Belső:
Gondolom itt most a belső tulajdonságaimról kéne mesélnem, igaz? Hát nem is tudom, hogy hol kezdjem... Nem azért, mert bonyolult lélek volnék, hanem mert szerintem egy embert nem lehet bemutatni, hisz állandóan változik a jellemünk különböző események leforgása miatt, de megpróbálom. Lényegében egy kedves és (sajnos) egy naiv lány vagyok. Nem nevezném magam bonyolult léleknek, sőt, egyáltalán nem vagyok az. Én pusztán tiszta szándékokkal rendelkezem. Nem szokásom félrebeszélni, sőt mindig nyíltan elmondom azt, ami a fejemben van. Sokat beszélek és ezt Dorian tudja a legjobban igazolni, hisz mikor együtt vagyunk, akkor állandóan van valami témánk, jobban mondva témám, amiről órákig tudnék beszélni... Nem is tudom, hogy mikor volt olyan utoljára, hogy fél percnél tovább tartott volna a beálló, kínos csend. Szinte mindig jó kedvem van és kicsattanok a boldogságtól, de ez nem mindig volt így. Pontosan hét évvel ezelőtt ölte meg az anyámat egy vámpír... Pusztán a vére miatt, hiszen sokkal jobb, mint az embereké. Erősebbek és rugalmasabbak lesznek tőle. Sajnos én is megörököltem ezt a gént, és kezd elegem lenni abból, hogy félelemben kell eltöltenem minden egyes percet az utcán, hiszen nem lehet tudni, mikor támad meg egy vámpír a véremre éhezve, ezen okokból pedig nem rajongok értük, de ott van Dorian... Ő teljesen más, és még nem próbált meg halálra csapolni... Ha már megint szóba jött, ideje lenne mesélnem a kapcsolatunkról: barátok vagyunk és minden bizonnyal én vagyok az a lány, aki az idegeire megy. Nem szándékosan teszem, csak hát... Lehet, hogy... Lehet, hogy vannak iránta érzéseim is, amelyek többek, mint a baráti kapcsolatban megszokottak. Ezért szeretnék minél több időt tölteni vele... Elhatároztam-e magam, hogy elmondom-e neki ezt az egészet? Igen, tervben volt, de soha nem tudtam megtenni, másrészről pedig ő biztos, hogy nem érez így... Mondhatni okos vagyok és elég sok mindent tudok, ezért sokan unalmasnak és bátortalannak neveztek... Pedig vakmerő vagyok és bátor, hisz nem kis tett leugrani egy hídról ezen állítások megcáfolása érdekében... Persze ezt nem díjazta Dorian, de megmentette az életem... Még nem voltam halott, csak haldokoltam, simán kiszívhatta volna a vérem és otthagyhatott volna, és én hülye erre mit teszek? Hangosan felnevetek... Aztán otthagyott, és szomorú lettem, miért ide mesélem el ezeket? De minden más már... Felkeresem egy erős boszorkányt, aki segített abban, hogy elmúljanak ezek az érzéseim, mert... Nem akartam ilyet érezni olyasvalaki iránt, aki sose szeretne, csak... Történt egy kis baleset, beleszerettem a boszorkányba, azóta csak is Silas-ra gondolok Mert ilyen meghatározó alak az életemben... Néha hozok furcsa és megmagyarázhatatlan döntéseket az életben és ide tartozik az is, hogy pszichológusi pályára léptem... Tudom, most értetlenül nézel, hogy miért mondok ilyeneket, ha kedves, aranyos és segítőkész vagyok... Hát azért, mert minden bizonnyal én panaszkodnék a pácienseknek, hogy mi is az én életemben a baj. Van az az általános kép a pszichológusokról, hogy alszanak, miközben a beteg beszél. Na, hát ez részben igaz, mert általánosságban segít az embereken az, ha elmondják, hogy mi is a gondjuk... Ezt persze tapasztalatból mondom, hisz nekem mindig segít. Én egy jómódú tündércsaládból származom... Jobban mondva már csak csonka családból. Legjobban egy naiv, jólelkű és beszédes tizenhat éves lányhoz tudnám hasonlítani magam.
