Share | 
A topik címe: Skycity Restaurant

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 07, 2015 7:11 pm
Ugrás egy másik oldalra

Seattle nevezetességeinek egyike. Innen belátni az egész várost.
http://www.spaceneedle.com/home/
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 07, 2015 8:48 pm
Ugrás egy másik oldalra




Amanda L. Black

Határozott fejfájással indult a napom. Olyannyira nem akartam felkelni a párnák közül, hogy az ébresztőórámat is lusta voltam kikapcsolni. Egy bő öt-tíz percig csengett, mire Akira - a kutyám - megunta és felugrott az ágyamra. Fölém állt és nyalogatni kezdte az arcomat. Reménnyel telve fordítottam azt a párna felé, mire a nyelve a fülembe talált. Kellemetlen volt. Nagyon kellemetlen. Hirtelen mozdultam ijedtemben, és félre löktem a nagytestű háziállatot. Száját nyalva nézett rám az ágy másik feléről. Egy pillanatra összehúzott szemekkel, rosszallóan néztem rá. Nem voltam rá mérges. De tette, felér egy hadüzenettel. Leállítottam az ébresztőt és felkeltem. Rendbetettem magam, hogy elindulhassak a fotózásra. Indulás előtt bevettem egy fejfájás csillapítót. Kezdődhet a második napom Seattle-ben. A fotózás után, délkörül, találkoztam Rick barátommal. Nagy lelkesen magyarázott. Szokásához híven be nem állt a szája. Úgy, mint múlt éjjel, most sem figyeltem rá igazán. Annak ellenére, hogy nyugodt, társaság mentes körülmények között voltunk. Először az üzlettel való dolgairól beszélt, majd a Claire-el való éjszakájának részleteit mesélte. Utóbbira voltam a legkevésbé kíváncsi. Mikor látta - körülbelül egy órás magyarázás után -, hogy hátradőlve a fotelban, egyik kezemmel a fejemet támasztva unottan nézem őt, rákérdezett az én estémre. Nagy vonalakban felvázoltam neki a történeteket. Rick egy 'ó'-t formázott szájával, majd szerencsét kívánt a napom hátralévő részéhez. Hamar le is zárta ezzel a beszélgetés ezen felét. Sokkal lelkesebben magyarázta tovább a munkáját és sikereit. A nagy terveit, amik kapcsán kifejezte, hogy többet szeretne velem találkozni munka ügyben. És szeretné, ha részt vennék néhány - egyáltalán nem résztelezett - ötletében. Ezen szavaira csak felhúztam egyik szemöldököm. Valóban? Annyit mondtam neki; még meglátom miként alakul az életem. Nekem is akad épp elég teendőm. S most kanyarodnék a délután négy órához. Találkoztam két FBI ügynökkel. Tehetségem és sokszínűségem kapcsán megkerestek, miszerint segítenem kellene fejleszteni az egyik ügynöknőjük képességeit. Érdekesnek bizonyult és ugyanakkor nagyon nehéz esetnek is. De, örülök a feladatnak. Nem mindennapi lehetőség, felkérés, és végre megint megtaláltam azt az életben, amit nagyon szeretek. Szerelmem, a kihívás, visszatért hozzám. Csillogó szemeim, a kíváncsiságom, a vágyat a munka iránt nem tudtom leplezni azóta, hogy eljöttünk a kávézóból. Késésben voltam. Visszasiettem a hotellakosztályomba... taxival. Mondanom sem kell, hogy épp most fogtam ki a legnagyobb dugót. Idegesen járt a lábam. Fél hatkor meguntam, fizettem és futva mentem vissza a hotelbe. Hat órára ott kell lennem a Space Needle előtt, hogy elintézhessek ott néhány dolgot. Fél hétre Amanda is megérkezik oda. Valószínűleg ő megérkezett, de én nem. Hat órára a lakosztályomba értem. Ott gyorsan vettem egy zuhanyt, megmosakodtam, simára borotváltam az arcomat, és igyekeztem rendesen felöltözni. Belőttem a hajamat és fél hétre(!), hihetetlenül hiper-mega-giga-extra sebességgel elkészültem. Lesiettem az emeletről és beültem a kocsimba. A forgalmas út és lámpák elkerülése végett kisutcáról kisutcára mentem. Kicsit gyorsabban mentem a megengedettnél, és egy idős nőt is majdnem elütöttem az egyik keskeny mellékutcában. Szerencsétlen ha tudott volna akkor se ugorhatott volna el előlem. Szerencsére sikerült megállnom harminc centire tőle. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Az ő tekintetét le sem írom inkább. A lélegzetem is elakadt. Abban a pillanatban, hogy elment a kocsi előtt ráléptem a pedálra. Farolva sikerült csak megállnom a hatalmas épület előtt. Kiszálltam és az egyik egyenruhás srácnak dobtam a kulcsot: Parkolja le! Vetettem oda és már siettem is felfelé. Más esetben a kilátásban gyönyörködnék, ahogy egyre feljebb és feljebb haladok, de most, csak türelmetlenül vártam a csúcs elérését. Mivel nem sikerült ideérnem Amanda előtt, így a sofőr felkísérte őt a látványosságban. Be az étterembe és a pincérnél megmondta melyik vendég társaságát vitte fel. Ha szerencsém van, és hét órakor még itt lesz a szőkeség - mert minden oka meglenne a távozásra, fél óra várakozás után -, akkor már ott kell üljön az asztalnál. Sikeresen megérkeztem, egy órával a tervezett után, és fél órával a nő érkezésétől számítva. Szóltam, hogy itt vagyok és megmondták melyik ablaknál lévő asztalt kaptam meg. Nem volt szükség, hogy odakísérjenek. Egyszerűen csak fogtam magam és elindultam a megfelelő irányba. Vajon jól teszem, hogy reménykedek? Itt lesz még, a Santa Lucia tulajdonosa, Amanda?

×660× × music × × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 07, 2015 10:39 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Adrian...
Az egész napom egy hatalmas kavalkád volt. Kora reggel keltem, mennem kellett vissza a suliba az igazolásért. Órákon át ültem utána a laptop előtt, hogy beregisztráljak a következő szemeszterre is, közben hívott Claire, összefutottunk egy kávéra. Elmesélte a tegnap estéjét, és számon kérte rajtam, miért nem meséltem neki a tegnap esti kis kalandomról Herondale-el. Nem értettem miről beszél, tettem a hülyét, egészen addig, míg az orrom alá nem dugott pár napilapot. Azt hittem, lefordulok a székről. Perceken át nem jutottam szóhoz, a lapokban mindennek el lettem hordva, kezdve Herondale új szerelmétől a kéjnőig, voltam felkapaszkodni kívánó új színésznőcske, és luxusprosti is. Persze mindenhol Adriant hozták ki szerencsétlen áldozatnak. Mondanom sem kell, mennyire megdöbbentettek a hírek. Gyorsan tisztáztam Claore-el, hogy csak félreértés, nem történt semmi, blablabla. Szerencsére érdekesebbnek találta a Rick-kel történt kis afférját ecsetelni, és tulajdonképpen egész aranyos így hallomásból a pasi. Na, nincs kizárva, hogy kis csoporttársnőm még megüti a bokáját, de ez már legyen az ő gondja, én drukkolok, hogy jól legyen. Közben befutott még David is, úgyhogy szerencsére gyorsan elmúlt az idő, én alig vártam, hogy szabaduljak. Kedvelem őket, mert önmagukhoz képest tudnak egész kedvesek is lenni, de most már olyannyira nem volt hangulatom ehhez az egészhez, hogy hihetetlen.
Délután tárgyalásom volt két céggel, és egy privát személlyel, aki olasz menyasszonyával szeretnék felkérni az esküvői menü elkészítésére a mi éttermünket, itt Seattle-ben, mert nagy rajongói Herondale munkáinak, és bíznak az ízlésében. Másfél órás kimerítő tárgyalás után sikerült végül otthagynom őket, de a tárgyalás sikeresnek minősült. Örülök, hogy bíznak Herondaleben, de természetesen megkértem őket, hogy mielőtt döntenének, jöjjenek el egy időpont egyeztetés után előkóstolásra, hogy biztosan ne legyen baj belőle, amibe nagy örömmel bele is egyeztek.
Kicsit csúsztam, így tekintve, hogy Herondale-t nehezebb elérni telefonon, mint az USA elnökét, kénytelen voltam lemondani egy tárgyalást, és áttetetni holnap reggelre. Nem akartam udvariatlan lenni, hogy lemondom Herondale-t, főleg, hogy nem tudtam utolérni, sem őt, sem az asszisztensét, de szerencsére az ügyfél nagyon megértő volt, nem csinált belőle gondot, a gépem meg úgyis csak holnap este indul vissza. Kicsit kapkodva kellett visszasietnem a szállodába, hogy hatra pontban elkészüljek. Gyors tusolás, feltűztem a hajam, leheletnyi sminket tettem fel, pár ékszer, finom parfüm, és egy gyönyörű, hosszú, lila ruha. Felkaptam a kabátom, a táskám, benne pár aprósággal, telefonnal, iratokkal, pénztárcával, beleugrottam a magassarkúmba, és már szaladtam is le, épp időben, hogy a sofőr a kocsihoz kísérhessen.
Gyorsan átjutottunk a városon, hamarabb is, mint gondoltam, és így negyed hét után pár perccel a sofőr kíséretében már a lifttel jöttem fel az étterembe. Hallottam már róla, és egy kicsit feldobta a hangulatomat, mert mindig meg akartam nézni, de sosem gondoltam volna, hogy Adrian kitalálja a gondolatomat, és épp ide foglaltat asztalt.
Elbúcsúztam a sofőrtől, és hagytam, hogy a kedves pincér a kétszemélyes asztalhoz kísérjen. Fura volt, így egyedül leülni, de megnyugtatott a tény, hogy a ruházatom legalább nem lóg ki a sorból. Minden vendég nagyon elegáns volt, az étterem hangulata igen kellemesnek bizonyult. Az órámra néztem. Na, hat óra huszonhárom perc. Oké.
Aztán telt-múlt az idő. Hat-huszonöt. Harminc. Harmincöt. Negyvenkettő.....Az a picike derű, amit az étteremválasztás okozott, szép lassan úgy párolgott el, mint a kámfor. Most szórakozik velem? Háromnegyed hétkor elkezdtem a telefonom nyomkodni. Talán felhívott? Egyszer megkérdeztem a pincért, nem üzentek-e nekem, de szánakozva mondta, hogy sajnos nem. Ötven....ötvenöt...a feszültség bennem akkorára nőtt, mint egy atombomba. Nem elég, hogy akkor, Mystic Fallsban faképnél hagyott, bár arra végül is jó indokot adott. Nem mintha ettől kevésbé éreztem volna magam szarul, de legalább volt értelme. Nem elég, hogy tegnap úgy összezavart, azzal a rideg magatartással a klubban, meg a dallal, amit a szülinaposnak énekelt, mégis mintha nekem címezte volna...Nem elég, hogy megcsókolt...most meg felültetett? Oké, mondta, hogy késni fog, de a késés az pár perc lehet, nem majd'egy óra, a francba is.
Most újra az órámra nézek, egy perc múlva hét, hatodjára küldöm el a pincért, hogy nem kérek semmit, amíg várakozok. Felpillantok, észreveszem, hogy néhányan rám néznek, hallom, hogy felismertek. A reklám után, a bulvárhírekből. Néhányan gúnyosan megjegyzik, hogy lám, Herondale biztos megfektetett, és most biztos arra várok, hogy megjelenjen, pedig köztudott, hogy a szereposztó dívány után egyenes út vezet lefelé.
Türelmetlenül bámulok ki az ablakon, két kezem összekulcsolom magam előtt, és hüvelykujjammal ajkaimhoz érek. Jobb, mintha látnák, hogy remeg a szám széle. Ordítani, bőgni tudnék. Aztán megunom, és fel sem nézve szedegetni kezdem a cuccaimat. Megfogom a telefonom, még egyszer ellenőrzöm, érkezett-e bármilyen üzenetem, hívásom, de semmi. Kivágok az asztalra egy húszdollárost, borravaló gyanánt, amiért foglaltam az asztalt feleslegesen, és felállok, hogy hazainduljak. Belőlem többet nem csinál hülyét, az biztos.
Nagy, hosszú léptekkel indulok el a kabátomért, amikor hirtelen a semmiből nekiütközök valakinek, lévén, hogy lehajtott fejjel közlekedek, és elég nagy sebességgel.
- Oh, pardon! Elnézést! - mondom, majd megpróbálom kikerülni az illetőt. Örülhet, hogy még moderálom magam. Leginkább torkokat van kedvem átharapni. Herondale nem tesz jót a diétámnak.

