Lássuk csak, hogy mit gondolhatsz. Helyes szőke pofi, csillogó kék szemekkel, biztos naiv kislány. Lehetek az is. Vagy akár egy csaló, hazug, igazi badass is. Amelyik épp jobban áll a szituációban. A megtévesztés nagymestere vagyok, hiába fiatal korom. Az élet megjáratta már velem a poklot annyira, hogy elég közönséges legyek. De egyedinek mondható stílusom van, akár bájos kislány, akár kalandra vágyó, nagyszájú lányként találkozol velem. Soha nem lehet tudni, hogy mit miért és mennyire komoly elgondolás alapján cselekszek. Nem vagyok előre tervezős típus, sem pedig szabályok őre. Akkor és azt csinálok, ahogy és amikor kedvem tartja, meggondolatlanságból jó vagyok, és nem igen áll hozzám közel, hogy a törvénycikkelyek összes pontját betartsam. Talán ismerem őket jól, de az más kérdés. De minek is ezt túlmagyarázni, ha olyan vagyok, mint az időjárás? Az viszont, hogy valójában milyen vagyok, nehéz kérdés, a megválaszolásának pedig nincs itt az ideje.
A külsőmben nem hiszem, hogy bármilyen különlegesség lenne. A nyakamon ugyan van egy apró heg, de átlagos magasságom, szőkés-barna fürtjeim mellé, porcelánszín bőrömön aligha tűnik majd fel akárkinek is. A hajam mint mondtam viszonylag világos, de egy ideig barna volt. Általában kibontva hordom, hol egyenesre vasalva, hogy hagyva, hogy rakoncátlan kunkorok legyenek. Sminkem nem valami változatos, nagy ritkán engedem meg magamnak, hogy a kelleténél többet viseljek. Ruháim egyszerűek, kényelmesek, az életstílusomhoz aligha illik a kiskosztüm és a magassarkú.

• It's personal, myself and I •

Szörnyű fejfájásra ébredek, és ahogy kinyitom a szemem, úgy csukom is vissza, hisz az éles fény, ami szemembe kúszik, valóssággal az agyamba hatol, mintha kést szúrnék bele. Felnyöszörgök, és a hasamra fordulok. A mai naphoz sem sokkal több kedvem van, mint a többihez. Az ajtón a kopogás mégis azt jelzi, hogy ideje tovább állni. Határozottan emlékszem, hogy a cuccaim az ablak alá készítettem, ami két táska ruhában ki is merülne.
-Egy perc és nyitom...-szólalok végül meg, megdörzsölve szemem, és már hallom, ahogy az ajtó túloldalán a kulcscsomó csörögni kezd a tulaj kezében. Jól számoltam, tegnap este kellett volna fizetnem azért, hogy fedél van a fejem felett, de eszem ágában sem volt pazarolni azt a pénzt, amit éppen magamnál tudhattam. Felkapom a cipőm, majd a kabátom, és mintha az előbbi kis incidens a világosság és köztem meg sem történt volna, kinyitom az ablakot, a táskát kidobom rajta, és kimászva a nem túl széles résen, én is távozom. A jól bevált menekülési procedúra nem mond csődöt, legalábbis mostanság. Arról, hogy mi történt pár hónapja, nem szeretnék beszélni. Ártana a rossz hírnevemnek, és olyan színben tüntetne fel, mintha most kezdtem volna ezt a fajta életstílust.
Még javában tombol a jó idő, pedig már bőven szeptember közepén járunk. Ahogy végigsietek a kis motel oldalán, hallom, ahogy a tulaj hangos kiabálás közepedet keresni kezd. Ingyen szállás ide, vagy oda, ezt a motelt igazán szerettem. Kényelmes volt, és lakályos, és a fizetés két hét után volt esedékes, ami két hét nyugalmat jelentett. Ez sok idő volt, és sokra elég is nekem. A keresgélés terén legalábbis. A rendőrök még mindig keresnek, de azokon a képeken a hajam még barna, a nevem pedig távolról sem a mostani. Nem is nagyon izgat. A saját múltam elől is menekülök így, és egész jól sikerült eddig elkerülnöm, hogy becsavarodjak. A tökéletes álcám tökéletesen stabil lábakon állt, hisz folyton mozgásban voltam, s újabbnál újabb ötleteim voltak, ha kérdezték, honnan jöttem, amikor alkalmi munkákat vállaltam el. Majd, mielőtt még megunhatták volna a sztorijaimat, leléptem.
