Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 26, 2015 3:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

Kellemes érzés töltött el. Egy igazán jól elkészített különlegesség, ami kiteszi a pontot az étkezés végére. Valami, amelynek nem lehet ellenállni. Jó érzéssel távozik tőle a vendég. A pénztárcája vastagságáról már nem is beszélve. Amanda határozottan átment a kis tesztemen. Míg halgattam büszke szavait lassan elfogyasztottam a kihozott zárást. Azt a gyönyört mely újabb ihlettel szolgált fejemben. Most viszont nem alkothatok. Meg kell várnom, amíg visszamegyek a hotelszobámba és lelkesen elküldök mindent a titkárnőmnek. Miss Black szavaiból úgy vettem ki ezen a téren még van mit fejlődnie a többi alkalmazottjának, de nem bánom. Mosolyogva, energikusan és barátságosan szólaltam meg, hogy választ adhassak a kérdésére.
- Kérem, bízza rám a forgatás részleteit. Hétfőig megálmodom a részleteket. Önnek csak annyi lesz a feladata, hogy szokásos rendjében és pompájában álljon a hely. Néhányan lefognak ülni az asztalokhoz és egyszerű vendégeket fognak eljátszani. Ezért kérem, ne túl eltérő, ám mégis impozáns ételeket készítsenek. Elfogyasztásra és bemutatásra egyaránt. Fontos, hogy ne legyen nagyban eltérő attól, amit valójában megkaphatnak a vendégek! Csalódást jelentene nekik. A kis művészi cappuccino-t illetően pedig... tanítsa meg mindenkinek, aki ezzel foglalkozik. Tanuljanak meg alkotni, rajzolni. - mondtam az instrukciókat, majd felálltam az asztaltól - Legkésőbb holnap estére elküldi a titkárnőm a szerződés másolatát. Olvassa el, és ha van kivetnivalója akkor írja meg neki e-mailben. Hétfőn aláírjuk. - tettem hozzá és felvettem a napszemüvegemet - Köszönöm az ebédet. Hétfőn reggel találkozunk. Addig is... sok szerencsét! Viszlát. - köszöntem el, hogy aztán határozott léptekkel, magabiztosan sétálhassak ki minden további nélkül az étterem ajtaján. Még rengeteg dolgunk volt. Rengeteg! Visszasétáltam a lakosztályomba. Diadalmasan megdögönyöztem a kutyát, majd leülve az ágyon ölembe vettem a lap top-ot. Igaz, Akira nem bírta ki és a fejét is az ölembe tette. Nehogy fontosabb legyen a gép, nehogy! Megsimogattam. Az elkövetkezendő napokban annyi e-mailt, üzenetet és még kitudja mit váltottam az emberekkel, amit más egy év alatt nem tesz meg. Volt néhány alap elképzelésem ugyan, de az ihletet adó bolond kígyó nem akart meglátogatni és megmarni. Nyűglődtem. Szenvedtem. Fejemet a párnámba temettem. Hatszor kócoltam össze a hajamat tíz perc alatt.
Vasárnap este. Hanyatt feküdtem az ágyon. A plafont bámultam és vártam a csodára. A titkárnőm is megmondta, hülye vagyok. Jó, ha hetven százalék pluszt tudunk, majd adni a Santa Lucia-nak. Ezt nem akartam elhinni. Tudtam, hogy sokkal többet is kilehet hozni belőle. De... a hozzá szükséges ihlet kirepült az ablakon és sosem jött vissza. Nagyot sóhajtottam. Mellettem feküdt az ágyon egyetlen barátom, Akira. Felé fordultam, átöleltem és megpróbáltam elaludni.
***Hétfő***

Hirtelen ültem fel az ágyon. El sem merem képzelni mennyire lehetett nevetséges a kócos hajam, a kikerekedett szemeim és... fél nyolc. FÉL NYOLC? Máris elkéstem! Sosem kések el! Úgy rohangáltam és kapkodtam a lakosztályomban, mintha háborús időket élnénk és atombomba riadó esetén próbálnék menekülni. Bár, akkor mindegy lenne, nem? Alsónadrágban, kezemben egy nagy kupac ruhával siettem át a fürdőbe, mikor megtorpantam a nagy tükör előtt. Villámcsapás volt az, ami akkor belém hasított. Lassan néztem bele, hogy szembe találhassam magam megalázóan szörnyű külsejű önmagammal. Ennyit arról, hogy hat órakor fogok kelni, nem később. Már rég ott kellene lennem, és most... MEG VAN! Ott az ihlet!
- Meg van az ihlet, Kiskutyám! - dobtam el a ruhákat és szorítottam tenyereim közé Akira fejét. Nagyon örültem a saját fejemnek, hogy egy szempillantás alatt eltűnhessek a fürdőszobában. Zuhany, illatosító, fogmosás, és minden más amivel rendbe tudtam magamat szedni, hogy normálisan nézzek ki. (lásd reag kép) Nyolc óra elmúlt tizenhét perccel, mikor sikerült végre indulásra készen állnom. Elköszöntem a kutyámtól és már mentem is. Beültem a fekete szépségem be és egyenesen az étterem felé vettem az irányt. Sikerült gyorsabban mennem a megengedettnél. Ennek köszönhetően az egyszerű megállás nem lett volna megoldás a problémámra. Csikorgó kerekekkel faroltam be, megfordítva a Lamborghini-t.
A stáb tagjai körülbelül háromnegyed nyolc és nyolc óra között érkeztek meg. Óra öt perckor a két sminkes és fodrász az álvendégeket csinosította. Lassan készülődtek a többiek is. Beállították a kamerákat, a fényeket és minden egyebet, amire csak szükségük volt. Haláli nyugalommal tették a dolgukat. Csak egyetlen vörös hullámos hajú, karcsú nő járkált idegesen fel s alá. Fekete keretes szemüvege mögül a lába előtti padlót nézte és idegesen mutogatott, majd a kezét tördelte.
- Hol lehet? Nem szokott késni! Mindig ő az első aki megérkezik! Talán baja esett az idevezető úton? Vagy... Istenem, hol lehet Mr. Herondale? Ha megérkezik kitekerem a nyakát! Nem, nem. Azt nem szabad. Ő mindig jó volt hozzám. Egyszerűen csak... meg fog jönni. Nem történt semmi. Biztos jó oka van a késésre. Lehet, csak az én idegeimen akar játszani. Haha. Nem érdekel mit kell adnom ezért, csak érkezzen meg... - mondta, mondta és mondta. Hol több dühvel, máskor nagyobb aggodalommal, de mindig ott lyukadt ki, hogy önmagát nyugtatgatta. Elnézte már főnöke több hülyeségét is, de valahogy sosem tudott dűlőre jutni a saját érzéseivel kapcsolatban. Nyolc tizenegy. Már minden készen állt. További instrukciókra volt szükség, amelyeket a rendező adott... volna, ha itt lenne. A vörös hajú nőt az ájulás kerülgette. Le kellett üljön egy székre, míg az egyik étlappal legyezte magát.
- Ne kiabáljon, Mr! Biztos vagyok benne, hogy meg fog érkezni... nagyon remélem. Jaj, Istenem, leesett a vércukrom. - próbálta nyugtatni az egyre idegesebb stábtagot, aki azzal fenyegetőzött, hogy még tíz perc és haza megy. Teljesen kikelt magából. De, nem ő volt az egyetlen, aki nem ismert rá a rendező viselkedésére. Mindenki tudta, hogy ő az első az érkezők közül és most még sincs itt. Nyolc harmincegyet ütött az óra. Az ideges férfi már majdnem kimondta a varázsparancsot: pakolunk és megyünk! Amikor meghallották a csikorgó kerekeket. Mindenki az ajtóra meredt.

Hirtelen vágódott ki az étterem ajtaja, ahogy beléptem rajta. A látvány ami fogadott felháborító volt! Láttam a titkárnőmet, amint felpattan egy székről és mosolyogva, reménnyel teli szemekkel néz rám. Alig volt szükségem egyetlen másodpercre, már kikelve magamból szidtam a népet.
- Mi ez a felfordulás? Mik ezek a fények? Nem hullaházban vagyunk, emberek! Rose, azonnal öltöztesd át Chris-t. Förtelmes az a ruha! Hol van a fotós? Ezért fizetés levonást kap! Oda pedig tegyetek egy lámpát! - adtam a szigorú, emelt hangú utasításokat. A dermedt bagázs azonnal szét széledt és már tette is a dolgát. Ahogy közelítettem az étterem belseje felé a vörös hajú titkárnőm szaladt elém. Széttártam a karomat és megölelve adtam egy puszit az arcára.
- Mi tartott ennyi ideig, Uram? - kérdezte szerényen.
- Ihletet gyűjtöttem. - feleltem, majd odamentem Miss Black-hez - Elnézést. Nem szokásom megváratni az embereket. De, ötletekkel gazdagon érkeztem! Most már tudom, hogy lesz ebből kétszáz százalékos haszon. Vagy inkább még több. - pillantottam utolsó mondatomnál a titkárnőre, aki döbbenten nézett vissza rám. Tapsoltam kettőt, jó hangosan. Kezdődjék a munka! Mindenkinek kiadtam a személyre szabott feladatát, igazi keménykezű irányító módjára, ahogy azt már megszokhatták. Ellentmondást nem tűrő hangomból érezhető volt, azt a fél órás csúszást nem engedhetjük meg magunknak és be kell hoznunk. Elsősorban felvettük az éttermet kívülről. Ezt követően végigvittük a kamerát néhány ízletes előételen, főételen és desszerten is. Arra gondoltam, hogy egy hangulatos zene kíséretével ez lesz az előzetes. Így fog kezdődni a videó, felkeltve az emberek látvány utáni vágyát. Ennek részleteit dolgoztuk jobban a srácokkal. Néhány látvány képpel az étkező vendégeket is felvettük néhány másodperc erejéig. Hagytunk holt időt a szakácsoknak, hogy elkészíthessék az általam megadott fogásokat. A forgatás ideje alatt egyszer sem fordultam Miss Black felé. Mindig a főszakácsot kértem meg, udvariasan és remekségét elismerő hangon a műveinek elkészítésére. Délután kettőkor az ebédszünetben mindenki leült enni. Míg ettek, én az egyik ablaknál álltam karba tett kézzel. Az utcát figyeltem gondolataimba merülve.


×1240× ×work b*tch× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 26, 2015 1:11 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 1004
Az ebéd eltűnt, és a szóbeli szerződés előrevetített csodás ígéretének felhőjében lebegve jó vendéglátóshoz illően kávéval, cappuccinoval kínálom, amit el is fogad, sőt, azt kéri, lepjem meg. Rábízhatnám másra is a feladatot. De...mégis felül kerekedik bennem a büszkeség. Az, hogy, igenis bizonyítani akarok, hogy több is lakozik bennem, mint az, amit elsőként láthatott. Fiatal vagyok, én is tudom, és azt is, hogy idősebb nálam jópár évvel, persze ez csak idő kérdése...alig pár év, és én még mindig ugyanilyen leszek. Ő meg halott. És ekkor már én nyerek, ha addig meg nem öl egy vadász, vagy valami más. Mondjuk Marco, amiért elszúrtam egy újabb tárgyalást, amit rám bízott...de visszatérve, bizonyítani akarok, hogy meg tudom csinálni. Hogy jó kezekben van az étterem, mert értek hozzá. És Istenemre mondom, hogy semmi máshoz az egész világon nincs érzékem. Mindig melléfogok a pasikkal, a barátokkal, még a saját családom sem foglalkozik vele, ők sem hittek bennem soha, de...Francesco látott bennem valamit. És meg akarom mutatni, hogy érdemes vagyok a bizalomra. Így otthagyom, és pár perces konyhai kitérő után a pincért az asztalhoz küldöm, és nekilátok az alkotáshoz.Alkotok, kétség sem fér hozzá. Mert ha azt hiszi bárki, hogy cappuccinot csinálni olyan egyszerű, mint megvakarni a hasunkat, hát téved. Pontos menete van. Tudni kell az arányokat, kezelni a gépeket. "Az igazi olasz cappuccino" ugyanis nem terem minden bokorban, az csak az itáliai hagyományok szerint elkészített habos, tejeskávészerű ital lehet. Ugyanis van egy olasz szakmai szervezet, ami a kávéfajtákkal foglalkozik, és az ő mércéjük szerint az igazi cappuccino az, ami egy 150-160mles pohárban van felszolgálva. Ebbe a pohárba pedig 25 ml-nyi presszokávéra kell 125 ml-nyi friss tejből készült krémesen lágy, esetleg szép díszítéssel ellátott habot önteni. Bizony, nem mindegy a tej zsírtartalma, a hőmérséklete habosítás és forralás előtt, a kávé minősége és fajtája. Mind, mind közrejátszik abban, hogy létre tudjuk-e hozni a tökéletes cappuccinot. Én igyekszem, s míg dolgozom egyre futnak körbe a fejemben a gondolatok. Szóval reklámfilm. Forgatni fogunk. Oda kell állnom a többiek elé, hogy közöljem, szerepelniük kell. Nem tudom, hogy fogják fogadni. Alessandro imádni fogja, hisz az egoja kamion méretű, imádja tömjénezni magát, abban a három napban már most biztos vagyok benne, hogy hisztisebb lesz, mint egy csapatnyi menstruáló nő, de a többiek...oké, Nancyt és Samantát nem féltem, a műtőasztalról leszállnának a pasiért, aki rendezni fogja...de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy miből fogom majd fedezni? Pénzem ugyan van még a bankban, több is, mint amit előrevetített, de mi van, ha magasabbra rúg a számla? Nekem a héten még ki kell fizetnem az alkalmazottakat, árut kell fizetnem, rendelést rendezni, előfoglalásokat, és Alessandro edényeit, késeit is át kell vennem, amiket Szicíliából és Japánból rendelt, mert "Ezekkel a förmedvényekkel nem lehet alkotni...." De aztán megállj parancsolok az aggodalmaskodásomnak. Nem, most nem foglalkozok ezzel, most csak átadom magam az alkotás gyönyörének, és ha ez az egyetlen, amiben boldogságot kaphatok, hát ki is használom. Így csendesen, a munka örömétől mosolyogva csinálom tovább amit kell.
S mire észbe kapok, már kész is az illatozó habos csoda. Elégedetten díszítem a csészealjat, s önmagában véve is tökéletes lenne, kicsi kakaóval a tetején, de nem. Nekem nem elég, feléled bennem az alkotási vágy, és ha ez van...akkor hat ökörrel sem lehet visszatartani, hogy alkossak. A kreatív elme ha ihletet kap, jobb, ha nem akadályozza senki. Így a rendezőnek kis kedvességet készítek, történetesen violinkulccsal, négy nyolcad hangjeggyel, és egy hattyúval díszítem az ital tetejét, hisz tudom, hogy az úriember nagy zenész, legalábbis ezt mondják róla. Kicsit izgulok, ahogy kiviszem neki, még a kötényt is elfelejtem levenni, de mikor meglátom a széles mosolyát megnyugszom, és rámosolygok.
- Örömömre szolgált, Mr. Herondale. - mosolygok, és leülök. Csak derűsen figyelem, ahogy lefotózza a művemet, és bevallom, kicsit zavarba hoz vele. Nem láttam még, hogy máshol így csinálták volna, mikor megmutattam a pincéreknek, mind el voltak ragadtatva, pedig sokuk már megjárta a világot is, például Sebastian történetesen egy kávézóban szolgált fel Chicagoban hat éven át, és ott is maximum megszórták sablon segítségével kakaóporral vagy fahéjjal a tetejét, de nem rajzoltak mintát bele.
Örömmel nézem, ahogy eltéve a mobilt végre kézbe veszi és rám emelve tekintetét megkóstolja. Ha lenne szívverésem, most kiugrana a helyéről a ketyegőm, az tuti, de így csak izgatottan pislogok rá, figyelem minden rezdülését. A pillái rebbenését, a mosolyát, ami nem akar eltűnni...Aspetta! Mosolyog? Akkor...ez jó jel? Figyelem, ahogy letéve a csészét kedves hangon dicsér, és a jelek szerint nem csak a látvánnyal, hanem az ízzel is elégedett.
- Igazán örülök, ha elnyerte a tetszését. Íz tekintetében törekszünk erre a minőségre, mind az alapanyagok, mind az elkészítés tekintetében. A kollégáim mind kiváló szakemberek, így ezzel úgy érzem nincs problémánk. A díszítés ezen formáját egyelőre csak én csinálom, én kísérleteztem ki, és nem láttam még máshol, de szeretném megtanítani a kollégáknak, ha esetleg erre lenne igény a vendégek részéről. - vonom meg szerényen a vállam, és szégyenlősen mosolygok. Mire nem jó, ha az embernek nincs élete, ugye? Unalmas óráiban ilyeneket csinálhat. Máshol is díszítenek, tudom én, de így, legjobb tudomásom szerint sehol máshol. Persze, ha esetleg lenne rá igény, és elterjedne az emberek körében, biztos úgy elterjedne, mint a pestis, de nem baj. Nem azért mondom, vagy csinálom, hogy megmaradjon nekem, hanem mert élvezem, ha mosolyt csalhatok mások arcára, s talán kicsit a bűntudatom akarom ezzel enyhíteni. De azért csinálom főként, mert örülök, hogy alkothatok, és ha ez pozitív visszajelzéssel jön vissza hozzám, az csak a grátisz. Boldoggá tesz az is, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcára, és most először látom, hogy ez valóban igazi, őszinte, szívből jövő. Eddig is mosolygott, de volt benne némi tartás, és most...mintha egy fal omlott volna le. Így már kicsit bátrabban teszem fel a kérdést, ami hirtelen eszembe jutott. - Esetleg ezt is bele kívánja venni a reklámba? Mert akkor megtanítok pár mintát valamelyik lánynak, esetleg Sebastiannak. Csak, ha gondolja, természetesen. - mondom elgondolkozva, és abszolút nyitottan tekintek a lehetőségre. Ha kéri, betanítom valamelyiküket, nem probléma, addig még van pár napunk, de úgyis ő dönt, mit akar felvenni, talán butaságokat beszélek. Ez csak egy ötlet. Bár lehet, hogy jobb lenne inkább befogni a számat. Mielőtt hozzám vág valamit.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 11:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

