebb embernek sem ilyen profilt kellene mutatnia és ha nem találkoztunk volna most össze, akkor holnap biztosan felhívtam volna, hogy magyarázza el, honnan szerezte azt az ampullát. Tanácstalan voltam, pedig azt hittem sok mindent láttam már.
- Mi vagy te? - Felé emeltem a tekintetemet a kezeimben tartva a fegyvereket. Tehát ezért volt ilyen nehéz a táska, amit szintén nekem kellett felcipelni.- Sorozatgyilkos? - Kérdeztem felállva guggoló helyzetemből és megtéve pár lépést abba az irányba, ahonnan talán fel tudtam volna kapni valami és jól fejbe verni, ha közeledni kezdene. - Az az íjász pasas a képregényekből? - Jemma, könyörgöm, ne égesd magad ennyire! De tényleg nem tudtam mire gondolni, hiába forgattam az agyamban lévő információkat. Tehetetlennek éreztem magam és megrémített ez az érzés.

i thought what you did was incredibly brave
jason & jemma
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 13, 2015 3:19 pm
Nem nagyon szeretem ha megmondják hogy mit csináljak, elég volt eltűrnöm az efféle dolgokat a régmúltban.. talán ennek is köszönhető az öntörvényűségem, hogy már a magam ura vagyok. Mikor a családommal éltem is többnyire az ellentettjét csináltam mint amit mondtak, de mégis, ezek ellenére is én voltam a kis kedvenc, bármennyire is próbáltam testvéremre is felhívni a figyelmet. Az ikertestvérem volt.. és teljesen áttudtam érezni a helyzetét, hogy milyen is az, ha nem ismerik el, ha átnéznek rajta, ha nem törődnek vele.. csak én voltam neki annyi ember között akire számíthat, s ez szomorú.. most pedig, én vagyok az aki egyedül maradt. Hiába van itt Jemma, ez csak egy ideiglenes állapot, amint esélyem van már itt sem vagyok. Mert tudom bármerre is járok a halál fagyos szele szorosan a nyomomban van.
- Engem nem olyan egyszerű ám megölni, Anyuci. - Tudatosan illetem ezzel a jelzővel.. mintha anyám helyett anyám lenne. Tudom hogy neki ez az egész helyzet mennyire kellemetlen, s én sem akarok ilyen helyzetbe kerülni.. átélni ezeket még egyszer, ezért inkább szót fogadok, s várok. A lábaim türelmetlenül ugrálnak, már nagyon mennék.. úgy viselkedek, mintha pár perce nem a halálom lettem volna. Pedig fájdalmaim igen is vannak, s nem is akármilyenek.. de neki pontosan az ellenkezőjét akarom mutatni.
Csak csendben hallgatom őt, s közben gondolkodok hogy mitévő legyek.. ha hirtelen benyögném hogy vámpírok igen is léteznek valószínűleg úgysem hinne nekem, meg aztán, vannak pillanatok mikor jobb ha tudatlan marad az ember.. s ez egy olyan pillanat. De így hogy odaadtam neki azt a nem egészen hétköznapi mintát.. egyszerűen, úgy érzem nem hagyhatom kételyek között.. egy kíváncsi ember túl sok mindenre képes. A fájdalmaim ellenére felállok, s lassan a cuccaimhoz lépkedek, ahol aztán nyöszörögve, s vágva a pofákat lehajolok, és előveszek egy kicsit vértől ázott karót, a nyílvesszőket, íjat, s mindet a lány lába elé hajítom. - Okos vagy te, Jemma. Rakd össze a képet. - Egyszerűen csak kíváncsi vagyok hogy vajon mi lehet az első gondolata, ezért sem zúdítok rá mindent, és inkább rábízom az egészet.


