Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Vas. Szept. 10, 2017 2:21 pm
Ugrás egy másik oldalra


damon & rose

Reméltem, hogy nem adtam neki ötleteket. Véletlenül sem arra akartam utalni, hogy kapcsolja ki az érzelmeit, mert az érthető és jobb lesz tőle – főleg, hogy hittem abban, nincsen semmi, amit ki lehetne kapcsolni. Legalábbis számomra már nem volt. Damon még fiatal, nála talán működhet a fájdalomtól, kellemetlentől való megszabadulás, ami nem azt jelentette, hogy az agya és szíve egy részének lezárása mellett kellene döntenie, akkor sem, ha sokkal könnyebbnek mutatkozik ez a lehetőség. Sajgó lélekkel nehéz, sőt, lehetetlen logikus döntéseket tűnni: ilyenkor jött jól a mondás, ami közhelyes, de igaz és arról szól, hogy az idő mindent megold és az összes sebet begyógyítja. Akkor is, ha először nem hiszünk ennek a bölcsességnek.
- Nem is akarom, hogy pozitivitás-bomba legyél. Még a végén azt hinném, neked is van egy hasonmásod és ő jött el hozzám. – Damon maximum akkor hasonlíthatott egy unikornisokat kergető kislányra, amikor valamilyen oknál fogva túlságosan mélyre merül a szerelmes rózsaszín tengerében és esze ágában sincs kimászni onnan. Jelenleg a másik opció volt érvényben, mocsaras vidékhez hasonlítani a helyzetét túl szép megfogalmazás lett volna. – Én sem tudok az lenni, mert egyszerűen képtelen vagyok rendszerezni a gondolataimat. Menjek, ne menjek? Tudod, hogy sohasem voltam olyan típus, aki a szerelemmel foglalkozik… Nate-el is csak összejöttek a dolgok és azt vettük észre, hogy együtt vagyunk. Egyikünk sem volt felkészülve egy kapcsolatra, mert hiába élünk évszázadok óta, érzelmileg mindketten defektesek vagyunk. – Azt hiszem, ezt most mondtam ki először, hiába tudtam magamról, hogy az alapvető dolgokban is hibádzok. Nem voltam mindig ilyen. Volt normális életem, amit szívesen végigéltem volna, talán még boldog is lettem volna, de egy vámpír közbeszólt és megpecsételte a sorsomat, ezzel együtt pedig a hozzáállásomat is az élethez, létezéshez, kapcsolatokhoz, fontossági sorrendekhez. Több évszázad alatt kialakult szokásrendszert nagyon nehéz felülírni, nem elég hozzá néhány évecske. – Próbálok felkészülni arra, mi lenne, ha utána mennék, de nem tudom, hol kezdhetném. Nate előttem jár, nem csak tapasztalatban, hanem időben is. Ha nem akarja, hogy megtaláljam, akkor nem fogom, eléggé ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, képes egyszerre eltűnni és élvezettel csinálni azt, amit eltervezett vagy amihez éppen kedve van. – Újabb korty az italomból. Nate a világ egyik legkegyetlenebb ősi vámpírjának befolyása alatt nevelkedett és ha ez a része előtör belőle, bármire képes. A lehetősége annak, hogy ebben az állapotában lássam őt, félelmetesnek hatott. Nem akartam elveszíteni azt a képet, amit róla őriztem.
- Az utolsó találkozásunk? Nem a legideálisabb. - Visszagondolni is rossz volt, talán ezért nem is beszéltem róla eddig. - Veszekedtünk, de... nem nagy dolgokon, valami hétköznapin kaptunk össze. Legalábbis először... aztán oda lyukadtunk ki, hogy mennyire mások lettünk. Kiviharzott a házból, azt hittem, hogy csak kiszellőzteti a fejét, de azóta nem jött vissza. - Pedig nem hittem volna, hogy bármikor eszébe jutna egy szó nélkül eltűnni. Úgy tűnik, félreismertem, ha nem is teljesen, de részben biztosan.
- De… miért lenne Stefan és Elena más kategória? – Néztem rá, összeráncolt homlokkal, eszembe jutva, milyen gondolatokat keltettek fel bennem az előző szavai. Hangomba talán vegyült egy kis sértődöttség, ám ez leginkább abból adódott, hogy nem értettem pontosan a szavait. Úgy gondolná, hogy én nem szerethetek úgy valakit, mint ő a barátnőjét és az öccsét?

40 || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Aug. 13, 2017 10:32 pm
Ugrás egy másik oldalra



Rose & Damon

az én régi barátomnak

Szusszantam a reakciójára. Az lehet, senki sem hibáztatna, de valljuk be, egy őrült Damon Salvatore nem biztos, hogy jó ötlet a világra nézve. Bár mindenképpen vicces – különösen számomra. Mondjuk, ha ki vagyok kapcsolva. Kitépni pár szívet, megcsapolni néhány embert, sőt, addig szívni mások vérét, amíg össze nem esnek és meg nem halnak… jó lett volna visszatérni ehhez az életmódhoz, legalább egy kicsit. Talán sikerült volna lehiggadnom tőle. De persze a visszatérés nehezebb lett volna, mint valaha. A többiek szemébe nézni… de az Istenért. A gondolat nem hagyott nyugodni.
- Átadom. – Mosolyogva biccentettem meg a fejem felé. Én magam is örültem, hogy Stefan végre visszatért és önmaga volt, csak kár, hogy az örömömet agyon csapta az Elenás probléma. Magam elé pillantottam és újból azon a kapcsolón kezdtem agyalni, ami minden vámpírban ott van. Hosszabb csend telepedett kettőnkre és én ez idő alatt legurítottam még egy pohárnyi mámort a torkomon. A visszakérdezésre elpillantottam felé egy kisebb mosollyal.
- Még szép. Neked szabad. Sőt, kérlek rá. – Elvégre azért jöttem ide elsősorban, hogy Ő mondja el, mi történt. Tudtam, hogy baj van. Pont azért, mert titkán találkoztunk és gyanítottam, hogyha egyszer idehív, annak komoly oka lesz. Nos, így is volt. Nate. Nem tudtam valami pozitív lenni ezzel kapcsolatban és nem is palástoltam ezt. Bár bevallom, tényleg eléggé rázúdítottam a negatív hullámaimat, de ez akkor tudatosult bennem, mikor Elenát és Stefant hozta szóba. Igaza volt, bármit megtettem volna értük, ha elmennek egy szó nélkül. Mert az ugyebár más, ha közlik velem, hogy örökre hagyjam őket békén és épp azért mennek el, hogy távol legyek az életükből.
- Bocs, oké? – Pillantottam felé, majd töltöttem magamnak még egy pohár italt. – Nem vagyok valami pozitív bomba jelenleg. Nyilván nem azt mondtam, hogy add fel és ne próbáld megtalálni. Csak azt, hogy nem biztos, hogy megéri minden fáradtság. Ami Stefanékat illeti… utánuk mennék és a föld alól is előkeríteném őket, de mindketten tudjuk, hogy ez azért más kategória. – Érdeklődve néztem Roset, de folytattam. – Ha szereted, próbáld megtalálni. De készülj fel mindenre, mert ha megtalálod… nem tudni, mi vár rád. Miért ment el, mi volt az oka. Lehet, megpróbál majd bántani vagy valahogy elüldözni. – Ezek csak felvetések voltak, de úgy véltem, eléggé helytállóak. Nem akartam Roset megbántani, pusztán a saját, egyéni véleményemet fejtettem ki neki és próbáltam felkészíteni arra, hogy bármi lehet, ha újra szembetalálja magát Nateel.
- Milyen volt az utolsó találkozásotok? – Kérdeztem rá végül arra, ami még az eszembe jutott. Kortyoltam a pohárból, majd leraktam vissza az asztalra. Várakozón pillantottam a lányra.


