A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Vas. Szept. 04, 2016 3:23 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem sokszor engedtem meg magamnak az ilyesfajta őszinteséget, amit az elmúlt percekben tanúsítottam. Tudtam volna kezelni, ha Oliver kinevetett volna, de mivel nem így történt, mondhatni megnyugodtam. Értette miről beszéltem, akkor is, ha egy röpke pillanatra ismét a bizonytalan kislányt láthatta maga előtt. Nem mindig voltam képes levetkőzni a pozícióját féltő, a számomra egyik legfontosabb személynek a szeretetéért sóvárgó lány szerepét ás úgy tűnt, most nem is kellett. Legalábbis nem teljesen.
- Remélem, hogy mindig eszedben lesz, amit most mondtál. Mert nekem igen és el is várom, hogy mellettem legyél, éppen úgy, ahogy én is ott leszek neked. - Mint a légy a falon. Ha volt valami, amiről nem voltam hajlandó lemondani, az Oliver barátsága. Nem mindig viselkedtem úgy, hogy ez hihető legyen, mégis tudhatta, hogyha csak rosszul veszi a levegőt én ugrom és kitöröm annak a nyakát, aki miatt nem olyan állapotban volt, amilyenben kellett volna lennie.
- Akkor mint az egyetlen, akire valaha is hallgattál arra kérlek, hogy engedd el ezt a dolgot a hasonmásommal. Nem miattam, hanem magad miatt. - Két kezem közé fogtam az arcát. Ritkán aggódtam valaki miatt, de most nem volt jó érzésem az eljövendővel kapcsolatban. Pedig még boszorkány sem voltam. - Ha én nem hallom azt, hogy megint utána futsz és bolondot csinálsz magadból, akkor visszarajzolom a mosolyomat és elmegyek vásárolni. - Igaza volt, tényleg itt volt az ideje annak, hogy ismét visszapattanjak a nyeregbe és elintézzem, hogy a csapból is vér folyjon. Csakhogy az egyedüli népirtás és egyéb szórakozás egyedül nem volt buli, mert míg az életek tönkretételéhez elég volt annyi, hogy megélezzem a kis agyamat és lenyeljem a szánalmas, néha feltörő sajnálkozásom kulcsát, addig mi lesz a többi tevékenységgel? Csak az ökör csinál magában bármit is.
- Készülj, mert újra a szórakozásé lesz a főszerep és ha kitaláltam, hogy mivel lehetne felkavarni az állóvizet, akkor eljövök érted. És ha nem akarsz velem tartani, kikaparom a szemed a tűsarkúmmal. - Elmosolyodtam és megajándékoztam egy jelentőségteljes pillantással, miután finom csókot adtam az arcára. Nem volt tovább maradásom. - Hívj, ha üresnek érzed a lakásod. - Rákacsintottam, aztán hátat fordítottam neki és lassú léptekkel kisétáltam a szobából.

köszönöm a játékot, remélem hamarosan ismét összefutunk! 38

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Vas. Szept. 04, 2016 10:10 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
A gondolatmenetére elmosolyodtam. Ritkán láttam Tatiát félni valamitől, de ha az arcára nem is ült ki egyértelműen a rettegés, a szavaiból egyértelműen kiderült, hogy mi is az aggodalom tárgya. Túl sokat vettek már el tőle mások, megannyi módon alázták meg döntésekkel, szavakkal... olyanok is, akikben bízott, vagy akiket régen - vagy nem is olyan régen - még szeretett. Ilyen volt Klaus is, akit én is szívesen megfojtottam volna, csak hogy utána újra és újra feléledjen, és folytathassam a kínzását, ami neki sose esett túl jól, de ezer év alatt rájöttem arra, hogy kicsit sem érdekelt már, mi esik jól a legjobb barátomnak, és mi nem. Erős kifejezés volt legjobb barátnak nevezni, tekintve, hogy ezer éve éppen miatta tettem Tatiát vámpírrá. Bosszantani akartam azzal, hogy több évszázad után rádöbbenjen, ez a nő még mindig élt. És nem tudott a nyomára bukkanni. - Ezer évet nem dobok ki az ablakon csak úgy, Tatia. Senkiért. Sokakban csalódtunk már. De egymásban még soha. - sóhajtottam fel, egyértelművé téve, hogy bármerre is húz az a bizonyosan nem is létező szívem, őt sosem hagynám el. Én teremtettem, közben ő tett azzá, akivé mára váltam. Létrehoztunk egymásban valamit, ami talán csak egy jól megjátszott felszín volt, de ki tudta volna megmondani, hogy kik is vagyunk valójában? Úgy ismertem, mint a tenyeremet. Ő éppen ennyire ismert engem. Mi már bárhonnan is nézzük, összetartoztunk, ezt pedig sem ember, sem vámpír nem tudná megszakítani, vagy tönkretenni.
Megvontam a vállamat. Nem volt több kedvem beszélgetni erről az egészről, mint neki. Ezeket a dolgokat inkább fejben intéztem el, nem adogattam snekinek információkat arról, hogy mikre készültem. Kivéve Tatiát, de ebben a helyzetben még bizonytalanul mozogtam. Nem tudtam, hová léphetek, mit tehetek meg annak érdekében, hogy sikerrel járjak. Tatiát ebbe a harcba nem akartam beleszőni, bár igencsak megtehetett volna a kedvemért valamit, és bekavarhatott volna egy kicsit a Salvatore-ok és Gilbertek életébe, ahhoz mindig is elsőrangúan értett. - Tévedsz. Te vagy az egyetlen, akire valaha is hallgattam. - vigyorodtam el. Az, hogy ő már kerülte minden létező módját annak, hogy megégesse magát, teljesen logikus gondolatnak tűnt. Nem is néztem ki belőle soha, hogy a szerelmet kergetné, de az nem is jön úgy, hogy vadászunk rá. Én se azért jöttem ide, hogy beleszeressek a hasonmásába, hanem hogy megöljem, és keresztbe tegyek Klausnak. - Azt viszont már most leszögezem, hogy... egy ideig nem akarok rólad jót hallani. Úgyhogy ha kilépsz innét, vesd le ezt a bárgyú arcot, ezekről az ocsmány göncökről nem is beszélve. - nézvem végig rajta. Hozzászoktam már a ruházatához, a kihívó stílusához, és ez a mostani választása minden volt, csak nem figyelemfelkeltő. - És tedd azt, amihez a legjobban értesz. Tudod. Folyjon a vér. - kacsintottam rá. Mindketten értettünk hozzá. Szerettünk szórakozni. A vérfürdők legnagyobb rendezői voltunk.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 16, 2016 12:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Ha úgy nézzük, felettébb ostoba voltam, hiszen csakis a saját káromon tudtam megtapasztalni az a tanulságot, amire Oliver figyelmét is megpróbáltam felhívni. Persze nem is ő lett volna, ha nem jött volna rá, nem csupán az ő szívének és lelki világának épségét akartam óvni. Sokkal önzőbb indokok vezéreltek, hiszen Oliver már nagyfiú volt, tudott vigyázni magára és ha neki az kellett, hogy olyasvalaki után fusson, aki több ezer mérföldre jár tőle és nagy valószínűséggel soha nem fog úgy visszanézni, mint a férfi gondolta volna, hát legyen. Engem sokkal inkább a saját pozícióm aggasztott. Sok veszteségbe beletörődtem az életem során, de azt nem lettem volna hajlandó elviselni, hogy az a személy is eltűnjön az életemből, aki az összes ilyen gyászos időszakomat végigasszisztálta. És az, hogy éppen egy hozzám hasonló külsejű nő üssön ki a nyeregből, nem volt elfogadható jövőkép, mivel azt jelentette volna, hogy a drágalátos Elena Gilbert többet ért nálam. Amivel nem lett volna baj, hiszen nem vagyok bolond, én is tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a morális értékei neki messze magasabban helyezkedtek el és a lelke, az emberekkel való viselkedése is inkább helyén volt, de hogy Olivernél éppen ez számítson ezer év után is… inkább ebben a pillanatban kiugrok az ablakon, ha így van.
- Nem igazán tetszik a gondolat, hogy még mindig megvan arra a lehetőség, hogy lecserélhető legyek a hasonmásomra. Túl sok mindenki tette már ezt meg ahhoz, hogy tőled is elviseljem és téged is odaadjalak neki. – Példának okáért Klaus nem egyszer alázott meg azzal, hogy a hasonmásomat többe nézte, mint engem. És miért? Mert hasonlít az emberi énemre? Nem, ennél többnek kellett lennie a háttérben, csak sajnos még nem jöttem rá, mi a titkos hozzávaló. Nem is akartam rajta gondolkozni. – És abból is elegem van, hogy most is körülötte forog a beszélgetés, pedig itt sincs. – Úgy sóhajtottam fel, mint egy óvodás kislány, akinek elege lett az egyik játékból és szívesen nyúlt volna egy másikért, de fogalma sem volt, mihez lett volna kedve.
- Én már régen nem hiszek a szerelemben. Amikor egy kis ideig újra hittem, akkor is megégettem magam, úgyhogy jobb, ha lemondok arról, hogy az életem párját keresem. Nem is vágyom rá, csak néha jól akarom magam érezni egy kicsit más társaságában úgy, hogy ne csak a nyomort gyarapítsam. – Vallottam be. Az okosok azt mondják, szeretni és szeretve lenni a legnagyobb ajándék. Számomra nem, de alkalomadtán jólesett, bármilyen szánalmasnak tűnhetett az én fejemből egy ilyen gondolat kipattanása. – Te is tehetnél így. Kereshetnél magadnak egy rendes vagy éppen egy véletlenül sem kedves és aranyos lányt. – Mosolyodtam el halványan. – De távol álljak attól, hogy tanácsokat osztogassak! – Tartottam magam elé a kezeimet. – Főleg, hogy úgysem hallgatsz rám soha.