to: Jemma
what is the truth?
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 07, 2015 5:36 pm
[You must be registered and logged in to see this image.]
Biztos voltam benne, hogy nem lesz vele egyszerű dolgom. Ugyan nem ismertem annyira, mint a tenyeremet, de a találkozásaink során már észrevettem, hogy képtelen nyugodtan ülni, mindig jár valami után és csinálni kell a dolgát, mintha ez lenne az egyetlen, ami életben tartja és megállna a szíve, ha egy másodpercre kifújná magát. Így belegondolva sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam volna. Annak ellenére, hogy imádom, amit csinálok, néha én is kívánom, hogy bár ne kellene a laborban sorakozó mintákkal foglalkoznom, bárcsak ne kellene az agyamnak a kutatásai részletein pörögnie és ölni tudnék egy pihenőnapért, ám amikor a kívánságom valóra válik, akkor minden percet elvesztegetettnek érzek és alig várom, hogy ismét belevethessem magam a dolgaimba. Aztán kezdődik az egész előröl, de nincs olyan perc, amikor unatkozásra adnám a fejem... Jason viszont még talán nálam is kutyább, egy ilyen sérülést nem lenne szabad félvállról vennie akkor sem, ha úgy érzi tombol benne az adrenalin és a tesztoszteronjai majd mindent szépen elintéznek. Én vagyok az, aki ellátta a sebeit, most az én szavaimra kell hallgatnia.
- Ha nagyon szeretnéd keresek egy kötelet, de innen most tényleg nem mozdulhatsz. Ha megteszed, akkor nekem kell majd eltemetnem is, azt pedig nem szeretném. - Ilyen helyzetekben nem voltam oda a viccelődésért, az életek igenis komoly tényezők, amelyeket védeni kell. És ha arra kényszerít - talán nem is kell kényszeríteni, mert nálam az ilyesmi magától adódik -, hogy az őrangyala legyek, akkor az leszek és egészed addig a sarkában leszek, ameddig javulás nem áll be az állapotában. Még az ismerőseim náthájánál is borzasztó vagyok, nemhogy egy sokkból és a konkrét halálból való visszarángatásnál.
Megcsóváltam a fejem, amikor megfogta a kezem. Nem kellett volna így reagálnom, de önkéntelen reakció volt erre a rengeteg vérre. Magával a menyiséggel volt bajom és azzal, hogy emberből jött, nem a folyadékkal és szégyelltem is magam, amiért orvos létemre nem tudom elnyomni az arcomra valószínűleg kiülő fehérséget. - Régen műtöttem már a konyhaszéken, ennyi az egész. - A fülem mögé tűrtem a lófarkamból kicsúszott tincset. - Nem lesz tőle semmi bajom, sőt örülnék neki, ha beavatnál, hogy miért akartak megölni és hogy számítanom kell-e arra, hogy még egyszer ide jutsz, mert ha igen, akkor tényleg be kell rendeznem egy steril szobát. - A viccelődés most valahogy nem ment és nem fogom hagyni, hogy ő is elüsse néhány jelentéktelen megjegyzéssel a helyzet komolyságát. - Aztán ott van még az a vérminta is, amit adtál.. - Újabb megválaszolatlan kérdés, teljes homály, amit nem fedett fel előttem, pedig elvártam volna, hogy legalább tudjam, hogy nagy vonalakban miről lehet szó. De addig nem fogok beszélni, amíg ő sem, akármilyen gyerekesnek is tűnhet a viselkedésem.

i thought what you did was incredibly brave
jason & jemma
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Ápr. 02, 2015 6:58 pm
jemma & jason
i need some help

