Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 04, 2015 11:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




To Adrian...

Kisegít a kútból, és a hűvös, éjszakai szellő borzongatva öleli körbe víztől csillogó testem. Hajam nedvesen tapad a vállaimra, a szökőkút pedig nevetve zenél nekünk sajátos hangján, amit csak a környék házai, a fák, és az ide járó szomjas madarak érthetnek meg. Dalol, mintha jókedvű lenne, mintha ünnepelne. Mintha ünnepelné az élet egyszerű szépségét, amit egy nő és egy férfi találkozásából meríthet. Mintha ünnepelné az éjszakát, a nevetést, a barátságos évődés önfeledt pillanatainak emlékét.
Alig egy lépésnyire állok tőle, a férfitól, ahi hónapok óta mételyezi meg a lelkem. Akivel ma este a puszta véletlen folytán kötöttünk ki ugyanabban a clubban, akivel amióta szó nélkül otthagyott Mystic Fallsban, egyetlen szót sem váltottunk. Nem keresett, hát nem kerestem. S a férfi, aki újra és újra visszaköszön az álmaimból, akinek emléke úgy kísért, mint egy nem nyugvó szellem, hangjának bársonyát, szemének hevítő pillantását mindig érzem, most itt magasodik felettem, s tekintetében ott bujkál az a megmagyarázhatatlan dolog, amit sosem tudok kiolvasni biztosan. Nem tudom helyre tenni, és a levegőben lóg, hogy ha bármelyikünk mozdulna, csak egy lélegzetnyit is...de nem, egyikünk sem mozdul. A pillanatot pedig a szökőkút unja meg életben tartani. Hirtelen, mintha figyelmeztetni akarna minket az élet múlására, elhallgat. Szinte hallani vélem csengő kacagását, a cseppek játékos összesúgását a víz lassú fodrozódásában. S amint a szökőkút vize elcsendesedik, a nem túl távoli étterem kerthelyiségéből hirtelen témát vált a zenekar. A zene pedig azonnal a zsigereimbe kapaszkodik, és önkéntelen láncreakciót indít el. Először a tekintetem változik meg, a bensőmben fellobbanó lángolásának hála, majd ajkaim húzódnak kihívó mosolyra, s mielőtt egybe kelnék a zenével, halkan suttogok partneremnek, felkészítve rá, hogy egy kádnyi forróvíz hiányában most be kell érnie velem, és némi mozgással.
Aztán hátat fordítok neki, és lassan, a zene ritmusára eltávolodok tőle, majd épp ilyen hirtelen fordulok vele szembe. Hívó mozdulatomnak pedig ravasz mosoly kúszik ajkaira. Ijesztő? Önmagában véve nem. Kifejezetten szexi. De ahogy felvillan a szeme. Mint egy vadászó puma. S én, ahogy közelít felém, képzett vadász és vámpír létemre megremegek, úgy érzem magam, mint egy ártatlan áldozati bárány. De hamar összekapom magam, hisz mégiscsak én voltam a kihívó fél, nem inoghatok meg. S így közelítve egymáshoz, majd körözve egymás körül kezdünk bele a táncba, a valódi, igazi, koreográfia mentes szívet gyönyörködtető tangóba. Kezem a mellkasának feszítem, hogy távol tartsam, majd aztán úgy csüngök rajta, mint utolsó reményébe kapaszkodó sajgó szívű szerelmes. Tekintetemmel rabul ejtem, ahogy ő engem. Beszélünk, szavak nélkül, csak a testünk, a szemünk meséli el a történetet, amit épp eljátszunk, oly tökéletes harmóniában, hogy ezt tanítani nem lehet, aki látja, elhiszi, hogy minden mozdulat őszinte vágyakozásból fakad. S ki merné feltételezni, hogy nem így van? A szenvedély fűti minden mozdulatunkat, és most még az sem számít, hogy mindketten csurom vizesek vagyunk. A pillanat heve sodor minket távol, majd újra oly közel egymáshoz, s a pillanat heve hozza el azt a pillanatot is, amikor nem tudjuk visszafogni magunkat. Ő lép először, ahogy a földön ülök, spárgában, arcom simítja, majd ajkaimra hajol, hogy édes, kínzóan gyönyörű első s talán utolsó csókkal lepjen meg. Nem ellenkezem, ez nem az a pillanat. A tánc szinte követeli ezt, s aztán már újra a erős karjaiban találom magam, biztonságot adó ölelésében, határozott vezetésében. A ritmus, a zene egyre jobban magával ragad, s a végére már szinte úgy érzem, robbanok, majd egy utolsó mozdulat, s a tökéletes zárást mutatjuk be láthatatlan közönségünknek.
Egy pillanattal később, pihegve, levegőért kapkodva állok előtte, erős vállába kapaszkodva. Tekintetünk összekapcsolódik, képtelenek elszakadni egymástól, beragyogják a sötét, Seattle-i éjszakát. Kegyetlen csábítás, egy ördögi démon, maga a bujaság megtestesítője ebben a pillanatban is, és én képtelen vagyok elszakítani magam tőle, hiába ordítja minden józan eszem, hogy csak a bajt hozom így a fejemre. De nem is kell mozdulnom, mert ő enged el, s lép olyan távol tőlem. A tűz, ami az imént még ezer fokra hevítette a testem, most hirtelen kihuny. Hideg van, fázom, és bár alig lépett tőlem néhány lépésnyit, mégis, távolabbinak érzem, mint valaha. Agyamon kétségbeesett gondolat szalad át: talán bánja. Talán megbánt mindent, és ettől magányosabbnak érzem magam, mint valaha. Kissé szomorúan hajtom le a fejem, s már mozdulnék, hogy reszketve összeszedjem a holmim, és ha nem kívánja már a társaságom, a hotelbe sétáljak, mikor olyan hirtelen terem előttem, hogy alig tudok eszmélni. Elbódultan engedem, hogy két kezébe fogja arcom, s én karjába kapaszkodok. Felemelem a fejem, nem is tehetnék mást. Lehajol, ajka újra az enyémet keresi, én pedig lángok közt érzem magam újra, amint újra finom, lágy csókban egyesülünk. Lehunyom a szemem, lábujjhegyre állok, s akaratlan reakció, hogy egyik lábam kicsit el is emelkedik a talajtól, én pedig szédelegve adom át magam a csók mámorának, ami így egyre hevesebbé, egyre követelőzőbbé, éhesebbé válik. Engedelmesen simulok szorosabban hozzá, mikor derekamra csúsztatott keze ezt követeli, arcára simítom kis kezem, másikkal erős vállát szorítom, s még inkább viszonozom a heves, édes csókot, kétséget sem hagyva afelől, én épp úgy átérzem a pillanat gyönyörét, kínját, bennem épp oly háború dúl, mint amilyen benne. A csók lassan ér véget, de még ott van a levegőben az érzete, a rezgései. Igen, ez az a fajta csók, amit csak kevesen tudnak jól csinálni. igazi szenvedély kell hozzá, elemi, ősi erő, kitörni vágyó vad vulkán. Én tudom, hogy ilyen vagyok, latin vérem szinte megköveteli ezt, és bennem, bár kinézetem nem épp ezt tükrözi, igazi, eredeti latin vér csörgedez, tüzes vérem hosszú évek gyakorlásának köszönhetően tudom mérsékelni a külvilág felé. De most nem, nincs erre szükség, és nem is akarom. Ma nem vagyok az, aki, és ma Adrian sem az, aki. Csak egy férfi, és egy nő. Semmi más.
Homlokát az enyémhez nyomja, és lehunyt szemmel pihegek a karjaiban, arcát simítom, és próbálom rendezni csapongó gondolataim, próbálom fékezni a bennem dúló orkán erejű vágyakat. Nagyon nehéz. Vámpírként még nehezebben fogom vissza magam, hisz bennem minden ezerszer felfokozottabban ég, minden sokkal élénkebben élek meg. A csókja íze még égeti ajkaim, testem szinte lángra gyúlt, keze érintésétől parázslik a bőröm, mikor ráemelem a tekintetem,ahogy ellép tőlem és elenged. Engem néz. Szemének kékjében elveszek, s tudom, mondanom kéne valamit, de hirtelen annyira egyedül lettem. Hiányzik, és vissza akarom kapni. Nem értem magam, mert sosem éreztem még ilyet, de ahogy eltávolodott, mintha elvitte volna a melegséget belőlem. Csak állok, nézem, szememben esdeklés, bocsánatkérés, vágy, és...ekkor a szökőkút újra indítja a táncát, újra játékosan kezdi ontani az áttetsző cseppeket, mintegy záróakkordként az iménti táncra, s ezzel egy időben, orkán erejű tapsvihar veri fel a csendet. A néma csendet, mert nem vettem észre, hogy időközben nem kezdődött új dal a zenekartól, ellenben a jelek szerint közönségünk akadt a tánchoz. Nem tudom mióta figyelhettek minket, de most az étterem vendégei, a pincérek is, egy emberként tapsolnak nekünk az kis vendéglő előtt. Férfiak és nők, ujjongva, vastapssal köszönik meg az előadást. Zavartan pislogok párat a hirtelen jött hangzavarra, majd odakapom a tekintetem, és végül vissza.
- Azt hiszem...indulnunk kéne.... - sóhajtom kissé remegve, majd mozdulok. Lassan a kabátomért megyek, és belebújok a cipőimbe is. Borzalmas, így felvenni, de muszáj, majd ha Adrian is csatlakozik, elindulok a téren át arra, amerről jöttünk. Ideje valóban itt hagyni a csodás kis tér bűbájos légkörét, amit biztosra veszek, hogy levarázsoltak, mert ez az egész...túl szép volt, hogy igaz legyen. Menet közben még egyszer visszanézek a szökőkútra, ami újra csak nevetve fröcsköli magából a vizet.

१ Megjegyzés:  A reagod, egyszerűen tökély lett!!  Words: 1199 Quédate
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Szer. Feb. 04, 2015 7:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Kihívás. Valami, amivel ritkán találkozik az ember. Ez egy olyan dolog az életemben, amit nagyon szeretek. Még sem kapok belőle eleget. Ritkán találkozunk mi ketten, de amikor ez bekövetkezik, élvezet minden perc, minden pillanat. Noha, előfordult, hogy olyankor inkább ölni tudnék egy kis nyugalomért. Még sincs okom panaszra. Az első nehézséget az életemben húsz évesen tapasztaltam meg. Elhagyva szerető otthonom, a fészket ahol felnőttem, munka után kellett néznem. Meg is találtam a megfelelő helyet, ami pont illett hozzám akkoriban. Nem sokkal később fedeztek fel, mint tehetséget. Az volt a második randevúm a kihívással. Először a fellépések és az újabb és újabb felkérések, ajánlatok tették színesebbé az életem. Szerettem azt, aki voltam. Még sem lehettem elég boldog. Az apró kihívások eltűntek sosem monoton világomból, és az egész egyszerű szórakozássá vált. Így változtattam. Be is jött, de nem sokáig. Nem lehettem az a hős szerelmes, kit randit kér. Megint változtattam. Ekkor találtam meg Őt, újra. A kihívás, kit oly' megszerettem, visszaköszönt az utcán. Most ennek következményeit élem. Az út során megváltoztam. Az a fiú, ki egykor voltam, felnőtt férfivá érett. Belerázódott az ismeretlen Életbe. Megtanulta járni az utat. Felemelkedett, és senki nem lehetett ellenfele. Előre törtetett, fel a dombra, majd a hegyre. Megváltozott. Sokan vájkáltak életében, nem sok sikerrel, és még többen pusztították a hegyét, újfent eredmény nélkül. Ám, e mai estén olyasvalaki, azaz valami döntötte le birodalmát, amire egyáltalán nem is gondolt. A felségáruló egy szökőkút lett, mi egyetlen pillanat alatt felrobbantotta a hegyet. Bár a király él és vára áll, van, mit nem hozhat vissza már. A teherség feltörekvő, és új hidat, lépcsőt épít a birodalomba. Megszégyenített uralkodó nem maradt sokáig, mert felemelkedése színpompásabb és felemelőbb nem is lehetne. Istenhez méltó tette, melyből a fűszer nem hiányozhatott, meghozta a kellő eredményt. A kút járt rosszabbul.
S most, hogy kijelenthettem a bukás ugyan kellemetlen, lovagiasságomon csorbát nem ejtett, felsegítette a szőke hercegkisasszonyt. Közel került hozzám, ezt nem tagadom, de bármily következtetéshez még korán vagyon. A rideg és zord időknek vége. A csendes némaságot, és zavarba ejtő pillanatot a nem is oly' távoli muzsika lazítja fel. A tényleges megtörést, azonban Miss Black éri el. Szavai csábítóak, mozdulatai kihívóak. Noha nőnek mindig adj igazat, és boldog asszony mellett férfinak nincsen gondja, bennem, a királyban, a gondolat még is megingat. Kék szemeimmel figyelem a távolodó nőt, mely tán így van jól, mégis forró pillanatra hív. A múltra gondolva, nem utasíthatom vissza. Erősen gondolkozom rajta, ideje lenne inkább menni, a hév csábítóbb. Inkább kerüljek pokolra, mintsem itt hagyjam mostan. Belemegyek a játékba, és hagyom, had kérjen fel egy táncra. Rosszfiúsan emelem szemöldököm, fűszerezve egy mosollyal, melyet rögvest el is tüntetek, ahogy elkezdődik a menet. Pillantásom megigéző. Léptek épp ideillő. Férfias, erős, magabiztos, démoni bájjal bűnbe csábító és a tánchoz mérten is túl izzó. Közelítünk egymáshoz, majd közel kerülve a megkezdett párbaj, ahol eldől ki csábítja el előbb a másikat, táncba vált át. Nem részletezném annak vadságát. Forró pillanatait. A mozdulatok kegyességét. A hév, mely a láthatatlan nézőközönséget is feltüzeli... S őrült vagyok tán, vagy bolond, és sem tudom igazán, de ki nem hagynám a pillanat varázsát s a végéhez közeledve forró csókot lehelek a karjaimban eltűnő nő ajkaira. Izmos karjaimba zárva erősen tartom. Szemeimmel foglyul ejtem. Elvarázsolom, megbabonázom, megszédítem, mint démon az ártatlant és bűnné változtatom a mai napot. Nem sokkal később véget ér a tánc. Oda minden vakremény. Tovaszáll a rossz ember, s csak a mélyeket lélegző, szívét nyugtatni próbáló férfi marad. Egyenesen a nő szemébe nézek, ahogy közvetlenül előttem áll. Nem szólok, csak figyelem némán, majd hirtelen ellépek tőle. Elfordulva távolodom néhány lépést, hogy a kövezett talajt bámulva megnyugodhassak. Alig veszek háromszor levegőt, visszafordulok, közelebb lépek nyújtva, hosszú lábaimon. Tenyereimbe zárom kerek arcát, és olyat teszek, melyet tudom, nem kellene. Ajkam az övéhez ér, s megcsókolom. Először lassú, lány, érzéki pillanat ez. De, nem maradhat így sokáig. Ha nem lök el, hevesebbé válok. Élvezni akarom, mint kéjes nő latin szeretője forró ajkait a bőrén. Lehunyt szemem ellenére, látom magunkat. Elképzelem a jelenetet a limuzinból nézve. Mint gerle pár a holdfényben. Nem zavar nedves haja. Már úgy sem tudom eldönteni, mit lehet túlhevült testünk izzadságcseppjeinek látni és mit, a kút vizének. Egyik kezemmel elengedem arcát, s derekára téve, közelebb húzom magamhoz. Apró fa és hegy vagyunk, mi ketten. A hosszú pillanatnak én vetek véget. Derekáról kezem felkarjára kúszik. Másikkal arcát simogatom, miközben ajkam eltávolodik és homlokom az övéhez nyomom. Mély lélegzeteim rohanó szívem fékezik... nem sok sikerrel. Szemem most is csukva. Száguldó gondolataim próbálom elkapni. Melyik mit is jelenthez? Nem tudom összeszedni őket. Végül kinyitva szemem elengedem és hátrébb lépve egyet, fürkészem az arcát. Ha azt sem tudom bennem mi zajlik éppen, vajon azt sikerül-e észre vennem, benne mi tombolhat most oly' serényen? Kék szemeim őt fürkészik. De, vajon nem-e lök el magától már az elején? Ha így tenne, elnézést kérek tőle, s távolabb lépve várok a semmire. Vagy csoda lenne az? Nem tudom, hogy őszinte legyek. Mindezek után, bármiként is végződjön, mit kellene tennem?

×821× × 1 percet tekerj bele - dance × × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 03, 2015 3:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




To Adrian...

Táncolni. Semmi mást nem akartam ma éjjel, csak önfeledten táncolni egy kicsit, valami normálisabb szórakozóhelyen, mert tényleg büszke vagyok egy kicsit, amiért sikerült megcsinálni ezt a nem egyszerű vizsgát, több heti felkészülés után. Erre mit kapok? Egy perverz állatot, aki rám mászik, és Adrian Herondale-t, a Sötét Lovag szerepében. Eleinte nagyon fújtam rá. Egy kanál víz sem kellett volna ahhoz, hogy megszabadítsam a világ szépségétől azt a felfuvalkodott képét. De aztán lassan megint egy olyan arcát mutatta meg, amit nem engedhettem el. S most, ahogy bakancsba bújtatott két lába a kút pereméről kandikál ki, s ő úgy ül a vízben, mint akinek épp ez volt a legfontosabb célja a ma éjszakára, alig bírom visszatartani a nevetésem. Moderálnám én, és talán sikerülne is kitörni készülő kacagásom csírájában elfojtani, de nem megy. Mert ahogy a szökőkút, mintha épp engem akarna szórakoztatni, önteni kezdi magából spriccelve a vizet, épp fején találva a világhírű rendező-színész-énekes-éjjelmegszuperhőst egyszerűen képtelen vagyok már visszafogni a nevetést. A hasamat fogom, hangom betölti a kis tér légterét, a falak visszhangozva nevetnek velem. Hát igen, nem mindennapi látvány a meglepett arcú - kissé talán még sértett is-, Adrian Herondale. Hogy kicsit én is engedjek a csábításnak, hogy kérésének eleget téve én is elengedjen magam, hirtelen jön az ötlet. Már ezer éve csináltam, még a középiskolában, de az én reflexeimmel nem jelent gondot egy ilyen ugrás kivitelezése. Vetkőzni kezdek, s bár egy kicsit élvezettel terelem el a figyelmét arról, hogy a hideg vízben ül, végül megszabadulva minden akadályozó tartozékomtól, nekilendülök, és egy igen látványos mutatvány után ugrok mellé én is a vízbe. Csupán szolidaritásból. Ha már egyszer így megnevettetett, ennyi a minimum, nem? Hogy én is tetőtől talpig vizes legyek. Ahogy észreveszem rosszalló pillantását, én is úgy nézek vissza rá. Tükörkép, Adrian, épp így nézel ki, épp így nézel rám, és ne hidd, hogy megijedek tőled. Csak te...pasisabban. És kevésbé szőkén, meg a hajad is rövidebb. Na jó, és hát be kell látnom, hogy dögösebb is vagy, mint én, na de ne menjünk már bele ebbe megint, mikor annyira jól érzem magam!
Elnevetem magam azért, mert látom, hogy a rosszallása, amiért lefröcsköltem nem túlzottan komoly, és ennek örülök. Na meg neki már amúgy is tök mindegy, nincs egyetlen porcikája sem, ami ne lenne vizes. Rákérdezek, valami ilyesmire gondolt-e, mikor azt fejtegette, csináljak, amit akarok, de nem válaszol. Én meg nem erőltetem, hallgatás-beleegyezés, így csak hátrasimítok néhány vizes tincset a hajamból, ami az arcomba tapad, és lehunyt szemmel élvezem a víz hűsítő, frissítő hatását.
Amikor újra kinyitom a szemem, Adrian már nincs mellettem. meglepetten pislogok oldalra, szempilláimról sűrű pislogással próbálom lerázni a rárakódott vizet. Isten áldja a MAC kozmetikumok vízálló hatását! Végül felfedezem, hogy egy vízsugár mögé bújt a kis hamis. Ejjejj, Mr. Heronale, hát azt képzelte, hogy majd elbujdokolhat előlem? Már épp megszólalnék, mikor lassú léptekkel átsétál a mini vízesés alatt, ketté választva ezzel az erős sugarat, ami így fröcskölve vált irányt. Mint egy tusfürdőreklám...kicsit elkerekedik a szemem, ajkaimon lágy, talán kicsit büszke mosoly is. Őrület ez a pasi! Egyik pillanatban hűvös, mint egy jégtömb, a másikban szinte eléget egyetlen pillantásával, aztán némaságba burkolózik egy clubban, utána meg halál lazán átsétálgat egy szökőkút vize alatt. Ki tudja ezt már követni? Eszembe jutnak a szavai. Azt mondta, már ő sem tudja ki az igazi Adrian Herondale. Így elnézve, pedig már nem csodálkozok rajta. Hisz annyi arca van, olyan sokszínű, hogy én mellette szürke kisegér vagyok csupán.
A vízben a két kezem a hátam mögé támasztom, úgy nézem, követem a tekintetemmel, ahogy lassan kilép a szökőkútból. Én meg maradok, mint egy arany ruhába bújtatott kis sellő, de nem zavar, a víz ugyan hideg, de nagyon fázni nem fázok.
Megáll, féloldalasan, és amikor lassan felemeli a kezét, és a vizes hajába túr, de olyan szexisen, hogy megrendezni nem lehetett volna jobban, pupilláimon át csak úgy iszom a látványát. Ajkaim kissé elnyílnak, és szaggatott sóhaj hagyja el mellkasom, íriszeim vágyakozón, a pillanat hevétől felbuzdulva úgy tapadnak rá, mintha ragasztóval lennének rögzítve. Majd rám pillant, s rosszfiús mosollyal tekint le rám. Zavartságom azonnal előjön, elpirulva állom a pillantását, és leplezni próbálom, hogy megint lebuktam, megint nem bírtam parancsolni magamnak, pedig én is tudom, hogy...ahh, mindegy. Összehúzott szemekkel pillantok rá, kékségeimben ravasz csillogás, mintha azt üzenném: Mi van, Herondale? Csak ennyit tudsz?
Pedig félek tőle, tud ő ennél még cifrábbat is, és akkor aztán a jó ég mentse meg, mert nem ígérhetem meg, hogy úrinőként tudok majd viselkedni. Khm. Amúgy, mennyire tűnhetek úrinőnek egy kútban ücsörögve, lehetetlenrövid aranyszínű ruhácskában, aminek a dekoltázsa már nem is felhívás keringőre, hanem egyenesen vérlázító. Mondtam én Claire-nek, hogy nem szabadna megvennem...
Mikor megrázza magát, mint egy kutya, kuncogva hajolok el a felém repülő cseppek elől. Mosolyogva nézem, ahogy bevallja, hogy fázik, és mikor felém nyújtja a kezét, mélyen a szemébe nézek. Lehetetlen nem bízni benne. Mi lehet a varázsának a titka, hogy így képes kiforgatni, átváltoztatni engem? Belekapaszkodok a felém nyújtott erős kézbe, és felállok, majd én is kilépek az betonra. Hajamról, kis patakokban folyik a hideg víz a mellkasomra, a vállaimra, a mesterséges fényekbe öltözött kis téren, a háttérből hallató zenét elnyomja a szökőkút csobogása, ami mintha csak nekünk énekelne. Alig egy lépésnyire áll tőlem, s így, magassarkú nélkül, hozzá képest elég pici vagyok, így egészen fel kell pillantanom rá. A tekintetünk összekapcsolódik. Szavaira hirtelen nem tudok mit felelni. Hát ki akarna valóban egy szökőkút hideg vizében pancsolni Seattle egyik félreeső kis terén az éjszaka közepén? Kicsit reszketek én is, és ekkor megáll a szökőkút. A vízsugarak, mintha csak rajtunk nevetnének, elhallgatnak, elbújnak.  A téren már nem hallatszik más, csak az éjszaka csendje, és a távolban lévő étterem ideszűrődő zenéje. Néhány szívdobbanásnyi időre a tekintetem nem ereszti, komolyan nézek rá én is, a levegőben ott lóg valami, amit nehezen tudnék leírni. Feszültség? Tűz? Az mindig van köztünk, mint egy sosem szűnő, sosem pihenő tábortűz,  parázs, ami hol jobban, hol kevésbé, de mindig jelen van. S ekkor a zenekar témát vált. A zene betölti a levegőt, kétséget sem hagyva afelől, hogy ez az a pillanat, amikor muszáj egybekelni vele. Tekintetem kissé összehúzom, ajkaimra szemtelen, kihívó félmosoly ül.
- A hideg ellen a legjobb módszer egy kád forró víz...vagy a testmozgás... - lehelem alig hallhatóan, majd felemelem a kezem, s egy pillanatig megsimítom az arcát, aztán pimaszul rákacsintok, s már mozdulok. Hátat fordítok neki, és lassú léptekkel, kecsesen téve egyik meztelen kis talpam a másik elé távolodni kezdek, a zene ritmusára, majd hirtelen szembe fordulok vele. Kihívón pillantok a tekintetébe, tele tűzzel, és felszegett, büszke fejjel. Kinyújtom felé a karom, mintha el akarnám érni, ujjaimmal hívó mozdulatot teszek, s miközben karom lassan visszahúzom, megforgatom a csípőm. Táncba hívom, itt és most. Mindenféle koreográfia, mindenféle mesterséges közeg nélkül. A csillagos ég alatt, a fák közt megbújó kicsiny téren, a díszes szökőkút előtt, nem törődve azzal, hogy csöpög rólam a víz, hogy a hajam nedvesen tapad rám, s azzal, hogy a cipőm több méterre hever tőlem. A zene szólít, és én engedelmeskedek. Lássuk, Adriannek lesz-e bátorsága a kihíváshoz?

