Seattle hónapokkal ezelőtt olyan volt nekem, mint álmaim városa. Magam sem tudom, hogy miért... talán a temérdek lehetőség nyűgözött le, amelyeket meg akartam ragadni. Újat akartam kihozni magamból, valami olyat, amelyet előtte még sosem csináltam. Így lyukadtam ki a színészi pályánál... úgy értem, nem komoly színész, hiszen oda akkor sem jutok be, ha keményen küzdök. Most sem jutottam túl messzire, csak egy beugró vagyok. De ugyanolyan kemény bírálatot kapok, mint bárki más. S a kritikát ilyen szempontból mindig örömmel veszem, hiszen tanulhatok belőle. Jó lenne ebből az egészből tanulni. Ez nem olyan, mint tizenöt évesen eljátszani a Hamupipőkét az iskolai darabban. Itt nincs fujjogás és nincs taps. Kemény, szorgos munka, bírálat... néha a legrosszabb fajtából. Igazi csapatmunka, olyan, amelyre nem hittem, hogy képes leszek, de hát miből lesz a cserebogár! Éppen Adrianhez igyekeztem, miután ismét megkaptam egy reklám szerepet. Meglehetősen... nehezen, és ezúttal is csak beugróként, mintha második lehetőség lennék. Talán ezért is nem szívleltem annyira ezt a férfit. A maga nemében igazán vonzó és blabla... de olyan szinten elvárja a munka pontosságát, tökéletességét... hogy szinte megöl vele. Mások mindig azt harsogják, hogy mennyire sikerült belőlük jó színészt faragnia, de talán őket kedvelte. Vagy ez a fickó sosem kedvel senkit? Nem tudom, eddig szerencsére csak ritkán akadtam össze vele, akkor is pár szó erejéig, hogy kioktasson, mit kellene másképpen csinálnom, illetve mit hagyjak ki mégis. - Adrian, egy szóra, kérlek! - fékeztem le, mikor megláttam, majd megköszörültem a torkom. Hát, aki kivülről látott minket, nagyjából azt látta, hogy... Piroska és a Farkas. A reklám forgatókönyve ott volt a kezemben, de nem lapoztam bele addig, míg nem kapom meg teljesen a figyelmét. Valószínűleg el van foglalva valami új projekttel. Mint mindig. Ez az ember alszik egyáltalán? - Már ha... nem fogok zavarni. - fűztem még hozzá. Ne gondoljon tapintatlan kislánynak, aki türelmetlen hercegnőt játszik.
Maximalista volnék? Lássuk be, igen erősen törekszem a munka tökéletességére. Odafigyelek az apróbb részletekre, mert ha nem tenném, egy élesebb szemű kritikus vagy valamiféle jött-ment gazdag ember sec-perc alatt olyan kritikát tehet közzé, ami igencsak kerékbe törne. Igen, ezt nagyon sokan elfelejtik a hírnevem mellett. Azt hiszik én vagyok az Isten, és beképzeltségemben ezt gondolom magamról, holott engem éppen úgy véleményeznek, miként én őket. Ha pedig valamit elszúrnak, akkor az bizony a rendező sara lesz, amiért nem figyelt oda eléggé. Egyrészről ezzel tudom magyarázni hibátlanságra törekvő énemet, ellenben van itt egy másik érv is. Mégpedig az a bizonyos édes gyümölcs és a jól megérdemelt pihenés, majd a dagadó mellek a jól elvégzett munka után. Nekem fontos az, hogy minőségit adjak ki a kezeim közül. Noha tudom, ez teljesen mássá teszi a jellemem és nem a valódi énem mutatja a külvilág felé. De, vajon van-e valaki, aki egyszer ebben a hatalmas és olykor túlontúl rövid életben, közelebb kerül hozzám? Egy újabb munkától fűtött nap Seattle-ben. Az utóbbi időben elég sok időt töltök itt. Feladataim nagy része ide köt, így kicsit sem csoda, hogy itt is vettem egy kényelmes, számomra kellően barátságos és nyugodt házat. Alapvetően, a vasszigor mögött egy végtelenül segítőkész ember vagyok, így eme reklámfilmemmel – melyet egy helyi kávézónak készítünk – együtt néhány feltörekvő modell- valamint színészpalántának is örömest egyengetem a fejlődését és az útját. Kivéve egyetlen ifjú hölgyeményt, akivel további terveim vannak a későbbiekben a karrierje terén. De, erről ő nem tud és még nem is kell elmondani