414 szó ❖ mégsem várattalak sokáig 42 ❖ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Pént. Aug. 11, 2017 9:16 pm
Ugrás egy másik oldalra


damon & rose

- Nem hiszem, hogy bárki hibáztatna, ha bele akarnál őrülni. – Csúszott ki a számon. Egy-két évvel ezelőtt véletlenül sem mondtam volna ilyet, de ma már tudtam, milyen érzés, ha szeretsz valakit, ám a másik nem tükrözi vissza vagy ha mégis, nem hiszel igazán benne. Damon helyzete speciális, rá nem emlékszik a szerelme. Csodálom, hogy még épelméjű és őt ismerve nem verte szét az egész várost. Lehet, hogy az is beleférne.
- Kölcsönös lecseszés? Jó programnak tűnik. Az öcsédnek pedig add át az üdvözletem, örülök, hogy megjött az esze. – És nekem ebben a pillanatban villant be, hogy mi lesz, ha Damon is megpróbálja kizárni az érzelmeit és nem akar majd azon töprengeni, vajon mikor jönnek vissza Elena érzelmei, esetleg egyáltalán van-e esélye a helyzetük tisztázására abban az esetben, ha az ősi vámpír nem gondolná meg magát és Elena-t az emlékei nélkül hagyja. Majdnem el is hittem neki, hogy közölni fogja, ha hülyeséget csinál, de amennyiben így tettem volna, indulhatnék az év címeres ökrének címéért. Damon magának való természet, aki az évek folyamán megtanulta megosztani az örömét a másokkal, viszont a szenvedése a magánügye volt és csak a legvégső esetben vonja bele a szeretteit a bajaiba és azoknak a megoldásába. Nem szerettem ezt a hozzáállást annak ellenére, hogy én is előszeretettel alkalmaztam: tipikusan az a fajta voltam, aki megpróbál a saját bajaival megküzdeni, de ha látom, hogy a barátaim szenvednek, nem nyugszom addig, míg ki nem szedem belőlük az okát és valahogy nem tudok segíteni.
- Tehát én hisztizhetek? Előbb inkább innék egy kicsit. – Lehúztam a poharam alján lötyögő alkoholt, ami marta a torkom. Egy mély levegővétel után sokkal jobb volt, amúgy is, barát társaságában sokkal felszabadultabban lehetett inni és a gondokról beszélni. Kicsit ironikus, lemondó, apró kacaj hagyta el a torkomat a szavait hallva, meg is vontam a vállamat. – Én akarok túl pozitív lenni vagy te vagy nagyon negatív? – Szerettem benne, hogy mindig megmondja a nyers véleményét, mégis, általánosságban nem a fekete vagy fehér hozzáállást részesítette előnyben és nem láttam ennyire borúsan a dolgokat.
- Tehát azt mondod, nem éri meg arra várnom, hogy visszajön? Ha még az okát is megmondod annak, hogy miért hagyott el, leborulok előtted. – Félig-meddig vicceltem, bár nem tagadtam, örültem volna valamiféle magyarázatnak. – Passzívnak érzem magam. Ha Elena eltűnne és életjelet sem adna magáról, te egyszerűen csak várnál rá? Nem indulnál megkeresni? Nemhogy a szerelmed, a testvéred után is mindig elindulsz és addig nem nyugszol, míg meg nem találod és értelmet nem versz a fejébe. Csak… azt sem tudom, hol kellene kezdenem. Nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. – Az ösztöneimre való hallgatás tűnt a legjobb ötletnek, az egyetlen gond az volt, hogy az agyam és a tapasztalatlanságom zárolta a szívemet.


40 || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 03, 2017 2:18 pm
Ugrás egy másik oldalra



Rose & Damon

az én régi barátomnak

- Nem, Rose, egyáltalán nem, de valamibe kapaszkodnom kell, ha nem akarok beleőrülni ebbe az egészbe. – Morrantam rá kissé hevesen, de nem rá haragudtam, hanem a helyzetre. A kérdésére, hogy mit csinálok egész nap, sóhajtottam.
- Ez előtt Carolineal találkoztam, mert áthívott, hogy leteremtsen, amiért nem szóltam Stefan visszajöveteléről… - Összehúztam a szemeimet. – Én meg lecsesztem azért, mert nem szólt Elena szelektív emlékezetvesztéséről. – Vállat vontam. Nem tűnt valami fairnek a dolog, de valahogy a szöszivel a kapcsolatom ilyen fura volt. Kitomboltuk magunkat, leszidtuk a másikat, bántottuk… igazából a mérgünket vezettük le a másikon, holott nem egymásra voltunk dühösek. De pont ezért nem vette egyikünk sem a szívére azt, amit a másik a fejéhez vágott. Érdekes, bonyolult kapcsolat..
A szavaira bólintottam egy aprót, majd újabbat kortyoltam a whiskyből.
- Szólni fogok, komolyan. Semmi okod aggódni. – Néztem rá jelentőségteljesen és a fejemet is megbiccentettem felé. Reméltem, hogy ezúttal lezártnak tekinti ő is a témát legalább annyira, mint én. A napom 99%-a ebből állt. Elenából és a problémákból. Néhány percnyi nyugalomra vágytam, mikor nem az én gondommal vagyok elfoglalva, hanem a máséval. Önzőn hangzott, hisz kicsit olyan volt, mintha más nyomorában keresném a vigaszt, de nem így volt. Az, hogy Roseal mi történt, valóban érdekelt, így érdeklődve pillantottam rá.
- Nos, a lányoknak még jól is áll a hiszti… néha. – Ejtettem meg egy félmosolyt, majd hallgatni kezdtem, amit mond. Szóval Nate. A poharamra meredtem, amíg átgondoltam a válaszom.
- Ez egy elég bonyolult kérdés. Neked fontos ő, de ő elment… és nem biztos, hogy megéri küzdeni. Az emberek nem véletlenül sétálnak ki az életünkből, Rose. – Gondoltam itt valamiért Katherinere vagy az egyetlen anyámra, Lilyre. Mindketten kisétáltak az életemből, pedig szerettem őket és mindketten fontosak voltak a számomra, de ők ezt nem így gondolták. Valamiért nem hittem, hogy Nate kivételes eset lehet, így nem akartam arra buzdítani Roset, hogy menjen, kutassal fel és szerezze vissza.
- Mellesleg, ne hidd magadnak szánalmas. Az egyáltalán nem szánalmas, amit jelenleg csinálsz. Az már az lenne, ha megszállottan kutatnád és hinnéd, hogy minden rendbe jöhet, minden olyan lehet, mint régen. Bár az inkább naivság lenne. – Gondolkodtam el. Áradt belőlem a negativitás, de Rosenak egy rossz szava nem lehetett. Elég borúsan láttam a világot és az egész életemet jelenleg. Nem volt minek örülnöm.