१ Megjegyzés:  -  Words: 1146 Quédate
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 02, 2015 9:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Hihetetlen mik meg nem történnek az emberrel egy téren. Belém kötött egy kút. Egy k1b@sz0tt szökőkút! Vágod? Felháborító! Ez feljebb való, uralkodó személyem tökéletes megsértése. Ez... felségárulás! Kivégezni! Fenéket! Nem vagyok király. Se isten... habár mondjuk egy kis piszkos fantázia és... shhh! Nem szabad kimondani! De, hogy komolytalanul komolyra fordítsam a szót, és ezzel is valami paradox dolgot kövessek el, ott ültem a derekamat és vesémet is teljesen ellepő szökőkút jeges vizében. Alsó szinten nézve, egyedül a lábfejem lógott ki, ami még mindig ott pihent a kút peremén. Tenyereimre támaszkodva nézem a pontosan velem szemben lévő apró, szőke hajú nőt. Jól láthatóan a nevetését próbálja visszatartani. És akkor... A beindult kútból áradt a víz az ég felé, ami visszaesve pontosan engem talált el. Csodásabb nem is lehetne! Mert annak a jó szagú istenverte átoknak - igen, így nevezem ezentúl a felségárulót - nem volt elég mára és még ki is gúnyol! Kigúnyolja fantasztikusan szórakoztató és elbűvölő személyem. Hogy teszi ezt? Az olajcserét gúnyos nevetése közben végzi, miközben a fáradt olaját rám ereszti. Hogy a galambok végezzék rajta nagy dolgukat! Hosszú, szabadon hagyott szőke tincseket visel a velem szemben, több méterre álló nő. Nevetésben tör ki. Majd olyat tesz, amitől kérdőn kúszik fel egyik szemöldököm a homlokom közepére. Ez a vetkőzés kissé... Amanda! Hiába. Férfi vagyok. Nem veszem le róla a tekintetem. Leveti a kabátját és a lábbelijét. A szemöldököm még mindig a homlokom közepéről köszön vissza, miközben kíváncsian figyelem a fiatal nő minden mozdulatát. Amiket lenyom itt előttem arra késztetik ajkaimat, hogy egy apró 'a' betűt formáljon és meresszem a szemem. Szemöldököm visszaesik a helyére és potty. A hölgyemény már mellettem is van. Remek! Pont erre volt szükségem! Nem vagyok így is épp elég vizes? Összehúzott szemekkel nézem a mellém érkezett nőre. Nem bántásból. Inkább olyan játékosság adta csúnya nézés ez. Amikor a barátok heccelik egymást. Szavaira nem is reagálok. Oldalra pillantok és nini! Egy apró érme kacsint vissza rám a hullámzó vízfelszín alól. Rámosolygok, majd feltápászkodom. Amanda felé fordulok és letekintek rá. Mint vízesés hullik elém a kút vize. Egy pimasz félmosoly, és már oldalra is fordulok, hogy távozhassam a Jó szagú istenverte átokból. Egyenesen, szexin megyek át a vízesés falon. Érzem, ahogy a zuhogó víz a fejem éri. Átlépem a tér díszpintyének peremét és teljesen elázott ruhámból csak úgy dől a víz a térkövekre. Bakancsom kellemetlenül cuppan, ahogy ránehezedve kiszorítom belőle a jeges, nem kívánt vendéget. Féloldalasan állok a nőhöz képest és akkor... egyik kezem emelem a magasba, majd beletúrok a hajamba. Olyan szexisen és lassan - mint egy filmben -, hogy az már nekem is túl isteninek hatott. Mégis éreztem... kell. Vonzó, szexi - már megint ez a szó -, impozáns és... ah. Szemet gyönyörködtető. Félre söpröm a hajam, miközben úgy árad belőlem a víz - mindenemből - mintha egy óceánt rejtettem volna a ruhám alá. Most, az egészen élénken látszó jég kék szemeimet a még mindig alant ücsörgő nőre emelem. Biccentek felé, olyan sosem kaphatsz meg rosszfiú módjára. Akár egy regényben vagy valami James Dean figurás filmben. Ez volt az utolsó. Kellett a tökéletes hatás eléréséhez, de véget ér a varázs. Már igenis a hajamra figyelve próbálok valami normálisabb külsőt adni neki, amikor feladva minden reményt inkább megrázom a fejem. Lesz amilyen lesz! Nem érdekel! Na jó... mégis, hiszem lopva pillantok fel még háromszor. Megrázom magam.
- Hű, hát ez... frissítő volt. És hideg. Nagyon hideg. Nagyon, de nagyon hideg. Fázom! - kezdtem el és a végére megengedek magamnak egy barátságos mosolyt. Ezt követően egyre inkább tettetett komolysággal - mintha valami erőltetett poént akarnék a másikra erőszakolni a nevetése végett -, végül egy nagy sóhajjal zárom le a valójában nagyon is komolyan gondolt szavaimat. Csak eztán léptem közelebb Amandához, a felségáruló bitang pereméhez. Előre hajoltam és lágy, őszinte kedvességet mutató arccal néztem a szemeibe. Hosszan nyújtottam ki a karomat, hogy belekapaszkodva felsegíthessem és ő is kimásszon a csúnya betegségeket okozó hideg vizű kútból.
- Határozottan nem ilyen fürdésre gondoltam. - jegyzem meg komolyan, miközben fogva kezét hátrébb lépek egyet. Hangomban ott van a helyzet adta játékosság és kedvesség. Ott állok, magasodok közvetlenül előtte. Alig húsz centire. Letekintek a most egészen sötét, mély kék szemeimmel melyekben ott tükröződik és csillan vissza a város lámpáinak fénye. Légzésem egyenletes. Mélyen a szemébe nézek és várok. Hogy mire azt magam sem tudom. Talán, csak a drámaisághoz és a jó pillanatokhoz való érzékem követeli meg cselekedetemet. Lássuk be, eddig minden olyan... mesebeli volt. Mégis valóságos. Nem véletlenül vagyok színész és rendező is. Mindkettőben jó. Sőt, kiváló! Mindezek ellenére végig őszintén viselkedtem. Kivéve azt a rosszfiúzást, de az jól láthatóan csak a pillanat műve volt. Nem tudtam nemet parancsolni neki. Nos... most mi lesz?

×772× × music × × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 02, 2015 9:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




To Adrian...

Városnézés? Hmmm, ez igen izgalmasnak hangzik. A tantermen meg a hotelen kívül csak kétszer voltam kint a városban, Claire-el, amikor elrángatott ruhát venni a bulira, és amikor ma este elindultam a többiekkel. Semmit nem láttam eddig jóformán Seattleből, annak ellenére, hogy tudom, hogy gyönyörű város. Bár, az én szememben minden város gyönyörű a maga módján, mert mind más, mind egyedi. Az otthonom, ami jelenleg Mystic Falls, nekem az is épp olyan szép, találok benne olyat, ami kedves a szívemnek, még, ha mások szemében csak egy poros kisváros is. Jókedvűen törekszem arra, hogy ha már én kértem egy laza estét, akkor el is engedjem magam, így egy kis helyreigazítás után pedig már én is kiabálok, mint egy eszelős. Felszabadító érzés, lassacskán megszabadulok sok feszültségtől, és a bennem állandó készültségben lévő gátak is kezdenek leereszteni. Jó érzés elengedni magam. Évek óta nem csináltam. Amióta csak vámpírrá váltam, egyetlen percemben sem engedtem magamnak a felszabadultság luxusát. Úgy éreztem, nem érdemlem meg, azok után, amit tettem. Állandó készültségben álltam a nőveremmel vívott harc kezdetére, és a vadászok támadására. Túl jól ismertem őket. Túlságosan is jól. De ennyi év után be kell látnom, hogy kell néha nekem is, hogy néha visszatérjek önmagamhoz. Ahhoz a lányhoz, aki bennem él, de sosem merészkedik elő, mert fél. Fél, hogy megítélik, kinevetik, hogy meglátják, hogy neki is van olyan oldala, ami nem mindent tud kordában tartani, nem mindent tart az irányítása alatt, és nem is vágyik arra, hogy minden felett ott legyen a keze. Aki szeretne néha csak sodródni az árral, engedni, hogy a hullámok arra vigyék, amerre akarják. S talán épp egy vízeséshez sodorja a végzete, de az is lehet, hogy a legcsodásabb trópusi szigethez. Átadom most magam a változás gyönyörének, és úgy kelek életre, mint egy bábjából előbújó pillangó. Huncut módon ugrok fel a kocsi tetejére, hogy jobban lássak, és jobban érezzem a szabadság mámorát, ami Adrian mellett szinte elragad. Mikor hirtelen megérzem, hogy emelkedek, először ijedten kapaszkodok meg benne, erős vállától remélem a biztonságot, de pillanatok alatt rájövök, mit is készül tenni, és ahogy megérzem, hogy biztonságosan tart, már elmúlik bennem minden félelem.
- Repülőőő!! - kacagok fel én is, rákontrázva, majd széttárom a karjaimat, és tényleg úgy érzem, mintha repülnék. A szél a ruhám szélét fodrozza, testem úgy simítja végig, minta bársony, hajamba belekap, szőke tincseimet táncba hívja, s azok újra és újra a hátamnak csapódva engedelmeskednek a játékának. A csillagos ég alatt száguldok, lebegek, és ajkaimon boldog, önfeledt mosoly. Ez hát a tökéletes szabadság. Amikor hirtelen újra mozdul a föld, és most már nem csak előre, hanem lefelé is, kuncogva, nevetve engedem, hogy ismét biztos talajra helyezkedjek. Kicsit sem zavaró a közelsége, ahogy átkarolva tart, csak nevetve pislogok fel rá. Életem egyik legszebb pillanata volt ez, még sosem éreztem ehhez foghatót. Már épp nyitnám a szám, hogy ahogy épp rám mosolyog, el is mondjam neki, mikor hirtelen a tekintete megakad valamin, én pedig csak értetlenül pislogok fel rá. Most mi van? Valami baj történt? Elenged, megállítja a kocsit, tenyere ütemesen, hangosan veri a tetőt, az autó pedig megáll. Bemászik, én pedig értetlenül pislogok arra, amerre nézett az imént. Senki nincs ott. Csak egy tér, egy üres, kivilágított, amúgy gyönyörű tér, a távolban egy szökőkúttal, a csendes éjszakában. A környék is néma, csak a távolból hallatszik némi zene, talán egy közeli étteremből jön, és a közlekedő autók zaja töri meg a csendet. Bemászok én is, és gyorsan magamra kapom a cipőmet, majd mikor Adrian felém nyújtja a kezét, mellé lépek, s hagyom, hogy irányítson. A térre húz, tekintetem körbe pásztázza a környezetet. A fák sötét lombját, a  felaggatott égősorok fényében táncoló aszfalt díszítését, a szökőkút néma, méltóságteljes formáját, a víz tükröződését a bézsszínű csempéken.
Amint közelebb érünk, hirtelen szembe fordul velem. Azonnal rá fókuszálok, a gondolat, hogy miért jöhettünk ide, szinte azonnal kiszáll a fejemből. Foglyul ejti a tekintetem, s én némán hallgatom, hogy beszélni kezd. Hirtelen megfogja a kezem, és a magasba lendíti, majd szinte azonnal forogni kezd. Elnevetem magam kissé, mert jópofa, ahogy lazításra ösztönöz. S csak mosolyogva figyelem, ahogy ötleteket mond, amelyiknek mindegyikét szeretném kipróbálni, s ekkor felismerem, hogy nem figyel.
- A... - emelem figyelmeztetően a karom, de ekkor már késő. A magas, jóképű férfi úgy zuttyan bele háttal a szökőkút vizébe, mint egy járni tanuló kisgyermek. - ...drian! - fejezem be a nevének kimondását, de tudván, hogy már elkéstem, ez már csak amolyan levezetésféleség. A férfi prüszkölve ugrik fel a vízből, arcáról, hajáról a gravitáció vonzza le a cseppeket. Először még a szám elé is rakom a kezem, s komolyságot erőltetek magamra, ami jól láthatóan igencsak nehezemre esik.
- Vagy? Essek bele popsival a szökökút vizébe? - mondom, de aztán beindul a szökőkút, én pedig nem bírom ki, hangos, önfeledt kacagásban török ki. Adrian egészen olyan ott a vízben, mint a herceg, akit békává varázsoltak. Aki, miután megtört az átok, mintha hirtelen megfeledkezett volna arról, hogy többé már nem rút béka, hanem daliás herceg, és nem kell a vízbe ugornia. Nevetek, és kacagok, de nem gúnyolódok rajta, épp ellenkezőleg. Csillogó szemmel nézek vissza rá. Na jó, de ezt én sem hagyhatom annyiban, így kacagásom lassan mosollyá szelídül.
- Rendben, akkor most én mutatok olyat, amilyet talán még nem láttál.... - mondom kihívóan, és lassan, finom mozdulatokkal elkezdem lehámozni magamról a kabátomat, egy pillanatra még ajkam is megharapom. Játszok vele, de csak egy kicsit. Majd, miután megszabadultam tőle, Adrian tekintetét fogva tartva, ajkaimon sejtelmes mosollyal kibújok az egyik, majd a másik cipőmből is, és félre rúgom őket. Kicsit megmozgatom a vállaimat, és lassan távolodni kezdek pár lépést, majd megtorpanok. A tervem kicsit bolondos, és remélem nem orrol meg érte, de szinte sikoltozik a kivitelezésért. Sóhajtok egyet, aztán nekifutok, és először előre lendülök a kézen átforduláshoz, majd menet közben megfordulva fordulok át a kezemre támaszkodva hátrafelé is, végül egy dupla csavarral felugrok, és ellenkező irányba nézve, mint ahonnan indultam, egyenesen Adriantől alig egy méterre csobbanok a vízben. Fröcskölök, és engem is beterítenek a hűvös cseppek, de engem cseppet sem zavar. A gimiben pomponlány voltam, méghozzá elég jó, amióta meg vámpír vagyok, csak még jobb lettem. Mosolyogva nézek a férfira, kuncogva élvezem ahogy a hajam lassan teljesen átázik, és arcomra tapad, ahogy ruhám ugyanerre a sorsra jut. Nem zavar, cseppet sem, sőt...kifejezetten élvezem.
- Valami ilyesmire gondoltál? - kérdezem nevetve, és lassan végigsimítok a nedves hajamon, majd felemelem a fejem a rám hulló cseppek felé. Egy pillanatra még a tekintetem is lehunyom, és élvezem, ahogy arcom is teljesen eláztatják a szökőkút könnyei. Majd újra Adrian tekintetét keresem. Ma éjjel nem igazán akarok elszakadni tőle.


१ Megjegyzés:  -  Words: 1075 Quédate
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 02, 2015 6:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Mosoly. Móka. Nevetés. Kacagás. Önfeledt szórakozás. Miután Amanda úgy döntött a hotel előtt, hogy ő ma este nem megy aludni és több időt eltöltene a társaságomban, visszaült a limuzinba és hosszú, egyre hevesebb beszédbe kezdett. Meghallgattam hosszú, gyors monológjait. Egyszer szakítottam volna félbe, nem hagyta. Épp ezért, és az illendőség kedvéért, csendben maradtam. Némaságba burkolódzva figyeltem szemeit, ajkának mozgását, a kezét, az arcizmok játékát, hogy mindezek végére a szemeinél állapodjak meg. Vissza az elejére. Időközben ajkaim simogattam lágyan. Próbáltam a gyors egymásutánban érkező szavakat, mondatokat értelmezni és felfogni. Ahogy elhangzott az utolsó szó is. A záró hang elcsendesült. Félmosolyom egyfajta gondolat megnyilvánulás volt, amit a ki nem mondott szavak képviselőjévé emelt. Jeleztem a sofőrnek, hogy városnézésre megyünk. Utána töltöttem egy-egy pohár italt kettőnknek és kinyitottam a tetőablakot. Felsegítettem az alacsony nőt az ülésről és immár állva figyeltük a várost. A fényeket. A helyenként felbukkanó szórakozóhelyeket. A járókelőket. A csendességet. A félig alvó, félig buliból hazatartó emberek járta betondzsungelt. Láttam Amandán a fokozatos felüdülést. Szerencsére, ha egyszer el kap a party hangulat akkor egyik pillanatról a másikra képes vagyok laza és őrült lenni egyszerre. Mindezt a jó értelmében. A szőke társaságom felé fordultam és egy rövidebb monológban mondtam el mindazt, amire korábban rákérdezett. Igyekeztem minden általam felfogott kérdésre választ adni. Utána... olyat tettem amit minden bulizós limuzinos embernek meg kell tennie. És meg is tesz! Elkiabáltam magam, miközben a magasba emeltem a kezeimet. A felszabadultság elárasztott. Átjárta egész lényem. Szabadság! Az ember egyik legfontosabb, értékelendő valamije. Az egyik a sok közül, amit nem szabad elveszíteni.
Ügyeltem Amanda kényelmére és biztonságára, miközben megmutattam neki a nevezetességeket. Azokat a helyeket amik mellett elhaladtunk és láthatóvá váltak a kocsikázás során. Butuska kislány levette a segítségül szolgáló magas sarkú cipellőjét. Ettől olyan gondolat jutott eszembe, ami egyébként nem. A gondolat végül csak gondolat maradt. Amanda megoldotta a problémáját, ami magasságából adódott. Felült a limuzin tetejére. Szélesebb lett a mosolyom, ahogy ránéztem. A jól mulató, magát kikiabáló ifjú nőre. Aztán mégis észbe kell kapnom. Nem védhetem meg mindentől. Az összes eséstől. Nem tehetem. Nem karolhatom át a derekát, óvón, nehogy leessen vagy bármi baja legyen. A gyerek is csak akkor tanulja meg mi helyes és mi nem, ha időközben sérelmek érik. Aztán ott vannak azok a bizonyos szavak, amik elhangzanak. Nem minden volt munka. Valóban így gondolja? Azt mondja? Őszintének gondolom. Nem hinném, hogy eddig volt akár egyetlen szavai is, ami nem a valóság lenne. Én mégis visszakérdezek! És nem! Visszatartom a kikívánkozó kérdést. A szavakat. A feleslegesen kimondott hangok helyett mélyen az eszembe égetem az elhangzottakat. Ennek... örülnöm kellene? Vagy megijednem? Nem tudom biztosan, de azt hiszem jobb, ha inkább befogom a számat. Tovább megyünk a limuzinnal. Egyre több és több látványosságot pillantunk meg. Az idő előrehaladtával, ahogy meg is pillantok egy utcai órát negyed kettőt mutatva, egyre kevesebb része marad hátra a városnak. Majd jön egy gondolat és meg fogom Amanda derekát. Mindkét kezemmel stabilan tartom, hogy felemelhessem a fejem fölé.
- Repülő! - kiabálom el magamat, mihelyt a magasba emeltem. A jármű és az emberek fölé. Közelebb a város fényeitől nem látszódó csillagokhoz. A magas épületek világa felé. Ott tartom több hosszú percig, majd óvatosan engedtem le a karjaimba. Szélesen rámosolyogtam, és akkor... megláttam a hatalmas teret. A kikövezett, padokkal és elkerített fákkal szépített teret. Azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. Inkább izgatott lettem. Letettem a szőkeséget és tenyérrel rácsaptam a limuzin tetejére - Álljunk meg.
Visszamásztam a járműbe és kinyitottam az ajtót septibe. Meg sem vártam a sofőrt, noha ő a helyén maradva várta a következő utasításokat. Kiszálltam és mélyen magamba szívtam a friss levegőt. Mintha nem ugyan ezt éretem volna a "toronyból". Kisegítettem Amandát is. Megfogtam az egyik kezét és a tér közepére húztam. Megállítottam és vele szembe fordulva nagyon komolyan néztem a szemébe. Hosszan, és bensőig hatolóan. Aztán egy hirtelen mozdulattal felemeltem a nő karjait.
- Engedd el magad és ne törődj semmivel. - mondtam és megmutattam mire gondolok. Bár elég férfiatlan volt ez tőlem, épp ezért nem csináltam sokáig csak a bemutató erejéig, de széttárva karjaimat forogtam kettőt - Itt ez a nagy tér. Teljesen üres! Miénk az egész! Használjuk ki. Csinálj amit akarsz. Ülj a szökőkút szélére! Ugorj a vizébe! Szaladj végig a színes köveken, követve a mintát amit formáznak! Állj a pad tetejére és kiáltsd el magad! Vagy... - mondtam a jobbnál jobb őrültségeket, miközben egyre jobban hátrálni és hátrálni kezdtem. Mutogatva magyaráztam a variációkat, míg nem... valaminek neki mentem. Éreztem valamit, ami a térdemig ért. Elvesztettem tőle az egyensúlyomat és szabályosan hanyatt vágódtam. Bele a szökőkút álló vizébe. Hirtelen ülök fel a jeges víz frissítő és váratlan érintésétől. A számba ment vizet is kifújom, miközben karjaimat a vállaim mögé helyezve támaszkodik tenyérrel a kút aljának. És lám, kellett nekem emlegetni, még a kút szórakoztató, játékos spriccelése és beindult. Remek. Most már esik is. Szemeimmel a velem szemben, tőlem jó pár méterre álló, teljesen száraz Amandát figyelem. Ez... brutál volt!