१ Megjegyzés:  - Words: 796 Quédate
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Vas. Feb. 08, 2015 1:58 pm
Ugrás egy másik oldalra




Amanda L. Black

Elkéstem. Ezen már semmi sem változtathat. Ami azt illeti fél hétre vártam Amandát. Bő félórával korábban, hat órára, kellett volna megérkeznem. Hiába, a munkából hazatartók nagy tömege utamat állta. Ez még sem egy kisváros. Seattle koránt sem számít kicsinek. Amennyire gyorsan csak tudtam átöltöztem és rendbetettem magamat. Úgy döntöttem, hogy nem fogok limuzinnal menni. Túl nagy és lassú. A városi digóról meg nem is beszélve. Ha megbüntetnek gyorshajtásért, nem érdekel. Beültem a kocsimba és mellékutcáról mellékutcára száguldva vágtam át a városon. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, amikor majdnem elütöttem egy idősnőt. Nem volt időm kiszállni és megkérdezni jól van-e. Tovább hajtottam. Nem akadt lehetőségem rendesen lefékezni, így farolva álltam meg. Felsiettem az étterembe. Már amennyire a felvonó sietni tudott. Hét órakor szálltam ki és érdeklődtem meg a recepcióstól, melyik is az én asztalom. Elindultam a megadott helyre. Nem törődve a vendégekkel. Egyenesen felszegett fejemmel az asztalt kerestem. Reménykedtem benne, hogy Amanda még itt lesz. Kék szemeim előtt egyre jobban kirajzolódott az üres asztal. A remény, amire nagyon okom nincs is, egyre jobban elszivárgott belőlem. A magasságomból és felszegett fejemből adódóan nem vettem észre a nálam jóval alacsonyabb nőt. Ő sem vehetett észre engem, mert nekem jött. Azonnal lefelé fordítottam a fejemet. Az ismerős hang és a szőke tincsek segítettek a felismerésében. Már épp került volna meg, amikor elkaptam a felkarját. Erősen tartottam, hogy ne mehessen el. Igyekeztem nem túl erősen. Mellettem állt meg. Az érintéshez pedig hangot és szavakat is társítottam.
- Semmi gond, Amanda. - néztem le kék szemeimmel a nőre. A tekintetét kerestem, és igyekeztem a hangulatot egy kedves mosollyal csillapítani - Ne haragudj a késésért! - kérem a bocsánatát megbánó, halk hangon. A tekintetét keresve engedem el a felkarját. Még sem szoríthatom a végtelenségig. Megértem, ha a késésem után megharagudna és távozna. Általában nem szokott érdekelni a késés. Vannak helyzetek, amikor belefér. Sőt, illik elkésni az én helyzetemben. De most... most egyre inkább bánt a gondolat és szégyellem magam. Nem akartam: megváratni, megbántani, megalázni... utóbbi tényleg így lenne? Nem tudom. Az egyre inkább szerte foszló remény, most új erőre kap bennem. Talán ad egy esélyt, hogy kiengeszteljem és az asztalhoz kísérhetem. Szeretném ezt a vacsorát befejezni. Noha nem úgy kezdődött, és nem is lehet olyan tökéletes, mint ahogy azt elterveztem. Nem tudom mi lett volna a jobb. Ha rendel magának enni és elkezdi nélkülem? Vagy mire ideérek csak a hűlt helyét találom?
Amennyiben ad még egy esélyt, az asztalhoz kísérem és kihúzom neki a széket. Udvariasan leültetem, majd én is helyet foglalok. Intek a pincérnek, hogy rendelnénk és bocsánatkérőn nézek a nőre. Cikáznak fejemben a gondolatok. Mondjak-e bármit is? Ha igen, mit? Nem akartam volna felültetni, és rossz érzéseket kelteni benne. Nem örülnék neki, ha olyan véleménye lenne rólam, ami nem igaz. Ma reggel, a fotózás kezdetekor, megpróbáltak néhány újságot, magazint elém tenni, de nem figyeltem egyikre sem. Sejtettem, hogy mi állhat bennük. Te jó Ég! Vajon Amanda hogyan élhette ezt meg? Remélem nem látta egyik cikket sem. Én ugyan nem, de van róla fogalmam ki milyen helyzetben és miként van feltüntetve bennük. Híresség vagyok, már megszoktam az ilyen helyzeteket. A kétes vagy téves cikkeket pedig mindig megmagyaráztam egy-egy interjú keretein belül. Sosem volt ezekből gondom. Na de neki? Azt hiszem a holnapi interjúmban erről is beszélnem kell. De előbb, nekem is el kellene olvasnom ezeket a magazinokat. Jaj, csak ne kerüljön szóba a téma. Így is van épp elég okom az aggodalomra. Jaj, Amanda!

×569× × music × × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 08, 2015 3:13 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Adrian...
Az asztalnál várakozva egyre inkább elönt a keserű csalódottság. Nem Harondaleben..vagyis, nem csak benne csalódtam. Magamban is. Hogy megint belesétáltam ugyanabba a hibába. Mint már annyiszor. Mindig, mindig hagyom magam megvezetni, mindig a legjobbat feltételezem az emberekről. A nővéremről is ezt feltételeztem. Aztán meg akart ölni. Adamről is ezt hittem, ezért avattam be a titokba, hogy vadász vagyok. Lám, meg is lett az eredménye, vámpírrá tett. Harondalenek pedig újra és újra sikerül hülyére vennie. Mikor már végre elhinném, hogy túlléphetek rajta, hogy úgy élhetem tovább az életem monotóniáját, ahogy eddig, besétál, és megint mindent összezagyvál- Tegnap is. Ki kérte, hogy mentsen meg attól a baromtól? Senki. Ki kérte, hogy csináljon úgy, mintha nem is léteznék, aztán énekeljen úgy, mintha nekem címezné? Senki. Ki kérte, hogy csókoljon meg? Senki. Jó, ez félig az én hibám is, mert táncra hívtam a nyílt utcán, megfeledkezve arról, hogy neki minden lépését követik, és tessék, ennek is én iszom meg a levét. Most pedig, hála neki, már majd' negyven perce ülök itt, mint egy idióta, és hallgatom az egyre gúnyosabb megjegyzéseket. Hallgatom, amit a lapokban olvastak rólam. Színésznőcske. R.banc. Az egyik pasi azon morfondírozik a barátjának, hogy ha még öt percet várok, odajön, és megkérdezi a tarifámat.
A telefonomra nézek, majd az órámra. A türelmetlenségem, a csalódottságom és a mérgem úgy jár át, mint a méreg. Herondale mérgező. Ölni van kedvem. Évekig tartott kifejlesztenem az önuralmat, de most, megint azt érzem, hogy percek választanak el attól, hogy mindenkit lemészároljak, csak a hecc kedvéért. Aztán megunom. Nem, én ezt nem csinálom. Nincs erre nekem szükségem, hogy egy ilyen...nem is tudom meghatározni, milyen pasas a bolondját járassa velem. Megint. A késést elnézem. Maximum tíz percig. Az késés. Na de a bő negyven perc már szimplán bunkóság és érzéketlenség, tiszteletlenség. Kedvelem Adriant, mikor azt az oldalát mutatja, hogy nem egy felfuvalkodott seggfej, de amikor előjönnek a díva allűrjei, mikor azt képzeli, hogy csak azért, mert ő Adrian Herondale, már bárkivel megtehet bármit, bárhol, bármikor, akkor el tudnám küldeni úgy a jó fenébe, hogy alig várja, hogy indulhasson.
Felállok az asztaltól, és próbálom visszafogottan intézni azt, hogy egy atombomba vagyok jelenleg, amelyik bármikor pusztulást hozhat a városra. Összeszedem a dolgaimat, kivágog dühösen egy húsz dollárost, hogy a pincér ne maradjon borravaló nélkül, majd leszegett fejjel, mondhatni megszégyenülten a kabátomért indulok. Annyira sietek, és annyira el akarok tűnni, hogy észre sem veszem a felém tartó férfit, csak amikor már neki ütközök. Úgy csapódok a mellkasába, mint egy légkalapács, és máris kerülném ki, az ő érdekében, de elkapja a karom. Először a kezére nézek, ami a karomat szorítja. Miért szorongat? Ez is valami prostinak néz? Mert akkor isten bizony, nem állok jót magamért. Amikor meghallom a hangját, akkor esik le, kivel van dolgom. Ráemelem a tekintetem, és pont lesz.rom, hogy milyen bűnbánó kiskutya szemekkel néz rám. Egy vödörnyi parfümöt fújt magára, bár lehet, hogy abban áztatta magát órákig, azért nem ismertem fel az illatát.
- Á, Mr. Adrian Kihaénnem Herondale. Jó étvágyat a vacsorához. Remélem belefulladsz. - morgom, és máris fordulok el, hogy úgy hagyjam faképnél, hogy csak úgy les. Tudja, kivel szórakozzon? Azzal, akivel egyidős. Dühös vagyok, és baromira elegem van mára már. Persze nem kerüli el a figyelmem az étteremben ülők lelkesedése, az összesúgások. Mikor Adrian elnézést kér, türelmetlenül, leplezetlen dühvel, villámokat szóró tekintettel nézel fel rá. Aztán megforgatom türelmetlenül a szemeimet, de nem szólok. De, haragszom. Nagyon is, haragszom! Csak türelmetlenül nézek le a felkaromra, és észreveszi, mert elenged, puha bőrömről lekerül a bilincs. Elfordulok, hogy otthagyjam. De...a francba is. Ő Adrian Herondale. Mégsem alázhatom meg így egy ilyen nívós étteremben. Holnap megint a címlapokon találnám magam, meg őt, és, bár legszívesebben megfojtanám, azért rosszat nem akarok neki. Így mély sóhajt hallatok, majd büszkén felszegett fejjel, halvány mosolyt csalok arcomra, leplezve azt, mennyire dühös vagyok, és méltóságteljesen megfordulok. Felszegem a fejem, majd elsuhanva előtte, mint egy lila ruhás látomás, megelőzöm, és az asztalhoz megyek. Hallom, hogy összesúgnak, a nevét említik, a pasas, aki az imént a tarifám akarta megkérdezi, hátha megkaphat egy menetre, csalódottan fújtat.
Hagyom, hogy a széket illendően kihúzza nekem, majd alám tolja. Látom, hogy int a pincérnek, én csak kibámulok az ablakon. Pár perc némasági fogadalom után mégis megtöröm a csendet, ha eddig Adrian mondott is bármit, figyelmen kívül hagytam.
- Milyen gyönyörű ez a város. Ugye? Mennyi ember. Gyerekek. Idősek. Férfiak és nők. Házasok, egyedülállók. Több százezer ember. - sóhajtom, majd jegesen pillantok Adrianra, halk, elfojtott hangon szólalok meg, miközben a tekintetét keresem. - Én mégis arra vesztegetem az időmet, hogy itt üljek, mint egy idióta, és hallgassam...egyedül, ahogy az itt jelenlévők vidáman töltik ezen a csodálatos helyen az estéjüket. - mondom, majd újra kibámulok az ablakon. Majdnem elszóltam magam, hogy hallottam minden szavukat, rólam, de még időben mentettem. Most pedig csak mereven bámulok ki a város fényeire, az égboltra, a távoli, hófödte hegycsúcsra. Nem tudom, mire várok. Azt sem, miért vagyok még itt. Ja, igen. Hogy az Ő hírnevét, az ő jó hírét megőrizzem. Az étterem lassan nyugszik. Én nem. Olyan hülyének érzem magam.

१ Megjegyzés:  Imádás van!!!  Words: 826 Tango mi amor
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Vas. Feb. 08, 2015 5:14 pm
Ugrás egy másik oldalra




Amanda L. Black

Visszautasít. Miért ne tenné? Megérdemlem. Nincs tökéletes mentségem a késésemre. Mindketten emberek vagyunk, és nem szeretünk várakozni. Az emberek mind-mind türelmetlenek. Elengedem a nő felkarját. Menjen, ha menni szeretne. Egyedül is vacsorázhatok, és nem fogok belefulladni sem. Neki akartam jót, nem magamnak. És bár a hírnévnek rengeteg hátulütője van, egyetlen mondatommal a hajléktalanok sorába száműzhetném Amandát és a csapatát is. Ugyanannyi hatalmam, befolyásom és kimondottan jó kapcsolataim vannak, mint más nagy előkelőségeknek. A nagy különbség köztem és köztünk a nagy szívem és a megértésem mások felé. A jó akarás, ami rávett a reklámfilm elkészítésére. Kedvesség és figyelmesség, amit a tulajdonos iránt mutatok. Folyamatosan a feneke alá teszem a jót. Holnap is kifogom szedni őt a tutyiból, és cserébe annyit kérek, legyen türelmes és megértő velem szemben. Úgy, mintha én is csak egy egyszerű ember lennék. Rosszul esik, hogy ennyit nem kaphatok meg. De, nem fogok patáliát csinálni belőle. Az ő dolga. Kellemetlen szavaira nem válaszolok. Komoly arccal indulok el az asztal felé. Nem erőltetem a bocsánatkérést vagy a maradásra hívását. El sem köszönök. Miért is tenném? Egyenesen az asztal felé veszem az irányt, tudomást sem véve a többi emberről vagy arról elment-e Amanda. Végül beelőz a szőkeség. Ahogy azt illik, kihúzom neki a széket és betolom vele. Után helyet foglalok én is, vele szemben. Intek a pincérnek, majd némán figyelem a sértett nőt. Jeges szavait hallgattam. A várost figyelte. Komoly, érzelem mentes arcom felé fordítottam. Kék szemeimmel őt néztem. Felém fordult és következő szavai újabb és újabb gondolatokat vetettek fel bennem. Az érzésekről, melyek ezekhez társultak, nem is beszélve. Nem reagáltam az elhangzottakra. Egyszer már bocsánatot kértem. Azzal pedig nem segítenék, ha azt mondanám, hogy nem egyszer több órát vártam valakire. Türelmesen, mindenféle sértettség nélkül. Ott ültem három órán át. Nem kaptam semmilyen üzenetet. Még sem vettem magamra. Más szavakat kiejteni ajkaimon szintén felesleges lenne. Saját magát mérgesítette fel, és nem tudok olyat mondani amivel a kedvére tehetnék. Tehetetlenség. Az út egyirányúsága érzéketlen mivoltomat kényszeríti elő. Szemeim a tekintetébe fúrom. Zavarón és szúrón. Míg néhány másodperccel később meg nem érkezik a pincér. Illedelmesen megkérdezi mit szeretnénk fogyasztani. Komoly hangon szólalok meg és nézek fel a férfira.
- Az ital választást a Konyhafőnökre bízom. Hozzon egy Blanquette de veau-t, kérem. A nőnek pedig... - pillantok Amandára, hogy leadja a rendelését. Nem tudom mit szeretne fogyasztani, de kérhet bármit. Én maradtam a francia ételnél, melynek nevét a megfelelő nyelvi kiejtéssel mondtam. Ezzel próbára téve a pincér tudását. Illetve, kíváncsi vagyok a szakács hogy boldogul-e az étellel. Bár, miért is rontaná el? Meg kell tudják csinálni. Az ital pedig... mindig jó teszt a konyhafőnökök megmérettetésére. Bár magam is tudom mihez mit innék szívesen, jobb szeretem megtapasztalni a különböző ajánlatokat. Ezzel is tanulni valamelyest az éttermekről és a vendégként való tökéletes kérésről. Ezért is sajátítottam el egy apró nyelvérzéket. Hogy vagyonosként ki tudjam ejteni az ételek neveit. Sőt, ha kell, franciául is leadhattam volna a rendelést. De most nem külföldön vagyok. Nincs szükség erre. Ráadásul, még csak nem is francia ügyfél ül velem szemben. Oh, akkor sokkal oldottabb lenne a hangulat. A rendelés leadása után visszafordultam az asztal, és Amanda felé. Ahhoz képest, hogy a sikerének a megünnepléséért jöttünk, nem valami fényes a hangulat. Mindegy. Ezzel most nem akarok foglalkozni. Inkább magam elé bámulva, jobb híján, - elvégre nem nézhetem állandóan a velem szemben lévő nőt - és egyik alkarommal a szék karfájára támaszkodva ültem. Arcom komoly érzelemmentességbe burkolódzva emelte fel rideg falát. Nincs mit mondanom. Nincs semmi, amivel részemről oldhatnám a hangulatot. Legalábbis, ezt érzem. Gondolataim nincsenek. Egyszerűen nézem az asztal közepét, éppen úgy, mintha nem is lenne társaságom. Talán... így is van. Ki tudja meddig képes elviselni ezt a feszültséget és ridegséget, amit önnön maga teremtett. Itt hagy? Hát rajta! Engem nem fog zavarni. Minden, minden rajta áll, avagy bukik. Úgy vélem.

