Erős, határozott, akaratos... ilyennek látszom kívülről, de természetesen mint mindenkiben bennem is ott munkálkodik a kétely és a rengeteg kérdés. Nem vagyok biztos benne minden esetben, hogy jó úton járok, de igyekszem ebben hinni. Nem fogom azt mondani, hogy rossz döntés volt elhagyni a családomat, akkor sem, ha most ártani akar nekem. Nem is tudom, csak így alakultak a dolgok, még mindig nem értem, hogy pontosan mi is kuszálódott össze, de... valahogy talán helyre lehet hozni. Erősnek kell lennem és nem mutathatom ki, hogy mennyire fáradt is vagyok. Ha megállok, talán végem, ha visszatérek Sckóciába a szívem hasad meg. Nem tudom, hogy mi a jó megoldás, nem tudom, hogy... mit tegyek, de azt igen, hogy valami tennem kell. Szembe kellene néznem vele, talán... talán látná, hogy nem hazudok, de... közben túl erős bennem az életösztön. Mégis csak vadász, erre nevelték egész életében, mi van, ha megtenné? Ha tényleg meghúzná a ravaszt, ha elé állnék?
Hosszú, sötét, feketébe hajló egyenes szálú hajam van, bár a nedvesebb levegőt nem kedveli, olyankor gyakran göndörödik. Az arcom kissé hosszúkás és vékony, az orrom hegyes. Nem vagyok egy átlagos szépség, de mégis van bennem valami plusz karizma, a tekintetem... a férjem mindig ezt mondta, ez fogta meg igazán. A sugárzó szeretet, a tudásszomj, amit közvetítek, vajon még mindig meg van ez benne, úgyis, hogy ő nincs velem, úgyis, hogy talán gyűlöl? Az ajkaim vékonyak és viszonylag világosak, a szemem kissé metszett, világoskék, átható. Az alkatom is vékony, soha se voltam jó evő, de a magasságom ezt még inkább kihangsúlyozza, így váltam egészen nyúlánkká. Sok férfit meghazudtoló gyorsasággal és kitartással rendelkezem, valószínűleg ez a fajomból is adódik, no meg a családi háttér... sok mindent tanultam már a világról, jól forgatok sokféle fegyvert, hiszen meg kell tudni védeni magam, mindig erre tanítottak és most... legnagyobb bánatomra hasznát is veszem ennek.

Oszd meg velünk, ki vagy!

A Dumont-Crane ellentét évszázadokra nyúlik vissza... Aberdeenben legalábbis így szokták mondani és a családom története alapján ezt én is így tudom. Persze ettől még nem válik a dolog könnyebbé. Olyan környezetben felnőni, ahol folyamatos a gyűlölködés, ahol mindig félned kell, ha kilépsz az utcára, ahol folyton csak azt kell hallgatnod, hogy ki mennyire gazfickó, hogy ki mennyire gonosz a Dumont család tagjai közül. Persze jó ideig ezt én is így vettem, hiszen... ha sokat hallasz valamit, akkor miért kételkednél benne? Ők vadászok, nem egy történetet hallottam már róla, hogyan ölték meg a családom tagjait, felmenőket, csak mert valamilyen közös ügyük volt, ami aztán harccá érett ki. Olyan is előfordult, hogy szimplán csak valakinek rossz napja volt és a másik családból vezette le a dühét valakin. Mindennaposak voltak az ilyen ügyek és persze a hatóság mindig elnézte őket, a többségük amúgy is a háttérben zajlott. Én pedig mindössze tizennyolc éves koromig bírtam, amikor is úgy döntöttem, hogy eltűnök, mert... muszáj. Sikerül kisírnom a szüleimtől, hogy Londonba mehessek tanulni, mert hogy csak ott létezett az a szak, amit választottam. Na persze azért választottam azt a szakot, mert ahhoz el kellett mennem, így legalább indokolt volt. El akartam tűnni ebből a káoszból, a folyamatos gyűlölködésből, ami úgy éreztem, hogy lassan engem is megmérgez.