Külső:
Hogyan is nézek ki? Nem tudom elmondani... Nem lehetne megkérni valaki mást? Na jó, viccet félre téve, nem is tudom... Nem azért, mert olyan gyönyörű lennék, hanem mert egyszerűen nézek ki. Nem is nevezném magam szépnek, olyan átlagos vagyok... Persze mások szerint ez nem igaz, és csak kéretetem magam, de erre csak egy kérdésem lenne: ha nem lennék tündér, akkor is ilyen lenne a külsőm? Sajnos szerintem nem... A mások által emlegetett "jó csaj" kategóriába egyáltalán nem sorolnám magam, de mindegy... De mindegy, inkább hozzákezdek, kezdjük az általános dolgokkal: 165 cm magas vagyok, vagyis az utolsó méredzkedésnél, mintha ezt mondták volna. A súlyom titok, és nem igazán dicsekednék vele, szerintem volna hova fogynom... Talán olyan ovális formájú a fejem? Bár a szemeimet imádom, mert kékek és van az a kellemes és meleg pillantásom, amivel segítek állítólag más emberek jókedvén, vagy mit is mondanak... Kellemesen ívelt szemöldököm van és természetes göndör szőke hajam. Állam finom, puha ívű. Az alkatom talán karcsú, és megkockáztatom, hogy a csípőm sem széles, hogy ne legyen nőies. Általában lazább és könnyebb ruhákat hordok, és nyáron mindenképp a szoknyákat részesítem előnyben... Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy néha-néha kell szemüveget hordanom, amit nem igazán szeretek. Mások szerint jól áll nekem, de nem hiszem, inkább kiemeli, hogy mennyire nagy az orrom.

Oszd meg velünk, ki vagy!

1994 február 7-én születtem meg a richmondi kórházban, a család első és egyben egyetlen gyermekeként. Ez anyu elmondása szerint egy akármilyen téli nap volt: igencsak kemény tél volt azokban a napokban... Már a kórházba is nehezen jutott be, és a hazajutás sem volt gyerekjáték. Nagyon hideg volt, és féltettek, hogy mire hazaérnék, addigra megfázom, szóval maradtunk még egy-két hetet, míg jobbra nem fordult az idő.
Igazából mondhatni gyorsan teltek az éveim... Nem történt velem semmi rossz dolog, csak egy egyszerű, jó kislány voltam, semmi több. Törődtem másokkal, és mondhatni már akkor ragaszkodó, másokra akaszkodó típus voltam... Hamar megkedveltem egyes embereket, és akit megkedveltem, azt nem eresztettem... De nekem is volt gyerekkorom, és én is csináltam butaságokat, az egyik legrosszabb az az volt, mikor a derékig érő hajamat levágtam, és már csak a vállamig ért. Azt hiszem azután nem nyúlhattam ollóhoz, míg nyolc éves nem lettem. Anyu szerette a hajam és sírt, amikor megtalálta a padlón... ~Gondolom, nem kell említenem, hogy cikk-cakk ollóval csináltam ezt a műveletet.~ Szóval komoly szobafogság következett, amit nem nagyon szerettem.