×813× ×Don't Stop The Party× × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 02, 2015 6:18 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2





To Adrian...

Elhagyom a limuzint, de nem jutok tovább egy lépésnél. Csak állok, mint egy darab fa, mint egy leszúrt karó. Aminek nincs gyökere, nincs lombja, nincsenek ágai, annak ellenére, hogy tudja jól, egykor ő is büszke, hatalmas tölgy volt. Nézek fel a magas épületre, hajam lágyan borzolja az éjszakai hűvös szél. Menjek fel? Vegyem le ezt az átkozottul kihívó ruhát, a magassarkút, feküdjek bele egy kád forró vízbe? Búcsúzzak szó nélkül? Hagyjam elmenni? Hisz ezt akarja, nem? Kilépni úgy, mintha sosem járt volna abban a Virginiai kisvárosban, sosem lépett volna az életembe. Mintha sosem ismert volna. Mégsem hagyom elmenni. Nem megy, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni azt, hogy itt és most vége ennek. Nem gondolok itt most hatalmas, mindent felemésztő szerelmi románcra. Hisz szó sincs erről. Csak nem hiszem el, hogy ennek így kell véget érnie. A limuzin sofőrje illedelmesen, nem zavaróan szólít meg, és tetszik, hogy tisztelettel beszél hozzám. Hát igen, ennyit arról, hogy hol miként ítélnek meg. Most, egy hotel bejáratánál kisasszony vagyok, abban a clubban meg prosti voltam. Még a feltételezés is nevetséges. Sosem tudnék olyan lenni, aki a pénzért adja oda a testét valakinek, csak használatra. Kedves mosollyal billentem oldalra a fejem, és ekkor már látja rajtam, nem megyek én sehova. Sarkon fordulok, és visszahuppanok. Meglepetten pislog rám, kékesszürke tekintetében kíváncsiságot és némi döbbenetet látok. Nem engedem szóhoz jutni, csak beszélek. Elmondom azt, ami a szívem nyomja, vagy legalábbis egy részét. Van egy pont, ahol látom, hogy már mozdul, hisz tiltakozna, hisz valóban, egyetlen találkozásunk sem volt randi, de rögtön le is intem. Csak néha rápillantok, ahogy néz, engem, szó nélkül. Ujja az ajkát érinti, én pedig hamisítatlan olasz temperamentummal beszélek, magyarázok, kezemmel gesztikulálok. Arcmimikám is tökéletesen adja elő, mi a mondanivalóm. Igen, most ízelítőt kap egy kicsit Amandából. Nem szól közbe, egyszer sem szakít félbe. Nem mintha túl sok teret hagynék neki-e téren, hisz a beszédem fokozatosan lesz egyre hevesebb, érzelmesebb, de megtehetné, mégsem szól, csak figyel, tekintete szinte lyukat éget az elmémbe. Mikor végre elhangzik az utolsó szó, kérdőn pillantok rá. Egy másodpercre összeakad a tekintetünk, az enyémben néma kérés, az övében? Nem tudom. S épp, amikor ajkaira néma félmosoly ül, épp az a fajta, amitől minden nőnek a bokájára csúszik a bugyija, a sofőr lehúzza a válaszfalat. Figyelem a reakcióját, és egy kicsit tartok attól, hogy mégis elküld, és a mosolya nem volt más, csak a rajtam való gúnyolódás jele, de szerencsémre nem így történik. Ahogy meghallom a városnézést, boldog, jókedvű vigyor ül ki arcomra, tekintetem is derűssé válik.
Az autó elindul, és én vissza se nézek. Ma éjjel nem lesz korai fekvés, sem forró fürdő a kádban, egyedül. Mert a ma éjszakára emlékezni akarok, míg csak halhatatlan lelkem a pokolra nem száll.
Figyelem, ahogy italt tölt, és zenét kapcsol, és miután elvettem a poharat, egy halk Köszönöm! kíséretében, bele is kortyolok. Jóféle whiskey, az íze kiváló, bár attól tartok, én már így is kicsit többet ittam a kelleténél. Na nem itt, hanem még a clubban, elég sok mindent hajtottam le rövid idő alatt. De nem baj, ez az éjjel erről szól. Végre egyszer kicsit elengedem magam. A következményeken majd holnap rágom magam, ma nem. Amikor megnyom egy gombot, csak lesek, elképzelésem sincs a sok izémizé közül melyik mire való. Ám amikor a tetőablak hirtelen megmozdul, csillogó szemmel pislogok fel a fejem fölé, hajolok az ablak alá kissé testemmel is, és nézek a csillagos égre, és az út menti fák benyúló ágainak homályos képére.
- Ezt nem mondod komolyan... - mondom, de csak úgy magamnak, és hangomban hitetlenség, meglepettség, leplezett izgalom, ajkaimon jókedvű mosoly. Hát, az már egyszer biztos, Adrian Herondale tényleg tele van meglepetésekkel.
Kezét felém nyújtja, én pedig kuncogva csúsztatom oda neki, simítom kis kezem az övébe, s felállok. A menetszél az arcomba vág, és a hajamba kap, de még nem zavaró. Mondjuk, a vámpírsebességhez mérten mi lenne az, ami zavaró lenne? A fények csodásak, az utcán már alig járnak, de akik igen, azok amint feltűnik a limuzin, mind odakapják a fejüket. Nem baj, nem zavar, ilyen sebességnél úgysem ismernek fel, ha meg mégis, ki nem...? Ugye? Aztán rájövök, hogy ez így nem lesz jó, mert a magassarkúm még felhasítja a limuzin bőrülését.
- Upsz, ezt jobb, ha leveszem. - mondom, majd a tetőbe kapaszkodva gyorsan lehajolok, és két mozdulattal máris megszabadulok a cipőktől. Igaz, így jóval alacsonyabb vagyok, na de még kilátok, addig meg nincs baj, majd kicsit lábujjhegyre állok, ha valami mégsem jön össze. Amúgy is, a látásom jóval jobb, mint egy emberé. De az tény, hogy így éppencsak Adrian mellkasáig érek. Jó esetben. A 153 centi nem túlságosan nagy méret, főleg, ha a mellettem álló férfi majdnem 190 centi.
Mosolyogva nézelődök, mikor megszólal, és feleletet kíván adni az iménti litániámra, és vigyorog. Bólintok, én is jókedvűen mosolygok, ám legyen, figyelek, s közben az italomba iszok, és csak amikor azt mondja, "ameilykre emlékszem" vonom fel kissé a szemöldököm kihívóan. Ejj, Adrian, alig mondtam el pár mondatot, és te máris belegabalyodsz? Hát merre kódorgott a fejed, csacsi fiú? De nem szólok, csak figyelek rá.
A mondatai szíven találnak. Oké, hát ez így...uh. Most nem tudom, hogy igaznak higgyem-e, vagy sem, pedig akarom. Esküszöm, nagyon akarom. Elgondolkozva figyelem, és kicsit olyan ez most, mint egy vallomás. Én is vallottam, ő is. Jól esik a tudat, hogy gondolt rám, és a szavai szerint nem is egyszer. Szégyenlősen mosolyodtam el, s hajtottam le a fejem, majd újra előre figyeltem. S már figyelmeztetném egy-két apróságra, ami talán neki semmiség, de az igazságérzetemnek fontos, de közbe vág. Bólintok. Nekem ennyi is elég, bár egyszer talán kifejtem neki, hogy nem arra gondoltam, hogy álljon neki cigánykerekezni, hanem, hogy végre legyen egy kicsit nem az a sznob seggfej, nem az az arrogáns majom, akinek néha mutatja magát. Hanem az a férfi, aki akkor este olyan szenvedéllyel táncolt velem, aki játékosan karmolt a levegőbe, mint egy oroszlán, a cappuccinom láttán, miután poénkodva megijesztett. Az akinek az arcán ott volt az az igazán őszinte szomorúság. Nem, mintha bármikor is újra szomorúnak akarnám látni, mert nem. Nem akarom. Sőt, azt szeretném, ha mindig jókedve lenne. De szeretném, ha merne önmaga lenni. Mert ha így tesz, talán végre én is tudok nem annyira merev és kimért lenni, jobban el tudom engedni magam. S mintha meghallaná a belső kívánságaim, hirtelen a magasba csapja a kezeit, és elkiáltja magát. Felkacagok, hangosan, hátravetett fejjel. Istenem, hát ő aztán tényleg nagy partiarc, ez már biztos!
- Talán most hibázok, de muszáj kimondanom, míg eléggé van hozzá merszem. Akkor, három hónapja, Mystic Fallsban...nem minden volt, csak munka. - hajolok felé, s ha rám figyel, a szemébe mélyesztem kékségeim. Igen, tény, hogy munka hátán munka volt, de volt néhány pillanat. Tényleg, csak pillanatok, amikor a tetteinknek nem volt köze a munkához. Legalábbis én így érzem. És most még nagyon nem is félek bevallani. Mondjuk, lehet, hogy ez a whiskeynek a hatása, amit lehajtottam, és a többi cuccal keveredve már igen sok gátamnak ledöntötték a falait. Na, de amíg az erkölcsi morálom stabil lábakon áll, mint a deviza, addig nem lesz gond, ugye?
S miután elmondom a kis vallomást, egy huncut kacsintás, és előre fordulva én is a magasba lendítem a karom, és hátravetve a fejem, az égre kiáltom.
- Elfelejtettem, hogyan kell elengedni magam, de ma éjjel enyém lesz a világ!!! Ébresztő, Seattle!!!!!! - kiáltom, majd nevetve dőlök előre újra, kapaszkodót keresve. Na, ez egész felszabadító volt. Igen, ez rám fért, bár a világot egyelőre meghagyom másnak.
Nevetek, mert jól esik, és érdeklődve kukucskálok körbe. Mikor egy nevezetességhez érünk, és Adrian rámutatva elmondja a nevét, kíváncsian pislogok abba az irányba. Szép, impozáns, és így, innen nézve egészen monumentálisnak hat, én meg csak lelkesen pislogok, és ezt többször megismételjük. Igen, ezt mér szeretem. Kezd belőlem minden feszültség távozni. Sok mindent megtudtam, ami könnyebbé tette a lelkem. Ami már nem betegíti meg megtépázott szívemet, a harag, amivel együtt jár a kétség és a bűntudat. Azt mondta, kedvel. Ez pedig jót jelent. Mert én is őt. Amikor egy olyan dolgot mutat, amit nem látok, mert sokkal kisebb vagyok, mint ő, kicsit durcás képet vágok, úgy egy másodpercig, de hamar megoldom. A poharamat gyorsan lerakom a kocsi belsejébe, majd visszamászok. Két kezem a kocsi tetejének támasztom, majd egy kicsit berogyasztom a lábam, és máris hopp, a kocsi tetején csücsülök, szemben a menettel. Nem kell félteni, itt nincsenek vezetékek, sem pedig lelógó faágak, nem lesz bajom, de az amit mutatni akart, az érdekel, mert kíváncsi természetem van. S mikor felfedezem, ámulva tapsolok, mert olyan szép, és nekem annyira tetszik ez az egész. Most valahogy nem akarom, hogy eljöjjön a hajnal. Mert jó ez a kacagás, jó a hangulat, a kocsiból kiszűrődő zene. Hogy nem kell agyalnom, gondolkoznom, szenvednem, csak élhetek a pillanatnak. Azt hiszem többször fogom alkalmazni. Bárcsak Adriant is felirathatnám hozzá receptre...




१ Megjegyzés: - Words: 1265 Quédate
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 02, 2015 2:01 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Vége. Az örökké magányos cowboy kiteszi a pontot a találkozás végére. Elrántja a kantárszárat a másik irányba és tovalép. Mindent elmondtam amit akartam. Vagy legalábbis töményen a nagy részét. Az érzelmek kimutatása egy férfi esetében nem könnyű. Megnyílnunk meg végképp. Az, hogy én mégis mesteri színészként képes vagyok bármire, még nem azt jelenti, hogy lelkem és bensőm mélységeit is épp azok az érzések uralják. Sőt! Ha elküldelek szigorral és határozottsággal valami melegebb helyre, az még nem jelenti a bensőm egyetértését. Mélyen, gyötrő kín is lakozhat. Bármi. Ezt nevezik álarcnak. Pókerben jól jön az embernek. Talán ezért is vagyok jó póker játékos. Nem tudom, de van hozzá érzékem. Miután kinyílt a limuzin ajtaja újra az ablakhoz fordultam. Rákönyököltem az ajtóra a hozzá közelebbi kezemmel és annak mutatóujját ajkaimhoz érintettem. A hatalmas pont ott volt a búcsú mondat végén. Nincs értelme tovább rágnom magam ezen a dolgon. Fejben úgy is tudom, hogy még el fogok látogatni abba az étterembe. Ha már nem néhány havonta biztosan megfordulok ott. Ráadásul, Rick barátomat ismerve, személyesen kell elkísérnem oda, ha azt akarom tényleg kipróbálja a helyet. Na igen. Ő most minden bizonnyal azzal a Claire nevű lánnyal van. Hosszú éjszakájuk lesz. Holnap találkozunk, szóval biztos bele fog merülni a részletekbe. Hogy az engem most mennyire nem érdekel. És holnap sem fog. Elég lenne annyi: Jó volt; Hmm... tudta a dolgát; Borzalmasan suta volt. Bármi megfelelne, de neeem, neki a részletekbe kell merülnie. Hát igen... férfiak. És nők! Ők is szeretik kivesézni a kalandjaikat. A gondolataimba merülök, határozottan. Észre sem veszem, hogy a limuzin ajtaja még nyitva. Barátomról elterelődik a figyelmem a saját, jelen állásomra. Ezek után hova menjek? A saját hotelembe? Vagy bulizzak? Keressek társaságot vagy magányosan üljek be egy kocsmába? Sok-sok gondolat és ötlet, de egyik sem tetszik igazán. Aztán visszarántanak a valóságba. Mégpedig Amanda, ahogy beül mellém. Meglepetten nézek rá. Hosszú monológba kezd. Már épp közbe szólnék, amikor megállít. Tovább hallgatom a szavait és fejemmel akaratlanul is közelebb dőlök az ablakhoz, hogy mutatóujjammal az ajkamat simogathassam. Tekintetem mégis a mellém szegődött nőébe fúrom. Figyelem a szemét, majd ajkának mozgását, végül a kezét, hogy utána újra a szemeinél kössek ki. Hallgatom a szavait. A nagy lendületét és igazán időm sincs arra, hogy felfogjam az összes kérdést amire válaszolnom kellene. Ennyire nem jó az én memóriám sem. De, nem csinálok belőle gondot. Amennyire tőlem telik, megjegyzem a szavait és erősen fontolgatom mire mit is kellene felelnem. Mikor befejezi a komoly arcomra egy félmosoly ül ki. Válaszolni nem jut időm. Ilyen hirtelen nem is tudnék. Legördül a válaszfal és a sofőr pillant hátra a tükrén keresztül. Kérdő tekintetére csak annyit mondok, hogy lassan menjen végig az egész városon. Várost fogunk nézni. Ő bólint és felhúzza a falt. Érzem, hogy lassan elindulunk. Ekkor előre hajolok és töltök egy italt mindkettőnknek. Utána bekapcsolom a zenét. Kezdődjék a bulis városnézés. Amanda kezébe nyomom az egyik poharat, majd megnyomok egy gombot. Láss csodát, felettünk egy körülbelül három embernyi helyen elhúzódik a tető. Felállok és kezemet nyújtom a nőnek is, hogy felsegíthessem. A menetszél lágyan kap a hajukba. Alig van néhány ember, akik éjfél táján az utcán bóklásznak.
- És most... válaszolok a kérdéseidre. Már amelyikre emlékszem! - mondtam vigyorogva, bár még nem ittam... csak a clubban, de jól bírom - Azért nem aludtam aznap este, mert rád gondoltam. Arra, hogy mit gondolhatsz rólam. Mennyire sértettelek meg. Az első találkozásunk óta kedvellek. Annak ellenére, hogy először ott hagytalak az étteremben. A három hónap alatt többször gondoltam rád és a táncunkra. De tudom, hogy munka volt minden. Ezért nem firtattam a dolgokat. - mondtam ami eszembe jutott és lehúztam a whiskyt. Ekkor újra Amanda felé fordultam és hozzátettem a szavaimhoz azt, ami még fontos volt - Sajnálom, de szeretném se tudnám megmutatni milyen az igazi Adrian. Azt hiszem már én sem tudom. De... ha eljön az ideje és úgy alakulnak a dolgok, mutatok magamból olyat, amit még senki sem látott amióta húsz éves elmúltam. - tettem hozzá, majd felemeltem a magamba a karomat és elkiabáltam magam: Egy seggfej vagyok, de hódítani akarok! Nem tudom miért ezt mondtam, de vicces volt kimondani. Annak ellenére, hogy tudom, mélyen belül nagyon nem vagyok az. De a látszat az mindig más. Hódítás... az meg a másik fele volt. De való igaz, megakarom hódítani Seattle városát! Elkurjantottam magam. Nem sokkal később pedig elértünk egy nevezetességet. Rámutatva mondtam el Amandának mi a neve és mi az. Bevallom, Rick-nek igaza volt velem kapcsolatban. Nagy party arc vagyok, és sosem kell tenni azért, hogy jól érezzem magam. Most is, elengedtem magam minden további nélkül. A kérdés már csak az, hogy a társaságom is képes-e erre vagy menetközben meggondolja magát?

×768× ×Hey baby× × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 02, 2015 12:36 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




To Adrian...