Soha nem voltam a kapcsolatépítés híve..igazából, engem a rideg viselkedésre neveltek hogy távol tartsak minden olyan nem kívánt, emberi személyt magamtól, akik veszélyben lehetnek az esetleges környezetemben. És Jemma is ebbe a kategóriába tartozik. Nem akartam felborítani a már amennyire átlagosnak nevezhető életét, hogy belevigyem egy olyan világba, ahol folyamatosan a veszély leselkedik rá.. ezért sem mondtam el neki első találkozásunknál hogy valójában az a vér nem egészen emberi élőlénytől származik. De gondolom erre rájött ő is.. fura lenne ha nem, tekintve a tehetségét, és a tudását. Kicsit irigy is vagyok rá.. mármint, mivel nekem soha nem adatott meg normális életet élni. Elzárva nevelkedtem egy szinte teljesen más világban, mint ő. Ahol leginkább az erő számított, mintsem a tudás. Persze az is kell egy szinten, hisz nem lehet eszetlenül az ellenfélnek rontani, mert akkor az összes vadász úgy járna, mint most én.. igazából, amint megpillantottam Jemmat tudtam hogy átfogom vészelni bármennyire is súlyos sérülést is szenvedtem, ráadásul az én kitartásom, küzdeni akarásom sem sorolható az utolsók közé.. és ez a kettős.. elég biztató és nyugtató volt számomra. És, nem meglepő, igazam is lett.
Természetesen már az első pillanatban távozni akartam, hisz megköszöntem amit tett értem, többet viszont nem szándékozok ez ügyben tenni. Csak hogy, a varratok közbeszóltak.. kár, hogy nem én irányítom őket is. Ilyenkor irigykedem kicsit a vámpírokra.. illetve, a gyógyulási képességükre. - Akkor azt hiszem az lesz a legjobb ha kikötözöl. - Nézek a nőre, némán követem tekintetemmel minden egyes lépését, majd a sebemhez nyúlok, mert hála nyugtalanságomnak, eszméletlenül szúrni kezd az imént összevarrt seb. Viszont fájdalmaimat teljesen leplezem.. igen, talán ez az ami a legjobban megy. Ellentétben azzal, hogy most mit is kéne mondanom.. vagy hogy, egyáltalán mondanom kellene -e valamit. Lehet hogy valójában azért is akartam ennyire sietősen távozni, mert nem tudom ezen kívül még mit mondhatnék neki. - Ó Jemma. - Látom rajta hogy őt szinte sokkal jobban sokkolta, és jobban megrémisztette ez az egész , mint engem.. óvatosan megragadtam az egyik kezét, gondolván hogy nyugtassam picit. - Látva hogy egy kis vérre így reagálsz.. mégis mit érnék el azzal hogy elmondom mi történt? - Elengedem a kezét, és próbálok felvenni egy kicsit bunkó hangnemet is kérdésemhez. Bár igazából szerintem kérdésem teljesen jogos volt.  - Nem akarok neked még több álmatlan éjszakát okozni. - Meg aztán, az igazsággal sem akarom tovább bombázni..
©
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Pént. Márc. 20, 2015 1:18 pm
[You must be registered and logged in to see this image.]
Egyetemista koromban akkor borzadtam el legelőször, amikor a hullaházban járva nekünk kellett elvégeznünk a boncolást. Az emberi test látványával nem volt semmi bajom, de felvágni, belenézni és összefoltozni nem volt az én asztalom, mint az később kiderült, ezért is fordítottam hátat annak, hogy akármikor megtalálható legyek egy rendelőben. Erre most a saját házamból csináltam egybeteges praxist és ugyan a gólyakoromban jelentkező kezdeti rosszullétek elmúltak, még mindig nem találtam kellemesnek a cérnának a hangját és a tű látványát, ahogy áthatolt az emberi bőrön. Mégsem hagyhattam Jasont sem az utcán, sem a lakásom padlóján elvérezni. A seb a legszebben szólva is ronda volt, először nem hittem, hogy az én felszerelésem elég lesz az ellátásához, de szerencsére nem láttam annak jelét, hogy Jason elkezdené feldobni a talpát. A színe nem volt az igazi, de az az utca sötétjén keresztül is átütő falfehérség részben elpárolgott róla, ami biztató jel volt. A hideg verejtéket letöröltem a homlokáról, az összevarrt csúnyaságot újra lefertőtlenítettem és óvatos mozdulatokkal bekötöztem. Véres gézlapok, kendők hevertek az asztalon, kötözés közben megejtettem egy mosolyt, amikor természetesen rávilágított arra, hogy eredetileg nem akartam kérdezősködni. Persze, erre van ereje.
Ismét a fertőtlenítő és sebösszehúzó tapaszok után nyúltam, hogy a kisebb sebek áttörlése után elhelyezzem a tapaszokat a homlokán ejtett szintén nagyobb seben. Jól elintézték, az egyszer biztos... mibe keveredhetett?
Csak egy pillanatra fordultam el, hogy összeszedjem a sietségben szétdobált dolgokat és mire visszanéztem rá már eltökélt szándéka lett, hogy két lábra álljon. Normális esetben az erőm nem sokat érhetett vele szemben, de mivel gyenge volt, így finoman megfogva a vállát nyomtam vissza a székre.
- Nem kell hősködni. Ha felszakad a varrat, akkor ismét elkezdesz vérezni, amit nem biztos, hogy túlélsz. - Néztem rá komolyan közölve, hogy jobb, ha most nem szórakozik. - Maradj nyugton, nem hiszem, hogy akárhová sietned kellene, főleg, hogy lépni sem bírnál. - Egy zacskóba tettem a hulladékokat, amit kidobtam, ezután a kezeimet kezdtem sikálni a konyhai csapnál. Még sosem volt véres a kezem... amiatt nem, hogy valaki másé lett volna rajta. Attól függetlenül, hogy segítségnyújtás miatt néztek ki így az ujjaim, eléggé elborzadtam, így a gondolataimat más irányba kellett terelnem. Vissza Jason esetéhez.
- Tényleg nem akarod elmondani, hogy mibe keveredtél? Ami veled történt nem játék. - Nyeltem egy nagyot és visszafordultam felé. Megtöröltem a kezeimet, amelyek enyhén rózsaszínek maradtak, de próbáltam nem foglalkozni velük.

