A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 
Saint Charles Avenue


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
♑ the way out
† Kedvenc dal :
rihanna - stay ft. mikki ekko
† Tartózkodási hely :
♑ new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
♑ psychopath psychiater
† Humor :
♑ come a little closer, i'll tell you a joke



Ethan N. Rosseau ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Máj. 31, 2016 9:47 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
RENEE && ETHAN
folytatása itt
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
§ Friend from past
† Kedvenc dal :
§ Yellow Flicker Beat
† Tartózkodási hely :
§ Monsterland
† Hobbi & foglalkozás :
§ find myself



Renee Winter ÍRTA A POSZTOT
Szer. Ápr. 27, 2016 12:37 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

renee & ethan
Egyre nehezebb volt itt állni, de elmenni se lettem volna képes. Az eső gyengéden mosta tisztára az utcaköveket, de a mi lelkünket nem tudta. Mintha csak a ki nem mutatott könnyeinket akarta volna szimbolizálni a természeti jelenség. Maya talán nem örülne annak, ha most látna minket, viszont ő pontosan tudta, hogy mekkora űr maradt Ethan után és miért nem mentem sose el egyetlen egy randevúra. Egyikük se Ethan lett volna és talán ostoba és naiv vagyok, de éreztem mélyen legbelül, hogy képtelen lennék bárkit olyan közel engedni, mint őt vagy esetleg úgy szeretni, ahogyan őt szeretem. Van múltunk, melyben vannak boldog pillanatok, ugyanakkor keserűek is, de még se látok reménytelenséget a jövőre nézve. Mindig is élt bennem egy kisebb remény. – Akkor beszélj velem. Most már itt vagyok. – felelem úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, pedig jelenhelyzetben csöppet se volt az. Még se akartam elmenni úgy, hogy nem próbáltam meg mindent. Tudtam jól, hogy mélyen legbelül még ott lappang az érző fele, az, amelyik képes még a szeretet leghalványabb érzéseire és tetteire. Nem hiszek abban, hogy szörnyeteggé vált volna. Legfeljebb kifordult önmagából és elveszett, de most már nincs egyedül. Csak ezt neki is észre kellene vennie. Egyszerűen nem értem, hogy miért ennyire vak ezzel kapcsolatban.
Figyelem őt, s látom rajta, hogy feszültebb, de ezt mégis jó jelnek könyvelem el, mert ez azt jelenti, hogy nem is annyira közömbös számára a jelenlétem. Csendesen hallgatom, amit mond, majd lassan kifújom a levegőt. – Ebben igazad van, nem tudom, csak feltételezni tudom, ahogyan te se tudhatod. – pillantok rá komolyan, majd rakoncátlan tincseimbe túrok. – Sokáig vártam arra, hogy egyszer csak visszajössz, hogy még se mentél el, pedig mélyen legbelül tudtam, hogy nem így lesz. De akkor se volt fair dolog tőled az, hogy meg se kérdeztél arról, hogy én mit szeretnék. Ketten kellett volna meghoznunk a döntést, s ha rajtam múlt volna, akkor nem engedem, hogy elmenj. – a végére kicsit lesütöm a szemeimet, de hangom így is elárult, hiszen kicsit megremegett. – Mert nem volt már mit veszítenem. Téged már elveszítettelek, ahogyan a gyermekünket se, így miért kellett volna aggódnom a saját életemért, ha csak egy szellem voltam? – kérdeztem tőle kíváncsian és kisebb fajta fájdalommal az íriszeimben. - Legalább ilyen téren nem változtam. – rántom meg a vállaimat alig láthatóan. – Esetleg nem mennénk valami szárazabb helyre?



© :szeri:
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
♑ the way out
† Kedvenc dal :
rihanna - stay ft. mikki ekko
† Tartózkodási hely :
♑ new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
♑ psychopath psychiater
† Humor :
♑ come a little closer, i'll tell you a joke