374 szó ❖ remélem, megfelel  41 ❖ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 31, 2017 7:10 pm
Ugrás egy másik oldalra


damon & rose

- Tényleg vigasztal? Mert nekem nem úgy tűnik, mintha ettől jobban éreznéd magad, sőt… - Miért lenne jobban attól, ha éppen csak kecsegtetik egy kis reménnyel, pont annyival, hogy ne szakadjon szét a szíve a fájdalomtól? Éppen Damon-től tanultam, hogy a remény egy ribanc, akinek nem szabad hinni, mert kecsegtet és elhiteti veled, hogy minden rendben lehet, de ezzel csupán mélyíti a sebeidet, nem begyógyítja azokat. Ha Elenát megigézték, akkor sajnos egyedül az a személy adhatja vissza az emlékeit, aki elvette tőle azokat és ismerve az ősi vámpírnőt, biztosan nem áll szándékában megkönnyíteni a hasonmása és annak szerelme dolgát. Patthelyzet alakult ki. Mondhattam volna Damon-nek, hogy ha Elena mellett áll, támogatja és megpróbálja meggyőzni a szerelmükről meséléssel, emlékekkel, képekkel, történetekkel, akkor van esély az emlékek spontán visszatérésére, de mindketten tudtuk, hogy a vámpírmágia nem így működik. Ezért inkább sóhajtottam egyet.
- Akkor mit csinálsz egész nap, ha nem vele vagy? Kódorogsz a városban és azt várod, Elena mikor gondolja meg magát és nem fogja kényelmetlenül érezni magát a közeledben? – Egyáltalán nem a rosszindulat szólt belőlem, de nem jutott eszembe egyetlen épkézláb ötlet vagy tanács, amivel segíthettem volna őt. És valószínűleg nem is azért volt itt, hogy megoldjam a problémáját… Damon ilyenkor átvedlett magányos farkassá és egyedül akarta átugrani az akadályokat, hajlamos volt mindenkit eltaszítani magától.
- Én csak annyit kérek, hogyha bármi, tényleg bármi megfordulna a fejedben, szólj. Bűntudatom lenne, ha később megtudnám, hogy egyedül csináltál valami hülyeséget és nem segíthettem benne. – Mostanában kissé eltávolodtunk egymástól, de ez véletlenül sem azt jelentette, hogy Damon kevésbé fontos része lett volna az életemnek, mint pá révvel ezelőtt. Reméltem, hogy ő is így érez velem kapcsolatban, mert ő a kevés barátaim egyike volt, akire nagyobb szükségem volt, mint valaha. Régebben nem zavart az egyedüllét, sőt, jobbnak láttam, ha nem kötődök senkihez, mára már zavart, ha a hozzám közel állók elvesztésének veszélye lebegett a fejem felett. Változnak az idők, én pedig velük.
- Szóval kezdjek el én hisztizni? – Halványan elmosolyodtam, hátha ezzel elkendőzhetem, hogy az én szívem sem bírja jól az érzelmeimet, aztán rájöttem, hogy minek próbálkozzak? Amikor először találkoztam Damon-nel, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen jó kapcsolatot fogunk kialakítani, erre itt vagyunk, iszogatunk és arról beszélgetünk, ami a lelkünket nyomja. – Mióta Nate elment, nem igazán találom a helyem… - Hátradőltem, felhúztam a vállaimat és sóhajtottam egyet. Hirtelenjében vágyat éreztem arra, hogy az egész üveg whiskyt magamba öntsem, nem mintha sokat segített volna. – Nem tudom, mit kellene tennem. Én is induljak útnak? Próbáljam megkeresni? Várjak itt? Kezdek szánalmasnak tűnni még a saját szememben is. - És volt, ami egyáltalán nem tetszett. Soha nem voltam ilyen... egy teljesen új oldalammal kellett megismerkednem és megbékélnem, ami nehéz feladantnak bizonyult.


40 || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Júl. 16, 2017 3:31 pm
Ugrás egy másik oldalra



Rose & Damon

az én régi barátomnak

A szemem sarkából néztem rá és reméltem, hogy nem áll neki sajnálni. Azzal nem jutottunk volna előrébb, sőt, csak még jobban beleragadok az önsajnálatba – ami nem az én stílusom volt. Én inkább elmenekültem a bajok elől és őszintén, most is ezt akartam tenni kicsit. Mélyen legbelül fogtam volna magam és elhúzok innen, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, kitomboljam magam, kitépjek néhány szívet, kitörjek néhány nyakat és jól érezzem magam, levezetve a felgyülemlett feszültséget. Hogy Elena szemében az, hogy egy szörnyeteg vagyok, valósággá váljon. Mert nem tudtam, mihez kezdjek ezzel és ez lett volna a legegyszerűbb. Ezek a gondolatok nem is hagytak nyugodni, de ebből kívülről semmi sem látszódott.
Figyelmesen hallgattam és elhúztam a számat. Nem tudtam, mit mondhatnék, annyira borzalmas volt ez az egész. Hinnem kellett volna, hogy minden rendben lesz, mint mindig, de az élet annyiszor vágott már arcon, hogy egy hangyányit nehéz volt. Főleg a kapcsolatunk Elenával, száz meg száz akadályt küzdöttünk már le és mindig újabb és újabb gördül elénk. Az univerzum igazán leállhatna már!
- Na igen, én is kinézem belőle. De az vigasztal valahol egy egészen kicsit, hogy Elena a beszélgetésünk alatt azt mondta, nem fél tőlem… - A poharamra pillantottam, visszaidéztem azt a pillanatot Elenával, majd újból kortyoltam a whiskeyből. Kiittam a maradékot, majd ha ott volt az üveg, megtöltöttem újra a poharat.
- Nem, azóta nem találkoztunk. Igyekszem némi teret adni neki. Amúgy sem kellemes így a közelében lenni, és valószínűleg ő is így érez irántam. – Magyaráztam odanézés nélkül.
A további szavaira viszont megejtettem egy halvány, sokatmondó mosolyt és ránéztem.
- Őrült tervek? Ugyan. Nem szokásom őrültséget csinálni… csak néha. Jó, néha mindig. - Röviden felnevettem. Nem akartam, hogy aggódjon. – Nem csinálok ezúttal semmit. – Vontam hanyagul vállat és ismét ittam. Ez a válaszom mondjuk nem volt túl őszinte. Minél többször jött fel ez az egész téma, minél több embernek meséltem el, annál inkább menekülni akartam előle. Mert semmi sem változik attól, hogyha kimondom. Semmi. – De az biztos, hogy eleget beszéltem már a gondjaimról és valljuk be, nem illik a Damon-stílushoz ez a fajta hiszti. Szóval, mi lenne, ha te mesélnél végre? – Érdeklődve figyeltem az arcát, majd leraktam a poharat az asztalra. – Miattad jöttem ide, Rose. Ha szükséged van a segítségemre valamiben, akkor csak ki kellene mondanod.
Kíváncsi voltam, vele mi történt, ugyan akkor nem tudtam teljesen elszakadni az Elena témától. Mindig ott motoszkált a gondolataimban, hogy mennyire távol van most tőlem és hogy ezt mennyire nehezen viselem.