Az hosszú, fekete limuzin békésen siklik át a városon, utcáról utcára haladva. Fekete fényezésén megcsillannak a város mesterséges fényei, és egy külső szemlélő számára nem is lehetne ennél egyszerűbb dolog a világon. Egy autó, ami átgurul a város utcáin, kereszteződésein. Csak a bent ülő páros tudja, hogy vékony jégen táncolnak, ahogy a köztük feszülő távolságot hol elmélyíteni, hol kitölteni vágynak.
Szavai hallatán nem tehetek mást, csak hallgatok. Hallgatok, mert nem tudok mit mondani. Nem értem. Miért védelmez? Miért tesz, miért tett értem bármit is? Miért mondja, hogy értem tette, hogy akkor otthagyott, ha abszolút hidegen hagytam? A kérdések sokasága nem hagyja belenyugodni a lelkem abba, amit mondott, bár az tény, hogy elfogadom, amit mond. Elfogadom, mert tudom, milyen, amikor a másik javára kell döntened, s bár az indokai nem világosak, mégis megértem. Ettől függetlenül még érdekel, vajon elérte-e a célját? Vajon megkapta-e azt, amit akart. Engem akart kicsit felpiszkálni? Elkönyvelni egy újabb hódításnak? Meglebegtetni az első helyezést maga előtt, hogy ő a legnagyobb kutya a vidéken? Halkan, megvetés nélkül mondom, hogy megértem, miközben az autó halk, néma tanúként halad előre, s az idő alapján sejtem, már nem járhatunk messze a hoteltől. Aztán közelebb húzódok, a helyzet már-már teátrális. A nő, aki remegve, esengve néz a férfira, s a férfi, akinek szürkéskék tekintete már újra kemény, s már csak halványan pislákol benne az a gyermeki őszinteség, ami az imént úgy megfogta a nőt. Tudnom kell, tényleg elérte-e, amit akart, de abban nem vagyok egészen biztos, hogy a válasz tényleg tetszeni is fog-e. Csak hallgatom. Hallgatok. Csak nézem, ahogy beszél, ahogy a szavakat mondatokká fűzi, ahogy kiad egy történetet. Nyelek egyet, kezem akaratlanul karmol kissé a limuzin ülésébe. Szóval így állunk. Szóval egyszerűen csak megkímélt attól, hogy belezúgjak egy egy éjszakás kaland után. Szóval, akkor mégsem képzeltem, és akkor este volt valami köztünk, csak...nem használta ki. Nem, mintha szándékoztam volna egyből ágyba bújni vele, mert szó sincs róla, de a jelek szerint ő más tapasztalataira alapozott akkor. Talán igaza is volt, talán tényleg nem tudtam volna megálljt parancsolni magamnak, ha adódik a lehetőség. S amennyire érdekesen jóleső borzongás fog el, hogy akkor ő is azt érezte kicsit, amit én, annyira fáj is beismerni, hogy tulajdonképp igaza van. Hisz mit keresnénk egymás mellett, akár egy percig is? Én egy mezei étterem-tulajdonos vagyok. Ő meg egy világsztár. Az én életem kőkemény meló, még több melóval, továbbképzésekkel, az övé a csillogás, a bulik, és a dirigálás. Ő a herceg, fehér lovon, én meg hamupipőke. Csak ez a mese nem egy bállal, meg egy elhagyott cipellővel kezdődik, és nem ér véget egy esküvőn, happy enddel.
- Ó,..értem... - nyögöm erőtlenül, és lassan, megfontoltan húzódok el tőle. Most megkaptam a válaszomat minden kérdésemre, annak ellenére, hogy én ezt már eleve tudtam. Sosem láthatnék több lehetőséget arra, hogy találkozzunk, mert ezt ő maga is megmondta, Itt, és most, nyíltan. Nem mondom, hogy nem számítottam rá, mert de, sőt, még többre is. Nem szólok, csak meredek magam elé, épp mikor megáll az autó, és a sofőr kinyitja nekem. Akaratlanul fordítom a fejem az utcára, ahonnan már jól látszik a hotel bejárata, a vöröses épületre szóródó fényszórók világítják meg a magas falakat. Adrian utolsó mondatára, miszerint emlékezni fog minden velem töltött percre, felé fordulok. Szomorkás mosolyt küldök felé, lesütöm egy pillanatra a szemem, majd lassan kiszállok az autóból. Egy lépés. Csak még egy lépést kellene tennem, hogy a sofőr becsukhassa az ajtót mögöttem, és vége. Ennyi. Egy csodás reklám, és megannyi ismeretlen híresség, akik emlékeztethetnek Adrian Herondalere. Egy tánc, egy este, és a mai éjszaka, amik belevésve magukat a lelkembe, kínozhatnának egy örökkévalóságon át. Csak egyetlen szavába kerülne, és maradnék, de tudom, hogy ez sosem fog megtörténni. De én ezt akarom? Ilyen könnyedén feladnám? S már tudom, hogy NEM! Nem, engem nem olyan fából faragtak, akit csak úgy le lehet rázni, amíg meg nem tudom azt, amit akarok. És nem, én még nem akarok búcsút inteni, mert valami egyszerűen képtelenné tesz rá. Nem tudom kimondani, hogy viszlát. Mert ha kimondom, az végleges.
- Kisasszony!? - szól hozzám a limuzin sofőrje, mert nem tudja, most becsukja-e az ajtót, vagy sem, elindulok-e végre előre, vagy mi lesz.
Megfordulok, és egy lendülettel vissza is ülök a helyemre, amit az előbb béreltem, és becsukom magam után az ajtót. Kihívóan nézek Adrian szemébe, ajkaimon enyhe mosollyal.
- Az imént nem válaszoltam, most pótolom. Először is: Nagyon kedvesen felvázoltad azt, hogy én miként éltem volna meg azt az éjszakát, amit feltételezésed szerint együtt töltöttünk volna, bár hozzáteszem, korántsem biztos, hogy ez megtörtént volna, hisz nem szokásom az első randin ágyba bújni senkivel. - mondom, és mivel tudom, már előre, mit akar mondani, vagy legalábbis azt, én miért háborodnék fel, gyorsan megrázom a fejem, és felemelem a kezem, magam elé, tenyerem nyitva felé fordítom. - Ne, ne szólj, tudom, hogy nem volt egyetlen találkozásunk sem randi, de ebbe ne menjünk bele. - mondom, majd mielőtt megszólalhatna, latinos temperamentummal folytatom. - Másodszor: ha már így belemelegedtünk, azért engem érdekelne az is, hogy a a férfi, aki állításod szerint nem aludt aznap éjjel, miként élte volna meg ezt az estét. Sőt, az is érdekelne, hogy a már megtörtént eseményeket hogy élte meg? Ahogy az is igencsak felkeltette a kíváncsiságomat, hogy mi volt az oka, az igazi oka az álmatlanságának? Harmadszor: igen, köszönöm, igencsak jó táncos vagyok, főleg, ha olyan partner kezei közé kerülök, aki tudja, hogy irányítson, aki nem csak tudja a lépéseket, de érzi is a táncot. A miénk ilyen volt, és én is gyakran gondolok rá. Ezt veheted dicséretnek, Herondale. - mondom, majd elmosolyodom. Hangom halk, lágy, és most, már egészen barátságos, türelmes. - Végül, de nem utolsó sorban, és talán ez a legfontosabb. Nem vagyunk Mystic Fallsban. Nem vagyunk üzletfelek. Nem dolgozol nekem, és én sem neked. Semmi közünk sincs egymáshoz. Én itt nem látok sem egy olyan személyt, aki két étteremért, és megannyi emberért felelős, sem pedig egy olyat, aki világhírű rendezőszínészénekes és még ki tudja mi. Most csak egy férfi van, és egy nő. És én, mint olyan személy, aki még sosem járt Seattleben, aki a sikeres vizsgáját ünnepli, megkérlek, hogy tedd nekem emlékezetessé ezt az estét. Rád bízom, hogy mivel rukkolsz elő, csak egyetlen dolgot kérek. Csak egy kicsit, engedj a világodba. Csak egyetlen estére mutasd meg milyen az igazi Adrian Herondale. Mert én is szeretnék emlékezni. Rád. - mondom, és a tekintetét kutatom, szememben ott az a makacs tűz, ami már annyiszor segített át nehéz időszakokon. Csak ülök, és várok, mit fele. Kidobhat. Elküldhet. Mondhatja, hogy húzzak a búsba, és megteszem, soha többé nem fog látni, és ez nagyon is benne van a pakliban. De tényleg szeretném megtudni, valójában kicsoda ő. Mert már annyi arcát mutatta felém, hogy nem tudok rajta kiigazodni. És talán, ha még egy kis időt rám szán, én is megmutathatom, milyen is Amanda Black. Ha már úgysem találkozunk többé, megérdemli az őszinteséget. Legalábbis egy bizonyos dolgot kivéve.



१ Megjegyzés:  -  Words: 1134 Quédate
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 11:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Szomorú melankolikusság. Olyanok vagyunk akár az a sivatag, melyben örökké poroszkálunk. Végtelen, vad, szeszélyes, titokzatos, kihívással teli akárcsak a tenger. Kifürkészhetetlen, veszélyes. Kegyetlen és kegyes. Finom, lágy, mint az apró selymes homokszemek benne. Durva, mint a benne élő kaktusz felszíne, de belül negédes és életet adó. A két ló egymás mellett lépdel. Lábaikat egyszerre emelve ki a sivatag elnyelő homokjából, hogy utána újra belemélyesszék patájukat a forró és durva szemek közé. Ebben a mesében bár figyelem Amanda mozdulatait. Tudjam, mire számítsak. De a valóságban rá sem nézek. Elveszítve azt, akit felépítettem az évek folyamán. Azt, ki felmászott a sárból a hosszú, kígyózó lépcsőn és megállta helyét a fényűzés palotájában. Most újra annak a gyereknek érzem magam. Évekkel ezelőtti önmagamnak. Gyengének és nincstelennek. Valakinek, kinek szívében a bátorság szikrája és a folytonos előre való törekvés mindig ott lesz. A szikra pedig olyan erős, hogy elegendő a mélységből való talpra álláshoz. És most is ezt veszem észre. Hiába a dögkeselyű és a tétova némaság. A mesében észre veszem a kaktuszt, mi magányosan áll és vár. Felé irányítom a lovat és odavezetem. Leszállok a hátáról, hogy kinyerhessem a zöld, szúrós növény belsejéből a nedűt, mely életben tarthat. Adok a jószágnak is vizet. A madár sikolt egyet keserűségében, és tova száll. Felülök a lóra. Itt az idő, Amanda.
Hallom a mozdulatait. Halkan leplezni próbálja cselekedetét, de nem sikerül neki. Gondolataimban a szikra megteszi kellő hatását. Lehunyom a szemeimet, és mint a sivatagban is megtettem, úgy itt is tisztázom a helyzetet. Nem kellenek déli bábok. Mély levegőt veszek, amit hosszú, hosszú ideig fújok ki. Kihúzom magam és magabiztosan fordítom fejem - az időközben közelebb jött és kérdezett - Amanda felé. Bár tekintetemben ott van ugyanaz a gyermek, most mégis felnőtt és férfivá érve ül a nőtől nem is olyan messze. Elég a gyerekeskedésből. Akkor is felküzdöttem magam. Sokan próbáltak a mélybe taszítani, de senkinek sem sikerült. Több nővel akadt dolgom. Volt közöttük olyan, aki el küldött. Volt, akit én küldtem el, mélyen megalázva. Nem fogok színészkedni. Teljesen őszinte leszek és nyílt. De a gyermek már felnőtt. Ezen semmisem változtathat.
- Ha maradok és komolyabban nézzük a dolgokat, Amanda, lehetett volna mindkettőnknek csodás az estéje. De másnap! Kétféle érzés keringhetett volna ereidben. Egy büszke nőé, aki azt mondja volt egy kalandom és ezzel minden rendben. És, egy olyané, aki legszívesebben a pokolra kívánná a férfit amiért soha többet nem látja viszont. Keserű fájdalmakat és ki tudja milyen következmények hadát indította volna el. Így a biztosabb és kevésbé rosszat választottam. Ott hagytalak. Tudom, hogy ezzel nem virág szép estére emlékezhetsz, de még mindig jobb a tudat, hogy önzetlen voltam és így haragszol rám, mint a másik, hogy önző és kihasználtalak. Nem akartalak bántani. Ha ez vigasztal, nem aludtam aznap éjjel. Gyakran felidézem a táncunkat is. Ritka az olyan táncos, mint te. Erre emlékezni fogok. - magyarázom komoly és erős hangon. Szemeimmel végig az övébe nézek. Határozottan, a benne lévő gyermekség ellenére. Szavaimat azután mondtam el, miután utolsó szavait is kiejtette az ajkán. Nem akarok dacolni vele. A szíve joga eldönteni, hogy miként tekint rám. Vagy, talán még ki is nevet. Nem érdekel. Ez az ő döntése. Érzem, hogy a limuzin időközben lágyan fékez és megáll. Amanda oldalán nyílik az ajtó és a sofőr arra vár ki száll-e vagy inkább autózunk tovább. Minden esetre, megérkeztünk a bemondott hotelhez.
- Emlékezni fogok minden veled töltött percre. - tettem hozzá egyfajta búcsú szónak. Reménykedni, hogy marad vagy esetleg valami mást mond. Felhív keringőre, képletesen szólva, nemigen érdemes. Úgy gondolom, ezt már nem tudjuk tovább húzni. A kapcsolatunk itt fog megrekedni. A semmilyen határán táncolva. Mélyen a nő szemeibe nézek és várok. Mihez fog most kezdeni?

×605× ×Silver× × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 10:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




To Adrian...


Egymástól alig karnyújtásnyi távolságra vagyunk. Alig több választ el minket, ha bármelyikünk mozdulna a másik felé, hamarabb elérné a másikat, mint egy lélegzetvételnyi idő. De nem. Adrian is eltávolodva mered ki az ablakon, és én sem lépek közelebb. Sértett lelkem nem hagyja, de aztán mégis, újra táncba hívom. Nem testtel, és nem zenére. A lélek csatája ez, az örök háború férfi és nő közt. Ha nincs egyetértés, csakis ez lehet a felállás! Minő botor eszme ez. Mint a jó és a rossz harca. Pedig nem vagyunk ellenségek. Nem akarok az lenni, és nem akarom, hogy ellenségem legyen. Nem azért, mert akár egyetlen percig is félnék tőle. Hírnév? Hatalom? Pénz? Csillogás? Igen, ez neki mind megvan. Nekem pedig a titkos képességem, ami a vámpírsággal jár. Megigézhetem bármikor, amikor kedvem tartja, és úgy táncol, ahogy én fütyülök. Miért nem teszem? Mert nem szeretem ezt. Ritkán használom ezt a képességem, s ezt is csak nyomós indokkal. Ráadásul nem szeretek így nyerni, elnyomással, csak azért, mert én vagyok az erősebb. Az nem az én módszerem.
Táncolunk hát. Egyet lépek felé, majd hátat fordítok, s hangszálainak rezdülésével úgy ránt vissza magához, mint akkor este, a parketten, és már újra elereszt, újra távolodik. Én lépek utána.
Haragszom-e? Nem kifejezés, és ez olyan erősen ég bennem, mint a vágy arra, hogy olyat tegyek, amit később biztos, hogy megbánnék, és egy örökkévalóságon át nyomná a lelkem. De nekem már nem mindegy úgyis? Örök kárhozatra ítéltettem. A kérdésére kérdéssel felelek először. De aztán mégis megnyugtatom, nem a haragszom a mai este miatt. Nincs okom. Megmentett, kétszer is a vésztől. De nem tudom túltenni magam azon, ami három hónapja történt, annak ellenére, hogy talán ő már nem is emlékszik rá. Bennem nagyon is élénken él még minden mozdulata, minden apróság, ami hozzá köt, és nem ereszt. A francba is, hát azóta sem tudom kiverni a fejemből az álmaimból, minden napom minden percében ott kísért, mint valami röghöz kötött lélek, akit nem enged el a múlt emléke.
Figyelem, ahogy felém fordul, és megcsóválja a fejét, majd tekintete az enyémbe fúródik. Szeme most egészen szürkés, nem olyan világos tengerkék, mint szokott, és a pillantása is más. Egészen...mintha bánatos lenne. Bűnbánat? Vagy tényleg elszomorítja valami? Nem tudom, de ezek szerint nagyon is tudja, mire gondolok. Nincs is nagyon meglepődve rajta. Tehát, tudja, hogy vaj van a füle mögött. Ám amikor elkapja a tekintetét, szomorú, szinte már esendő hangon valamiféle magyarázattal áll elő, már kissé összehúzott szemekkel fókuszálok rá. Szóval az én érdekemben? Miért? A mélyebb sérelmek elkerülése végett? Hogy nehogy véletlenül többet képzeljek oda, ahol nincs semmi? Hisz már megtettem. Már akkor megtettem. Már akkor jobban lázba hozott, jobban rá voltam hangolódva, és igen...jobban vágytam rá, mikor még be sem vallottam magamnak.
Csak figyelem, ahogy beszél, nem vágok közbe, pedig megtenném. S aztán...csak hallgatok. De a szemem már nem veszem le róla. Agyamban ezerszer újra és újra végigpörög minden mondata, minden tette. Akkor este is. Erősnek, lenyűgözőnek titulált. Aztán a tánc. A beszélgetés...jaj, nem. Arra nem szabad gondolni, mert akkor megint csak...huh. Nem, és kész. De a mai éjszakán is. Ahogy bajban voltam, megjelent, mint egy sötét lovag, és kimentett. Kicsit vicces így a kép. Én a pici, szőke, kék szemű, gyámoltalan, ő a nagy, erős, veszélyes, és határozott. Mégis én vagyok kettőnk közül a nagyobb fenyegetés a világra, ő az aki képes boldogságot és örömet okozni, akár csak azzal, ha egy szülinapját ünneplő lánynak három perc erejéig énekelni kezd. S most mégis úgy érzem, én vagyok az, akit vadászokat megszégyenítő módon kényszerít térdre újra és újra.
Néhány percnyi hallgatás. Kell, hogy összeszedjem a gondolataim. Csak ez után nyitom ki a számat, lágy, duruzsoló hangon szólalok meg. Cseppnyi megvetés, vagy ítélet sincs benne.
- Rendben, ezt elfogadom. De az imént azt mondtad, két tűz közé keveredtél, és mindkettővel megégetted a magad, bár fogalmam sincs, mi lehetett az a két tűz. - mondom, s nagyot sóhajtok. A lehetséges párosítások száma szinte végtelen. Figyelem a reakcióját. S bár minden porcikám tiltakozik, mégis egy kicsivel közelebb csusszanok az ülésen, majd a két kezemre támaszkodva előre hajolok, így a magas férfinak, ha rám néz egészen le kell pillantania. Herondale tekintetét keresem, fürkészőn pillantok átható, most egészen világoskéken csillanó szemeimmel. Lélektükreimben szomorúság táncol. Megértem, bár az indokait nem ismerem. De tudom milyen, amikor valakinek a saját érdekében cselekszünk úgy, ahogy neki fájdalmat okozhatunk.
- És így, ennek fényében, Adrian.... Megérte? Megnyerted azt, amit akartál? - teszem fel a kérdést neki, és nem veszem le a tekintetem róla. Tegezem, a nevén szólítom, és igencsak kíváncsi vagyok. Vajon mit felel? Megérte, hogy akkor ott hagyott? Mit nyert vele? Érdekelne, mi járt akkor a fejében.





१ Megjegyzés:  Superhero-póz!!!  Words: 757 Quédate 
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 9:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Csendes magány. Az ember elzárkózottsága. Már csak egy kandalló kellene, valami alaposan berendezett régi szobában és zuhogó eső. De nem. Az egyszerre meghitt és magányos. Fojtogató és felszabadító. Most... hatalmas űr telepedett le közénk. Az idegek feszültté válnak. Az agyunk fogaskerekei úgy kattognak, hangosan, mint síri csendben a delet ütő órára várva egy western film óratornyának fogaskerekei. Itt vagyunk, mint két magányos lovas a sivatagban. Egyikünknél sincs elég víz, de ha egyszer sikerült találkozunk és közös nevezőre jutni, összedobhatunk egy vezet kettőnknek. Valahogy ki kell húzzuk a következő oázisig. Lovaink poroszkálnak. Prüszkölve emelik egyik lábukat a másik után. Aztán Amanda ügetésre fogva hátasát közeledni kezd. Először elutasítón fordulok el a kérdéstől. Nem azért, mert válaszra nem méltatnám. Ellenkezőleg! Térden állva értetném meg vele az igazságot és az ok okozati kérdésben a legfontosabbat: Miért? Amanda már feladná, és félre húzva a kantárszárat indulna a másik irányba, amikor mégis kinyögök valamit súlyosan. Maradásra készteti, de a tempóból visszahúzott paripa csak távolodni látszik. Ismét. Ekkor én nyitok felé. Valahogy bánt a tudat. Emészt, hogy valaki nagyobb ok nélkül haragszik rám. A tudatlanság hátránya miatt. De, vajon ha mindent elmondok akkor az a mondás kerül előtérbe, amit épp eltüntetni akarok? A tudatlanság áldásos. Az volna? Nem lehet mindenki a barátunk. Vannak ellenségeim, de ez a helyzet most mégis más. Nem tudom mi ütött belém, de feltettem a legnyilvánvalóbb dolgot, amire a válasz csakis igen lehet. Nem néztem a limuzin másik végében ülő nőre. Csak hallgattam a csendet, és a fejem felett kőröző dögkeselyű sikoltását. Már éhes.
A hosszú, szőke hajú Amanda kérdéssel nyitja meg a választ. Tipikus női lépés. Meg kellene lepődnöm ezen? Nem. Igazából semmit sem vált ki belőlem a dolog. Hallgatom az újabb kérdést, majd az azt követő kijelentő mondat szavait. Ugyan lovam az övé mellé ér, a szakadék még sem lett kisebb kettőnk között. Nem arra gondoltam, amire ő felelt. Végül az a nyitott mondat. Bár sosem került befejezésre, mindent megmagyarázott. A nő szeme elé húzta kalapját a nap égető érzése elől, és előrébb ügetett. De ezúttal, nem hagyom eltávolodni. Lassan lépkedő, szomjas lovam felébresztem a csizmámmal, amit oldalához szorítottam. Beéri a másik hátast. Itt az idő. Tennem kell valamit! Pontosabban... mondanom.
- Nem a ma estére gondoltam. - kezdtem bele, miközben felé fordulva lassan fejet csóváltam. Összeszedtem magam. Megemberelve, és bár több erővel beszélve, még sem szakadva el attól a valakitől, aki előző szavaimkor voltam. Mintha újra csak az a taknyos gyerek lennék. Kikerülve a nagyvilágba, amiről azt sem tudja eszik-e vagy isszák.
- Legutóbb... - nézek vele szürkéskéknek ható szemeimmel, melyek épp olyan ártatlanok és bűnbánóak, mint egy gyermeké. Rég elnyomott pillantásom ez, ami nem tud hazudni. Kiengedve a benntartott levegőt kihúzott hátam leereszkedik. Elkapom tekintetem és a padlóra emelve mondok ennyi - Nem kérem, hogy megértsd. De... érted tettem. Önzetlenül gondoltam rád, mikor otthagytalak. A mélyebb sérelmeket akartam elkerülni. Nem lett volna jó választás. Két tűz között rekedtem. Mindkettővel megütve a bokámat. Bocsáss meg. - mondtam halkan és őszintén. Az utolsó szónál elfordultam. Nem voltam képes még az ablakra nézni sem. Tükrében jól láttam volna Amandát. Inkább a kilincset figyeltem. Noha nem bántam meg szavaimat, és a rossz érzés kerülget... a nők valahogy mindig ráveszik a férfiakat a bocsánatkérésre. Akkor is, ha nem ők voltak a rosszak. Vajon... mit tesz ezután? Igazából arra számítok, hogy leordítja a fejem és kiszáll. Direkt megy lassan a sofőr. Tudom. Arra vár mikor kap új menetirányt. Mégis, valahogy arra vágyom érkezzünk már meg és legyen vége ennek az óriási őrültségnek.
Fejem felett a halálmadár egyre lejjebb ereszkedik. Közelebb és közelebb. Kőrtáncot jár széles szárnyával takarva a napot. Én elkergetni nem fogom. Sokkal inkább azt leszem, Amanda milyen kéz vagy láb mozdulatot tesz. Megállítja lovát, és a felépülni látszó hidat a szakadék felett befejezi... vagy vágtára fogva elhagy és szomjúságtól gyötörten a feketeség rabja leszek? Leszel a hősöm, Amanda Black?

×637× ×Silver× × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 7:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




To Adrian...