London... a mai napig is szeretem Londont. Az iskola szuper volt, még ha nehezebb is volt egyedül boldogulni, főleg animágusként, úgy, hogy nem vagyok átlagos, de még mindig jobb volt, mint otthon. Nem volt meg a szülői felügyelet, nem kellett megválogatnom, hogy kivel beszélek, a fotózás pedig kiválóan ment. A végén eljutottam oda, hogy igazán meg is kedveltem a dolgot, szerettem csinálni és persze... hát tudjátok új város, új élet... Első évben ismertem meg őt, Duncan... az egyik suli bulin találkoztunk. Nem tudtam róla semmit, még első este a nevét sem. Egyszerűen csak elkezdtünk beszélgetni és valahogy képtelenek voltunk befejezni. Eltelt az este, elszállingózott a többség, mi pedig inkább sétálni mentünk, keresni egy még nyitva lévő éjszakai bárt, hogy ne kelljen befejezni, hogy ne legyen vége az estének és nem lett. Egészen hajnalig sétáltunk, bejártuk a várost és egyszerűen csak beszélgettünk. Nem történt még velem ilyesmi... egyszerűen arra eszméltem fel hajnalban, hogy képtelen vagyok elszakadni tőle, hogy egyszerűen nem megy... nem akarok, de... mégis muszáj. Azt mondta, hogy menni kell, délelőtt indul a vonata és... talán így kellett lennie. Nem árulta el a nevét és én sem az enyémet. Az egész valahogy sorsszerűnek tűnt, a találkozás, az hogy ennyire egymásra voltunk hangolódva. Valahogy úgy voltam vele, hogy ha ez jelent valamit, akkor... találkozunk még. Butaság igaz? Butaságnak gondolta mindenki, hogy elfecsérelem ezt, de mi értelme lett volna levelezni... elrontani egy csodás éjszakát azzal, hogy aztán elmúlik a varázs azzal, hogy távol vagyunk egymástól? Én ezt a szép emléket akartam megtartani róla, de... végül nem így lett, a sors másképp akarta.

Újra otthon. A nyarat természetesen otthon töltöttem el, és... hát újra találkoztam vele. Akkor tudtam meg a nevét... akkor, amikor beléptünk a helyik pubba a barátnőmmel, akkor, amikor Sophia száj húzva közölte velem, hogy nem hiszi el, hogy már ide is beszivárognak ezek a rettenetes alakok, hogy hallott már róla... Duncan Dumont, aki nem túl sok időt töltött eddig a városban, sokat járt a világban inkább, úgy akart fejlődni. Persze hogy a pletykáiból mennyi igaz, azt nem tudhattam, csak azt, hogy ismerem őt, csak azt, hogy amikor ez kiderült, amikor megláttam egyszerűen úgy éreztem, mintha fojtogatnának, mintha nem kapnék levegőt. Csak egy pillanatra találkozott újra a tekintetünk és én már ott sem voltam. Rohantam, ahogy csak tudtam végig a kihalt esti utcán, amíg végül meg nem hallottam a hangját a hátam mögött...

Irány a Új világ! Mindketten tudtuk azt hiszem már a legelején is, hogy nincs más választásunk. Nem fogják hagyni, hogy együtt legyünk, hiába akartunk, hiába nem foglalkoztunk mások múltbéli harcaival. Én már azt sem igazán tudtam, hogy az egész miért alakult ki... és mégis rajtunk csattan? Duncan nem rossz ember... szeretem... nem fogom csak azért eltaszítani, mert a családja tett dolgokat, vagy... hogy talán ő is, de... nem számít, mert tudom milyen a lelke, tudom milyen a gondolkodása és csak ez számít. A vége tehát ez lett, elszöktünk, Amerikába... és persze nem maradt más, mint a gyakori költözés. Sok felé éltünk, mert muszáj volt, mert mi van, ha bárki utánunk jön? Tudom ez sem a legjobb megoldás, de hát... akkor vajon mi? Nekünk ez maradt, és... ha ez van, hát ezzel kell együtt élni. Ez ment addig a napig is, amíg meg nem jött a levél... a levél, ami mindent felülírt, amit eddig gondoltunk. A levél, ami miatt el kellett jönnöm, ami miatt csak pár sort hagyhattam neki, és ami miatt jelenleg New Orleansban húztam meg magam, mert vissza kellene térnem Skóciába, de még nem szántam rá magam. Nincs más választás, de azt már megtettem, amit akartak... elhagytam őt... mert ha nem teszem annak súlyos követkézmenyei lettek volna. Egy életbe már került az, hogy eljöttünk... többe nem kerülhet!