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Pént. Júl. 22, 2016 7:02 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem tudott nekem olyat mondani, amin nem gondolkodtam volna már el. Több évem volt rájönni arra, hogy mi az, ami a hasonmásához láncolt, azon kívül, hogy létezett egy közös pont az életünkben. Méghozzá Delena. A lánya, aki engem soha nem fog elismerni apjaként, de így volt ez a rendjén. Szörnyű apa lettem volna, és nem is úgy terveztem az életemet, hogy egy jóravaló, békés teremtést nevelek belőle. Nem véletlenül terveztem el mindent előre, de az a fene nagy jóság, ami abban a családban lakozott, mindent meggátolt. Minden esélyemet elveszítettem, de önző vámpír módjára nem is az a csemet érdekelt, hanem az anyja. Az, hogy szánalmas voltam, rajta kívül kevesen tudták volna megítélni. Tekintve, hogy ott volt életem minden keserédes pillanatában, hát joggal állíthattam, hogy ha ő mondta, az tényleg úgy is volt. De nem kevésbé voltam röhejes nála, hisz tökéletes a párhuzam. Futott egy hibrid után, a legjobb barátom után több éven keresztül, mire rájött, hogy az ő boldog vagy boldogtalan befejezése nem Klaus Mikaelson. De én még nem voltam biztos abban, hogy az enyém nem Elena. - Legalább működik az önkritikád. Nem csalódtam benned. - mondtam, mikor mindkettőnket ostobának nevezett. Tény, hogy azok voltunk, nem volt ezen szégyelnivaló. Még ha rólunk azt is gondolták, hogy sebezhetetlenek voltunk, ezzel tévedtek. Megvoltak a gyenge pontjaink, csak tudtuk őket kezelni. És titokban tartani. Legalábbis az én szerelmem nem került bele a történelemkönyvekbe. Az ő szerelmi háromszögük viszont igen. Sértésnek is felfoghattam volna, hogy én abból a sztoriból is kimaradtam, pedig nagyjából éppen annyira szerettem ezt a nőt, mint az a két félnótás.  - Mitől félsz, Tatia? Tényleg attól, hogy nekem lesz szar? - kérdeztem aztán, rögtön a lényegre térve, miután befejezte azt a nagyon is jól ismert történetet magáról és Klausról. A pincsikutya hasonlat mondjuk elég élethűre sikeredett, tényleg volt párhuzam a kettő között. - Sosem fogom megérteni azt, hogy mi zajlik közötted és a hasonmásaid között. De amikor Katherine után csorgattam a nyálamat ötszáz évvel ezelőtt... nem voltak ilyesfajta hegyi beszédeid. - emlékeztem vissza arra, ami akkoriban jellemző volt ránk. Katherine mondjuk egy apró fejezete volt az életemnek. Ő tényleg azért kellett, mert Tatia élethű mása volt. Elena viszont mindkettejüktől eltérő. Éppen ezért ragaszkodtam hozzá.
Közelebb léptem hozzá, hisz az előbb már eltávolodtunk, de ezt gyorsan orvosoltam is. - Van egy lecke, amit mi soha nem fogunk megtanulni. A rengeteg fájdalom, sérülés után sosem leszünk képesek a helyén kezelni azt, milyen a szerelem. Hogy jó-e egyáltalán. - mondtam ki a gondolataimat. Addig jó, amíg minden jó, de egyszer eljön az árnyoldal. Rá kellett volna jönnie, hogy az ő boszorkánya is találhat könnyebb esetet, és mi több, ő is bármikor fordulópontra érkezhet a történetében.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jún. 17, 2016 8:03 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Megnyugtatott. Nem mintha eddig nem tudtam volna, hogy bármit megtenne értem és akkor is számíthatok rá, amikor úgy tűnik, hogy nem, mégis… valamiért szükségem volt a megerősítésre. Nem készültem a halálomra, nem terveztem a végét kijárni a dolgaimnak, sőt, őszintén szólva eléggé fafejű és önző voltam ahhoz, hogy sérthetetlenként tekintsek magamra és ne gondoljak arra, hogy egyszer talán engem is utolér a vég, de az ember soha nem tudhatja, mikor üt be végleg a ménkő. Lehet ma, lehet holnap, lehet három évtized múlva kapok a nyakamra valakit, aki méltó lesz arra, hogy elföldeljen és ebben a pillanatban volt egy olyan érzésem, hogy senki más nem lesz velem, csakis Oliver. Ki másra számíthattam volna? A lányom gyűlölt, okkal, azt is kinéztem volna belőle, hogy örömtáncot járna a halálhíremre, méghozzá a volt férjemmel karöltve. Curtis? Addig lehet, hogy kismiliószor veszünk össze és válnak el az egyéb is gyenge összeköttetésben álló útjaink. A Mikaelson-ok? Ha hullajtanának könnyeket sem lenne szükségem rájuk. A hasonmásaim? Inkább hagyjuk.
- Szánalmas vagy, Oliver. – Megcsóváltam a fejemet, miután sóhajtottam egyet. Ha nem reagáltam volna az elharapott félmondatára, nem is én lettem volna. A mai napig képtelen voltam megérteni, mit lát az én sokat élt, hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető barátom Elena Gilbert-en. Egyszerűen nem állt össze a fejemben a kép… az a nő borzasztó.  A szónak nem a dicsérő értelmében. – Ugyanazt a hibát követed el, amit én. Ugyanolyan ostoba vagy. – Egészítettem ki az előbbi mondandómat. Elítéltem őt? Persze. Ez nem azt jelenti, hogy nem éreztem át a helyzetét. Ezer éven keresztül szerettem egy férfit, mire végül ki tudtam lábalni abból a fertőből, amit az a szerelemnek nevezett valami nyújtott nekem. Csak visszafogott, semmi mást nem értem el vele. – Azt ne mondd, hogy nem emlékszel, milyen voltam, amikor csak egyetlen szikrája felvillant annak, hogy újra esélyem van Klaus-nál. Mint egy pincsikutya szaladtam hozzá, nem tudtam kikerülni a bűvköréből… de ő már nem az az ember volt, akit én szerettem. És te soha nem leszel az a férfi, akit Elena szeretne. – Néztem rá komolyan, most először rosszindulatmentesen csengett a hangom, ahogy kettejükről beszéltem. – Ő maximum egy olyan Olivert szeretne, aki teljesen kifordul önmagából a kedvéért. Nem téged. Nem az igazi énedet. Ha bármi esélyét is látod annak, hogy ti ketten valaha újra csak egy lépéssel közelebb kerültök egymáshoz, akkor menekülj. – Nem kérte a tanácsomat, de engem ez nem igazán zavart. Oliver jobbat érdemelt. Vagy legalábbis valakit, aki hozzá hasonló volt és a kedvéért nem kellett kiásnia a gyökereit, hogy elrágcsálva megsemmisítse azokat.
- Én soha többé nem fogom hagyni, hogy a szerelem miatt szenvedjek. Addig nem, míg el nem tudom képzelni, hogy a szenvedésem tárgya végigkísérje az életemet, mert annyira jó vele. Úgyhogy miattam nem kell aggódnod, megtanultam a saját leckémet. – Mosolyodtam el halványan. Döntöttem, azért, mert az eddigi összes bajom forrása a szerelem volt, én pedig túl öreg voltam már ahhoz, hogy az a kamaszlány legyek, aki egyszer régen.

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 16, 2016 7:29 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Nem kisebb, mint neked. Bár nem is nagyobb. - rántottam meg a vállamat vigyorogva. Volt szívem, ahogyan neki is. De nem indítottak volna minket a "kinek van jobb szíve?" versenyen, tekintve, hogy érzelmek szempontjából még egy leveli béka is ránk vert volna. Nyilván okkal, de általában nem nagyon kérdezték, mi váltotta ki belőlünk azt, hogy a jelképes szívünk miért is zsugorodott össze. Nem is érdekelt senkit. Egy látszatvilágban éltünk, ahol úgy tűnt, hogy törődnek másokkal, közben pedig inkább kárörvendve vigyorogtak mások nyomorán, ha esetleg megtört a szerencse-hullám.
A mosolyom nem szünetelt, akkor sem, amikor némileg komolyabb vizekre eveztünk. Nem szoktunk minden beszélgetésünk során arról beszélni, hogy mennyire imádjuk egymást, inkább a tettek emberei voltunk. Vagy vámpírjai. A tárgy szempontjából lényegtelen. Egyedül az volt biztos, hogy ahogy én őérte, úgy biztosra vettem, hogy ő is feláldozná magát értem. Másom nem nagyon volt, mindent elvettek tőlem, és bármit is akartam volna, nem lehetett volna ismét az enyém. - Tudod, hogy nekem sincs senkim rajtad kívül. - szólaltam meg végül egy nagy sóhaj után, miután pár másodperc csend borult ránk. Nem voltam a szavak embere, ha érzelmekről volt szó, bár előtte a történések nagy részében nem kellett szégyellnem magamat.
Felé fordítottam a fejemet, majd felemelve a kezem végigsimítottam arcán. - Tűzbe tenném érted a kezemet. Csak szólj időben. Nem a halálhíredre akarok odaérni. - kacsintottam aztán rá, hogy ne valami bugyuta érzést lásson megcsillanni a szemeimben. Mindig is tudta rólam, hogy nem szerettem nyomatékosítani testbeszéddel az efféle érzéseimet.  
Lassan leengedtem a kezemet, miközben újabb sóhajt engedtem útjára. - Nem ígérhetem, Tatia. - vallottam be, és lehajtottam a fejemet, a poros padlót fixírozva tekintetemmel. - Annyira hiszek abban, hogy még van rá valami mód, hogy... - Nem fejeztem be. Gyenge voltam, ha a hasonmásáról volt szó. Nem tehettem ellene, megannyiszor próbáltam már, és mégis ugyanoda lyukadtam ki. Nem bántam, ha Tatia gyötri őt, hiszen azt elkönyelvtem, hogy megölni nem fogja, nem lenne érdeke belőle. - Neked inkább a saját boszorkányod miatt fájjon a fejed. - mosolyodtam el. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy ezer év után talál valakit, akivel hosszútávon képes lesz együtt maradni. Nem rá vallott, és ha ebből lesz is bármi tartós, hát az nyilvánvalóan Tatia módszerével lesz megoldva.  