Megint itt tartok. Megint ugyanott, mint az elmúlt három hónapban már annyiszor. Hogy felforgatott, négy sarkából kiforgatott, egyszerűen bonyolult világomban csak állok az orkán közepén, és nincs kapaszkodó, ami megmenthetne a végzetemtől, bár talán ezzel én még annyira nem is vagyok tisztában. Menekülnék. Szívem minden egyes holt dobbanásával érzem, menekülnöm kéne tőle. El, amilyen messzire csak lehet, mert ha maradok...nem, nem is gondolhatok arra, hogy azt akarhatná, maradjak. Miért akarná?
S dacosan, mint egy sértett gyermek, a maga buta, önző módján megyek el. Igen, kész vagyok itt hagyni. Semmi közöm hozzá, neki sem hozzám. Tudja a nevem, de ennél többet nem. Még akkor sem, ha néha az az érzésem, jobban lát, mint én magam, mintha időnként átlátna gondosan, az évek alatt felépített álarcom mögé. Lépteim határozottan haladnak el előtte, csak megköszönöm a felajánlott segítséget, magamra kapom a kabátom, és már indulok is. De mégsem megyek. Megállásra késztet az, hogy előttem, bár jóval messzebb, de ott van egy csapatnyi igen veszélyesnek tűnő ember. Ismerem a vadászokat, és bár nem biztos, hogy köztük van egy, de a környéken lehet. És ha felfedez...most már nem tehetem, hogy egyszerűen csak összecsomagolok egy sporttáskába, és lelépek. Emberek tartoznak hozzám, akik bíznak bennem, és ott van Chelsea is. Olyan hosszú ideje végre békére lelhettem, bár ez az utóbbi három hónapban fenekestül felfordult, de ez csak az én lelkemben dúl, nem odakint, így nem számít. Másnak. Nekem annál inkább. S ott van, legbelül az a rohadék kisördög, ami hatalmas transzparenssel rohangál a fejemben, miközben hangosan kántálja egy hangosbemondóba: MARADJ VELE!!!!
Türelmetlenül sóhajtok, ahogy megfordulok, és már arra tippelek, Adrian sehol sincs, vagy legalábbis beszállt a kocsiba, de...szembe találom magam vele. Oh, hát ez így...nem is olyan egyszerű. Így mégis elfogadom a felajánlását, hogy vele megyek, hangsúlyozva, hogy csakis a helyismeret hiánya miatt. Persze, valahol én is tudom, hogy sejti, nem erről van szó. De amíg nem teszi szóvá, hogy átlátszó vagyok, mint egy frissen pucolt ablaküveg, addig nekem megfelel, ha csak beleegyezik abba, hogy igazat mondok. Nem vagyok egy védtelen kismacska, akit dédelgetni kell. Még akkor sem, ha ez nem igaz, és igen is néha nekem is szükségem van arra, hogy valaki a helyes útra tereljen, vagy kihúzzon a slamasztikából. Csak már olyan régen vagyok szinte teljesen magamra hagyva, hogy elfelejtettem, milyen, ha valaki tényleg törődik velem. Persze, ott van Chelsea, minden(majdnem minden) titkom őrzője, de...mégsem. Neki is van élete, titkai, és bár imádom, be kell látnom, hogy nem törődhet egyszerre velem és magával. Más? Más nincs. Marco az üzletvezetőm, s bár szoktunk beszélgetni, azért annyira nem állunk közel, hogy lelkem minden titkát feltárjam előtte. Más meg nincs. Csoda hát, ha meglepődök minden olyan megnyilvánuláson, ami arra mutat, valakit érdeklek, főleg, ha az Adrian Herondale?
Elfogadtam a segítő kezét, és bemásztam a limuzin sötét belsejébe. Az ülés legtávolabbi pontjára húzódtam, s a hotel nevének elmondása után szó nélkül bámultam ki az ablakon. Fejemben a kérdések örvényként kavarogtak, ellentétes indulatok feszítettek szét. Hála. Harag. Düh. Csodálat. Vágy. Kétségbeesés. Kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. Miért teszi ezt? Miért csinálja ezt velem? Pillanatnyi kapcsolatot teremt, aztán úgy szakítja meg, mintha ott sem lett volna, s míg ő sértetlenül hagyja el a helyszínt, az áldozata kínoktól fetrengve marad az égő pokolban. Hogy képes ilyen erős hatásokat kiváltani az emberekből? S bennem? Bennem hogy képes ilyen heves érzelmeket előhozni? Nem ő az első férfi akivel dolgom volt. Nem egy, nem kettő törte volna kezét, lábát, hogy cseppnyi figyelmem megkapja. Hatás rám nézve? Semmi. S most? ALig egy hét alatt, egyetlen tánccal teljesen megbabonázott, s hiába küzdöttem ellene. A munka elvonta a figyelmem, de az éjszakáim...újra és újra a fülemben csengett a dal, láttam magam előtt a szemét, a mosolyát...
Csak ülünk, némaságba burkolózva. Nem szólalunk. Így, egymástól távol húzódva őrizzük meg a távolságot. Rá pillantok, szemem sarkából, ahogy kifelé néz az ablakon. Sötét haj, sötét tekintet, arcvonásai kifürkészhetetlenek. Mégis van benne valami, ami nem ereszt. Nem akarok beszélni. Nem, eldöntöttem. Nem szólalok meg, amíg a hotelhez nem érünk. De persze megszólalok, s már akkor bánom a kérdést, mikor felteszem. Miért? Mert nem vagyok benne biztos, akarom tudni a kérdésre a választ. Sok minden lapul mögötte, sok válasz lehetséges, és van olyan, amit hallani maga lenne a kínzó gyötrelem. Elkapom a tekintetem, újra kinézek az ablakon. Nem szól. Mit is várhattam volna? Hogy majd válaszol? Ugyan, kérlek.
Már beletörődök a megváltozhatatlanba. Ennyi, nem több, ennyi jutott. Ez puszta véletlen volt, hogy összefutottunk, s nem a sors keze. Bár azt mondják, nincsenek véletlenek. Megszólal. Hangja olyan gyenge, olyan erőtlen, olyan elhagyatott, hogy akaratlanul is ráemelem a tekintetem. Előre mered, maga elé. Szavaira enyhe borzongás fut végig rajtam, a szívemet jólesően öleli körbe az, hogy mennyire igaznak akarom hinni őket. Nem felelek, csak újra az ablakon nézek ki. Gyönyörű a város, a fények elvakítanak, odakint méz zajlik az élet. Én mégis, talán még soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Nem tudom hová tenni a viselkedését. Nem tudom már melyik az igazi arca. Nem értem, nem igazodok ki rajta, és ez borzasztóan frusztrál. Közben meg valahol megértem, hisz én sem vagyok álarc nélkül sokszor, sőt, általában. Csak ő lát át rajtam, néha jobban, mint ahogy azt én remélem, vagy tagadom. Pedig igaz, már, ha azokat a sorokat, amiket énekelt, valóban nekem szánta. A csend szinte megöl, marcangol belül. Nem jó, a csend, sosem jó. Akkor baj van. Egyszerű a rendszer, ami szerint osztályozhatjuk a dolgokat. A csend két ember közt kettőt jelenthet: feltétlen egyetértést, vagy szakadéknyi távolságot. Megtörném. Meg akarom törni, csak nem tudok mit mondani. Beszélnék, és hallgatok. Ő az, aki most mégis lép. Néma tánc ez, talán épp tangó. Mikor én lépek, ő távolodik, mikor én távolodok, ő lép utánam.
Egyszerű, tiszta kérdés. Haragszom? A hangja ugyanolyan esendő. Ugyanolyan erőtlen, mint az imént. Mintha bűnét valló, gyarló ember lenne a gyóntatószékben. Ráemelem a tekintetem, s most már nem veszem le, kicsit felé is fordulok.
- Tán lenne okom rá? - kérdezem, s őt figyelem, leplezetlen kíváncsisággal, ahogy kifelé bámul az ablakon. Tekintetemben a kihívás tüze lángol, aztán mégis megrázom a fejem, kínosan nevetve fel kissé, mint aki már előre tudja, hogy hülyeséget csinált, vagy fog csinálni. - Amiért ma este kétszer is megmentettél? Nem, hálás vagyok érte. - mondom, majd mélyet sóhajtok. Buta szokás, de olyan rövid ideje vagyok vámpír, hogy még ragaszkodom az ilyen szokásaimhoz. - Viszont egyébként.... - mondom, s hagyom nyitva a mondatot, s kissé félrebillentem a fejem, egyik szőke tincsem a mutatóujjam köré tekerem. Nem tagadom, nem is fogok hazudni arról, ami nyilvánvaló. Olyan sok mindenért vagyok dühös, hogy fel sem tudnám sorolni! Mindnek ő az okozója? Igen, mindről ő tehet. Mindenért rá haragszom? Nem. Leginkább magamra. A hiszékenységemre, amiért vak voltam, és olyat képzeltem oda, ahol semmi nem volt, nem is lehetett volna, és ez, mérhetetlenül bosszant. Mereven nézem. Nem tudom, mit vált ki belőle ez a mondat. Talán semmit. Talán előad egy újabb magánszámot Adrian Herondale magánszámaiból. Talán ordítani fog velem, megfenyeget és kihajít a kocsiból. Felkészülök mindenre. Mégsem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy talán valóban én ismertem félre, és tényleg tud ilyen lenni. Pedig nem szabadna ilyenekre gondolnom.





१ Megjegyzés:  -  Words: 1164 Quédate!  
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 6:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Nem vagyok olyan rossz ember, mint amilyennek tűnök. Nem vagyok se beképzelt, se egyike azoknak a gazdag embereknek, akiket a sárga földig lehetne szidni a szokásaikra és a viselkedésükre hivatkozóan. Valaha én sem voltam több egy egyszerű pincérnél, vagy pizza futárnál. Alulról kezdtem és jutottam fel a csúcsra. Nem felejtettem el ki vagyok. Kedves, önzetlen és még mondhatnám a jobbnál jobb jelzőket. Igen, megtanultam hogyan irányítsak másokat. Hozzá tartozik a munkámhoz is. Tisztában vagyok a képességeimmel, és néha előfordul, hogy olyat teszek ami másoknak nem tűnik épp jónak, de ez már nézőpont kérdése. Aki nem ismer úgy ítél meg, ahogy akar. Általában rosszul. Megbocsájtó, elnéző és elfogadó vagyok. Tisztelem a másik embert. Szem előtt tartom az ő nézeteit is. Persze, ismeretlenekhez nehéz jól viszonyulni, én mégis minden tőlem telhetőt megpróbálok. Mindenféle hátsószándék nélkül segítettem Amandán, most is. Sosem akartam neki rosszat. Nem tett olyat, amivel ténylegesen kivívhatta volna a haragomat és ezáltal megpróbáljak alátenni. Megmentettem a rossz ajtótól, ami mögött igen kellemetlen dolgokkal találkozhatna. Kivezettem a clubból, majd felajánlottam neki a további segítségemet. Először elutasította. Megértettem, és nem is akadékoskodtam. Csak álltam és néztem a távozni készülő nőt. Aztán megtorpant. Tekintetemmel az előtte lévő utcát fürkésztem. A saját gondolatai vagy valamilyen látvány állította meg határozott lábait? Észre vettem ugyan a kis csoportot, de jelét nem adtam. Újra a nőre emeltem szemeim, aki felém fordulva mondta, hogy mégis velem jön. Besegítettem a fekete, hosszú limuzinba, amennyiben nem utasította el a kezemet. Utána én is beültem. A sofőr becsukta az ajtót és lassan, zökkenő mentesen elindultunk az Amanda által megadott címre. Ahogy azt mondtam is, nem szóltam hozzá. Tőle a lehető legtávolabb ülve támaszkodtam az ablaknak és bámultam a sötétített üveget. Hidegsége nyugtató hatással volt a gondolataimra. Azon kattogott az agyam; vajon mennyire haragszik rám? Esetleg, kényelmetlenül érzi most magát? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jutottak eszembe. Rengeteg. A csendet végül a hosszú, szőke tincseit kiengedve hordó étteremtulajdonos törte meg. Kérdésre először nem reagáltam. Meg sem mozdultam. Eltelt egy jó fél perc mire mély levegőt vettem, hogy azt egy súlyos sóhajtás keretében adjam ki magamból. Elhúzódtam az üvegtől és Amandára néztem. Másfelé nézett. Talán... meg van sértve. Jobb lenne ha nem is felelnék?
- Kedvesség... odafigyelés... törődés... - mondom erőtlenül a szavakat miközben a velem szembe bámulok. Igazából magam sem tudom mit kellene felelnem az egyszerű és nyílt kérdésre - Nem tudom. - rázom meg a fejemet lassan. Még egyszer lopva pillantok az egyébként határozott nőre, majd újra a sötét üvegnek szentelem figyelmem. Ezúttal nem dőlök neki. Csak úgy érzem tartozom annyival a nőnek, hogy inkább azt bámulom a jármű padlója vagy épp... ő helyette. Csend telepszik közénk. Nem túl hosszú, mert megtöröm. Tisztában vagyok a válasszal, és mégis megkérdezem. Felteszem a kérdést, mely dühöt is kiválthat belőle. Vagy... ki tudja mit?
- Haragszol? - kérdezem ugyanolyan erőtlen, mégis lágy hangon. Nem is tudom az idejét annak, hogy mikor beszéltem így utoljára. Nem őszintén... általában nem füllentek. Sokkal inkább ilyen kedvvel és hangon. Őszinte és gyermeki. Elhagyatott, elveszett. Eszembe jut róla a régi önmagam. Talán, akkor, tizennyolc... tizenhat évesen beszélhettem így utoljára. Milyen régen is volt. Nem nézek a nőre. Továbbra is az ablakot nézem, mely még közvetlen kapcsolat nélkül is tökéletesen átadja azt a hidegséget, ami most bensőmhöz a leginkább illik. Mit várok a választól? Hogy őszinte legyek, nem tudom. Lehet dühkitörése lesz. De, a pakliban a nem válaszolásától kezdve a szelíd magyarázatig minden ott van. Ahogy ott volt az ő kérdésének esetében is. Bár, értelmeset nemigen tudtam kinyögni ajkaimon. Túl hosszú lenne a magyarázat, melyre lehet, nem is kíváncsi. Megértem.

×590× ×Troublemaker× × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 5:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




To Adrian...
 Az előadás tökéletessége magával ragad. A nyíltan nekem címzett részek zavarba hoznak. Nem lehet, hogy ennyire nyilvánvaló legyek. Mintha a vesémig látna, azokkal az átható, szürkéskék szemeivel. Nem akarom ezt. És mégis. Ahogy rám mutat, magára, újra rám, nem szakítva el igéző tekintetét az enyémtől...az emberek összesúgnak, még Rick és Claire is meglepődik, én pedig csak bámulom, bámulom, mintha megint egy olyan ismerős mégis teljesen más embert látnék a színpadon. De amint az előadás véget ér, a varázs is megtörik, bár lelkemben az előadás örök emlékké égett. Emlékeztetem magam, hogy egy kiváló színésszel van dolgom. Aki úgy játszik mások elméjével, képzeletével, érzéseivel, mint vadászó macska az egérrel. Áttapos rajta, ahogy épp neki tetszik, ahogy neki épp megfelel, ahogy neki épp a terveihez szükséges. Úgy irányítja az embereket, mint egy bábmester, dróton rángat szemének egyetlen villanásával, testének egyetlen mozdulatával, egyetlen érintése elhozza vagy a mennyországot, vagy az égető pokol minden kénköves kínját. És a hangja...mint az olvasztott arany, mint a bársony, mint a forró viasz a bőrön, ami egyszerre éget és hevít...a bőröd alá kúszik, és épp eltalálja azokat a rezonanciákat, amiktől a térded megremeg, a szíved hatalmasat dobban, mert hiszel neki. A bensődbe vájja a karmait, és eléget a fájdalom, a vágy, a gyönyör, az érzések színes hatalmas, arctalan kavalkádja.
A lányka hálás, az apja elégedett, én pedig nem akarok már itt lenni többé. A tömeget nézem, ahogy mindenki az előadás adta újabb energiáktól hevülten tombol, s ahogy Mr. Herondale visszatér, elismerésem fejezem ki. De nincs maradásom. Mennem kell, mert a levegő fojt, az emberek illata az őrületbe kerget, a zene meg idegesít már, és Claire is láthatóan jól elvan. Minek maradnék? Utálok valahol felesleg lenni.
Így elköszönök, és távozom. Nem érdekel senki véleménye. Nem érdekel, mit hagyok magam után. Volt kitől tanulnom.
A tömegen vágok át, lökdösnek jobbról, balról, de én csak török előre. Mert cél vezérel, és nem hagyom magam eltéríteni. A kabátomat megszerzem, és már indulnék kifelé, de ekkor elém toppan egy hatalmas kidobó ember. A férfi mellkasának a közepéig érek, van, vagy két méter magas, és akkora, mint egy szekrény. Szigorú hangon irányít egy másik ajtóhoz. Nem értem igazán, mert mások épp ott mentek ki, ahol én akartam, de nem tudom a helyi szokásokat. Így kissé tétován, de az ajtóhoz lépek. Kezem a sötétben megtalálja a kilincset, és már épp nyitnám az ajtót, hogy belépjek, amikor valaki hátulról átkarol. Megrezzenek. Jaj, ezért nem szabad nekem ilyen helyekre jönni. Mert ez a túl sok illat, zaj, meg hang, meg egyszerre és összevissza szívdobbanás teljesen eltompítják az érzékeim. Ahogy megérzem a finom érintést a kezemen, és a titokzatos idegen hangját meghallom, rádöbbenek, hogy az idegen nem is annyira idegen. Mr. Herondale. A fülembe suttog, hangja lágy, mint a békésen hullámzó tenger nagy vihar előtt. Engedek a figyelmeztetésnek, és hagyom, hogy kis kezem lassan lecsúsztassa a kilincsről, és a hasamhoz húzza. Megfeszülök, ahogy magához húzva átkarol, de egy rövid pillanatig olyan biztonságban érzem magam. Nevetséges. Hagyom, hogy gyengéden elhúzzon az ajtótól. Aztán észbe kapok, és már majdnem elönt a düh, hogy mit okoskodik már megint, mint aki mindig, mindenre tudja a helyes választ, de...ekkor nyílik az ajtó, és egy táncoslány jön ki rajta. Pupillái kitágultak a drogtól, idáig érzem rajta, hogy...sok olyan dolog történt odabent, aminek nem akarom tudni a részleteit. Lenézően néz végig rajtunk, majd otthagy. Még mindig Herondale karolásában állva pislogok utána, arcomon rosszallás és enyhe döbbenet. Herondale mégis segíteni akart? És...most komolyan ez a csaj nézett le ENGEM??? Egyre jobban utálom ezt a ruhát. A fenének kellett hagynom, hogy Claire rábeszéljen? De a mozdulat, hogy hirtelen az a kicsi biztonsági támasz, amit a férfi erős mellkasa adott, megszűnik, visszazökkent a valóságba. Már nem érzem a hátamon erős szívének egyenletes, vad vágtáját, lélegzetének mélységét, csak keze gyengéd érintése az enyémen emlékeztet arra, hogy mi volt alig pár másodperce a helyzet. Megint összezavar.
Ahogy húzni kezd magával, szinte megbabonázva lépkedek utána. Nem szólok, csak fogom a kezét, mintha az életem múlna rajta. A tekintetem a padlóra szegezem, ahogy engedelmesen, mint egy jó kislány lépkedek utána. Az ajtóhoz érve már felszegem a fejem. Miért? Miért segít? Miért akar most megint jó fiút játszani? Hirtelen megint én lettem a megfelelő játékszer? De nem szólok, mert belátom, hogy ha nem vezet, talán ki sem jutok az ajtón. A kidobó ember, aki nemrég ahhoz az ajtóhoz irányított leplezetlen meglepetéssel még végig, majd látom, ahogy Mr. Herondalere vigyorog elismeréssel, mintha csak azt üzenné: Na, ezek se bírták túl sokáig... Mintha tudná, ez után mi következik. Megvetéssel pillantok rá, haraggal, amiért majdnem olyan helyre vitt, ahonnan nem biztos, hogy épségben kijutottam volna. Nem, ne tévesszen meg senkit az, hogy vámpír vagyok. Elég egy kis mennyiségű verbéna, ami bárhol megtalálható, és esendőbb leszek egy újszülött csecsemőnél. Túl jól ismerem a vadászokat, kifejezetten szeretik az éjszakai bárokat, mert tudják, ez a vámpírok legkönnyebben kiaknázható vadászterülete.
Kilépek utána a levegőre, s amint az ajtó becsukódik, lassú, mély lélegzetet veszek. A tompa zaj, ami bentről kiszűrődik,  a kinti, friss, hűvös levegő, amiben már nem fojtogat a parfümök, az emberek, a füst aromája, már kicsit enyhít a bennem feszítő nyomáson. Egy limuzin gördül be elénk, tekintetem arra fordítom, s mikor megáll, és a sorőr kipattanva kinyitja az ajtót, Mr. Herondale-re emelem a tekintetem. Mit akar? Miért csinálja ezt? Felajánlja azt, hogy hazavisz, és a kezét is felemeli, ígéri, nem is szól hozzám. Nem, mintha eddig olyan sokat beszélt volna. Csak a szeme...az beszélt többet, mint amennyit szabadna. De nem! Nem én! Én ugyan be nem szállok oda. Így dacosan kezdem felvenni fehér, vékony kabátomat, és már sétálok is el előtte, lehajtott fejjel rázom meg szőke loboncomat.
- Kösz, mindent, de nem szükséges. Majd megoldom. - mondom, és már indulnék, neki a vakvilágba. Bárhová, csak ki a bűvköréből, el tőle, minél messzebb, mert túl közel van. Túl közel ahhoz, hogy hatással legyen rám. Három hónap nem volt elég, hogy kiverjem az átkozott fejemből, pedig semmi, de semmi nem történt köztünk. S most megint azt érzem, vele pengeélen táncolok, mert ha a közelemben van, már nem vagyok önmagam. Már nem tudom olyan könnyedén elrejteni magam. Ez veszélyes, túlságosan az. Azonban az utca végén álló csoport lelkesedése, ahogy eltávolodnak a faltól, arra várva, hogy a sötétbe majd a közelükbe megyek, mégis megállásra késztet. Túl sokan vannak. Túl veszélyesnek tűnnek. Én pedig a képességeim nem használhatom ész nélkül, főleg nem egy ilyen hely közelében, a nyílt utcán. Így gyorsan sarkon fordulok, és mély sóhajt veszek.
- Na jó, tudja mit? Legyen. De csak, mert...mert nem ismerem Seattle-t, és nem biztos, hogy hazatalálnék. - mondom komolyan, és próbálom meggyőződéssel előadni, hogy nem azért, mert borzasztóan berezeltem. Nem, nem adom meg magam. Így, ha még nem hagyott faképnél, beszállok a limuzinba, és elhelyezkedek, s a sofőr kérdésére bemondom a hotel nevét. Hotel Sorrento. Néhány percig dacosan bámulok ki az ablakon. Nézem a fényeket, a házak körvonalait, hallgatom a zenét, ami beszűrődik. Kicsit meglepődök, mikor a sofőr felhúzza az elválasztó panelt, hogy nem szólok. Gondolom szokás. Nem tudom. Kezdem megszokni, hogy mindenki holmi éjjeli pillangónak néz. Soha többé fel nem veszem ezt a ruhát. Na jó, de lehet, hogy mégis, mert amúgy rohadt jól áll. Csakazértis. Mert én már csak ilyen vagyok. Néha azt teszem, amit elvárnak tőlem, néha meg bevadulok, és csak azért sem. Persze ezekbe általában bele is törik a bicskám, ne de kit érdekel, ha a lelkem megnyugszik, hogy igenis én irányítom a sorsomat? De csak nem bírom ki. Néha lopva, a szemem sarkából rá-rápillatok Herondalere. Miért? Mert egy légtérben vagyunk, és a pasasnak olyan a kisugárzása, mintha radioaktív lenne, mindent megmérgez, amivel kapcsolatba kerül. Vonzza a tekintetem. Pedig próbálok ellenállni. Istenemre, próbálok, de...nem megy. Feladom. Türelmetlenül teszem keresztbe egyik lábam a másikon, aztán ránézek, egyenesen a tekintetét kutatva.
- Miért csinálja ezt? - szegezem neki az egyszerű kérdést. Hangom nem számon kérő. Csak kérdő. Benne van, amit jelent. Miért segít nekem ma este. És legbelül mégis érzem, hogy nem erre vonatkozik a kérdés. Hanem, hogy miért csinálja ezt- velem? Miért jön és megy, miért segít, ment meg, aztán hagy a porban heverve? Nem tudom, valóban akarom-e hallani a választ. Nem tudom, valóban akarom-e, hogy rám nézzen. Hogy újra meghalljam a hangját. Mit várok? Mit is várhatnék? Semmit. A nagy, büdös semmit, azt. Elfordulok. Nem is várom, hogy válaszoljon. Csak nyelek egy nagyot, és megforgatom a napfénygyűrűmet. Nincs is rá szükségem. Még korai a hajnalt köszönteni.