i thought what you did was incredibly brave
jason & jemma
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Márc. 10, 2015 5:18 pm
jemma & jason
i need some help

Nem szívesen hagyatkozom másokra, főleg nem a segítségükre. De ez most nem akarás kérdése volt. A helyzet ezt kívánta meg, nekem pedig nem volt időm túl gondolni, egyszerre cselekednem kellett. Mondjuk Jemma ahogy sikerült ilyen kis kevés idő alatt kiismernem, nem tartozik a rossz emberek körébe. Azt azért nem mondom hogy bízom benne, mert.. igazából nincs ilyen ember, se lény a földön.. de a képességeiben nagyon is, s ha nem tudom magam megoldani a helyzetet, akkor talán nem is lenne más ember akire rátudnám, rámerném bízni magamat, mint ő. És lám, a sors is így akarta, hisz mekkora volt az esélye hogy pont akkor jön hazafele mikor én a házak között fetrengek hatalmas fájdalmak között? Igazából nem nagyon emlékszem arra hogy hogy kerültem ide..ahogy arra sem igazán, hogy hogyan szenvedett be a házába ez a lány.. de már most sokat köszönhetek neki. Nem sok olyan ember van a világon, aki ezt megtenné értem.
Fel sem fogom hogy mi történik körülöttem. Csak arra gondolok hogy le kell ülnöm, mert egyszerűen annyira gyengének érzem a testem hogy nem bírom el és mindjárt összeesek. Kissé homályosan látok, s ahogy a villany felkapcsolódik már csak foltokba. Kissé önkívületi állapotban vagyok ugyan, de még így is érzem amint a lány neki kezd a sebem ellátásának. Felszisszenek, nem túl kellemes érzés.- Azt mondtad, nem kérdezel. - Egy kisebb félmosolyra kerekedik a szám. Valahogy tipikusan rá vall ez az egész, hogy engedve kíváncsiságának szegi meg az "ígéretét". Keresném a tekintetét, kicsit hunyorítok a fénytől. Amúgy sem mondanám el neki hogy mibe keveredtem, ha tudna a vámpírok létezéséről.. de így meg főleg nem. Csak óvni szeretném akár magamtól is, hisz ha én itt vagyok, akkor a veszély is nem sokára megérkezik. Annak pedig nem tehetem ki ezt a lányt, nem érdemli meg. - Köszönöm. Most pedig.. -Amint végez a varrással én már kelek is fel. Vagyis kelnék, ha engedve a varrat, szétszakítani pedig nem szeretném.. de úgy érzem mennem kell, nem maradhatok. Egyrészt magam miatt, másrészt miatta..