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 17, 2016 5:07 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Megvontam a vállamat. Legalább annyi megmaradt nekem az emberségből, hogy a nőiességhez tartozó alapvető tulajdonságokat megtartottam. Még akkor is, ha azok nem kifejezetten megnyerőek voltak… nem is törekedtem arra, hogy mindenki szemében jó képet alakítsak ki magamról, sőt, leginkább az volt a célom, hogy az emberek és egyéb lények elborzadjanak, ha rám gondolnak. Engem már nem az éltetett, hogy megfeleljek a társadalomnak… főleg, hogy életem során annyi társadalomban éltem már, hogy minden bizonnyal beleőrültem volna, ha mindegyikhez alkalmazkodni akartam volna. Ezért alakítottam ki a saját norma-és szabályrendszeremet, ami merőben eltért a mások által normálisnak és megszokottól tekintettnek, emiatt hála legyen, hogy kevesen éreztek arra késztetést, hogy közelebbi kapcsolatot alakítsanak ki velem. Akik igazán számítottak, azok hozzám hasonlóan szemlélték a világot és ha letértem volna az utamról, akkor helyre igazítottak volna. Ezért jöttem Oliverhez.
- Fájdítani a szívedet? Ugyan már! Neked van olyan? – Vontam össze a szemöldökeimet, miközben kifelé bámultam, de halványan elmosolyodtam. Persze, hogy volt neki. Mindkettőnknek volt, csak szerettünk úgy tenni, mintha régen kitépték volna a mellkasunkból… könnyebb volt így élni. Ám a szavai arról árulkodtak, hogy hiába a mellébeszélés, ő is megbonthatatlanként tekintett a mi kis szövetségünkre. Barátságunkra. Oliver-en kívül egyedül Mila-t tekintettem barátomnak, de Oliver… tényleg a kezdetektől volt velem és mindent neki köszönhettem. Vele éltem át a legtöbb változást, jót és rosszat, ezt pedig senki sem vehette el tőlem.
- Régen ejtettünk már meg ehhez hasonló beszélgetést. Mondanám, hogy szeretlek, de… - Sóhajtottam és felé fordultam, pár pillanatig csak az arcát vizslattam. Igaza volt. Közöttünk soha nem lehetett volna romantikus kapcsolat és ezt egyáltalán nem bántam. Mindent tönkretett volna, biztosan elválasztott volna tőle… és akkor ki lenne mindig mellettem? – Na jó, tudod mit? Szeretlek. Szeretem, hogy ismerlek és azt, hogy te vagy az egyetlen személy, aki miatt megérte végigmenni az elmúlt ezer éven. Csak te maradtál nekem és én is mindig veled leszek, nem számít, hogy mi fog történni. – Mondtam őszintén, kertelés nélkül. Nekidőltem az ablakpárkánynak és a mosolyom kedves volt, olyan, mint csak ritkán. Szívből jött és mást nem igazán tiszteltem volna meg vele, hiszen az őszinteségi rohamaim általában könnyek között szoktak rám törni akkor, amikor már nagyon elegem van. Igen, hisztis is vagyok, csapjuk hozzá a női tulajdonságokhoz.
- Csak azt ígérd meg nekem, hogy soha, de soha többé nem leszel akkora bolond, hogy a hasonmásommal foglalkozz. – Néztem rá komolyan. – Az a lány nem érdemli meg, hogy miatta gyötörd magad. Az emberek azt hiszik, hogy kettőtök közül te vagy a rossz, de pontosan tudod, hogy én máshogy gondolom. Nem hozzád való. – Nem a hasonmás-féltékenység beszélt belőlem, most az egyszer csak Olivert akartam óvni attól a hibától, amit évekkel ezelőtt már elkövetett és ami ténylegesen is a halálát okozta.

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Márc. 28, 2016 9:46 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Nők. - jegyeztem meg felsóhajtva, majd megforgattam a szemeimet. - Sosem tudták, hogy mit akarnak. De legalább valami állandó az életemben. - közöltem lemondóan. Tatia ugyan sokban különbözött a többiektől, de a női vonásokat hibátlanul produkálta mindezek mellett is. Nem bántam, elvégre szerencsére már hozzászokhattam minden produkciójához. Szerettem látni, hogy mit csinált, kinek a vérét szipolyozta vagy éppen kinek az életével játszadozott, legyen az számomra értékes vagy értéktelen. Bár nem volt hosszú az a lista, amin az általam fontosnak tartott személyek kaptak helyet. Az évszázadok alatt inkább egyre szűkösebb lett a felsorolás. Egészen addig nem érdekelt, míg maga Klaus le nem esett onnét, de ez így volt rendjén. Annak idején, mikor meghoztam a döntésemet, tudtam, hogy valakit el fogok veszíteni. Vagy Tatiát vagy Klaust. Mindkettejüket nem tarthattam meg, és én a lányt választottam. Neki nagyobb szüksége volt rám, és a mai napig úgy hiszem, hogy nekem is rá. Klausszal a kapcsolatunk már akkor megpecsételődött, mikor rájött, hogy több érzés fűzött Tatiához. Neki pedig nem tetszett. Nem ijedt vissza a gúnyolódástól, hisz tudta, hogy ha valaki, hát én sosem kapom meg, amit akarok. A bátyjával ellentétben. Mondhatni Klaus ölte ki belőlem az emberség utolsó szikráit. Csak azt sajnáltam, hogy erre túl későn jöttem rá. Azután, hogy vámpírrá tett engem is. Nem mintha megbántam volna a vámpírságom egyetlen percét is.
A kicsiny ablakhoz lépett, tekintete a városra szegeződött, én pedig még nem mozdultam. A helyemről méregettem egy ideig, majd lehajtott fejjel sóhajtottam fel. - Utólag már ne is próbáld meg fájdítani a szívemet. - mormogtam, mikor közölte, hogy csak részemről volt ott határ, ő sosem állított fel semmit. Már nem változtatott a helyzeten semmit, ha másképpen éltünk volna. A mi barátságunk eleve volt olyan szoros, hogy némi testi gyönyör sem tette volna semlegessé. Nem idióta fiatalok voltunk, akik nem tudták megkülönböztetni a vágyakat más kötelékektől. Sok mindenhez ragaszodtam már az életem során, de azt mindig is tudtam, hogy hol volt a helyem Tatia életében. - Hülye vagy, ha ezt hiszed. - mondtam ki a véleményemet, miközben zsebre vágtam a kezeimet, és elindultam felé. Nehéz volt nyilatkozni arról, hogy mi lehetett volna, ha valamit máshogyan teszünk, elvégre ezek már lényegtelen kérdések. - Bármi történt volna közöttünk, én vagyok az, aki az utolsó percig veled lesz. Akkor is, ha az az utolsó perc az enyém lesz. - sóhajtottam fel, majd odakönyököltem mellé, tekintetemmel nem őt, hanem a tájat fürkészve. Vagyis, inkább a környező épületek tetejét, mert ennyire volt jó innen a kilátás. - Közöttünk nem romantikus kapcsolat lett volna, és ezt te is tudod. - vigyorodtam el. Egyrészt tőlem távol állt a romantika, másrészt nem tudtam kettőnket elképzelni hasonló helyzetben sem. Mi szeszélyesek voltunk, mohók, túlfűtöttek. Nem passzoltunk bele egy romantikus díszletbe. - De az sem változtatott volna azon, hogy a legjobb barátom vagy. - mondtam ki teljesen őszintén. Ritkán beszéltem így, főleg annak tükrében, hogy az előbb még én próbáltam belőle kihozni az állatot, de inkább nekem kellett volna egy gyors tréning, hogyan legyünk ismét pszichopaták-címmel.   


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Vas. Márc. 06, 2016 12:47 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Szerettem Oliver közelében lenni. Ha nem így lett volna, akkor fel sem keresem vagy régen eltűntem volna a szeme elől, de nem, minden alkalmat megragadtam arra, hogy tudjon rólam és én is tudjak róla. Függtem tőle, szükségem volt a véleményére és arra, hogy legalább tőle érezhessem, hogy valaki még foglalkozik velem, legyen szó bármilyen vetületéről a törődésnek. Hozzászoktam ahhoz, hogy a pillanatnyi partnereim nagy része csak egy kis ideig volt velem, aztán meguntam őket és mentek a süllyesztőbe, az mégis hiányzott, hogy én legyek a világuk közepe. Az évek folyamán olyanok is elkoptak mellőlem, akik ritkaságszámba mentek amiatt, hogy én magam is törődtem velük, egyedül Oliver maradt meg nekem és enyhe túlzással hatalmas patáliát csapnék, ha ő sem lenne vagy azt mondaná, többé nem kíváncsi rám.
- Nem tudom. Fogalmam sincs mit akarok, talán csak jólesik beszélgetni egy kicsit. Ki tudja, most azt is szívesen meghallgatnám, hogy neked hogy megy a sorod, hogy ne csak én fecsegjek a napjaimról. – Elengedtem az arcát és sóhajtva egyet elléptem előle. Hiányoztam a régi szép idők, amikor még véletlenül sem volt meg annak az esélye, hogy a dolgok bonyolultnak tűnjenek, sőt, azt is mondhatnám, hogy minden öröm és boldogság volt. Az én olvasatomban legalábbis. Újra ezt az állapotot akartam és azt az életet, ami évekkel ezelőtt az enyém volt, ehhez viszont számos hidat kellett volna felégetnem mind előttem, mind mögöttem.
- Soha nem kértelek arra, hogy tartsd be a határokat. Te voltál annyira jófiú, hogy nem lépted át őket. - Szólaltam meg egy röpke pillanatra ismét felé fordítva a fejemet és elkapva a tekintetét, aztán már a párkányra támaszkodva figyeltem a kisváros szegényes kivilágítását. Mindent ez a porfészek hozott magával, itt indultam el úgy istenigazából lefelé a lejtőn. Nem csak most, több, mint kilenc évszázada is. - Nem azért akartalak a barátomnak, mert nem tudtam volna többet érezni irántad, hanem azért, mert ha te is ugyanazt kaptad volna belőlem, mint a többiek, akkor nem maradtál volna mellettem. - Mondtam magam elé, de biztos voltam benne, hogy hallotta, amit beszéltem. - Így viszont mindketten jól jártunk, nem igaz? Főleg, hogy mindkettőnknek újra és újra rá kell jönnünk, hogy a romantikus kapcsolatok nem nekünk valóak, hiszen csak meggyengítenek minket. - Adtam át a mai nap ismételten megtanult leckét. Talán tényleg Oliver lett volna nekem a jó választás, akivel nem égettem volna meg magamat, csakhogy erre már ihattuk bőven a hideg vizet.