Hihetetlenül egyszerűen és békésen telt el a minap. Akira egy kissé megnehezítette a dolgomat és ezzel keresztül húzta az eredeti elképzeléseimet az étteremben való megjelenést illetően, de azt hiszem ezzel a végkifejlettem is éppen olyan elégedett lehetek, mint a meg nem történttel. Túl vagyunk az újrakezdésen, és az étkezésen. Elfogyasztottuk mind a három fogást. Igazából természetesnek vettem a desszert utáni kérdést. Hozzászoktam a cappuccino-hoz. Elfogadtam az ajánlatot, és ezzel egy időben eszembe jutott az a csodálatos ötlet, aminek kimenetele ugyan nem változtatott volna a szerződésen, de a személyes véleményemen igen. Fantázia, szaktudás, profizmus, precizitás, szeretet, lelkesedés, odafigyelés és még sok-sok olyan dolog ami elengedhetetlen egy tökéletes cappuccino elkészítéséhez. Igen, igen! Ennyi mindenre szükség van ehhez! Az egyszerű emberek is csak ilyen helyeken fogyasszák, mert fogalmuk sincs hogyan kell elkészíteni. Bár, a pontos részleteket magam sem ismerem, de a végeredményről már sok tapasztalatom van. Egyfajta... nem hivatalos vizsgaként is kértem ezt. Őszintén szólva, izgatottan várom a végeredményt. Annak ellenére, hogy Miss Black félre értette a szavaimat és ő maga ment el elkészíteni, ahelyett, hogy utasításba adta volna... azért ez neki is éppen jó lecke lesz. Figyelem, ahogy feláll az asztaltól. Bíztató mosolyt küldök felé, míg testem tökéletesen nyugodt. Noha, mélyen belül kíváncsiságom egyre nagyobb úrrá válik. Amint távozott és én újra egyedül maradtam az asztalnál, tekintetemet az utcára szegeztem. Figyeltem az el-el sétáló embereket. Azokat, akik céltudatosan beléptek az ajtón. Illetve, akik távoztak. Arra eszmélek, hogy a pincér az asztalt szedi. Zakóm belső zsebéből előveszem a tárcámat, hogy fizessek mire ő kedvesen és illedelmeset elutasítja próbálkozásomat. Komoly és rendíthetetlen arckifejezést veszek fel, majd a kezébe nyomok akkora összeget, amely a múltkori és a jelenlegi költségeket is háromszor fedezik. Szigorú tekintetemből minden kimondatlan szót leolvas. Nem utasíthatja vissza, vagy átharapom a torkát a szememmel. Udvariasan bólint és elteszi az összeget, mielőtt más vendég meglátná azt. Adrian Herondale ha egyszer azt mondja ez van, akkor azt nem lehet megcáfolni. Különben láthatatlan fejek fognak hullani. Ezt azok, akikkel több időt töltöttem öt percnél igen hamar rájöttek a forgatások során. Más egyéb helyek, rendezvények, éttermek és más belépőket követelő létesítmények... nos, az mindig hangulat függő. Van, amikor élvezem a "ház vendége" titulust, és van amikor felkérem őket kezeljenek egyszerű emberként. De, ha valaki rám borítja az ételt vagy az italt... azon felül, hogy képletesen szólva térden csúszik előttem, igenis állja az aktuális programom költségeit. Na! Most már térjünk vissza ide! Visszafordultam az ablak felé, majd egy újabb üzenet hangja ébreszt fel. Elolvasom, és visszaírok a titkárnőmnek. Alig tettem el a telefont, amikor észre veszem Miss Black-et közeledni. Megáll, majd egy igenis tetszetős cappuccino-val találom szemben magam. Akaratlanul is széles mosoly jelenik meg arcomon. Fogaim kivillannak, ahogy a szavakhoz társítom a látványt. Felnézek a nőre.
- Köszönöm, Miss Black. - köszönöm meg neki. Igen. Határozottan elérte a jeles osztályzatot. Nem követem a helyfoglalását. Előveszem a telefonom és lefotózom az előttem lévő meglepetést, miközben mosolyom nem akar eltűnni. Elteszem a pillanatot megörökítő eszközt, hogy kezembe vehessem a gyönyörűséget. Tekintetem ekkor emelem újra a tulajdonosra. Míg őt nézem, a megfelelő módon ízlelem meg azt a csodát, ami igazán megmosolyogtatott.
- Igazán lenyűgöző. Remélem nem csak a tulajdonos képes elkészíteni a művet, de csakis ő maga képes tökéletesíteni. - intézem hozzá a dicsérő szavakat, amint asztalt ér a csésze.


×540× ×Dangerous× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 10:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 816
Az ebéd elfogyasztása csendesen telik. Mert látom, hogy így akarja. Nem tudom miért, én olasz vagyok, nálunk az étkezések másként teltek...már ha voltak. Francescoékkal szintén nagy zsivajjal ettünk mindig, és ha Chelsea meg én eszünk, lényegtelen, hogy történetesen tasakos vért, vagy épp emberi étket, akkor is mindig beszélünk. De azt látom, hogy Ő nem ez a típus. Vagy csak engem nem talál alkalmasnak a beszélgetéshez? Nem tudom, de én alkalmazkodom. Csak annyit teszek, hogy minden ételhez a megfelelő italt hozatom, ahogy ezt illik, és örömmel látom, hogy ha nem is iszik sokat, azért megkóstolja az általam választott italokat. Majd megkérdezem azért a többieket jó döntés volt-e, amit kikértem, de nekem ízlik, és lévén, hogy vámpír vagyok, és az ízérzékelésem ezerszer jobb, mint egy átlag emberé...igen, szerintem jól döntöttem. A desszertet már jóval kényelmesebb tempóban fogyasztjuk el, de...még mindig némán. Csak hallgatok, hallgatom a hozzám tartozó étterem lélegzését, néha udvariasan biccentek a távozó, engem ismerő vendégeknek, majd újra az ízekre fókuszálok. Közben agyalok, mégis mi mindent teszek kockára egyetlen, alig pár perces reklám leforgatásával, de mindig meggyőzöm magam, hogy Marconak jó szeme van az ilyesmihez. A férfi pedig hamisítatlan művész lélek, aki a dráma, a színpad, a csillogás, a filmek világában mozog otthonosan. S ahogy Ő hagyta, hogy átvezessem az ételek és a borok közti ingoványos talajon, én is kénytelen vagyok becsukott szemmel rábízni tulajdonképpen mindenem, és bízni abban, hogy a magabiztossága nem alaptalan. Hogy nem azért jött, mert tönkre akar tenni, vagy nem veszi félvállról a munkát. Bár a bizalmamat ki kell érdemelni, nem osztogatom, mit a sajtcetlit, most mégis kénytelen vagyok a vakszerencsére bízni magam.
A desszert befejeztével pedig, alig pár másodperccel az után, hogy Adrian befejezte, rákérdezek kér-e valamit még. Igen, nálunk szokás, hogy a főétkezések után, mint egy levezetésképpen, elfogyasztanak a vendégek, vagy akár odahaza mi magunk is, egy kávét vagy cappuccinot. Kérésére, hogy én magam csináljak neki egy cappuccinot, csak pislogok párat, majd a pult felé fordulok zavartan. Hogy én? Uh.... bedob a mélyvízbe. Nem mintha nem tudnék csinálni, csak... most úgy érzem magam, mint egy vizsgázó diák. Az arcom, köszönhetően a meleg ételeknek, és hogy most jól voltam lakva, kicsit kipirultnak tűnhet. Mélyet sóhajtok, majd visszafordulok, és elmosolyodok.
- Ez esetben kis türelmét kérném, és máris hozom. - mondom, majd kissé kihúzom magam, és felállok az asztaltól. Még egyszer lepillantok rá, majd határozott léptekkel, jó nagyokat sóhajtva a pult felé indulok. Bizony, most aztán a szeme előtt történhet a csoda. Ami igazából nem is csoda, csak a munkám, de egy jó cappuccinot elkészíteni sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt bárki képzelhetné. Egy pillanatra belépek a konyhába is, épp szembe találom magam a minket kiszolgáló pincérrel, Daviddel.
- Minden rendben ment, főnök? - kérdezi izgatott pírral az arcán. Csak rámosolygok szelíden.
- Ügyes voltál, minden rendben, viszont le kéne szedni az asztalt. Ha fizetni akar, akkor kérlek csak kedvesen, diszkréten utasítsd vissza, és közöld, hogy a számla már ki van egyenlítve. Jó? Köszönöm. - mondom csendesen, majd útjára engedve a pincért bekiabálok a konyhába.
- Alessandro! Va tutto bene? - kérdezem, s már hallom is a háttérben az edények dobálását, a türelmetlen, hamisítatlan olasz beszédet, hanglejtést. - Questi idioti ! Io non so quale sia il pollo e che è il pesce ! E dove è la zucca ?
La zuppa di zucca è un must.... Questo non è un modo di lavorare ....

Csak megforgatom a szemeim, és újra hátrakiáltok.
- Va bene, Alessandro! Mindjárt jövök, és intézkedek! Most még fontos dolgom van. - mondom, majd felkapva az egyik pincér fehér kötényét, a fekete, feszesen testre simuló nadrágom elé kötöm, és kezet mosva és fertőtlenítve a kitolatok az ajtón, popsimmal nyomva ki a konyha ajtaját, miközben magamra kötöm a kötényt. Nem tartott ez a kis intermezzo tovább egy percnél, de a lelkemnek kellett, hogy megnyugodjak. Egy kedves, szerény, pirulós félmosolyt küldök a rendező felé, bár nem tudom, tulajdonképp miért is vagyok folyton zavarban. Aztán máris fellépek egy lépcsőfokot, hisz a pult mögött kicsit a látványra is adni kell, és nekilátok a cappuccinójának. A frissen őrölt kávét betöltöm a gépbe, elindítom, s addig tejet veszek elő a hűtőből, hogy felforraljam. Kedvem lelem a műveletben, szívvel-lélekkel csinálom. Előveszem a nagy, százhatvan milliliteres csodás cappuccinos poharat, és alig néhány perc leforgása alatt tökéletes kinézetű, hamisítatlan olasz cappuccinot dobok össze. Ismerem a kávé és cappuccino készítés minden titkát, sőt, még egy kis pluszt is tudok. Így pár másodpercnyi feszült figyelem, és látványos mozdulat után tálcára rakom egy vizes pohár és egy üveg szénsavmentes Evian kíséretében, majd két kicsi kekszet helyezek a csésze mellé. Aztán az ezüstszín tálcát a kezemre téve, kecsesen az asztal felé sétálok, majd megállva a rendező mellett elé helyezem a kért ITALT.
- Parancsoljon, a cappuccinoja, uram. Úgy hallottam, szereti a zenét...Egészségére. - mondom, miközben utalok a díszítésre, majd újra leülök vele szemben, már, ha nem bánja. Nem tudom beszélt-e a pincérrel, azt sem, hogy mit, de az asztal leszedve, rend uralkodik, és reménykedem benne, hogy nem okozok csalódást. Legalább ebben.






A hozzászólást Amanda Lusie Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 26, 2015 12:01 am-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 9:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

Nem vagyok hozzászokva ehhez. Természetesen meg vagyok elégedve az étellel, a kiszolgálással és mindennel egyetemben. Ahogy a gyomrom befogadó képességével sincs problémám. Hiszen, a vacsorák általában három fogásosak az életemben. Ha már az ebéd nem mindig jön össze a terveim szerint. Már amikor, egyáltalán beütemezem a napi tervbe. Most sokkal inkább arra gondoltam, hogy nem szokásom minden fogáshoz külön kísérőitalt választani. Persze, előfordult már, hogy a konyhaséf meglepett egy-egy különlegességgel és volt, hogy ő választotta az ételt is. De most. Egy cseppet meglepődtem, noha nem mutattam ki. Illedelmesen elfogadtam és ehhez mértem nem ittam többet egyetlen italból sem két kortynál többet. Megízleltem őket. Összepárosítottam az adott étel ízeivel, majd kellemes megelégedéssel nyugtáztam magamban, Miss Black nem olyan ostoba, mint ahogy két nappal ezelőtt mutatta magát. Igenis otthon tud mozogni éttermének és annak kínálatának soraiban. Némán fogyasztottuk el az ételt, ahogy azt gyermekkoromban megszokhattam. A magányos étkezésekről nem is beszélve. Tényleg, volt valaha, hogy üzleti ügyön kívül felnőtt életem során akár egyszer is mással ettem volna? Most valahogy nem jut eszembe ilyen alkalom. Hacsak a nassolnivalók csipegetése egy buliban nem számít ennek. Kétlem.
Befejeztük a desszertet is. Arra számítottam, hogy ennek kellemes társaságában Miss Black nem fogja vissza magát udvariasan, ahogy eddig is tette. Tévedtem. A harmadik fogást már hátradőlve, nyugodtabban fogyasztottam el. Minden egyes szeletét. Minden apró morzsáját, íz mozzanatát és a pillanat varázsát is... kiélveztem. Olyan lassan és nyugodtan ettem, hogy hozzám képest a másodpercek is futottak. Talán furcsa és nevetséges ez a lassított felvétel? Meglehet. De, nem érdekel. Én is le tudok lassítani a nagy és rohanó életemben, ha kell... és van miért. Eltűnt az utolsó falat is. Az utolsó morzsa. Halk, fémes hanggal érintkezett az evőeszköz és a tányér, mikor letettem azt. Mély lélegzetvételemmel tisztáztam magamban, hogy ez volt a vége. Lassan fújtam ki orromon a levegőt. Nem sóhaj volt. Csak az a bizonyos löket, amivel lement a bensőm mélyére. Felpillantottam az üres tányérról. Egyenesen bele Amanda szemeibe. Észre vette. Jobban nem is adhatta volna tudtomra, mint a saját hangjával. Köszönömjére finoman biccentettem. Régen, mikor még pályakezdő fiatal voltam. Talán vele egyidős, még én köszöntem volna meg helyette. De azok után, amit elértem és tudom, hogy mivé lettem... már nem tehettem meg. Hiába mondom el minden egyes alkalommal a fejemben: Én köszönöm. Néha még egy egészen hosszú mondatot is fűzök hozzá. De ezeket hangosan, valódi szavakkal vagy látható mozdulatokkal... már nem mutatom ki. Nem fejezem ki, mert egészen egyszerűen nem tehetem meg. Már nem vagyok az a szerény, álmodozó és bátortalan fiú. Még ha valahol mélyen, még mindig az vagyok. A csúcson az emberek bizonyos formaságoknak élnek. Szabályoknak, melyek lekötnek, meghatároznak és tárgyilagossá tesznek. Ha valaki odafent nem ezt teszi. Ha kilóg a vagyonosok tömegből, akkor vagy befolyásosabb kell legyen... vagy újra a sárban találja magát. Ez a mi láncunk. Épp ezért nem mondok egyebet, csak a kérdésre válaszolok ugyanazzal a barátságossággal, és mégis távolságtartással, mint amilyenben eddig is tettem.
- Lepjen meg egy különleges cappucino-val. - feleltem ajkaimon egy apró fél mosollyal. Az ételekkel és a hozzájuk éppen ideális italokkal lenyűgözött. De, vajon megfelelően és szépen tud-e tálalni egy ilyen egyszerűséget és mégis igazi remeket? Általában kávét iszom, de ha étterem, akkor kizárólag a cappucino jöhet szóba. Valami, amivel meglehet buktatni az eleganciájukat. Sok neves hely megbukik ezen a... "teszten". Talán... Miss Black-nek sikerül? Vagy meg kell hagynom a titkárnőmnek a feladatot, szerezze be a legjobbat? Még ha nem is tűnik fel neki a tökéletes nyugalmamban, ez most egy igenis éles játék. Penge élen táncolsz, Drágám.


×580× ×Dangerous× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 8:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 929
A leves megérkeztével szólok a pincérnek, hogy hozzon bort, és azt is meghatározom, hogy melyiket, majd enni kezdek, miközben fél szemmel az éttermet figyelem, és kicsit Herondale-t is figyelmem alá vonom, elemzem. Ugyan tele vagyunk mindenféle minőségi és középkategóriás borral, pezsgővel, egyéb alkoholos és alkoholmentes italokkal, mégis erre esett a választásom. Néha nem a bor ára az, ami a fontos, hanem sokkal inkább a származása, az íze, a zamata, az érlelésének módja és körülményei, és az, hogy az étel ízét miként emeli ki. Hogy is mondta? Nem a külcsín, hanem a belbecs? Ez esetben pedig ez a chardonnay a legjobb, ami hozható. Legalábbis az én véleményem és tudásom szerint, de abban biztos vagyok, hogy Alessandrot, Sebastiant vagy Marcot biztosan megkérdezem majd, valóban jó döntés volt-e.
Koccintok vele, a poharam emelem a közös munkánk eredményét remélve, és partnerem ebben a velem szemben ülő üzletfél, sőt...magabiztosan tulajdonképpen közli, hogy ne kételkedjek. Mosollyal nyugtázom, és magamban mélyet sóhajtok. Oké, végül is, mit veszíthetek? Csak a karrierem, az összes pénzem, a nem létező hírnevem, a jövőm, a becsületem, az önbecsülésem és a méltóságom rakom ezüst tálcán elé. Pff...semmiség! De ám legyen, ha ennyire magabiztos, biztos tud valamit, amit én nem, szóval...csak mosolygok, és megkóstolom a fehérbort, ami hűvös zuhatagként siklik végig a nyelőcsövemen. Egy kis időre újra Itáliába képzelem magam. Látom magam előtt a gyerekkori kis viskót, ami otthonom, börtönöm volt. Látom magam előtt apámat, ahogy az üres konyhaasztalnál karókat farag. Látom magam előtt az ételes kosarakat, amiket az akkor még ismeretlen idegen hagyott ott nekünk napról napra, s amiről csak nemrég derült ki, hogy Chelsea volt. Ami tulajdonképp megvédett az éhenhalástól. Látom magunkat a nővéremmel a dombtetőn, ahogy a lemenő napban gyönyörködtünk, koszosan, arcunkra száradt könnyekkel egy-egy verés, vagy keményebb kiképzés után. Még mindig érzem a hátamon apám ütéseinek a nyomát, az ostort, ahogy feltépte a gyenge gyermekbőrt, ahogy a vérző sebekbe vágott újra és újra. Nem véletlenül takarja a hátam egy tetoválás.  De érzem magamon a nap melegét is, érzem a hamisítatlan olasz vidék illatát, hallom a kacagásunkat, ahogy elmerültünk a réten a játékban, vagy ahogy incselkedtünk a helyes olasz fiúkkal a városban....S észbe kapok. Most nem engedhetem meg, hogy az emlékeimbe merüljek, arra ott van még sok idő, most nem szabad ezt tennem. Elnézést kérek zavartan tekergetve egyik hosszú, szőke tincsem, de láthatóan nem zavarja vendégemet különösebben, hogy lehunyt szemmel csak testben voltam itt, így én sem foglalkozok vele tovább. Helyette befejezem a levest, s mikor megérkezik a főétel, újabb fajta bort kérek, s a desszerthez is meghatározom, mit hozzon ki. Hisz minden ételhez más illik, más emeli ki az ízét, ezzel tökéletessé téve a kulináris élményt. S remélem, hogy a rendező úr nem bánja, ha most kicsit én helyezkedek e téren előtérbe, hisz sejtheti, hogy csak a tökéletességre törekszem, nem őt akarom elnyomni. Egyszerűen csak a jó szándék és a vendéglátás iránti szenvedélyem hajt, semmi más. A főétel elfogyasztása már csendben történik, bár ehhez nem vagyok hozzászokva, de nagyon jól alkalmazkodom. Nem akar beszélni, hát nem rontom el, hagyom, hogy kiélvezze az ízeket, a nyugalmat, a csendes, békés étkezés örömét. Nem tudom az ő életében ez mennyire van jelen, de gondolom most ez esik jól neki, én pedig azért vagyok itt, mert egyrészről tárgyaltunk, tulajdonképpen rámondtuk az áment a kezdeti lépésekre, ami közelebb visz minket a célunkhoz, és mert szeretném, ha elégedetten, jó véleménnyel távozna. Hogy rólam mit gondol? Nem számít, hisz ha a munkát elvégezte, nagy valószínűséggel sosem látom többé, ha csak fel nem kérem egy újabb reklám elkészítésére. De azt szeretném, ha az étteremre úgy emlékezne, hogy örömmel töltse el az emlék, boldogan gondoljon vissza az itt elköltött ebédre, és a forgatásra is, már amennyire ez lehet jó emlék. Látom, hogy előbb befejezi az ételeket, mint én, de nem baj, ez nem lóverseny, és sem én, sem ő nem kapkodjuk el. Azért elégedett vagyok, hogy minden apró morzsát elpusztít, és ez egyfajta boldogsággal tölt el. Kicsit szomorkásan gondolok arra, hogy nekem már csak ez jutott, és a szörnyetegek élete, de mindegy. Ez van. Szörnyeteg vagyok, és tulajdonképp halottként többet érnék, mint így, de ez van. Egyelőre még biztos dolgom van a világban.
Közben kihozzák a desszertet, és a hozzá illő bort is, így ennek is nekiláthatunk. Közben nem mulasztom el A vendég minden kis rezdülését megfigyelni, hisz mint az előbbi két fogásnál, most is érdekel, hogy ízlik-e neki az elé tett ételköltemény, vagy sem, de nem látok rajta ellenvetést, sem rosszallást, sem a diszkrét, udvarias kiszolgálást illetően, sem pedig az ételek miatt. Megnyugszom, s hamarosan egy morzsa nem sok, annyi sem marad a tányéromon. Úgy érzem ki tudnék durranni, de tudom, hogy ez csak rövid ideig marad majd így...este elmegyek vadászni, és már vissza is térek a rendes kerékvágásba, már feltéve, ha ki tudok innen lépni, mert lehet, hogy az éjszakát is a számlákkal töltöm..nem tudom még. De most, csak mosolygok, s megtörlöm a számat finoman a szalvétába, és még egy kortyot iszok a Marsala Superiore Dolce borból, ami egy testes likőrbor, ebből készül a tiramisunk is, ezért tökéletes kiegészítője ennek a desszertnek, bár óvatosan kell vele bánni, mert viszonylag magas alkoholtartalma miatt hamar a fejbe száll az embereknél.
- Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, és hogy együtt ebédelhettünk. Remélem ízlett a menü, signore. Esetleg egy kávét, cappucinot? - kérdezem, miután mindketten befejeztük a desszertet is, és már látom, hogy a beszéd nem zavarja, majd rámosolyogtam kedvesen, bájosan. Bízom abban, hogy tényleg nem hiába teszem kockára mindenem. Bízom benne, hogy a pasi valóban van olyan jó, mint ahogy mondják, és...hogy nem hiába írta a kártyára: Kezdhetnénk elölről? Bárcsak az életemnek is küldhetnék egy ilyen kártyát. Hogy tiszta lappal indulhassak.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 7:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