404 szó ❖ hmmhm ❖ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Szer. Júl. 12, 2017 8:43 pm
Ugrás egy másik oldalra


damon & rose

Erre nem voltam felkészülve. Azt vártam, hogy Damon a szokásos történettel jön, miszerint nem méltó Elenához, esetleg attól fél, hogy nem tud uralkodni magán és ismét visszatér ahhoz a Damon-höz, akit még annak idején én és Elena is megismertünk. Az, hogy Elena elveszítette az emlékeit, új volt. Nagyon új és nagyon megdöbbentő, aminek köszönhetően gombóc keletkezett a torkomban. Sohasem tagadtam, hogy mióta ismerem Damon-t és Elenát, azóta drukkoltam nekik, a szerelmük kibontakozásának és beteljesülésének. Csak a vak nem látta, hogy amikor tagadták az érzelmeiket sem tudták a lényükből áradó vonzalmat kitörölni magukból. Végigasszisztáltam, végignéztem, ahogy végül egymás mellett kötöttek ki és a megpróbáltatások miatt, amiken átmentek, nem akartam arról hallani, hogy porszem került a gépezetbe. Nyugodt életet érdemeltek volna, erre itt ültem szemben a pár egyik tagjával és nem tudtam megállni, hogy belekortyoljak az alkoholba.
- Elhiszem. – Bólintottam egyet, akaratlanul is összevontam a szemöldökömet és lebiggyesztettem az ajkaimat, pedig tudtam, hogy Damon nem szereti, ha sajnálják. Nem is tettem, csupán együtt éreztem vele és így fejeztem ki. – Én soha nem fogom elfelejteni azt az összezavarodottságot, amit a ti szemeitekben láttam, amikor elveszítettem az emlékeimet. A saját tekintetemről nem is beszélve. – Egy pillanatra elfelejtettem, hogy Damon ült velem szemben, hirtelenjében Elena helyébe képzeltem magam, ahogy felvillantak a mára már kiegészült emlékeim abból az időszakból, amikor nem voltam igazán önmagam. – Képzeld el, ő mennyire meg lehetett ijedve. Fogalma sem volt arról, hogy mit akarsz tőle… ha Tatia megigézte, a jó ég tudja, mit mondott neki. Azon sem csodálkoznék, ha új emlékeket táplált volna a fejébe, hogy még rosszabb képet fessen rólad. – És én az ördögöt festettem a falra azzal, hogy rögtön a legrosszabbra gondoltam, de képtelen voltam magamban tartani a gondolataimat. Nem én lettem volna, ha hallgatok, Damon úgyis észrevette volna rajtam, hogy nem avatom be valamibe.
- És az óta? Vagy ez volt az egyetlen találkozásotok? – Előre dőltem, a térdeimre támaszkodtam és így pislogtam rá. Láttam rajta, hogy rosszul viseli és ezen nem volt csodálnivaló. Nem hiszem, hogy lenne ember, aki összetéve a két kezét ugrálna örömében, amiért a szerelme szörnyetegként tekint rá. – Lehet, hogy nem oldódik meg a bajod, ha beszélsz róla, de talán saját magadnak jót teszel vele. Arról nem is beszélve, hogy így van esélyem, hogy lebeszéljelek az esetleges őrült terveidről… mert téged ismerve biztosan forgatsz valamit a fejedben. – Vontam fel a szemöldökeimet.

és milyen cuki lett! 40 || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Júl. 09, 2017 7:14 pm
Ugrás egy másik oldalra



Rose & Damon

az én régi barátomnak

- Hogy én? Sértegetni? Téged? Ugyan már! – Vigyorogtam. Maximum ugratni szerettem őt, de sértegetni azt azért nem. – És hé, te ne sértegess. Ez az arc tökéletes. – Mutattam a saját arcomra, megkísérelve egy újabb mosolyfélét.
Visszakérdezett, aminek nem örültem túlzottan. Roseal szemben nem akartam önző lenni; ő hívott át, tehát neki volt valami problémája, mégis időt akart szakítani az én bajomra. Rose mindig is ilyen volt, azt hiszem. Egy sóhajjal visszavettem magamhoz a poharat, amit az imént letettem és belekortyoltam.
- Törlődtek. Láttad volna, hogyan nézett rám, mikor közeledni akartam felé… aztán leesett, hogy valami nem stimmel. Borzalmas. – Morogtam, majd a számat húztam és úgy néztem a lányra. – Elena ilyen. Hiába mondasz el neki valamit, úgyis a szívét követi, nem az eszét. Hiába tudta, hogy rossz választás vagyok, mégis mellettem van. Azaz volt, amíg emlékezett rám. – Újabbat kortyoltam. – Hát, mert gyanítom, attól, hogy elpanaszkodom a dolgot, még nem oldódik meg. – Vontam vállat erre a kérdésre, majd leraktam a poharat vissza.
- Őszintén szólva nem tudom, hogy mikor és hogyan történt. Annyit tudok, hogy én kitörő lelkesedéssel vártam, hogy hazaérjen a fősuliról és amikor végre hazaért, úgy nézett rám, mint egy szörnyetegre… - Morrantam idegesen. – Aztán persze megemlítette, hogy találkozott Tatiával. De ennyi, többet nem tudok. Azt sem tudom, őt hogyan szerezzem vissza, ha egyáltalán van rá még esélyem.
A hangomba némi keserűség is vegyült. Lehet, hogy Carolineal már kibeszéltem ezt az egész témát, mégis úgy éreztem, felemészt belülről Elena hiánya. Hiába, ő volt életem nője és nem akartam lemondani róla. Csak egy fél pillanat erejéig fordult meg a fejemben, de Caroline eloszlatta bennem ezeket az érzéseket, ami őszintén szólva meg is lepett. Ha ő azt mondta volna, hogy Elenának jobb nélkülem, lehet, hogy hatással lett volna a tetteimre. Lehet, hogy félreálltam volna, lehetőséget adva Elenának egy szebb és boldogabb életre, amiben Damon Salvatore már nincs jelen.

