Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 24, 2015 9:10 pm
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 23, 2015 9:13 am
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie


Kezdett elegem lenni a játékából, a szavaiból, már-már megkockáztatva: belőle is. Egy pontig normálisan tűrök, egy pont után viszont kevésbé fog érdekelni, hogy mit érezhet, vagy élhet át. A pillanat, mikor megtudod, hogy apa leszel, annak nem ilyennek kellene lennie, hanem örömtelinek, erre épp kínozni akarom azt, aki a gyerekem hordja a szíve alatt. Kicsit ellentmondásos.
Próbálom letudni annyival, hogy nem érdekel, hogy Ő mit mond vagy érez, mégis átlát rajtam, ami annyira szintén nem tetszik. Elismerem, joga volt ahhoz, hogy kikapcsoljon, de azt hittem kitartása több lesz. A jelek szerint tévedtem, és hibáztattam ugyan, de inkább magam. Mellettem pont nem azt az életet kapta meg, amit valószínűleg akart, és ezt már ott elszúrtam, hogy a cella két ellentétes oldalán ücsörögve cseverésztem vele. A helyzet most ugyan az volt, mégis merőben eltérő a legutóbbi ilyen esethez képest. A szerepek cserélődtek, s míg ő nem szurkált belém késeket és karókat, közel kerültem a ponthoz, hogy én gondolkodás nélkül átszúrjam a tokát, hátha a levegő hiánya józan eszére is hat.  
-Volt más esélyem, mikor nem láttam vért, nem is tudom... úgy egy hónapig? Tudod, a szellemek nem esznek, senki nem látja őket, ezért szellemek.-terelem kicsit a szavakat más vizekre, de gondolom feleslegesen, aligha hatja meg ez az érzés, annál inkább figyel majd fel az éhségre, ami lassacskán rajta is úrrá lesz. Akkor viszont nem biztos, hogy kapni is fog, legalábbis a követelőzés nálam nem nyerő. Kettőnk közül én vagyok az, aki követelni szokott és mit sem törődik másokkal, nem pedig ő. Remélem ezt a szerepet, ebben a fennállásban is meghagyjuk egymásnak, mert nem tervezek változtatni magamon. Semmilyen értelemben véve sem.
Azzal, hogy felhozom a múltat, eszembe jut egy b opció, ha a gyerek témával nem hathatnék rá. A kártyáim viszont még korán van kijátszani, ezt ő is tudja, ahogy azt is, hogy a szemem neki nem hazudik, míg másoknak könnyen tud. Ez a hátrány az enyém vele szemben, de még semmi sincs veszve. Legalábbis ez a tudat megnyugtató valamennyire.
-Ha nem voltak azok, akkor miért ne vehetném a számra? Az apád ugyanolyan sötét lelkű volt, mint te. De azt hiszem, te még rajta is túlteszel.-nem arra játszok, hogy kihozzam a sodrából, mégis jó taktikának tűnik így elsőre, ha azt az utat választom, amin eddig haladtam. A düh is egy érzés, a semminél több, legalább haladunk valamire. Innen már csak egy hosszú, döcögős út választ el attól, hogy más egyebet is érezzen, ne csupán ezt.
Bár eszem ágában sincs arra sarkallni, hogy a gyerekben kárt tegyen, és a jövőben sem szeretném -már ha lesz ilyen-, arra kényszeríteni, hogy egy pelenkával próbáljon meg hatni rám vagy hassak én rá. A kétségbeesés, amit szinte soha nem éreztem, viszont ha dühvel keveredik, akkor olyasmiket is kimondat az emberrel, amiket talán más esetben nem mondanánk ki hangosan, s még gondolni se mernénk.
Egy cipő sarok repül felém, ami elől elhajolok, de a másik újra célba veszi ugyan azt, amit először az első tett. Szemem megvillan, nem sötéten, inkább némi aggodalommal tele, és elgondolkodom, hogy valaha az életemben éreztem e már ennyire ellentétesen, és ennyire nyíltan bármivel kapcsolatban. Ha nem itt volt az ideje, de valahogy jobb helyzetet is kitalálhattunk volna ezért. Ami kellemesebb, kevésbé sötét és aggasztó alapjáraton is.
-Te nem naiv vagy, de minden döntésednél a szívedre hallgatsz. Ostobának pedig távolról sem mondható, ha az ember azt teszi, amire igazán vágyik és nem azt, amit elvárnak tőle.-emlékeztetem rá, hogy hiába vámpír, és jelen pillanatban egy az érzéketlenebb fajtából, neki is van szíve, még ha nem is hallgat most rá. De pont ő nem volt az, akinek arra volt szüksége, hogy az eszét kövesse, hisz a szíve sose csapta be. Amit mondok, azzal magam is meglepem, mert nem igen gondoltam bele abba, hogy ha nem változott volna át, ráadásul éppen az én véremtől, most mi lenne vele, vagy egyáltalán hova jutottam volna én.
Mielőtt bármit mondhatna, a falnak csapom, a vállába szúrva a karót, és bár körme felszakítja bőröm, s vérem a földre folyik, nem engedem, egészen addig, míg lassulni nem kezd a szívverése, s életéért minden porcikája a maga módján küzdeni nem kezd. Elengedem, a földre esik, mintha nem zavarna, hogy ezzel nem csak neki árthatok, de képtelen vagyok tovább tűrni, és nézni, ahogy magát marcangolja, vagyis engem próbál és sikerül is neki a szavaival.
Látom, hogy valami megváltozik arcán, hiába a kérdés, és megfeszül állkapcsom, és mikor megremeg keze, és újra megcsillan valami fény szemében, a cellába lépek, magam mögött bezárva a rácsot, a kulcsot pedig pont annyira hagyom előtte, hogy esetleges szabadulási terv esetén kéznél legyen.
-Tedd meg. Legyél gyenge, menekülj az érzéseid elől.-emelem fel kezem, egy lépésnyire megállva tőle, lenézek rá, de arcom semmitmondó, majd szinte kiül rá a végső, visszavonhatatlan megtörésem jele.-[color#521414]Amikor ott ültél a cellám előtt napokat, csak az volt, ami életben tartott. Te. Ahogy mosolyogtál, ahogy a szíved dobogott, kezdetben hevesen, s még ha nem is beszéltél, a szemed mindent elmesélt.[/color]-guggolok le mellé, kezéből kikapva a cipő sarkát, majd szorosan megfogom két oldalról arcát, és szemébe nézek, elmém kitisztítva elevenítem fel azt a pár hónapot, aminek köszönhetően túl akartam élni a napokat. Majd megmutatom neki az emlékeket, éles képeket, rövid képsorokat arról, amikor a székben ücsörgött előttem, és figyelte a mozdulataim, firkálta a sorokat a papírra, amik a megfigyelései voltak rólam.
-A fájdalom, amit érzel, megváltozhat, elmúlat. Itt vagyok, nem kell egyedül küzdened vele.-engedem végül el, kinyitva szemem, elengedve arcát, és csak hallgatom, ahogy a hasában a gyermeki szív hangosan dobog.