Leveses tányérom tartalma fokozatosan csökkent. Ahogy kanalaztam a finom Pasta e fagioli-t elégedettség töltött el. No meg a hasam és bensőm a melegség. Kellemes ebéd volt. Nyugodt és, ez bár nem egy meghitt vacsora, amit általában egyedül töltök az egy szál rózsámmal és a láthatatlan nőmmel, mégis jól esett. Nem azért eszem étteremben, mert megtehetem vagy én képtelen lennék valami finomat és ehetőt főzni. Nem. Sokkal inkább a hely adta varázs és a pillanat, az a különleges élmény az, ami különlegessé teszi így az étkezést. Ehhez a különlegességhez hozzátartozik a jó ital is. Otthon nem lenne alkalmam tökéletes kiegészítővel kísérni az ételt. De, egy étteremben már teljesen más a helyzet.
Bármennyire is nehezemre esett a mennyei ízekkel együtt nem elindítani a fantáziámat, én megküzdöttem vele és felülkerekedve nyugodhattam meg, most nem dolgozhatok. A hétvégén lesz még rá elég időm. A titkárnőmmel egyébként is rengeteget kell még beszélnem. Egyeztetni, feladatokkal ellátni és még sok-sok apróság, amelyek nekem óriási segítséget jelentenek a gördülékeny munka elvégzéséhez. Lássuk be, egy reklám eleve 3 hónapig készül. Körülbelül. Én ezt három nap forgatásra akarom lecsökkenteni, és összesen egy hét alatt elkészíteni és kiadni. Lefogjuk izzadni a gatyánkat is, de akkor is szembe nézünk ezzel az akadállyal. Nem adom fel. Én? SOHA!
Már a végét járta szegény leves, mikor megérkezett a Miss Black által kért ital. Apró mosollyal arcomon vettem kezembe a poharat és koccintottam a tulajdonossal - A közös munkára, és ANNAK gyümölcsére. - összeértek a poharak halk csilingeléssel. Tekintetemet egy pillanatra sem vettem le a velem szemben ülő nőről, míg megízleltem az általa kért italt. Épp ahogy elvárja az ember. A tulajdonos tökéletes választása passzol a menühöz. Elégedett mosollyal teszem le a poharat az asztalra. Figyelem Amanda közel öt perces elkalandozását, és az azt követő bocsánatkérését.
- Semmi gond. Mindenkivel előfordul. - tettem ki a pontot ennek a kis kalandnak a végére. Ó, ha tudná az elmúlt egy órában mennyit kalandoztam a gondolataimban. Jobb ha szóvá sem teszem. Mi több, visszafordultam a maradék leveshez és elfogyasztottam. Ha valami alja helyen lennénk lehet a tányért is kinyalnám, de azt hagyjuk meg a desszertnek. Helyette, amennyire csak lehetett kikanalaztam. Elégedetten pillantottam fel ügyfelemre és megvártam amíg ő is befejezi. Az előétel elfogyasztása után néhány percet várhattunk csak. Épp annyit, amíg leülepedett a hasunkban. Muszáj volt, különben nem lenne elég hely a főételnek. A pincérünk kihozta a második fogást. Italiano ragù di carne. Újból biccentettem a tulajdonosnak, ismét kellemes étvágyat kívánva neki és hozzáláthattunk a második adag eltüntetésének is. Ezt csendesen tettük. Nem zavartuk a másikat felesleges locsogással. Noha, az olaszok szeretnek beszélni étkezés közben. Tudom, tapasztaltam. És, nem mindenki kap olyan neveltetést, mint én. Az előbbi bocsánatkérésből pedig tökéletesen leszűrtem, Miss Black számára ez nem csak egy vállalkozás. Sokkal több annál, hiszen ő maga is kötődik valamilyen módon ahhoz a félszigethez. A főétel után jött a levezetés. A második tányér tisztára pucolása után, elégedetten dőltem hátra. Bár igyekeztem lassan, élvezetesen enni, így is sokkal előbb befejeztem, mint társam. Míg igyekeztem nem azt bámulni hogyan étkezik, ami nem volt könnyű hiszen előttem ül, néha bele-bele kortyoltam az italba. Miután ő is befejezte, a pincér meghozta a Tiramisu' alla fragola-t. A könnyed és, hasonlóan az eddigiekhez, ízletes desszertet. Hát, lássunk neki. Hmm... finom!


×534× ×Dangerous× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 6:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 1050
Míg a partnerem a telefonját intézi, én sem hazudtolom meg önmagam. Türelmes vagyok, egy bizonyos pontig, de azért a végtelenségig engem sem lehet hergelni. Az aki mégis erre vetemedik? Jó esetben csúnyán összeveszhet velem, rossz esetben...említettem már, hogy kiváló harcos vagyok, ráadásul egy kicseszett vámpír? De még tartom magam. Egyetlen apró, kecses mozdulat kicsiny kezemtől, mint egy hűvös fuvallat, ami mégis csontig hatol, csak tekintetem jeges villanása ami jelzi a lányoknak, hogy itt van vége a kis magánszámuknak. Nem érdekel, ha annyira odavannak, az sem érdekel, ha történetesen minden éjjel vizesre sírják a párnájukat, vagy szöges ostorral verik a hátukat kínjukban a pasasért. Itt és most, Ő egy vendég, aki megérdemli a nyugodt környezetet és azt, hogy ne bámuljanak rá úgy, mintha az imént nőttek volna szárnyai. A lányok persze duzzogva, de azért veszik az adást, és gyors léptekkel tűnnek el a konyha bejárata mögött. Így már egy fokkal nyugodtabban állok neki összeszedni a kérdésére a választ. Persze, annyi mindent szeretnék tudni, hisz a tudásszomjam nagy, és persze érdekel ennek az egésznek a menete is, de jelenleg nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy mit kell elintéznem, mit kell tennem. Nem szeretném sem hátráltatni a forgatást, sem nehezíteni, így a tapasztalatlanságomat próbálom pontos információkkal ellensúlyozni, ami talán nem baj. Feltettem egy másik kérdést is, és most végre elérkeztem ahhoz a területhez, ami az én asztalom. A vendéglátás. Igen, ez az, amiben olyan otthonosan mozgok, mint sehol másol. A főzés, a konyha, és minden, ami egy étteremhez tartozik, ezeken a területeken haladok én úgy, mint egy lánctalpas, minden egyéb helyen...csak egy kóró vagyok. Bizonytalan és magányos. A kérdésére, hogy tudok-e ajánlani valamit, csak bájos mosolyt villantok, és bólintok.
- Bízza csak rám magát. - mondom, és már tudom is milyen aperitifet fogok hozatni a pincérrel. S közben választ kapok a kérdésem második felére is. Hallgatom, már kissé komolyabban, jegyzetet jegyzetre halmozva, míg úgy nem érzem, hogy az egész fejem egy komplett jegyzettömb, de azt hiszem nem okozok csalódást, sikerül mindent megjegyeznem, amit kell. Amikor elhangzik az összeg, kicsit meghökkenek. Azért hét számjegy...az nem kevés. Nyelek egyet, bólintok egy aprót, és nagyokat pislogok, és még nagyobb csodálkozás ül ki az arcomra, amikor a várható profitnövekedést mondja. Nem. Az egyszerűen kizárt. Hisz ez csak Mystic Falls, nem Washington. Ugyan miért jönnének ide háromszor annyian enni, mint előtte? Persze, én is reménykedek benne, hogy növeli a bevételt a reklám, de én úgy maximum harminc-negyven százalékkal számoltam, nem ennyivel. De nem szólok neki, hogy feltehetően téved, vagy elszámolt valamit. Gondolom elfelejtette, hogy ez nem New York, vagy L.A. vagy akármelyik nagyváros flancos luxusétterme. Ez csak egy kicsi étterem, egy kicsi városban, ahol kicsi minden. A szállodák, a parkok, az utcák, a házak, a lakások. Még én is kicsi vagyok. A Santa Lucia egy olasz étterem és pizzéria, ahol néha remélhetőleg lesznek esküvők, néha egy-egy szülinap, vagy talán meg tudok hívni egy nem túlzottan híres énekest vagy énekesnőt fellépni egy-egy estére, talán rendezhetnénk karaokee-t is, azt szeretik a népek. Főleg a fiatalság. Pizza és karaokee. Jó irány. Ha eléggé bepörgök még én is mikrofont ragadok. Na de hogy háromszoros vendégsereg? Nem, azt hiszem nincs az a reklámszakember, aki le tudná forgatni a csodavideót, amivel ezt meg tudná csinálni. Nem mintha benne nem bíznék, csak egyszerűen...túl szép lenne, hogy igaz legyen. De nem, természetesen nem mondom neki, hogy biztosan téved. Jobbnak látom hallgatni róla, különben is, még érhetnek meglepetések, nemde?
- Rendben, megoldjuk, akkor ezt a továbbiakban még átbeszéljük, bár szerintem sikerülni fog kifizetni a számlát egyben. Köszönöm. Köszönök előre is, mindent. - mondom, és agyam lázasan gondolkozik, természetesen úgy, hogy közben mindent megteszek, hogy ez ne látszódjék arcomon. Némán meredek előre, ajkaimon apró, zavart mosollyal, de megszólalni nem tudok. A gondolataimból a pincér érkezése szakít ki, aki meghozza a levest. Rögtön vissza is térek a valóságba, hogy kissé közelebb hívjam magamhoz. - Kérlek, hozz a benti boros hűtőből egy Bouchard Finlayson Charrdonnay Barrique-ot. A felső pocon van, de ellenőrizd, hogy jó-e a hőmérséklet beállítás. Két napja beállítottam ugyan, de...na, mindegy. hozd csak, köszönöm. - mondom, majd újra Mr.Herodale felé fordulok. Igen, aperitifnek és a leveshez a charrdonnay barrique tökéletes, nem túl nagy az alkohol tartalma, így az étvágyat nem csökkenti, hanem éppen ellenkezőleg, elősegíti az emésztést, és kifejezetten kiemeli az étel ízét. Látva, hogy Mr. Herondale jóízűen enni kezd, én is kanalat ragadok, majd egy kedves mosoly után a levesbe kanalazok. Az íze...nem is tudom mikor ettem utoljára, de egyszerűen mennyei...lehet. Én, bár érzem az ízét, és tudom, hogy pont tökéletes, mint minden, amit Alessandro csinál...de nem vér. Nem egy frissen lüktető véna, nem érzem a jellegzetes fémes ízt a számban, csak a vámpírként sokkal inkább elkülöníthető ízeket. Érzem a füstöltet, a zöldségeket, a babot, a fűszerek különálló, mégis egy ízbe hajló kavalkádját. Egyszerre csodálatos és kiábrándító. Némán kanalazok, s közben fél szemmel az éttermet figyelem. A vendégek halkulását, ahogy lassan befejezik ez ebédjüket, az elégedett mormolást, a pincérek serénykedését, a konyha felől érkező zajokat, és...Mr. Herondalet. A rendezőt. Olyan érdekes. Egyszerre hideg és meleg, egyszerre taszító és bűbájos...furcsa energiák veszik körül, amit nem tudok hová tenni. De az étteremben, velem ellentétben, minden rendben, minden olajozottan működik. S ekkor érkezik meg a serény munkatárs, aki felkínálja a kihozott fehérboros poharakba a finom, minőségi charrdonnay-t, amit már kibontva szervíroz természetesen. Egy picit én is kérek, de épp csak azért, hogy illendően tudjak viselkedni, végtére is nem igazán illik egyedül borozni, na meg baromi unalmas is tud lenni. Plusz ezer éve nem ittam alkoholt, és azt hiszem, ma lesz az az este, amikor...na jó, ne szaladjunk ennyire előre. Inkább felemelem a kitöltött bort, amit a diszkréten távozó alkalmazott az asztalon is hagyott, és felemelem, hogy ha Mr. Herondale is beleegyezik, koccinhassunk.
- A közös munkára, és a várható gyümölcsére. - mondom kedves mosollyal megemelve a poharat, majd kissé meggörgetve a pohárban, és fitos kis nózimmal magamba szippantva az aromáját meg is kóstolom. Épp tökéletes, épp olyan, mint amilyennek lennie kell. Könnyed, friss, szinte érzem a Castelfiorentino-i naplementét a bőrömön, látom a kilátást a domboldalról, ahová mindig felmásztunk annak idején. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és elmerülök a gyerekkorom keserédes emlékei közt. Mintha évszázadok teltek volna el azóta. De aztán pár pillanant-talán több is- múlva észbe kapok, és zavartan megköszörülöm a torkom, majd zavaromban egyik kiszabadult hajtincsem kezdem tekergetni.
- Scusi, signore...öhm...illetve..elnézést. Kicsit elmerültem az emlékeimben.  - mondom halk hangon, majd leteszem a poharat az asztalra, és újra a kanál után nyúlok. Hamarosan érkezik a főétel, addig ennek el kell tűnnie. Alessandro kivágna az ablakon, ha egyetlen kanállal is visszaküldetnék...



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 4:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

Szokványos kérdés volt. Teljesen normális, ha az ember jobb szeretne tisztázni vagy kikötni néhány dolgot egy szerződés megírása esetén. Sajátos elképzeléseim vannak, minden esetben. Így minden velem megkötött szerződés egy szigorúan és pontosan megfogalmazott sablon alapján készül el. Minden esetben ez a bizonyos sablon kerül kiegészítésre az ügyfél kénye-kedve szerint, melyekre természetesen az én rábólintásom is szükséges. A pincér távozása után folytattuk a megbeszélést. Meghallgattam Miss Black szavait.
- Tud ajánlani valamit? - tettem fel a kérdést az italra vonatkozóan - Mindenki egy előre lefoglalt hotelszobát fog kapni. Ennek költségeit ötven százalékban kell állnia. Az étkeztetésüket mindig egy adott étteremmel szervezzük le. Ez jelen esetben a maguké lenne. A különleges helyzetre való tekintettel ez valóban, az Önök pénztárcáját terheli. Más esetben szintén ötven százalék lenne. Igyekszünk a költségeket a megrendelő tárcája köré szabni, ám így is egy hat, kivételes esetben akár hét számjegyű összegre kell gondolnia. A pontos részleteket a titkárnőm fogja elküldeni e-mailben. - magyarázom azokat a részleteket, amik jelen esetben nagyon érdekelhetik Miss Black-et. Ezután rátérek a számomra fontosabb adatokra - Sikeres reklám esetén húsz százalék részesedést foglal magában a szerződés. Amennyiben, a költségeket nem tudja teljes mértékben állni, hajlandóak vagyunk egy részét magunk fizetni. Ebben az esetben, ha az Önt terhelő költségekből egy bizonyos százalékot mi állunk, úgy a haszonból is ugyanennyi százalék jár vissza. Ez minden esetben így van. Személy szerint a reklámot kétszáz-háromszáz százalékos bevétel növekedéssel számolom. - biggyesztem oda az utolsó mondatomat is, ami valóban a saját véleményemet tartalmazza. Szerencsére ritkán tévedek, amikor megsaccolok valamit. Ha mégis, akkor pozitívabb eredményre kell számítani. Elgondolkozva magyarázok, nehogy lefelejtsek valamit. Csak ezután pillantok fel a fiatal nőre. Arcvonásiból próbálom leszűrni a valódi reakcióját, és a benne kavargó gondolatokat. Alig telik el fél perc némacsend a pincér jelenik meg újra és tálalja a kért leveseket. Udvariasan megköszönöm, és miután Amanda is válthatott vele néhány szót, ha akart egyáltalán, ismét magunkra hagy minket. Biccentek a tulajdonosnak, ezzel kívánva jó étvágyat neki. Minek jártassam a számat, amikor a testbeszédnek és mimikának is éppen olyan kifejező ereje van, mint a hangoknak. Sőt, igazából még nagyobb is. Jó ízűen enni kezdek. Noha, tökéletesen emlékszem arra a fantasztikus íz világra ami legutóbb fogadott egyetlen kanál erejéig, most nem hagyom itt. Már a harmadik kanálon is túl vagyok, mire felpillantok étkező-, és munkatársamra. Kedvesen rámosolygok, majd folytatom az evést. Kényszer szünet. Bár, be kell valljam ez nem is annyira nagy baj vagy kényszer. Élvezem a kellemesen leves mindene egyes cseppjének íz különlegességét. Nosztalgikus állapotba hoz, amely szelídséggel és barátságossággal tölt el. Ó, kedves és ízekben gazdag Olaszország. Oda az ember csak akkor menjen, ha nem bánja a plusz kilókat. Ott, enni kötelező elfoglaltság. Muszáj kipróbálni mindent, ha ott jár az ember. Igen, ezt is ki kell emelni a reklám során! Már megint a munkára gondolok! Sicc! Hess, hess! Most eszem!