305 szó ❖ kissé bénácska reag  27  ❖ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 06, 2017 11:07 am
Ugrás egy másik oldalra


damon & rose

Reméltem, hogy Damon jó hírekkel fog szolgálni. Úgy vágytam már egy jó, baráti csevejre, mint sivatagi szomjazó a vízre, ezért szinte könyörögtem azért, hogyha átlépi a küszöbömet és ledobja magát a kanapéra, akkor semmi rossz ne hagyja el a száját. Mondja azt, hogy minden hiperszuper, Elena jól van, a testvérével nem balhéznak, nem rúgta össze a port senkivel, nem érez indíttatást arra, hogy világgá menjen és lemészároljon egy fél falut, hanem jó neki a csendes, kisvárosi élet. Szerettem volna, ha legalább a barátom jó hírekkel tud szolgálni, de amikor kinyitottam az ajtót és megláttam az ábrázatát, tudtam, hogy baj van. Nem csak a tekintete árulta el, hanem a mosoly is lefagyott az arcáról. Végülis, ennek is örülnöm kellene: azt jelenti, hogy nem akarja megjátszani magát előttem, bízik bennem annyira, hogy a rosszabbik, kedvetlenebb, letörtebb arcát is kérés nélkül megmutatja. Régóta voltunk barátok, volt időnk elérni arra a szintre, hogy ne szégyenlősködjünk egymás előtt, nyugodtan felvállalhattuk a sebezhetőségünket. Nehéz dolgokat, korszakokat is átéltünk egymás mellett, ugyan mi rosszabb jöhetne?
- Sértő, hogy azt hiszed, nem tartok itthon piát. De ahogy az arcodat látom, ez az üveg is kellene fog. – Úgyhogy amikor leültem az asztalra tettem a whiskys üveget, hogy a közelünkben legyen. Hosszú estének nézünk elébe, rögtön belekortyoltam az italomba és kényelmesen elhelyezkedtem. Jól tettem, amikor ezt a puha bőrkanapét választottam bútorvásárláskor. Persze, a korty majdnem megakadt a torkomon, amikor csak úgy mindennapian válaszolt a kérdésemre.
- Hogy micsoda? Elenának törlődtek az emlékei? – A szemöldökeim szinte a hajamig csúsztak, nem voltam biztos abban, hogy ezt mondta, ezért vártam egy bólintást, mint megerősítést. Lehet, hogy öregszek és rosszul hallok. Nem hinném, hogy a sors ennyire szeret azzal szórakozni, hogy elveszi a bolygón élő lények emlékeit… velem is megtörtént már és azt hiszem, Elenának sem ez az első alkalma. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy Tatia tette? Annyiszor elmondtuk már Elenának, hogy tartsa magát távol attól a nőtől. Veszélyes és kiszámíthatatlan. – Velem is elbánt már egyszer, első kézből tudom, mire képes csak kedvtelésből. Elenát pedig utálja is… biztosan szenvedtetni akarta a szeretteit, leginkább Damon-t azzal, hogy megfosztotta az emlékeitől. Nem hiszem el, hogy egyáltalán még mindig a városban van. – Az, hogy velem mi van, ráér. Tényleg, majd később beszélünk róla, egy ilyen hír után mégis hogy elégedjek meg annyival, hogy ez történt és kész? – Újabb kortyot ittam az italomból. Ide az egy üveg vajmi kevés lesz. – Mikor történt? Azóta találkoztál már vele vagy csak valaki mondta, hogy nem emlékszik rád? - Nem hiszem el, hogy mindannyian így jártunk! A saját bajaimat még csak-csak elviselem valahogy, de a barátaim jóllétének megszakadását rosszul viseltem.

és milyen cuki lett! 40 || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Szer. Május 24, 2017 8:19 pm
Ugrás egy másik oldalra



Rose & Damon

az én régi barátomnak

Még mindig a Carolineos találkozóm hatása alatt voltam. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy tud velem kedves lenni, hogy nem csak azt a szörnyeteget és gyilkos vámpírt látja bennem, aki voltam és aki rossz hatással volt Elenára. Amikor elhagytam a házat, akkor kaptam az sms-t. Rose neve láttán egy halvány mosoly egyből kiült az ajkaimra, majd az üzenetét olvasva szusszantam.
- Nos, tényleg elég rég volt már… - Jegyeztem meg, miközben a kocsihoz léptem és kinyitottam. Beszálltam, majd az anyósülésre dobtam a telefont. Nem szándékoztam visszaírni Rosenak, hisz úgy döntöttem, rögtön odamegyek. A Salvatore házban úgysem láttak most szívesen, így hát nem volt okom otthon lábatlankodni.
Tettem még egy kitérőt és beugrottam az egyik boltba arra az esetre, ha nem lenne Rosenál pia. Szerettem vele iszogatni és beszélgetni, úgy éreztem, ő tényleg megért. A barátom volt, mondhatni, a legjobb, Alaricon kívül.
A nap már elindult lefelé, mikor leparkoltam a ház előtt. A piát és a telefont magamhoz vettem, így szálltam ki. Még végigmértem az autót, mielőtt az ajtóhoz indultam volna. Először kopogtam, majd csengettem, szinte rátenyereltem a csengőre.
- Hello, Rose. – Vigyorogtam rá, ahogy ajtót nyitott, de pillanatokkal később a jókedvem eltűnt. Sosem szerettem és sosem tudtam megjátszani magam. A lánynak nyújtottam az üveget.
- Ezt arra az esetre, ha… - És láttam, hogy már tölti is az italokat. – Szóval feleslegesen költöttem…? Pedig kedves akartam lenni. – Grimaszoltam, majd ledobtam magam a kanapéra. Magamhoz vettem a pohárka italt és kortyoltam volna, mikor kaptam a szavakat. Hunyorogva néztem Rosera, de anélkül nem válaszoltam, hogy kortyoltam volna. A poharat visszaraktam az asztalra.
- Ja, hogy ez… nos… Elena elfelejtett… vagyis az érzéseit irántam, hála egy idegesítő Ősi hasonmásnak. – Rövidre akartam fogni, mert nem tudtam, ő miért hívott. Lehet, neki még ennél is nagyobb problémája volt.
- De kezdjük előbb veled. Történt valami, amiért idehívtál vagy csak… ennyire hiányoztam? – Rámosolyogtam, legalábbis minden erőmmel azon voltam, hogy őszinte legyen. A mosolyom lassan tűnt el az arcomról és komoly érdeklődéssel, némi aggódással figyeltem Roset.

328 szó ❖ hát szia, Rose  40 (az animáció az én művem 40)   ❖ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Szer. Május 24, 2017 4:13 pm
Ugrás egy másik oldalra