▲ music: Lost but Won▲ ▲Words: 896▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 17, 2015 9:24 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I don't feel anything!


Figyelem a plafont és hallgatom őt, de nem igazán érdekel az, amit mond. Legalábbis egy bizonyos pontig. Amikor meghallom a kérdését, akkor egy darabig hallgatok, majd egy kisebb mosollyal az arcomon nézek rá. Figyelem, jobban mondva fürkészem a tekinteté és talán nem más után kutatok, mint a fájdalom és a megtörtség jelét, esetleg az elveszettséget. Azt akarom, hogy fájjon neki.
Kit akarsz átverni életem? – kérdezem tőle minden érzelem nélkül és még mindig nem engedem el őt a tekintetemmel. Egy kisebb színpadias sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd újra a plafon felé fordulok, és úgy folytatom. – Ha nem érdekelne, hogy én mit akarok, akkor szerintem már régen a temetőben pihennék és nem itt. Illetve biztosan nem hagytad volna azt, hogy tűpárnának használjalak, vagy tévedek? – kérdeztek vissza ártatlan arccal és újra felé fordítom a fejemet.
Ohh, persze elküldtél. Lehet szavakkal megtetted, de a szemed nagyon is elárult Enzo. Soha nem tudtál igazán hazudni nekem. –mondom neki komolyan, majd kicsit feljebb ülök, s úgy nézek rá, mint aki örömmel csavarná ki a nyakát. - A családomat meg ne vedd a szádra, mert nem voltak azok. Elvesztettem mindenkit azon az estén, még a húgomat is! - mondom neki dühösen és tényleg legszívesebben letépném a fejét a helyéről. Nem értem, hogy milyen jogon meri ezt mondani a családomra. Lehet nem voltunk Szentek, de ő se volt az. Egyszerűen a szájára nem kellene vennie őket, mert azért Enzo bűnlajstroma se kicsi. Sőt, szerintem egy egész folyót lehetne vele ereszteni, ha vízben mérnénk.
Ebben nagyon is igazad van édesem. – mondom neki könnyedén, majd hamarosan a kezemben landol a cipőm, s pillanatokon belül a sarka meg is adja nekem. Újra felülök és kíváncsian pillantok rá. – Tényleg könnyen megszabadulhatnék egy gondtól. – teszem hozzá rezzenéstelen arccal és a cipőm sarkát továbbra se engedem, hanem sokkal inkább a hasam felé közelítem. Kíváncsi lennék arra, hogy mennyi időbe telne az, hogy végre észbe kapjon, hogy mire is készülök. Közben végig őt figyelem és hallgatom a szavait, majd pedig nevetésben török ki és egy pillanatra felé dobom az egyik sarkat, de hamarosan a cipőmet megszabadítom a másiktól is és újra a korábbi célpontot veszem támadásba vele.
Lehet nem kényszerítettél, de minden lány az élete során egyszer lehet naiv és ostoba, s hibázhat. – mondom neki lassan és szinte minden egyes szót úgy, hogy a szívébe egy újabb tőrt vagy bármit is szúrjak, össze akarom őt zúzni, meg akarom semmisíteni és azt akarom látni, ahogyan szenved és képtelen elviselni. Talán még azt is rezzenéstelen arccal nézném, hogy saját magát megöli. Nem érdekel, hogy él-e vagy nem. Egyszerűen csak szenvedjen és legyen boldogtalan, érezze azt, hogy milyen az igazi fájdalom.
Talán csak azt látod, amit látni akarsz, mert … - kezdenék bele, de a következő pillanatban a hátam a falnak csapódik, a keze a nyakam köré fonódik és hamarosan egy karó landol a vállamban. A kezeim a kezére csavarodnak, amivel fogva tart és a körmeim a húsába vájódnak, majd amikor elenged, a földre rogyok újra, akkor egy kisebb köhögés roham is rám jön és szinte levegőért kapkodok. Háttal vagyok neki és most a találkozásunk óta először jelenik meg egy apró könnycsepp a szememben. Nem azért, mert ennyire fáj a sebem, hanem sokkal inkább az a tény fáj, hogy ki vágta belém újra azt a karót. Próbálom kizárni azt az aprócska fájdalmat, amit érzek, mert nem akarom érezni és nem akarom átengedni neki a teret. Nem szabad újra hatalomhoz jutnia. Úgy teszek, mintha a hajamhoz kapnék csak és sietve letörlöm azt a pár kósza könnycseppet. Felkapom a földről a cipőm sarkát, elindulok felé és a lehető legérzéketlenebb arcommal próbálok ránézni. Viszonylag közel állok meg hozzá és nem eresztem el őt a tekintetemmel.
Ennyi? Erre a képes a híres és neves Enzo? – kérdezem kissé gúnyosan, majd egy féloldalas mosoly kúszik az arcomra. – Akkor erre mit fogsz lépni életem?! - kérdezem tőle kíváncsian és a hegyese sarokkal egyenesen a hasam felé közelítek és talán egy kicsit a felső bőr réteget is felsértem. Minden erőmre szükség van, hogy ezt megtegyem, de talán egy pillanatra még így is meg remeg a kezem, mintha a korábbi tettének a következménye lenne ez a fura érzés. Mintha egy pillanatra megérezném azt, hogy mire is készülők és mit akarok tenni. Fogalmam nincs, hogy ő ezt észrevette e vagy és azt se tudom, hogy ezek után mit fog tenni, de talán már nem is érdekel, mert újra pár másodpercre érzem azt a borzasztó fájdalmat, aminek egyszer már sikerült teljesen megsemmisíteni engem.