×466× ×Dangerous× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 3:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 1260
Újra nekifutunk annak a bizonyos két nappal ezelőtti tárgyalásnak, csak most azt hiszem mindketten kicsit más hozzáállással.
Én már kidühöngtem magam, és lenyeltem a békát, hogy elcsesztem. Még akkor is, ha a mai napig nem tudom, tulajdonképp hol is hibáztam el, de mégis érzem a hibám súlyát. De ez van, most New York, vagyis Mr. Herondale visszajött, és az újrakezdésnek nem látom akadályát. Mindenki érdemel egy újabb esélyt, és ha már Ő maga volt olyan kedves, mert azt hiszem ez igazán kedves gesztus volt tőle...szóval, ha volt olyan kedves, hogy felajánljon egy új esélyt, én miért ne adnám meg? Ráadásul valahol motoszkál bennem egy bizonyítási vágy. Bizonyítani Marconak, hogy nem vagyok akkora szerencsétlenség, mint amit képzel rólam. Hogy bizonyítsam, hogy igenis képes vagyok arra, hogy összehozzak egy épkézláb szerződést, ki tudok harcolni magunknak egy ilyen neves rendezőt is akár. Hisz Ő ember, én meg...az voltam. A köztünk lévő differencia szinte semmiség. Ő magas, nagyon! Én kicsi vagyok. Ő fekete hajú, én szőke. Ő pasi, én nő. Neki jutott a csillogó élet, a gazdagság, a sztárok ragyogása, végtelen mennyiségű barát, gondolom egy vagy több szupermodell, magas, vékony barátnő, bulik, partik, a tökéletes külső, a sárm, a stílus. Nekem pedig...minimálisan azt mondják, néha csinos vagyok (bár néha ebben sem vagyok biztos), enyém a temérdek meló, egy olyan lakás, amibe még ágyat sem tudtam venni, a földön alszok egy matracon, van egy tévém, ami még ki sincs csomagolva, nincs se kutyám, se macskám, csak egy Chelseam, akit ezer éve nem is láttam, és van egy éttermem, ami nem tudom néha, hogy képes megfelelően működni....ellenben halhatatlan vagyok, és vérrel táplálkozom! Yess, megütöttem a főnyereményt. Na jó, azt hiszem tulajdonképpen MINDEN különbözik köztünk, ami csak lehetséges, egyet kivéve: jelenleg egy, közös cél vezérel mindkettőnket -. megalkotni a tökéletes reklámkampányt az étteremnek. Jut eszembe, talán a másik étteremre is ráférne a frissítés...ha két éttermem van, akkor már étteremláncnak számítunk? Ezen sosem gondolkoztam.
Ellépek az asztaltól, majd vissza, mintha most találkoznánk életünkben először. Miért? Miért érzem szükségesnek ezt a kis közjátékot? Nem tudom, csak improvizálok. De bejön, a férfi most már kicsit illendőbben, és könnyedebben is viselkedik velem. Ez pedig engem is megnyugtat, bár az elmém egyik távoli szegletében ott motoszkál a gondolat, hogy valójában nagy valószínűséggel nem igazán vagyok neki szimpatikus. Miért is lennék? Ő a nagyvárosi nagymenő, én a kisvárosi olasz lány, aki nem elég, hogy vámpír, de történetesen vámpírvadásznak nevelkedett, és nem hogy nem szupermodell, de ráadásul egy mezei szakács-cukrász...ugyan már. De nem is feleségül készülök hozzá menni, bár gyanítom, hogy a két pincérlányom, akik azóta is a bárpultnál csinálják olvadozva a nagy...semmit, ha csak meghallanák a lehetőséget, fátylat, fehér topánt és hófehér, uszályos menyasszonyi ruhát ragadnának, és a templom felé rohanva rángatnák magukra, miközben a velem szemben ülő férfit maguk után cibálnák. Egész vicces így elképzelni a jelenetet. A kérdésére pedig most határozott, rendesen kifejtett választ adok. Két napig gyötrődtem rajta, mit kellett volna mondanom, naná, hogy most már kicsit jobban össze tudom szedni magam. Látom rajta, hogy most kicsit barátságosabb, mint két napja volt. Sőt, kicsit még bájolog is nekem, ami másnál, bármilyen nőnél biztos bejön, mert én is látom, hogy a férfi nem kispályás, de...nem dőlök be. Hogy miért csinálhatja? Talán csak megszokás, berögzült mimika a mosoly, a bókolás. Nem tudom mennyi belőle a színészkedés, és mi az, ami ténylegesen őszinte. Óvatos vagyok, bár jelenleg nincs okom annak lenni, hisz dolgozunk, ő is én is. Nem is gondolkozok azon, hogy megigézzem, bár jelentősen könnyebbé tenne mindent. De akkor elveszne a siker, a valódi siker édes íze, amiben eddig nem sokszor volt részem.
Csendesen bólogatok a szavaira, és fejben jegyzetelem, hogy mire kell majd figyelnem. Tisztaság? Ezzel nem lesz gond, ugyanis azt hiszem ez már tisztaságmániának számít, amit én művelek. Kicsit megkönnyebbülök, mikor azt mondja, nem a héten akar kezdeni, és a kérdéses időpontra hirtelen nem is tudok mit mondani, de megmentésemre érkezik a pincér, aki annak megfelelően fel is teszi a szokásos kérdést, kérünk-e valamit. A rendezőre pillantok, hisz hiába én vagyok a nő, és ő a férfi, én itt most tulajdonosként vagyok jelen, és ez felülírja kicsit az illemszabályokat. A rendelését hallgatva pedig csak elmosolyodom, hisz meglepő módon a kiejtése tökéletes, és kicsit lesütöm a pilláimat, majd kinézek az utcára, ahol emberek jönnek-mennek, némelyik meg-megáll egy pillanatra, ránk bámul, majd továbbmegy. Én pedig nem tudom miért nem figyelek fel igazán erre, és miért tűnik el egy jó adag rossz érzés a két nappal ezelőtti este emlékéből. Ugyanazt a levest kéri. Ugyanazt, amit akkor egyetlen kanálnyi kóstolás után szó nélkül hagyott az asztalon. Mikor meghallom, hogy nekem is rendelt rápillantok. Nocsak. Ebéd? Velem? De csak szelíd arckifejezéssel várok, s csak az után szólalok meg, mikor a pincér már elmegy.
- Rendben, megoldjuk. Ez a hét valóban túl van zsúfolva, szombaton tartjuk ez első nagyobb rendezvényünket, vasárnap is...oh, elnézést. Nyilván ez önt nem érdekli, bocsásson meg, nem akartam untatni. A lényeg, hogy a kérdéses időpontra minden el lesz intézve, mi már reggel hétre itt leszünk. Legalábbis én biztosan.   - mondom csendesen, majd kissé hátradőlök a széken, s mélyet sóhajtok. Határozottan jobban vagyok. A nyomás mintha csökkent volna, s bár meglepett ezzel az együtt ebédelés dologgal, azért bevallom kellemesen érintett. Nagyon ritkán szoktam emberi ételt fogyasztani, azt is inkább csak azért, hogy eltereljem magamról a figyelmet, nehogy bárki gyanút fogjon, amiért sosem eszem. Szerencsére nem lesz baj, a rendelés amit leadott egyszerűen tökéletes, imádom minden fogását. S már épp megkérdezném, hogy hozassak-e valamit inni, mikor megszólal a telefonja. Csak a kezemmel intek, hogy semmiség, nyugodtan intézkedjen, én pedig addig a pultnál szobrozó lányokra vetek egy jeges pillantást, és a kezemmel intek, hogy kotródjanak a dolgukra. Azóta is ott ácsorognak, és bámulnak minket, vagyis nyilván nem engem, és ez kezd kissé bosszantani. Zavaró nekem, és bár elhiszem, hogy megarajongói a pasinak, aki állítólag - idézem: "Úgy tud énekelni, hogy a bugyid magától csúszik a bokádra..." de attól még Ő is csak egy vendég, nem mellesleg tárgyaló partnerem, és illetlenség így bámulni. Ha sokat ugrálnak, esküszöm megigézem mindkettőt.
Ez után újra a vendégemre figyelek, aki letéve a telefonját kérdést intéz hozzám.
- Először is, köszönöm, hogy rendelt nekem is, kitűnő választás. Másodszor, kíván-e italt fogyasztani? - kérdezem, majd ez után folytatom. - A forgatással kapcsolatban pedig annyi kérdésem lenne még, hogy valamit kell-e megvásárolnom, elintéznem itt, Mystoc Fallsban? Nyilván az étkeztetésüket mi álljuk, ez természetes, akár huszonnégyórás ügyeletet tartok, nem gond, de...foglaljak Önöknek hotelszobát, vagy kapok esetleg e-mailben egy listát az elintézendő feladatokról? A szerződésmintát én csináljam meg, vagy Önök intézik, csak aláírjuk? És természetesen szeretném megtudni a bruttósított végösszeget is, ha ez nem probléma. Ha még kalkulálnia kell, nem gond, csak szeretném még a forgatás előtt megtudni. Nekem megfelel az is, ha e-mailben vagy telefonon értesít róla.   - mondom, és mosolygok. Remélem nem hozzám akar beköltözni erre a három napra a stáb, aki gondolom nem két emberből áll. Nem mintha nem látnék szívesen bárkit, de...a lakásom olyan üresen áll, ahogy megvettem, alig van benne néhány táskányi ruha, egy matrac és egy becsomagolt tévé, na és persze a laptopom. Szóval igencsak meglepődnének, ha nálam akarnának megszállni. Azt már látom előre, hogy a gatyám is rá fog menni erre a reklámra, de bakker...muszáj, hogy megérje. Meglátjuk mekkora ász a pasi. Talán ma már lesz időm megnézni pár munkáját is. Kérdeznék is, mert bevallom, a kíváncsi énem szinte üvöltözik bennem, annyi mindent tudnék kérdezni, hogy talán egy hétig itt ülhetne nekem válaszolgatva, de...nem merek. Pedig érdekelne, hogy ha akkora sztár, miért váltott a rendezésre. Ha akkora énekes, mint ahogy azt mondják, miért hagyta abba? De csendben maradok. Néha jobb, ha az ember kivár. Amúgy sem szeretnék még ellenszenvesebb lenni a szemében a mostaninál.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 1:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

Ott ültem az ablak melletti asztalnál. Olyan volt, mint két nappal ezelőtt. Csak... sokkal jobb. Gondolataim elkalandoztak a messzi Olaszországba. Teljesen elvesztem benne, míg Miss Black meg nem szólalt. Ezzel egy időben visszarántva a valóságba. Felvázoltam neki a helyzetet olyan kedvesen és megnyerően, amennyire lehetett. Azt hiszem, egy kicsit túlzásba is vittem a dolgot. Szerencsére nem adódott belőle félreértés. Mi több, egy pillanatra azt hittem faképnél hagy. Nem tette. Belement az ajánlatomba és újra kezdhettük a megismerkedésünket. Aprócska játék volt csupán, ami gyerekesnek és furcsának hathat. Én mégis belementem. Felálltam és újra bemutatkoztunk egymásnak. Helyet foglalva beszélgetést invitáltam, amelyhez most már sokkal könnyebben csatlakozott Miss Black is. Figyelmesen, néha bólintva és kedves arckifejezéssel hallgattam a szavait. Azt az aprócska monológot, amellyel választ adott a kérdésemre.
- Értem. Elsősorban én is ezt szeretném megragadni. Egy étterem reklámban mindig ez a legfontosabb. - reagáltam barátságos hangon a szavaira - Önnek olyan alapvető dolgokat kell elintéznie, mint az étterem rendben tartása. Ha van bármi, amire szükségem lesz Öntől, szólok. Apropó, a zárva tartás. Úgy vélem ez a hét már túl késő lenne, mindkettőnknek. Kell néhány nap, amíg a stáb ideutazik New York-ból. Mit gondol, megfelelne Önnek és az alkalmazottainak, ha jövő hét hétfőn, kedden és szerdán zárva lennének? Ettől függetlenül reggel nyolcra várunk itt minden dolgozót. Részt kell venniük a forgatásban, hogy az új vendégek kellemes mosollyal pillanthassák meg őket. - magyarázom változatlanul a hely tulajdonosának. Még válaszra sem marad idő. Az egyik pincér asztalunkhoz lép és barátságosan felteszi a már megszokott kérdést. Miss Black-re pillantok. Nem várhatok tőle semmit sem, így magam szólalok meg. Ezzel válaszolva a feltett kérdésre.
- Jó napot! Igen. Legyen szíves hozzon előételnek Pasta e fagioli-t. Folytatásnak Italiano ragù di carne-t, és végül egy ízletes desszertet. Mondjuk, Tiramisu' alla fragola-t. - mondom el legutóbbi rendelésemet fejből, tökéletes olasz kiejtéssel. Eztán a nőre pillantok - A hölgynek is ugyanezt kérem. - teszem hozzá udvariasan, mosolyogva és barátságosan. A pincér távozása után újra teljes mértékben Miss Black-nek szentelhetem a figyelmemet. Eleinte nem szólalok meg. Tekintetemmel fürkészem az övét. A látványt nézem. Hosszasan, kedvesen. Talán már megszólalnék, amikor a telefonom megelőz. Nem hívás érkezett, hanem üzenet. Ez a személyes, privát telefonom. Senki sem tudja ennek a számát. Kivéve azt az egy nőt, aki most az üzenetet küldte.
- Elnézést. - kérek bocsánatot és megnézem. A titkárnőm csak akkor ír, ha valami fontos. Ő az egyetlen, aki munka ügyben felkereshet ezen a számon. Minden más esetben, ha valaki "felhív" akkor a titkárnőm veszi fel a telefont. Nála van a céges mobil. Elolvastam, de nem írtam vissza rá. Tudomásul vettem az üzenetet, ahogy azt is ebben a helyzetben nem engedhetem meg magamnak a más ügyekkel való foglalkozást. Most, ezt kell befejeznem. Szerencsére az évek során ez a bizonyos titkárnő kiismert és tudja a játékszabályokat. Mikor pályakezdő volt gyakran hibázott. Elnéztem neki, és mára már a legkisebb hibát sem véti. Türelem, rózsát terem. Azt hiszem ez most is igaznak bizonyult.
- Mondja, Miss Black, van bármilyen kérdése? Esetleg, rátérhetünk a szerződésre vagy van bármi más, amit még szeretne előtte tisztázni? - teszem fel a kérdést komolyan, mégis igyekezvén kedves maradni. Nem húznám tovább az időt feleslegesen. Étkezésközben, egyébként sem beszél az ember. Legalábbis, engem erre neveltek. Míg sok másik országban, helyen, épp ez lenne a normális.


×542× ×Dangerous× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 25, 2015 12:43 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 993
Csak hallgatom,és figyelek. Először még le tudnám ütni egy serpenyővel, amiért annyira nagyra van magától, de végül mégis meggondolom magam. Ha még mindig ugyanazzal a gőggel, és fölényeskedéssel közelítene meg, mint két nappal ez előtt, úgy dobnám ki az éttermemből, hogy csak úgy nyekkenne. Na jó, valójában nem tennék ilyet, mert ennél több eszem van, de biztos lehetne benne, hogy olyan kedvesen, szépen, még senkit nem küldtek el melegebb éghajlatra. Esküszöm, alig várná, hogy indulhasson! De így, hogy végül is érthető, és józan fejjel átgondolva hiteles magyarázatot is ad arra, miért lépett le, már másként tekintek rá. Értékelem, hogy tesz még egy próbát. Pedig tudom, hogy nincs éppenséggel szüksége erre a munkára, ahogy azt is megtudtam, hogy szinte sosem szokott a megrendelőhöz elmenni, mindig őt keresik fel. Ahogy azt is értékelem, hogy őszinte, legalábbis nagyon annak tűnik. Nem értek a reklámszakmához, és az elmúlt két napban nem is lettem okosabb e téren, de megértem az indokait, bár a véleményem szerint biztos nem én vagyok az egyetlen, aki határozottan arra vágyik, hogy a szakember jöjjön elő valami ötlettel. De magamban tartom a véleményem. Egyelőre legalábbis. Csak figyelem, ahogy mosolyog, ahogy kék szeme engem figyel. A szívverését hallgatom. Egyenletes. Nincs benne félelem. Magabiztos.
Amikor azt mondja, hogy az elmaradt étkezést jött befejezni, elégedettség tölt el. Mindennél fontosabb nekem ez a hely, és bármit megtennék azért, hogy sikerre vigyem. Ok, majdnem bármit, de a legfontosabb mégis az, hogy akárhány vendég érkezik  ide, az mind elégedettséggel távozzék. Hallom, ahogy a hangszíne változik, ahogy mosolyt küld felém, ahogy a tekintete csábítóan próbál megbabonázni, vagy nem próbál, talán csak megszokás ez a fajta mimika nála, de...oké, azt elismerem, hogy a férfi nagyon is vonzó. De könyörgöm...én meg vámpír vagyok. Nekem a véremben van a csábítás, ahogy neki az, hogy...bakker. Dögös. A vámpírok természetüknél fogva tűnnek mindig is sokkal ragyogóbbnak, vonzóbbnak, csábítóbbnak egy embernél. Mert belőlünk árad ez a fajta...vonzerő, ami segít minket a vadászat során, segít, hogy az áldozataink kevésbé akarjanak menekülni. Így csak mosolygok rá bájosan, s ellenállok delejes vonzerejének, és nem állok be a rajongói táborába. Nem én! Bár szemem az van. Kettő is, igencsak szépek. De attól, hogy észreveszem a nyilvánvalót még nem kezdek el utána nyáladzani, mint holmi bolhás eb. Csak arra koncentrálok, hogy magáról az étteremről nincs rossz véleménnyel, nem a kitálalt levessel volt a problémája, csak...velem. Az elmúlt két napom emiatt volt kész pokol. Komolyan, megőrjített a tudat, hogy nem ette meg azt a levest. Tudom, butaság, de csak azon kattogott az agyam, hogy talán az étel is közrejátszott abban, hogy elment, aztán elhessegettem a gyötrő gondolatot, hisz Alessandro mindig tökéleteset alkot, nem véletlenül kap annyi gázsit, amennyit. Ő az étterem sztárja. Aztán mégis újra a fejembe fészkelte magát a kis gonosz gondolat. Majd újra kiűztem, és ezzel az őrületbe kergettem saját magam. De most, hogy újra étkezni kíván, máris egy tonnányi tehertől szabadul a lelkem, és...és ez jó, meglátszik a hangulatomon is. Így csak finoman bólintok, hogy értem, s ennek semmi akadályát nem látom, elvégre egy étterem vagyunk, ide enni járnak az emberek.
Ha pedig újrakezdés...hát kicsit belekóstoltatok a levesébe én is. Ugyan nem azért, mert én is a drámaiságra törekszem, csak úgy veszem észre, szeretni a körítést. Így amikor azt kérdezi, kezdhetjük-e elölről az ismerkedést, egy kis mosoly után komoly ábrázatot öltök, majd felállok, elsétálok, és más másik arckifejezéssel lépek vissza hozzá. Bemutatkozom neki, határozottan, kezet nyújtva, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Látom, hogy először megdöbben, és fel vagyok készülve rá, hogy most is kiváltok nála valami szokatlan reakciót, de nem. Ezek szerint mégiscsak rugalmas, és nem olyan merev, mint akit karóba húztak. Mosolyogva ráz velem kezdem, és belemegy a kis játékba. Leülök, és figyelmesen hallgatom. Mint leendő ügyfele. Mint leendő megrendelője. S most hatalmas kő esik le a szívemről, mikor felajánlja, hogy rá is bízhatok mindent.
- Elképzelésem? Igen. Nemrégiben hallottam egy számomra igen tetszetős ötletet. Szeretnék egy olyan reklámot, ami kiemeli éttermünk hangulatát, az ételeket, ami a vendéglátásról alkotott elképzelésünkkel harmonizáló barátságos képet ad a helyről. Legyen családias, meghitt, mégis elegáns. Amilyenek mi is vagyunk, már feltéve, ha ez megoldható. Persze azért az elgondolás oroszlán részét önre hagynám, végtére is ön a művész, a szakember. A három napos zárva tartás nem gond, , csak előtte egyeztessünk, hogy ne ütközzön asztalfoglalásokkal vagy rendezvénnyel, de rugalmasak vagyunk. Mindegy, hogy hétköznap vagy hétvégére esik, egymás után legyen, vagy sem, vagy van ezzel kapcsolatban egyéb kikötés?  Nekem mi a teendőm? - kérdezem, miközben tekintetét fürkészem derűsen, kérdőn, és reménykedem benne, hogy nem beszélek össze-vissza. Az alap amúgy is az ő ötlete volt, és már akkor őszintén megmondtam, hogy nekem tetszik. Különben is, két napja ezen rágom magam, csak lett valami foganatja a dolognak.
Gondolataimból az épp ekkor odalépő az egyik felszolgáló ragad ki, aki kedves mosollyal pillant le ránk.
- Jó napot kívánok. Hozhatok Önöknek valamit? - kérdezi, és diszkrét mosollyal várja a választ, amit, -lévén, hogy én vagyok a tulaj - Mr. Herondale válasza határoz meg. A hangulatom már jelentősen jobb, mint volt. Igen, azt hiszem van lehetőségem helyrehozni a hibámat, amit elkövettem, és ha már ő is elismerte, hogy hibázott (ritka erény) akkor meg kell adni a lehetőséget a szépítésre. Nekem javítanom kell, hogy akkor nem voltam elég határozott, és céltudatos. Illetve az voltam, csak mégsem akkor és ott jött elő, ahol kellett volna. De tanultam azt hiszem a leckéből, amibe talán minden fiatal, kezdő vállalkozó beleesik. Hogy nem mer túllépni a saját maga által felállított kereteken. Én most megpróbálom. Meglátjuk mi lesz, meglátjuk, valóban közös nevezőre tudunk-e jutni, vagy sem. Én minden esetre bizakodva nézek a jövőbe. Mert alkotni szeretek, főzni, sütni szenvedélyesen, és talán életemben először, végre igazán embernek érzem magam, és nem egy koloncnak, nem érzem már magam annyira kívülállónak. A sok tanulásnak, a tanfolyamoknak, a nélkülözésnek és a rengeteg, rengeteg munkának most kezdem csak látni az eredményét! Amúgy meg...ki tudja? Talán még tetszene a reklám forgatása is. Érdekes lehet összehozni egy ilyen kisfilmet. Kíváncsi természetem van, így nem lenne csoda, ha ez is érdekelni kezdene, persze csak érdeklődés szintjén.