A parkolón keresztülvágva figyelek, oldalamon a táskákkal, fejemről a napszemüveget szemem elé tolva. Az egyik autó felkelti a figyelmem. A tulaj besiet a boltba, én pedig tisztes távolból figyelek. A kulcs az indítóban csörög, amin elmosolyodom. Gyorsan lépdelek a kocsi felé, fordítom el a kulcsot, és tolatok ki a parkolóból, a visszapillantóból pedig azt látom, hogy a tulaja a kezével hadonászik. Kinyújtom a kezem az ablakon, és középső ujjam a levegőbe emelve üvöltöm a dalszöveget a rádióval párhuzamosan. A benzintank félig van, ami jó pár mérföldre elég, ami meg is teszi. Sötétedni kezd, mikor a kocsi lelassul, én pedig a semmi közepén ragadok benne. Kiszállok, letörlöm a kormányt és a sebváltót, megnézem, hogy a hajszálaim a kocsi bármely részén maradhattak e, majd kikapom a táskáim, és a motorházra dobom őket. Nekidőlök a kocsi oldalának, és rágyújtok egy cigire. Rossz szokás, de ellazít és megnyugtat. Mikor visszafordulok az autóhoz, oldalra billentem a fejem, mert a világítás, hiába kapcsoltam le, a jelek szerint égve maradt. Szenilis is lennék mostanság? Egyre sűrűbben fordul elő velem, hogy olyan dolgok forognak a szemem előtt, és az agyamban, amiket nem igazán tudok hová tenni. A jelek szerint, most is a füves cigi lehet az oka. Bár ez a szál, amit napok óta először szívtam el. Nem is értem, hogy hogy bírtam eddig.  
Megrázom a fejem, és a vállamra dobom a táskát, majd elindulok az út mellett. Órák óta sétálhatok, a villanyok fénye hol erősebb, hol gyengébb, hol eltűnnek a szemem elől, és pár méterig egy sem segít abban, hogy ne bukjak orra.
A hátam mögül lassuló motorzaj hallatszik, mire megfordulok, háttal kezdek menni, és hüvelykujjam a magasba emelve stoppolok, de feleslegesen, az autó már meg is áll előttem. Elmosolyodva könyöklök az ablakpárkányra, és mikor tekintetem találkozik a fiatal srácéval, egyből megértem, hogy miért állt meg.
-Merre mész?-érdeklődik, mire vállat vonok, kinyitom az ajtót, a táskám bedobom, majd az ülésre huppanok.
-Attól függ, hogy te merre viszel.-kacsintok rá, mire elindul, és az ablakon kibámulva hallgatom a szövegelését. Egészen addig tart a nagy bájcsevej, míg meg nem pillantom a városhatáron ácsorgó táblát: Mystic Falls. A furcsa név ellenére már most tetszik a hely. Ez egy kisvárosnak tűnik, mégis elég nagynak ahhoz, hogy pár hétig ne legyek feltűnő. Az egyik parkolóba félrehúzódik a kis sofőröm, és bár mondta a nevét, nem igen maradt meg bennem, megkérdezem, hogy mivel tartozom a fuvarért. -Ha kellenék máskor is, itt lakom. Biztos összefutunk még. Majd esetleg akkor kárpótolhatsz a benzinköltségért, amibe kerültél.-kacsint, mire közelebb húzódva csókot nyomok szájára, és mielőtt bármi mást szólhatna, a táskáim újra a vállamra dobom, és eltűnök az utcán sürgölődő emberek között. Szegény, mire észbe kap, hogy a tárca, ami kikandikált az ingéből, már az én táskámban lapul, és már nem leszek itt. A hotel recepcióján a napszemüvegem a sötét ellenére is fejemen tartva írom alá a papírt, hogy kivettem egy szobát, és  srác pénztárcájának köszönhetően most, a szállásom díja nem az én tartalékom rovására megy. Egy hónapnyi bérlési díjat fizetek, hogy biztos legyen a nyugalmam, majd felsietek a lépcsőn, és mielőtt lefürdenék vagy átöltöznék, végignyúlok az ágyon, s álomba merülök.