No-Humanity || Remélem tetszik 40|| Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 16, 2015 4:18 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie


Engedhettem volna az útjára, de semmi értelmét nem láttam, hogy a házat végleg hullaházzá alakítsa át. Még a végén tényleg képes hűtőkamrákat venni és minden hullát egy-egy fiókba tenni. Esetleg ha betelik... Ebbe belegondolni is undorító.  vér iránti vonzalom egy dolog volt, de a szaglás a vámpírság előnyére váljék, erősebb, akárcsak a hallás, csupán ez bizonyos pillanatokban gyomorforgató érzést válthatott ki az emberből.
Tudtam, hogy nem sok minden érdeklik, mondhatni senki és semmi, de nem hiszem, hogy sokáig járnám mellette ezt az utat, inkább bezárnám, és hagynám, hogy magától észhez térjen. Ez az opció viszont kiesett a pikszisből, tekintve, hogy terhez volt. Ami igazából szinte biológiai képtelenségnek mondható, hisz ha jól tudom, és miért ne lenne így, akkor vámpírtól csak ember lehet terhes, vámpír nem. Így érdemes volt szem előtt tartanom, hogy valószínű holmi boszorkányosságos dolognak is kell lennie a háttérben. Hacsak nem mi vagyunk a példa egy újabb biológiai lehetősége megtalálásához. Annak viszont határozottan örültem volna, ha nem így tudom meg a hírt, hogy még csak őszintén örülni sem tudok.
-Szerinted engem érdekel, hogy te mit akarsz?-érdeklődöm, bár hangom tökéletes ellentétét mutatja szavaimnak, és kissé érzékelteti, hogy magamban is kételkedek, hogy képes leszek így kezelni, már ha folytatjuk ezt az őrületet. És miért ne? Még csak most kezdett belejönni, látom az arcán.
Egyszerűbb volt szavakkal támadni, mint tettekkel, ha eddig nem jött még rá, akkor is tudhatta a szíve mélyén, hogy soha nem lennék képes igazán ártani neki fizikálisan, még ha a jelek szerint a lelki sértegetés és amortizálás jól is ment nekem ellene.
-Mintha könyörögtem volna érte, hogy maradj a cellám mellett. Tudtommal elküldtelek. A dilis családod nem az én problémám volt.-hánytorgatom fel a múltat, holott pontosan azt éreztem, hogy a családja amit tett, annak oka én voltam. Viszont valószínű ő is így látta, amit eddig nem is mondott, így legalább megtudhattam tőle. A kikapcsolt érzelmek előnye az őszintesége, és ha így haladunk, amikor visszakapcsol nagyobb lesz a lelkiismeret furdalásom, mint hihettem, hogy valaha létezett e egyáltalán bennem.
Figyelem minden mozdulatát, arcának rezdüléseit, de semmi változás, bármit is mondok neki. Ugyan az az üresség, ridegség tükröződik rajta, ami pár perce. Ugyan az a megvetés, ami akkor ült ki arcára, mikor megforgatta bennem a kését. Normális családoknál poharakat, tányérokat törnek egy-egy vita során, ő késsel és karóval esett nekem én pedig a pincébe cipeltem és bezártam egy rács mögé, mintha foglyom lenne. És az volt. Mert más módja nem volt annak, hogy észhez térítsem.
-Tulajdonképpen semmi és senki nem akadályoz meg benne, hogy így tégy.-teszek kissé felelőtlen kijelentést, ezzel is ötletet adva neki, és remélem azért ennyire messze nem menne, nem vetemedne ilyesmire. Bár a cella üres, ha megérti mire gondolok, akkor tulajdonképpen én okozom végleg a vesztét, a vesztüket, amit valószínű nem dolgoznék fel én se, inkább kikapcsolnék.
Szinte felhorkanok azon, amit mond, állkapcsom megfeszülve záródik össze, valósággal megdöbbent, amit mond és ezt most nem tudom lenyelni.
-Arra még nem gondoltál, hogy nem jutottál volna ide, ha nem mellettem akarod leélni az életed? Soha nem kényszerítettelek rá, hogy igent mond, vagy hanyatt dőlj nekem. -ha így akar játszani, hát mondjuk ki az őszintét. Szerettem, tudhatta, de nem mondhatta még ő sem, hogy bármire is kényszerítettem valaha. Mindig ott volt a nyitott ajtó, amin távozhatott volna, ha annyira akart volna, ha a lába másfelé vitte volna, mégsem ment. Innentől kezdve nem mondhatja, hogy nincs igazam, arra mégsem reagálok, amit a gyermekről mond, mintha meg sem hallanám azokat a szavakat, egyszerűen nem mondom ki hangosan a témához fűzött gondolataim, inkább magamban rágom át őket. Újra és újra, megpróbálva az örömöt is meglelni a hírben, de szám íze inkább keserű lesz a hírtől, és nem örülök egyik részének sem. Nem tudok, hisz ezzel együtt Őt is elvesztettem és kezdek kételkedni a képességeimben, hogy visszahozhatom e a valóságba.
A gyűrű a földre hullik, hangja fülemben visszhangzik, élesebben, mint a pince vasbeton falai között. A kis kövek kiesnek belőle, nem törnek el, de biztosra veszem, hogy a csiszolásuk bánta a kis műveletét. Felveszem a földről, és a kövecskékkel együtt az egyik polcra rakom, míg napgyűrűje továbbra is kezemben pihen. Ökölbe szorult kezem pedig szinte elferdíti, és tudom, hogy közeleg a Napfelkelte, de nem érdekel. Egyenlőre a sugarak elkerülik a kis ablakot, hát mi értelme lenne ujjaira húzni a gyűrűt.
Felállok a székről, közelebb lépek a rácsokhoz, lenézek földön fekvő testére, és elgondolkodom, akarom e én ezt csinálni, vagy sem.
-Ha így lenne, nem így dobogna a szíved. Ne áltasd magad, szavaid semmit sem mondanak, ellentétben a szemed mesél még most is. Ha így lenne, akkor nem látnám azt a kis csillogást, ami pont az ellenkezőjéről árulkodik.-felkapom a karót, amit magammal hoztam a szobából megmaradt szék törmelékéből, és mikor kinyitom a cella ajtaját, egyszerűen a vállába állítom, majd a falhoz lapítom, kihasználva, hogy kezd éhes lenni, míg én csak most lendültem bele.
-Kíváncsi vagy rá, hogy meddig vagyok képes elmenni, igaz? Hát itt az első lecke: ne becsüld le a képességeim.-engedem el, vállában a karóval, vérének illata belengi a levegőt, és a cella ajtaját újra becsukva állok meg tisztes távolban tőle, nézve vérző sebét, ahogy a földön hever, mint az előbb, csupán a plafon bámulása helyett fájdalmaktól átitatott arccal.

▲ music: Lost but Won▲ ▲Words: 853▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 12, 2015 10:04 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I don't feel anything!