A hozzászólást Amanda Lusie Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 25, 2015 4:01 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 11:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

Érzem. Tökéletesen rabul ejtettem és lenyűgöztem. Nem igazán ez volt a cél. Nem azt akarom, hogy belém habarodjon. Helyette egy aprócska igent akarok kicsikarni belőle. Egy pozitív választ, amely egyenlő az újrakezdéssel. A rózsákat illető köszönömjére kedvesen biccentettem. Érezhetően kellemesebb a légkör. Az a legutóbbi alkalom... nos, nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Nem ilyen reakciókra számítottam. Túlságosan is hozzászoktam a hírnevemmel járó környezethez. Többek között ezért is akarom ezt a feladatot. Kiszabadulni abból a monotonitásból, még ha változatos is volt egyben. Miss Black hirtelen rohamoz meg hitetlenkedő kérdéseivel. Lágyan elmosolyodom.
- Igen. Nem csak az étkezést szeretném befejezni. Hanem azt is, amit akkor elkezdtünk. Csak... kellemesebben. - vált a hangom lágyan vonzóbbá és vele egyhangúan a pillantásom is. Ezt azonnal be kell fejeznem! Nem felszedni akarom! Még ágyba vinni sem! Adrian, ügyféllel beszélsz!
Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor feláll az asztaltól az étterem tulajdonosan. Az aggódás, miszerint most ő hagy faképnél olyan aprónak tűnt a másik lehetőség mellet, hogy észre sem vettem ezt. A második lehetőség a félreérthetőség és a helyzet fenntartásának gondolata... nem. Nem! Talán jobb lenne, ha elmenne. És... még sem. Megfordul és bemutatkozik. Döbbenten pillantok fel rá, majd lágy mosollyal nyugtázom a helyzetet. Felállok az asztaltól és kezet fogok.
- Feltételezése helyes, Miss Black. Adrian Herondale vagyok, rendező. - mondtam barátias hangon, és intettem korábbi ülőhelyére - Kérem, foglaljon helyet. - kértem fel változatlan hangom, majd én magam is leültem. Itt az ideje, hogy elölről kezdjük ezt az egészet. Mindent, mielőtt még én magam is elveszem ebben a nagy kuszaságban.
- Mondja, Miss Black, vannak elképzelései a reklámot illetően, vagy teljes mértékben szeretné rám bízni a munkát? Illetve, szükségem lenne három olyan napra, amikor zárva tudja tartani az éttermét. Ez lenne a forgatás ideje. - tértem rá a lényegre. Bár hangom a helyzethez igazodott, ami megkövetelte a diplomatikus hangszínt, én mégis igyekeztem barátságos maradni. Nem kellene elrontani, ha már sikerült újra elkezdenünk. Tekintetem a nő arcát pásztázza és próbálja elolvasni róla a gondolatait, az érzéseit. Jobb szeretnék tisztán látni és ezúttal tényleg nem a külsővel, hanem a valódi belsővel foglalkozni. Mert egy éttermet érzésből kell vezetni. Érzés után dolgozik a szakács, dolgozom én. Ezek meghatároznak minket, és segítenek eligazodni ebben a gubancos világban. Okozhatnak nehézségeket, de ugyanakkor segítenek is minket. Szeretném a reklámban azt a bizonyos érzést visszaadni, amit maga a hely ad. Noha ez nem sikerülhet, azért az a bizonyos 60-70 százalék ott van. Ha azt elérem, akkor sikeres lesz a film és az étterem is. Ebben az esetben, pozitívat alkothattam. Idejönnek az új vendégek, és a lehető legnagyobb megelégedésük után elmesélik ezt másoknak is. Több és több forgalma lesz a helynek. Arról már nem is beszélek, hogy ha éttermet reklámozok a neves és gazdagabb barátaim, ismerőseim közül is ellátogatnak arra a helyre. Mert amivel én foglalkozom, az valóban különleges. De, ez már csak a bónusz lenne az ittenieknek. Hab a tortán.


×478× ×Dangerous× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 11:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 712
Szó nélkül jövök el a bárgyún vigyorgó és meglehetősen furcsán viselkedő kolleginák mellett. Nem, nincs türelmem ma már ahhoz, hogy a  fiatal fruskák mitől vannak így kifordulva önmagukból, meg nem is igazán érdekel. Ők nincsenek úgy elhavazva, mint én. Így a titokzatos rózsaküldő vendég felé veszem az irányt. Nem tudom ki lehet, de akárki is jutott eszembe lehetőségként...hát alaposan megdöbbentem, mikor rájöttem, hogy nem az vár, akire első körben gondoltam. New York. Magamban csak így hívom, mióta elment két napja, és tekintve, hogy tobbet jár a gondlataim közt, mint az étterem, a dolgozók, az étlap és a tulajdon magánéletem, ami jelenleg ugyan egyenlő a nullával, de attól még van...ez igen tetemes mennyiségnek minősül. Nem néz felém...megint. Közelebb megyek, magabiztosan, feszesen, úgy, ahogy eddig nem látott. Akkor este nem voltam felkészülve, és elbuktam. Csúnyán lealázott, és az önbizalmamnak nem tett jót az sem, hogy Marco másnap leordította a fejem, akkor sem, ha tudom, hogy igaza volt. De a fene nagy büszkeségem...
Leülök, épp vele szemben, s bár mosolygok rá, hisz Ő a vendég, én pedig aki a vendéglátó, de megtartom a távolságot. Nem, Amanda Blacket, nem lehet a földbe döngöli. Nem, többé nem hagyom. Ám meglepő módon, még arra sem méltat, hogy rám nézzen, miközben leülök. Ismét mínusz egy pont. Csak akkor figyel rám, mikor hűvösen köszöntöm, és kíváncsi tekintetemmel pásztázok végig rajta, majd állapodok meg tekintetében. Más. Most kifejezetten más, és ahogy beszél, egyre inkább figyelek fel erre. Most mosolyog, a hangja is kedvesebb. A ruházata is egyszerűbb, már nem tűnik ki a tömegből annyira, bár még mindig körbeveszi az a furcsa vibrálás, amit nem tudok hova tenni. Hallgatom, ahogy megdicsér, majd indokolja a saját múltkori viselkedését.
- Köszönöm, Ön igazán kedves, és értékelem a kitartását. Ahogy a rózsákat is. Gyönyörűek, köszönöm.- biccentek egy aprót, s attól, hogy tudom, a tőle elhangzott bók csupán formalitás és hamis, attól még ha tudnék, kissé elpirulnék, így most csak pillanatra sütöm le a szempillám, majd újra rá fókuszálok. Nem vagyok őszintétlen, valóban értékelem, hogy visszajött, bár nem vagyok benne biztos, miben is olyan kitartó. A reklámban, vagy abban, hogy még jobban a földbe döngöljön?
Mosolya őszintének tűnik, és a szavai is, hisz egyszerre dicsér, és mégis megfed, mert nem voltam őszinte, bár az talán eszébe sem jut, hogy emlékezzen arra, mit mondtam akkor. Hogy alig öt perccel az előtt tudtam meg ki jön és miért, és egy ilyen tárgyalásra az ember azért azt gondolom legalább némileg felkészül.
- Újrakezdeni? Hát ezért jött vissza? Épp hozzám, a kisvárosi étterem reklámja miatt? - kérdezem, s egyre jobban kezdi felkelteni a kíváncsiságomat. Miért? Nagyvárosi nagymenő. A lányok cikkcakkban pisilnek utána, megrendelést, megrendelés után mond vissza, mások szerint, persze. Mégis visszajön, két nappal az után, hogy szó nélkül itthagyott? Nem értem...
A szavak pedig, amiket mondatokká fűz, magyarázatot is adnak a kérdésemre, ahogy elmagyarázza nekem a művészlélek pillanatnyi kirohanását, ezzel magyarázva azt, hogy faképnél hagyott. S miért? Akkor azt hittem, csak szórakozott velem, velünk, a gyermekemmel, ami az étterem. De a jelek szerint tévedtem. Egyszerűen csak...ilyen hangulata lett? Azért az igencsak megüti a fülem, hogy MÁSOK szerint nem kéne velünk foglalkoznia, azt pedig igen pozitív dolognak tartom, hogy mindezek ellenére mégis visszatért. ok, na jó, ez plusz öt pont, nem ugrál úgy, ahogy mások fütyülnek.
Csak némán figyelem, ahogy közelebb hajol, s rám mosolyog. Hófehér fogai villannak, tekintete áthatóvá válik. Hallom a szívverését, az illata az érzékeim tartják fogva, tekintete az íriszeim bilincselik meg, s rádöbbenek, ez a pasi valóban nem kispályás. Mélyet sóhajtok, s pislogok párat. Oké, ha így néz...nem..így nem lehet koncentrálni. Kérdésére, hogy hajlandó vagyok-e újra kezdeni, pedig én gondolok egy merészet. Drámaiságot akar? Hát megkaphatja. Ajkaimra egy pillanat erejéig huncut mosoly kúszik, majd újra elkomorulok, s felállok az asztaltól, és hátat fordítva neki, két lépést távolodok. Majd ugyanazzal a lendülettel, vissza is lépek, ajkaimon széles, kedves mosollyal, és felé nyújtom a kezem. Ha már dráma, ha más tiszta lap, akkor így teljes a kép, nem?
- Üdvözlöm, Uram, a Santa Lucia Ristorante-ban. A nevem Amanda Black, én vagyok az üzlet tulajdonosa, minden bizonnyal a reklámfilm miatt érkezett. - mondom, és rámosolygok a tőlem telhető legbájosabban, s igazán, igazán élvezem ezt most. Újrakezdés. Igen, ez tetszik. Ha Ő törli azt az estét, vagy legalábbis egy részét, akkor én is hajlandó vagyok megnyomni a reset gombot. Most rajta áll, hogy reagál. Elmegy, vagy marad.




A hozzászólást Amanda Lusie Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 25, 2015 4:02 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 10:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

Figyelem a járókelőket, míg elmémben valahol Olaszországban járnak. Újra felidéztem azt a kellemes kiruccanást Európába. Azokat az illatokat, ételeket és az embereket. Teljesen belemerültem a gondolataimba. Olyannyira elvesztem a fejemben megbúvó emlékekben, hogy észre sem vettem az asztal felé közelítő Miss Black-et. Az asztalnál való helyfoglalása sem kelti fel figyelmem. Ellenben szavaival. Hangjára csak pislantok egyet és az utcáról a barátságtalanság felé fordítom fejemet. Hiába minden szava. Arcomon egy hatalmas, széles mosoly jelenik. Kedves, barátságos és mindenek előtt őszinte. Minden gondot elűző nagyságával elhárítom a felém küldött ellenszenvét.
- Szép napot, Miss Black. Ragyogóbb, mint legutóbb. Kérem, bocsássa meg múltkori viselkedésemet. A legtöbben el sem jöttek volna. A maga bizonytalanságának a fele is elég lett volna a nyúlcipőjük felvételére. Én kitartóbb vagyok. - dőltem hátra utolsó mondatomnál. Hangom teljes mértékig barátságos volt, mintha csak arról beszélgetne két barát, hogy a kék vagy a sárga virág a szebb. Igyekeztem ezt a stílust is felvenni, miközben a tisztelet adta udvariasságot és finom magázódást fenn tartottam. Kellemest a hasznossal. Nekem mindig is érzékem volt a szöges ellentétek tökéletem összhangra hozatalához. Ezt mindig is szerettem magamban. Többek között kiemelt az átlagos művészek sorából - Érzékeltem a helyzet drámaiságát, és mint művész, nem hagyhattam elveszni. Noha, eszem ágában sem volt elmenni. Sértő volt a bizalmatlansága, de értékelem az őszinteséget. A bátorsága, amit akkor mutatott mellé... meggyőző volt. Reményeim szerint mindezek ellenére hajlandó nyitott maradni, és ezúttal teljesen őszintén viselkedni. Mit gondol, van esély a korábbiak félre tételére és hajlandó újra kezdeni ezt a megbeszélést, vagy teljesen felesleges itt maradnom, ahogy azt mások is mondták már? - próbálok ugyanolyan barátságos maradni, mint ahogy elkezdtem, de ilyen szavakat nem tárgyilagossá tenni igen nehéz. Előrébb dőltem és feltettem kezeimet az asztalra, hogy alkarjaimra támaszkodva mélyen a nő szemébe nézhessek és tényleg rámosolyoghassak.
- Tudja... csak a belbecs számít, nem a külcsín. A legutóbb mindketten hibáztunk. Most, egyszerű embernek öltöztem. Szeretném, ha látná, nem viszem magammal New York-ot mindenhová. Los Angeles-t egyébként is jobban szeretem. - nevetem el magamat az utolsó szavaimon - Újra tudjuk kezdeni ezt a megbeszélést? - tettem fel az utolsó kérdést komolyan. Arcomon az apró, gyermeki remény látszott a barátságos őszinteség mellett. Az a bizonyos apró nézés, amit mindenki csak úgy hív; kölyök kutya szemek. Noha nem pitizni jöttem ide. Nem kéregetek, és a vagyonom szempontjából tökéletesen lényegtelen sikerül-e ez a reklám vagy sem. Az már egészen más, hogy nem vagyok sznob állat, aki a szegénybe belerúg. Nem, én kezet nyújtok annak a szerencsétlennek. Talán most is ez a helyzet. Vagy, túlságosan is a szívemhez nőttek az olaszok. Nem tudom. Na, Amanda, belém rúgsz ahogy azt megérdemlem a múltkori után vagy észre veszed, hogy ma nem az a nap van és hátra hagyod a múltat? Gondold meg, még egyszer nem jövök vissza.