×630× × music × × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 08, 2015 6:35 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Adrian...
Ahogy elhagynám, épp úgy fordít nekem is hátat. Visszafordulok, és már megy. Szóval pontosan ennyire érdekli, itt vagyok-e vagy sem. Legszívesebben faképnél hagynám, de nem akarok jelenetet. Nem, mert én még most is azt nézem, hogy ennél jobban ne kerüljön már előtérbe miattam. Így előre megyek, és beelőzöm, de azért azt megengedem, hogy leültessen. Figyelmes. Mint mindig. És rideg, mint egy jégcsap. Újfent, mint mindig. Nem értem, miért is csodálkozok már bármin. A fene abba a naiv, hülye fejembe. Mindegy, ha már megjelent, nem fogom itt hagyni, legalábbis nem így. Kinézek az ablakon, és pár perc dacos hallgatás után elkezdem felvezetni azt, amiért dühös vagyok, majd vissza az ablakhoz, és kibököm. Nem alakoskodok, nem játszom meg, hogy minden rendben, ha egyszer nincs. Egy "Ne haragudj..." Ah, miért is jártatom a számat. Pont le se szarja, mit beszélek. Már a hallgatása is bosszant. Nem vagyok senkije, semmije, de legalább nézne rám, és mondana...bármit. De nem. Csak hallgat. Hol van a tegnap? Mi a fene folyik itt? Valami furcsa, beteges játékot űz velem? Mi ez? Vadászat? Kíváncsi meddig mehet el? Mindig egy kicsivel többet és többet tesz rá, figyelve, mikor telik be annyira a pohár, hogy valóban kifakadjak? Hogy jelenetet, drámát rendezzek? Vagy csak így akarja elérni, hogy megutáltassa magát, és én üldözzem el? Nem értem ezt a pasit. Néha, némely pillanatban a legjobb cimborám, aztán meg mintha a halálos ellenségem lenne, persze a szó átvitt értelmében. Mintha állandóan keringenénk egymás körül, készen állva egy összeütközésre. Mint a torreádor, és a bika. Csak már nem tudom néha, ki a kihívó és ki a kihívott fél.
A pincér megérkezik, fölénk magasodik, és a rendelést várja. Adrian leadja a magáét. A nő...szóval, már nem kisasszony, nem hölgy...A NŐ. Hah. Hát, ez egyre jobb. Étvágyam sincs. De azért szelíd mosollyal fordulok a pincér felé, hisz ő nem tehet semmiről, kékségeim a szép zöld íriszekbe fúrom, illedelmes mosollyal figyeli minden szavam.
- Nekem egy Potée de chou vert épicée au poivron, pilons de poulet et purée aux oignons lesz, az italválasztást önre bíznám, köszönöm. - mondom halkan, majd elszakítom tőle a tekintetem, és hátradőlök, miután a pincér távozik. Fáradt vagyok, ez a nap maga volt az őrület, és..igen, el kell ismernem, hogy valójában nem is az a legnagyobb baj, hogy megváratott, bár számomra a pontosság igen fontos. Hanem, hogy nem szólt, hogy ennyire sokat késik. Nem vagyok türelmetlen, szó sincs róla, csak...a tegnap és a ma reggel fényében, mégis mire gondolhattam volna? Totálisan össze vagyok zavarodva, nem tudom, mit kéne tennem, vagy mondanom, már nem tudom mi igaz és mi hamis. Nem fogom sajnáltatni magam, mert az, hogy mikkel illettek a címlapokon, nem az ő hibája. Én voltam hülye, nem védtem ki azt, amire illett volna gondolnom.
Félek. Félek? Nem. Rettegek. Adriantől? Nem. Cseppet sem tőle. Csak nem tudom, hogyan kéne most viselkednem, zavarban vagyok, és az érzelmek ezer skálája játszik lelkem húrjain, addig feszítve mind, amíg attól félek, bármelyik elpattanhat. Ránézek. Az asztalt bámulja. Egy pillanatig elkap egy érzés, hogy már látni sem akar. Hisz biztos látta az újságokat, biztosan ő is azt hiszi, direkt csináltam. Hogy az élvonalba kerüljek. Pedig, ha tudná, hogy nekem szinte létfontosságú, hogy ne ismerjenek fel...hisz...mégis, hogy magyaráznám meg, ha húsz, ötven, száz év múlva még mindig ugyanígy, ugyanebben a testben jelennének meg rólam fotók? A média kegyetlen, én pedig nem akarom egy kísérleti laborban végezni. Végül, mégis én vagyok az, aki belátom, hogy ez így igazságtalan vele szemben. Tüzes, állandóan forró vérem kicsit higgad már, és elismerem, hogy túlzásba estem, nem szabadott volna olyan csúnyán beszélnem vele.
- Én...sajnálom...sajnálom, durva voltam. Nem akartalak megbántani, ne haragudj rám. - mondom, és bocsánatkérőn keresem a tekintetét. - Borzasztó napon vagyok túl, és...össze vagyok zavarodva. Nem szabadott volna rajtad levezetnem. Remélem, neked kellemesebben telt. - mondom, és mélyet sóhajtok, lesütöm a szemem. Felkészülök arra, hogy talán már késő. Elfogadom, ha így van. Vajon Adrian képes egy kicsit az én szememmel nézni a történtekre? Vagy makacsul ragaszkodik a maga igazához. Ha egyáltalán értesült már arról, milyen hírek keltek szárnyra. Bár megmagyarázhatnám neki, mit éltem át, mikor megpillantottam magam azokon a fotókon...a szökőkútban ülve, vizesen, szenvedélytől fűtötten táncolva, az első édes, finom csókja, és a sokkal szenvedélyesebb, őrjítőbb második is...mind a címlapon landoltak. Édes titok volt ez, ami, bár teljesen összekuszált, de utána a kádban, az illatos habok közt ismételve mindent, mégsem tudtam őszintén azt mondani, hogy megbántam. Akkor, a testem mintha életre kelt volna, és újra felfedeztem magamban a nőt, a fiatal, életerős nőt, és ez igenis jó érzés volt. Azt nem tudom, Adrian mindezt hogy élte meg. De nekem kellemes emlék lesz az örökkévalóságban. De ettől függetlenül, amikor az újságokat az orrom alá dugták, úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Ez van, nincs mit tenni, az érzéseimmel nem tudok mit kezdeni. Ha Adrian elküld, elmegyek. De valahol reménykedem benne, hogy...nem tudom már, miben reménykedek. Hisz a reményeim mindig összetörik.


१ Megjegyzés:   27 Words: 803 Quédate
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Vas. Feb. 08, 2015 8:27 pm
Ugrás egy másik oldalra




Amanda L. Black

Nincs szükség finomkodásra. A levegő ridegsége kézzel tapintható. A pincér érkezése előtt, és távozása után is. Csak a férfi felé mutatott udvariasság enyhített a dolgokon. Nem érzem szükségét további szavaknak. Bocsánatot kértem tettem ért. Ennél többet már nem tehetek az ügy érdekében. Nem fogom rosszul érezni magam, csak azért, mert Amanda tipikus nőként viselkedve megpróbálja ezt elérni. Vérig van sértve? Legyen. Tizenöt évvel ezelőtt talán a lábai előtt térdelve kértem volna bocsánatot. Átölelve váltam volna a barátjává. Vagy, hozzá sem szóltam volna tudva, hogy ő feljebb való nálam. Azóta sok minden történt velem. Ezek a dolgok pedig változtatnak az emberen. Megtanultam alkalmazkodni. Mint már korábban is említettem... felnőttem. Felnőttem a világhoz. Az élethez. Asztalközepét bámulva ülök csendesen. A jeges légkör, a ridegség, mely átjár minket a környezet és a látvány hangulatától sem enyhül. A némaságot Amanda töri meg. Akadozó szavaira felfigyelek. Kék szemeim ráemelem. Hallgatom a bocsánatkérését. Szavai végeztével egy rideg, érzelem menten szó hagyja el ajkaimat. Épp olyan, ami az arckifejezésemhez illik.
- Nem. - egyszerű és erős szó. Önmagában képes lerombolni és felépíteni mindent. Bármit. A magányosan csüngő negatív jelentésű szót kiegészítem - Nem volt kellemesebb napom. A minap már visszautasítottak egyszer, és végig öntötték rajtam a saját kávémat. Egy kávézó kellős közepén ordibáltak velem. Utána, miután lélekszakadva siettem hozzád, te is faképnél akartál hagyni. Még egy idősnőt is majdnem elütöttem, annyira siettem. Szóval nem, egyáltalán nem volt jobb napom, mint neked. - szavaim cseppet sem kedvesek. Ridegek, mint a környezet, amit megteremtett. Én csak ehhez alkalmazkodom. Nem érdekel mekkora bűntudata, vagy akár haragja lesz. Ma más sok mindent lenyeltem és elnéztem másoknak. Magamnak is. Az egyetlen pozitív pont a mában, ez a vacsora lett volna. Vigaszt nyújt a nehéz, fárasztó nap után. Erre számítottam. Kellemes beszélgetésre és szórakozásra. Ehelyett, bár nemigen várhattam mást, teljesen felfordult az este. Szigorúan néztem szavaim végeztével a szőkeségre.
- ADRIAN! - váratlan villámcsapásként ért a hang, mely a nevemet kiáltotta át az egész éttermen. Kérdőn fordítottam fejem a hang irányába. A kétajtós szekrény méretű, közel 178 centis idősödő férfi egy szakács volt. A konyhába vezető ajtó előtt állt és széttárt karokkal, hatalmas, boldog mosollyal az arcán nézett rám - El sem hiszem, hogy itt vagy, Kölyök! - indult felém az ismerős férfi. Egészen régről ismerem. Én juttattam ebbe az étterembe. Ha jól tudom ő a főszakács. Ahogy közeledett tudtam, fel kell állnom mielőtt a székkel együtt emel fel. Felálltam és... megölelt. De nem akárhogy! Hiába vagyok magasabb, szorosan átölelt és felemelt. Lábaim nem érték el a talajt. A férfi önfeledt boldogsága pedig mosolyt csalt az arcomra. Tekintem megenyhült, noha mozdulni sem tudtam szorításától. Teljesen lefogott. Felnevetett és letett. Ahogy rácsapott a vállamra összerezzentem. Erős marka van. Annál nagyobb ütésekkel. Elszoktam már ettől.
- Ki gondolta volna, hogy ezen a neves napom épp itt fogsz vacsorázni?! - mondta, majd a mosolya apai komolysággá változott és felpofozott. Lekevert nekem egy pofont, melynek bár hangja és ereje is volt, ügyelt erejének visszafogottságára. Ha nem tette volna lehet a padlón kötök ki. De így, még elfordulnom sem kellett. Döbbent arccal néztem rá. A magyarázatot hamar megkaptam. És szerencsémre, ezen a helyen bármi történjék is - különösen a szakácsot nézve - nem hozzák le hírként. Tiszta mázli... - Miért nem szóltál, hogy jössz? Hát az egyik pincéremtől kell megtudjam, hogy itt étkezel? Még a konyhába sem jöttél köszönni! Szégyelld magad, Kölyök! - ez volt a második fázis, a szakács három fázisú üdvözléséből. Első, örül neked. Második, leszid. Harmadik... - Boldog 33. Születésnapot! - emelt fel megint és szorított magához. Nyomott egy csókot a homlokomra és fütyörészve sarkon fordult. Bement a konyhába, ahol hirtelen az ordibálása vált hallhatóvá. A szakácsait szidta és fogta munkára. Még azt is hallottam, hogy valami különlegességgel kell meglepjen. Jellemző. Mély levegőt vettem és nagyot sóhajtva rogytam le a székemre. Ránéztem Amandára.
- Ennyit az inkognitóról. - vetettem oda lazán, majd hangosan felnevettem. Az asztal felé fordultam és lassan fejet csóváltam. Egyik alkarommal az asztalra támaszkodva néztem fel a szőkeségre - Ezért kellett volna hat órára ideérnem. Hidd el, nem csak hozzád képest késtem. De, hagyjuk ezt a témát. Ha a Főszakács meglátja milyen rideg a hangulat mindkettőnket kihajít az ablakon. Ilyen magasságban nem lenne valami jó. Bár, lehet jobb, mintha elfenekelne a kanalával. - magyarázom feloldottan és a végén még el is mosolyodom. Hát igen, ennyit arról, hogy nem verem nagy dobra, egy évvel öregebb lettem. Pláne egy ilyen dilis nap után. Alig fejeztem be szavaimat, egy másik pincér érkezett. Letett elénk egy-egy adag cappuccino-t. Egy szolidabbat kapott Amanda, míg én az ismeretségünk híven díszített meglepetésben részesültem. Egy hattyúban. Ahha, azt hiszem értem a célzást. De, nem kellett volna. Te jóságos Ég! Ma minden létező, és eszébe jutó dolgot el fog készíteni és elénk teteti a pincérekkel. Ételmérgezést kapunk az este végére!
- A Főszakács ajándéka. - mondja udvariasan és kedvesen a pincér.
- Köszönjük. Mondja meg neki, hogy ha nem fogja vissza magát elmegyek. - üzentem vissza. Mondjuk lehet kitekerné a nyakamat utána a nyílt utcán, de nem érdekel. Ezzel legalább egy cseppet rávehetem a kulturált viselkedésre. Remélem. Oh, Amanda, sajnálom! Ezt az egész felfordulást igazán kihagyhattuk volna. Nem így akartam! Jobban belegondolva, ma este semmi sem úgy alakul, ahogy azt elterveztem. Jobb híján, felemeltem a csészét és a nő felé intettem vele. Egészségedre! Ajkaimhoz emelve kóstoltam meg azt, aminek tökéletes elkészítését csak ez a szakács tudja. Mármint, az én szám ízét figyelembe véve.