damon & rose

Mostanában gyűlöltem itthon lenni. Egyedül ebben a hatalmas házban, aminek minden egyes négyzetcentimétere arra emlékeztetett, hogy itt akartam leélni az életemet azzal a férfival, akit szeretek. Vagy ha nem is az egész örökkévalóságot töltöttük volna ebben a városban, együtt, de legalább egy részét. Semmi sem hiányzott az életünkből, persze, hogy be kellett ütnie a ménkőnek, hogy felforgasson mindent és elérje: legszívesebben eltűnnék innen, nehogy csak egy kis időre is eszembe jussanak a terveim vagy az, mennyire kutyául vagyok, mióta azt sem tudom, Nate merre jár. Hiába hívtam, semmi, hiába kerestem, semmi. Tehetetlen voltam és emiatt az őrület szélén táncoltam, szükségem volt valakire, akinek anélkül beszélhettem, hogy idiótának néztem volna saját magamat. Tehát ideje volt, hogy meginvitáljam Damon-t magamhoz. A barátomat, aki az egész mystic falls-i életemet végigkísérte és akiről napok óta nem hallottam. Nem szerettem, ha eltűnt szem elől.
"Átjöhetnél, rég csevegtünk." Ennyit írtam neki és mivel nem terveztem elhagyni a házat, annyi dolgom volt, hogy várjam a válaszát, ami hamarosan meg is érkezett, méghozzá igaz valójában. Damon alkonyatkor becsengetett, én pedig a nappaliba invitáltam és rögtön töltöttem magunknak egy-egy italt. Rossz szokás, de nálunk vámpíroknál szinte elengedhetetlen volt az alkohol a beszélgetésekhez: könnyebben nyíltunk meg akkor is, ha egyébként egy régi jó barátunk ült velünk szemben. Mindenkinek kellett egy kis bátorítás a rosszabb napokon.
- Az ábrázatodat látva valami nagyon nincs rendben. - Összevontam a szemöldökeimet, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy Damon arcán az "elegem van mindenkiből, miért nem lehet nyugtom" vagy a "francba, megint minden a feje tetejére állt" jelent-e meg. Egyik gondolat sem volt túl biztató, mert el szerettem volna hessegetni annak a lehetőségét, hogy vele is történt valami nem éppen kellemes.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Szer. Május 24, 2017 4:12 pm
Ugrás egy másik oldalra

Lezárt játék!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Pént. Okt. 07, 2016 9:37 am
Ugrás egy másik oldalra


sisters are different flowers from the same garden
georgiana & rose

A testvéremmel való újratalálkozásnak a mennyországnak magának kellett volna lennie. Számtalanszor lepörgettem magamban azt, milyen lesz, ha hosszú évek óta először megpillantom a húgomat, de ez a helyzet egyáltalán nem illett az én eszmei képembe. Szerettem a húgomat, minden vele való találkozás arra az időszakra emlékeztetett, amikor még felhőtlen volt az életünk és egyikünk sem gondolta volna, hogy akár évszázadokkal később is egymással szemben állhatunk. Láttam a tekintetét, ám egyszerűen képtelen voltam felfogni, mi történhetett. Nem tettem semmit… nem emlékeztem semmi rosszra, amit ellene követtem volna el, ha csak azt nem írta rá a számlámra, hogy nem kerestem. Nem tudtam, hogy merre jár, mi van vele, él-e vagy hal és ez az én önzőségem volt, mert sokkal inkább azzal foglalkoztam, hogy én túlélem-e az előttem álló napot vagy talán soha többé nem ébredek fel. Akár azt is mondhattam volna, hogy nem értem rá a testvéri kapcsolatok ápolására, mert hát… ez volt az igazság. Megkereshettem volna őt, de mi értelme lett volna? A baj szorosan fogta a kezem, nem engedett, őt is csak belesodortam volna a rosszba és azt nem bírtam volna elviselni, ha miattam esett volna bántódása. Ötven évvel ezelőtt is ezért fordítottam neki hátat, aminek a tüskéje úgy tűnik, még mindig elevenen élt benne.
- Ne gyűlölj. – Kértem tőle halkan, szinte suttogva, mintha egy megrökönyödött kismadár lettem volna. Hallani a hangjában tocsogó utálatot és érezni, hogy kicsi választja el attól, hogy nekem ugorjon, olyan volt, mintha kést döftek volna a szívembe és megállás nélkül forgatták volna bennem a pengét. – Nincs rá okod. – Jelentettem ki kissé félve attól, vajon hogyan fog reagálni, ám a véleményemet én sem rejthettem véka alá. – Mindig is érdekelt, hogy mi van veled, éppen ezért hagytalak magadra. – Mondtam őszintén, közelebb lépve hozzá. – Nem avattalak be abba, hogy milyen volt az életem ötven évvel ezelőtt, te csak annyit láttál, hogy élek, felbukkantam, aztán eltűntem. De ez közel sem volt ennyire egyszerű. – Ha elmondtam volna neki, hogy veszélyben vagyok, menekülnöm kell, akkor utánam eredt volna, sőt, azt sem hagyta volna, hogy elmenjek mellőle… aminek pedig az lett volna a vége, hogy ő hal bele abba, amiért engem üldöztek. Miféle szörnyeteg lettem volna, ha belekeverem a húgomat a zűrös ügyeimbe? Mentem volna utána én is, képtelenség lett volna együtt élni ezzel a tudattal.
- A családom… - Sóhajtottam egyet, halvány, fájdalmas mosoly ült ki az ajkaimra. Nehéz volt elhinnem, hogy egyszer ők is léteztek. Mintha sohasem lettek volna. – Sokkal jobb volt nekik veled, mint velem. – Nagyot nyeltem. Ez volt az igazság, nem volt mit szépíteni rajta. – Úgy szeretted Eaton-t, mint senki más és ő is odáig volt a nagynénjéért. Hogy maradhattam volna mellette, mellettetek, mikor épphogy átváltozva fogalmam sem volt arról, kinek a torkát fogom feltépni a következő pillanatban?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 16, 2016 6:27 pm
Ugrás egy másik oldalra


Rose & Georgiana
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
i am broken.
Szinte már szánalmat keltett bennem, hogy ennyire nem érzi annak a súlyát, amit tett. Óriási bennem a harag, a düh, talán még a gyűlöletet is megütötte már az a bizonyos határt nálam. Cserben hagyott, elhagyott minden szó nélkül, és úgy kezelt, mint egy nem létező valakit, aki még a levegőnél is láthatatlanabb. Úgy beszél és tesz, mint akinek teljesen természetes lett volna minden. Undorító.
Szinte már-már vicsorogva néztem rá, olyan düh öntött el, hogy még magammal sem voltam teljesen tisztában mit teszek. Egy kicsi hiányzik, hogy nekiugorjak és a falba döngöljem, hogy érezze, nekem mennyire fájt amit tett velem, hogy elhagyott.
- Te nem is érted...- Sziszegem mint egy kígyó, vérmes tekintettel mérve végig őt. Hirtelen aztán megállok előtte, hogy végigmérjem teljes alakját, hogy lássam őt teljesen, mivé lett. Lelkem mélyén valamilyen szinten könnyezem az örömtől, hogy látom őt, de túlságosan tömény és sok bennem a démon, ami most eluralkodik lelkem minden szegletén. Annyira elhagyatottnak érzem magam, amióta mindenki hátat fordított nekem a nagy semmiért, nem is értem, mivel érdemeltem ki ezt.
Észre sem vettem kérdéseit, egyszerűen elsiklott figyelmem hangja mellett, hisz nem érdekel az, mit mond mentségére, mert erre nem létezik semmiféle ürügy, magyarázás, ebből nem fog kijönni jól. Mit tegyek vele?
- Remélem megy még a visszaemlékezés. Ötven évvel ezelőtt, csak hogy segítsek. - Ha szavakkal lehetne szúrni és a tekintettel, akkor most Rose vérben heverne itt a padlón előttem. Egyáltalán nem fogom magamat, csak olyan szinten, hogy ne szedjem le a fejét a nyakáról. Képtelen lennék megtenni, de van akkora düh bennem, hogy elképzeljem a pillanatot.
- Ott voltál. Ha annyira érdekelt volna akkor, hogy mi van velem, valószínű nem keveredtünk volna most ide. Még nem érted el teljesen, hogy gyűlöljelek. Tudod miért? - Teszem fel neki a kérdést komolyan, miközben le sem szedem éles tekintetemet az övéről. - Mert még mindig szeretlek, és ezért kerestelek most meg. Ha rajtad múlna minden, akkor most sem lennék itt, és soha nem láthattam volna az arcod. Halottnak könyvelnélek el. - Suttogásba megy hát hangom, csak azért, mert csak felemelném a hangom, és nem szeretnék itt az éj lepje alatt hallatni a hangom, különben sem szeretek mással kiabálni.
- Vagy nem tűntél volna el akkor régen. A családodat hagytad rám, és te nem éreztél semmit sem abból, amit én. Te élted az életed, míg én a családodban tartottam a lelket, amiért a felelőtlen gyermek anyja elment, otthagyta azt az ártatlan lelket. Van neked egyáltalán szíved? - undorodva nézek végig rajt, majd ugyanígy szempárába nézve őszintén.  