neki. Hiszen, mindent a maga idejében. Sorjában. Lassú megfontoltsággal gyors eredményt. Micsoda paradox! Hogy visszatérjek a forgatáson lévő történésekre, azaz a mai napom közepébe vágjak így a délhez közeledve, az elsőként említett hölgyek nemcsak szerepelni akarnak a kamerák előtt, de szépen pózolva remek álló- és mozgó képeket szeretnének. Így mikor adtam tíz perces szünetet a többieknek, őket egy kicsit arrébb hívtam néhány fotóssal. Beadtam pár mondatot nekik arról mit csináljanak, majd a lencse elé küldtem azokat a koktél ruhás formás lábakat. Figyeltem a mozdulataikat míg komoly arcom elgondolkodásról nem adott tanúbizonyságot. Egyik kezem mellmagasságba emelve ujjaimmal magam felé mutogatva oda hívtam őket pár villanás és kattanás elteltével. Elmagyaráztam nekik pár dolgot arról mire figyeljenek oda, mi volt jó avagy sem. Ne is lett volna ebből semmi probléma, egy kis gyakorlás, némi odafigyelés és egyenes fejlődésnek nézhetnek elébe. Gondoltam én, míg a háromból egyikük olyan értetlen arcot nem vágott a magyarázásomra, hogy jobbnak láttam, ha megmutatom miről beszélek. Kamera elé állva pózoltam, mint annak idején is vagy még profibban. Manapság jobb szeretek nem a képen lenni, ám olykor a szükség törvényt bont. Már nem azt csinálom, amit régen. Se nem színész, se nem modell, avagy énekes nem vagyok. Most én rendezem a filmet, nem más. A rövid, két perces gyorstalpaló végén az a hölgyemény csatlakozott a trió mellé, akit külön említettem a régnél egy kicsit közelebbi időpontban. „Adrian, egy szóra, kérlek!” – Hallom hangját fülkagylómon át, így vállamhoz nyúlva előre veszem nyakkendőmet és elindulok feléjük. - Erre később visszatérünk, Lányok. Addig gondolkozzatok el azon, amit mondtam. – zárom le gyorsan a korábban történteket, majdan Lynn felé fordulok – Miről van szó? – érdeklődöm változatlan komolysággal.
Az életem túl unalmas volt, mióta otthagytam a főiskolát. Talán az tehetett róla, hogy untam már a folytonos beugró szerepét. Tényleg a lehető legnagyobb önbizalom-romboló tényező volt. Légy ott, mert talán kelleni fogsz, de amúgy lehet, hogy mégsem. Végül is, mit kellene tennem, hogy szükség legyen rám? Vagy mi történhet a szereplővel? Ételmérgezés? Lábtörés? Kevés a valószínűsége mindegyiknek. - Bocsánat, én... - Nem akartam félbeszakítani őket, de már sikerült, így talán ideje lett volna figyelmen kívül hagynom azt, hogy finomkodjak vele, és rátérni a lényegre. Elvégre tényleg nem éreztem azt, hogy lenne miért bocsánatot kérnem. Azért jöttem, hogy segítsen. Ez a munkája. Ha pedig elhajt, hát valószínűleg megkímélem magam attól, hogy egy ideig látnom kelljen. Nem szerettem, ha átnéznek rajtam, de esetében néha felettébb hasznos tulajdonság volt láthatatlannak lenni. Bár ezt már nemcsak részéről éreztem, hiszen Yasmine is teljesen köddé vált. Előtte nem telt el úgy nap, hogy ne foglalkozott volna legalább annyit velem, hogy felhívjon telefonon. Furcsa. Nem szoktam hozzá hogy így bánik velem, de lehet, én vétkeztem valamivel. Pedig még a nagy titkomat se tudja... nem tudom hová tenni mindezt. Egyszerűen csak... szokatlan tőle. És rettentő mód hiányzik. - Szóval. - álltam meg mellette, és a papírokba mélyedve köszörültem meg a torkomat. - Az lenne a helyzet, hogy szerintem nem túl értelmes ez a szöveg, amit a lány szájába adnak. - bukott ki belőlem teljesen őszintén. Jó ég, ez nem az én munkaköröm. De egy nőknek szóló reklám... ne egy férfi tudja jobban, hogy mi jut el egy nő agyáig. Arról már szót sem ejtettem, hogy a lány, akit beválogattak, előbb rág el egy tasak rágógumit, minthogy ezt hiba nélkül elmondja. A szőke nők szépek, vonzóak, de sok esetben reménytelen esetek.