Eljöttek az általános iskolás évek, és már használhattam ollót, ami nagyon jó volt... Anyu még az oviban szólt az óvónéniknek, hogy nem használhatok ollót, és ők mindig el is vették tőlem, de az iskolába kerülve már "nagylány" lettem és használhattam. Jó, persze ez nem nagy kaland másoknak, de nekem igen, hiszen az olló volt pár évig a tiltott gyümölcs. Aztán jöttek a felsős évek. Mindenki elkezdett "rosszalkodni", ahogy anyu akkoriban mondta. Alkoholt fogyasztottak és cigarettáztak… Én egyiket sem kezdtem el csinálni, mert a cigi büdös volt, az alkoholtól a többiek fura dolgokat csináltak. Egyszer Bob megcsókolta Tiffany-t, és Tiffany azt mondta neki: "Te részeg görény!" Szóval ha valaki sokat iszik, az részeg? Annyira érdekelt a téma, de otthon nem kérdezhettem meg, hisz akkor anyuék azt hitték volna, hogy én is elkezdem, azt pedig nagyon nem szerettem volna, így inkább belülről rágcsált a kíváncsiság és kikérdeztem Bob-t mindenről, de jobb lett volna, ha semmit sem kérdezek. Bob szája büdös volt a cigitől… Blee…
Aztán jön az a nap, amit legszívesebben elfelejtenék… Anyu halála és egyben a tizennegyedik szülinapom. Egy csütörtöki nap volt. Minden átlagos volt… Apu nem tudott velünk jönni, mert sokáig dolgozott. Apu pszichológus volt, és nagyon jó szakember. Nagyon szerették a betegei és nagyon sok helyen ajánlották, és persze mindenki pont a szülinapomon támadta le… Na de nem baj, anyuval mentünk be a városba. Szerettem anyukámat, mert szép, okos, bátor és legyőzhetetlen volt. Mindig is olyan akartam lenni, mint ő, ha felnövök. Először elmentünk a plázába, ahol tartottunk egy ünnepi ebédet, és desszertként csokitortát kaptam. Imádtam a csokitortát, és néha túl sokat ettem, jobban mondva volt egy olyan alkalom, amikor egy fél tortát megettem, és persze egész este fájt a hasam és nem tudtam aludni… De most csak egy szeletet kaptam, aminek nagyon örültem. Az ebéd után elmentünk a moziba és megnéztük a Mamma Mia c. filmet, amit nagyon imádtam. A szőke hajú lány olyan szép volt benne. Aztán vettünk nekem ruhákat, igen… szülinapomra ruhát kértem. Mikor végeztünk elindultunk haza. Már besötétedett és gyorsan haza akartunk érni ezért átvágtunk egy sikátoron, de a közepénél elénk ugrott valaki… Leblokkoltam és nem tudtam mozogni. Anyut elkapta és én futás helyett csak néztem, ahogy belemélyeszti metszőfogait a nyakába, majd szép lassan kiszívja belőle az életet. Mikor végzett, ledobta anyu élettelen testét a földre, és én csak sírni tudtam… Tudtam, ha most nem futok el, akkor meghalok, de szerencsére végre megmozdult a lábam. Elszaladtam, de a férfi előttem termett és visszalökött… Már épp belém harapott volna, mikor egy szőke hajú néni megjelent és megvédett… Odamentem anyu testéhez és rángattam, próbáltam felébreszteni, de nem sikerült… Mikor a néni végzett és megjelent véres kézzel nagyon megijedtem… De ő átölelt és próbált megnyugtatni. Ölben cipelt haza és csak a keresztnevét árulta el: Marlene. Miután megtörtént a tragédia, egy vadászcsalád nevelt fel, vagyis... Befogadtak minket apuval, és sok mindenre megtanítottak. Megtanították, hogy kell egy vámpírt megölni, de még nem tudtam megtenni... Nem vagyok rá képes, hogy csak úgy elvegyem valakinek az életét.