Nem értettem, hogy mit hit akkor, amikor bezárt ide. Komolyan azt hiszi, hogy ha bezár ide, akkor hirtelen minden rendben lesz. Reménykedtem abban, hogy nem a jó tündérkeresztanyára vár, mert akkor ő is és én is itt leszünk hosszú-hosszú ideig. Bár én ráérek, mert ennem biztosan fog adni, hiszen biztosan nem venné a lelkére, ha miatta esne bármi baja a gyerekének. Igen, ez az ő fattya és miatta fog a testem is eltorzulni. Eléggé bosszantó, de már 7 hónap és kipottyan és utána megint kedvem szerint élhetek, mert azt ő se gondolja komolyan, hogy itt fogom megszülni ezt a babát. És ha innét kijutok, akkor az első alkalomkor meg fogok szökni és élni tovább az én kis életemet. Nem köt ide már semmi se, így egyértelmű, hogy nem fogok maradni. Meg amúgy is kell a változatosság és az új ízek. Ennek a gondolatnak köszönhetően egy pillanatra még az ajkaimat is megérintettem, hiszen éreztem az utolsó személy vérét még mindig. Annyira mámorító volt, mint egy jó minőségi bor.
Miért is adnék neked őszinte választ? Szerinted érdekel, hogy te mit akarsz? - kérdeztem tőle egy mosoly keretében, de a legtöbb ember, ha ezt a mosolyt látná, akkor fejvesztve menekülne tőlem. Továbbra se engedem el őt a tekintettemmel. Figyelem őt és nem mozdulok, de nem sokkal később egyet drámaian ásítok. Mert jobb, ha mos feladja, mert ennél többet nem fogok mondani neki és hamarosan a tekintetemet is jobban leköti a körmeim alá száradt fél, mint az ő fürkésző tekintete.
És mi van ez előtte lévő időszakkal? Hmm? Vagy azzal, amikor szépen egy faágat döftél belém, majd a falhoz vágtál mit sem törődve a következményekkel? - kérdeztem tőle még mindig mosolyogva és újra rápillantok. Megint szemügyre veszem őt és próbálom megfejteni azt, hogy egykoron mit is szerethettem benne. Nem értem, tényleg nem értem, hiszen egyáltalán nem olyan nagy szám. Egészen hátköznapian néz ki, s mint kiderült elég sok fajta személyt képes lennék megkapni a puszta jelenlétemmel.
Biztos voltam abban, hogy nem számított arra, hogy amikor visszatér, akkor megtudja azt, hogy édesapa. Na, de ez engem hol érdekel? Legszívesebben már megszültem volna ezt a gyereket és otthagytam volna a küszöbén, de helyette hallgatnom kell az idióta próbálkozásait. Nem tudom miért hiszi azt, hogy ha a gyereket említi, akkor valami változni fog, hiszen még ez a tény se volt képes megtartani az emberi oldalamat. Talán a mostani énem sokkal inkább valóságosabb, mint az ahogyan éltem több éven keresztül. Sokkal inkább magaménak érzem, mint bármit korábbról. Mintha mindig is erre vágytam volna, hogy végre ennyire szabad és ördögi lehessek.
Hidd el, hogy örömmel megszabadulnék ettől a dologtól. - s azzal a lendülettel a hasamra bökök és úgy nézek rá, mint akinek tényleg csak teher lenne ez az egész dolog. De ő miként is érthetné meg, hiszen mégis csak egy férfi és fogalma nincs arról, hogy mennyi fájdalommal jár és milyen éhség gyötri az embert.
Miért is kellene egy újabb olyan személyre gondolni, aki csak idegesít és gondot jelent? Itt vagy most per pillanat te. Elég nekem téged elviselnem, nincs szükségem még egy potyautast is elviselnem és arra koncentrálnom, hogy miként akar több és több ételt, vagy miként élősködik bennem. - mondom neki kissé bosszúsan, de még mielőtt bármit is mondhatna újra megszólalok. - De tényleg. Arra még nem gondoltál, hogy miattad és miatta - mutatok újra a hasamra- lettem ilyen? Talán mind a ketten a sátántól valók vagytok, akik nem szolgálnak másra, mint mások lelkét is az ördög kezére juttatni. - mondom neki még mindig higgadtan és nem mozdulok meg. Követem őt a tekintetemmel és bármennyire is irritál a gyűrű a kezei között nem mozdulok meg. Tudom, hogy nem lennék képes elérni őt, így nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy még inkább szenvedni lássam. Lassan elkezdtem lehúzni a másik gyűrűt is az ujjamról, amit tőle kaptam még az eljegyzésre és odadobom neki.
Ezt itt felejtetted életem. - mondom neki negédes hangon, majd újra a hajamba túrok és egy pillanatra még el is dőlök a földön, s a plafont kezdtem el vizsgálni. Hallgatom őt, de a nevetés szinte minden egyes szavára egyre erősebb lesz. - Anyai ösztön? Nem tudom, hogy mire gondolsz, mert egy anya biztosan nem így bánt volna a gyerekével. Lehet nem voltam képes szánszándékkal kioltani egy gyermeki életet. - majd az oldalra billentem fekvés közben a fejemet és ránézek. - De hidd el, hogy amíg távol voltál olyan életet éltem, amibe akár ő simán bele is halhatott volna. Nem vigyáztam rá, így tévedsz, ha azt hiszed képes leszel bármiféle érzelmet kicsikarni eme tökmagra hivatkozva. - mondom neki komolyan, majd újra a tekintetemet a plafonra szegezem. Egy darabig csendben maradok, majd újra megszólalok, de továbbra se nézek rá.- Viszont ha téged annyira érdekel a poronty sorsa, akkor itt lenne az ideje, hogy valami ételt is hozz. Nem gondolod? - mondom neki ridegen és még egy kicsit a vállaimat is megrántom.



No-Humanity || Remélem tetszik 40|| Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Kedd Feb. 03, 2015 7:22 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie


Egy kés, majd egy szó szerint tűzből pattant ötlet állt bele, és a látványát bár nem élveztem, a saját életem élvezhettem megtartani, ha már sikerült visszakapnom. Nyilván szükségem volt táplálékra, hogy nekikezdjek a jelen pillanatban házisárkány módjára viselkedő feleségem rendbehozásához, de rossz érzés fogott el, ahogy megértettem ennek szükségességét és meghallottam valamit, amit akartam is, meg nem is. A problémát tetőzte, örülni pedig jelen pillanatban kevés időm volt, tudván, hogy ha igazam van, már pedig nekem miért ne lenne igazam, akkor nem csak Maggie életét veszélyeztethetem. A felemelő érzést nem sokáig hagytam, hogy gyomrom marja, inkább lecipeltem a kitört nyakát javában gyógyító, szeretett nőm a pincébe, hol a látvány a lábtörlőhulla és az általam ott hagyott hulla után már hab volt csak a tortaszeletre, ami mára kijutott. Elmondhatom, hogy életem sokadik első napján a hullapakolás mellé még sírásónak is elmehetek majd, a takarítószolgálatról és a kedves rábeszélőképességem alkalmazásáról nem is beszélve.
Kikapcsolhattam volna már, mégsem tettem, vagyis amikor egyszer megtettem, az sem sokban különbözött attól az énemtől, aki most voltam. Viszont akkor segített Maggie visszatérni a világba, most pedig csak magamra számíthattam. Persze behajthattam a kis vadászom tartozását, hisz a feladatát olyan hanyagul végezte, hogy az már szégyen volt. Neki, nekem pedig egyel több megoldásra váró feladat. Vagy inkább helyrehozásra, ez már részlet kérdés.
Megjegyzésén nem lepődök meg, a többi fényében legalábbis, mégis jót mulatok rajta, hogy ilyen őszintén a képembe mondta a véleményét.
-Ezt egészen pontosan az előtti időszakomra értve mondod, amikor még ne éltem úgy, ahogy te, vagy miután kiszabadultam. -érdeklődöm, kényelmesen elhelyezkedve a széken, amit amolyan unaloműző és esetlegesen felhasználható karó gyanánt hoztam ide. A ház így is romokban, egy szék nem oszt, nem szoroz.-Őszinte választ, ha lehet.-kérem, bár kétlem, hogy nem azt adna, ha már egyszer semmi sem számít neki, miért ez a kérdés hatna a kicsi szívére. A lelkiismeretem viszont mintha megjelenne, és kezdem felfogni, mire vállalkoztam, mibe kezdtem és mit akarok elérni.
Felvont szemöldökkel rázom meg fejem, a kérdésén, és egy grimaszt vágok felé, és túlteszem magam a megjegyzésén. Nem megy nehezen, legalábbis a látszatot jól hozom, a színészi teljesítményem az elmúlt egy évben, mióta szabad vagyok, nem sokat változott. Lássuk be, előnye is van, ha acéllá edzik az embert, vagyis a vámpírt.
-Megesik a szívem rajtad, hogy egy hónap szenvedést kellett elviselned.-feszül meg állkapcsom, ezt már nehezen nyelem le, tekintettel arra, hogy tudom, hogy a poklot élte át, amit nem szántam volna neki, hisz már ennek előtte is át kellett élnie a szenvedést, miattam. De azzal, hogy elismerem az összes szavának jogosságát, nem segítek magamon, és ő minden bizonnyal arra játszik, hogy én adjam fel a próbálkozást, és lássam be, hogy ebből már nincs visszaút. De ahogy kikapcsol, úgy vissza is tud, és tudom, hogy mire képesek a szavak, ha megfelelően használjuk őket.
Célzást teszek arra a dologra, amire nem akartam most gondolni, mégis akarva akaratlan tudni akartam az igazat, hisz lényem egyik része apai örömeinek szeretett volna elsősorban örülni. Ezt viszont most háttérbe kellett szorítanom és elnyomnom, holott boldogabbá tett, még annál is, mint amikor igent mondott.
-A gyermekem? A gyermekünk, nem de bár, drágám?-próbálom lepergetni magamról, amit mond, hisz nem csak az ő életével játszok, és amit a szíve alatt hord, hatalmas áldás számomra, és ha ő is józan ésszel gondolkodna, számunkra.
Szavai még a pincében is visszhangoznak, nem csak a fejemben. Egy állapotos nő. És nincsenek érzelmei. Azt hiszem, hogy a megoldás a kevesebbet visel el, mint normál esetben, hiába vámpír és a legrosszabb lehetőség egyvelege. Érzelmek nélkül, az sem érdekelné, ha a szívét tépném ki, de talán épp ez lesz az, ami segíteni fog nekem abban, hogy visszahozzam Őt.
-Addig még van időd, hogy azok az ablakok fényt eresszenek. De ha már itt tartunk, jobban örülnék annak, ha a gyerekedre gondolnál. Vagy nem jelent neked semmit?-állok fel, és sétálok közelebb, de nem túl közel hozzá, s hallom az apró csöppség szívdobogásának zaját, ami kellemes melegséggel tölti el szívem. Az ember nem arra számít, hogy ilyen helyzetben tudja meg, apai örömök elé néz, de kezdem úgy érezni, hogy a sors, vagy nevezzük, aminek akarjuk, nem azzal van elfoglalva, hogy az én dolgaim normális kerékvágás szerint pörgesse.
-Vagy ha ennyire nem érdekel, miért nem tettél ellene még az előtt, hogy visszatértem volna? Az orrom alá akartad dörgölni, hogy rossz apja lennék? Esetleg szeretted volna, hogy igaz legyen. Ugyan, Maggie, magadat nem tudod becsapni. Hiába a hazug külső, ha az anyai ösztön szikrája benned lobog.-jegyzem meg, egészen közel a cellához, pont annyira közel, hogy ha nekirontana, még nem kaphatna el. A gyűrűje a kezemben van, ujjaim között feltűnően forgatom, a cserelehetőség egyik opciójától nem szabadulnék meg könnyen.


▲ music: My Name▲ ▲Words: 762▲ ▲Note: my sweet love :szivi:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 02, 2015 8:30 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I don't feel anything!