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Vas. Feb. 21, 2016 4:58 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Ha sikerül megölnöd, velem koccinthatsz először a temetésén. - válaszoltam. Az elképzelés, hogy kiöli magából azt a régi Tatiana-t, a lehetetlennel vetekedett. Már csak azért is, mert bármennyire is hittünk abban, hogy lehetséges az ilyesmi, valójában mindig megmaradt bennünk egy töredéke annak, amik voltunk. Egymagában nem volt annyira erős, hogy bármikor felszínre tudjon törni, éppen ezért sem volt annyira nagy jelentősége. A probléma inkább abban volt, hogy az övét valaki előszeretettel csalogatta elő. Most pedig fájhatott mindkettőnk feje, hogy hogyan is kéne azt a bizonyos szellemet visszadugni a palackba.
Felsóhajtottam. - Ha azt akartad elérni, hogy megkönnyebbüljek, hát sikerült. - vontam egyet a vállamon. Nem tartottam attól, hogy bárki képes lenne fogást találni rajta, bár meglehetősen forgott a gyomrom attól a gondolattól, hogy képes volt azzal a félnótás warlock-kal összeszűrni a levet. Ha hibást kellene keresnem ebben a történetben, javarészt őt okolnám, amiért kihozott valami olyat ebből a nőből, amit régen elásott magában. De fogadtam volna arra, hogy kölcsönösen cseszték el egymás életét ezzel a nagy szerelmes históriával. Ez a nő is... minden félnótásba belehabarodott, én miért is voltam kivétel mindig? Több akartam lenni számára, nemcsak egy egyszerű barát, akinek vámpírlétét köszönheti. Nyilván nekem csak ennyi jutott ki ebben a fejezetben. Az örök barát.
Kihúztam magam, mikor elém lépett. Nem számítottam rá, biztosra vettem, hogy szépen lassan fogja magát, és kisétál a poros helyiségből, de ehelyett ismét ott álltunk egymással szemben, szinte úgy lesve a másikat, mintha a következő pillanatban egy egész világot tudtunk volna megváltani. Én legalábbis így néztem rá, mert ha valami jellemző volt arra a Tatiára, aki mellett eltöltöttem az elmúlt pár évszázadot, az a kiszámíthatlanság volt. - Ó, drágám. Mindig megoldottam a magam módján, ha szét akartam robbanni. - néztem mélyen szemeibe, miután kezei közé fogta arcomat. Nem mosolyogtam, nem kellett bárgyú grimaszokat villantanom ahhoz, hogy kifejezzem a gondolataimat, ahhoz már túl jól ismert, egy-egy szó alapján is képes volt felfogni, hogy mi történik. - Mit akarsz, mit csalogassak elő belőled? Mindent kihoztam már abból a nőből, akivé lettél. Mindent, amit engedtél, tisztelve azokat a nevetséges határokat. Mint valami lányregényben. - forgattam meg a szemem, majd felsóhajtottam, de nem mozdultam. Nem zavart, hogy a mellkasomat tapogatja, még ha csak a szívemet próbálta is megkeresni.  


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Feb. 15, 2016 8:11 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Megcsóváltam a fejemet. Én is előszeretettel használtam az ő képére rajzolódott vigyort és ha akarnám sem tudnám megmondani, hogy ezt a stílust ki tanulta el kitől, hiszen akárhogy is, a kettőnk kötelékében nem én voltam az egyetlen olyan tag, akire hatott a másik. Ugyan nekem több ösztönzésre volt szükségem tekintve, hogy emberkorunkban én voltam a visszafogottabb és az, akinek eszébe sem jutott rossz, bicskatörő dolgokat véghezvinni, míg ő független, talpraesett férfiként szeretett a tűzzel játszani. Később pedig az oldalán én is megtapasztalhattam, milyen jó szórakozás engedni annak a bizonyos csábításnak, amivel a sötét oldal, a felelősség nélküli és piszkos élet kecsegtetett. Szerettem minden egyes percet, amit abban a létezésben töltöttem és jobban hiányzott, mint a levegővétel. Ki máshoz fordulhattam volna, mint az állandó társamhoz a bajban?
- Sajnos nem halott, de örülnék annak, ha a temetésén ihatnék egy pohár italt, mert már senkinek nincs szüksége arra a szerencsétlen lányra és felettébb idegesít. Csakhogy túl erős. Neked mutassam be? Ismerted. – Megforgattam a szemeimet és fújtattam egyet, az elmúlt percekben sokadjára , ám ha más nem, legalább éreztem, hogy élek és azok az érzelmek kezdtek lejátszódni bennem, amelyek régebben sokkal inkább hozzátartoztak a mindennapjaimhoz, mint mostanság. Ismét előkerült bennem az akarat, hogy elpusztítsam a bennem megbúvó gyengeséget és ne engedjem elhatalmasodni rajtam, ezzel pedig arányosan nőtt az általa is emlegetett kedvem a játékra. Emiatt húzódott ravaszkás, kissé elfojtott, ettől függetlenül tökéletesen látható mosolyra a szám, miközben azt figyeltem,  hogyan igazítja helyre a nyakát és meséli el: végül is beteljesítette a velem kapcsolatos terveit, hiszen magához láncolt egy teljes évezredre. És én ezeket a láncokat nem terveztem elszaggatni.
- Ha én vagyok az egyetlen gyengéd, akkor még sokáig nem kell tartanod attól, hogy bárki árthatna neked. – Mondtam neki őszintén. Ahogy ő mondta, tudtam vigyázni magamra és nem tartottam attól, hogy mostanában aggódnom kellene az egészségem miatt… voltak más dolgok, amiken törhettem a fejem. És akárhogy is, túlontúl jólestek szavai, simogatta az önérzetemet, hogy bevallotta, fontos vagyok neki, hiába tudtam eddig is. – A veled való a leghosszabb kapcsolatom és ebbe bőven belefér a düh. Ismerlek már, nem áll jól, ha türtőzteted magad. A végén szétrobbansz. – Két kezem közé fogtam az arcát, tekintetem talán kissé komolyabb volt a kelleténél, ugyanakkor szinte biztos voltam benne, hogy az a fény csillog benne, amivel csak őt tiszteltem meg. Felnéztem Oliver-re, kötődtem hozzá és fontos volt nekem a magam furcsa módján. – Szükségem van rád, Oli. Hogy lehetnék önmagam, ha még te is visszafogod magad a közelemben? Ha már te sem vagy képes arra, hogy előcsalogasd belőlem a lehetőségeimet? – Kérdeztem költőien, mintha tényleg csak tőle várhatnám a megváltást, viszont igazából kellett ahhoz, hogy újra az önfelfedezés útjára lépett. Ő még tőlem is jobban ismert engem. - Meg akarok szabadulni ettől az önuralomtól, amit belém tápláltak és ami érzem, hogy fojtogat és úgy szorítja a mellkasomat, mintha éppen infarktusom lenne. – Suttogtam, miközben egyik tenyerem a mellkasára csúszott, arra a részre, ahol a szívét sejtettem.

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Vas. Feb. 14, 2016 11:38 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak arra tellett, hogy megforgassam a szememet. - Hát persze. Tatiana már régen halott. Vagy csak szereted bebeszélni magadnak, hogy teljesen elpusztítottad, nem? - kérdeztem, és egy vad, ravasz vigyor rajzolódott arcomra. Nehezen félemlített meg, nem lett volna képes megölni, így tudtam, hogy hiába is szorongatja a nyakamat, elég sok mindent megengedhettem még magamnak. Egy nyakkitörés még nem volt végzetes húzás velem szemben, és nem ez lett volna az első - valószínűleg nem is utolsó - ilyen eset. - Kezd összeállni a kép. Az csak előny, hogy van annyi eszed, hogy tudd, nem ölheted meg. Hosszútávon remek játékszer lehet az ujjaid között ő és az egész családja. És ismerlek már annyira, hogy tudjam, téged a játék elégít ki a legjobban. - Nem tagadtam meg magamat, habár kedvemre való lett volna, hogy ebben a feszült és ingerült helyzetben letépjem róla a ruháit, új módját válasszam a feszültség levezetésének, miközben a vérét ízlelném mindvégig, de sosem engedte, így most végképp nem adtam lehetőséget egy kosárra. Ebben a helyzetben ez minden szempontból felesleges kör lett volna.
Elengedett, majd rögtön azt követően ő maga szürcsölte fel a nyakamon maradt vércseppeket. Életre hívta bennem azokat az ösztönöket, amiket jó pár évszázada próbáltam legyőzni, amikor magam mellett tudtam. Márpedig majdnem mindig mellettem volt, nehéz volt azt a bizonyos kontrollt tartani. Kettőnk érzései sosem voltak egyformák, én miatta kerültem újra és újra nehéz helyzetbe, amikor a hasonmásai világra jöttek. Neki könnyebb volt, emberként is barátjának tartott, én pedig már emberként is máshogyan néztem rá. És a vámpírsággal minden felfokozódik. Ez is. Még jó, hogy volt időm lehiggadni. Röpke kilenc évszázad.
- Már túlvagyok azon, hogy dühös legyek. - szólaltam meg aztán, miután a kis közjátéka után visszatévedtem gondolataimból. - Amit most érzek, az egészen más. És hidd el, csak a mérhetetlen önuralmamnak köszönhető, hogy még nem mozdultam meg. - Sziszegő volt a hangom, tekintetemmel egy pillanatra sem engedtem. Tudta, hogy ha valamiről nem vagyok híres, hát az az önuralom. Nekem elég volt egy elhintett szó, hogy szétharapjam valaki nyelőcsövét, ő pedig nem egyszer volt szemtanúja ehhez hasonló eseteknek. - Magam mellett tartottalak, nem? Az életem nem is alakulhatott volna jobban. - billent a nyakam először jobbra, majd pár másodperc múlva balra, hogy megropogtassam a kis szadista jelenete után. - Egyetlen gyengeségem van. És az te vagy. Téged sosem kellett félteni, ennek ellenére sem érzem, hogy bármit elpazaroltam volna, vagy nem éltem volna a lehetőségeimmel.
 