×892× × music × × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 08, 2015 10:04 pm
Ugrás egy másik oldalra




To Adrian...
Úgy ülünk az asztalnál, mint az idegenek. Nem is, inkább, mint a kihűlt szívű szeretők, mint az elhidegült házasok szoktak. Némán, makacsul ragaszkodva az igazunkhoz. Ám lassan az én agyamról is felszáll a köd, és belátom, hogy talán intézhettem volna másként is. De nem tudok mit tenni, a makacs, latin vérem erősebb volt a józan eszemnél. Hogy miért vártam rá mégis? Nem tudom. Mert...valahol reménykedtem, hogy a feltételezésem, hogy csak játszadozik velem csupán légből kapott. Hogy nem azért keres meg újra és újra, mert nincs jobb dolga, mint velem szórakozni. Hogy nem lehet igaz, nem eshetek bele ugyanebbe a csapdába, megint, nem vehet hülyére egy újabb pasi. Nem, mintha abban reménykednék, hogy életre szóló vad románc fog kettőnk között létrejönni, mert ez szinte lehetetlenség. De valahol mindig ott motoszkált bennem, hogy ez az egész nem lehet véletlen. Ennyi véletlen nincs, nem létezik.
Én vagyok, aki megpróbálom a jeges hangulatot némileg enyhíteni, most rajtam a bocsánatkérés sora. Őszinte vagyok. Tényleg bánom, hogy azt kívántam, fulladjon bele a vacsorájába. Alapból sosem mondanék ilyet, neki főleg nem, mert bármennyire nem tetszik, elismerem, hogy fontossá kezd válni számomra. Na, nem kell itt egyből szerelemre gondolni, de ha akar, bizony tud igencsak szórakoztató lenni, kedves, és okos is, szeretek vele beszélgetni, viccelődni, vagy akár kicsit kacérkodni. Már, ha beszél. Akkor már kicsit nem vagyok annyira jól, mikor előveszi a sármját, és úgy teker az ujja köré, mint egy madzagot, de...neki megbocsájtom, hogy gyenge, hajlékony kis szívemen időnként sáros bakanccsal tapos végig, mert tudom, hogy csak játszik, mókázik, és igazából nem komoly. Vagy de. Mindegy.
Figyelem, és amikor meghallom a jeges szavakat, legszívesebben a föld alá süllyednék, és egyben újra elönt a méreg. Nem tudom ki öntötte le a nyílt helyszínen a saját kávéjával,és, hogy mindezek ellenére mégis, mennyire várta ezt a vacsorát, de...legalább emelte volna fel azt a rohadt telefont, hogy beleszóljon: Késni fogok, hétre ott leszek. Nem éreztem volna magam ennyire megalázva, és nem képzeltem volna olyan dolgokat, amiknek talán a fele sem igaz. Ajj, Herondale, néha zseni vagy, de néha olyan egyszerű, mint egy paprikás krumpli. De ettől függetlenül még nekem is pocsék napom volt, és igen sok megaláztatást kellett elviselnem. De a jelek szerint, legalább ebben összepasszolunk, legalábbis a mai napra. Állom a szigorú pillantását.
- - Ezt sajnálattal hallom, viszont így már értem, hogy miért késtél ennyit, bár legalább szólhattál volna, bármi módon, nem hittem volna azt, hogy...mindegy mit hittem. Faképnél csak ezért akartalak hagyni. A mai napomról pedig csak annyit, hogy nekem sem volt épp kellemes, amikor a több ízben megkaptam, hogy felkapaszkodó színésznőcske vagyok, hogy a vagyonodra és a hírnévre pályázok, hogy luxusprostituáltnak és egyéb, igen hízelgő dolgoknak hordtak ma el, akárhová mentem. És mindezek ellenére nem azon aggódtam, hogy velem mi lesz, hanem azért gyötört a bűntudat, hogy talán emiatt neked lesz kellemetlenséged. Ó, igen, és a kedvencem, hogy több ízben, és formában, gyakorlatilag megfenyegettek, hogy ha még egyszer a közeledbe megyek, eltesznek láb alól. Én is alig vártam ezt a vacsorát, lemondtam egy igen fontos ügyfelet, mert téged előtérbe helyeztelek. Csak, hogy tisztában legyél azzal, hogy nem csak te hozol azért áldozatokat, hogy egy kis időt szentelhess nekem, én éppúgy törekszem arra, hogy veled tudjak lenni, még, ha ezt nem is teszem szóvá. - mondom csendesen. Már nem mérgesen, visszafogottan magyarázok. Próbálom vele megértetni, hogy neki is nehéz, de nekem sem könnyű, és csak a saját dolgunkat nehezítjük azzal, ha így elbeszélünk egymás mellett. Nem tudom ki öntötte le kávéval, de igen nagy tiszteletlenségre vall. Bár, én inkább nem ítélkezem, hisz én tulajdonképpen nem kevésbé voltam tiszteletlen vele. Amikor hirtelen kivágódik a konyhaajtó, odakapom a fejem. A szemeim akkorára tágulnak, mint egy tányér. Hogy...mi??? Ugyanis a fennhangon lelkesen Thomas Sacksteder rohan felénk, vagyis Adrian felé. Elhűlve nézem azt a férfit, aki az egyik legnagyobb séf, és én mélységesen tisztelem a munkásságát, minden cikket, amit a gasztronómiában lehoznak róla, tőle, vele kapcsolatban, úgy iszom, mint más a vizet. Tudtam, hogy itt dolgozik, nem véletlenül akartam már rég ellátogatni, de azt, hogy egyik példaképem épp annak a férfinak a testét szorítja ölelésének vasbilincsébe, akivel az imént egy kisebb vitánk volt...na neee. Ám ez még csak a jéghegy csúcsa. Mereven, nézem őket, megszólalni sem merek, mikor a séf lekever neki egy atyait, bár ez inkább csak játékos legyintés, és számon kéri miért nem szólt. Amikor meghallom, hogy Adrian épp ma ünnepli a születésnapját...Végem. Egy pillanat alatt válok olyan fehérré, mint a fal, és fut át az agyamon, hogy vajon az üveg mennyire ellenálló egy vámpír öklének, és ha elég erősen boxolnék bele, vajon össze tudnám-e törni annyira, hogy kivessem magam az ablakon? Nem létezik, hogy ez megtörténhet velem. Ez az évszázad szégyene, és azonnal hozzon valaki egy vasfűvel teli kádat, különben megőrülök. Megsemmisülten nézem a két férfit, aztán csak lehajtom a fejem, kezembe temetem az arcom, miután a séf beront a konyhájába, és fennhangon ordibálni kezd. Épp, mint Alessandro, csak kevésbé olaszosan. Ennél jobban megalázni magam, már biztosan nem tudnám. Fel sem merek nézni, csak elbújok a kezem mögé, lehunyom a szemem, és azt kívánom, bár törne be ide egy csapat megveszekedett vámpírvadász, és szúrná át egy karóval a szívemet, vagy hirtelen váljak kámforrá. A születésnapján...velem vacsorázik...bárki más helyett...én meg úgy viselkedek, mint egy idióta. Nem, erre nem lehet mentségem, nem. Mikor az inkognitóról beszél, már enyhébb hanggal, még mindig csak elbújtatom édes kis pofimat, rá sem merek nézni. Istenem, nem nyílhatna meg a föld alattam? Elég magasan vagyunk egy istenes zuhanáshoz, talán, ha még neki veselkedek, a pokol mélyéig is lejuthatnék. De nem, a székem marad, én is, így mikor Adrian felnevet, lassan kilesek kékségeimmel rá. Engem néz, de már nem olyan szigorúan.
- Adrian...én...nincs mentségem.... - rázom meg a fejem, miközben még mindig takarom az arcom, csak szemeimmel leselkedek rá az ujjaim között. - Kérlek...bocsáss meg nekem. Komolyan, ha ezt én tudom, másként állok a dolgokhoz... - mondom, majd leeresztem a kezeim. A szakács, és a kanállal fenekelés említésére kicsit felkuncogok, és megvárom, míg az igen impozáns cappuccinokat leteszik elénk. Nem olyan, mint az enyém, de ettől függetlenül tetszetős, és épp ide illő.
- Lehet, hogy meg is érdemelném, én tehetek arról, hogy úgy érezhettük magunkat, mintha egy frigóban csücsülnénk. De, rendben, akkor...fátylat a múltra? - mondom, miután a pincér otthagyott minket, hogy Adrian játékos fenyegetését továbbítsa, és kicsit elmosolyodok. Ha ő hajlandó arra, hogy túllépjen ezen a dolgon, én is hajlandó vagyok túllépni rajta. Úgy látszik, az a kártya, amit akkor a rózsába tűzött, olyan lett nálunk, mint valami ómen. Állandóan visszaköszön. De láthatóan beválik, bár kevesebb drámának kifejezetten örülnék. Felemelem a csészémet, amikor Ő is.
- Akkor, bár készületlenül ért a hír, mindezek után, nagyon boldog születésnapot, és további sok sikert, boldogságot, és minden jót kívánok neked. - biccentek felé mosolyogva. Nem érdekel, hogy ki itt a séf, nem is a hírverésért csinálom. Csak őszintén kívánom, hogy ha már én így elszúrtam a születésnapját, akkor legalább boldog élete legyen, olyan, amilyet szeretne. Kicsit azért legbelül fáj, hogy én más sosem ünnepelhetem a születésnapomat. Én nem növök, nem változom. Nincs mit ünnepelnem.