©
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Feb. 24, 2015 7:22 pm
[You must be registered and logged in to see this image.]
Életemben először ebben a pillanatban bántam meg, hogy soha nem fektettem komolyabb hangsúlyt a testedzésre. Semmi bajom nem volt az önértékelésemmel, ki voltam békülve magammal, de nem voltam felkészülve arra a helyzetre, hogy egy nálam meglehetősen nagyobb izomtömeggel rendelkező, már-már számomra kolosszus számba menő férfit kell elcipelnem a lakásomig. Így belegondolva nem, az én életemben normális keretek között ilyennek nem kellett volna megtörténnie. Erre láss csodát, mégis itt voltam.
Próbáltam úgy átfogni Jason egyes testrészeit, hogy neki ne kelljen felesleges erőkifejtésekbe bocsátkoznia, ne nyomjam meg a sérüléseit és a lehető leghamarabb beléphessünk a lakásom ajtaján. Miért nem hívtam mentőt? Elvileg azért fizetik őket, hogy ellássák az ehhez hasonló eseteket, erre én önző módon kisajátítom a munkájukat. A fránya kíváncsiságom már megint... valakinek meg kell tanítania velem, hogy nem kell mindenről tudnom. Mégsem hagyhattam, hogy Jason elvérezzen a járdán, hiszen nagy eséllyel így járt volna azalatt az időtartam alatt, míg a mentők kiérnek. Plusz akkor nem tudnék utánajárni, hogy mit csinált magával.. talán kábán kicsit bőbeszédűbb, mint egyébként.
Végtelen hosszúnak tűnt az a két perc, amit a vánszorgással töltöttünk. A háztömbbe érve kénytelen voltam a lift gombját megnyomni, hogy jussunk valamerre, közben a hátam mögé nézve állapítottam meg, hogy szerencsére a sálammal valamennyire sikerülhetett tompítani Jason sebének szivárgását, így legalább a lépcsőházat nem vérezte össze. Csak Mrs. Lovegood-al ne fussunk össze!
Fel sem tűnt, hogy egyensúlyoznom kell a kulcsom kikeresése közben, fújtam egyet, amikor Jason leült az útjába kerülő első székre. Sápadt volt, ami nem volt nehéz a vérveszteséget tekintve, én pedig pár pillanaton belül összeszedtem mindent, amire szükségem lehet ahhoz, hogy egy kis színt tápláljak belé. A kórházak nem éppen nekem való munkahelyek lettek volna, de a képesítésem legalább megvolt. Most hasznát vehetem.
A fényben még borzasztóbbnak látszott a sérülés. Horzsolások, zúzódások mindenütt és a nagyobb seb, ami komolyabb akadályt jelentett. Oldalra dobtam az ideiglenes kötszerként funkcionáló sálamat és egy mély levegőt véve nekiláttam a seb fertőtlenítésének és ellátásának.
- Csak azért nem kérdezősködöm, mert tartalékolnod kell az energiáidat. Nem hiányzik, hogy sokkot kapj. - Nekem mindentől függetlenül jólesett beszélni, ki kellett magamból adnom a feszültséget. - Nem is tudom, mire gondoljak. Eldurvult utcai bunyó? Családi perpatvar? - Öntettem szavakba a gondolatmenetemet. - Vigyázz, ez most fájni fog. - Az ellátás nem éppen kellemes részéhez értem, de már a vége felé közeledtem. Óvatosan mozogtak az ujjaim, minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam Jason-nek. De az összevarrás már csak ilyen kellemetlen...

i thought what you did was incredibly brave
jason & jemma
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Feb. 10, 2015 3:10 pm
jemma & jason
i need some help