Arra azért nem számítottam, hogy valamit a hátamba is fog állítani, mert azért már tényleg túlzás volt. Persze a kést meg is értem, hiszen viszonozni kell a korábbi szívességeimet, de akkor is egy forró piszkavas azért már túlzás volt. Szerencsére nem kellett sokáig elviselnem a kint, mert hamarosan a teljes sötétségbe borult minden és még jobban megszűnt minden fajta érzelem, egyet kivéve. Vért akartam, de nem akárkiét, hanem az övét, azt akartam érezni, ahogyan végig folyik a kezemen és közben a sikolyai és a halál hörgései töltik be a teret. Lehet kissé kegyetlen gondolatok voltak ezek, de túlzottan nem érdekelt, hiszen amúgy se tud senki se olvasni a gondolataimban. Akkor meg mit foglalkozzak azzal, hogy esetleg valaki azt gondolná, hogy beteg az elmém?
Minden ember életében vannak olyan szakaszok, amikor átértékeli a dolgokat, de nekem igazából nem volt mit átgondolnom. Pontosan tudtam, hogy mit akarok. Megölni valakit, s mint egy őrült elmebeteg úgy rontottam a rácsoknak, amikor rájöttem arra, hogy hol vagyok. Tombolni akartam és biztos voltam abban, hogy ha kijutok innét, akkor nem csak Enzo-n fogok bosszút állni. Sőt, talán még páholyt is állítok neki és kikötözöm oda, hogy végig nézhesse azt, amint neki köszönhetően egy egész várost szellem várossá változik. Minél többször gondoltam a vérre és az ölésre, annál inkább kezdtem érezni, hogy ez az a dolog, amit annyira akarok. Bosszút állni, játszani másokkal és ölni, mintha ennek az utóbbi dolognak köszönhetően még inkább erősebbnek érezném magamat. Egyszerűen mámorító érzés volt az, amikor mások féltek tőlem, sőt rettegtek.
Megforgatom a szemeimet a szavai hallatára, hiszen már régen feladtam a próbálkozást a rácsokkal. Tudom, hogy milyen erősek, mert részben én is itt voltam akkor, amikor készült. Figyelem őt, majd egy sóhaj hagyja el az ajkaimat az újabb szavait hallva.
Nem unod még? Tényleg azt hiszed, hogy akkora nagy szám vagy? Lehet sikerül bejutnod a legtöbb nő bugyijába, de megtartani nem hiszem, hogy menne. - mondom neki egy kisebb grimasz keretében miközben őt figyelem összefont karokkal. Nem mozdulok, de már most kezd elegem lenni. Ha egy újabb csevegést kell elviselnem tőle, akkor komolyan mondom inkább valaki öljön már meg vagy megölöm magamat, de az se kizárt, hogy esetleg megkísértem majd a szerencsémet. Vajon mit tenne akkor, ha esetleg a cipőm sarka a hasamhoz kezdene el közelíteni? Hmm, talán egy szökési terv is lehetne belőle, mert biztos vagyok abban, hogy fejvesztve rohanna be, hogy megállítson.
Látom találtál magadnak vacsorát, melyiket választottad a barnát vagy a szőkét? -kérdeztem tőle egy sunyi mosoly kíséretében és közben egy ártatlan arcot is vágok, mert nem kell neki tudnia, hogy mire is gondolok. Meglepni akarom és remélhetőleg sikerülni is fog.
Amikor meglátom a gyűrűt a kezei között, akkor egy pillanatra a düh megjelenik az arcomon, de hamarosan újra üres tekintettel nézek rá. Hallgatom őt és amikor közelebb lép,akkor én távolodok. Nem akarok a közelében lenni, mert nem akarok engedni a bennem lakozó ölési vágynak, vagyis nem most. Kiszeretném élvezni azt a pillanatot, amikor a kezeim által meghal.
Tudod jól, hogy én is türelmes típus vagyok, hiszen sok mindent elviseltem az elmúlt hónapokban. Nem gondolod?  - kérdeztem tőle mosolyogva, majd körbe pillantok és megnézem magamnak azt a pontot, ahova a legeslegjobban beszűrődik a fény kintről. Lassan odasétálok, megigazítom a ruhámat és leülök a földre, majd mosolyogva oldalra billentem a fejemet.
Ohh, hogy erre gondolsz? - kérdezem tőle ördögi mosollyal az arcomon és lassan végig simítok a hasamon, viszont közben egy pillanatra se engednem el őt a tekintetemmel. - Miért is érdekelne, hogy hallod-e vagy nem? Simán a falhoz vágtál életem és akár abban a pillanatban meg is ölhetted volna a gyermekedet. Vajon melyikünk a nagyobb szörnyeteg? - kérdeztem tőle még mindig mosolyogva, majd a hajamat kezdem el birizgálni, végül pedig hagyom, hogy a mellkasomra "omoljon" a hajzuhatagom.
De ha itt tartunk, akkor gondolom lassan majd hajnalodni fog és megjelennek az első napsugarak, hiszen én hajnalban értem haza és biztos vagyok abban, hogy egy-két órára kiütöttél. - mondom neki elgondolkodva, majd a kezem újra a hasamra vándorol. -Szerinted mennyi fájdalmat képes egy állapotos nő elviselni? Bár inkább ne is válaszolj, mert szerintem hamarosan megtudjuk. - teszem hozzá egyre ördögibb hangon. A kezem még mindig ott pihen a hasamon és nem is mozdulok a korábbi helyemről. Tudom milyen érzés az, amikor a nap perzseli a bőrömet. Már csak az a kérdés, hogy ő mennyire mer kockáztatni...  



No-Humanity || Imádlak! 31 38 || Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 02, 2015 8:00 am
Ugrás egy másik oldalra