१ Megjegyzés:  - Words: 1159 Quédate
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Vas. Feb. 08, 2015 10:50 pm
Ugrás egy másik oldalra




Amanda L. Black

Születésnap. Valami, amit régen úgy ünnepeltem, mintha bármelyik átlagos nap lett volna. Semmi különlegesség, semmi fény. Örültem, hogy akkor azon az egy napom békén hagynak. Felnőtté válásom és az évek előre haladása során ez a szokás folyamatosan megváltozott. Valahogy így: egy kis ivászat a haverokkal, nagy buli sok emberrel, még nagyobb több emberrel és hírességekkel, szolid party est néhány közeli ismerőssel, majd egy magányos vacsora otthon vagy egy étteremben. Utóbbinál, mint például tavaly is, a titkárnőmmel ettem. Csendesen és meghitten. Semmi felhajtás, csak egy kis varázs, ami különlegesebbé teszi a napot. Néha, egy-egy alkalommal egyedibbé varázsoltuk az évente ismétlődő eseményt. Például, régi ügyfelekkel közösen ünnepeltem. Vagy, a régi barátok leptek meg valamilyen úton-módon. Ezúttal semmit sem akartam. Egy átlagos napot, kicsit sem átlagos emberekkel. Senkinek sem szólta, születésnapom van. Akinek tudnia kell, Rick és a titkárnőm, tudja ezt. Na meg az a néhány ember akiket évek óta ismerek. Ifjú kori barátok, mint például a helyi főszakács. Őt is én juttattam ide. Azóta pedig, akárhányszor itt étkezem, mindig külön be kell köszönnöm neki. Meg tudom érteni miért kaptam a pofont. Atyai mód vigyázott rám és a haverokra annakidején. Én pedig képes lettem volna mindenféle szó nélkül itt étkezni és erről őt nem értesíteni. Thomas, a főszakács, sikeresen megtörte a jeget és mosolyt csalt arcomra. Már nem is foglalkozom azzal a szép monológgal, amit Amanda korábban mondott. Noha hozzáteszem, érdekes szavak hagyták el ajkait. A történések után mégis jobbnak láttam nem firtatni őket.
- Ugyan már, Amanda! Szándékosan nem vertem nagy dobra. Nem akartam, hogy bárki másként kezeljen emiatt. Csak egy átlagos nap. Bár, ezt megkellene értetni a Főszakáccsal is. - először komolyan, őszintén fordultam a nő szégyenteljes szavaihoz. Bíztatón beszéltem. Tényleg nem baj. Könnyen elfelejtek dolgokat, túlteszem magam rajtuk. Míg mást, sosem feledve tanulok. Mondandóm végére fejemmel a konyhaajtó felé böktem - Most tortát fog sütni. Tuti, ezt teszi. Valami bazi nagy, több emeletes, túldíszített és túlédesített tortát. Neked kell, majd megenned! - mondtam komolyan, némi játékossággal a hangomban. A végén egy figyelmeztetéssel, ami szintén játékos volt. El is nevettem magam tőle. A múlt feledésére bólintottam. Az eztán meghozott cappuccino-kat kezünkbe vettük és felemelve tettünk pontot az elhangzottakra. Amanda egy kis jó kívánságot is tűzött a dologba.
- Köszönöm. - mondtam kedvesen és beleittam a csészébe. A minta, a hattyú, tökéletesen illett abba, amit közölni akart vele az alkotója. Valaki, aki ismer és tudja honnan indultam s mivé lettem. Letéve a csészét megjegyzek valamit. Lehet annyira nem igaz rám, bár ki tudja? Számok... - Ezzel beléptem a szentek közé. A bűvös 33. Mint a 11, 22, 44 és a többi. Ha ez a szakács eszébe jut... Jaj nekünk. Jaj nekem. De, beszéljünk valami másról. Mi van az éttermeddel? - mesélem azt, ami eszembe jutott. Végül felvetek egy beszédtémát. Noha, tudom, jól megy a sora a Santa Lucia-nak, én mégis szeretném ezt a tulajdonos szájából hallani. Szavaival érzékeltesse mi minden történt vele az elmúlt hónapokban. Értesültségem nem túl alapos. Mindazok ellenére, hogy több oda látogatott híres, vagyonos embertől kaptam visszajelzést. Közöttük olyanoktól is, akiket nem értesítettem külön. Dicséretek hada, mind a munkám, mind az étterem valódi tökéletessége felöl. Nem a leggazdagabb és előkelőbb hely, de a családiassága ezért kárpótolja az embert. Olyat ad vissza a valódi Olaszországból, amit érdemes volt filmre venni. Élőben még jobb is, mint az a csodálatos reklámfilm, amire mai napig - és minden bizonnyal egész életemben - büszke vagyok. Remélem nem csak azok, akik látták, akik dolgoztak vele és én vagyunk megelégedve a felvételekkel. Amanda és csapata is láthatta. Vajon nekik is tetszett? Igazság szerint nem itt akartam találkozni ezzel a nővel. Vissza menni abba a kisvárosba sokkal jobb és kellemesebb élményként ért volna. Sajnos, sűrű programom és a félbe hagyott másik film ezt nem tették lehetővé. Munka, munka hátán. Az FBI-ról nem is beszélve! De nem adom fel! Akkor is visszafogok menni, egyszer.

×636× × music × × note ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 12, 2015 2:20 am
Ugrás egy másik oldalra




To Adrian...


Ha azt hittem, annál jobban megalázni magam már nem tudnám, mint amennyire már eleve megtettem ezzel a gyerekes, mégis, számomra annyira jogosnak érzett hisztivel, hát hamarosan be kell látnom, hogy óriásit tévedtem. Nehéz napon vagyok túl, és még nem igazán tudom hogyan kéne kezelnem ezeket a dogokat. Halálos fenyegetést kaptam már többször is, mint amennyit akár el lehetne képzelni, méghozzá nem épp eszelős, őrült rajongóktól, hanem többszörös gyilkosoktól, vadászoktól, vagy épp más vámpíroktól. Valamiért Mystic Falls-ot eddig elkerülték az újságírók is, egyszer jött egy riporter, de azt Marco ügyesen elintézte egy rövid interjúval, és kész. A mostani napon kicsit másként állnak a dolgok, és igazából ez volt az oka annak, hogy túlcsordult az a bizonyos pohár. De amikor az általam olyan nagyon tisztelt és szakmájában szigorúságáról és szókimondásáról híres főszakács a szemem láttára ölelgeti meg Adriant, képeli fel (játékosan) és kéri számon, miért nem szólt, hogy itt van, csak meresztem a szemem rájuk, szólalni nem merek. Nem hinném, hogy ennél lehetne már rosszabb. S az életem fonalát sodró Párkák bizony mégis tudnak meglepetéssel szolgálni, és ha nem tudnám, hogy a minden bizonnyal nagyobb dolgokra hivatott becses, ősi triónak jobb dolga is van, meg lennék győződve róla, hogy direkt engem szívatnak. Most komolyan. MOST KOMOLYAN???? Adrian Herondale, a híres, hírhedt, hol ilyen, hol olyan, de barátokban és társaságban sosem szűkölködő neves rendező a születésnapját ünnepli? VELEM?????? Vagyis, hát éppenséggel azt beszéltük meg tegnap, hogy a vizsgám ünnepeljük, bár a reggeli lapok alapján (na és az emlékeimben) azt hiszem túl sóra is sikerült az az ünneplés tegnap. De akkor is, Ő, aki biztos tudna jobb programot is, épp velem akar vacsorázni, én meg ekkora barom vagyok? Nem, ennél már nem lehet lejjebb. Azt várom, mikor nyílik meg alattam a föld, mikor nyel el a pokol, vagy legalábbis mikor történik olyan, aminek következtében valamiképp elnyel egy fekete lyuk, hogy még a létezésem is megszűnjön, annyira szégyellem magam, de persze ÉPP MOST nem ér rá egyetlen fejvadász sem, mikor kéne. Milyen világot élünk, hogy tisztességes vámpír már a végleges halálát sem kérheti, hogy kimenekülhessen élete egyik legkínosabb helyzetéből? Szégyen, én mondom, szégyen.
El is bujdokolok, pontosan a kezem mögé rejtem csinos kis pofimat, takarva rajta a szégyen pírját. Nem a főszakács miatt, hanem azért, mert Adriant így fogadtam, épp a születésnapján. Nem győzök szabadkozni, de ő csak kedves, és mosolyog, amitől én csak még gonoszabbnak és lelketlenebbnek érzem magam. Meghallgatom, amit mond, és kénytelen vagyok kicsit komolyan a szemébe nézni. Nem szigorúan, csak éreztetve, hogy amit mondok, az szívből jön.
- Megértelek, hogy nyugalomra vágysz, és ezt tiszteletben tartom, de...ne haragudj, nem tudom elhallgatni ami a fejemben van. Adrian, ez NEM egy átlagos nap. Ez a születésnapod! Egy év eltelt. Ez nem olyan, mint a szilveszter, ez a nap csak a tiéd. Ünnepeld. Ünnepeld, hogy egy évvel megöregedtél, hogy egy évvel több vagy, tapasztalatban, bölcsességben, szeretetben, gyűlöletben, haragban, megbocsájtásban, türelemben, sikerben, bukásban, barátokban vagy ellenségekben, vagy bármiben...ünnepeld, hogy változol, hogy halad az életed előre, bármerre is vezet. Mert ez csodálatos dolog. Vannak, akik szeretnek, akik támogatnak, akik felnéznek rád, akik büszkék, és számos irigyed is akad, és amíg így van, tudhatod, hogy valamit nagyon jól csinálsz. Sosem tudhatod, mit hoz a holnap, ragadd meg az alkalmat, hogy megéld minden gyönyörét. Ez a nap, pedig csak a tiéd, és ezt bárhogy is kívánod eltölteni, csendesen, vagy hatalmasat bulizva, munkával, pihenéssel, vagy egy hisztis, hibbant, idióta nőszeszély társaságában vacsorázva - igen, itt magamra gondolok - ne tekints rá úgy, mint egy átlagos napra. Mert ez a nap különleges. Ez a te napod! - mondom kicsit mosolyogva, kicsit komolyan, de minden szavamon érezni az őszinteséget, és ahogy mélyen a szemébe mélyesztem lélektükreimet, ezt láthatja is, ha jól figyel. Nem, nem gondolhatja komolyan, hogy ez csak egy nap a sok közül, mert nem az. Bár elmagyarázhatnám neki, milyen szerencsés! Hogy neki megadatott még a lehetőség arra, hogy családja legyen, hogy a barátai, akik közel állnak hozzá majd remélhetőleg megfoghatják idősödő, ráncos kezét, hogy majd talán lesznek gyerekei, unokái, akik ősz halántékára adnak kedveskedő puszit. Mert én már tudom, rám mi vár. Állandó lemondás, állandó menekülés. Nem maradhatok egy helyben pár évnél többet, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy mondjuk már elvileg harminc éves vagyok, és még mindig tizenkilencnek nézek ki. Hogy ha közel engedek magamhoz valakit, aki halandó, annak végignézhetem a halálát, vagy még az előtt le kell mondanom róla, hogy igazán megismerhetne, hisz a titkomat mélyen magamban kell tartanom. Hogy minden ránc, minden egyes majd kialakuló ősz hajszál egyet jelent azzal, hogy megadatott neki teljes életet élni, megélni az emberi lét teljes szépségét. Nem akarok okoskodni, sem a véleményét megmásítani, hisz én nagyon könnyen megértek bármilyen szituációt, és nézetet, de talán egy kicsit másként tekint erre a napra, ha ebből a szemszögből nézi.
Annak említésére, hogy nekem kell megennem a főszakács által, már biztosan készülő hatalmas tortát, csak felkacagok, és megrázom a fejem.
- Most már biztos vagyok benne, hogy te valami hadjáratot folytatsz ellenem, Adrian! Mondd csak, meg akarsz ölni? - nevetek, mert most kifejezetten jópofa, ahogy viccelődik. - Hiába Thomas Sacksteder készíti azt a saját két kezével, ha nekem kell bevágnom, már eleve hozasd ide a hullaszállítót is. - mondom nevetve, és egész jó kedvem kerekedett, főleg, mert megkapjuk a cappuccinokat, és még arra is rábólint, hogy elfelejtjük ezt a nagyon rossz indítást. Tényleg úgy tűnik, hogy nálunk többször kell a reset gombot megnyomni, de sebaj. Amíg ő nem bánja, vagy legalábbis hajlandó, számomra érthetetlen oknál fogva, de új lappal indítani, nekem sem esik nehezemre megbocsájtani. A jó szívem fog egyszer még véglegesen a sírba juttatni, az tuti.
A cappuccino pedig, bár nem olyan, mint az enyém, de nagyon finom. Egy pillanatra kibámulok az ablakon, a sötét égbolt alatt húzódó város fényei pislákolva kacsintgatnak vissza rám. Még nagy odalent a forgalom, a jövés menés, éles szemem kicsit közelebb hozza a dolgokat, ha jobban fókuszálok, de nem viszem túlzásba, csak jól esik ez a kis nyugi végre. Mikor Adrian megszólal, felé fordulok, leteszem a csészémet, és enyhe mosollyal vonom fel a szemöldököm.
- Krisztusi korba léptél, fogadd el. Ezt pedig, higgy nekem, már ő is nagyon jól tudja... - bólogatok félkomolyan, persze nem árulom el, hogy a főszakács épp fennhangon üvöltözik a szakácsokkal, hogy bizony, milyen jelentőségteljes évet is töltött be a mai napon, és bizony annak a valaminek a vacsora végéig el kell készülnie, különben nyárson süti meg őket egyenként,  majd közelebb hajolok. - A helyedben vigyáznék. A végén még mumifikálnak, szentté avatnak, és elneveznek rólad egy bentlakásos leányiskolát. Már látom is...St. Herondale akadémia...hmmm...hangzatos, nem gondolod? - mondom, s mikor az akadémia nevét kimondom, kezemmel íves vonalat húzok a levegőbe, mintha már látnám is magam előtt a magas kőkerítés mögött meghúzódó zárt iskolát, egyenruhás, frusztrált tinikkel, és magas galléros, hosszú szoknyás, szigorú tanítókkal, aztán rákacsintok, és elnevetem magam. St. Herondale. Hát, megnézném Adrian arcát, mikor ezt is közlik vele. Bár ki tudja, lehet, hogy már egész városnegyed van róla elnevezve. Amilyen híres, simán belefér. Esküszöm, hogy egyszer már elolvasok róla legalább egy olyan cikket, ami nem velem kapcsolatos, és nem is az éttermemmel. Már kezdem cikinek érezni, hogy semmit nem tudok róla. Na, nem, mintha nem érdekelne, csak eddig sem időm nem volt ezzel foglalkozni, és őszintén szólva, nem is tudom...nem akartam úgy megtudni róla információkat, hogy azt nem ő mondja el. Nem egy újságcikkből, vagy egy tévéshowból akarom megismerni, hanem, ha ebben ő is partner, márpedig úgy tűnik az, akkor személyesen. Telefonon, levelezés közben. Én sem örülnék, ha a rólam szóló pletykák alapján ítélne meg, vagy épp azoktól, akik a reklám leadása óta felkerestek. Hírességek, színészek, producerek, zenészek végeláthatatlan sora, akik mind miatta jöttek el az éttermembe, miatta tudták meg, hogy egyáltalán létezem, és azt akarták egy cappuccino fölött, csendesen beszélgetve, vagy nevetve, vagy akárhogy, de mindenképp azt akarták, hogy meséljem el, miért lett Santa Lucia az étterem neve. Én pedig, ígéretemhez híven, hogy a színvonal nem fog romlani, aminek az eddigi visszajelzések alapján sikerült is eleget tennem, szívesen meséltem el mindenkinek, aki engem kérdezett, hogy hogy lehetséges, hogy ilyen fiatalon tulajdonos vagyok, hogy miért lett Santa Lucia a nevünk, és hogy milyen koncepció alapján alkotunk nap mint nap, mindenki számára csodát, egy rövid időre miként is érezheti magát mindenki a félszigeten.
- De, hogy válaszoljak is a kérdésedre, köszönjük szépen, jól vagyunk. Rengeteg munkánk van a Santa Lucia-ban, fel kellett vennem szakácsokat és pincéreket, és gyakorlatilag hetekkel előre be vannak táblázva az estéink. Hihetetlen őrület van, én már gyakorlatilag több, mint két hónapja be sem tudtam tenni a lábam a konyhára. Hiányzik is a főzés nagyon, de mit tehetnék, a sulit meg kellett csinálnom, bár, még messze a vége. A Don Francesconál meg...uhhh...volt egy hatalmas csőtörésünk, elázott az egész konyha, borzalmas volt. Egy hétig zárva is voltunk, amíg zajlottak a munkálatok, meg mire beszereztük a tönkrement gépek utódait, meg megkaptuk a közegészségügyiektől az újranyitás engedélyét...ah, azt hittem már, lelövök valakit. De végül sikerült rendbe tenni mindent, legalábbis addig, amíg bele nem fogunk a nagy felújításba, addig meglesznek így is. - mesélem lelkesen, mosolyogva, pedig a Don Franceconál az a csőtörés tényleg felért egy átokkal. De nem voltam szívbajos, azt hiszem, ha akkor Adrian látott volna, mikor felkötött hajjal, gumicsizmában topogtam a szennyvíz kellős közepén, fáradtságot nem ismerve próbáltam kilapátolni a büdös vizet egy vödörbe, hogy aztán kicipeljem a csatornába, és ez ment két napig, mert segítségem nem akadt. Utána meg négykézláb, fertőtlenítős szivaccsal sikáltam át a padlót, a csempéket, a bútorokat, mindent, ahová csak elért a szennyvíz...talán nem is ülnénk itt.
- Veled mi újság mostanában? Úgy tudom, valami nagy projektet említettél annak idején...azt sikerült befejezned? Elégedett vagy, vagy még folynak a munkálatok? - kérdezem én is, mert érdekel, hogy mi van vele. Persze, sejtem, hogy nagy részletekbe nem mehet bele, hisz nem is várom el, hogy bízzon bennem, vagy talán szerződés köti, én nem tudom...de azért talán ezért nem haragszik meg rám. Hisz csak beszélgetünk. Mint ahogy a barátok szoktak. Azt hiszem.