Eléggé szégyellem magam hogy sikerült ennyire elintéznie a kis szemét vérszopónak. Pedig semmivel sem volt erősebb, idősebb mint a többi.. sőt. Fiatal vámpírról beszélünk, akinek a kelleténél is jobban vágott az esze, s így játszi könnyedséggel vágott engem is. Nem voltam elég felkészült, mivel hirtelen ért dolog, a kimerültségemről pedig nem is beszélve, hisz’ napok óta nem voltam képes aludni. Különösebb oka nincs.. csak a szokásos szorongás, elővigyázatosság, mert mostanság annyira bevonzom őket, hogy szinte már meg sem állok. Mások a napi 12 óráért sírnak.. ha úgy vesszük, én 24 órázom, még sem hall senki sem panaszkodni. Aminek talán az egyik fő oka, hogy nincs is kinek. Mert nem engedhetem meg magamnak hogy valakit is közel engedjek magamhoz. Elég, sőt, néha már soknak bizonyul már csak magamat is védeni. Mert bizony, nehéz bevallani, de van olyan, mikor okosabb, sőt célszerűbb a menekülést választani. Én is csak egy halandó vagyok, az én sebeim nem gyógyulnak olyan egyszerűen, mint mondjuk legfőbb ellenségeimnek, ami hatalmas hátrányt jelent rám tekintve.
És lám, ezen halandói gyengeségem miatt most is élvezhetem ezt a halálközeli állapotot. Ugyan nem újdonság számomra, mert sok mindent meg- és túléltem már, de egyszerűen képtelen vagyok hozzászokni. Ahogy érzem a folyamatosan távozó vért a hasamból, ahogy ver a hideg verejték nagy eséllyel a sokktól, s ahogy éppen könyörgök egy erre tartó vadidegennek, aki vagy segít vagy nem.. nagyon kétesélyes. De legnagyobb meglepetésemre mintha felém tartva hallanám lépteit.. most vagy belém akar még egyet rúgni, vagy segíteni jön. Tekintetem üres, hiába nézem a nőt, egyáltalán nem fogom fel, sőt, szinte már nem is látok el az arcáig, de a hangjáról bizony felismerem.  - Je..mma - Nyögöm ki erőteljesen szakadozva, s nagy levegőket véve a neve között, majd lassan megemelem kezemet a lány arca felé amivel hasamat szorítottam le, s a véres kezemmel arcához nyúlok de túl nehéznek bizonyul, és végig kenem teljesen akaratlanul az arcának jobb felét.
Viszont ennyi, hiába kérdez, egy hang nem hagyja el a számat. Nem tudok beszélni, de egy nagyot sóhajtva összeszedem maradék erőmet, próbálok csak félig rátámaszkodni a lányra. Biccentek fejemmel a lánynak, hogy oké, készen állok, indulhatunk. Nagy nehezen elindulunk a háza felé, csak háromszor akartam összeesni ebbe a pár méterben. Egy örökkévalóságnak tűnt az út, a vérnyomaimról nem is beszélve, de végre beértünk a házába, ahol aztán végre nekiállhat az ellátásomnak.

©
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Vas. Feb. 01, 2015 12:43 pm
[You must be registered and logged in to see this image.]
Bevallom, világ életemben félős voltam. Nem az a fajta, aki retteg a patkányoktól vagy a kígyóktól, hanem az a fajta, aki minden eshetőségre fel van készülve és emiatt olyan dolgokat is belegondol a helyzetekbe, amelyek nincsenek ott. Mostanában kezdem kinőni a rossz szokásomat, miszerint mindenhol körülnéztem, mielőtt betettem valahová a lábam, de jelen pillanatban úgy éreztem, hogy rólam mintázták a jobb félni, mint megijedni mondást és nem alaptalanul.
Próbáltam minél gyorsabban szedni a lábaimat, szorosabbra húztam magamon a vékony kabátomat és az agyamban csak annyi zengett, hogy "menj, menj, menj, menj". Semmi más, csupán az a mérhetetlen kíváncsiság, ami az előbb meglátott alak keltett fel bennem. Nem az a tipikus testtartása volt, mint a részegeknek vagy hajléktalanoknak, sokkal inkább tűnt úgy, mint akinek fájdalmai vannak. Hiába vagyok fiatal sok dolgot láttam már és közelebb érve meg is bizonyosodhattam arról, hogy nincs minden rendben a férfinál. Apró nyögdécselést hallottam felőle, ami arra kényszerített, hogy lassítsak a lépteimen. Mintha megszólalt volna... alig értettem, amit mondott, beszéde artikuláltan volt, de amint összeesett tudtam, hogy nagy a baj, nem törődve a szüntelenül agyamban csilingelő vészjelzővel ugrottam vissza hozzá arról a pár lépés távolságról, amit elhaladtam mellette. Lehet, hogy csak így akar magához csalogatni, hogy utána kiraboljon... vagy még rosszabb... de a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, nem tudtam volna aludni vagy egyáltalán levegőt venni, ha nem nézem meg, mi baja van. Főleg, hogy értek is a segítségnyújtáshoz.
- Uram... - Nyeltem egyet, miközben óvatosan felé nyújtottam a kezem. Egyre közelebb és közelebb araszoltam hozzá, végül leguggoltam, hiába váltam ezzel sebezhetővé. Most nem gondolhatok erre. Segítenem kell. - Jól van? Mi... - Mire megkérdeztem volna, hogy mi történt, megláttam az arcát. Mit keres ő itt az éjszakában egy utca közepén úgy, hogy így néz ki? Hiába borította vér a vonásait, az arcára pillantva már tudtam, ki ő. Még nagyobbat kellett nyelnem. Istenem!
- Jason... mi történt? - Rájöhettem volna, hogy ebben az állapotban nem fog tudni kinyögni egy értelmes szót sem, ezért inkább megpróbáltam minél gyorsabban cselekedni, kezeim szélsebesen jártak fel-alá a fontosabb végtagjaim ellenőrizve, hogy nem sérült-e súlyosan valamelyik csontja, megállapítottam, hogy a pulzusa nem éppen ideális, légvétele gyors és felületes és valószínűleg komolyan megsérült valahol, de a sötét miatt nem láttam, hol.  
- Gyere! - Köré fontam a karjaimat, de magam kevés voltam ahhoz, hogy megemeljem. - Fel kell állnod. Csak akkor tudok segíteni neked, ha talpra állsz és kibírsz néhány métert. - Hívhattam volna a mentőket is, de gyorsabbnak éreztem, ha én látom el. Egyébként sem tudtam volna itt ülni mellette, míg a mentők megérkeznek.