१ Megjegyzés:  -  Words: 1375 Quédate
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 3:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Rick határozottan jól szórakozik. Először engem hívott el erre a helyre, majd az ujjai köré csavarva Claire-t szerzett magának két újabb nőt ma estére. A pincérnő felvette a rendelésünket. Az italok felírása után intézett hozzám egy mondatot, amire nemmel feleltem. A barátom meglepődöttségének hangot is adva pillantott rám döbbent szemeivel. Igen, a feltett kérdésre melyre ugyan választ kapott ő csak annyit mondott: Erre iszunk! Lányok, ezt meg kell ünnepelni! Felemelte a poharát, majd lehúzta annak tartalmát. Nem sokkal később kiderült, hogy a feltételezéseim helyesek voltak a három lányt illetően. A ma huszonegyedik születésnapján ünneplő barna tincseit kiengedve hordó lány édesapja állt elém. Oldalán két igen termetes férfival. Felkért egy előadásra. Tudja milyenek a vagyonos emberek - és noha a szegények is szívesen elfogadják ezt - őket általában csakis pénzzel vagy egyéb, előre megbeszélt dologgal lehet rávenni az irányításra. Én, önzetlenül, miden féle juttatás nélkül énekeltem el egyik zeneszámomat. Akarva vagy akaratlanul ugyan, de több sort is Amandának szántam. Ezt nem leplezve. De a végét, a csattanót határozottan a szülinaposnak adtam. Miután lejöttem a rögtönzött színpadomról a lány a nyakamba ugorva köszönte meg ajándékát. Apró mosoly ült ki arcomra. Távozása után csatlakoztam a korábban ott hagyott társasághoz. Továbbra is távolságtartóan, hogy ne zavarjam a most is elég intenzíven csajozó barátomat. Nem telt el sok idő, hogy nézelődni kezdtem és Amanda megszakítva mindent felénk fordult. Elismerésére csak bólintottam egy picikét. A következő mondatától már tudtam mit fog tenni. Elmegy. Meghallgattuk a szavait, mire Rick csak erősen bólogatva jelezte a beleegyezését. Túlságosan is lekötötte az újabb pohár itala amit próbált lenyelni közben. Én némán figyeltem szürkéskék szemeimmel a távozó szőkeséget.
- Mióta vársz az engedélyemre ha egy nő után akarsz menni? - nézett rám teljesen hátradőlve, hátra vetett fejjel a barátom - Na, nyomás utána! - bökött fejével Amanda után. Még egy másodpercig figyeltem Rick-et. Felesleges lenne maradnom. Nem hiányzik a társaságom. Ők ketten jól ellesznek ma este. Itt volt az ideje abbahagyni a habozást. Felálltam és a Santa Lucia étterem tulajdonos után eredtem. Lesiettem a lépcsőn, és egyenesen a bejárathoz mentem. Ennyi idő alatt már ki is ért volna? Körbe pillantottam. Megpördültem a tengelyem körül és... semmi. Már majdnem megkérdeztem az egyik biztonsági őrt, hogy nem látta-e - amire kis esély volt - amikor a tekintetem mégis megakadt valakin. Egy félre eső ajtónál állt a sötétben. Odamentem hozzá. Karom finoman érintette az övét. Most is közel álltam hozzá. Kezemet az övére tettem, ami még mindig a kilincset szorította. Füléhez hajolva belesuttogtam.
- Én a helyedben nem erre mennék. - hangom lágyan figyelmezteti őt a rossz irányra. Megfogva kézfejét, de csak finoman, elveszem a kilincsről és a hasához teszem. Eközben a másik kezem hátulról karolja át és a másik mellé téve húzom hátrébb. Semmit sem erőltetek rá. Gyengéden próbálom a helyes irányba visszahúzni mielőtt olyat tesz vagy lát amit még ő maga sem akar. Alig léphettünk hátrébb, és már nyílt is az ajtó. Egy igencsak alul öltözött táncos lány jött be. Fintorogva végigmért minket. Minden további szó nélkül megkerült és ment a dolgára. Igen, ez pont nem a megfelelő ajtó Amanda számára. Kétlem, hogy mellék keresetre szorulna és hirtelen úgy döntött megkeresi a táncosok öltözőjét. Az irodát meg végképp nem keresheti. Ellépek tőle, mielőtt kellemetlenül érezné magát vagy még inkább berágna rám. Hiába távolodtam el tőle, a kézfejét még mindig lágyan fogom. Ezt használva ki invitálom el egy másik irányba. Ahhoz az ajtóhoz, ahol bejöttünk. Vendégeknek ott is kell távoznia. Hacsak, nem követtel el valami rosszat, aminek részleteibe az és alvilágba nem merülnék most bele.
- Gyere, kivezetlek innen. - mondom barátságosan lágyan. Segítőkészen vezetem el az ajtóig. Már amennyiben megengedi. Ha elutasítana akkor magára hagyom és egyedül megyek ki rajta, nekem úgy is jó. Féltizenkettő nem sokkal múlhatott el, így újságírók és fotósok már nincsenek a bejáratnál. Szerencsére. Nem szívesen állnék meg a kedvükért. Ahogy kilépünk az ajtón a fekete limuzin már meg is áll. A sofőr kinyitja az ajtót és vár. Ekkor engedem el Amanda kezét. Most már biztonságba kijutott a clubból. A hazajutása... az már egészen más kérdés. Nem lenne szerencsés ilyen későn egyedül sétálnia az utcán. Pláne ebben a ruhába. Az első sarokig sem jutna el. Nevezzük annak aminek akarjátok, de én feltettem a kérdést. Így illik, nem?
- Szeretnéd, ha hazavinnénk. Jobb, mint egyedül sétálni az utcán. Ígérem, hozzád se fogok szólni! - emeltem fel barátságos hangomhoz védekezőn a kezeimet. Tenyeremet felé mutatva. Hátrébb lépésemmel jeleztem a tiszta szándékomat. Amennyiben beleegyezik besegítem a limuzinba, majd én is beülök. Ha nem, akkor nem erőltetem. Én felajánlottam. A döntését pedig tiszteletben tartom. Utóbbi esetben egyedül ülök be és indulunk el.

×760× ×Troublemaker× × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 4:09 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




To Adrian...
 Mi másba is kerülhetnék egy szórakozóhelyen, mint bajba? Én mindig valami galibába csöppenek, ha nem azt csinálom, ami a feladatom! Amíg a tanfolyamot végeztem? Rendben ment minden! Amíg a konyhában voltam? Rendben ment minden. Amíg a cappuccinokra rajzoltam képeket? Rendben ment minden. Amint Marco kitalálta, hogy üljek le tárgyalni a reklámról...minden elromlott. Minden elrontottam, aztán nem nekem volt köszönhető az sem, hogy helyrejött. S bár azóta sikeresebbnek mondhatom magam, mint eddig egész életemben, a siker megint csak nem az én érdemem. S most is...ahogy kicsit jobban elengedem magam, máris itt az újabb csapás. A pasi kezei úgy érintenek, mintha a tulajdona lennék, amitől a falnak tudnék menni, vagy őt odavágni, de nem ereszt, csak felhívásra. S a felhívás küldője maga az álmaim örökös megrontója, Adrian Herondale. Csak a döbbenetemnek és a rövid ideje ismert új barátnőmnek köszönhető, hogy nem vágom képen ököllel. Meg mondjuk annak, hogy még így is jóval magasabb, mint én. Na de kit zavarna, tudok olyan magasra ugrani, hogy telibe verjem azt a tenyérbemászó képét, a kiskutya nézésével együtt. Miért néz így? Még akkor is, amikor az öltönyös, elegáns pasas a karjába csimpaszkodik, olyan világvége bánatos fejet vág, mintha tényleg képen verték volna. Leeresztem a kezem, és miután meghallgattam a bemutatkozását a pasasnak, aki ÜZLETEMBER, én is bemutatkozok, kiemelve azt, hogy nem vagyok több egyszerű szakácsnál, meg felszolgálónál, és bemutatom Clairet is. Én ennyiben is hagynám a dolgot, de nincs szerencsém, a férfi azonnal a karmai közé kaparint minket, és pillanatokkal később már a VIP boxban találom magam. A három cicababa pedig úgy tűnik el, mintha sose jártak volna ott. Leülök, dacolva minden figyelmeztető kiáltással a fejemben. Nem akarok itt lenni, nem akarok Herondale közelében lenni. Tekintetem szikrákat szór, és bár arcom nem sok érzelmet mutat, Clairet meg tudnám fojtani, Thomsontól hányni tudnék, Herondaleről meg viszketni kezd  tenyerem, akárhányszor ránézek. De a legrosszabb az egészben, hogy egy pici szeletem, tényleg őszintén hálás neki. Hálás, mert három hónapja visszatért, és bár hazugság volt az álcája, hogy kedves és normális emberi lény, mégis megrendezte a reklámot. Hálás, mert valóban, fáradtságot nem ismerve dolgozott értünk, és még az a buli is, amit rendeztek...na és ott van az a sok plusz, kezdve azzal a hatalmas, csillagászati összeggel, amihez azóta sem nyúltam hozzá. Most pedig tényleg jól jött a segítsége, mert láthatóan mindenki mást hidegen hagyott az, hogy dulakodtam azzal a sráccal, bár nem tudom mit mondhatott neki, amitől az elmenekült. És, ha az ember őszintén hálás valakinek, akkor azt bármennyire szeretné tiszta szívéből megvetni és gyűlölni...nem lehet. Így nem. Ezért pedig mérges vagyok. Még utálni sem tudom, mert ezt sem hagyja. Szemétláda!
A zene ugyanolyan hangosan szól, itt kicsit talán mégis halkabbnak hangzik, köszönhetően az akkusztikának. Egy pillanatig pislantok csak Herondalere, ahogy távol mindenkitől, elszigetelődve ül, csendesen meredve maga elé, és épp ekkor lép oda a pincérnő. Thomson leadja a rendelést, ahogy Herondale is. Már épp rászólnék az üzletemberre, hogy engem ugyan ne hívjon hercegnőnek, mert senki nem tette a seggem alá az aranyhintót, a rohadt életbe is, de a pincérnő szavai belém fojtják a szót. Akaratlanul is lepillantok a visítozó, csillogó szemű lányokra. Egyidősek lehetnek velem. Mégis...mekkora különbség van köztünk. Egy pillanatig elgondolkozok azon, vajon befásult lennék? Már képtelen lennék elengedni magam akár egy percre is? Egy kicsit a pillanatnak élni? Annyit szenvedtem életem során, hogy kiveszett volna belőlem ez a fajta lelkesedés? Herondale-re pillantok, és amikor elküldi a pincérnőt, csak enyhén megvonom a szemöldököm. Nocsak, Mr. Imádjatokannyiraszupervagyok mégsem akar maga köré gyűjteni pár lelkes ágymelegítőt?
A Clairrel eddig nagyon kellemesen elcsacsogó üzletember pedig lelkesen kéri számon barátját, miért ilyen hűvös ma este. Csak megcsóválom a fejem. Nagy party arc. Az biztos. Úgy tekeri az ujja köré egyetlen mozdulatával az áldozatait, mint ahogy a pók hálózza be a zsákmányát. Akaratlanul gondolok vissza a táncunkra...de elhessegetem a kósza gondolatot, és helyére újra előveszem az ellenszenvem. Biztos kimerült a sok önimádatban, vagy abban, hogy kergették a rajongói a ház körül, ő meg magáról osztogatott dedikált fényképeket. Ezzel a kis iróniával nyugtatom sértett lelkem. Jól esik? Nem, nem esik jól bántani. De könnyebb, mint elismerni azt, hogy ma este megint más, mint amikor utoljára láttam, mert ezzel megint megkockáztatnám, hogy elhitesse velem, nem csak egy beképzelt seggfej. Könnyebb felsorolni magamban újra és újra a hibáit, mint elismerni, hogy a cselekedetei csakis az én nőiességemben, az én üzletvezetői képességemben, és összességében az önbizalmamba vetett hitemen ejtett csorbát, mert egyébként tökéletesen csinált mindent, sőt, annál is jobban és többet. De a fene nagy büszkeségem, a heves vérmérsékletem nem engedi. Nem, egyszer már megégettem magam, hogy elhittem, hogy ott van az, ami nem volt. Becsaptak, és vámpírrá változtattak egy ostoba bosszúért. De még egyszer nem hagyom, hogy mindent elveszítsek.
Amikor a férfi felém és Claire felé intéz kérdést, kaján vigyor úszik ki a képemre, az a fajta, amitől az ember tudja, hogy a mögöttes tartalmat kell kihallani. Már ha figyel.
- Istennőt játszani jöttünk! Mert Istent játszani jó móka! - mondom, miközben az utolsó felénél rövidke, ám annál velősebb mondatomnál jelentőségteljesen Mr. Herondalere nézek. Nem tudom, egyszer majd megkérdezem, milyen Istennek lenni. Biztos ez az abszolút boldogság.
- Jaj, ne légy már ilyen! - hajol előre Claire, és játékosan, nevetve a combomra csap, majd visszafordul osztatlan figyelméért Thomsonhoz. - Egy üzletvezetői továbbképzésen vettünk részt, és ma vizsgáztunk, ezt jöttük ünnepelni. - mondja, majd lelkesen kezdi magyarázni a részleteket. Én csak a szemem forgatom meg. Hát ez a liba sose tudja tartani a száját? Pedig eddig olyan kis aranyos volt! Bár lehet, csak azért lett megint ilyen, mert ez a természetes környezete? Ha egy kölyök farkast a kutyák nevelnek fel, az is kutyaként kezd el viselkedni, de ha visszahelyezik a farkasok közé, hamar önmagára talál.
Meghozzák közben az italokat is, én pedig észrevétlen próbálok minél távolabb húzódni az igencsak egymásra talált párostól. Claire szóval tartja  a férfit, aki miközben az italunkat iszogatjuk, és hangosan kacag a rossz vicceken. Ejj, Claire, azt hittem ennél több eszed van. Na, de ha bejön a pasas, szíved joga...
Azon agyalok, míg elgondolkozva szándékosan kerülöm azt, hogy Mr. Herondale -re nézzek, a táncparkettet vizslatom, hogyan is tudnék lelépni innen. Elment a kedvem a bulizástól. De jó, legalább öt percig jól éreztem magam. Azt hiszem a legutóbbi bulinál is ennyi volt a kvóta. Talán így kéne terveznem a következőt. Belépni 10kor, lelépni 10:15kor. Ekkor lép oda egy köpcös férfi, egyenesen a rendezőhöz megy. Akaratlanul is figyelem a beszélgetésüket, s az első szavakra újfent unott arckifejezést öltök. Milyen meglepő! Valaki rajong érte! Arckifejezését látva arra tippelek, elküldi a pasit melegebb éghajlatra, de erősen nem ezt teszi. Visszautasítja a pénzt, és elindul. Én csak döbbenten figyelek utána. Na, erre baromi kíváncsi leszek mit fog előadni. Meghallgattam pár számát azóta...szívem szakadt, szóval leszoktam róla.
Hallottam, hogy Claire és Rick izgatottan beszélgetni kezdenek, de már nem figyelek. Ahogy felugrik a színpadra, ahogy a kezébe kerül a sétapálca, ahogy a fények felé irányulnak...a tökéletes showman. Indul a zene. Háttal áll a közönségnek, akik lelkesen tapsolnak az előadásnak, és mikor hirtelen megfordul, hangos éljenzésben, üdvrivalgásban törnek ki. A hangja mikrofon nélkül is betölti a teret. Csak ámulok rajta, és ezekben a pillanatokban még arról is megfeledkezem, miért vagyok vele ellenséges. Fantasztikus, minden mozdulata tökéletes, szexis, energikus. Amikor a pálcával felém mutat, kicsit zavarba jövök. Nyíltan nekem célozza, egyenesen a két szemembe néz. Nagyot nyelek, és ahogy a show folytatódik, zavartan iszok bele a poharamba. Érzem magamon az emberek pillantását, hallom, ahogy összesúgnak, ki lehetek.
- Amanda, csak nem titkolsz előlem valamit, te rossz kislány? - löki meg kacéran a vállamat Claire, és felnevet, mert Thomson megint valami baromsággal nyúzza, ha már jól láthatóan én nem vagyok kapható rá. Csak megrázom a fejem. Nem, nincs titkom. Legalábbis nem olyan, ami ide tartozna. Tovább nézem a műsort, mert bármennyire haragszom, a tekintetem mégsem tudom elszakítani, csak úgy iszom a látványát. Tényleg lenyűgöző előadóművész. Annyira elemében van, látszik rajta, mennyire élvezi, mennyire szereti, amit épp csinál. Szívét, lelkét beleadja. Aztán újra...megint rám néz, ahogy énekel, a szöveg pedig kicsit megint szíven talál. Nem, ezt már biztos nem neme címezte, de mégis, mert a szeme rabul ejtette az enyémet, újra élesztve a láthatatlan kapcsolatot....s a tökéletes befejezéssel zárja, épp a megrendelőnek  szentelve utolsó másodperceit. A helyzet kísértetiesen ismerős....
Újra visszacsúszok a helyemre, épp akkor, amikor leugrik a színpadról, és felénk indul. Tapsolok. Naná, hogy tapsolok, annak ellenére, hogy jó pár féltékeny embertől hallom, hogy biztos valami luxusprosti lehetek, azért énekelt nekem. Remek. Rohadék vámpírhallás. Néha áldás, néha átok. De ettől függetlenül az előadása tényleg szuper volt. Láthatóan pedig a kis rajongónak is tetszett, mert az hirtelen a nyakába veti magát, és megölelve megpuszilja, majd áradozva köszönetet mond. Elmosolyodok a jelenten, mert az, hogy nem lökte el, valójában aranyos. Egy sztár könnyen elfelejti, hogy honnan kezdte, és azt is, hogy kik azok akik a csúcsra emelték. A rajongók, azok, akik megvették a lemezeit, akik ajánlották a barátnőjüknek, aki ez által szintén megvette, akik elmentek a koncertjére. S most is, mikor már megmondta, hogy nem foglalkozik énekléssel, mégis énekelt a lánynak, méghozzá ajándékba.
De amint visszafordul, és Rickre néz, újra pókerarcot veszek fel, bár már egy enyhe mosolyt megeresztek felé is.
- Gratulálok, Mr. Herondale. Nagyszerű előadás volt! - emelem felé a poharam, s biccentek. Claire pedig rámkontráz, természetesen. Mi mást is várhatnék. De nekem már nincs kedvem ehhez az egészhez. Jól láthatóan tök jól elvan, a többiek azt sem tudom merre, én meg nem akarok egész éjjel itt kuksolni, mint egy idióta pótkerék. Így miután kiittam az italomat, lassan felállok az asztaltól, és a kis társaság felé fordulok.
- Uraim, hálásan köszönöm a segítségüket, és ezt a csodás estét. De azt hiszem, mára nekem épp elég volt. Mr. Thomson, Mr. Herondale, egy élmény volt az Önök társaságát élvezni. Claire, szépen kérlek, szólj a többieknek, hogy elmentem, és...ha esetleg te sem velük távoznál, szintén jelezd. További szép estét, jó mulatást. - biccentek illedelmesen, ahogy azt egy igazi üzletasszonytól, egy vendéglátóstól elvárhatnánk, és már nyomulok is lefelé a lépcsőn. Nem érdekel, hogy Claire hápogva csodálkozik, majd már azt is elfelejti, hogy ott voltam, sem azt, hogy a két pasas mit gondol. Csak el akarok tűnni innen. A fények túl erősek, a zajok túl hangosak, az emberek illata szinte megőrjít, és Herondale...ő meg túl közel van. Megint túl közel, és megint késztetést érzek, hogy a szemébe nézzek, amitől tudom, hogy újra végem lenne, amit nem engedhetek meg magamnak. Nem, én nem, többé soha nem dőlök be neki, és soha de soha többé nem alázom meg magam azzal, hogy azt mutatom, amit mélyen, igazán mélyen érzek. Mert akkor kihasználnak, megtaposnak, megrágnak aztán kiköpnek. Én pedig kösz szépen, ebből többé nem kérek.
Így elindulok a ruhatár felé, és miután kivettem a kabátomat, az ajtó felé nyomulok. Ám ekkor megállít egy ajtónálló, és egy másik kapu felé kezd el sorakoztatni. - Ez a kijárat, az a bejárat. - mondja, majd egyszerűen otthagy. Megfordulok, és egy függöny mögötti kis ajtóra esik a pillantásom. Oké, de...ez hová vezet? Nem fogok eltévedni? Seattle-t azért nem ismerem annyira. Kicsit aggódva fogom meg a kilincset, és arra gondolok, hogy ha nagyon belegabalyodok, majd keresek egy bármit, ahonnan kiindulhatok. De akkor sem maradok tovább itt. S máris lenyomom az ajtó kilincsét...