१ Megjegyzés:  Bocsi, nem lett nagy szám... Sírok  Words: 1632 Tragedy
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Szer. Feb. 18, 2015 7:40 pm
Ugrás egy másik oldalra




Amanda L. Black

Igazat mondtam, amikor a mai nap lényegtelenségéről és átlagosságáról beszéltem. Megünnepelni az idő előre haladását mindig is nagy alkalom az emberek életében. Én is megünneplem, minden évben. Amióta csak az eszemet tudom. Noha nem szoktam mindig hatalmas bulit csapni, mióta híresség vagyok nagy számra verik ezt is. Jelen esetben egy régi barát teszi ezt velem. Nagy felhajtást csap. Csak tudnám minek?! Ezt a vacsorát nem a születésnapom megünneplése miatt akartam... akarom. Most az elért sikerek megünneplése lenne a célom. Ezt pedig szeretném megértetni Amandával is, akinek szintén nagy sikerei lettek a saját ügyességének és az általam elkészített reklám filmnek köszönhetően. Több visszajelzést kaptam, miszerint valóban olyan jó az étterem, mint amilyennek leírtam. Ez még sem ugyan az a vélemény s elmondás, amit maga a tulajdonos, a velem szemben ülő, Amanda tudna átéreztetni. Körülírni. Ugyan nem úgy kezdődött a ma esti vacsora,ahogy azt bármelyikünk is elképzelte, végül feloldódott a rosszalló jeges hangulat. Talán épp a szakács felbukkanásának köszönhetően. Nem tudom biztosan, de minden esetre hálás vagyok emiatt. Az ehhez társuló következményekért már nem annyira. Azt hiszem, ha szeretsz valakit képes vagy túlzásokba esni. Több szempontból is. Épp ezért aggódom egy kicsit a mai menüt illetően. Ezt egyenlőre nem mutatom ki. Mosolygósan és jókedvűn jegyzem meg a következményeket, és adom Amanda tudtára a helyzetet. Végig pillantva rajta látom, még sem olyan könnyű elfogadnia a tényt, miszerint ma több megünnepelni valónk is akadt. Szeretném ezt az egészet eltörölni. Visszapörgetni az időt a szakács felbukkanása előttre. Vagy, a jelenlegi tudatomat meghagyva, vissza menni a dugóba és elkerülni azt. Kiengesztelve Amandát és a sérelmeket semmissé téve egy kellemes estét adni ennek az egésznek. Ez azonban nem lehetséges. A magát lassacskán összekapó szőkeséget nézem. A komoly, mégis szelíd arcát. Mondani készül valamit. Valamit, ami hosszú monológgá válva nem fog tetszeni nekem. Erre gondolok elsőként. Udvariasan, figyelmesen hallgatom szavait. Egyenesen a szemébe nézek, ha hagyja. Barátságos kifejezésem nem tűnik el. Csendesen iszom szavait, és a válaszon gondolkozom. Mihelyt befejezte, már mondom is.
- Először is, ez úgy hangzott, mintha neked nem lenne lehetőséged a születésnap megünneplésére. Másodszor, mindig a mának élek. Élvezem az élet gyönyörét és minden percét, pillanatát. Még ha nem is mindig derült fölöttem az ég. Ne aggódj, igyekszem változatossá tenni a születésem napjának ünneplését. Most, nem foglalkozom vele különösebben. Nem ez az első alkalom, hogy nem kapok semmit. Sokkal inkább rossz szavakat, mintsem kedveset. De, nem bánt a dolog. Sőt, ezzel együtt ünneplek. Nem kell nagy buli, pia, torta vagy bármi egyéb egy ünnepléshez. Olykor a csend az, ami hiányzik. Különösen az én mozgalmas életemben. Öt-tíz évente egyszer ezt is megengedhetem magamnak, nem? A ma estét nem a magra akartam szánni. Hanem rád. Csak rád, és mindarra amit elértél. Ahová eljutottál. Szeretném, ha ezt tartanád szem előtt és nem foglalkoznál azzal, hányadika van. Hogy ki született 33 évvel ezelőtt ezen a napon. Most csak te számítasz! - meséltem barátságosan, majd egyre lágyabban, mégis komolyan. A mondandó súlyosságából adódóan. Nem kemény acél, de nem is puha toll. Inkább valamiféle vékony lepedőhöz hasonlítanám. Van súlya, de mégis lágy. Kényeztet és mégis megborzaszt. Most, hogy sikerült letisztáznunk a dolgokat visszaválthattunk a szakácsra és annak komolyan fenyegető, mégis mulattató szórakozottságára. Amanda felnevet szavaimon. Ettől nekem is kiszélesedik a mosolyom. Megjegyzésétől elfordítom fejemet, miként széles mosolyom mögül elővillannak fogaim. Felpillantva a szőkeségre szólalok meg.
- Nem állt szándékomban, de ez nem is rossz ötlet. Van kedvenc temetkezési vállalkozód? Elképzelted már a koporsód? - mondom nevetve miközben rámutatok a jó hangulat fokozása érdekében. Megkapjuk a javíthatatlan szakács által készített kényeztető energia löketeket. Felemelve a csészét egyezek bele egy újabb szemhunyásra múltunk felett és biccentek. Bár sok helyen jártam és különbözőbbnél különbözőbb, változatosabb módon, formában és még ki tudja hogy ízlelhettem már meg eme különlegességet, valahogy mindig Thomas-é ízlett a legjobban. Valahogy ő eltalálja azt az ízformát és módot, ahogy nekem, kizárólag nekem tetszik. Nem hiába. Ismer már, mint a rossz pénzt... ami soha nem vész el. Nem telik bele sok időbe, Amanda megjegyzése egy apró mosolyt csal elő belőlem és egy lassú, leszegett fejű fejcsóválást.
- Javíthatatlan. - jegyzem meg a szakácsot illetően. Eztán jött az iskola ötlete. Na nem! Köszönöm, de abból nem kérek! Leányiskola? Így is túlzottan rajongnak értem a hölgyek, nők, asszonyok, lányok, tinik... Nem hiányzik ez nekem. Közelebb hajolva osztom meg, bizalmaskodva az eszembe jutott információt - Még szerencse, hogy ezt csak elhalálozás után találják ki. Nem hiányzik az életembe ilyesfajta figyelem... hírnév. - mondom, majd hátrébb húzódva fordítom fejem a konyhaajtó irányába. Reménytelen! Nem látom sok esélyét a sikeres, nyugodt és bendődurranás mentes estének. Ettől felbuzdulva iszom meg a csésze maradék tartalmát - Elnézést. Rögtön jövök.
Pillantottam a nőre és súlyosan ejtettem ki a szavakat. Tenyereimmel támaszkodva az asztalra álltam fel. Egyenesen a konyha felé lépdelve határozott, férfias járásommal. Egyszerűen, mindenféle zavartság nélkül nyitottam be a szakácsok szigorúan elszigetelt, külön világába. Mikor az egyikük meglátott eldobta a tányérokat a kezében. Több el is tört közülük, amint földet ért. Megkerestem, vagy egyenesen hozzá igyekeztem, már nem tudom. Minden esetre hamar megtaláltam a főszakácsot. Mint kisgyerek, dacosan álltam elé. Ő, mint szigorú és engedni nem akaró apa állt előttem. Mondtam a magamét. Szigorúan, lázadón. Nem akart engedni. Apa s fiaként álltunk. Mélyen a másik szemébe nézve, már-már lassan dühösen. Noha hangunkat egyszer sem emeltük fel szóváltásunk alkalmával. Hosszúnak tűnő percek teltek el, az utolsó nagy némaságban. Farkasszemet nézve párbajoztunk. Amelyik elfordul, vagy pislog, veszít. Beadva derekát enged a másiknak. Végül egyszerre vettünk mély levegőt, és fújtuk ki lassan. Döntetlen. A levegőből elpárolgott a feszültség. Thomas vaskos tenyerét a vállamra tenne. Súlyos volt. Mélyen belenézett a szemembe, majd bólintott. Megértette a szavaimat. A kérést. Ismer, s ez épp elég ezeknek felfogására. "...Nem vágytam másra csak nyugalomra. Arra, hogy békén hagyjanak. Azóta ezt tán még nehezebben kapom meg. Nem számít a médiának az intim szféra. Kérlek, legalább te értsd meg! Hadd legyen egyszer csendes, s békés ez az ünnep!..."
Nem volt szükség köszönömre. Ajkaim mégis mozogtak. Hang nem hagyta el torkom, de így is megértettük. A hírességek élete nem könnyű. Noha ez a nap koránt sem volt nyugodt, a végére csak tisztázódott a helyzet. Lendületesen fordultam sarkon. Elegáns cipőm halk hangot adva neki. Határozott, egyenes, férfias, törtető léptekkel indultam vissza. Átvágva a konyhán, majd az asztalok között. Végül egy laza mozdulattal és fordulással leültem a helyemre. Újra Amandával szemben. Vele farkasszemet nézni tán könnyebb, mint valakivel, akire apaként is tekinthetnék. Ifjú felnőtt korom oltalmazójára s támogatójára. Most már nyugodtabb este elé nézhetünk. Kevesebb zavargás, probléma és feltűnés. Bár, ezen a helyen mindegy mit csinálunk, nem lesz belőle lehozott hír. Nagyon sóhajtva engedek a megkönnyebbülésnek és a fellazulásnak.
- Most már nyugodt esténk lesz. Ételmérgezés kizárva. Viszont a rendelést garantálta megváltoztatja. Meglepetésre. Na, mesélj valamit! Jobb lenne minél messzebb seperni ezt a témát a szőnyeg alatt. Beszéljünk... nem tudom. Bármiről! Kezdd te! - mondom immár sokkal komolyabban, ahogy azt egy kulturált helyhez, környezethez illik. Elegáns étteremben vagyunk, a város felett. Ideje a hangulathoz igazodni. A hely adta varázshoz, nem pedig az élet felkavaró viharához.