i thought what you did was incredibly brave
jason & jemma
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 24, 2015 2:04 pm
jemma & jason
i need some help

Nem könnyű, és egyáltalán nem irigylésre méltó vadászként élni az életet. Sőt, ha nem erre képeztek volna ki egészen kiskorom óta nagy eséllyel fel is hagytam volna vele, de nekem csak ez van. Máshoz nem értek, nem is akarok. Kötelességemnek érzem védeni az embereket az elfajzott, gátlástalan vámpíroktól. Mert a legtöbbjük ilyen, ezért időm sincs az unatkozásra. Ellenkező esetben fogalmam sincs mit tehetnék magammal, hogy milyen életem lenne..egyesek szerint pont ez nem nevezhető életnek, viszont én nem látom értelmét annak, hogy sablonosan ugyanazt csináljam mindennap, hogy a munkahelyemtől függjek, és a többi. Felesleges is ezen agyalni. Sőt. Talán nem is ez a megfelelő időpont erre, mert épp egy fontos dolognak a közepén tartok. Ketten az éj sötét leple alatt. Mindketten súlyos sérüléseket szenvedtünk, egyikünk sem áll nyerésre. Térdre zuhanok, amiben az ellenfelem pont esélyt lát, és megjelenik előttem. Mosolygok. Hogyne mosolyognék, ezt akartam elérni. Egy utolsó erővétel, egy utolsó hatalmas felsóhajtás, és a ruhám alól kicsusszan egy karó, amit aztán a nem túl tapasztalt vámpír szívébe döfök, és megszabadulok tőle. Elégedett vagyok. Egy újabb vámpírtól szabadítottam meg a földet. Kezem a földre a zuhan, a karó kiesik a kezemből. Az ég felé bámulok és szakadni kezd az eső. Egy darabig csak ebben a pózban vagyok, mintha megfagyott volna körülöttem az idő. Pihenek. Majd amint kellő erőhöz jutottam hasamhoz nyúlok. Valószínűleg eltörött pár bordám, ráadásul a vámpírka egy erősen vérző sebbel is megajándékozott, így nyomást gyakorlok rá, s elindulok. A környék elég ismerős.. Jemma.. ha jól emlékszem erre lakik. Viszont csak az egyik ház faláig vezet az utam, hisz' elég sok vért vesztettem. Szédülök, sápadt vagyok, gyengének érzem magam, fáradtnak. A falnak dőlve várok tulajdonképpen a csodára, ami nem sokkal ezek után meg is érkezik. - Segíts.. - Nyúlok az érkező személy felé elég nyögvenyelősen, és szólítom le alig érthetően. Nos igen.. nem kelthetek túl bizalomgerjesztő látványt, hisz' a felismerhetetlenségig vér borít, a személy arcát sem látom, homályos minden. Amint elhalad mellettem össze is esek, még mindig nyújtva felé kezemet.