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 22, 2016 8:31 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Mostanában senki sem tudta elképzelni, hogy igazak az arról szóló mesék, hogy milyen voltam. Pedig volt valóságalapjuk. Sőt, az egész valóság volt, a rólam szóló rémtörténetekben nem volt torzítás, minden egyes tettemet úgy cselekedtem, hogy azok nem szorultak rosszabb fajta módosításra, nem kellett ijesztőbbé varázsolni őket. Öltem, kínoztam, meggyötörtem, falvak városok, emberek pusztultak a kezeim között, szívek hagyták el a mellkasokat bármerre jártam, féltek, reszkettek tőlem és ez mindentől jobban, elmondhatatlanul hiányzott. Néha elgondolkoztam azon, melyik élet a nekem való: az, amelyik nyugalmasabb, de megvan benne az esély arra, hogy szeressenek, viszont szeressek és viszonylagos nyugalomban, békében éljem a napjaimat vagy az, amelyik a másoknak okozott sikolyokról és ennek mosolyt csaló hatásáról szólt. Voltak időszakok, amikor elbizonytalanodtam és az első lehetőséget akartam választani… úgy gondoltam megérdemlem, hogy szeressenek, hogy őszinte szavakkal szóljanak hozzám és reggelente boldogan keljen fel. Aztán rájöttem, hogy az én véremet az forrósítja fel, ha láthatom szenvedni azokat, akik szerintem megérdemlik, ha hatalmam van és az irányításom alatt tartok mindent. Ha rólam beszélnek, ha megremeg az emberek hangja és legszívesebben elfutnának előlem, de nem tudnak, mert a fejükben cseng a mondandóm, miszerint úgyis megtalálom őket, akárhová bújjanak. Ez volt az igazi énem. Ezzé váltam az évek során és ezt kellett előcsalogatnom magamból, nem a tündérmesékben hívő lánynak engedni, hogy átvegye az uralmat a testem felett. Erre kellett Oliver, aki azzal is segített, hogy a nyaka köré tekerhettem az ujjaimat és egyszerű kifejezésekkel növelte bennem a dühömet, mintegy húst lóbálva a vámpír énem előtt, aki összeforrott a lényemmel.
- Ne hívj Tatiana-nak. Tatiana köszönőviszonyban sincs azzal, aki most vagyok. – Sziszegtem ingerülten, emberkori énem iránti utálatom minden erejével. Talán jobban utáltam őt, mint a hasonmásomat… hasonlítottak, túlzottan ahhoz, hogy bármelyiküket kedveljem. – A hasonmásom megölése csak egy apró lépés lenne. Nem olyan, ami teljesen kielégítene, úgyhogy lehet, meg kellene köszönnöm a segítségedet és a védelmezését. – Hangosan gondolkoztam. Nem voltam ostoba, de mily meglepő, Olivernek ismét igaza volt velem szemben. Pár percnyi kielégülésért életet elvenni… semmi értelme nem volt. Akkor volt, amikor újszülött voltam, ám okosabban végiggondolva a dolgot a terrorizálás mindig jobb móka, mint az állat kivégzése.
Elengedtem Olivert, ujjbegyeimet vörösre festette a vére, mosolyom pedig visszaült az arcomra. A folyadék karakteres, férfias, fűszeres illata megcsapta az orromat, lassan az előttem ácsorgó nyakába hajoltam és apró csókot leheltem a begyógyulni kezdő sebre. Egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet.
– Olyan finom vagy. Hiányoztál. – Jelentettem ki suttogva, megnyalva a szám szélét, amire rákerült az érezhetően éledő haragja által fűszerezett nedű. A szíve hevesebben vert, elég közel álltam ahhoz, hogy érezzem. Düh. Imádom. – Csak nem mérges vagy, amiért kiderül, hogy nem én vagyok az egyetlen szerencsétlen, aki nem tudott mit kezdeni az életével? Te is hibáztál. Elcseszted a dolgokat, gyenge voltál és még azután is magad mellett akartál tartani, hogy lehetőséged adódott az újrakezdésre… hogy lehetnék az, akinek teremtettél, ha te sem vagy különb annál, amit bennem kigúnyolsz? – Tettem fel költőien a kérdést már úgy, hogy a tekintetébe mélyesztettem az enyémet.

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 27, 2015 1:14 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
Látni véltem végre, hogy kezd magához térni. Nem voltr a városnak szüksége egy újabb kishercegnőre, aki sír, ha letörik a körme, és ha vaj van a füle mögött, akkor mindenki elnézi neki. Rá ez a szerep egyáltalán nem illett, és bármilyen közelítésből is próbáltam szemügyre venni az eseményeket, őt egyedül az tudná feldobni, ha azt bántaná, aki egyik szempontból tökéletesen megérdemelné, másrészt akit régóta bántani akar, csak nem volt rá lehetősége, vagy már akkor is puha kisasszonyt játszott. A régi Tatianak elég lett volna húsz másodperc összezárva egy Elenához hasonlóval, és valamelyikük feje repült volna. Én pedig merő elfogultságból ebben a harcban is Tatiára tettem volna a voksomat, nem azért, mert egy újszülött vámpírnak nincs esélye ellene, hanem mert Elena az utolsó pillanatban megállna és nem bántaná. Ez nagy különbség a két nő között.
- Mi tart vissza? - kérdeztem kíváncsian, mikor kihangsúlyozta, hogy milyen körülmények között akarja őt megölni. Nem támogattam az ötletet, hogy megölje, elvégre az nagyjából öt perc elégtétellel töltené el. Mit érne el vele? Nevet egyet a temetésen, és ennyi, utána jobb eséllyel ha nem jön egy újabb hasonmás rövid időn belül - márpedig azok nem kétévente jönnek -, ismét beszürkülne.
Mikor kezét felemelve az arcomhoz ért, tudtam, hogy ebből irányomban most nem fog sok jó kisülni, de a saját testi fájdalmaimat még mindig képes voltam elviselni, a szívemre pedig nehezen hatottak. Nem tudtam volna megmondani, mikor sikerült valakinek úgy igazán nagy dühöt kiváltania belőlem. Tatián kívül. Aki a nagy gondolatok közepette máris kivetette hálóját a nyakamra, és szorítása először váratlanul ért, majd a bennem akadt levegővel együtt, de azért az a halvány mosoly újra ott volt az arcomon. Én nem féltem tőle, mert nem bántott volna soha. Engem? Ő? Merész elképzelés, és aki azt gondolta, hogy bennünket könnyű szerrel kormányoz egymással szembe, az tévedett. Vannak megszakíthatatlan kapcsolatok, és a mi drámai, baráti viszonyunk valószínűleg örökérvényű marad. - Drágám. Csak azért menteném meg, hogy te ne unatkozz az elkövetkezendő három évszázadban. - nyögtem ki a szavakat, másra jelenleg nem is voltam képes. Az, hogy küzdjek ellene, most nem tűnt jó ötletnek, már csak azért sem, mert ezt akartam kihozni belőle. Ha így marad, legalább tudom, hogy van esélye még visszabillenni. - Egész szép irányt veszel, Tatiana. - mélyedtem bele a szemébe, és ugyan a düh dolgozni kezdett az ereimben a szavai hatására, egészen bizonyos voltam benne, hogy ez a célja. Csak hogy belőlem kihozni az állatot nem a legjobb taktikai választás. Engem csak egyszer tud elveszíteni, és ha már nem lesz mögötte olyan, mint én, legyen bármilyen költői is, de örökre elveszett. - Már így is sorban álltak a kérők, miért álltam volna be én is a birkák közé? - kérdeztem költőien, de még mindig nem mozdultam. - Az a Tatia, akit én szerettem, már réges régen meghalt. Neked viszont sem emberként, sem máshogyan nem lett volna soha egy nyugodt napod sem. - A hangom tükrözni kezdte az éledő haragomat. - Előkelőbb lenne az erődet olyasvalakire tartogatnod, akinél szükséged lesz rá. Inkább menj és találj ki valamit, hogyan tudnád tönkretenni a drágalátos hasonmásod életét. Légy kreatív. Ne hozz rám szégyent.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Szer. Dec. 02, 2015 11:55 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
A mellkasom fájdalma enyhült, de a szavai hatása nem múlt el. Mostanában nem igazán jutott el az agyamig a saját meggyőződésem, miszerint sokkal több vagyok egy egyszerű hasonmásnál: én voltam az, aki segített létrehozni a vámpírokat, aki volt annyira fontos, hogy a körülötte lévő kijátsszák érte a halált és megpróbálják ismét élővé tenni és aki évszázadokig a háttérből irányította a szálakat, csak akkor megengedve magának a totális nyilvánosságot, ha szüksége volt a figyelemfelkeltés eszközére. Mindenről tudtam, mindenbe volt befolyásom és imádtam. Imádtam mosolyra húzni a számat, amikor magam előtt láttam valakinek a szenvedését és az érzés, hogy az illető miattam éli át a poklok poklát, melengette az egyre inkább kihűlő szívemet. A gonoszság jelző és a nevem közé egyenlőségjelet lehetett tenni még akkor is, amikor nem… nem tudtam, hogy ronthattam el. A fényem megfakult, szinte láttam, hogy a bőröm nem annyira csillogó, mint korábban, arról nem is beszélve, hogy valamiféle láthatatlan erő nem engedte, hogy úgy viselkedjek, mint régen… saját magamat akadályoztam meg abban, hogy olyan legyek, amilyen voltam és amilyen lenni akartam. Húsz év bőven elég volt abból, amit egyesek emberségnek neveztek és akkor is megjártam… nem lettem előrébb azzal, hogy vacilláltam a nagy döntéseim előtt, odaadtam a szívemet másoknak és gyáva voltam.
Közben egyetlen pillanatra sem zártam ki Oliver beszédét, mivel a hangja volt az, ami az én gondolataimat is felélesztette és segített abban, hogy elmélyüljek abban a tényben, mennyire ostoba voltam az elmúlt időben. Meg kell találnom az arany középutat, amely mégsem annyira középre, sokkal inkább a régi énem felé húzott… voltak dolgok, amelyeket nem akartam elveszíteni, ehhez muszáj lesz megtartanom magamban néminemű törődésre való hajlamot. Ám ha engedek a sötétségnek, ami bennem tombolt és ki szeretett volna törni, mert elege volt a fogságból, nem fogom visszafogni magam.
- Meg akarom ölni. – Ejtettem ki a lehető legkomolyabban azt a pár szót, ami a leginkább kedvemre való ötletemet példázta. – Lassan és kiélvezve. Látni akarom, ahogy szenved, ahogy a végső elgyengülésében küzd azért, hogy egyáltalán levegőt kapjon és aztán elporlad a kezeim között. – Felgyorsult a lélegzetvételem, miközben kezeim Oliver arcára siklottak, nem eresztve a tekintetét.  Úgy éreztem, jelenleg az ő csontjait is képes lettem volna eltörni csupán annyi erőfeszítéssel, hogy behajlítom az ujjaimat, ám a jóképű arcáért kár lett volna. – De biztosan lesz valaki, aki a megmentésére siet és elvesztem az esélyemet a bosszúra. – A tenyereim lejjebb csúsztak a nyakára és a tőlem telhető legnagyobb intenzitással szorítottam meg. Nem erőlködtem, nem volt rá szükségem, magától és belülről jött. – Mondjuk te. Te sem vagy jobb azoknál, akik pincsikutyaként követik… engem is elárultál miatta és mindig rávettél, hogy végül olyasmit tegyek, ami annak az őzikeszemű királylánynak kedvezett még ha te sem tudtad, hogy ő fog jó kijönni belőle. – A méreg hatalmas intenzitással járt át, szinte éreztem, ahogy beköltözött az összes sejtembe és a feszítő érzés nagyon kedvemre való volt. A körmeim az előttem álló húsába mélyedtek a szorításomnak köszönhetően és eszemben sem volt kihúzni őket onnan. – Mennyivel jobban jártam volna, ha emberkorunkban észreveszem, hogy szerettél… ki tudja, talán lehetett volna egy szép életünk, viszont te még ahhoz is szerencsétlen voltál, hogy lecsapd a nőt Niklaus kezéről. – Mosoly húzódott az arcomra, abból a fajtából, amit egy ideje már nem használtam. A ravasz, másokra való tereléshez használatos mosolyom volt ez, ami segített abban, hogy ne érezze olyan szerencsétlennek magam, amilyen voltam. Jobban esett másokról beszélni.