Ethan N. Rosseau ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 23, 2016 1:37 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
renee & ethan
please, you should not be here
Váratlanul ráztam meg a fejem. Annyira elszoktam már a gondolatok kimondásától, hiszen az időm nagy részében olyanokkal cseverészem, akik azt sem tudják, hogy honnan jöttek, és mikor kattant el az a bizonyos kapcsoló a normalitással ellentétes irányba. Mindannyian bűnt követtek el, vagy öltek vagy bántalmaztak másokat, nem volt ép az elméjük. De az én bűnöm sem volt kisebb ezeknél. Minden értelmezhető módon beletiportam Renee életébe. Majd otthagytam. De miért is gondoltam azt, hogy majd képes lesz továbblépni? Annyira egyszerű mondani, közben... minden más. - Nem, nem szeretném. De legalább nem érzem kényszerét annak, hogy magammal beszélgessek a tükörben - bukott ki belőlem némileg ingerültebben. Nehéz volt magam megértetnem vele. Tekintve, hogy amikor nekem kellett volna megértést produkálnom, csak ránéztem, és ott is hagytam. Szívtelen szörnyeteg lettem, a szívemet téptem ki csak azért, hogy neki egy új élet reményét adhassam. Egy új életet nélkülem, a szeszélyeim nélkül. Már lemondtam mindenről, amim volt. Nem voltam többé vadász. Életem utolsó akciója volt, mikor Renee-vel baleset történt. Bár... nem nevezhető az akkora balesetnek, tekintve hogy szándékos kísérlet volt egy vámpír részéről.
Váratlanul emeltem fel a kezem, hogy megdörzsöljem az arcom egyik felét. Feszült lettem, nehezen uralkodtam mindazon, amit most rám zúdított a jelenlétével. Nem készültem fel rá, az egész annyira megterhelte az érzelmi világomat, hogy... még azt sem tudtam, hogyan kezeljem. Ez a nő annak idején a világot jelentette nekem. Nélküle nem akartam élni. Egészen addig, míg rá nem jöttem arra, hogy meg kell tanulnom mellőzni őt... elhagyni. Csak hogy neki jobb legyen. Ez volt életem legborzalmasabb időszaka. - Most ezt mondod, de talán mégsem így történt volna... talán nagyobb fájdalmat okoztam volna. És azt az egyet nem akartam - mondtam halkan, némileg zaklatottan, mielőtt megérintette volna az arcom. - Miért nem hagytál fel a vadász élettel? Miért sodrod veszélybe magad még mindig? - kérdeztem aztán, mikor megláttam a kabátja alatt rejlő fegyvert, benne a jól ismert faragott fagolyókkal. Még mindig nem felejtettem el, hogy én tanítottam ezen szerkezetek elkészítésére, és nem egy délutánt töltöttünk azzal, hogy közösen készültünk fel az akciókra.
A pislogásom lassult, majd nagyot nyeltem. - Még mindig annyira... makacs vagy - jegyeztem meg csendesen, szavaim komolyan csengtek, ennek ellenére rövidesen mosoly jelent meg a szám sarkában.

:bb:©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
§ Friend from past
† Kedvenc dal :
§ Yellow Flicker Beat
† Tartózkodási hely :
§ Monsterland
† Hobbi & foglalkozás :
§ find myself



Renee Winter ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 03, 2016 5:31 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

renee & ethan
- Csodás, sokkal jobb, hogy gyógyszerfüggő lettél. Mintha csak arra várnál, hogy téged is bezárjanak oda, ahol dolgozol. Tényleg ezt szeretnéd? – kérdeztem meg tőle kissé bosszankodva, majd vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam a levegőt. Nem lehetek dühös, még ha jogosan is tenném. Muszáj megőriznem a hidegvéremet, mert máskülönben még inkább rosszabb lesz ez az egész helyzet. Az se kizárt, hogy a szakadél egyre inkább nőni fog köztünk, azt pedig nem szeretném.
Hibáztathattam volna azért, ami történt, de nem tettem.  Semmi értelme nem lett volna, hiszen nem ő tette, hanem az az őrült vámpír tört az életünkre, így kár lenne ezen tovább rágódni. Talán azóta már alulról szagolja az ibolyát. Igazán megérdemelné, de tényleg. Most pedig, hogy itt voltunk mind a ketten még inkább nem akartam meghátrálni, de ez talán nem is csoda.
- Igen, azt mondom, hogy képesek lettünk volna szembenézni együtt a történtekkel. Lehet, hogy néha egymásnak estünk volna, néha eltörtek volna a tárgyak, de sikerült volna megoldanunk, mert a köztünk lévő kapocs erősebb, mint az a vámpír hatalma. – jegyeztem meg a dolgot komolyan, majd gyengéden megérintettem az arcát. Rossz volt ilyennek látni, mintha már csak árnyéka lenne önmagának, de akkor is tudtam jól, hogy még ott rejtőzik az a férfi is, akibe egykoron beleszerettem és még mindig szeretek. Egyszerűen csak éreztem és láttam a sötét íriszeinek a legmélyén azt az apró csillogást, ami képes volt még reményt adni.
Az eső elered, az emberek menekülnének, de mi még maradunk, mintha mi időközben ott eresztettünk volna gyökeret. Figyelem őt, majd amikor meghallom a szavait, akkor sietve rázom meg a fejemet. – Nem megyek sehova se. Maradok, ha te itt maradsz, ha hazajössz, akkor én is hazamegyek, de nélküled többé nem hagyom el ezt a várost. Akkor inkább itt érjen utol a vég. – jegyzem meg komolyan a dolgot és közben őt fürkészem. Tudja jól, hogy mennyire makacs tudok lenni és ez mostanra se változott meg.