"...A gépek pittyegése fülembe szökik, és mély levegőt véve riadok fel. Minden porcikám fáj. Körbenézek, mikor a kezemben valami furcsa szúrást érzek, már tudom, hogy a hely nem épp a kedvenceim közé tartozik. Húsz évesen azt se tudom, hogy hogyan köthettem ki egy kórházban. Pislogok párat és az ágyon ülő pozícióba tornázom magam. Összevont szemöldökkel vizsgálom az ágyam szélén lógó kartonom."Ismeretlen nő, nyaki sérüléssel, enyhe agyrázkódással. Megfigyelés kb egy hónap. Gyógyszerek:..." Semmire sem emlékszem, de a nyaki sérülés és az enyhe agyrázkódást jogosnak tűnik, ahogy felállok ugyanis a gyomrom émelyegni kezd, és a fejem lüktetve parancsolná testemnek, hogy üljek vissza a fenekemre és pihenjek. Felnyögök, ahogy az első lépést megteszem, az infúziót tartó oszlopra támaszkodva, és elbotorkálok a fürdőig. A tükörben karikás szemekkel néz rám vissza a tükörképem, nyakam pedig hatalmas ragtapasz fedi. Óvatosan lefejtem egy részét, és a bőröm vörös véraláfutása ellenére megpillantom a varratot, mely egész szépen néz ki a maga nemében. A hányinger erősödni kezd bennem, visszasétálok az ágyamhoz, a takarót magamra húzva elalszok..."

Az első hónapom vége felé, nem sokkal jutottam előbbre, mint mikor beléptem a hotel ajtaján. A tények a következők voltak: A nyakamon éktelenkedő varrat nyoma ugyan eltűnt, de a kép a tudatomba égett, és nem tudtam, mi lehetett az a valami, ami miatt össze kellett varrni egy olyan helyen, ahol normális ember igazából csak nehezen sérülhet meg. A családom nem kereshetem, akik felneveltek, aligha hiányolhattak. Az éjszakáról, ami kiesett, még mindig csak egy-két emlékfoszlányom van. Az viszont biztos, hogy a fürdőben megeredő víz okozója, nem én vagyok, hisz az ágyban fekszem a "kölcsönvett" laptop billentyűit püfölve. Felállok hát, és a elzárom a zubogó vizet, ami olyan forró gőzt ereget a levegőbe, ami csapból aligha folyhatna. A csap vas szerkezete forró, ujjaim megégetve jelzi, hogy ő pedig nem fogja hagyni, hogy elzárjam. Elkáromkodom magam, és egy törölközőt csavarok a kezemre, majd azon keresztül már kevésbé érzem, hogy le akar égni a hús a csontomról, és a víz végül megszűnik zubogni. A kezem viszont vörösen izzik, és pár másodperc alatt felhólyagosodik. Újabb káromkodás hagyja el szám, és sietek ki a szobába, kinyitni az ablakot. Veszek pár mély levegőt, majd kezemmel óvatosan bánva, visszaülök a gép elé. A fájdalom, ahogy kezem, a törölközőbe csavart kezemre teszem, megszűnik. Összevonva szemöldököm, megrázom a fejem, gondolván, poszt-traumatikus stresszem van, s csak ezért nem érzem a fájdalmat.
Eltelik pár óra, már ebéd idő van, és éhes hasam hangos korgással jelzi, hogy ideje lenne felkeresni valami kajálda félét. Letekerem a törölközőt a kezemről, hogy valami tűrhető, s tisztességes kötést varázsoljak rá, de a bőrömön éktelenkedő hólyagok eltűntek.
-Megbolondultam...-kérdezem magamtól a kezem vizslatva, amin határozottan emlékszem, hogy pár órája, még a vörös bőröm átlátszó hólyagokkal volt kidíszítve....