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Vas. Nov. 22, 2015 12:40 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
Végre láttam megcsillanni benne azt, amit már ott sejtettem benne. Kukába dobta a színészi képességeit, hála a magasságosnak, és elkezdett úgy viselkedni, ahogyan azt el akartam érni. Láttam a valós énjét, azt a törékeny kislányt sem tudta elrejteni, aki akkoriban volt, mikor az újvilágba érkezett, és a Mikaelson család keserédes tagjává vált. Voltak tiszteletbéli tagok, voltak, akiket nem tűrtek meg, köztük Tatiát. De tudtuk mindketten, hogy a szerelmet nem egy apa fogja megölni bennünk. Én is beleestem ebbe a csapdába, eme nő csapdájába, alig tudtam belőle kimászni, és majdnem ezer évet kellett várnom arra, hogy a szívemet másnak adjam. Csak anak a valakinek nem kellett, és úgy rugdosott belé, hogy még azóta sem tudtam méltó módon visszafizetni neki a fájdalmaimat.
- Kedvesem, vésd jól az eszedbe. Soha senki nem fog téged úgy szeretni, mint ahogyan én teszem. - mélyedtem bele a szemeibe. Ez már régen nem szerelem volt. Egy furcsa egyvelege egy barátságnak, lelkiségnek és annak, hogy majdnem ezer évet töltöttünk együtt. Hol menekülve, hol vidáman flancolva, de egymást támasztva. És ez elég nagy súlyt nyomott abba a bizonyos latba, aminek köszönhetően még mindig hajlandó voltam segíteni neki, ha kérte. Ha ezzel efféle brutális módozatokat kell segítségül hívnom, hát egy pillanat alatt teszem meg zokszó nélkül. - Ne álltasd magad, tudod, hogy így van. - vontam egyet a vállamon, majd mikor ujjaimról már eltűnt a vére, egy halk sóhajt megengedve magamnak, elkezdtem gondolkodni vehemens szavain.  
Tényleg nevetséges volt, amit hallottam tőle. Volt különbség kettőnk között, mégpedig az, hogy engem egyetlen nő sem lenne képes megszelidíteni. Őt viszont a férfiak ha nem is rögtön, de az ujjaik köré tudják csavarni, és ez nem tesz jót ennek a kislánynak. Mert jelenleg annak láttam. Egy útjáról letévedt kicsiny lánynak, akit nekem kell ismét gonosz dominává tennem. És már nagyjából sejtettem is, hogy miként fogom ezt elérni. - Azt akarod, hogy érdekelj másokat? Hát húzd ki azt az átkozott gyufát azoknál, akiknél tudod, hogy nem adják fel. Kalandra vágysz? Arra, hogy ismét veled legyen tele a természetfeletti sajtó? - hajoltam közel az arcához, és ujjaim gyengéden mélyedtek el dús hajában. - Szúrj oda, ahol fáj nekik. Annak, aki mindenki kis hercegnője. Tedd tönkre a habos és babos életét. Vedd el tőle azt, ami a legfontosabb neki, és biztos lehetsz benne, hogy jó ideig nem lesz nyugodt éjszakád. De tudom, hogy ez kell neked. Ez az adrenalin, amely mosolyt csal az arcodra. - vigyorodtam el szélesen. Azt már találja ki ő, hogyan teszi tönkre a hasonmása életét. Tudtam, hogy őt gyűlöli a legjobban. Azt, akit mindenki szeret. Ha őt tudja bántani, visszarobbanhat a közéletbe.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Szer. Okt. 28, 2015 6:55 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Utáltam, ha valaki képes volt a kiismerésemre és nem esett nehezemre a vesémbe látnia. Oliver ilyen volt, az egyik ennek a szűk körnek a résztvevői közül és igazából a legnagyobb hatalommal és betekintőképességgel rendelkező. Bátran ki mertem jelenteni, hogy ő tett azzá, ami vagyok… vagyis inkább voltam, hiszen igazat adtam neki, a jelenlegi énem sokkal inkább egy rossz utánzata, árnyéka volt a réginek, amit mindennél jobban vissza szerettem volna szerezni. Ki tudja, melyik magasabb szinten álló pártfogóm intézte el ezt a találkozót Oliver-rel. Talán az ördög szeretné visszakapni a menyasszonyát, én pedig szívesen táncoltam volna ismét az ő báltermében, ha beengedett volna a kapun. A legidegesítőbb, hogy akármelyik oldalról is néztem, én voltam saját magam legnagyobb akadálya valamilyen okból kifolyólag.
Nem sokáig élvezhettem a fölényemet, ravasz, egész arcát beterítő mosolya arra engedett következtetni, hogy nem fogja büntetés nélkül hagyni a fenyegetésemet. Egyetlen tizedmásodperccel később éles fájdalmat éreztem a mellkasomban, nehéz lett volna nem érzékelni, ahogy az ujjai megszorították a szívemet, ezzel hirtelen feltámadó szenvedéssel teli nyögést kicsikarva belőlem. Erős volt, szinte láttam magam előtt, ahogy a vámpírok számára is létfontosságú szervből kifelé áramlik a vérem és attól függetlenül, hogy tudtam, soha nem tépné ki a helyéről, mert attól többet jelentek neki, egy percre megijedtem, aminek hatására gyorsabban működtek a szívem izmai. Hallgattam szavait, az évek alatt megedződtem annyira, hogy a különböző vészhelyzetek ne tereljék el teljesen a figyelmem, hanem máshová is képes legyek összpontosítani, nem számít, hogy éppen az életben maradásom volt a tét. Megszorítottam Oliver csuklóját, mintha ki akartam volna húzni a kezét a mellkasomból, ám túlságosan kijózanító volt a szorítása ahhoz, hogy megszabaduljak tőle. A szemeibe néztem, nem rendelkeztem szupererővel, hogy megakadályozzam az én szemeim könnybe borulását, a testem önkénytelen reakciója volt, nem a lelkem sóvárgott érte… így figyeltem a mondanivalójára, amely hasonlított egy részeg ember arcba kapott pohár hideg vizére. Tudta, miről beszél és én egyetértettem vele. Itt lehet az ideje, hogy bevalljam ezt.
Elengedett, a szívemhez kaptam, miközben ő jóízűen nyalogatta az ujját, arcomra emiatt rosszalló kifejezés ült ki.
- Örülök, hogy ízlik. Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy finom legyek. - Motyogtam ismételten felé fordulva, kiegyenesedve, megköszörülve a torkomat. - Köszönöm, hogy emlékeztettél rá, mennyire szeretsz. - Megforgattam a szemeimet hirtelen nem tudtam mit mondani. Nem akartam nagy vallomásokkal dobálózni, mégis késztetést éreztem arra, hogy beszéljek hozzá… segítséget szerettem volna kérni, útmutatást annak érdekében, mit csináljak másképp. Mint egy kisbaba, aki járni tanul, csak én éppen újratanultam, amit eddig tudtam. Vagyis újra kellene, mert sokat felejtettem.
- Mit csináljak? - Kérdeztem rá egyenesen. - Mit csináljak, hogy olyan legyek, mint régen? Te voltál ott mellettem, míg ki nem halt belőlem minden emberség, azután mindenki utált, félt tőlem, azt kaphattam meg, amit szerettem volna. Most mi van? Semmi. Senkit nem érdeklek. Robbantsam fel a főteret, tűzzem karóra a lakosok felé, írassak magamnak himnuszt? - Tártam szét a karjaimat megemelve a hangomat, közben le sem vettem róla a tekintetemet.
- Nem találom a helyem, Oliver, ez a legnagyobb bajom. Elvesztettem azt, akivé tettél, mert újra az a kislány voltam, aki hitt abban, hogy szép és normális lehet az élete. - Majdnem elhánytam maga a saját beszédemtől, elvégre nem hittem én az unikornisokban és a boldog befejezésben, főleg nem a sajátomban. Ha most nem fog képen röhögni, akkor soha.

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Okt. 26, 2015 12:14 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Mindannyiótoknak megvan a maga szerepe a városban. És igazán megjegyezhetted volna már, hogy sokan nem szeretik, ha a szerepek felcserélődnek. Köztük te sem. Éa a hőn szeretett hasonmásaid sem. - Gunyoros volt a hangom, de ezt nem is terveztem véka alá rejteni. A véleményem mindig is hangosabban szólt, mint más embereké, de volt bennem annyi, hogy megfelelő csomagolásban adjam tovább, és olyan hatást váltsak ki, amire éppen szükségem volt. Tatia felbosszantása meglehetősen egyszerű feladatnak bizonyult a múltunk során, de ne feledjük el azt se, hogy az utóbbi időben némileg visszavett magából. Ezért sem voltam biztos magamban én sem annyira, hogy rögtön ajtóstul rontsak a házba. Ő egy előkelő nő, elegáns és stílusos minden lépése, hát hasonlóképpen kell közelebb kerülni hozzá, és már az első pillanattól fogva megvolt a forgatókönyv a fejemben. Néha attól tartottam, hogy alábecsül, de jobbnak tűnne, ha bevallaná, hogy egyedül én tettem őt azzá, ami lenni akart. És most is én fogom őt azzá tenni, kelljen ahhoz bármilyen brutális, morbid módszert alkalmaznom. Elvégre én volnék az, aki soha semmitől nem riad vissza.  
- Már túl vagy azon, hogy egy senkivé válj. - közöltem vele nemes egyszerűséggel, ezzel téve fel az i-re a pontot, és továbbra is vigyorogtam. Még az sem tört le, mikor a falnak taszított az erejével. Mindig is tudta mire használni, néha nem is értettem, honnan van benne ez az energia, aztán rájöttem, hogy ennek nyilvánvalóan a Petrova vérhez van köze, elvégre mindegyikük annyira intenzíven tud bánni a másikkal, hogy azt tanítani kellene.
Nevetés törte meg a csendet, méghozzá részemről, mikor befejezte, és némaság borult a helyiségre. - Egyik pillanatról a másikra próbálsz kemény sziklává változni? Ez egy gyenge előadás volt, de adok rá négy pontot. A tízből természetesen. - kaptam el a csuklóját, és szabad kezemmel én voltam az, aki átszakította a mellkasát, ujjaimat a szíve köré csavarva: nekem még annyi se kellett, hogy változtassak a helyzetünkön, annyi különbséggel, hogy az én szabad kezem rögtön a nyakára csavarodott, akárcsak egy inda, bár tény, hogy megfojtani azért nem akartam. Azért sem, mert nem végezne vele egy kis levegőhiány. A szívének kitépése már annál inkább. - Gyenge vagy. De szerencséd, hogy van egy olyan férfi az életedben, mint én. - húztam ki a mellkasából ujjaimat, és számhoz tartva nyaltam le róla a vérét. - Hm. Még mindig finom vagy. - vált szemtelenné a hangom, majd nyakát is elengedtem. Nem adtam fel a próbálkozást, engem ne fenyegessen. Tegye. Vagy ne tegye.