×1154× × Hafanana × × bocs a késésért és a minőségért ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 06, 2016 7:08 am
Ugrás egy másik oldalra




To Adrian...


Szeretnék pontosabb magyarázatot adni arra, miért mondtam neki a születésnapjáról azt, amit elmondtam. De hogyan értethetném meg egy halandóval a halhatatlanságot? Hogy magyarázhatnám el, hogy én szívem szerint visszaadnék minden előnyt, minden egyes percét a fiatalságomnak, ha újra emberré válhatnék? Hiszen nekem nem volt választásom. Én ebbe az életbe születtem. Igaz, vadászként, akárcsak a nővérem, az apám, én is mestere lettem annak, hogy vadásszam le azokat, akik mára láthatatlan kötelékkel alkotják a családom tagjait. Vámpír vagyok. Aljas, megvetendő féllény, beleragadva az öröklétbe, és ezen csak a halálom változtathat. Persze meg sem nyekkenek neki erről. Addig lehet boldog és nyugodt élete, amíg ezekről a dolgokról - hogy a filmvásznon megjelenő rémlények léteznek, és jómagam vagyok az egyik legveszélyesebb közülük -, nem tud semmit. Jobb, ha azt hiszi, az egész csak ábránd, kitaláció. Így a válaszára, miszerint csak nyugalmat és békét akar a mai napon, csak értően bólogatok. Kicsit szégyellem magam, hogy az elején így lehordtam, de valahol ő is hibás benne, mert igazán szólhatott volna, nem éreztem volna úgy, hogy felültettek. Gyakorlatlan vagyok még ezekben a dolgokban, eléggé zárkózott életet élek, de azért azt, hogy mennyire kelletlen, ha egy nőt magára hagynak  egy étteremben várakozni, még én is tudom, hogy pocsék érzés lehet. És az is volt. Szerencsére Adrian nagyon megértőnek tűnik, és segít eligazodni a sztárok furcsán csillogó és olykor bonyolult világában. Én még nem tudom, hogy az ami náluk természetes, és elfogadott, az nálam már halálos sértésnek számít, és ami nekem csak egy könnyed kis móka, vagy egy kellemetlen pillanat, az számukra az életüket, a karrierjüket veszélyeztetheti. Fogni kell még a kezem, különben elesek. Így hát csak bólogatok, és bólogatok, majd elmosolyodok.
- Így már azért más, persze, ezt megértem, és igazán megtisztelsz vele. - felelem rá, és már a számon van még számos gondolat. Például, hogy nem, sosem ünneplem a szülinapomat. Soha nem is ünnepelhettem. Gyerekkoromban egyszer kérdeztem meg apámat, hogy nekem mikor lesz születésnapi zsúrom, és nem kaptam vacsorát. Azt tartotta, hogy a születésnap nem nekünk jár, hanem a szüleinknek, hiszen nélkülük nem is lennénk. Így aztán hozzászoktam, hogy elfeledkezzek róla, amióta pedig vámpírrá váltam, már végképp nincs mit ünnepelnem rajta. Mégis, mit kéne? De jó, hogy eljöttetek a százötvenedik szülinapomra, köszi, tudom, hogy ugyanúgy nézek ki, mint tizenkilenc évesen? Ugyan már, ez nevetséges. Én nem ünneplek szülinapot sem csendesen, sem bulival, sem pedig sehogy, mert egyszerűen nincs szülinapom, és kész.
A szakácsra terelve a szót kis viccelődésbe kezdünk, talán, hogy oldjuk a hangulatot, talán, hogy képletesen szólva az állam valahogy visszakeveredjen az arccsontozatomhoz. Nagy kedvencem ugyanis fejébe vette, hogy kedvenc celebjét rosszullétig fogja etetni tortával, aminek persze én is könyörtelenül áldozatul fogok majd esni. Viccelődve oldjuk a hangulatot az asztalnál, és én nyíltan meg is mondom, hogy ha engem is el akar tenni láb alól az étkezésekkel, rögtön temettethet is, persze erre is van válasza, amire felkuncogok.
- Kriptát szeretnék és mahagóni koporsót. Lehetőleg nyikorgó zsanérokkal, hogy ha éjszakánként kikelek belőle, hogy kísértselek, amiért eltetettél láb alól, tutira ráhozzam a frászt mindenkire, aki arra jár. - mosolygok, és mikor kihozzák a cappucinokat, megköszönöm a pincérnek, majd figyelmem ismét Adriané. Jól érzem magam vele, és ennek semmi köze ahhoz, hogy ő most egy híresség, vagy egy eszméletlen jóképű pasi, akihez - kár is lenne tagadnom -, vonzódok valamilyen szinten. Hiszen volt néhány kedves pillanatunk együtt, és a forgatás végén, azon a bizonyos estén, egy igazán észbontó, tüzes táncunk. Talán jobb, hogy nem történt akkor semmi, talán elszalasztott lehetőség, már sosem tudjuk meg. De itt és most, Adrian egyszerűen csak egy jópofa, kedves és előzékeny férfi, akinek elmondása szerint nincs más vágya, csak velem tölteni ezt az estét. Haragudnom kéne ezért? Dacolni? Ellenkezni? Mindenáron elérni azt, amit ő nem akar? Hagyjuk ezt. Felnőtt, erős férfi, aki tudja mit akar, és az eddigi megfigyeléseim alapján meg is kapja azt, vagy így, vagy úgy. Nem igazán mondhatom, hogy lenne értelme vitába szállnom vele, hát akkor meg miért ne tehetnénk könnyeddé, és játékossá ezt az estét. Hiszen nekem is vannak vágyaim, és az egyik közülük az, hogy Adriant jobban megismerhessem, ha már egyszer úgy hozta az élet, hogy egymás útját kereszteztük. És különben is, igaza van. Kemény hetek állnak mögöttem, magam mögött kell hagynom a gyászt és a bűnbánatot, és egy kicsit én is engedhetek a gyeplőn, amivel önmagam hajtom a végletekig. Az ablakon pillantok ki egy röpke percig, míg csendesen, az étterem megszokott zsivajában belekortyolok a csészémben gőzölgő cappucinoba. Az enyém másabb, kicsit krémesebb és édesebb, de ettől függetlenül ez is nagyon finom. A szakács újfent említésre kerül, és Adrian kicsit megijed a rá váró hajcihőtől, amire nem alaptalanul számít a derék szakácstól. Próbálom megint kicsit elviccelni a figurát, ezért is említem meg neki a róla elnevezett leányiskolát. Ellenkezőleg reagál, mint ahogy az ember várná, szinte riasztja a gondolat, hogy ilyesmi várhat rá. Megintcsak nevetnem kell.
- Ki tudja? Lehet, hogy már van egy egész utcád valahol, vagy a régi sulidat átnevezték: Az az iskola, ahol Adrian Herondale tanult-ra. - vigyorgok játékosan, aztán megrázom a fejem, és ha engedi, nyugtatóan érintem meg a kézfejét egy röpke pillanatig az asztal fehér abrosza felett. - Na, jól van, csak vicceltem, ha ilyesmi történne, arra biztos meghívnának, szóval...nyugi. Emlékszel? Ez ma a borzalmak és a bulik helyett a nyugalom és a békesség estéje. Na meg az enyém, mert nagyon penge voltam azon a vizsgán. - mosolygok, hogy oldjam a hangulatot. A csészéket kiürítve Adrian azonban magamra hagy az asztalnál, én pedig kicsit tanácstalanul pillantok utána.
Ez a férfi komolyan az őrületbe tud kergetni néha. Igazi művészlélek, azon csodálkozom, hogy nem kap olykor elő a zsebéből egy festővásznat meg egy ecsetet, pár temperával, és kezd mondjuk egy...nem is tudom, parkoló közepén naplemenetét festeni. Szeszélyes, kiszámíthatatlan, mint maga a tenger. Magamban ücsörögve picit elgondolkozok, míg távol van. Érdekes, hogy amióta megismertem, én is változtam valamelyest. Fura, de...nyitottabb lettem, határozottabb és figyelmesebb. Mármint eddig is figyeltem, és a kedvességemre sem volt sosem panasz, de a határozottságom csakis az általam jól ismert dolgokban összpontosultak. Ha vadásznom kellett volna egy vámpírra, csípőből tudtam volna választ adni. Ha fel kellett volna szolgálnom valamit, megfőzni, vagy kitálalni, semmi gond nem lett volna. De azon kívül...kétségbeejtően unalmas és visszahúzódó voltam. Amikor megkaptam az éttermet, tudtam, hogy változtatnom kell, tudtam azt is, hogy nekem kell vezetnem az emberimet, különben minden szét fog esni. De amióta megláttam Adriant, hogyan rendezte le a reklámot, miként tüzelte fel az embereket, hogy jó munkát végezzenek, azóta én is másként állok a dolgokhoz. Már nem akarok mindent egyedül megcsinálni, hanem csak elvárom, hogy épp úgy csinálják meg, mintha én magam tenném. A munka azóta pedig gördülékenyebb, és így a tanulásra is nyugodtabban tudtam fókuszálni. Hiszen attól, hogy vámpír vagyok, sajnos a fotografikus memória még nem működik az én esetemben.
Amikor visszatér, már akkor mosolygok, amikor leülni készül, és ahogy újra rám figyel, állom kék tekintetét. Szeretem a szemeit, olyan kifejezőek. Most pedig eltűnt belőle az a feszélyezettség, ami az előbb még ott ült a sarkában. Kivételesen illedelmes voltam, és legyűrtem a kíváncsiságomat, és nem hallgatóztam, mit beszéltek odabent a szakáccsal, de ahogy azt mondja, hogy elintézte, hogy nyugis esténk legyen, már sejtem. Adrian igazi vezéregyéniség, aki mindig eléri azt, amit akar. Irigylem érte.
- Nos, akkor az este megmentve, bánatomra, nekem nem lesz kriptám, neked meg saját házi zombi-szellem...öhm...nem is tudom mi a menő horrorlény manapság. Szóval nem lesz saját élőhalottad, aki megkeserítse az életed. - mondom mosolyogva, és magamban gondolok csak arra, hogy minek is kéne neki egy zombi, mikor van egy tök full extrás vámpírja, pedig nem is tud róla. De a kérdést nem hagyhatom figyelmen kívül, és egy kicsi sóhaj után beszélni kezdek. Az éttermekről, csőtörésről, vicces helyzetekről, amibe keveredtem.
- ...és aztán, mire végre végeztem a pucolással, addigra jutott eszembe, hogy tulajdonképpen elvesztegettem egy csomó időt, mert nemsokára kezdődik ott is a felújítás. - fejezem be a történetet, amelyben elmeséltem neki, mi minden történt velem. A vizsgákat, a tanulást, a rengeteg, áldozatos munkát, amelynek részese volt valamilyen szinten ő is, hiszen csodás reklámot forgatott, és az ajánlásának köszönhetően a vendégek listája szinte végtelen. Mintha Hollywoodban dolgoznánk, annyi celeb jár hozzánk, hiszen nekik nem számít távolság és szállás, ha kedvük szottyan, átszelik a fél kontinenst, hogy kipróbálják azt az éttermet, amit a neves rendező ajánlott személyesen. Nem tudom, valaha meg tudom-e neki hálálni ezt.
- És veled? Valami újdonság? Egy új projekt? Film? Mit szoktál mostanság csinálni? - kérdezem, majd kicsit pironkodva húzom el a számat. - Tudom, hogy ez most így bután fog hangzani, de jóformán semmit nem tudok rólad, és ez az őrületbe kerget, de nem akarok újságokból és riportokból érdeklődni utánad, mert nem akarom, hogy akaratlanul, de befolyásolják a gondolataim. Szóval ne haragudj, ha úgy tűnik, nem érdeklődöm irántad, persze barátilag, mert de, csak...csak jobban szereték inkább veled beszélgetni. Van ennek valami értelme? - kérdezem kicsit tétován, és Adrianre függesztem tekintetem. Most valljam be, hogy igazából nem csak barátilag érdekelne, de nem lehetek ennyire könnyelmű? Mondjam el, hogy nem tudok napirendre térni még mindig afelett a csók felett a parkban és a táncunkon, mert teljesen összezavarja a fejem, pedig tudom, hogy sosem akarna tőlem semmit? Nem, nem szólok. Csak, ha már van egy ember, aki tényleg szeretné velem tölteni az estéjét, szeretném, ha nem gondolna rólam rosszat, vagy hinné el, hogy önző és érdektelen vagyok. Talán van ennek értelme, talán nincs. Minden esetre jól esik végre emberi módon kommunikálni. Na és persze a kilátás....hát az is páratlan.