१ Megjegyzés:  -  Words: 1831 I'm not myself tonight  
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 1:56 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Sikeresen elküldtem azt a kölyköt, aki Miss Black-et zaklatta. Bár, nem egy ökölbe szorított kézre számítottam, azért... lehet mégis megérdemeltem volna. Amanda barátnője - legalábbis minden jel erre utal - szólt a szőkeségnek, hogy mégis kit próbál megütni. Noha nem csináltam volna belőle ügyet. Ártatlanul, valahol mélyen mégis bűnbánó arccal néztem a lányokra. Tisztára olyan vagyok, mint egy kiskölyök én is. Bakker, ez gáz. Nem telik el sok idő, és Rick úgy bukkan fel, mint mindig. Levakarhatatlan kutya módjára. Azt hiszem ma este senkire sem tudok pozitív jelzőt aggatni. Némán figyelem a barátom csajozását. Nem avatkozom közbe. Elhívja a fiatal hölgyeket egy italra, és átvezetve őket a tömegen, egyenesen a VIP részhez viszi. Egy picit lemaradva követem őket. Claire szavaira és hátra pillantására egy apró, szerény mosolyt küldök. Ahogy odaérünk korábbi helyünkhöz a három nő kéjesen vár vissza minket. Rick egy egyszerű biccentéssel jelzi feléjük; tünés. A fekete veszi az adást és megragadva a másik kettő csuklóját úgy vezeti el őket, mint anya a rossz lányait. A barátom hova máshova ülne le, mint középre. Oldalára a két nővel. Én pedig... az ülőalkalmatosság legszélén, a három szórakozni vágyótól a lehelő legmesszebb. Noha, Claire van hozzám a legközelebb és ő is csak egy embernyi hellyel ül távolabb, azért még sem a nyakukon lógok. Tudom hol van a helyem. Most a barátom csajozik. Akár itt is hagyhatnám őket. Igazából épp ezen gondolkozok, miközben Rick leinti a csinos, miniszoknyás és toppot viselő pincérnőt.
- Ennek a szépségnek hozzon egy Sex on the Beach-et. A hercegnőnek meg Cosmopolitan-t. - adja le a Claire által mondott rendelést, majd rám pillant, ahogy magam elé bámulva ülök egyik bokám a másik lábam térdére téve - A barátomnak is hozzon egy...
- Chocolate Martini-t. - pillantok fel a pincérnőre, aki kontyba tűzött hajába egy apró, kinyitott ernyőt is tett. A fekete hajú pincérnő ránk mosolyog, majd felém szólva megjegyzi: Vannak akik szívesen élveznék az Ön társaságát. Bök fejével három tininek kinéző lány felé. Csak nem a huszonegyedik születésnapjukat ünnepli az egyik? Felemelve egyik tenyeremet a combomról intek, hogy nincs szükségem a társaságukra. Jó nekem így is. A válasz egy bólintás, és már távozik is. Rick előrehajolva mered rám.
- Lázas vagy? Te, a nagy party arc mióta iszol lágyat és ülsz a seggeden, mint egy szűz tini? - pislogot egyet kikerekedett szemeivel, de nem várta meg a válaszomat. Egyébként sem feleltem volna a kérdésére. Ez neki is leesett így hátra dőlve, a clubokban is inget, meg zakót viselő elegáns és szolidan vonzó Rick a hölgyek felé fordult - És meséljenek istennőim, milyen okból kifolyólag jöttek el ide ma este? Valamit ünneplünk, vagy csak kedvük támadt szórakozni egyet? - érdeklődött a maga barátságos, lelkes, udvarias és mégis kíváncsisággal teli hangján. Alig kapta meg a választ a pincérnő megérkezett tálcával a kezében. Mindenkinek odaadta a saját italát. Kezembe véve az enyémet belekortyolva ízleltem meg. Az egzotikus koktélok egyike volt. Vodka megédesítve egy kis csokoládélikőrrel. A tetején úszó koktélcseresznyéről nem is beszélve. De hát, a koktélokat mindig díszíteni kell valamivel. Rick a korábbi poharát vette a kezébe. Ő a klasszikusokat kedvelte, bár néha napján rá lehetett venni valami érdekesebbre is. És, mikor túl sokat iszik akkor már mindegy neki. Sosem bírt sokat inni. Három pohár az amikor még képes épp eszű cselekedetként kioldani a nadrágja övét, hogy utána könnyítsen magán. Utána már ki is zsebelheted. Sőt, önkényesen adja oda a pénztárcáját ha szépen megkéred egy csábos mosoly és kacér hang keretein belül. Szerencsére ez még csak a második pohár New Yorker. Noha rossz szokás a három poharat úgy elfogyasztani, hogy mindegyik teljesen más tartalmú ital. Akkor dől ki a leghamarabb. Jaj, Barátom csak a ma estédet ne rontsd el. Ha nekem kall hazacipelnem ráadásnak elkövetek valamiféle csínyt ellened. Még nem tudom mit, de nem fogsz örülni ha magadhoz térsz.
Visszatérve a valósághoz. Az üzletember már megint kezdi. Ontja magából a szót és a rossz vicceket, amik csak erősen ittas állapotban elviselhetőek. Mégis, mintha a Claire nevű nő nagyon is jókat nevetne rajtuk. Vagy ennyire jól megjátssza magát? Én csak a szemem forgatom és igyekszem másfelé figyelni. A tekintetem azonban sokkal inkább visszatalál a lábbelimre. Talán ez az az idő, amikor le kellene lépnem? Hmm...
- Elnézést. Maga ugye Mr. Herondale, az énekes? - lép elém egy alacsony, körülbelül 166 centis, nagyon testes férfi. Ez is valami gazdag lehet, de már negyven felett van. Jaj nekem, vajon mit akarhat? Ingatlan kereskedő, vállat igazgató vagy tőzsdés fazon lehet? Gondolataimból, ami alatt őt vizslatom, a hangja ráz fel. Két oldalán pedig hatalmas magasságú és szélességű biztonsági őrök vannak.
- Uram? - szól türelmetlenül. Pislogok párat és hunyorítva nézek fel rá.
- Igen? A nevem Adrian Herondale, de már nem énekelek. Ki érdeklődik? - érdeklődöm, miközben a lámpa fények a szemem vakítják meg éppen.
- Ezt sajnálattal hallom. Esetleg, volna szíves és a régi idők kedvéért tartana egy előadást a lányomnak? Ma van a huszonegyedik születésnapja és amióta csak énekesként befutott Önről áradozik. Nagy rajongója. Tudom, hogy miként mennek nálunk a dolgok, és ha kell megbeszélhetjük az árát is. - állt félre és mutatott éppen arra a három lányra, akiket az előbb a pincérnő is ajánlott. Hűűű... apuci is itt van. Kislányom, ezt benézted. Úgy nem bulizhatsz ha rajtad van az ősöd. De, nem bánom. Valahogy muszáj elengednem magam nekem is. Különben itt kövülök meg. Lehúzom az italomat és az üres poharat az asztalra teszem. Felállok és lenézek a vagyonos apukára.
- Tartsa meg a pénzét! - mondom az arcába és már megyek is. Elhaladva a lányok mellett küldök egy kacsintást a szülinaposnak, majd felugrok az egyik emelvényre. Intek a DJ-nek és kőrözve a nyakammal, megmozgatva a vállaim felkészülök. Ha műsor, akkor legyen. Pörgessük fel a hangulatot. És nem fog érdekelni apuka mit szól a műsorhoz. Lehunytam a szemeimet, hátra vetettem a fejemet és... elgondolkoztam. A zene elhalkult. A fények engem vettek célba. Nehéz volt a döntés, hogy mégis melyik zeneszámomat adjam elő. If I had you? Neeem. Nem, nem, nem. Apuci kiherélne. For Your Entertainment? Fever? Pop Goes The Camera? Júj, nem! Az utóbbi túl sznobos lenne. Így kénytelen vagyok már csak egyet választani a hirtelen eszembe jutott ötletek közül. És néhány feszült perccel később kimondom - Master Plan. - már nem kell sokat várniés a DJ felteszi a karaoke változatot, hogy az én valódi hangommal adhassam elő és ne a felvételről menjen. Úgy bárkinek menne. És, ha van elég okos hozzá akkor tátogással meggyőzi a népet, ő Adrian Herondale. Persze, még mit nem. Én vagyok! Fejem hirtelen fordítom a pult felé és nézek a pincérnőnkre - A pálcát! - bökök fejemmel a sarokban megbúvó fekete sétapálcára. Ő megfogja és míg én háttal fordulok a lánynak és a barátomnak is, elkapom a levegőben. Beállok egy pózba és kezdődik.
Először csak a lábam már. Majd az egész testem. Mikor eljön az idő énekelni kezdek jó hangosan, mert mikrofonom ugyan nincs. A kerek pontos egy percnél megpördülök, a pálcát is megpörgetem, majd a magasba emelve mondom a dalszöveget: We are the face of a new generation... A pálcát pörgetve lépek közelebb. Átadva magam a zenének táncolok, mindenki nagy örömére. Tudom, hogy a szülinaposnak kell előadást tartanom. Az egész club csak a ráadás. De, bármennyire is szeretnék a fiatal lánynak örömet okozni, mégis Amanda felé fordulok és felé mutatok a következő versszaknál. Akarva vagy akaratlanul, de neki énekelem ezt a részt: Your skin is burning at the sight of me. Your mask can't hide what yer thinkin'. Don't as (Don't tell). Majd újra magasba emelem a fekete sétabotot: We are the face of a new generation... A végén a zene megváltozásával leereszkedem guggolásba, de olyan szexisen ahogy azt megkövetelik amikor előadó vagy. Szintén Amanda részére énekelek az emelvényen, ami talán már-már kifutó is lehetne a táncoló lányoknak, de most! Most csak én vagyok itt, a tömeg fölé emelkedve. Jól láthatóan. Beleéléssel adom át a dalt mindenkinek. Érezzék magukénak, és még se legyen az övék. Akarják, élvezzék. Extázis az egész. Rá mutatok, majd végig magamon. Utána felé nyúlok, mintha akarnám. És akarom is. Megszerezni, de nem érhetem el. Átadom testbeszédemmel is a dalt. Ezért is szerettek mindig. Nem csak jól táncoltam hozzá, de a közönség tökéletesen úgy érezte nekik énekelek, és olyan szinten visszahoztam nekik a szöveg valódi jelentését amennyire csak lehetséges volt. És még jobban! Szemeimmel, amik most inkább szűrkésnek volt mondható, enyhe kékséggel fűszerezve, le sem vettem az étterem tulajdonosról. Különösen akkor, amikor neki énekeltem. I feel your energy. I hope you'll see. Things ain't what they used to be. És újra a közönség felé fordulok immár újra talpon. Vetek egy pillantást a szülinaposra is. Look at the face... Végigtáncoltam. Befejeztem és végén az utolsó szót már teljes mértékben az ünnepelt felé küldtem. Kacéran, kihívóan néztem rá, ahogy féloldalasan állok a rögtönzött mini színpadomon. Enyhén lehajtott fejem fokozta a hatást. A számhoz tartott, most mikrofonként funkcionáló sétapálcáról nem is beszélve. Aztán az a mosoly, amit hozzábiggyesztettem... tökéletes. Így kell befejezni a dalt. A műsort. Nagy tapsviharrá vált az alig egy másodperces csend. Egy lány valahonnan lentről bekiabálta, hogy "Szeretlek Adrian Herondale, te vagy a legjobb!" Akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, miközben visszadobtam a botot a pincérnőnek. Egy-két ember, helyesbítve férfi, még fütyült is. Miért kedveltek meg a férfiak is annak ellenére, hogy nem melegek? Mert tudtam miként adjam elő azt amit elő kell adnom. Mindenkinek a hangulatát feltudtam fokozni. Ellene tenni pedig nem lehetett. Egyszerűen el kellett fogadni és magadba szívni jó mélyen, hogy áthasson.
Leugrottam az emelvényről és a tömegbe sétáltam. Vissza akartam menni a barátomhoz, és a két nőből álló társaságához. Leülni és a kicsit sem kimerítő előadás után lazítani. Talán inni még valamit. Mielőtt odaérhettem volna a tekintetem találkozott az apukáéval. Elismerően bólintott egy köszönömöt. Én vissza bólintottam, mintha csak egy filmben lennénk. Tökéletesen értettük egymást. Aztán kilépve a tömegből, már újra a clubba illő zenével kísérve megálltam a társaság előtt. Szemem találkozott Rick-ével. Láttam rajta, hogy dicsérne büszkeségtől dagadó mellkassal, de ugyanakkor szidna is amíg el nem süllyedek a sárban. Miért? Mert nekem nagyobb sikerem van, mint neki. És még sorolhatnék hasonló érveket. Már épp mondtam volna valamit, ahogy ő is, de ekkor valaki oldalról a nyakamba ugrott. Átkarolta azt és hálásan visított a fülembe.
- Köszönöm neked ezt a csodálatos ajándékot, Adrian Herondale! Tényleg te vagy a legjobb és a legönzetlenebb! - mondta jó hangosan a zene miatt. Bár, itt volt a fülemtől alig néhány centire. Alig ötven kilós súlyával a lányka egy kissé lehúzott, miközben nyakam átkarolva csimpaszkodott. Emiatt megdőltem, így szavai végeztével tudott egy puszit is adni az arcomra a körülbelül olyan magas lány, vagyis ma már nő, mint az apja. Egy kicsit meglepődtem. Ezt nem rejthettem el. Egy pillanatra a szülinapos után néztem, aki olyan lendülettel távozott, mint amilyennel jött. Döbbent arccal fordultam vissza a barátom felé. Összenéztünk, és én fejet csóválva leülhettem korábbi helyemre.

×1787× ×Master Plan× × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 12:01 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




To Adrian...
 A buli helyszínére érve már nagyon is lelkesen vetem be magam a bárhoz vezető útra. Claire, akivel a tanfolyam alatt a legközelebb kerültem, hisz padtársak voltunk végig, ő pedig szintén jókedvűen követ. A bárpulthoz érve körbepislogok, de semmi nem köti le a figyelmem, csak a koktélok, amiket David nagy szaktudással rendelget nekünk, és persze a többieknek is. Mit is mondhatnék, egy igazi partyarc, naná, hogy tudja, mi kell a népnek. Már a negyedik, vagy ötödik italt iszogatjuk, amikor felhangzik egy olyan szám, amit igencsak szeretek. Azonnal táncolhatnékom támad, így Claire-t magammal hívom, és már megy is a bulizás. Néznek. Innen is, onnan is sóvárgó tekintetek villannak rám. Érdekel-e? Nem különösebben. Vámpír vagyok, az éjszaka a legjobb barátom, ilyenkor vagyok csak elememben igazán, és úgy vagyok vele, hogy közel háromnegyed év megfeszített munka után igenis kijár nekem egy olyan este, amikor elveszíthetem magam felett a kontrollt. Mármint, persze a szó bulizós értelmében. A zene ütemére mozgok, egybeolvadok a dallammal, a ritmussal. A hangulat már kezd őrültté válni, és most kicsit élvezem azt, hogy nem vagyok ember, és a testfuncióim kicsit másként működnek. Nincs melegem, nem fázom, és a sminkem sem olvad le. Csak arra kell ügyelnem, hogy nehogy hirtelen megkívánjam valaki vénáját, bár elég érdekes lehet úgy berúgni, hogy egy részeg vérét szívod ki. 2in1 hatás.
A lámpák és lézerek fényében a tánc maga a felüdülés, Claire és én amolyan ki tud dögösebb mozdulatokat a táncba vinni mókát játszunk, mint ahogy mindenki más is. Mert ezt így szokás, amióta csak a tánc ezen formája létezik, a határainkat feszítjük. S bár azért itt a legtöbb lány tulajdonképpen párosodási rítustáncot lejt, én egyszerűen csak élvezem a zenét, ami beszél hozzám, és diktálja a testemnek a mozdulatot. Új számot újabb követ, és mivel ezt is imádom, nem kétséges, mit teszek. Naná, hogy tovább tekerem a csípőmet, mikor egy srác hirtelen azt gondolja valamilyen, számomra ismeretlen oknál fogva, hogy táncolni akarok vele. Mögém áll, és kalimpálni kezd, tántorogva próbál mögém sorolni. Ellépek tőle, türelmetlenül intem le, de nem ért a szóból, és tovább nyomul. Egyre jobban bosszant a srác, de mivel látom, hogy tök részeg, nem durvulok be, pedig egyetlen mozdulattal úgy tudnám hátra vágni, hogy csak úgy nyekkenne.
- Hagyd a barátnőmet, nem akar veled táncolni! - hajol hozzá közelebb Claire is, és én is felé nézek.
- Kopj le, haver! Ez nem a te estéd! Nem jössz be! - fordulok kissé hátra a vékony, nem túl magas, nem is igazán figyelemre méltó fiatal sráchoz, majd visszafordulok, és újabb lépéssel távolodok el Próbálok nem figyelni arra, mit művel mögöttem. Hiba, ugyanis a srác úgy gondolhatja, hogy majd testbeszéddel többre megy. Hirtelen mögém simul, és taperolni kezd, egyik keze a csípőmön simít végig, a másik hátulról karol át, alig pár centivel kerülve el, hogy telibe megfogja a mellem.
- Na, cica, ne kéresd magad! - nyögi a fülembe, engem meg elfog a hányinger, és kiráz a hideg is. Még ekkora bunkót, miből gondolja azt, hogy épp ő lenne a ma éjszakai kedvenc elfoglaltságom? Felháborodva szabadulnék, megpróbálom lerázni magamról a kezét, bár legszívesebben eltörném.
- Eressz el, te barom! - morgok hangosan, mire szerencsére meg is teszi. Amint elereszt, olyan hirtelen pördülök meg a tengelyem körül, hogy felemelve a kezem hatalmasat húzzak be neki, amilyen gyorsan csak emberi körülmények között lehetséges. De amit megteszem, a felháborodás az arcomról úgy tűnik el, mint egy őszi fuvallat egy hűvös estén a Central Park fái közt. Miért? Mert velem szemben áll...Adrian Herondale, a kissrác pedig feltett kezekkel úgy hátrál tőle, mintha gépfegyvert szorítanának a fejéhez. Ökölbe szorított kezem a levegőben megáll, és csak bámulok rá meredt szemekkel, miközben alig hiszem el amit látok, és a gondolatok sokasága cikázik át az agyamon. A zene dübörög, mindenki bulizik, én meg állok mereven, mint akinek gyökeret vert a lába. Herondale? Itt? Épp most? A tekintetébe mélyesztem az enyémet, ajkaim elnyílnak a meglepetéstől. Utálom. Utálom, hogy itt van, utálom, hogy látom, és azt is, hogy úgy áll itt előttem  a szexis kisugárzásával, a tenyérbemászóan jóképű arcával, mint valami félsten, aki leszállt a mennyei trónusáról, hogy egy kicsit mindenki képzelt önbizalmát a földbe tudja döngölni. Az iránta érzett, vagy nem érzett érzések új életre kelnek.
Claire hanga az, ami kiránt a gondolataim közül. Közelebb lép, és megfogja a kezem.
- Ugye nem akarod orrba vágni azt a lovagot, aki megmentett attól a perverz kis mitugrásztól, főleg, ha az maga az éttermed reklámjának rendezője, a zseniális Mr. Herondale?! - mondja nekem, miközben a magas férfira mosolyog, és ekkor esik le mi történt. Na ne! Mr. Adrian Herondale már szuperhőst is játszik? Nappal szupersztár, szuperénekes, szuperrendező, szupermodell, és még éjszakai is valami szupernek kell lennie? Nem tud egyetlen egy dologban átlagos lenni? Nem, mert Ő ADRIAN HERONDALE! Így, csupa nagy betűvel, csillámmal meg neonfénnyel kivilágítva. Leeresztem a karom.
- Ó, én... - mondom, amikor meghallom azt, hogy valaki a nevén szólítja a rendezőt. Ó, hála Allahnak, megmenekültem. A pasi, alig pár centivel alacsonyabb, mint Herondale, a karját kapja el, és számon kéri, majd hirtelen felém fordul. A dicséretére és a kézcsókjára csak pislogok, mert zavarba hoz, és a szövege...hamar el is húzom a kezem tőle. De nem vagyok illetlen, így én is bemutatkozok.
- Üdvözlöm, Mr. Thompson. A nevem Amanda Black. Szakács-felszolgáló. - mondom, szándékosan emelve ki, csak azt, ami az első szakmám, miközben mélyen nézek Mr. Herondale szemébe. Igen, Adrian, tudom, hol a helyem. A porban. Mondhatnám azt is, hogy enyém a Santa Lucia és a Don Francesco, de nem teszem. Nem, engem ne ez alapján ítéljenek meg, bár tudom, hogy könnyebben nyernék ehhez hasonló körökben figyelmet. Aztán hátra fordulok. - Engedjék meg, hogy bemutassam a barátnőmet, Claire Benedict-et, a Benedict szendvicsbárlánc örökösnőjét. - mutatok Claire-re, aki máris széles mosollyal lép közelebb, egy hangos Üdv! kíséretében. S már szólnék, hogy kösz a meghívást, de inkább karóba húzatom magam naponta háromszor, mint, hogy az estém hátralévő részét Mr. Bűbájos Démonfajzat, és Mr. Negédes társaságában töltsem, amikor az öltönyös pasas közém és Claire közé lép, és tolni kezd a derekamnál fogva a VIP boxok felé. Claire persze rögtön lelkesedni kezd, én meg legszívesebben megfojtanám.
- Ó, igen, köszönöm, egy Sex on the Beach-et kérek, a barátnőm meg valami nagyon ütőset, mondjuk Cosmopolitant. Képtelenség leitatni. És köszönjük, hogy megmentettek minket attól a zaklatótól, Különösen önnek, Mr. Herondale! - hajol hátra, szemével a rednezőt kutatva, majd visszafordul, s tovább beszél. - Olyan kellemetlen volt, én próbáltam szólni neki, de egy erős férfi, ugyebár...- magyaráz, én meg csak megyek némán, mert nem tehetek mást, pedig legszívesebben ordítva elrohannék, egészen Mystic Falls-ig. Bunkóság lenne részemről, hogy nekiállok patáliázni, bár nem értem Claire miért mesél mindent úgy, mintha őt bárki is megkörnyékezte volna, bár szerintem ez csak idő kérdése lett volna, hisz az ő ruhája nem kevésbé feltűnő, és szerintem sokkal csinosabb és persze híresebb is, mint én. De ez mindegy, mert megtörtént, nem tudok mit tenni.
Ahogy a tömegen át vezet Mr. Thomson, és közelebb érünk, feltűnik valami. A hely, ahová irányít minket, kísértetiesen kezd hasonlítani, a...és akkor bevillan. A jelenet, amit akkor láttam, mikor errefelé néztem. Ezt pedig megerősíti a tény, hogy a három lány, még mindig ott ücsörög, várva a két daliás hercegüket. Vagy többet, nem tudom, mennyien voltak itt az előtt, annyira nem figyeltem, de hamar leesik a tantusz. Szóval akkor Ő volt az, akit körberajongtak a csajok? Herondale előtt térdelt a kis fekete, két oldalról meg a másik kettő nyalta-falta. Türelmetlenül fújtatok egyet, miközben felfelé lépkedek a kivilágított lépcsőkön az emelvényre, ahonnan az egész clubot jól be lehet látni. Hát ez így remek lesz. Most aztán nézhetem, ahogy helyben rendezik le Mr. Univerzumot, sorban állva, vagy lesznek annyira jófejek, és megkímélnek egy hosszadalmas elektrosokk kezeléstől, és elvonulnak előtte szobára? Az üzletember irányítására lehuppanok a puha bőrgarnitúra egyik részére, egyenes háttal, büszkén és keresztbe vetem az egyik lábam a másikon, és figyelem, ahogy Claire és a többiek kényelembe helyezik magukat. Átkozom a percet, mikor betettem ide a lábam, és azt hiszem jelenleg nem is tudnék találóbb nevet adni a helynek, mint azt, hogy Dante. Mert ha Dante, akkor pokol, és ha pokol, akkor...Herondale. Hosszú estének nézünk elébe. Hol van az az ital? Lehetőleg intravénásan kérem. Jesszus, mentsen innen ki valaki.