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Pént. Okt. 23, 2015 6:49 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Felhorkantam. - Ettől függetlenül mindenki imád összehasonlítani minket, amiből már elegem van. Csoda, hogy egyre jobban kezdünk hasonlítani egymásra? A jóságos Elena rám, én pedig átveszem az ártatlan bárányka szerepét, ami sokkal kelendőbbnek látszik, mint az én velejéig romlott viselkedésem. - Vontam fel a szemöldökömet. Zavart, hogy az emberek többre tartották a Gilbert lány, mint engem. Nem. Nem ez érdekelt, mert nem vágytam az erények soraira, amelyekkel ő rendelkezett, leginkább az bőszített fel, hogy valamiért mindig ő volt az, aki a játék végén nevetett és bezsebelte az érdeklődést, amit egyébként én tápláltam. A harcainkból is mi lett? Vámpírrá változott, főiskolára járt, szerelmes volt, még azt a kis boldogságot is elvette tőlem minden adandó alkalommal, amit régebben a világ legönteltebb hibridje jelentett nekem. Oliver-ről nem is beszélve: a személy, akit ezen a világon szinte a legtöbbre tartottam a kis bociszemű talpát nyalta elfeledkezve arról, hogy én voltam ott neki amikor a kislány még nem is létezett, én hoztam vissza az életbe, amikor meghalt, és maximum csak akkor tiportam a szívébe, amikor nem viszonoztam az érzelmeit.
- Embereljem meg magam? - Kezdett bennem felmenni a pumpa, pedig intelligens nőnek tartva magam csak azokkal szemben engedtem meg magamnak ilyesfajta viselkedést, akik nagyon rászolgáltak erre. Oliver arra játszott, hogy kihúzza azt a bizonyos gyufát… átláttam rajta, a vigyora mindent elárult, mégsem voltam képes visszafogni magam, főleg nem hallva a szavait, miszerint egy számomra igencsak apokaliptikus jövőképet festett le. Lenéznek? Elfelejtenek? Ezer évig nem volt példa ilyesmire, nem most fogom elkezdeni a karrierem lerombolását… mert igaza volt, a pokolba is, tudta hogy miről beszélt és én is éreztem, hogy már semmi sem olyan, mint régen. Nem voltam olyan, akinek a rossz árad a zsigereiből, gondolkoznom kellett ahhoz, hogy jó ötlet jusson eszembe egy-egy másnak keresztbe tevéshez, elfelejtettem milyen voltam. Elfelejtettem önmagam lenni.
- Szóval burkoltan azt akarod mondani, hogy kezdek egy senkivé válni? - A hanghordozásom különös éllel telt meg, mintha fel szerettem volna robbantani a mellettünk lévő tömör betonoszlopot. Ha képes lettem volna rá, meg is tettem volna, de így csak annyi maradt, hogy közelebb léptem hozzá és szinte éreztem, hogy a tekintetem gyilkolásra készen állt, ezeket a szemeket szegeztem Oliverre, miközben megragadtam a vállánál és az erőmet összegyűjtve nyomtam őt a falhoz. - Ha még egyszer jelentéktelennek mersz nevezni nem érdekel, hogy mit fogsz tenni, de megpróbálom kitépni a szíved. És nem leszek annyira kedves, hogy végül meggondoljam magam és bent hagyjam a kidolgozott mellkasodban, megértetted? - Paskoltam meg az említett testrést pont ott, ahol az elméletileg nem létező szívét sejtettem. Régen eltűntnek hitt fellángolást éreztem magamban, olyat, ami képes volt elérni, hogy rezzenéstelen maradjon az arcom, mindössze egy halvány mosoly ékesítse.

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Szept. 24, 2015 4:09 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
Felsóhajtottam, mikzöben a múlt egy pillanatra átsuhant az agyamon. Igen, ott volt mellettem minden egyes napon. Emiatt az élet miatt bíztam abban hogy soha nem jut majd eszébe ellágyulni egy pillanatra sem, hiszen bárhonnan nézhettem volna a helyzetet, nem illett hozzá az andalgó, megnyíló virágszál szerepe. Az ő jelenléte tekintélyt követelt meg, nem mély szánalmat, ahogyan a másik két hasonmása esetében a legtöbben éreztek. Bár tény, hogy mindannyiuknak megvolt a maga erénye, amiért még néhányan képesek voltak őket szeretni, de nem is véletlen okokból engem minden Tatiához kötött a múltunk miatt. Nem tudtam volna letagadni soha azt, amit éreztem iránta, és ő sosem viszonzott semmit, hát már nem is igazán bántam. Már egyik hasonmásból sem maradt semmi nekem, amit ne vett volna el valaki más, de legalább az eszét tartsa már a helyén, mert ennek a játéknak, amit űzött, nem lehetett jó vége. - A hasonmásod és közted óriási különbség van. Az éremnek is mindig két oldala van. - mondtam ki a nyilvánvalót. Nem is tagadhattam volna el, hogy már régóta nem Tatiára néztem életem nőjeként, ám akit erre szántam volna, mást választott. És nem mellesleg gyűlölt, így Tatiának újabb okot adtam az élcelődésre, elvégre nem hiszem hogy nem tudna arról, mit is tettem legifjabb leszármazottjával évekkel ezelőtt.
Lesöpörte magáról a kezeimet, hangja pedig megütött egy szintet, amit még tőle sem nagyon moderáltam sem most, sem a múltban. Elvárásaim nem igazán voltak vele szemben, sem most, sem az elmúlt jó pár száz évben, de valószínűleg ezt arra alapoztam, hogy nem is lesz szüksége mások elvárásai alapján élni. Ki gondolta volna, hogy egyszer az útjába akad valami félnótás  boszorkány, aki ki tudja, mivel veszi el az eszét? Már ha egyáltalán elvette, és nem Tatia egy újabb aljas húzása, hogy valaki szívét ezúttal nem szó szerint, de megszorongassa. Ebben az esetben már most sajnálom szegény boszorkányt.
- Embereld meg magad. Különben ott végzed, ahol nem akarsz lenni. - vettem mély levegőt, de tudtam, hogy ha kihúz belőlem valamit, én nem leszek olyan erős, hogy egy pillanatra is visszafogjam magam. Bár miért is fogtam volna? Ez az ő új hobbija. - Elfelejtenek. Lenéznek majd. És nem fognak félni tőled. Már csak egy leszel a többi hasonmásod mellett. És tudod, lefogadnám, hogy még pár év, és a legifjabb hasonmásod utolér. Vagy ezt akarod elérni? Mert istenemre, remekül haladsz benne. - vigyorodtam el, és ezúttal szándékosan nem értem hozzá. Ki akartam hozni belőle a vadállatot, és azt az Elena Gilbert témával tudtam csak elérni.    


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Júl. 16, 2015 4:29 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Megcsóváltam a fejem, miközben összehúztam a szemeimet és meg is forgattam azokat. Ismét a régi nóta, felesleges köröket futottunk egymás előtt, hogy utána úgyis különböző dolgokat vágjunk egymás fejéhez. Emlékeztem még azokra az időkre, amikor órák hosszat csak ücsörögtünk egymás mellett és mindenféléről beszélgettünk. Nem zavart minket senki és semmi, néha felbukkant Niklaus, de általában akkor telepedtünk le a tó partjára, amikor az akkori szerelmemnek dolga volt, Oliver-t pedig nem akarta feltett szándékkal idegileg kikészíteni az apja. Nem volt olyan eset, érzés, amit ne árultam volna el neki szívesen, sőt, néha azon gondolkoztam, vajon mikor küld el melegebb éghajlatra a nyavalygásaim és állandó csacsogásaim miatt. De ő is számíthatott rám, szívesen vállaltam a lelki szemetesláda szerepét. Ő volt a legjobb barátom. Később a teremtőmmé, mentorommá vált és lesokkolt azzal, hogy rám olvasta, mennyire vak voltam. Szeretett. Én is szerettem őt, de nem úgy, ahogy azt elvárta volna. Sokkal mélyebben, komolyabban, erősebben ahhoz, hogy az elmúló fellángolás, esetleges szerelem jelzőjét rá lehessen húzni.
- Átéltem, nem volt szükségem az olvasgatásra. Vagy elfelejtetted, hogy minden átkozott nap ott voltam melletted? – Kérdeztem felvont szemöldökkel, ám inkább lemondó tekintettel illettem. Apró nevetést sikerült kicsikarnia belőlem, nem tudtam úgy gondolni rá, mint az apámra. Nagyobb jelentőséget töltött be az életemben, mint a férfi, akinek félig a születésemet köszönhettem, csakhogy ezt bevallani neki nem volt szükséges. És egyébként is minimum egy másik univerzum kellett volna ahhoz, hogy akármilyen vallomást kicsikarhasson belőlem.
- Ó, még mindig nem nőttél ki a féltékenységből? Pedig azt hittem, hogy a hasonmásom becserkészése megnyugtatta a kis lelkedet és nem érdekel, hogy vagyok. – Elhúztam a számat, mintha egyébként meghatott volna ahhoz a nőhöz való viszonya. Elena nevét kiejteni sem nagyon szerettem, ám már megbékéltem azzal, hogy létezik. Eleinte azért utáltam, mert azt hittem a hasonló külsejével képes kitúrni arról a helyről, ami az enyém volt, de kiderült, hogy semmi közös nincs bennünk, hiába hangoztatja ezt jó pár ezek szerint süket és vak.
Nem számítottam arra, hogy hirtelen előttem terem és megmarkolja a vállaimat, ettől függetlenül nem estem kétségbe. Tekintetén, arckifejezésén láttam, hanghordozásából pedig kivettem, hogy a szavait komolyan gondolja, előkerült a parancsolgató, észosztó énje, amivel sajnos nálam nem ment már semmire. Túlságosan eltávolodtunk egymástól ahhoz, hogy néhány fenyegetőnek ható kifejezés meghasson.
- Szerinted mit kellene csinálnom… apuci? – Kérdeztem lesöpörve vállamról a tenyereit, összecsapva a két kezemet. – Mondd meg milyennek kellene lennem, hogy ne hozzak rád szégyent. – Gúnytól csöpögött a hangom, legszívesebben behúztam volna neki egyet azért, mert egyáltalán megpróbálkozott a kérdőre vonásommal, de visszafogtam magam. Mostanában szokásommá kezdett válni. A fenébe is, erről beszél?