१ Megjegyzés:  Bocsi, nem lett nagy szám... Sírok  Words: 1632 Tragedy
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
attól függ mi az ok
Hobbi & foglalkozás :
rendező
Humor :
Volt már olyan érzésed, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös embert, megakartad ölelni és neki mentél a tükörnek? - velem megtörtént



A poszt írója Adrian Herondale
Elküldésének ideje Kedd Márc. 15, 2016 8:12 pm
Ugrás egy másik oldalra




Amanda L. Black

Mindenkinek meg van a maga hóbortja. Nincs két egyforma ember, és ez ugyanúgy vonatkozik az ünneplési szokásokra is. Mondják, ahány ház, annyi szokás. Nos, én úgy gondolom, inkább ahány ember. Elvégre, ha ragadnak is ránk családi hagyományok, mi mind hozzáteszünk egy keveset egyénileg is. Valami apró-cseprő dolgot meg fogunk változtatni rajta, és pontosan ez lesz az, ami házról emberré alakítja a mondást. Egyesek biztosan a fejemhez vágnák, hogy: Hé! Hírességeknek oltári nagy bulit kell tartani, melyre az Elnök is hivatalos vendég! Most komolyan, nem vagyok Katy Perry, Madonna vagy bárki más, hogy kirúgjam a ház oldalát üvöltő hangzavar és tudatmódosító szerek közepette. Jobban szeretem a szolid… eleganciát?! Nocsak, egyre több dologban eltérek az átlagtól. Látod, jobb megismerni valakit, mint elsőre ítélkezni felette. De, most komolyan, minek hívjak meg egy csomó futólag ismert híres és vagyonos személyt, ha azok csak az újságok és sznobizmusuk miatt jönnek el?! Köszi, inkább kihagyom. Mellesleg, részint hozzászoktam a kedves magányhoz. Olykor mondjuk jobb belegondolni abba a bizonyos helyzetbe, amikor vagyonosan ülök a kényelmes kanapémon, mintsem gyerekkorom szobájának penészes falai közt a dohos matracú vaságyon. Azért a jelen hívogatóbb, nem? Tulajdonképpen, azt, hogy honnan is jöttem sosem meséltem el. Egyenesen gyűlölöm azokat, akik más emberek legbelsőbb mivoltában vájkálnak. Egész egyszerűen felfordul tőle a gyomrom. Éppenséggel ezért nem szokásom csak úgy elmondani valakinek. Még akkor sem, ha már-már barátomnak tekintem. Látom rajta, Amanda szépséges szemeiből kiolvasom, mennyire kíváncsi. A valódi, őszinte érdeklődését afelől, ki is vagyok tulajdonképpen. Egy hosszú beszélgetésen, alapos vitán vagyok túl Thomas, a főszakács személye ellen. Előtte pedig ott volt a megvárakoztatott kis szőkeségem is. Röstellem a dolgot, és most, hogy végre valahára sikerült mindent tisztázni, megkönnyebbülten ülhettem vissza a székre. Folytatva a beszélgetést, és itt térek vissza előző gondolatmenetemhez, olyasvalamit is észreveszek azokban a tekintetekben, amit egyrészről megújult társasági életmódomnak köszönhetek. Aztán, ahogy kiemeli, csupán baráti érdeklődés az övé, a gyanúm beigazolódik. Sokkal inkább odáig van értem, és szeretne többet is. Mosolyom egyszerre lesz lágy és megértő, ugyanakkor egy csöpp keserűség is szökik belé, amely arra akar utalni, milyen negatív érzetet is vált ki belőlem saját magamhoz való őszinteségem. Tartok tőle, hogy az érdeklődésem efelé a csodás nő iránt sosem lesz több tüzes barátságnál. Valami különlegesnél, aminek semmi köze a párkapcsolathoz. Szeretőt pedig, nem tartok.
Kicsit elhűlve nézek vissza Amy-re, kikerekedett kék szemeimmel a valóság tagadását tükrözöm vissza. Neee, sosem akarnám, hogy rólam nevezzenek el valamit. Úgy gondolom, még nem tettem olyan nagydolgot a világért, vagy úgy unblock az életem, ami feljogosítana egy ilyesfajta megtiszteltetésre. A nevem fennmaradására.
- Ez viccnek is rossz volt. – reagálok jéggé vált arccal, majd megrázva azt a nagy bumszlit a nyakamon visszatérek a valóság kellemes környezetébe. Az étterem félhomályos hangulatához, az alant lévő városi fényekhez, és a messze nyúló békés tájhoz. Valamelyest segít a kézfejemet ért érintés, de a leginkább az este témájának felemlegetése józanít ki a rideg sírból – Igen. Szeretnék is koccintani a remek teljesítményedért. – helyeslek immár normális színben, komoly hangszínemet tarkító mosolykeretben. Intek a pincérnek, és nem sokkal később megérkezik egy igen kiváló, alkalomhoz illő nedű. Miközben azt iszogatva koccintunk, Amanda elkezdi mesélni mi történt vele az elmúlt időszakban. Mióta utoljára láttam sok mondanivalója akadt, amit olykor mosolyogva, néha kuncogó nevetéssel hallgattam. Szívmelengető volt számomra más életéről hallani, míg az enyémet elfelejthettem. Vannak napok, amikor jobb nem belegondolni abba mennyi, de mennyi minden miatt fájhat a fejem. Sőt! Alkalomadtán kiváltképp sajog is. Azokban a percekben nem is vágyom másra, csak a kanapéra alfelem alá és tenyereimbe temetni arcomat kiüríteni a gondolatokat egyenest a szemetesbe.
- Hagyjuk azt, mi van velem. Minden ugyan olyan. Olykor találkozok egy barátommal, megvitatni ezt-azt. Netán betérünk egy klubba is, de ezt már tudod. A munkám pedig, szépen folydogál a medrében. Éppen úgy, ahogy azt szeretném. Semmire se cserélném el azt, amim most van. Elégedett vagyok, azzal, aki voltam, és azzal is, aki most vagyok. – legyintettem egyet – Neked pedig, ha van kedved többet beszélgetni, szívesen megadom a személyes email címem. Naponta ellenőrzöm, így bármikor elérhetsz… Ha gondolod. – vettem elő egy tollat a zakóm belső zsebéből és írtam rá a szalvétára az említett levelezési címet. Áttoltam az asztal azon részére, melyet magáénak tudhatott, majd biztató mosolyt engedtem arcomra. Lassan megérkeztek a meglepetésfogások. Ízletes levest, még finomabb szaftos főétel, harmadik fogás, majd egy igen kellemes és tökéletes levezető desszert került terítékre. Jobbnál jobb, szebbnél szebb, és még dicsérhetném Thomas munkáját, de akkor jogosan elgondolkozhatunk rajta; nem-e vagyok egy kissé elfogunk eme régi-régi barátommal? Kellemesen eltelt az idő, egészen későre is járt már. A vendégek szépen lassan eltünedeztek, míg végül csak mi maradtunk. Ekkor következett a háromszintes torta, mellyel mindkettőnket köszöntöttek. Mi több, az egész díszes alkalmazott társaság is vehetett a méretes ajándékból egy szeletet. Azt hiszem, remekül érezte magát Amy is.

×777× × music × × vége? ×
Credit
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
seattle
Hobbi & foglalkozás :
busy with being a predator
Humor :
sarcastic



A poszt írója Karina Daalman
Elküldésének ideje Csüt. Május 26, 2016 5:40 pm
Ugrás egy másik oldalra

Noah & Karina
i hope you will have better plans for tonight

16 perc. 17 perc. 18 perc….
Be kell valljam nem így terveztem az estémet. Haza akartam vezetni, beülni a kádba, a jó forró vízbe, bekapcsolni a laptopot, hallgatni a kedvencemet, Bachot egy finom pohár bor és egy jó könyv társaságában. Elvégre is, péntek este van, az ember megérdemel ennyit ez kemény munkával töltött, pokoli hosszú nap után.
63 perc. 64 perc. 65 perc...
Azóta nem mozdultam mert ő azt mondta ne mozduljak. Most már fel vagyok vértezve igézés ellen de ő ezt nem tudja. Azt sem, hogy csak úgy teszek, mint aki meg van igézve. Nem tudom miért van a nyomomban és azt sem, miért nem bír elengedni. Szórakozás voltam a bárban, könnyed móka, szalmabáb, nem több. Most viszont? Most mi vagyok? Sérelem mert nem feküdtem össze vele? Szégyen, amiért a bátyám megmentett és őt visszavonulásra kényszerítette? Jó pár feles lement azon az estén és emlékszem rá, hogy megigézett. Arra is, hogy az ölébe ültetett, hogy csókoltam ajkait, hogy nyögtem bele a fülébe, mikor ujjait a szoknyám alá futtatta… és emlékszem mennyire mocskosul gyöngének és üresnek érzetem magam utána. Kitisztult fejjel undorodtam attól amivé azon az estén formálni óhajtott csupán mert nem volt jobb szórakozása.
95 perc. 96 perc. 97 perc...
Kiér a desszert. Mindig is édesszájú voltam. Nem csoda, hiszen a szüleim pékséget nyitottak mikor én még pelusban totyogtam és ma már én vezetem az üzletet. Minek köszönhetek az alakom? Annak, hogy szüleim és főleg nagyanyám, megszállottan akarták, hogy táncosnő, igazi világhírű balerina váljék belőlem. Aztán mikor eltört a lábam az egyik fellépésen és az orvosok halálra ítélték  a táncot, a testvérem maradt és a futás. Persze soha nem értem fel Ludger mellé ki a futásban teljesedett ki de jó volt, hogy volt kivel edzenem és ma is futok; bár soha nem lehetek teljes értékű semmilyen sportban többé. Isteni finom a desszert.
105 perc. 106 perc. 107 perc…
Azt mondta nem állhatok fel az asztaltól. Azt nem, hogy nem beszélhetek. Megköszörülöm a torkomat és belekortyolok a borba. Az már nem olyan finom, mint a desszert de azért nem rossz. - S merre tovább? Gondolom nem tervezel egész éjszaka itt tartani. Tudod, mint ember szükségem lenne némi alvásra. A saját ágyamban. Egyedül. - nem akarok szemtelen lenni és kockáztatni de kibuknak belőlem a szavak. Sosem tudtam mikor kell befogni. Most sem.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
kill, fuck, eat
Humor :
Ha engem látsz, az véresen komoly. Véresen.



A poszt írója Noah Christianson
Elküldésének ideje Vas. Jún. 05, 2016 10:25 pm
Ugrás egy másik oldalra


Karina &Noah

Bosszant. Idegesít. De a leginkább az, hogy így érzek. Miért frusztrál ennyire, hogy nem tudom, hol van? Miért akarom előkeríteni a föld alól is? Örülnöm kellene, hogy végre megszabadultam tőle. Egy kolonccal kevesebb. Mégis. Meg akarom találni. Nem léphet meg csak így se szó, se beszéd! Előlem nem! Ez nem így működik! Ha én zavarom el és úgy tűnik el, az más. De így… Nem, velem ilyet nem lehet! És ezt meg is mutatom neki! Bárhová ment és bármiért, meglelem a nyomát! New Yorkból már Seattle-ig vitt az indulat, de már egyre jobban érzem, rossz nyomon járok. De nem érdekel mennyi időbe kerül, akkor is előkerítem. Gabriella Ross, előkerítelek, mindenre esküszöm, bujkálj bárhol! És nem teszed zsebre, amit kapsz, azt garantálom!
Dühös vagyok, szinte tajtékzom az elmúlt időben. Ennek pedig még véresebb és gyakoribb gyilkosságok az eredményei. Ma este sem bírom visszafogni magam. Teljesen véletlenül pillantottam meg egy régi ismerőst, aki egyike a ritka kudarcaimnak. Csak egy halandó, elegáns szépség, akit szívesen láttam volna az ágyamban, majd aztán vérbe fagyva. Némi alkohol és egy tőlem szokatlan fegyver, az igézés használatával már majdnem célt is értem, nem álltam tőle messze, hogy velem jöjjön a kicsike, mikor megjelent egy másik vámpír és kis híján a torkomnak esett a csaj miatt. Csak azért nem tette, mert érezte, hogy idősebb és erősebb vagyok. Mindenesetre még így is sikerült meglépniük előlem. Az ilyet pedig nem viselem jól, nagyon nem. Ezért, mikor megláttam, tudtam, be kell pótolnom, ami elmaradt. Most viszont, hogy tudja, ki vagyok (hisz alig egy év telt el azóta, biztosan felismerne), kénytelen voltam megint igézéshez folyamodni.
Így kerültem vele egy igencsak elegáns étterembe, mert azért ne mondja senki, hogy nem adom meg a módját. Így egy óra játszadozás után azonban valami nagyon bűzlött ezzel az egésszel. Ezért is tettem egy próbát és a sejtésem beigazolódni látszott. Az elmúlt több, mint fél órában azonban úgy döntöttem, én is belemegyek a kicsike játékba. Kíváncsi vagyok, mit akar ő kihozni ebből az egészből. Ezért is húzom az időt, várva, mikor veszti el a türelmét. És nem is tévedek, túlságosan öntudatos nő ahhoz, hogy türtőztetni tudja magát. Hirtelen buknak ki belőle a szavak. Megjátszott meglepődöttséggel vonom fel a szemöldököm, mintha váratlanul érnének a szavak, amik elhagyják a száját.
- Ne haragudj, biztosan fáradt lehetsz. Mit szólnál hozzá, ha hazakísérnélek? Veszélyes a város éjszaka egy ilyen csinos teremtésnek egyedül - kicsit úgy teszek, mintha zavarban lennék az elején, hogy aztán visszahelyezkedjek a magabiztos szívtipró szerepébe, aki bármit megtehet. Nemcsak ő tud színészkedni. Nem kell tudnia róla, hogy fél órával ezelőtt csakúgy próbaképp feloldottam az igézést és ő ugyanúgy viselkedett, mint addig. Ergo valamilyen úton módon megtanult ellene védekezni és csak úgy tesz, mintha hatással lenne rá. Kár, hogy halandó lévén azt így már nem veszi észre, mikor szűnt meg a kötés. Így viszont már inkább a kíváncsiság motivál. Ezért játszom tovább a bábmester szerepét én is. Meglátjuk, mi sül ki ebből és a végén ki ver át kit.

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Skycity Restaurant

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Helyszínek :: Seattle-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Csüt. Dec. 14, 2017 7:00 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 6:30 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:22 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:20 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3