Jöttek a nehéz éveim… Apu a képességét próbálta tökéletesre fejleszteni, hogy megtalálja anyu gyilkosát, de nem értette meg, hogy az a férfi meghalt… Azt hitte, az a néni tette, aki hazakísért, és nem akart nekem hinni, hogy a néni jó ember… Mivel nem volt anyu, és apu sem figyelt rám eléggé, elkezdtem bulikba járni, mondhatni jött a lázadó korszakom. Először részeg tizenhat évesen voltam, és nagyon rossz volt. Én sem tudtam, hogy mit teszek, csak tettem, és kiderült, hogy megcsókoltam Bobot. Rá nem sokára már össze is jöttünk. Ő volt az első nagy szerelmem, de nem tartott sokáig ez az időszak… Két hónap múlva dobott egy másik lány miatt, és rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Abbahagytam a "buliba" járást és újra elkezdtem tanulni gőzerővel. Eredményes voltam és bekerültem a Whitmore pszichológia szakára. A felvételről szóló levelet apu adta oda, de rákövetkező délután valami megváltozott vele. Sétáltunk az utcán és mindenkinek össze-vissza zagyvált. Ismertem ilyen tündért. Apu megbolondult és elmerült a gondolatok tengerében, ahonnan nincs már visszaút.
Jöttek a Whitmore-os évek és tudod mi volt a fura? Azok a szörnyű dolgok után nem változtam semmit sem. Maradtam az a vidám és mosolygós lány, aki voltam, de egy éve belépett az életembe egy férfi… Dorian. Be kell vallanom az első dolog, ami megfogott benne, az a teste volt… Baromi jó pasi volt és hát, annak ellenére, hogy vámpír volt nem féltem tőle… Sőt hittem benne, hogy ő is azon ritka vámpírok közé tartozik, mint Marlene. Igazam is volt… Sokszor találkoztunk, de nem szándékosan, hanem véletlenül. Biztosan a sors akarta így, és ez idő alatt beleszerettem ebbe a vámpírba. Igaz titokzatos volt és rideg, nem törődöm alaknak tűnt, de be akartam bizonyítani neki az ellenkezőjét. Először életemben elhívtam én, hogy sétáljunk egyet… Aztán egy hídnál voltunk és leugrottam. Tudom, hogy lehetek ekkora hülye, de megtettem… Nem hagyott meghalni. Megmentette az életem, de én erre mit csinálok? Kinevetem, mert igazam volt. Törődik másokkal! Megterveztem, hogy a hidas eset után bevallom neki, hogy szeretem és megakartam csókolni, de nem volt lehetséges… Eltűnt. Már ezerszer megbántam, hogy leugrottam arról a hídról, mert így elveszítettem őt, amit nem akartam… Eddig mindig, amikor találkoztunk, én beszéltem neki, megállás nélkül. Annyi mindenről beszéltem neki, de őt nem zavarta és meghallgatott, talán besokallt tőlem? De nem baj… majd ha legközelebb találkozunk, akkor megkapja a magáét, hogy már egy hónapja nem tudok róla semmit, mert elment a Whitemore-ról is…
Egy hetet vártam, vártam hogy visszajöjjön, de nem tette meg, hanem elhagyott, nem is tudtam neki elmondani semmit sem, és... Nem akartam ezt a hiányérzetet érezni, nem akartam semmit sem érezni... azt akartam, hogy tűnjön el a fájdalom, a szerelem és minden más... Felkerestem egy boszorkányt, aki... Talán tud segíteni és talán minden visszaáll a normális kerékvágásba, és így is lett, valahogy segített nekem, és én nagyon hálás voltam, de... Valami megváltozott bennem, azóta csakis arra a boszorkányra tudok gondolni, vele álmodok, a csókjaival, az öleléseivel és a szerelmével. Nem tudok nem rá gondolni, és... nem merem felkeresni, inkább próbálom a világmegmentő tündérkét játszani, aki nem öl inkább vámpírt, hanem elfogja őket, és... Próbálja nekik megtanítani az önkontrollt, de nem mindegyiknek megy... Akiket likvidálni kell, azokat én nem tudom megölni, nem megy... Nem vagyok rá képes... Inkább olyankor elhagyom az épületet, átkarolom magam és Silas-ra gondolok, meg az álmaimra.