to Maggie



Az ötlet önmagában tetszett volna, a vacsorával való szórakozással sosem volt bajom, az ő szájából viszont furcsa undort váltott belőlem ki a gondolat. Félreismertem volna? A sötétség benne is ott élt, tudtam mindig is, de nem gondoltam, hogy ilyen mértékben képes a hatása alá esni és mindent eldobni magától. Még a tulajdon józan eszét is. Grimaszt vágok hát a gondolatra, és nem firtatom, mielőtt tényleg elmegy a kedvem nekem is a gondolkodástól, és esetleg kitekerem a nyakát.
Eszem ágában sincs ilyen kicsinyes cselhez folyamodni, mint a ráhatásra. Ott még nem tartunk, kicsit ki kell ismerni az ellenségem, ahhoz, hogy idővel meg tudjam törni. Azzal viszont, hogy elkezdek tőle undorodni, csak azt éri el, hogy egyre kevésbé gondolkodjak tisztán. Ami valószínűleg az eredeti tervei és célja között is fennálló terv volt.
A vérem szaga még nem elég ahhoz, hogy elnyomja a hulla szagát, de tudom jól, hogy ahhoz elég, hogy Ő rá gondoljon. Meglepő lenne, ha nem így tenne.
-Annak szántam.-rándul meg bal szemem, a mai kis csevejünkhöz passzoló fanyar vigyorommal egybekötve. Azzal, hogy ezt hiszi, ismételten csak arról ad tanúbizonyságot, hogy abszolút nincs tudatában annak, ki is volt ő eddig. Vagy ha tudatában is volt, akkor sem ismerte be a kelleténél jobban, nehogy megtörjön a varázsa a mostani "bájos" énjének. A kiábránduláshoz viszont ez is elég volt.
Tudom, hogy szavaim üres fülekre találnak, de a legkevésbé sem érdekel. A kezeim között szorongatott nyaka inkább felkelti a figyelmem. Ha egyszerűen szorosabban fognám, még ő is elájulna, de akkor hol maradna a szórakozás. Tudom, hogy idősebb létem előnyöm, ahogy éhségem a hátrányom, ahogy ezt ő is tudja, ezzel most mégsem foglalkozom. A kockázatot megéri, és nem ez az első vállalkozás, amibe kockázatok szem előtt tartása nélkül kezdtem volna. Máskor kedvesen és boldogságtól csillogó szemei semmitmondóan néznek rám vissza, mintha nem is lennének otthon nála. Mintha a személyiségének minden részét a szőnyeg alá seperte volna.
A szívverés, amit hallok, elvonja a figyelmem, és a csapdájába esek. Kihasználja a figyelmetlenségem és a kés a nyakamban landol, mire felmordulok ugyan, de számban megérzem vérem ízét, amit a földre köpök, és kitépem a kést, mielőtt végleg megfulladnék. A sorozás viszont csak most kezdődik, a hátamba állítja a szék lábát, ami mellkasom ugyan nem fúrja át, de még több vért présel ki testemből. Furcsa és értelmetlen vég lenne egy vámpír számára.
Mielőtt távozna, biztosítom róla, hogy a "szeretet" kölcsönös. A házasságban nyilván vannak hullámvölgyek, de kizártnak tartom, hogy azoknak így kellene kinéznie. A másikat használjuk tűpárnának, ez aztán felnőttes. Mégis ő kezdte, így nem hagyhatom ki, hogy ne tudja meg, milyen érzés is, mikor a lábába szúrt kés, majd a piszkavas égetve szúrja át bőrét, és amíg ki nem húzza a sebből, a gyógyulás is elkerüli.
Kitöröm a nyakát, hogy nyugtom legyen, és a vacsorámul szolgáló nőt a földre terítem az oszlásnak indult fickó mellé. Kezdett elegem lenni a szájtépésből, ahogy abból is, hogy végignézzem, semmi nem érdekli. A szívdobogást viszont továbbra is hallom, a következtetést levonom, de nem bízok magamban, ahogy benne sem. Mi van, ha a képzeletem játszik velem? De ha nem így van, akkor csak újabb akadályba ütközök, ami a lehetőségeket illeti, hogy visszahozzam a józan eszét, és a való világba.
Felkapom hát, becsukom az ajtót, és leoltom a villanyokat, majd lesietek vele a pincébe, és a rácsokkal határolt kis részhez viszem. A látvány, viszont hirtelen ér. Két értetlenül a semmibe meredő, remegő és túl gyors pulzusú férfival találom szemben magam. Felvont szemöldökkel rázom meg fejem, teszem Maggie-t a cellának hűvös földjére, majd a két férfi felé fordulok.
-Sajnálom, hogy a feleségem játékszerei lettetek, de ideje elfelejteni ezt a kis incidenst.-hajolok az egyikhez, majd a másikhoz, és verek ürességet tudatlan fejükbe, majd felállítom őket, kikísérve az ajtón, és visszatérek az eredeti célomhoz. A rácsok már be vannak zárva, a sötétséget csupán néhány halványan pislogó égő töri meg.
Hallom, ahogy a rácsok már javában elkezdték tűrni a kiképzést, amin elmosolyodok, és ahogy elém tárul a szinte meghibbant feleségem látványa, az minden, csak nem felemelő érzés.
-Nos, mivel vacsorád nincs, javaslom az erődet tartogasd későbbre is.-fogok meg egy széket, és ülök rá le, lábam keresztbe téve, ujjaim összefonva, önelégült mosollyal arcomon. A terv egyik fele bevégeztetett. A kérdés persze az is, hogy így, -amennyiben a teória jogos, és igaz, tehát terhes-, hogy fogom megtörni és visszahozni úgy az emberségét, hogy ne essen különösebb baja. Ha előbb nem tesz magában kárt.
-Mintha akadály lenne a drága és érdekes külsejű ruha.-vérem végig kissé megtépázott alakját, és előrébb hajolok.
Harsány nevetésben török ki, ahogy újra megszólal, és megrázom a fejem.
-Tulajdonképpen... Nem, nem. Te közel sem vagy olyan rossz, mint én. De simogatod az egom ezzel a kijelentéssel...szívem.-toldom meg még a mondatot egy kedves jelzővel, ami most leginkább undortól fűtött és semmitmondó. Nehezebb összerakni a mondatokat, úgy, hogy jelentését nem gondolom komolyan, hisz tudom, hogy ez is csak egy állapot, és nem éppen a legjobb. De mindenkinek van olyan időszak az életében, mikor így érez, vagyis inkább nem érez semmit. -Ha valóban jó tanítvány lennél, nem fogyasztanád feleslegesen az energiáid. De ahogy látom semmit sem tanultál. Remélem, hogy azok az ablakok megóvnak majd.-forgatom meg ujjaim között a napgyűrűjét, és mutatok a két aprócska ablakra, ami a pincének ad némi természetes fényt. -Meddig akarjuk ezt játszani? Mert ismerhetsz annyira, hogy a türelem, bizonyos esetekben az erősségem.-emelem rá újra a tekintetem, majd elgondolkodva folytatom.-Vagy azt hitted, hogy meg sem hallom, amit meg kellett hallanom? Hogy így nem találnék rá módot, hogy észt vejek értetlen fejedbe?-teszek apró célzást bizonyos körülményekre, és biztosra veszem, hogy meg fogja érteni, mire is gondolok pontosan. Felállok, és közelebb lépek hozzá, kissé oldalra billentve fejem, várva válaszát.

▲ music: My Name▲ ▲Words: 929▲ ▲Note: my sweet love  :szivi:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 10:09 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my love
I don't feel anything!