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jún. 30, 2015 9:36 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy furcsa grimasz jelent meg ajkaim körül, amely nem tudta elmesélni neki teljesen, hogy mi is járt abban a pillanatban a fejemben. Hallottam a nevemet, méghozzá a régi nevemet, méghozzá az ő szájából, s ez olyan idegen érzés volt, amelyre előtte még sosem került sor. Talán jobb, ha elfelejtem, hogy őt annak idején mindenki Tatiana-nak szólította, elvégre bárhogy is nézzük, ez a múlt. Egyetlen dologhoz ragaszkodtam viszont a múltból, méghozzá kegyetlenül. Ahhoz, hogy ez a nő legyen olyan, amilyennek lennie kell. Én hoztam létre, és nem azért, hogy szép szavakat, nyálas verseket olvasgasson a fa alatt, miközben az őszi időben, romantikus napsütésben a falevelek hullanak az ölébe. Már csak a piknikkosár, és a kockás pléd hiányozna, és azt hiszem hogy rögtön hányingerem támadna még az elképzeléstől is. Tatiana Petrova, aki két testvér szajhája volt, majd miattuk vált szörnyeteggé, nem juthat enyhe sorsra. Nem kaphat békét, muszáj.. olyannak lennie, amiylen volt. Hiszen arra született, hogy olyan legyen.
- Remek. Talán olvastad az önéletrajzomat? Nem kelt el belőle sok példány, nem sokan voltak vevők az egész vámpíros históriára. - szólaltam meg aztán, hangom csepegett a gúnytól, majd mégis elvigyorodtam, tekintetem azonban felvette azt a ritka, ámde roppant csúnya nézésemet, amelytől általában az is megijedt, aki ezer ember halálát nézte már végig, és elvileg nem félt semmitől.
- Bizonyos értelemben az apád vagyok. - vontam meg a vállamat, hisz a teremtőjeként mindig is úgy éreztem, az életéért cserébe van beleszólásom abba, hogy mit csinál. Egészen addig így gondoltam, míg el nem tűnt a szemeim elől. De most ismét egymásra találtunk. - Tudod, hogy más akartam lenni az életedben, de arra már másik két jelentkező is akadt akkoriban. Esetleg kibővült a kör egy harmadikkal? - utaltam a kis boszorkányára, majd közelebb léptem hozzá, és hirtelen, sebességemet felhasználva csúsztak ujjaim vállaira, erősen megszorítva azokat. - Ajánlom, térj észhez. Ne hozz rám szégyent, különben azt is megbánod, hogy világra jöttél... kétszer. - sziszegtem a szavakat. Vámpírrá tettem. Azt akartam, hogy bosszút álljon. De egy hisztis kislány hogy a nyavalyába lenne képes bosszút állni, főleg a két Mikaelsonon?   


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Pént. Máj. 29, 2015 9:50 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Mond valamit. Szavaim visszagondolva máris ostobaságnak tűntek, hiszen ki vágyhatna jobb életre, mint a miénk, ugyebár? Minden nap minden pillanatában a kezünkben tarthatjuk az öröklét kulcsát, azt csinálunk, amit akarunk, senkinek sem tartozunk felelősséggel, szóval simán fürdőzhetnénk az örömben és boldogságban, de úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Valami, ami eddig vagy megvolt vagy nem tűnt fel a hiánya. Nem okozott akkora ürességet, hogy a mellkasom kongjon tőle, mégis bennem volt egy állandó díszkomfort érzet, amit nem tudtam megszüntetni. Amikor nem vettem tudomást róla, akkor jobb volt, de amint a lelki szemeim elé került rögtön változott a felállás. Lehet, hogy új hobbi után kellene néznem vagy folytatnom a régit egy új helyen. Ez a hely kezd kifogyni a potenciális "bolondot csinálok belőlük" áldozatokból.
Elmosolyodtam. Persze, hogy ő ismer a legjobban. Nem vagyunk összeragadva, de ennek ellenére ha találkozunk nyitott könyvként tud olvasni belőlem, amiért néha legszívesebben letépném a fejét, aztán rá kell jöjjek, hogy mennyire igaza van. Emberkorom óta ismer, máshogy, mint Klaus tette. Oliver a barátom volt. Mindent, amit a szerelmem előtt eltitkoltam vele megosztottam, ismerte az akkori aggályaimat, boldogságom forrását, vámpírként ő egyengette az utamat, ott volt mellettem a legmélyebb perceimben, segített kinyitni a szemem a világra, megtanított az alapokra, amelyre építhettem a mai tudásomat, személyemet, mindenemet. Azt is mondhatnám, hogy az életemet köszönhetem neki.
- Tatiana? Komolyan, Dimitar? - Soha nem hívtam még így, gondoltam megcsillogtatom a tudásomat, hogy igenis én is emlékszem arra, hogy emberként mennyire más volt, mint most. A vele való összefutások kisebb mentális tréningeket igényeltek, ezért is lepődtem meg állandóan, amikor feltámadt, ha ebben nem az én kezem volt. Mintha folyamatosan meg akarnék neki felelni, hogy azt lássa bennem, ami tökéletes... nem akartam csalódást okozni neki, régi késztetés volt ez bennem.
- Csak nem aggódsz amiatt, hogy előbb-utóbb kiszáradok? Még az apám sem vagy, hogy megszabhasd kivel töltsem a szabadidőmet. - Mindenki azzal jön, hogy nem vagyok a régi. Nem kell felhívni rá a figyelmemet, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ennyi erővel kérhetném a felvételemet egy nyugdíjasklubba is, de még nem akartam lemondani saját magamról. - Szóval te is hallottad a pletykákat, miszerint Tatia Petrova kifordult magából? - Vontam fel a szemöldökömet. Most jön a fejmosás?

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Tartózkodási hely :
▸ all around the world
† Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
† Humor :
▸ dark



Oliver D. Lambrick ÍRTA A POSZTOT
Pént. Máj. 15, 2015 9:01 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
to tatia petrova
maybe we need to talk each other

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Számunkra nincs olyan, hogy egy normálisabb élet. - sóhajtottam fel, miközben a szokványos ravasz vigyorom már ott időzött képemen. Meg sem lepődött rajtam, legalábbis nem lenne szükséges. Kettőnk közül nem én produkáltam furcsa vonásokat az utóbbi időben.. ő maga teljesen kifordult magából, már azt vártam hogy megkapom az esküvői meghívóját azzal a boszorkánnyal akit egyszer már ki akartam nyírni, hiába hozott vissza az életbe. Mást nem köszönhetek meg neki.
- Nálad jobban senki nem ismer. És van egy olyan sanda gyanúm, hogy téged sem ismer jobban nálam senki. - vontam meg egyszerűen vállamat, hisz bárhonnan nézhetném az egészet, kettőnk kapcsolata még az emberi életünkre vezethető vissza. Szerelmes voltam ebbe a nőbe, miközben ő szeretett mindenkit, csak engem nem. Elvette az eszem, s elvette miatta a legjobb barátomat, Klaust is. Ezt mai szemmel már nem tudom bánatosan vizslatni, hisz Klaus mai szemmel nézve nem nagy veszteség. Akad elég pulikutya, aki körülveheti őt, nem szükséges még az én nevem is arra a bizonyos listára. Azonban mindenképpen érdekelt, hogy mikor múlatták együtt az időt utoljára, csak hogy felkészülhessek egy esetleges szerelmi háromszögre. Kinéztem belőlük a nyers, véres drámát, végül is melyik képes moderálni egymást? Még azt a boszorkányt is fél szemmel láttam, de annyit kiolvastam a pillantásából, hogy betegebb boszorkányok nemigen léteznek nála. Könnyen előfordulhat, hogy nem szükséges jegyet váltanom a városba érkező cirkusz előadására. Gondoskodnak ezek a cirkuszról. Igaz, nem lesznek sétáló oroszlánok és beszélő majmok. Ez sajnálatos.
- A változást inkább rajtad lehet észrevenni, Tatiana. - vontam fel kérdőn szemöldökömet, majd beletúrtam említett hajamba. - A fodrászom naponta változik. Tudod, mindegyik túl finom falat. - nyaltam meg alsó ajkamat, majd szélesen elvigyorodtam. - Neked mikor volt részed utoljára egy igazi, kalóriadús táplálkozásban? Mert ahogy hallottam felőled, mostanság az unalmas boszorkányok társaságát élvezed a vadóc vacsik helyett. - fintorodtam el, és megforgattam szemgolyóimat.   


|| [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
mind is in DISTURBIA
† Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
† Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
† Humor :
raw ❞



Tatia Petrova ÍRTA A POSZTOT
Vas. Márc. 22, 2015 5:22 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
Már a léptek alapján is gondoltam, hogy nem fogok mellényúlni, ha hozzászólok az érkezőhöz, de amikor már éreztem, hogy közvetlenül a hátam mögött áll, akkor akár golyót is repíthettek volna a fejembe, ha tévedtem volna. Ahogy pedig megszólalt a régen hallott mély hang, önkéntelenül is apró félmosolyra húzódtak az ajkaim. Történjék akármi is, az első reakcióm vagy ez vagy a teljes ledöbbenés volt, ha Oliver-ről volt szó és mivel most semmi okom nem volt arra, hogy meglepődésemben leforduljak a tetőről, maradt a mosoly akkor is, ha nem a legszebben váltunk el egymástól... mikor is? Azt hiszem jó pár hosszú hónapja annak, hogy utoljára találkoztunk.
- Mondjuk egy normálisabban. - Lazán megvontam a vállam, majd elszakítottam a tekintetemet a kilátástól, hogy felé fordulhassak és szemben állhassak vele. Jómagam utáltam, ha valaki nem néz rám, miközben nekem beszél, ezzel ő sem lehetett másképp.
- Te sem vagy egy tetőre járkáló típus, legalábbis ahogy eddig hittem. Kezdem azt hinni, hogy nem is ismerlek. - Hangom nem csengett véresen komolyan, hiszen a téma sem volt élet-halál kérdése. Sokkal inkább őt figyeltem meg, a régen látott barátot, mentort és... nem is tudom, életem egyes napjaim sokkal inkább tekintettem rá egy bástyára, mint egy egyszerű valakire, aki régen mindennapi szinten mellettem volt. Persze ennek a korszaknak már vége és őszintétlen lennék, ha azt mondanám nem vérzik emiatt a szívem., de ilyesmit bevallani neki? Előbb harapnám le a nyelvem főleg, hogy ezer százalék, hogy tisztában van a gondolataimmal.
- Olyan... másnak tűnsz. - Nem bonyolult szó, mégis keresnem kellett pár másodpercig. Nem tudtam volna megmagyarázni miért tűnt különbözőnek, mégsem éreztem úgy, mintha ő állna vele szemben. - Talán fodrászt váltottál? - Vontam fel a szemöldökömet enyhe mosollyal, miközben diszkréten végignéztem rajta.

you're the only one who can change me
oliver & tatia
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 1:29 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down
 

Tető

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» New York utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Belváros :: Hotel-