Komolyan kell venni az élet egyes területeit, és bár olykor megengedek magamnak némi lazítást, a munka mindig is a terület volt, melyet sosem vehettem és vettem fél vállról. Élvezettel tölt el az érett gyümölcs, amit annak sikeres elvégzésével leszakíthatok. Most sem adódott ez másként. Az új reklámfilm forgatását megszakító szünetet pár fiatal nőnek való tanácsadással töltöttem, míg az egyik beugró színész meg nem zavarta azt észrevételével. Amint intett, én már mentem is, hogy halljam azt a problémát. Sok esetben nem szeretem, ha zargatnak, mert úgy vélem az embereknek meg kell tudnia oldania az eléje tárulkozó akadályokat. Méghozzá precízen és jól, hogy ne zavarja fel az állóvizet. Ugyanakkor vannak esetek, amikor kiváltképp örülök, avagy előnyösnek vélem a dolgot. Már csak azért is, mert az esetek nyolcvan százalékában nekem kell intézkednem és az utasításaim nélkül túlontúl beleköpnének abba a gőzölgő levesbe. Oda álltam Lynn mellé és amint lesütötte szemeit a kezében tartotta papírok, magam is így tettem. A forgatókönyvet lapozgatta nagy lelkesen, miközben bevezette mondanivalóját. Mély levegőt véve, komolyan szólaltam meg. - Mit javasolsz? – ha valaki tud panaszkodni, elvárandó, hogy megoldása is legyen az adott problémára. Máskülönben miként várhatja el mástól a panasza tárgyának átformálását. Türelmesen pillantottam le rá kék szemeimmel, míg beszélgetésünket meg nem zavarta egy fiatal kolléga. Fejét ferdén állt a headset, haja kócos volt, arca pedig borostás. A vékony fiatalember nagy ívben hadonászott kezeivel, miközben úgy lihegett, hogy egyetlen szavát sem lehetett érteni. - Nyugodj meg. Vegyél egy mély levegőt, és mond el mi történt. – rossz előérzetem támadt. Mint kiderült, jogosan. A szőke színésznőnk baleset áldozata lett néhány másik ember trehányságából kifolyólag, így nem tud részt venni a munkában. Már a mentőt is kihívták hozzá. Mondanom sem kell, ez a kis zűrzavar nagyon, de nagyon nem hiányzott az életembe. Mély levegőt vettem és hangosan kiabálva utasítottam rendre az egyre hangosabb alapzajjal járó embereket. Szerencsére énekesi karrieremnek, mindig is tudtam a szokásosnál jóval hangosabban beszélni és kiabálni. Még mikrofon sem kell és az információ maradéktalanul el jut mindenki fülébe. Ide utasítottam egyet, oda egy másikat, amoda egy harmadikat, mire olyannyira felpörögtek az események – a kávészünetnek ezennel vége –, hogy egyesek alig bírták ide-oda kapkodni a fejüket. Gyorsan fordultam vissza a beugrószínészhez. - Te játszod el a szerepet! Mutasd meg mit tudsz! – böktem oda és már siettem is kifelé. Megkerestem a szőke színésznőt, majd váltottam pár szót a mentősökkel. Ez idő alatt a stáb többi tagja a lehető leggyorsabban próbált előkészülni a fogatás megkezdéséhez. Egy rövid három perces eszmecsere után tértem vissza a robosztus épületbe. Kiadtam néhány instrukciót, majd csendre inttetem az embereket és a felesleges fények már le is kapcsolódtak. Itt volt az ideje felvenni az első jelenetet. Hátra dobtam zakómat, kényelmesen elhelyezkedtem a rendezői székbe és figyeltem. Elsősorban, mivel elölről kell kezdenünk az új színésszel, Lynn-el, a fényviszonyokat és egyéb beállításokat vizslattam. Jó ez így, avagy szükségszerű némi alakítás bele? Utána kell csupán a játékkal. Pláne, hogy ez nem egy filmdarab. Van némi különbség mind az értékelés, mind az elkészítés milyenségét tekintve. Tudom, mert már egyszer társrendezőként vettem részt ez kellőképpen sikeres filmben. Hmm… Egyszer talán magam is belefogok egybe. Valami saját alkotásba. De, addig is, először ezeken a feladatokon legyünk túl. A kreativitás azon része még várhat egy csöppet.
Kezdőlap