Néha, de tudod sokkal inkább jobb saját magukkal megásatni a sírjukat. Csomó időt meg lehet spórolni és szegényeknek még fogalmuk sincsen arról, hogy miért ássák azt a gödröt. Vagyis ők a szerencsésebbek, azt hiszem. Hiszen néha élvezet nézni azt, hogy mennyire képesek az emberek rettegni és mennyire gyengévé teszi őket a félelem. - mondom neki még mindig higgadtan és nem túlzottan érdekel már ez az egész. Most komolyan a táplálkozási és a temetkezési szokásim lesz a téma, mert ha erről akar beszélni, akkor ahhoz ide kell szögeznie, ami szerintem nem nagyon menne neki. Bár kiváncsi lennék hogy milyen messzire lenne képes elmenni ahhoz, hogy észhez térítsen, vagy esetleg fájdalmat okozzon. Bár szerintem ez jelenleg egy és ugyanaz.
Haragszom? - kérdezek vissza nevetve és megrázom a fejemet. - Én nem haragszom rád, nem is értem, hogy miből gondoltad ezt. És ha ilyen ostoba módon akarod visszahozni a régi énemet, akkor előre szólok, hogy fölösleges próbálkozás. - mondom neki még mindig unottan és közben őt figyelem. Érzem a hulla szagát is, de Enzo vérének az illata sokkal mámorítóbb és igazán nehéz megállnom, hogy ne kóstoljam meg újra. Kár, hogy nem akarom őt ilyen téren bántani. Sokkal inkább mámorító látni azt, ahogyan szép lassan kimutatja a foga fehérét és az érzéseit. Szenvedni akarom látni, ahhoz pedig nem dukál a gyors halál.
Ezt bóknak veszem. - mondom neki úgy, mint akinek az egója most ezáltal még inkább nőtt volna, de valójában annyira nem érdekel, hogy mit gondol rólam, hogy azt már leírni se lehet. Talán úgy, ahogyan a legtöbb embert nem érdekli, hogy a saját városán kívül milyen az időjárás. Ha meg azzal akart hatni rám, hogy így viselkedik, próbálja kimutatni azt, hogy mennyire nem érdekli a jelenlegi helyezett, akkor azt hiszem ostobább, mint gondoltam. Számomra ő nem jelent semmit se. Egy egyszerű vámpír akit megakarok törni, majd megölni. Ennyi, pont és nincs tovább! Miért nem képes ezt ő is észrevenni?! Még a végén annyira kihoz a sodromból, hogy én magam ölöm meg, talán megfojtom, vagy kitépem a szívét, vagy lassan kivéreztetem. Hmm, megannyi lehetőség és szerencsétlenségemre csak az egyiket csinálhatom meg, ha tényleg megunom ezt a bájcsevegést.
A szavai úgy peregnek le rólam miközben fogva tart, mint az esőcseppek az esőkabátról vagy az esernyőről. Üres szavak, amiknek semmi jelentősége számomra, vagyis egy dolgot mégis jelentenek számomra. Nem mást, mint hogy sikerült végre elérnem azt, hogy szabadjára engedje az érzéseit és végre cselekedjen. Ergo, már tudom, hogy mit érez és kedvemre való látni a szenvedését. Másrészről meg azt is jelenti, hogy végre elkezdődik az igazi móka és izgalom. Végre játszhatunk egy kicsit és ez már sokkal inkább tetszik, mint a korábbi beszélgetés. Mosolyogva figyelem őt, de biztos vagyok abban, hogy a szemeim annyira üvegesek, hogy annál érzelemmentesebb szempárt szerintem senki se látott.
Tudtam jól, hogy éhes, így elég egy óvatlan pillanat és újra támadhatok. S ez szerencsémre így is lett, de természetesen ez nem volt elég. Többet és többet akartam. Azt akartam, hogy szenvedjen és haljon meg. Nem szabadna élnie, de azt már nem tudtam volna megmondani, hogy miért érzek így. Mintha minden ok jelentéktelenné vállt volna, vagy esetleg az elmém zárolta volna előlem. Az egész olyan volt, mintha a fejem azt az egy dolgot sugallta volna, hogy megérdemli és szórakozhatsz végre kicsit. Legyen elegendő ennyi. És én nem is akartam tovább firtatni, mert ebben igaza volt. Amikor beleállítottam az asztal lábát a hátába, akkor egy darabig néztem ahogyan szenved, majd egy pillantást vettem a ruhámra és örömmel nyugtáztam, hogy sehol se szakadt el és sehol se lett véres.
Eléggé, de a másik sokkal inkább. -mondom neki nevetve, majd egy csókot dobok felé, mintha bármit is jelentene számomra ez a gesztus. -Nekem viszont távoznom kell, mert vár a vacsorám. - mondtam neki cuki hangon és közben olyan mosollyal néztem rá, mint aki most készül élete első randijára. Pedig egyik se volt igaz. Egyszerűen csak még nagyobb tőrt akartam szúrni a szívébe, mint ami már így is kiállt a hátából.
Majd pedig sarkon fordultam és elindultam a kijárat felé miközben a cipőm sarka a kövön hangosan kopogott. Hirtelen érezem, amint egy kés áll a vádlimba,  mire felszisszentem és egy pillanatra még meg is botlottam. Bosszúsan húzom ki a kést, de még mielőtt bármit is tehetnék a hátamba áll valami. Fáj és egyre jobban felhúz. Már semmi más nem érdekel, mint hogy megöljem, de pillanatok múlva minden sötét lesz.
Egyetlen egy dolog kattog a fejemben míg ájultan fekszem: "Kerüljön a kezem közé és kitépem a szívét!!"
Amikor magamhoz térek, akkor érzem, hogy hűvös van, illetve félhomály. Nem értem, hogy hova kerülhettem, de amint körbepillantok rájövök, hogy hol is vagyok pontosan. Nem máshol, mint a saját pincékben, abban a börtönben, amit én használtam a vacsoráim részére. Dühösen rontok neki a rácsnak, mintha képes lennék azokat kitépni a helyéről, majd amikor Enzo besétál az ajtón, akkor szinte újult erővel rontok a rácsoknak és próbálom elérni őt, de amikor látom, hogy ez nem fog menni, akkor inkább hátrébb sétálok és úgy figyelem őt és próbálok higgadt maradni, ami egyre nehezebben megy, mert másra se tudok gondolni, mint arra, hogy kitépem a szívét.
Legalább vacsorát hagyhattál volna nekem is. - mondom neki közönyösen, mintha egy-egy ember élete nem érne semmit se. Majd lassan leengedem a hajamat és szinte bele se merek gondolni abba, hogy mit művelt ezzel a drága, de eszméletlenül kinéző ruhával. - Tönkretetted, pedig ez volt a kedvenc ruhám. - mondom neki könnyedén, de az ölési vágy még mindig ott csillog a szememben. Végül teszek felé mosolyogva egy-két lépést és összefonom a karomat. - Csak nem félsz tőlem életem? Látod, tudok olyan ördögi lenni, mint te, de az se kizárt, hogy még nálad is jobb vagyok.- Oldalra billentem mosolyogva a fejemet és közben egy aprót az ajkamba harapok. -Mámorító érzés, hogy a mester fél a tanítványától. - mondom neki még mindig mosolyogva, egy ördögi kacaj kíséretében és közben továbbra se engedem el őt a tekintetemmel.



No-Humanity || Imádlak! 31 38 || Előzmény || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
•• I'm A Man ••
•• The Regulator ••
Tartózkodási hely :
••Mystic Falls, Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
••try to be nice
Humor :
••annoying



A poszt írója Enzo
Elküldésének ideje Vas. Feb. 01, 2015 8:33 pm
Ugrás egy másik oldalra

******
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Pince

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Enzo és Maggie lakása
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3