©
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
they're the most important to me

Kedvenc dal :
bad thingsflashlight
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



Jemma Tonkin ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jan. 19, 2015 7:12 pm
jason & jemma
i thought what you did was incredibly brave
[You must be registered and logged in to see this image.]
Hosszú idő óta nem vártam már ennyire, hogy leteljen a munkaidőm és mehessek haza. Megtehettem volna, hogy leteszem a papírokat, lezárom a kémcsöveket és a szemüvegemet behajítom a fiókomba, de nem szerettem fél munkát kiadni a kezeim közül, így inkább ragaszkodtam ahhoz, hogy befejezzem a kísérletnek azt a részét, amit a mai napra beterveztem. Sokkal nyugodtabban fogom álomra hajtani a fejem, ha tudom, hogy semmit sem hagytam befejezetlenül. Főleg, hogy mostanában elég sokszor fenyeget a veszély, hogy a dokumentálás ellenére elfeledkezem arról, hogy mit hogyan csináltam és mit is akartam kihozni az egészből.
Rég beesteledett, amikor végre magamra kaphattam a kabátomat és kiléphettem az épületből. A táskámat a vállamra akasztva gyalog indultam el a lakásom felé, mivel egyrészről nem laktam messze a munkahelyemtől, valamint nagyon jólesett volna egy séta, hogy kiszellőztessem a fejem. A levegő már kissé lehűlt, emiatt sokkal jobban éreztem, ahogy a tüdőm megtelik oxigénnel és végigáramolva a testemen felfrissíti az idegpályáimat. Minden gondolatomat az foglalta le, hogy mit egyek vacsorára és hogy holnap milyen dolgokat kell elintéznem. Szerettem volna valami nagyszabásút alkotni, olyat, ami maradandó és még senkinek nem jutott előttem eszébe. Nem a személyes siker motiválta az ilyen törekvéseimet, hanem az, hogy adhassak valamit az emberiségnek, elvégre ezért szenteltem már kiskoromtól kezdve az életemet a tudománynak. Hogy megértsem és jobbá tehessem a világot.
Pár méterre az otthonomtól mégis elém kúszott valami, ami kizökkentett az amúgy kevésbé strukturált gondolatmenetemből. A környék, ahol laktam nem arról volt híres, hogy zajos és rendbontókkal megtűzdelt lenne, de hirtelen rosszalló érzés kerített hatalmába, ami mellkasszorítással volt egybekötve. Fogalmam sem volt, hogy miért változott meg a jó kedélyállapotom egyik pillanatról a másikra, ezért kicsit gyorsítottam a lépteimen.
Nem kellett volna. Bár hazajutnom mindenféleképpen haza kellett, így elkerülhetetlen volt, hogy észrevegyek egy férfit, aki az egyik háztömb falának támaszkodott, méghozzá meglehetősen úgy, hogy az semmi jót nem sugallt magából. A teste meggörnyedt, a lámpák fényének segítségével megállapíthattam, hogy a tekintete is zavaros volt kissé, ezért ismét felgyorsultam, hogy minél hamarabb elhaladhassak mellette és próbáltam megállni, hogy ne pillantsak rá. Hiába, sajnos a kíváncsiságom ismét eluralkodott rajtam és alig láthatóan, de fél szemmel felé néztem, amikor mellette lépdeltem.

• remélem nem lett nagyon borzasztó *.* • [You must be registered and logged in to see this link.]


A hozzászólást Jemma Tonkin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd. Ápr. 28, 2015 9:09 pm-kor.
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Vissza az elejére Go down
 

Jason & Jemma || néhány évvel ezelőtt

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Jemma Simmons
» Jemma ......
» Karakter kereső
» Jason Cromwell
» Jason Mandrake

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék :: Múlt-