×457× ×Dangerous× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 8:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 1443
Megjátszom magam egy ideig, de nem vagyok valami jó benne. Azt már ügyesen titkolom el bárki elől, hogy vámpír vagyok, de...de egyébként nem vagyok valami nagy színész, és nem is szeretek színészkedni. Az egész életem nem állt másból, mint hazugságokból. Hazudtam itáliában, hisz vadásznak neveltek, amit nem mondhattam el senkinek. Hazudtam ugyanezért Amerikában is, és egész életemben, s miután átváltoztam ezt még magasabb szintre kellett emelnem. De egy bizonyos pont után elegem van már a hazugságokból. Lehet akármennyire kicsi, nekem elég volt. Épp ezért váltok arculatot. Őszintének lenni pedig nem is annyira egyszerű, mint hinnénk, hisz az erre adott válasz kétesélyes. Én reménykedek benne, miközben őszintén elmondom a reklámhoz és ehhez az egész őrülethez való kapcsolatomat, hogy Mr. Herondale megértő lesz irányomba, hisz az imént mintha kissé megváltozott volna. A beképzelt, gőgös kifejezés az arcán egészen barátságossá vált, s ez felbátorított. Figyelem, ahogy miközben beszélek, leteszi a kanalat. Arcáról semmiféle érzelmet nem tudok felmutatni. Sem haragot, sem megvetést, sem elismerést. Semmit.
Mikor azt mondja, nem szükséges, és felemeli a kezét, először nem értem. Mi nem szükséges? A jeges, rémisztően rideg és szenvtelen hangja a szívemig hatol, és hamar rájövök, hogy...tévedtem. Nincs benne emberség, ez is csak egy felfuvalkodott, beképzelt nagymenő, aki azt hiszi, körülötte forog a világ. Mégis magam hibáztatom. Hibáztam, és fizetek érte, vagyis nem én, hanem majd az étterem. Kétségbeesésem ugyan nem mutatom, de azért szomorúan, dühösen, csalódottan és rémülten figyelem, ahogy még a levest is otthagyja, majd feláll, és őszinteségemet megköszöni. Döbbenten pislogok, szólni nincs erőm, s mire észbe kapok, már elköszön.
- Én...köszönöm...visz...viszlát. - mondom halk, elfúló hangon. Az első megbízásom, az első komoly tárgyalásom, és...elbuktam, mert a tárgyalófél egy pöcs, én meg egy rakás bénaság vagyok. Pont úgy, mint ahogy sejtettem. Pont úgy, ahogy vártam, és pont úgy, ahogy a többiek nem. Nem nézek utána, csak pár pillanatig lehajtom a fejem, visszanyelem a könnyeim, a szégyenem bizonyítékait, majd felállok, és lassan a tányérja után nyúlok, hogy leszedve az asztalt a konyhába menjek. A többiek izgatottan toporognak az ajtóban, s a leglelkesebb lány, Nancy a karomba kapaszkodva pislog fel rám.
- Uram Atyám! Kérlek, mondd, hogy sikerült! Mondd, hogy Adrian Herondale itt fog forgatni! Légyszilégyszilégyszi, ő a kedvencem, megőrültem érte abban a műsorban, minden dalát kívülről fújom! - majd már hallom is a másik lányt, a hangja szinte sikoltás- Én is, a legszexisebb pasi, akit valaha láttam! Minden képe kint lóg a falamon! A hangjától elalélok.... Ugye még visszajön???
Magamra erőltetek egy halvány mosolyt, és bűnbánóan pislogok a társaságra. De nem mutathatom ki, hogy mennyi minden kavarog most bennem.
- Még tárgyalunk vele. Most menjetek, Kedveseim, lassan zárunk, és ha jól látom, a cukortartók kifogytak, a szalvéták pedig nem fogják magukat feltölteni. - mondom, majd mielőtt Nancy kikapná a kezemből a rendező tányérját, megcsóválom a fejem. - Ugyan, kedves, majd én elintézem, hagyd csak. - mondom, bár a fejemben inkább az jár, jobb, ha én intézem el, mintha Nancy oltárt emelne egy tál levesnek és egy ezüstszín kanálnak, vagy addig nyalogatná azt a nyamvadt evőeszközt, míg már akár esküvőt is rendezhetnénk nekik. Így átvágok a kissé döbbent, kissé csalódott, de pár perc után újra izgatottan csacsogó társaságon, és a fehér mosogatóhoz megyek. Elég távol tőlük ahhoz, hogy ne hallják, hogy mit csinálok.
- Légyszíves, menj, és nézz ki, elment-e már az utolsó vendég is, és ha igen, akkor szólj Sebastiannak, hogy bezárhat, mára végeztünk. Aztán a zöldséges hűtőben kicsit össze kéne pakolni gyorsan, hajnalban érkezik a friss áru. Köszönöm, drágám. - mondom csendesen, és már látom is, ahogy a kézilány egy mosoly után megsimogatja a vállam, majd eltűnik. Így én tudok a mosogatásra koncentrálni. Felgyűröm a felsőm ujját könyékig, majd a leves maradékát szomorúan a maradékos vödörbe öntöm, s ez után elmerítem a tányért a vízben. S miközben mosogatok, egyik tányért a másik után öblítem, és az evőeszközöket is erre a sorsra juttatom, újra végig gondolom magamban azt, mi történt az imént. A csalódottságom pedig könnyebb úgy elviselni, ha dühös vagyok. Olasz vérem nem hazudtol meg, pillanatok alatt már folynak a könnyeim, s minden szavam vagy mondatom után csattan valami, csapódik egy kanál, egy tányér, vagy fröccsen a víz.
- Fottiti! Che stronzo! Quello che un cazzata! Mégis...mi a fenét képzelt ez magáról? Hogy az a magasságos lópikula rúgja meg! Micsoda egy gőgös, beképzelt seggfej! Idejön, elhiteti velünk, hogy megkaphatjuk a munkára, erre csak játszik velünk, mint macska az egérrel. Che stupido! Még ilyet?! Ráadásul...NEM ETTE MEG A LEVEST!!!!!! Ahhh, micsoda egy barom!- s talán ez a legrosszabb, amit tehetett. Jó pár percig sírok a dühtől, a csalódástól, s csak az egyik szakács zavart köhintésére pillantok fel, mikor azt kérdezi, mi legyen a rendező által kikért főétellel és desszerttel. A mosogatás kész, már csak fel kell seperni és mosni. Sóhajtva megtörlöm a szemem, rámosolygok türelmesen, majd otthagyom a mosogató részleget, hogy becsomagoljam az ételt, és odaadjam annak, aki szívesen hazavinné, s neki álljak a napi zárásnak.....

*Másnap*


A zárt irodaajtó előtt a személyzet egy része döbbenten hallgatózik, s nem kell megerőltetni magukat. A kiabálás, amit a bent tartózkodó nő és férfi művel, elég jól kihallatszik.
- Che? Perche? Come hai potuto fare questo?
- Perdonami! Marco, én nem akartam! Én csak elmondtam, és...egyszercsak felállt, és elment. Mégis mit tehettem volna? Rohanjak utána?
- Sí! Azt kellett volna! Rácsimpaszkodni a lábára, könyörögni térden állva! Tudod mi mindent megmozgattam, hogy idejöjjön? SOHA nem megy ki sehová, még New Yorkban sem, mindig hozzá mennek! Ez a pasi egy rohadt szupersztár, Amanda, nem egy mezei senkiházi rendező! Egy igazi étteremvezető...
- Mondd csak ki! Mondd ki, hogy szart sem érek, és hogy el fogok bukni, Marco, mondd ki! Mondd ki, hogy egy igazi étteremvezető lett volna annyira jó, hogy az ujja köré csavarja pár perc alatt. Mondd csak ki, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok!
- Amy...aspetta....Én nem ezt mondtam....
- Nem is kell...már én is tudom....
S nyílik az ajtó, hogy a dolgozók sürgős munka után nézzenek....


*Újabb nap*

A déli csúcs. Alakul a vendégsereg, egyik asztalhoz ülnek le a másik után. A konyha teljes kapacitással pörög, én azt sem tudom merre vagyok arccal.
Zavartan meredek a szállító által az orrom alá dugott papírlapra.
- Remek, akkor holnapra elküldöm a visszárubizonylatot, és akkor ezt oda kéne lepakolni. Köszönöm. - mutatok az egyik helyiségre, majd aláfirkantom a papírt, és megragadva az egyik nehéz ládát a helyére viszem. Erőlködést mímelek, ami persze csak megjátszás, de így nem fognak gyanút. Épp az egyik ládára pakolom rá az uborkát, mikor hallom a pincér hívó szavát. - Itt vagyok hátul! Gyere csak! - kiáltok ki, majd nagyot fújtatva megállok, és mégis úgy döntök, hogy elébe megyek az engem kereső munkatársnak, miután útjára engedem a szállítót. Az összekötő folyosón találkozunk össze, s döbbenten látom, hogy ki sem látszik egy óriási rózsacsokor mögül.
-Ezt önnek küldik, asszonyom. Az úr annyit üzent, hogy a tizenhetesnél várja önt. - mondja, majd kérdezés nélkül nyomja a kezembe a csokrot, s már tűnik is el. Zavartan topogok pár pillanatig, majd az irodába sietek, s vázába rakom a csokrot. Észreveszem közben a kis kártyát. Elolvasom, s nem értem. Kezdhetjük elölről? Zavartan pislogok párat, és nem tudom helyrerakni a dolgot. Mégis, ki akar újra kezdeni velem bármit is? Talán Marco? Neeem, Marcoval reggel találkoztam, most pedig áruért ment, meg elhozni az abroszokat a tisztítóból. Biztos nem ő. Akkor...talán a vendég, aki tegnap a vezetőt kérte, és röhögőgörcsöt kapott, mikor megtudta, hogy én vagyok a tulajdonos? Nem, ötletem sincs, ki kereshet, így a vázát elhelyezem az asztalon, majd a mosdóba megyek, és kezet mosok. Közben szemügyre veszem a RUHÁZATOM és a SMINKEM. A hajam most feltűzve hordom, csupán néhány tincs keretezi arcomat.
Kilépek a mosdóból, majd az étterem felé indulok.
- Az asztaloknál leszek, ha kellenék. - szólok oda a főpincérnek, majd ki is lépek az ajtón. Végignézek a termen, s egyvalami tűnik fel. Nancy és Samanta, akik izgatottan, bárgyú vigyorral sürgölődnek a bárpult mögött. Egy pillanatig értetlenül figyelem, hogy Nancy ugyanazt a poharat törölgeti el újra és újra, mert mindig visszateszi a vizesek közé, Samanta pedig sűrűn pislogva bámul az ablakok felé, csábítón rebegtetve szempilláit, de aztán úgy döntök, nincs már ahhoz türelmem, hogy megkérdezzem mégis mit művelnek. Helyette csak kihúzom magam, megigazítom a névtáblámat, majd a kijelölt, ablak melletti asztal felé indulok, s mikor meglátom, ki vár....
- Ó, hát ez remek...- forgatom meg a szemeim, majd megemberelem magam, s pókerarcot öltve lépek az asztalhoz, s direkt nem várva a hívó szóra, sem arra, hogy újra meg tudjon alázni bármilyen módon, kihúzom a széket, s leülök.
- Üdv, New York. Miben állhatok a szolgálatára?  Hozathatok esetleg valamit inni? Esetleg egy finom levest? Alessandro ma csodás Minestrone-t készített. - kérdezem mereven, de kedves hangon, s magamra erőltetek egy mosolyt, bár legszívesebben belefojtanám a múltkor kikért majd kiöntött levesének a maradékába. Kíváncsian pislogok rá, s már nyoma sincs rajtam a két nappal ez előtti zavartságnak, elveszettségnek. Most dühös vagyok, s ha dühös vagyok....veszélyes.




A hozzászólást Amanda Lusie Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 25, 2015 4:03 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 7:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

Jóízűen fogtam hozzá. Mindenhez. A leveshez, a feladathoz és a nőhöz is. Még ha első pillantásra nem is tűntem annyira barátságosnak. Tagadhatatlanul meghatároz minket az honnan jöttünk, hogyan éltünk és kik vettek körül minket. Ez most is látszott. A szigorú és komoly tehetős emberből visszavettem, mikor láttam a fiatal nő elveszettségét. Félre söpörtem azt a majmot, aki csak a nagyvárosi sznob köröket képes lenyűgözni ezzel a viselkedéssel. Ahogy elnéztem az étterem tulajdonosa is megkönnyebbült. A közöttünk lévő nagyfeszültségtől levertük volna a biztosítékot, ha így mennek tovább a dolgok. Nekem is jobban esett, hogy őszinte mosolyommal enyhíthetek a nő zavarán. Illetve, örültem az álarctalanságnak is. Meghozták az előételt. Tökéletesen passzolt a helyhez és az elképzeléseimhez. Segített élvezni az íz világot és a munkámhoz is rengeteg ihletet tudtam meríteni. Ezenfelül előhozott belőlem néhány kedves és szép emléket. Egyszer jártam Olaszországban. Megkedveltem azt a helyet és a nyelvet. Az ételeiket annál inkább. Valahol ez a gondolat motoszkálhatott bennem, amikor elvállaltam, hogy idejövök. Az ételek ízére való kíváncsiságomról meg ne is beszéljünk. De, ezt az információt egyenlőre nem osztom meg a Kisasszonnyal. Hadd legyen kellemesebb és jobban időzített meglepetés, a nap végén.
Elképzeléseim bevezetője után Miss Black egyetértően nyugtázta szavaimat. Amit utána tett egy kissé meglepett. Félúton volt a kanál a számba, már én is közelebb hajoltam, mikor halkan puffant a nő tenyere az asztalon. Felpillantottam. Lassan engedtem vissza a kanalat a levesbe. Figyelmemet a hosszú monológnak szenteltem és a kék szempárnak. Nem vágtam a szavába. Meghallgattam minden egyes mondatot, szót, hangot. A legvégére teljesen elkomolyodtam és pókerarcomról semmit sem lehetett leolvasni. Befejezte. Egyik kezem felemeltem, mellmagasságba. Nyitott tenyeremet a nő felé fordítva. Eljött az ideje, hogy én is mondjak valamit.
- Nem szükséges. - szólaltam meg vérfagyasztóan komoly és jeges hangon. Leengedtem a kezemet és változatlanul folytattam - Köszönöm, hogy megtisztelt őszinteségével. - ugyanaz a ridegség, mint korábban. Csak ez most rosszabb. Nem mondok egyebet, csak finoman megtörlöm ajkaimat a szalvétával. Felállok az asztaltól és...
- Viszlát. - vetem oda ezt az egy szót. Ugyanolyan határozottan megyek a kijárat felé, mint amikor jöttem. Kilépek az ajtón, beülök a kocsimba és felbőg a motor. Arcom változatlanul komoly és érzelemmentes. Kiállok a helyemről. Visszamegyek a hotelbe, a lakosztályomba. Megsimogatom Akira feje búbját és leülök a laptopom elé.
***2 nappal később***

Hanyatt dőlve fekszem az ágyon. Ami azt illeti még le sem vetkőztem. Túl sokáig voltam ébren a múlt éjjel. Addig nyomogattam a lap topot, amíg el nem aludtam. Arra ébredek, hogy a kutya nyalogatja az arcomat. Grimaszolva és morogva adom tudtára elég lesz. Csak nem hagyja abba. Egyik kezemmel arrébb tolom, és... lefordulok az ágyról. Nem ez volt a célom, amikor úgy döntöttem, felkelek, de ez is megteszi. Nagy nehezen feltápászkodok a földről és... hát, a fürdőig már nem jutok el. Akira, a nagytestű és igen nagy bundás kutyám terít le. Játék idő lenne? Nem bánom. Kötelet húztunk, birkóztunk és jól elszórakoztunk, amíg rá nem néztem az órára. Délelőtt 11. Te jó ég! Elsietek a fürdőszobába. Lezuhanyozom, fogat mosok, beállítom a hajamat, illatosítok és még ki tudja mi a fenét csinálok odabent közel másfél órán keresztül. Egyet bizton állíthatok, nem smaciztam a tükörrel! Sikeresen felfrissítettem magamat, és a fekete mellett adtam más színt is a hajamnak. Noha, a borotválkozás a mai napra lemaradt. Üsse kavics, ez legyen a legnagyobb gondom ma! Jó kedvűn tértem vissza az előszobába, ahol Akira sunyi tekintettel várt rám. Nem, ma már nincs több játék.
- Mit gondolsz, jól nézek ki? - kérdeztem lakótársamat, aki csak elhalkuló morgással és felre billentett fejjel jelezte: Most komolyan engem kérdeztél erről? Elmosolyodva fordultam el a tükörtől és adtam egy puszit a homlokára - Drukkolj!
Ezzel nyugtáztam a búcsúzásunkat, na meg egy "Sietek vissza!" szöveggel és már kint is voltam a hotel folyosóján. Túl sokáig aludtam. Nem kellett volna annyit beszélgetni a titkárnőmmel a New York-i helyzetről. Ha jól számolom az időmet, körülbelül egy órára vagy fél kettőre érek abba az étterembe, ahol pontosan kettő nappal ezelőtt jártam. Mostani, egyszerűbb ruházatom és külsőm nem arról a sznob parasztról árulkodott, mint aki akkor voltam. Igazából megfordult a fejemben, még akkor, hogy nem megyek el és kedves leszek, de a drámai érzékem nem engedte. Azt súgta, hogy menjek el. Ha jobban belegondolok a többi hozzám hasonló ügyesebb rendező el sem jött volna. Ha mégis, pontosan egyetértene a cselekedetemmel. Ellenben a jelenlegi helyzettel.
Gyalog mentem. Útközben megálltam egy virágárusnál és a klasszikus ajándéknál maradtam. Nem tudom mit szeret Miss Black, de ennek mindenki örül. Vettem egy hatalmas, gyönyörű csokor vörös rózsát és egy kártyát hozzá. Bele írtam: Kezdhetjük elölről? Ezzel az ajándékkal mentem be az étterem ajtaján. Megkértem egy kis plusz juttatásért cserébe az engem fogadó fiatal srácot, hogy vigye be a konyhába és adja oda a tulajdonosnak. Ha kérdezi, csak annyit mondjon melyik asztalnál ülök. Figyeltem, ahogy a fiatal eltűnik az ajtó mögött. Én pedig helyet foglaltam egy ablak melletti, szokványos asztalnál. Levettem a napszemüvegemet és az asztalra tettem. Utána kifelé összepontosítottam a figyelmemet. Az utcán sétáló embereket figyeltem, miközben vártam.