©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Kedd Aug. 16, 2016 1:00 pm
Ugrás egy másik oldalra


sisters are different flowers from the same garden
georgiana & rose

Nem azt láttam a tekintetében, amihez hozzászoktam. Hozzászoktam? Erős kifejezés, tekintve, hogy évszázadokkal ezelőtt voltam egymás mindennapjainak a részei. Ugyanakkor tökéletesen élesek voltak azoknak a napoknak az emlékei: nem kívánhattam volna nála jobb testvért, barátnőt. Nem volt köztünk nagy a korkülönbség, ezért szinte adott volt, hogy minden együtt csináljunk, tapasztaljunk, tegyünk bármit. A húgom volt a legfőbb bizalmasom, támaszom, jótevőm, de sajnos elvesztettem őt, ugyanúgy, mint a családom többi tagját. A vámpírrá válásom elszakított az addigi életemtől, nem tehettem ki a szeretteimet annak a szörnyetegnek, amivé váltam. A szívem szakadt meg értük, de azt a tudatot, hogy bánthatom őket, nem tudtam elviselni. Hát, még ha ténylegesen ártottam volna nekik… belehaltam volna, ám a távozásom következtében mindketten élhettünk.
Giana arcán nem azt az örömet láttam, amivel én vizslattam őt. Sőt, semmilyen örömet. Leginkább megvetés és düh szennyezte gyönyörű vonásait, amit nem tudtam hová tenni. Miért néz így rám? Mit tettem ellene? Persze, régen találkoztunk és nem kerestem őt, de… ő sem jött utánam, egyikőnk sem kereste a másik társaságát. Megvolt a saját életünk és minden bizonnyal neki is komoly okai voltak arra, miért most bukkant fel. Viszont a szavai hallatán ledöbbentem, megszólalni sem tudtam. Mi történhetett vele?
- A lelkiismeretemmel semmi baj sincs, de úgy tűnik, az emlékezetemmel annál inkább. – Nagyot nyeltem, miközben a húgom mozgó alakját figyeltem. Úgy járkált, mint egy puma. Egy rosszindulatú, vérmes ragadozó. Nem az a lány volt, aki mellett felnőttem. – Miért örültem volna annak, ha te meghalsz? Nem beszélj butaságokat, mégis ki mondta neked ezeket? – Kérdeztem értetlenkedve. Hogy én örültem volna annak, ha elföldelik? Ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallottam. Ha megtudtam volna, hogy bármi baja esett, az első dolgom lett volna a segítségére sietni… méghogy kárörvendő lennék vele szemben.
- Az életem? Tényleg az érdekel, hogy milyen életem van itt? – Nem tudtam napirendre térni felette, egyre csak meglepett és meglepett. Más volt, teljesen más, mint amire én emlékeztem és nem tudtam hová tenni a viselkedését. Mintha szíve szerint mindent leköpött volna, ami a helyiségben megtalálható volt, az élen velem. – Neked kellene mesélned. Hol jártál, mit csináltál?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 04, 2016 6:30 pm
Ugrás egy másik oldalra


Rose & Georgiana
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
i am broken.
Míg figyeltem a sötétben, nyitott szemmel álmodtam. Ott voltam, és megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy mi lenne, ha most inkább elmennénk, és soha nem keresném őt? Senkit sem keresnék. Talán ez lenne arra  megoldás, hogy jobb életet éljek, s nem azt, amiben én most vagyok. De, igaz, ami igaz, köztem és a boldogság közt egy óriási szakadék hever, én pedig olykor annak a legmélyebb bugyrában. Ott voltam, a nővérem házában, aki egész életében csak került engem. Itt vagyok, s most én gondolkozom azon, hogy én fogom őt továbbra is elkerülni, hogy ő örömét lelje mindabban, hogy senkije sem maradt azokból az emberekből, kik egykoron vele voltak. Ő ettől boldog, ettől képes tovább élni, én pedig miért állnék a boldogsága és ő közé? Annyi éven át kerestem őt, s mire megleltem, teljességgel átalakult bennem minden gondolat. Egy szóval; hagyjam.
Bár itt vagyok, alkohollal a kezemben, s gyűrötten tekintek magam elé, mint aki most búcsúzna el minden egyes szép gondolatától, emlékétől halála előtt. Nyilván csak elmélázom mindazon, miken is mentem keresztül mások miatt. Még is magam miatt. Hiszen nem létezik az a cselekedet, amit mások miatt tennénk. Csak ülünk a ládikán, és nem akarjuk belőle kiengedni az igazmondó törpét, aki kedves öregapó hangon duruzsolja fülünkbe, hogy mindent amit adunk, áldozunk, teszünk, azt csak is a magunk megelégedésére tesszük. Ha nem így volna, nem tennénk. Erről szól az ember és ezzel néztem szembe. És talán ezzel kéne másnak is szembe néznie.
Néhány másodperc alatt végigutaztam az életemet. Hallottam, mikor az ajtó nyílik, s mikor eltűntem volna onnét, hirtelen ott ragadtam a fotelban. Elmehettem volna, de nem tettem, még is forrt bennem az izgatottság.
A sötétben így is felvillant fehér arca, s látszódott, hogy teljességgel kiült rá a meglepettség. Való igaz, egy ötven éve nem látott személy felbukkanása, valóban felkavarja az embert a pillanat tört része alatt. Más reakcióra nem is vártam.
- Esetleg a lelkiismereted? - Kicsit játszadozom vele, kegyetlen mosollyal megspékelve, majd végül felállok a fotelből. Voltaképpen a harag az, amely kiült az arcomra: Leolvasható volt a düh szemem tükréből, arcom minden egyes vonásaiból. De talán jogosan. Sőt.
- Na de, nem szórakozni jöttem ide. Igen, én vagyok. Nem döglöttem meg sehol sem, nem szántam neked megadni azt az örömöt. - Szinte szikrákat szór szempárom. - No de, mesélj csak! Milyen életed is van itt? - tekintek végig a helyiség minden egyes szegletén némi iróniából.