©
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
♑ the way out
† Kedvenc dal :
rihanna - stay ft. mikki ekko
† Tartózkodási hely :
♑ new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
♑ psychopath psychiater
† Humor :
♑ come a little closer, i'll tell you a joke



Ethan N. Rosseau ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 02, 2016 2:40 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
renee & ethan
please, you should not be here
Nem is tudtam, mit mondhatnék. A fejemet már régen bevertem, és az antidepresszánsok sem álltak tőlem távol, elvégre csak a szer használatával tudtam békében végigaludni egy éjszakát. Minden részletre emlékeztem, a boszorkány pedig csak a fájdalmat mosta ki belőlem, nem az egész történetet. Ha így történt volna, esélyes, hogy Renee-t sem ismertem volna fel, és nem törődtem volna azzal, hogy most felbukkant az életemben. Elmentem volna mellette... annak ellenére, hogy ő nyilván zavartalanul felismert volna. - Drogozni nem drogozom. De gyógyszerekkel minden egyszerűbbnek tűnik - sóhajtottam fel könnyedén, mintha éppen azt vitattam volna meg, hogy holnapra napsütés várható az időjósok szerint. Orvosként könnyedén írtam fel saját magamnak is egy-egy doboz tablettát, éppen mikor mire volt szükségem, szinte saját magam kísérleti nyulává váltam. Próbáltam elérni az álom nélküli éjszakákat, hogy ne láthassam a szenvedését magam előtt újra. Azt, ahogyan feküdt azon a kórházi ágyon. Éppen annyira szenvedtem, mint ő, még ha fizikai fájdalmam nem is volt. Azok a pofonok, amelyeket nekem kellett volna kapnom, végül nála landoltak. Rossz volt az egész akció felépítése, megtervezése.
Lenéztem a földre, majd ismét a szemeibe. Nehéz volt, mert hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy tovább lépett, valójában neki volt igaza. Nem így történt, csak én képzeltem be. Ezt akartam hinni. Csak így tudtam könnyíteni a saját lelkiismeretemen. - Azt gondolod, képesek lettünk volna együtt megoldani? Hogy nem öltük volna meg egymást? Soha... soha nem hibáztattál? - nyeltem nagyot, miközben elhagyta a kérdés a számat. Nem hittem volna el neki, ha azt mondja, hogy nem hibáztam. Mert igen, veszélybe sodortam az életét. Egy emberi élet, amely meg sem született még, miattam veszett oda. Az én felelősségem volt vigyázni rá, de az első adandó alkalommal elhibáztam.
Az eső szakadni kezdett, én pedig nagyot nyeltem, miközben lehunytam a szemeimet, úgy élvezve némán ujjainak gyenge simogatását. - Vissza kell menned Mystic Fallsba - bukott ki belőlem lassan, csendesen, még mindig csukott szemekkel. Nem tudtam, mihez kezdhetnék ismét, ha az életem része lenne.