×821× ×Dangerous× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 6:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 1131
Leülve az asztalhoz idegesen tördelem az ölemben a kezem. Nem vagyok hozzászokva ehhez. Én nem így nevelkedtem, bár az életem nem volt épp egy nyugodt vidéki idill. Megjártam a fél világot, elhagytam itáliát, vadásznak nevelkedtem, egy gyilkológépnek, és tulajdonképp árva voltam. Aztán vámpírrá váltam. S most...most, alig néhány évvel azok után, ami hat embernek is sok lett volna, próbálok révbe érni. Célt találtam az életemnek. Célt, amivel kicsit honorálhatom azt a sok-sok időt, energiát, amit Francescotól és a családjától kaptam. Emléket állítok neki, Luciának, a testvérétteremnek, aminek képe a bejárattal szemben lóg egy festményen. Emléket a sok törődésnek, amivel megőriztek annak, aki vagyok. Hogy nem váltam mégsem azzá, amivé neveltek. Hogy nem gyilkolok, csak mert én eldöntöttem, hogy a vámpírok rosszak, az emberek meg jók, mint ahogy a vadászok teszik évszázadok óta. Én nem akarok ezzé válni. S hiába haltam meg, hiába törte Adam darabokra a szívem, csak szeretnék...nyugalmat. Biztonságot. Évek óta most érzem először igazán felnőttnek és önállónak magam.
De mindettől függetlenül a tárgyalás még mindig nem az én asztalom. A kimért hangnem, amivel beszél hozzám, az, hogy rám sem pillant, hogy olyan magasról tesz látszólag arra, hogy mit szólok bármihez is, feszültté tesz. Az vagyok, eléggé ideges, nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Magabiztosan irányítom a konyhát, a pincéreket, a takarítást, a könyvelést. Az árukat profikat megszégyenítő módon vagyok képes válogatni, de a reklám...azt sem tudom, eszik-e vagy isszák. vagy ugyan tévém, de...azt hiszem még csak ki sem csomagoltam a dobozából, tulajdonképp azt sem tudom működik-e. Nem nézek reklámokat, sem filmeket, sem vetélkedőket, sem híradót...én csak dolgozok, és megpróbálom a legmesszebb elkerülni a nővéremet, ami szerencsére eddig nagyon jól megy. Leülök, bemutatkozok, és megkérdezem, kér-e valamit, de csak kicsit, elegánsan felemeli a kezét, s közli, nem szükséges a közbeavatkozásom. Nincs menekvés, pedig úgy szerettem volna felpattanni, és eltűnni a konyhában. Talán lett volna lehetőségem kicsit rendezni a gondolataim, de nem, esélyem sincs, hát a fenekemen maradok. Igyekszem magabiztosságot sugározni, bár a megjátszás sosem volt az erősségem, de nem akarom, hogy ha rám néz, egy riadt kislányt lásson. Mikor azonban a véleményem kérdezi...ha dobogna a szívem, most megállna. Az tuti. Hebegek-habogok, azt sem tudom, hirtelen fiú vagy-e, vagy lány, csak azt tudom, hogy Marco ezért halál fia, a lávalapon fogja végezni, most viszont csak zavartan pislogok. A föld alá süllyednék szégyenemben. Ó, királyságom most egy hirtelen sürgős telefonért, vagy azért, hogy felrobbanjon valami a konyhában!!!! De semmi. Sehol Marco, sehol egy mentő gondolat, mintha az agyam is kimenőt kért volna, a feszültség bennem pedig már olyan szinten vibrál, hogy azon csodálkozok, hogy nem kezdődött még tőlem földrengés. Mégis, mi a fenét mondjak most? De szerencsém van, mert a pasas vagy megunta a várakozást, vagy csak észrevette, hogy totális kék halálom van a fejemben, és nem azért mert a rossz viccekkel megegyezően nekem is szőke a hajam, hanem azért, mert nem értek a dologhoz. Én pedig okoskodni nem szeretek. Mikor mosolyogva azt mondja, van néhány ötlete, arcvonásaim megváltoznak. Huh, ez necces helyzet volt. Így hálás, megkönnyebbült mosolyt küldök felé, és érdeklődve hallgatom, ahogy már kicsit enyhültebb, nem olyan merev hangon, és kedves mosollyal magyarázza az általa kitalált reklám részleteit. Érdeklődve figyelem, most kicsit mintha nem lenne olyan...New York. Igen. most, így mosolyogva látni, ezzel a kedves hanghordozással már kicsit szimpatikusabb, annak ellenére, hogy az első pillanattól kezdve megállapítottam, hogy klasszisok választanak el bennünket a megnyerő külsőt osztályozó ranglétrán. Ő egy erős harmincas a tízből, én jó, ha a kettőt megütöm. De nem is ez a lényeg. A pincér időközben kiér, és a levest leteszi a vendég elé. gyönyörű tálalás, az illata ínycsiklandó, tökéletes, mint minden, ami Alessandro kezei közül kikerül. Mosolyogva figyelem Sebastian tökéletes kiszolgálását, majd diszkrét bólintással szempillám egyetlen, hosszabb lehunyásával, és egy finom mosollyal nyugtázom felé, hogy elégedett vagyok. Majd miután távozik, újra Mr. Herondale-re figyelek. Hagyom, hogy megízlelje a levest, és lehunyt pilláit meglátva finoman elfordítom a fejem, és az étteremből épp távozó, s köszönővendégek felé bólintok. Mosolygok, egyszerre azon, ahogy látom az elégedetten távozó, jóllakott négyfős társaságot, és azon, ahogy a nagy, New York-i rendező, a nagy híresség elégedetten ízleli az általunk felszolgált ételt. Büszke vagyok? Mérhetetlenül. De nem magamra, hanem a helyre, amit összehoztunk. Közösen. Én és a csapatom. Különben is, ha nem ízlene neki az, amit csinálunk, nem tetszene neki, hogyan hozhatna össze bármi olyat, ami pozitív lehetne? Ugyan már, lehetetlen.
De nem akarom az idejét húzni, sem a kedvét szegni, s bár legszívesebben hagynám enni, hisz munkával elrontani a kiváló ételeket szinte szentségtörés, de mégis, a szemem előtt lebeg, hogy meg kell nyernem a pasit magamnak. Vagyis..izé...magunknak. Az étteremnek. Nem nekem.
- A reklámalap tetszik. Én is hasonlót képzeltem el... - bólintok,mintha tökéletesen tudnám, miről beszélek. Pedig nem, bár a szavai nyomán elképzelt képek igencsak tetszetősek. Vizuális alkat vagyok. De akkor sem vagyok őszinte, és ezt nem szeretem. Így egy pillanatra elgondolkozok, és úgy döntök, őszinte leszek. Így két kezem az asztalra teszem, s kissé előrébb hajolok, komolyan pillantok a szemeibe. - Na jó, Mr. Herondale, őszinte leszek. Semmit nem képzeltem el, még csak ötletem sincs, hogy épülhet fel egy reklámfilm. Azt is sajnálom, ha eddig más hitben hagytam, én nem vagyok egy kifejezett művész lélek, bár értékelek minden kreativitást.  - kezdek bele, majd megszokásból nagyot sóhajtok. Most muszáj vagyok elővenni a vezető énem, mert ha tovább játszok, bele fogok bukni, és nincs nagyobb szégyen, mint belegabalyodni a saját hazugságaid hálójába. Én pedig hazudok már épp eleget, nem engedhetek meg magamnak többet. Így ráemelem kékségeim, és komoly, de kedves hangon folytatom. - Őszintén szólva, mindössze öt perce tudtam meg, hogy Önnel lesz találkozóm, és azt is, hogy miről fogunk beszélgetni. Nem tudom mit kellene tennem, sem azt, mit kéne mondanom, életemben nem forgattam reklámfilmet, nem törtem színészi babérokra. Van egy tévém...fél éve nincs még a dobozából sem kicsomagolva, szinte állandóan dolgozom itt. Én bízom az Ön szakértelmében, bár- és ezt kérem ne vegye tiszteletlenségnek- egyetlen munkáját sem tudnám felemlíteni, mert most hallottam Önről először. Nekem az alap, amit elmondott tetszik, el tudnám képzelni, hogy leforgassuk, a többit pedig önre bíznám, bármit találjon ki, nyitott vagyok a dolgokra, ha valamivel nem értek egyet, úgyis szólok. Én a konyhában és az étteremben mozgok otthonosan, nem a filmek és a reklámok világában, és ezt meg is szeretném hagyni így, ha nem probléma. Ha így megfelel, nekem jó, amennyiben nem, megértem, és ez esetben köszönöm, hogy idefáradt, a vacsoráját, a hotelszámláját és az utazásának és az idejének a költségeit pedig küldjék el, természetesen ezeket én állom. Nos? - kérdezem, s kutató tekintetem az övébe fúrom. Ha nem jön be, majd holnap felelek Marco előtt, de nem akarok tovább játszani, sem tettetni azt, aki nem vagyok. Én csak egy egyszerű lány vagyok, aki szeret sütni és főzni, szereti azt, amit csinál, még akkor is, ha a lehetőséget, mint égi ajándékot kapta, talán mintegy kárpótlásként azért a szenvedésért, amit már át kellett élnie.




A hozzászólást Amanda Lusie Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 25, 2015 4:05 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

Amint beléptem az étterem ajtaján már tudtam. Egyszerre megcsapott az olasz ételek illatának kellemes egyvelege. Körbe pillantottam és pozitívan nyugtáztam magamban az elismerést. Hangulatos. Egyszerű, mégis impozáns! A külsőségek tökéletes összhangban vannak mindazzal amit az emberi érzékekkel fel lehet fogni. Egyszerűen tökéletes. Előkelő és vonzó a vagyonosabbak számára is. Mindemellett a szegényebb réteg is kedvét lelheti benne a bonyolultatlanságában. Szinte láttam magam előtt a konyhát, ahol a szakácsok és szakácsnők mesteri olasz szakértelemmel, örömmel, szívvel és mindenekelőtt nagy odaadással készítik el a jobbnál jobb fogásokat. A főzés is olyan, mint én. Talán ezért is szeretek étteremben enni. Szívvel és lélekkel kell főzni, mert ha nem így tesz a művész a tűzhely mellett állva, akkor a műve pocsék jelzőt kap. Én is ilyen vagyok. Nagy szenvedéllyel csinálom, amit. Ezért is olyan jó az alkotásom. Sokan ezt a lendületességet és kedvet szeretik bennem. Szeretem, a főzéstudomány művelőiben. Ez tette fel a pontot arra a bizonyos i-re. Eleve étkezni akartam, és amikor beléptem az ajtón ez az elhatározás olyan erős volt bennem, mint a toalett utáni vágy hashajtó után.
Levakartam a mosolyomat és felvettem a komoly, tárgyalóképes arcomat. Túlságosan is hozzászokhattam az előkelőségek és a vagyon környezetébe. Tudtam, hogy nem vagyok ideillő, de a szokás hatalma bizony nagy Úr. Megszoktam a befolyásos embereket, akik elvárják a komoly és tárgyilagos viselkedést. Ez mégis egy kisváros. Moderálnom kellene magamat. Igen, ilyesmin kattogott az agyamban lévő fogaskerekek egy része. A másik felét lefoglalta a munkám utáni szenvedély. Már alkottam is. Anélkül, hogy észre vettem volna.
Leadtam a rendelésemet a pincérnek. Várakozás közben sok minden történt velem. Pedig alig volt néhány perc az egész. Körbepillantottam az éttermen. Ihletet gyűjtöttem és kaptam. Alkottam, szórakoztam és pihentem egyszerre. Utána megérkezett a tulajdonos. Benső nyugalmam és jókedvem félre tettem, és a látszólag is komoly stílusomhoz felvettem a tényleges, belső komolyságot is.
- Nem szükséges, Miss Black. Már rendeltem. - feleltem a bemutatkozás után, felemelve tenyeremet az asztalról, hogy lazításra intsem. Ahogy végignéztem rajta szüksége lett volna egy kis borra. Lehetőleg olaszra. A benne rejlő érzéseket tökéletesen le tudtam olvasni az arc mimikájáról és a testbeszédéről. Ahogy beszélgetésre invitáltam, továbbra is üzleti komolysággal, egyre jobban meghűlt benne a vér. Kézzel tapintható volt az a negatívum, ami körülvett mindkettőnket. A véleményét kértem ki, egyfajta mentőövnek szánva. Ezzel is spórolva a felesleges holt szakaszokat. Nem jött össze. Kezdtem kapizsgálni mi van itt. Vagy nem készült fel a találkozásra, hiába tudott róla, vagy csak most ejtették bele a mély vízbe. Ahogy végignézek rajta, legyen bármelyik is a válasz, nem tud úszni. Ebben az esetben pedig nekem kell utána ugranom. Ki kell mentenem a tóból, mielőtt belefullad.
Eldobtam hát azt, ami nem teljesen én vagyok. Barátságos arcvonásaimat egy őszinte és még kedvesebb mosollyal erősítettem meg, miután csak hebegni-habogni tudott.
- Van néhány ötletem. - kezdtem bele barátságos és kedves hangnemben, hogy aztán magyarázni kezdjem nagyszabású ötletem egy apró kis részletét - Mit szólna egy sokkal inkább kisfilmre hasonlító reklámhoz? Bemutatni a hely különböző részeit. Néhány különlegességet, ami kiemeli a szürkeségből. Csendéletet tudok elképzelni, egy kis ízelítővel néhány csodásan kinéző és ízletes étellel. - magyaráztam magázódva, és mégis barátiasan. Alig tettem ki a pontot a mondat végére, pincérem meghozta az első fogást, a levest. Udvarias kérésére hasonlóan előzékenyen válaszolok.
- Köszönöm, de egyenlőre nem kérek egyebet. - néztem fel rá. Távozása után visszafordultam Miss Black felé. Belepillantottam a szemeibe, majd a levesem felé fordultam és megízleltem az első kanálnyi részét. Behunytam a szememet, és elismerősen bólintottam arcomon egy fél mosollyal. Az íze épp olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Ez az amit szeretek. Az odaadó munka édes gyümölcsét. Kinyitottam szememet, hogy ismét a tulajdonosra emelhessem.


×598× ×Dangerous× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 3:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 861
Marco kérlelhetetlenül indít el azon az úton, amire nem, és nem akaródzik rálépni. Ő a manager, én jobb szeretek a minőségi dolgokra figyelni. Az ételekhez szükséges alapanyagok beszerzésére, a tökéletes tisztaságra, arra, hogy Alessandro, az igen temperamentumos séf jó hangulatban legyen, mert akkor egyszerűen remekel, és kevesebbszer vágja hozzá a szakácsokhoz a serpenyőt vagy a fakanalat, sőt még nekem is tanít egy-két trükköt. Szerencsém van, kedves természetem, és igen rugalmas alkalmazkodásom könnyűvé teszi a nehéz helyzeteket, azt hiszem a dolgozók kedvelnek, és tisztelnek, annak ellenére, hogy némelyikük idősebb nálam. De senkivel nem vagyok tiszteletlen, senkit nem bántok, s ha valamit meg kell csinálni, sosem utasítok, mindig kérek, és megköszönöm. Alapvetően tisztelem a dolgozóimat, és fontosnak tartom, hogy örömmel jöjjenek be dolgozni, mert akkor a vendégekkel is így bánnak, s ez mindig jó visszhangot kelt. Francescotól ezt tanultam, az étterem pedig az ő emlékének állít tulajdonképpen emlékművet.
Be vagyok rezelve. kezem idegesen tördelem, ahogy fel-alá járkálok a konyha bejárata előtt, és próbálom rendezni a gondolataimat. Kétségbeesésemnél talán csak zavarom a nagyobb, de pár fordulás után úgy döntök, hogy ha valamit nem engedhetek meg magamnak még ebben a helyzetben sem, az az, hogy megvárassak valakit. Igen, én vagyok a vezető, tulajdonos, és előbb vagy utóbb szembe kell néznem a démonaimmal. Nem tudom kiről van szó, arról sincs fogalmam, tulajdonképpen mit is kellene kezdenem a helyzettel, de...Marco azt mondta, bízzam magam a férfira, ő majd tudni fogja, miről van szó. Így határozott léptekkel elindulok a kijelölt hármas asztal felé. VIP asztalunk, kiemeledik az egyik fal mellett, a legszebb rálátás az étteremre innen van. Innen látszik a bárpult, a borfal, a zongora, ahol a zongorista és az énekes szokott műsort adni a vendégeknek az arra megjelölt napokon. Ahogy közelebb lépkedek, észreveszem az asztalnál helyet foglaló alakot. Ezüstös árnyalatú öltöny, érdekes kiegészítők, hollófekete, divatosan nyírt haj. Az asztalra figyel, felém sem néz, és ennek valahogy most örülök. Annyira elüt ettől a helytől, a hangulattól. Olyan, mintha egy krómszínű ipari berendezést raknánk egy tanyasi konyhába, ahol csupa természetes felület van, régi, kopottas edények. Végignézek magamon. Szörnyen nézek ki. Hozzá képest mindenképp. A blúzom hirtelen úgy érzem nem elég fehér, a nadrágom és a felsőm nem elég fekete, a hajam nem csillog elég szépen, a szemem nincs eléggé kisminkelve, több szempillaspirált kellett volna feltennem. Idegessé válok, és nem értem miért, s ahogy mellé érek, s még csak fel sem áll, még jobban azzá leszek. Ó, Marco, csak kaparintsalak a kezem közé!! Épp megszólalnék, s felé nyújtom a kezem, hogy köszöntsem, mikor int, hogy üljek le. Pillanatra megmerevedek, de visszahúzom a barátságos kéznyújtást. Ha nem, hát nem.
- Köszönöm. - mondom automatikusan, majd észbe kapok. Miért is köszönöm meg, hogy megengedi, hogy a saját éttermemben leüljek a saját asztalomhoz? De lenyelem a büszkeségem, és..kussolok. Marco szerint a pasi egy géniusz, amihez eddig fogott, az arannyá vált, és eléggé...hogy is mondta? Kényes? Nem tudom, én nem ismerem, még csak nem is hallottam róla soha. Nem vagyok nagy tévénéző, minden percem munkával töltöm, csak annyit tudok róla, amit Marco elmondott., s ezek közé tartozik, hogy nem sérthetem meg, muszáj megnyernem. Így csak egy másodpercre lehunyom a szemem, aztán leülök.
- Üdvözlöm Mr....Mr. Herondale? Jól mondom? Szóval, üdvözlöm  a Santa Lucia-ban. Amanda Black vagyok, a tulajdonos. Rendelt már, vagy hozhatok önnek valamit esetleg? - mondom kedvesen, finom mosollyal az ajkaimon, s igyekszem, hogy a hangom ne remegjen. Menekülhetnékem van.... Az ölembe rejtem a kezeim, s inkább azokat tördelem, ahogy a rideg, minden bizonnyal nagyon neves reklámszakembert nézem. Ahogy rám emeli a tekintetét, szinte a vér is megfagy bennem, pedig nincs is vérkeringésem. Ó, atya ég! Mi a fenét kezdek egy New Yorki bájgúnárral, akiből annyi gőg és lenézés árad, hogy fel lehetne tölteni vele egy aquaparkot? Miért méreget? Miért idegesít az, ahogy kutató tekintete engem vizslat? És a hangja...olyan...a bőröm alá kúszik, és szinte jeges hóviharként ölel körbe. Félek? Határozottan. Pedig csak ember, idáig hallom egyenletes szívverését.
- Igen, és hálásan köszönjük, hogy ide fáradt. - mondom beleegyezően. Nem tudom mégis mit mondhatnék, csak igyekszem azt tenni, amit Marco mondott. Nem mutatni félelmet, sem zavart, és csak hagyni a dolgokat a maguk medrében lefolyni. Ám mikor tárgyilagos hangon azt kérdezi mik az elképzeléseim...na, ha eddig hófehér volt az arcom, most márványszínné válna, ha tudna. Hogy nekem? Erről nem volt szó! Marco, azt mondta....Mio Dio, ce cosa devo fare?
- Hogy...nekem? - kérdezem döbbenten, majd pár riadt pislogás után megpróbálom összeszedni magam. Oké, ezzel nem megyek előrébb, a pasi láthatóan nem igazán rugalmas alkat, vagy csak én értettem félre valamit.
- Öhm...én...nos, valami olyasmire, ami...- mondom halkan, s kétségbeesve pislogok jobbra, balra. Mintha az iskolában feleltetnének, úgy érzem magam, és esküszöm, egyetlen reklám sem jut eszembe, amit alapul vehetnék. Ekkor, mint megmentőm lép oda Sebastian, aki kedves mosollyal teszi le a vendég elé a Pasta e fagioli-t. Elismeréssel nyugtázom, jó választás, nekem is kedvencem volt annak idején Itáliában.
-Esetleg kíván hozzá fogyasztani valamilyen italt, Uram? - kérdezi előzékenyen, s vár. Kíváncsian pislantok a vendégre, nem szólok, csak ha ezt kéri, bár lehet, hogy már rég tudja milyen italt kíván fogyasztani, vagy jobban bízik a pincér szavában, mint az enyémben. Én ehhez egy Bouchard Finlayson Charrdonnay Barrique-ot választanék, mint kísérőitalt, de egyelőre csak kedves, szelíd mosollyal figyelem kék tekintetemmel az idegent.