१ Megjegyzés:  -  Words: 1340 I'm not myself tonight  
©


A hozzászólást Amanda Lusie Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 01, 2015 2:02 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 31, 2015 10:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Hanyatt dőlve hallgatom a zenét. Fülem mellett teljesen elengedve és világgá eresztve Rick szavait, melyek pletykás nyelvéről úgy áradnak felém, mint hosszú esőzés után a megduzzadt folyó gáttörő ereje és gyorsasága. Egyik kezem a barna hajú nő derekára csúszik. A másikban az italomat tartom. Beleiszom, míg tekintetem a lejjebb csúszott nőt figyeli. Innen pont bele lehet látni ízlésesen kivágott felsőjébe. Ha szembe állsz vele, azt mondod nincs kint sok, de nem is rejtegeti azt amije van. Az ilyen nőket jobban kedvelem. Nem kínálja táncán magát, de mégis kapható. Tudja hol vannak a határok. Most mégis, olyan könnyedén és szexisen csúszott az érzékenyebb pontom felé, mint aki erre rácáfolva azt bizonygatja, hogy tapasztaltsága könnyűvérűségből fakad. A másik kettő épp csak a takarást és tetszetősebb látványt szolgálja a külső szemlélők részére. Más funkciójuk az én szememből nemigen akadt. Amíg hagyom, hogy a fekete macska az övcsatommal szórakozzon - eddig nem túl sok sikerrel, haha - poharam pereméről a táncolók tömegébe pillantok. Épp nyelek egyet, ami majdnem félre is sikerült, amikor megpillantok egy ismerős nőt. Abban a bulisabb ruhájában, amitől tálcán kínálja magát a férfiaknak. Szemeim akaratlanul is rajta maradnak. Nem azért, mert olyan jól néz ki - bár hozzá teszem tényleg nagyon csinos -, hanem az ismeretségből adódó kíváncsiságom miatt. Figyelem a jó kedvét. A mozgását. Fejéről lejjebb kalandozik a tekintetem és a fenekén állapodik meg. Sajnos a kilátást néha eltakarja egy-egy a képbe táncoló ember, de őket olyan könnyű kizárni, mint a csapot elzárni. Végigmérem, és elgondolkozom rajta mit kereshet Seattle-ben. Egy apró másodperc erejéig a szenvedélyes táncunkat is felidézem magamban. Hamar megtörik a varázs. Miért? Mert épp ekkor lépett oda egy minden bizonnyal kelleténél ittasabb férfi Miss Black-hez és a jelek szerint társaságául szolgáló nő mellé. Megpróbálja felvenni velük a tánc ritmusát, de nem sikerül. Sokkal inkább a saját perverz fantáziáját óhajt kielégíteni azzal, hogy hátulról hozzásimul a Santa Lucia tulajdonosához. Az italomat leteszem, és félre lökve a fekete hajú nőt feljebb húzom a nadrágomat. Szerencsére még nem jött rá hogy is kell ezt az övet kicsatolni, így több dolgom nem is akad. Utat török magamnak a tömegen át. Próbálom nem szem elől téveszteni a szőkeséget, akire időközben elég udvariatlanul és bunkón mászott rá - a szerintem kicsit sem jó képű - alig húsz éves srác. A fiú mögé állok és megkocogtatom a vállát. Ő megfordul és gorombán kérdezi: Mit akarsz?
- Az én nőmet zaklatod. - jelentem ki határozottan, teljesen komolyan és kicsit sem kedves nézéssel. Az italtól vörös arcú srác felismer és védekezőn felemelt kezekkel lép hátrébb: Bocs. Eltűnik a tömegben. Épp csak ránézek Amandára, amikor valaki erősen belemarkol a vállamba. Valaki lábán majdnem keresztül esett Rick az, aki engem használt támasznak.
- Mi van, Herondale? Az előbb úgy elrohantál! - nézett rám. Mielőtt bárki bármit mondhatott volna, a lányoknak gyakran tetszetős férfi követve tekintetem megfordult - Ó! Azt hiszem megtaláltad a club legszebb lányát. Hadd mutatkozzam be, szemet Gyönyörködtető Szépség! Richard Thomson, üzletember. De, szólítsanak csak Rick-nek. - csókolt kezet Amandának - Megtisztelné ez az elbűvölő szépség, és a szintén gyönyörű barátnője, szerény, rút, de kicsit sem önzetlen személyem a társaságukkal? Kérnek egy italt? - hajtott rá azonnali gyorsasággal a fiatal hölgyekre. Én csak ott álltam, és hagytam, hogy a nyalakodás nagy mestere azt tegye amihez az üzletelésen kívül nagyon ért, társaságot szerezzen magának. Ahogy ismerem a legcsinosabbat mindig magának szánja, és Amanda barátnője le lesz passzolva nekem. Vagy, én leszek a gyertya tartó hármas ágytáncuk pillanatában. A jelen esetben, ahogy azt látom, mindkét hölgyet udvariasan és csábítási módjának megfelelően feljebb érintve a derekuknál invitálja őket a VIP részleg felé. Nem avatkozom közbe. Miért is tenném? Miss Black és én nem váltunk el valami fényesen. Meg volt rá az okom. Noha, megalázni vagy cserben hagyni nem szerettem volna, szerintem nagyon is jó mentségem van arra, amit tettem. Talán, a legkevesebb az volt, hogy nem kerestem fel utána és most megmentettem attól a féregre hasonlító fiútól. Bár, az éjszakája kellemesebb lesz ha Rick-el marad, a csalódottsága és az érzése utána ugyanolyan lesz. Habár, ki tudja mi jár a lányok fejében. Az is lehet, hogy már most elhajtják a barátomat. Ebben az esetben mindketten megyünk a dolgunkra. Aj, azt hiszem két tűz közé kerültem. Nem maradhatok egyszerre mindkét féllel, és vigyázhatok rá. Együtt pedig... érdekes lesz az éjszaka, de nem avatkozom közbe. Különösen Amanda érzéseire való tekintettel. Szíve joga Rick-el tartani és szórakozni. Ahogy lekoppintani is. Már azt sem tudom mit beszélek össze. Mindegy. Lássuk a lányok válaszát.

×739× ×Bad Things× × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 31, 2015 9:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




To Adrian...
 Seattle. Sosem jártam még Seattleben. Kivéve az utóbbi egy hetet. Egy továbbképzésen vettem részt, üzletfejlesztési, beruházási, és egyéb rém unalmas témakörökben. Hasznos volt, nem mondom, hogy nem, például már tudom a menetét, ha hotelt szeretnék felhúzni az étteremhez, azt hogyan tudom a könyvelésben összekapcsolni…bleh. Nem is érdemes tovább rá gondolni. Kezemen elgondolkodva forgatom a napfénygyűrűmet, ahogy a sötétségbe burkolózott város fényeit nézem a hotelszobám ablakából, miközben másik karommal a saját hasam ölelem át, tenyerem az oldalamra simul. Hajam már megmostam, s most nem vasaltam ki, így lágy hullámokban omlik alá. Bőröm ragyogó fehérségét csupán enyhe arcpirosító töri meg, teszi élettel telivé, tekintetem átható kékségét sötét, hosszú pilláim, és felső szemhéjamra húzott fekete tusvonal teszi kihívóvá, vaddá, s benne örökösen égő vad tűz. Ajkaim dús halmát szájfény emeli ki, csókra csábítva minden férfit, akinek csak a tekintete arcomra téved. A ruhám az ágyon várakozik, hogy belebújjak, és elinduljak lefelé, a megbeszélt időre. Most mégis csak kicsit elgondolkozva állok, s a Santa Luciára gondolok, az elmúlt hetek, hónapok izgalmára. Az asztalfoglalások hetekkel előre be vannak táblázva, soha ilyen sikere nem volt még az étteremnek. Négy új szakácsot, öt új pincért és a vendégek, na és a saját biztonságunk érdekében két igen termetes biztonsági őrt is fel kellett vennem. Egy egyszerű, családias kis olasz étterem, egy kisvárosban, valahol Virginia állam erdői közt. Egy étterem, ami alig egy héttel az első reklám leadása után rekord mennyiségű felkérést kapott. Nagyot sóhajtok, ahogy a kinti világot figyelem. Milyen furcsa érzés. Furcsa…sikeresnek lenni. Persze, tudom, hogy megdolgoztam érte, hisz a tudást senki nem tette a fejembe, senki nem dolgozott annyit, mint amennyit én, amióta csak az eszemet tudom, hiába „csak” örököltem az első éttermet és a pénzt. A Don Francesco, az valóban Francesco műve. De a Santa Lucia…az az én gyermekem. Az én kezem munkája, szó szerint. Ott voltam, mikor kiásták az alapot, én öntöttem a betont, én gletteltem, én csempéztem, fúgáztam, festettem, raktam egymásra a téglákat, ahol kellett, takarítottam minden áldott nap, amióta csak megkaptam az engedély Mystic Falls városának vezetésétől.  Most mégis mindig azt érzem, hogy a siker, amit elértem, nem érdemlem meg. Nem, mert egy olyan embernek köszönhetem, akinek legszívesebben beverném a képét, vagy átharapnám a torkát. Haragszom-e rá? Mérhetetlenül. Dühös vagyok? Az. Vártam-e azután, hogy szó nélkül lelépett, hogy egyszercsak váratlanul betoppan, vagy felhív? Hazudnék, ha azt mondanám nem. De egy idő után végre rádöbbentem, hogy baromság, amit csinálok. Ennél érthetőbb, világosabb jelzéseket nem is kaphattam volna. Eljátszadozott velem, kicsit megmutatta, milyen jó színész is, és mikor látta, hogy nyert ügye van, már nem voltam érdekes. Az én hibám. Bedőltem neki. Egy rövidke, az én életemben szempillantásnyi időre elhittem, hogy tetszhetek neki. Hogy vonzónak találhat. Mekkora hülye voltam!
S most is, legszívesebben már otthon lennék, ahelyett, hogy ezt a hülye ruhát próbálom magamra rángatni, amit kicsit túl kihívónak találok. De mégsem vagyok otthon. Egyrészről, mert a repülőm még nagyon, de nagyon nem indul, és mert holnap délután még lesz egy megbeszélésem itt. Harmadrészről, mert a csoporttársaim, akikkel egész jó viszonyba kerültem a napok alatt, meggyőztek róla, hogy muszáj eljönnünk egy helyre, amiről ódákat zengtek, ha már egyszer itt vagyunk, és sikeresen levizsgáztunk. Szinte lehetetlenség oda bejutni, mégis tudtak szerezni jegyeket. Persze, mikor ők is megtudták, melyik étterem az enyém, oda-vissza voltak, és hogy látták a reklámot, és mekkora siker lett, valami reklámokat bíráló verseny díj-várományos alkotása. Persze azt sem hagyták ki, hogy most első kézből érdeklődjenek, igazak-e a pletykák, miszerint Mr. Herondale és én összemelegedtünk. Mindenkit biztosítottam róla, hogy szó sincs ilyesmiről. Mr. Herondale és én…nagyon-nagyon-nagyon különbözünk, és a munkakapcsolaton kívül semmi közünk egymáshoz nem volt, és soha nem is lesz. Azt nem tettem hozzá, hogy volt egy rövid idő, amikor azt képzeltem, hogy ő nem az a felfuvalkodott, sznob seggfej, mint amilyennek először képzeltem, és…igen, pár pillanat erejéig még sikerült a bűvkörébe is vonnia, de rácáfolt, és ékes bizonyítékát adta annak, hogy miként is gondolkodik. Pénzért bármi megvehető, és ha híres vagy, ez még inkább igaz.
A tükörbe nézek, végignézek magamon. Aranyszín ruha, rövid, testre simuló, szemeket vonzó dekoltázzsal, hozzá passzoló magassarkú cipővel, ami kissé magasabbá tesz, és szépen kiemeli a vádlimat és a combomat. A hajam lágy loknikban omlik a hátamra, a sminkem tökéletes. Némi parfüm, egy kabát, és már mehetek is. Elindulok lefelé, és a hallban már meg is találom a társaságot, akik kissé elámulnak azon,  ahogy kinézek most. Hát igen, a hétköznapokon nem szoktam így kinézni.
- Wow, Amanda, nagyon dögös vagy! Igazi parti cica lettél! – nevet rám Claire, egy magas, barna hajú és szemű lány. Huszonnyolc éves, az apja küldte erre a továbbképzésre, hogy a szendvicsbár láncuk méltó örököse lehessen majd. Rajta fekete ruha van, oldalán arany szegéllyel. Nagyon csinos.
- Ne túlozz! De azért köszönöm. Gyönyörű vagy, te is Claire, ahogy mindannyian. – mondom,  és már indul is a hangos, vidám cseverészés, majd ez után érkezik meg az autó értünk. Fehér limuzin, és először el sem akarom hinni, sőt, be se akarok szállni. Én meg a limuzin? Mintha egy verebet tennénk aranykalitkába...
- Jaj, ne izélj már, egyszer bulizhatunk Seattle-ben, annak meg meg kell adni a módját! A limuzint én rendeltem, így mindenki biztonságban odajuthat, és együtt haza is jöhetünk. – karol belém és menet közben magyaráz David, az egyik hotellánc örököse, aki rossz hírneve ellenére igen kedves és bájos volt velünk mindvégig. Így mit tehetnék mást? Elnevetem magam, és én is beszállok a zajos társaság mellé. Végül is igaza van, így egyszerűbb, kényelmesebb.
Jót nevetgélünk, beszélgetünk, lefektetjük a szabályokat, miszerint ha valaki egyedül akar távozni, szóljon a többieknek, és eltart egy ideig, de végül megérkezünk a club elé, ahonnan már hangosan szól a zene, és…amikor meglátom a vakuk villanását, már a rosszullét kerülget. Persze, számítottam rá, hisz figyelmeztettek is, hogy a csapatban azért van pár olyan ember, akikről szívesen pletykálnak, de arra nem gondoltam, hogy ennyire tele lesz fotósokkal. David csak fejet csóvál, és mikor kiszáll, nyoma sincs rajta feszültségnek, Claire bájos mosolyt küld a paparazzik felé, és a többiek sem zavartatják magukat…csak én próbálok olya gyorsan kikerülni a látómezejükből, amennyire csak lehetséges. Végül azért csak belekerülök pár fotóba, de reménykedem benne, hogy nem leszek elég érdekes, jobban leköti majd őket Claire és David.
A clubba érve szinte megcsap a fülledt levegő, és mikor végre megszabadulva a kabátoktól, pár perc alatt bejutunk,  a fantasztikus zene és a látvány hatására máris az egekbe szökik a jókedvem. Minek szomorkodjunk? Sikeresen levizsgáztunk, a társaság jó, a zene még jobb, itt az ideje végre úgy bulizni, ahogy még talán sohasem. Szélesen mosolyogva, nevetgélve nyomulok be a club sötétebb, belsőbb helyeibe, s miután a bárpultnál a többiekkel lehúztam pár italt, meghallok egy olyan számot, amire azonnal beindulok!
- Menjünk táncolni! – hajolok oda Clairehez, s a táncparkett felé mutatok, hisz a zene borzasztó hangos, majd kezem feltartva máris elkezdek befelé nyomulni. Kicsi vagyok, és valahogy a tömeg is egész nagy, de végül találok egy olyan helyet, ahol meg tudok állni, és szembe állva Claire-el, ringani is kezdek. Versenyre kelünk, persze csak úgy baráti alapon, ki tud szexisebben táncolni. Amióta világ a világ, a nők közt ez már csak így megy. Pár taktus után körbe pillantok, kicsit kiszélesítem a látóköröm. Ott egy nőci mászik épp a pasija szájába, a a pultnál pasik lökik a szövegeiket a műmellű szilikonmacáiknak, és az egyik VIP boxban három csaj egyetlen pasit dong körbe. A fekete hajú épp kezd letérdelni elé, amikor elkapom a tekintetem. Nem vagyok kíváncsi arra, ha épp ott…khm..de legalább mehetnének szobára. Arról nem volt szó, hogy pornót is kell néznem, én bulizni akarok. Inkább újra Claire-re mosolygok, majd mikor meghallom a következő pörgős számot, felemelt kézzel megpördülök a tengelyem körül, és újra rázni kezdem. Jó ez a zene, táncoljunk, amíg le nem szakad a lábunk.


१ Megjegyzés:  -  Words: 1265 Zene  
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 31, 2015 7:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Amanda L. Black

Az olyan embereknek, mint nekem, sosem áll meg az élet. Mindig történik valami, és mindig akad újabb munka. Közel három hónappal azután, hogy segítettem egy kisvárosi étteremnek reklámfilmet készíteni, valamint teljesíteni az általam beígért kétszáz százalékos hasznot - ami nem mellesleg kétszázhetvenhárom lett - utam egy másik városba sodort a befejezett New York-i forgatás befejeztével. Seattle városában akadt dolgom. Korábban jártam már itt, de csak aprócska ügy miatt. Szinte időm sem akadt azalatt az egy nap leforgása alatt megnéznem a várost. Szó szerint, jöttem és mentem. Nem is érdekelt a dolog. Most, egy fotózás csábított el New York-ból. Felkértek egy magazintól, hogy legyek a modelljük. Nem csak a címlapon, de közel három oldalon keresztül. Benne egy aprócska interjúval. Elfogadtam az ajánlatot. Többek között tekintettel arra is, hogy az FBI is felkeresett. Először nem értettem miről lehet szó. Nem csináltam semmi olyasmit amivel felkelthettem volna az érdeklődésüket. Becsszó. Később kiderült, hogy az egyik ügynöküket kellene felkészíteni egy bevetésre a gazdagabb körökhöz. Már láttam magam előtt a nehézségeket. Szeretem a kihívást, és egy ilyen ajánlatot egyébként sem utasíthat vissza az ember. Mégiscsak az FBI-ról van szó! De, visszatérve az aktuális dolgokra. Ma van az első napom itt. Sőt, ebben a városban lakik az egyik előkelőbb ismerősöm is. Ő sokkal inkább barát, mint ismerős, hogy pontosítsak az előbbi kijelentésemen. Túlvagyok a fotózás első napján, és a barátom rögtön el is csábított egy clubba. Azt mondta garantálja a szórakozásomat. Kár lenne kihagyni. Különösen olyan hírnévvel és rajongói táborral, int az enyém. Bevallom először nem akaródzott a dolog, de férfi létére nagyon tudja hogyan nyalja be magát valakinél. Hízelegni mindig is tudott. Szeretek bulizni, szórakozni, nem erről volt szó. Sokkal inkább valami különlegesebb csemegére vágytam, mint néhány könnyen kapható nőre. Ahogy eljött az este, és a város megtelt bulira éhes fiatalokkal, én is nekiláttam a készülődésnek. Szokásos mosakodási szertartásomat most is elvégeztem. Aztán kinyitottam a szekrényt és megláttam a ma esti ruhámat. Rég volt már rajtam. Utoljára akkor amikor megjelent az egyik albumon, annak idején. Más munkával kerestem meg a mindennapi betevőre valót. A hangom pedig igen erős támogatásnak bizonyult benne.
Körülbelül fél kilenc lehetett mikor elkészültem és a fekete limuzin megállt a hotel előtt. Leballagtam a szálloda lépcsőjén. Noha, a sokadik emeleten kaptam lakosztályt, jobb szerettem volna lépcsőn menni, mint a lifttel. Végig sétáltam a vörös szőnyegen, majd egyenesen ki az ajtón. A sofőr kinyitotta nekem az ajtót és én egy laza lendülettel be is ültem. A limuzinban az én zeneszámom szólt. Ó, igen. For your Entertainment. A fekete limuzin szinte lebegett. Kényelmes, tiszta, tágas és élvezet benne utazni. A club előtt állt meg, ahol fotósos hada várt. Ezek valahogy mindig megtalálnak. Kinyílt az ajtó, és én - mint ahogy azt filmekben is látjuk a híres és vagyonos emberektől - úgy szálltam ki a járműből. Kezdődjék a buli. Határozottan és magabiztosan felszegett fejjel sétáltam be az épületbe. Ide már nem követhettek a kíváncsi emberek a villanó gépeikkel. Céltudatosan vágtam át a tömegen. Fiatal, huszonnyolc éves barátom, a frissen borotvált arcával, erős ám mégis férfias illatával és fekete öltönyével szinte azonnal megtalált. A nálam talán ha max öt centivel, de alacsonyabb üzletember átkarolva vállaimat a saját asztalához vezetett. Láthatóan jól érezte magát. Amióta észrevett és társaságához kísért, be nem állt a szája. Rossz tulajdonsága, hogyha nem beszélt vele legalább két naponta - és én jó ha két hetente hívtam őt - akkor annyi mesélni valót talál, hogy úgy érzed, évekig mondja. Egyetlen jó tulajdonsága ebben, hogy a titkaidat mégis megtartja. Mi több, olyan információkhoz is hozzájut, amiknek igenis nagy hasznát veszi az ember. Ő még ugyan nem járt a Mystic Falls-i Santa Lucia-ban, de megesküdött, hogy egyszer oda is elmegy. Ahogy helyet foglaltam már tolta is a kezembe a Bloody Mary-t. Két nő, meg úgy kezdett zsongani körülöttem, mint méh a méhkas körül. Az egyikük vörös volt, a másik barna. A barna kéjesen duruzsolt valamit a fülembe, míg a vörös mellkasom simogatva próbált közelebb kerülni hozzám. A barátom csak elmosolyodott, ahogy ránk nézett. Hidegen hagytak ezek a lányok. Inkább beleittam a kezembe nyomott italba. Muszáj innom mielőtt józanul elküldöm a lányokat melegebb éghajlatra. Nem volna illendő. Egy ilyen helyen inni egyébként is kötelező darab. Rick megint rám pillantott, mire csak csettintett egyet és intett a felé forduló, egyenesre vasalt hajú feketének. Tekintetemmel alaposan végigmértem. Határozottan többre képes, mint ez a másik kettő együttvéve.
- Hé! Vedd egy kicsit kezelésbe a barátomat. Ma valahogy nehezen oldódik. - mondta a fülébe és a kezébe nyomott egy kis plusz pénzt. A fekete rossz lányosan elmosolyodott. Felém fordította nagy, barna szemeit és a játékosság a szemében. Igazi vadmacskáéval párosult. Elém állt. Közben lassan és igen szexisen mozgatta testét. Lehajolt, közel az arcomhoz. Mutatóujjával megérintette ajkaimat, hogy onnan indítva útjára kezét lekússzon a nyakam mentén. Végig a mellkasomon, lejjebb és lejjebb. Az övemhez érve leguggolt és felnézett rám. Azt hiszem, tudom mi lesz ebből. Na, de Rick. Ehhez még korán van, nem? Bár, végig nézve mindenkin, én lehetek az egyetlen, aki nem ivott eleget az ereszd el a hajam bulihoz. Ezt, sürgősen be kell pótolni!

×835× ×Bad Things× × I wanna bad things with you 22 ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 31, 2015 6:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down
 

Dante's night club

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Dante's night club
» Reflections - night club [21+]
» [Speciális játékos küldetés] Five Night at Fred's
» Transzvesztita Club
» Ayanokoji Takashi / Dante

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Csüt. Dec. 14, 2017 7:00 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 6:30 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:22 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:20 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3