©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
§ Friend from past
† Kedvenc dal :
§ Yellow Flicker Beat
† Tartózkodási hely :
§ Monsterland
† Hobbi & foglalkozás :
§ find myself



Renee Winter ÍRTA A POSZTOT
Szer. Márc. 09, 2016 11:43 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

renee & ethan
- Akkor szerinted hogyan? – kérdeztem tőle kíváncsian és kicsit talán bosszúsan, de melyik nő ne lett volna dühös, ha ez történik vele? Ha csak úgy elsétálnak mellőle, mert az illető azt hiszi, hogy az a jó döntés, de persze már a másik szereplő véleményét nem kéri ki. Komolyan mintha hirtelen nem is az a személy lett volna, akit egykoron ismertem. Sose hittem azt, hogy egyszer ide fogunk kilyukadni. Sokszor gondolkoztam azon, hogy milyen lenne, ha újra találkoznánk, de álmaimban se gondoltam volna azt, hogy ez ennyire nehéz lesz. Egyszerűen tényleg alig akartam elhinni, hogy ez újra megtörténik. Néha úgy éreztem, hogy még egy sziklát is könnyebb lenne elmozdítani, mint esetleg őt észhez téríteni. Nem értem, hogy miként lehet ennyire elvakult és miért jobb neki szenvedni, mint esetleg megpróbálni javítani a helyzeten. Talán néha hibáztattam, hogy férfi létére pont ő futamodott meg, de ugyanakkor meg is értettem, így nem tudtam haragudni rá, gyűlölni őt.
- Időközben esetleg beverted a fejedet? Beszedtél valamit? – kérdeztem tőle hitetlenkedve és még meg is ráztam a fejemet, hogy ezt ő se gondolhatja komolyan. Egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd ajkamba harapok, hogy nem bukjanak elő a gondolataim, hogy ne formálhassam őket szavakká. Figyelem őt kétségbeesetten és fájdalommal megtelt pillantásokkal. Nem mozdulok meg és hallgatom a szavait. Egy pillanatra oldalra billentem a fejemet is. – Tovább léptem? Szerinted úgy nézek ki, mint aki tovább lépett? Nem léptem tovább, minden egyes pillanatban, amikor tükörbe nézek eszembe jut az, hogy nem csak a gyerekemet, a gyerekünket veszítettem el, hanem téged is, mert egyszerűen elsétáltál ahelyett, hogy együtt túljutottunk volna. Élni nem akartam, s minden egyes alkalommal, amikor vámpírra vadászok, akkor reménykedek abban, hogy az lesz az utolsó. Szerintem a helyi kórházban is nekem van már a legnagyobb kartonom, vagyis a legvastagabb! – s az utolsó dolgot már egy keserű nevetés közepette mondom. Tudom jól, hogy a nagynénémet is már az őrületbe kergetem azzal, hogy egyre többször járok kórházban. Nem véletlen az a pár sebhely, vagy éppen heg, amit az évek alatt szedtem össze. Nem érdekelt már semmi se, csak az, hogy megöljem őket és ha az azzal jár, hogy engem is magukkal rántanak, akkor ez van. Már nem volt szinte mit veszítenem. Tudom, hogy a húgomra vigyázna a család, s az új barátai.
A tettei meglepnek, de mégis automatikusan cselekszem. Nem gondolkozom azon, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem. Egyszerűen csak ösztönösen cselekszem. Nem érdekel már semmi, csak az, hogy erős maradjak. Nem lehet gyenge, most arra van szükség, hogy erős legyek.
- Egy régi ismerős hozott a városba, de talán csak az volt a célja, hogy végre megtaláljalak. Hogy végre haza gyere velem oda, ahova tartozol valójában. – mondtam neki komolyan, majd gyengéden végig simítottam az arcán. Nem érdekelt, hogy miként pillantanak ránk az emberek. Talán percek teltek el így, mire az eső szakadni kezdett, mintha az is jelezni akarná azt, hogy menjünk innét valamerre.


©
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
♑ the way out
† Kedvenc dal :
rihanna - stay ft. mikki ekko
† Tartózkodási hely :
♑ new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
♑ psychopath psychiater
† Humor :
♑ come a little closer, i'll tell you a joke