©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 01, 2016 5:58 pm
Ugrás egy másik oldalra


sisters are different flowers from the same garden
georgiana & rose

Hosszú volt az út New Orleans-ból, mégis jólesett egy kis kikapcsolódás. Nem is hittem volna, hogy ilyen jó távol lenni Mystic Falls-tól és még jobb érzés hazaérni. Hiányzott a megszokott környezet, a ház, minden, pedig csak pár napig voltam távol. Koromsötét volt, amikor hazaértem, a bejárati ajtó csukódása szinte másodpercekig visszhangzott. Először azt hittem, hogy egyedül vagyok a lakásban és a mellkasomra rögtön rátelepedett a tudat, hogy Nate nincs itthon, tehát fogalmam sincs, merre jár, de mivel az éles csöndbe néhány levegővétel hangja vágott bele, mosolyra húztam a számat. Isten áldja a vámpírhallást, nélküle jó néhányszor megütöttem volna már a bokámat. Elég régóta éltem ahhoz, hogy az összes neszre felfigyeljek, főleg, hogy az életem nagy részét bujkálással töltöttem. Az Ősök előli menekülés nem éppen sétagalopp, az ember lánya megtanulja, miként legyen hátul is szeme és ezt a szokást nehéz levetkőzni attól függetlenül, hogy a veszély évek óta elkerült. Szerencsére. Sokkal jobb volt ez az élet, mint az állandó bujkálás, a nomád életmód. Egy idő után fárasztó tud lenni és azt sem értettem, igazából mi tartott életben. Talán a legjobb barátomért folytatott harc vagy a remény, hogy egyszer jobb lesz. Jobb is lett, bár mostanában volt mit rajta javítani, de nem akartam veszni hagyni azokat a hétköznapokat, amiket még megélhettem.
Éppen emiatt voltam csupa mosoly, amikor felkapcsoltam a nappaliban a kis asztali lámpát. Mivel sötét volt, arra gondoltam, hogy Nate aludt, az viszont meg sem fordult volna a fejemben, hogy másvalaki fog várni a kanapén. Ledöbbentem, lefagytam, sőt, az ajkaim is elnyíltak egymástól. Mégis miért hittem volna, hogy a húgommal fogok farkasszemet nézni… bármikor? Évek, évtizedek óta nem hallottam felőle és most látva őt, hirtelenjében tetőtől talpig elöntött a bűntudat. Nem feledkeztem meg róla, de… nem kerestem. Nem tudtam merre jár, hol él, mit csinál, milyen mederben folyik az élete, egyszóval a borzasztóbbnál is borzasztóbb testvér voltam. A második gondolatom az volt, vajon mit keres itt? Vette a fáradtságot és megkeresett? Átszelte a fél világot, hogy a nappalimban ücsörögjön? Az arckifejezése nem volt túlzottam megnyugtató, mintha kérdések tömkelege lett volna az arcára írva. Én meg álltam előtte, mint valami rossz sóbálvány és még levegőt is elfelejtettem venni.
- Giana? – Nyögtem i végül nagy nehezen. – Tényleg… tényleg te vagy az? – Ajkaimra visszahúzódott a mosolyom, ami halványabb volt ugyan, de a viszontlátás örömével telt meg. Közelebb léptem hozzá, alig mertem elhinni, hogy itt van. Az én kicsi húgom.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 29, 2016 8:15 pm
Ugrás egy másik oldalra


Rose & Georgiana
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
i am broken.
Hetek alatt sikerült rávennem magamat arra, amit most tettem. A saját testvérem házába törtem be könnyedén így az éjszaka közepén, bár megvallva, nem fog érdekelni, hogy ez mennyire fogja zavarni őt. Úgy érzem, hogy magyarázattal tartozik nekem ő is, hogy miért tűnt el. Köszönettel tartozik nekem, hogy a családjára vigyáztam egykoron, ő pedig a gyermekét hidegvérrel hagyta maga mögött. A saját gyermekét, aki nem tehet arról, hogy ilyen anyja van, még is büntetve volt azzal, hogy nem az anyja nevelhette fel őt, már pedig egy gyermek mellé anya való, nem pedig egy apa. A testvéremért bármikor képes vagyok kiállni, még akár most is, de nem tudom elnézni mindazt amit művel. Ötven éve már, hogy hátra hagyott újra mindent, mindennel együtt engemet is. Mivel érdemeltem ki ezt? S most én vagyok az, aki önön magát hibáztatja, amiért minden szó nélkül bejöttem, de igazán hidegen hagy! Ha kell, kivéreztetem és kikötöm a radiátor csövéhez, de nem fog ez az est úgy véget érni, hogy nem kaptam magyarázatot, és egy köszönetet. Szeretem őt, és nem véletlenül vagyok most itt. Hiába haragszom rá, még is vágyom a törődésére, ahogy régen is tettük. Szükségem van rá, szimplán megakarom osztani vele mindazt, amit én egykoron átéltem, és szeretném azt is tudni, hogy ő vele mi történt. Én a húga vagyok, ő pedig az én nővérem, az egyetlen. Talán fel sem ismer, és csak kihajít majd ide a ház elé, megteheti ugyan, de tőlem addig nem szabadul, ameddig nem kapok mindenre magyarázatot! Mi történt azzal a kisfiúval, akit még egykoron én is neveltem? Mi történt a férjével, akinek én lettem később a felesége? Nem is törődött velük? Ennyit jelentett az a sok év, és oly könnyen tette ezt félre, mintha meg sem történt volna?
Feldúltan gondolok ezekre, és érzem, hogy teljesen eluralkodik rajtam az ideg. Vámpírként már régen megtanultam magamon uralkodni, mégis hiba csúszhat a gépezetbe, és ezt az egész házat a földdel fogom egyenlővé tenni.
Még is aztán csak leülök a sötétben a kanapéra, egy pohár alkohollal a kezemben, és várok. Tudtommal senki sincs itthon, legalábbis nem hallok semmilyen mocorgást. Ezért is itt várok, és remélem, megérkezik az éjjel még a nővérem, ugyanis olyan beszélgetés elé fogunk nézni, amit már ötven éve meg kellett volna ejtenem, mégsem tettem. Talán azt hitte akkor, hogy elsiklik az összes probléma felett, én nem fogom számon kérni, de nagyon is tévedett, ha ezt gondolta akkor! Akár nevezhet gonosznak, vagy a világ legkegyetlenebb és legrosszabb húgának, nem érdekel. Akarom, hogy választ kapjak minden kérdésemre!
Szinte összetöröm a poharat a markomban.

©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Vas. Aug. 12, 2012 1:59 pm
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
take me to church Δ
Tartózkodási hely :
mystic falls Δ
Hobbi & foglalkozás :
keeping the old, searching the new Δ
Humor :
pretty sure Δ



A poszt írója Rose Marie Whitmore
Elküldésének ideje Vas. Aug. 12, 2012 1:55 pm
Ugrás egy másik oldalra

(Nappali)
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Nathan és Rose lakása
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3