A hozzászólást Amanda Lusie Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 25, 2015 4:06 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 24, 2015 1:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3




Amanda L. Black

New York. A város szmog felhőjének sűrűjében is forgalmasak az utcák. Délelőtt tizenegy óra van, és én már most ki sem látszom a munkából. A napfény igyekszik utat törni magának a mérgező gázok fátylán keresztül. Sok ember - közöttük vendéglátó ipari dolgozók, művészek, üzletemberek és más irodisták is - megkezdték már a napi rutinossággal megélt munkaidejüket. A gazdagok és szépek élete talán még csak most fog elkezdődni. De az enyém. Hát, már hajnali négy órakor megkezdődött. Ha egyszer belefogok valamibe, akkor az addig csinálom, hajthatatlanul, amíg el nem készül. Tökéletesen. Talán ez az oka, hogy most is a sötét négy fal között állok és irányítom az embereket: Oda több fényt! Annak a nőnek keressenek egy fodrászt, mert olyan, mint egy madárijesztő! Hol van Alex? Keressék meg! A vevőre több alapozó kell! - és így tovább. Mozgalmas ez a nap is. Akárcsak a többi. Sokan megkérdezték már tőlem; hogy van-e akár egyetlen olyan másodperc is, amikor pihenek? Határozottan állíthatom; van! Még ha sokszor nem is tűnik úgy.
Kis terpeszállásban álltam és utasítottam az embereket, amikor a titkárnőm jött oda mellém. Azt mondta valamilyen étteremből telefonál egy menedzser. Felkértem mondja meg neki, hogy jelenleg nem érek rá és megfontolom a visszahívását. Legyen türelemmel a nap végéig. Így is lett. Délután négy órára értem New York-i lakásomba. Át kellett öltöznöm, hogy elmehessek az esti fogadásra. Már félig elkészültem, amikor megpillantottam a dohányzóasztalon heverő üzenetet. A titkárnőm milyen figyelmes. Tudta, hogy elfelejtem a félbe hagyott üzeneteket. Ráadásul, mást is megtanult az elmúlt évek során. Mindig nézzen utána az ügyfelemnek. Most is így tett. A telefonszám mellett ott hevert némi jegyzet a kérdéses éttermet illetően. Leültem a kanapéra és figyelmesen végigolvastam. Nem tudom ki a tulajdonos, de szerencsés ember. Az étterme felkeltette az érdeklődésemet. Hajlandó vagyok egy asztalhoz ülni vele. Rögvest értesítettem az ügyeimet intéző hölgyet. Szervezze át az egész program tervemet.
Normális esetben egy olyan rendező, mint én szóba sem állna egy ilyen hellyel. Vagy egyébként bármilyen hasonló helyzetben született felkérés esetén. Én azért valamivel kedvesebb vagyok. De, lehet csak a hasam korgása vett rá erre az egészre. Az ügyfélnek kellene eljönnie hozzám, és már akkor is megtisztelve kellene érezze magát. Végtére is, a rendezőkhöz eljutni az egyik legnehezebb. Magasan hordják az orrukat. Jó okkal.
Lemondtam a fogadáson való megjelenésemet és megint átöltöztem. Összeszedtem egy-két ruhát és Akira néhány alapvető cuccát. Gyere Kiskutyám, autókázunk egyet! Tudtam, hogy abba az Isten háta mögötti városba nem mehetek limuzinnal. Még én is kényelmetlenül éreztem volna magamat. Itt volt az ideje beülni a fekete szépségembe, megint. Akira most is az anyósülésen ült és figyelte az utat. Menet közben többször megsimogattam. Néhány óránként félre álltam, hogy lábat nyújtóztathassunk és egyéb szükségleteinket ellássuk. Négy nappal később érkeztünk meg a kérdéses helyre, ahol már egy előre kivett hotelszoba várt ránk. Lepakoltunk, felfrissültünk és másnap meglátogattuk a kérdéses éttermet. Vagyis, inkább csak én. Akira a hotelszobában maradt. Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb helyen nem tűrik meg az állatokat. Bármennyire is híres embernek számítok, attól még én is ember vagyok és tiszteletben tartom a szabályokat.
Drága autómmal beálltam a parkolóba. Leállítottam a motort, majd még egyszer utoljára a visszapillantó tükörben megnéztem, valamint megigazítottam a hajamat és a nyakkendőmet. Kiszálltam a fekete szépségből. Elegáns, határozott és mégis előkelő léptekkel indultam meg a bejárat felé. Ruhámmal egyáltalán nem illek ennek a kisvárosnak az elegáns éttermébe. Jól láthatóan sokkal drágább helyről van, mint amennyit a többi vendég öltözetének összértéke ad. Ahogy beléptem egy fiatal és barátságos férfi fogadott. Odavezetett az egyik üres asztalhoz, és kérésemnek megfelelően szólt annak az állítólagos menedzsernek, aki felkeresett. Amíg várakoztam leadtam a rendelésemet az egyik pincérnek. Úgy gondoltam, hogyha már étterembe jövök, akkor legyen üres a hasam. Kíváncsi vagyok az ételek ízére is, nem csak a hely adta kompozícióra. A megjelenés, elismerem, fontos tényező ha valaki meghirdeti az emberek hasát megtöltő helyét, de éppen ugyanolyan fontos ezeknek a bizonyos ételeknek a milyensége is. Szívesen kipróbálom. Épp ezért kértem három fogásos étkezést. Kezdésnek Pasta e fagioli, azaz fehérbab leves szárított sonkával és tésztával. Főételnek szánva az Olasz húsos ragut, az Italiano ragù di carne-t. Végül pedig egy kellemes epres tiramisu. Úgy gondoltam, hogy ez a Tiramisu' alla fragola épp ideális befejezése lesz a mai menünek.
Amíg vártam az állítólagos tulajdonos és a leves megérkezésére, azon gondolkoztam milyen itallal öblítsem le az étkezést. Maradjak a víznél, mely nem rondíthat bele az étel ízének összhatásába, vagy legyen valami komolyabb. Talán, kikérem a tulajdonos véleményét erről. Minden eshetőségre úgy döntöttem sokkal több értelme lenne a reklámra gondolnom. Reménykedjünk a pozitív megegyezésben. Ha így teszünk túl nagy meglepetés nem érhet minket. Ám mégis! Nem tudtam nem észre venni, hogy egy feketébe öltözött és mégis a helyhez méltóan elegáns külsejű hölgy tart felém. Csak a szemem sarkából láttam közeledni. Noha nem úgy öltözött, mint a többi itt dolgozó hölgy, a felsőjére tűzött, erősen elütő névtáblájának látványából leszűrtem az igazságot. Itt dolgozik, nem vendég. A legfontosabb, amit az elképzelésem kialakításához tűzhetek, más ruházat. Ergo, ő lehet a tulajdonos. Elképzelésem hamar tanúbizonyságot nyert, amikor megállt az asztalom mellett. Nem néztem fel rá. Már tudtam, hogy kicsoda. Még ha a nevét nem is. A velem szemben lévő székre mutattam.
- Foglaljon helyet. - kértem meg minden előzmény nélkül. Úgy gondoltam nincs szükség a nagy, elegáns és lovagias formaságokra. Ne húzzuk a kelleténél tovább az időt. Nem szándékozok annál tovább maradni - megegyezés kimenetelétől függetlenül -, mint amennyit az étel nyugodt elfogyasztása megkövetel tőlem. Ezért is kerültem el a kézfogást és más formaságokat, amivel egy férfinak meg kellene tisztelnie egy hölgyet. Jobb, ha a lényegre térünk.
- Üdv! Adrian Herondale vagyok. - mutatkozok be. Ennek a gesztusnak muszáj kétoldalúnak lennie, akkor is, ha ő minden bizonnyal tisztában van az én nevemmel. De, én nem tudom az övét. Ezért van szükség erre. Nem másért. Apropó! Majd elfelejtettem. Mikor helyet foglalt a Kisasszony, a feltételezésem beigazolódott. Valóban ő a tulajdonos. Nagyszerű. Akkor, folytathatom.
- Úgy értesültem a menedzserétől, hogy szüksége lenne egy reklámra, melynek segítségével ennek az étteremnek a hírnevét növelné. - kezdtem bele. Itt vártam egy kicsit, hogy megerősítse a szavaimat. Nem örülnék neki, ha rossz helyen járnék vagy a tulajdonos nem tudja megerősíteni a menedzser állítását. Utóbbi esetben az említett személy a tulajdonos háta mögött szervezkedett. Nem túl bíztató előjel - Mik az elképzelései? - érdeklődtem tárgyilagos és komoly hangnemben, mialatt tekintetem a nőt pásztázta.


×1046× ×Dangerous× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 23, 2015 11:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 1303
Az étterem konyhájának egyik krómszín, csillogó pultjánál állok, a hajam feltűzve csiklandozza a tarkómat, ahogy az ideiglenesen felvett, az én méretemnél jóval nagyobb séfkabátban hajolok a hófehér desszertes tányér fölé. Homlokomat ráncolva koncentrálok arra, amit épp csinálok, a műveletet a legjobb tudásom szerint kívánom elvégezni, úgy, ahogy annak idején Francescotól tanultam. Attól az embertől, aki apám helyett apám volt, aki munkát adott, mikor senki nem, aki megtanított az étterem munkáinak minden apró kis részletére, aki szabadidejében tanított főzni, sütni, aki délutánonként leült velem tanulni, aki legnagyobb segítségem, bizalmasom volt. Aki mellettem állt akkor, mikor egyedül hagyott mindenki, akit szerettem, pedig még csak gyerek voltam. Az az ember, aki engem nevezett meg vagyona, más városban lévő étterme, háza örökösévé, amit a mai napig alig hiszek el. Pedig ennek már fél éve. Mint ahogy azt is alig merem elhinni, hogy imádott felesége után, a Lucia névre keresztelt étterem konyhájában állok, s desszertet készítek, alig egy héttel a grand opening után. Az étteremben, amit nemrég nyitottunk. Az étteremben, amihez sikerült megszereznem egy igen neves séfet, és egy igazán segítőkész, jólelkű, kedves managert, aki nekem irtó nagy segítség, a számos kiváló szakács és pincér mellett. Az álmomban élek, néha úgy érzem, még ha az utóbbi hónapok keservesen sok munkával is teltek. Az életem az elmúlt, cirka fél évben fenekestül felfordult, s mintha én is egy más emberré váltam volna.
Megtörlöm a homlokom, s megigazítom a tányéron a kis halomba rakott, gusztusos fánkocskákat, s közben elgondolkozom azon, honnan jutottam idáig, s azon...vajon megérdemlem-e az égiektől ezt a kegyet, hisz egy gyilkos vagyok, bármennyire igyekszem jó úton járni. A konyha szokásos zajai most kissé elcsendesedve pihennek, már lement a nagy csúcsidő, késő van, alig lézengnek vendégek az étteremben, s a szakácsok, pincérek is a holnapi napra készülnek elő. Marco, a manager az irodában intézkedik valamit, azt mondta még tegnap, mára lesz egy meglepetése. De még nem állt elő vele, szóval nem izgatom magam rajta.
Elfordulok a tányértól, és a tűzhely elé állok, majd megkavarom újra a gőzfürdő felett készülő csokiöntetet. Az illata az orromba kúszik, s ilyenkor sajnálom igazán, hogy már nem ezek az étkek éltetnek, hoznak lázba. Pedig hogy szerettem enni...Francesco mindig azzal viccelődött, hogy ahhoz képest, milyen kicsi vagyok, mennyi kaját vagyok képes eltüntetni. Régi szép idők...
A profiterole csodás ízvilágát az isteni csokival spékelem meg, amit gusztusosan öntök rá a frissen elkészített desszertre. Aztán kicsit félrebillentem a fejem, s kigondolom, miként is díszítsem a tányért. Imádom ezt csinálni. De tényleg. Alkotni, sütni, főzni...mindig is a szenvedélyem volt. Mióta csak étterem közelében vagyok, s ennek már ide s tova lassan 8 éve, imádok ezzel foglalkozni. Szeretek felszolgálni, szeretek a konyhában tevékenykedni, főzni, sütni, díszíteni, új technikát megtanulni, szeretek még takarítani is, főleg most, hogy már az enyémet csinálom. Engem a pénz, ami ezzel jár, nem igazán érdekel. Persze, örülnék, ha beindulna igazán a szekér, de nem azért, hogy minél több pénzem legyen, hanem azért, hogy az étterem fennmaradjon, a munkásokat, az árut ki tudjam fizetni, és napról-napra be tudjak jönni, és részese lehessek a csodának. Gondolataim közül a hirtelen megjelenő Marco ránt ki.
- Bellissima, cosa stai facendo? - kérdezi azzal a hamisítatlan olasz kiejtéssel, amit csak az óhazában tanulhat meg az ember. Mosolyogva pillantok fel rá, s törlöm meg a kezem, hogy átvegyem a felém nyújtott papírt. Elszámolás, a kiadások számlái, pár jegyzet, a holnapi rendelés.
- Csak kicsit kiveszem a munkából a részem, Marco. Miért? - kérdezem, s leteszem a palettát, hogy pár pillanat alatt néhány csokoládé darabbal, és egy mentalevéllel díszítsem a kis desszert csodát, amiért már ott is terem a pincér.
-Viheted. Köszönöm. - mosolygok rá, s figyelem, ahogy el is tűnik a többi, tálcára halmozott desszerttel a service feliratú ajtó mögött. Figyelmem így ismét Marcoé, aki kezével int, hogy jöjjek ki a tálalópult mögül, ajkán furcsa, sunyi mosollyal.
- Mondd, mi van? Minden rendben? - kérdezem, miközben gyanúsan méregetem. Ez igen fura. Nem szokott ilyen lenni. Marco pedig magára kapja a kabátját, megzörgeti a kocsikulcsot, s rám vigyorog, majd miközben kifelé tol az étterem része felé, leveszi rólam a séfkabátot, majd felakasztja, s megállít, maga felé fordít, és rám néz.
- Emlékszel, Bellezza, mit mondtam? Hogy lesz egy meglepetésem. Nos, itt is van. Nem volt egyszerű, molto nehéz volt. De nem adtam fel, és végül... Sikerült rávennem az egyik legjobb rendezőt, hogy idejöjjön tárgyalni, mert rendezünk az étteremnek egy reklámfilmet. Bizony, nincs ellenkezés, ez majd meghozza a kellő hírverést, hidd el. A legjobb a pasas, és idejön, szóval hajrá. Most már csak rajtunk áll, mihez kezdünk, szóval, ne hagyj cserben. - vigyorog rám, barna szeme csillog a büszkeségtől, mosolyog, mintha megnyerte volna a maratont.
- Tárgyalni? Perché? Mi van? - pillantok rá értetlenül, s mikor leesik végre mit akar mondani, hevesen megrázom a fejem, kikerekedett szemmel pislogok rá. Ezt nem gondolhatja komolyan.
-No! No! No! No! Marco, non farmi questo! Nem, én nem tudok, nem vagyok felkészülve...- rázom a fejem, s próbálok ellenállni annak, hogy kitoljon a konyhából egyenesen az étterembe vezető ajtón, miközben vigyorogva bólogat, s csak azért is tol előre. Még az erőm sem tudom bevetni, úgy megrémülök. - Nekem mennem kell, Scusi, neked kell tárgyalnod vele. A pasas jó, nagyon, szóval nyerd meg nekünk. - De mégis...mit mondjak neki? Azt sem tudom mit akarsz! Még sosem gondolkodtam ilyesmiben, Marco, nem csinálhatod ezt velem! - ellenkezek kétségbeesetten, de Marco hajthatatlan, s mire észbe kapok...már kint is vagyok az ajtó előtt. A férfi elégedetten enged el, s néz végig rajtam, majd megigazítja a kissé félrefordult névtáblámat, amin a nevem, és a Tulajdonos felirat szerepel, valamint az étterem logója. RUHÁZATOM szerinte épp tökéletes lesz, s míg ellát még pár instrukcióval, nemes egyszerűséggel megfordít a tengelyem körül. Riadt tekintettel egyenesen belebámulok a nagy, tágas éttermi rész lenyűgözően otthonos, mégis modern miliőjébe, s míg pár lépést előre lépek a noszogatására, hallgatom, mit magyaráz, bár a negyedére sem emlékszem annak, amiket elhadart.
Aztán észbe kapok, s kapálózni kezdek. -Állj, állj, azt sem tudom, kit kell keresnem, hogy néz ki, és különben is...- mondom, de nincs kegyelem, elenged.
- A hármas asztalnál lesz. Nyugi, nem lesz baj, csak... ne szúrd el. No, ügyes legyél! Ciao! - mondja, majd egy utolsó mozdulattal kiszedi a csatot a hajamból, ami ez által lágyan a hátamra, a vállamra omlik, majd pillanatok alatt eltűnik az ajtó mögött, s így mire észbe kapok, már egyedül állok odakint. Csak most fogom fel, mit csinált velem, és ezért holnap tuti roston fogom megsütni a mogyoróit, de addig...Előrébb lépkedek, majd vissza, újra fordulás, megint vissza...fel-s alá járkálok a kezem tördelve, és próbálom magam nyugtatni, miközben nagyokat fújtatok, hogy kissé távozzon a feszültség belőlem. Nyugi, Amy, menni fog ez neked. Csak egy reklámfilm, mégis, mi baj történhetne? Marco azt mondta, bízd csak a pasasra magad, minden okés lesz, vérprofinak számít a csávó. Nyugi, nyugi, nem lesz gáz. Csak nem fog megenni...De mi van, ha mégis? Ha rájön, hogy egy balfácán vagyok, nem értek a reklámokhoz, rám sóz valami ízléstelen izét, és miattam csődöl be az üzlet? Jaj, hagyjuk ezt, nem lesz gáz...nyugi van, ez csak egy tárgyalás, nem a kivégzőosztag.....Reménykedj a legjobbakban, és majd meglátjuk. Még akár jól is elsülhet a dolog....Bár ezt kétlem, de a remény hal meg utoljára...
Megtorpanok, majd egy pillanatra a plafonra emelem a tekintetem, és aztán megfordulok. Menni kell, feladat van. Elindulok hát előre, lépteim elvesznek a nagy térben, ami hangulatos világítással teszi a helyet igazán meghitté, annak a néhány vendégnek még, akik az asztaloknál ülnek. Megpróbálom rendezni az arcvonásaim, hogy ha majd a rendezővel találkozok, ne egy ijedt kislányt lásson maga előtt, hanem azt, aki vagyok, vagyis, inkább azt, akinek látszani szeretnék. Egy magabiztos, rendezett vezetőt. Ebben persze nagy segítségemre van a vámpírság, hisz mi mindig tündöklőnek és ragyogónak nézünk ki, kivéve, amikor nem, de az mindegy. Na, Marco, ezért holnap megöllek. Te leszel a déli menü. Ezt garantálom. Szerencséd, hogy már jól laktam mára....Na, lássuk a medvét. Akkor tárgyalásra fel. S egy mély lélegzet után határozott léptekkel megközelítem az asztalt...





A hozzászólást Amanda Lusie Black összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 27, 2015 9:47 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Pént. Jan. 23, 2015 10:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Vissza az elejére Go down
 

Étterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

 Similar topics

-
» Fáradt ninja étterem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros :: Santa Lucia Ristorante Italiano
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Hétf. Dec. 10, 2018 12:09 pm
Pént. Nov. 30, 2018 1:01 pm
Pént. Nov. 30, 2018 12:45 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3