Ethan N. Rosseau ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Márc. 08, 2016 7:24 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
renee & ethan
please, you should not be here
- Ez nem így működik - feleltem könnyedén. Legalábbis a hangom az volt... könnyed, még akkor is, ha amúgy valódi hegyes tüskék bújkáltak a bőröm alatt. Szerettem volna csettintésre elintézni azt, amit magammal szemben éreztem, akárhányszor tükörbe néztem, de képtelen voltam rá. Hibáztam. Megvolt a lehetőségem arra, hogy bebizonyítsam, érett és tehetséges vadász vagyok. Nem sikerült úgy cselekednem, ahogyan arra a helyzetben szükség lett volna, nem készültem fel eléggé... és ennek meglettek a következményei. Visszafordíthatatlan fordulatot vett az életünk. Az övé és az enyém is. És ezen nem segített annyi, hogy... egyik napról a másikra elkezdtük volna értékelni önmagunkat. Vagy hogy ezek után csak úgy lássam jónak magam. Hogy... evégett képes legyek tükörbe nézni. Nem ment. Nem tehettem az ellen, ami mardosta a gyomromat. Csak kikészítettem magam, és ha Renee mellett maradok, nagy eséllyel ő lett volna a következő, akinek eltépkedem az idegeit a kiállhatatlan stílusommal és az önmarcangolással. Nem segítettem volna a jelenlétemmel rajta... csak még jobban a süllyesztőbe taszítottam volna. Nem az a férfi voltam, akire szüksége volt abban az időben... nekem erősnek kellett volna lennem. De nem ment... feladtam.
Visszanéztem rá. Ezúttal eljött az ideje annak, hogy ő ostorozzon végig a szavaival, s ne én bűntessem magam. Nem adtam neki lehetőséget rá, mikor legutóbb találkoztunk. Sőt... akkor csak elmentem. Nem gondolta még, hogy többé nem lát majd. Gyerekes húzás volt részemről. De nem tehettem mást. - Én... a mai napig hiszem, hogy jót tettem vele - szólaltam meg aztán, és nagyot nyeltem. Ez volt az igazság. Nem állt szándékomban pont most hazudni. - Hogy... ha nem leszek ott melletted, nem tartalak vissza, és nem látod majd az önpusztításomat, talán majd... több esélyed lesz. És volt is. Renee, te továbbléptél. Nekem önerőből nem ment, nem voltam képes megbocsájtani magamnak, nekem... ehhez segítségre volt szükségem. - Nem véletlenül fordultam boszorkányhoz. De csak abban a csókban volt remény, amit ezek után adott... bíztam benne, hogy nem fog megfosztani ettől, habár nem érdemeltem meg. Minden gát átszakadt, minden, amit elfejetett velem a boszorkány, már ott volt. Bennem. A mellkasomban. Szúrt. Vérzett. Legalább ezer sebből... talán pontosan ez eredményezte azt, hogy térdre zuhantam előtte. képes lettem volna könyörögni a bocsánatáért, ha úgy hozza a helyzet... de nem volt rá szükség.
Letörölte a némán kibuggyanó könnyeket, majd magához ölelt, de hiába bukott ki belőlem megkönnyebbült sóhaj, mégis ott volt az a mázsás súly. Nem tudtam, mi lesz ezek után. Mi vár ránk... - Miért jöttél ide egyáltalán? - kérdeztem csendesen, még mindig ott térdelve előtte. Magam sem tudom, miért volt jobb így... ahogy így magához ölelt, valami megfogalmazhatatlan érzés száguldott végig tetőtől talpig a testemben.

©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
§ Friend from past
† Kedvenc dal :
§ Yellow Flicker Beat
† Tartózkodási hely :
§ Monsterland
† Hobbi & foglalkozás :
§ find myself



Renee Winter ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Feb. 09, 2016 9:00 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

renee & ethan
Talán nem kellett volna idejönnöm, de a lábaim még se voltak képesek elég távol vinni tőle, még akkor se, ha minden egyes szavával csak egyre inkább szétszabdalta a lelkemet, s a szívemet milliónyi darabra törte. Egyszerűen csak képtelen voltam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet velünk, hogy tényleg itt tartunk. Emlékszem, hogy régebben mennyire szerettük egymást, mennyire hittünk abban, hogy a mi kapcsolatunkat semmi se tudja szétzúzni, mert ha összetartunk, akkor nem létezik lehetetlen, erre mind a ketten romokban hevertünk. Kár lett volna tagadni, hiszen láttam a szemében pontosan ugyanazt a fájdalmat, amit tükörbe nézéskor pillantottam.
- Talán akkor végre itt lenne az ideje, ha tükörbe néznél anélkül, hogy milliónyi darabra törnének. – a hangom békés és barátságos annak ellenére, hogy legbelül szinte vérzek, hogy legszívesebben tombolnék. Talán rohannék az erdőben, íjjal a kezemben és vadásznék, de nem őzikékre, sokkal inkább vámpírokra, mintha semmi számítana, mintha csak a bennem tomboló dühöt és fájdalmat ők lennének képesek csitítani, hogy utána még inkább a mélybe zuhanyjak a haláluk miatt. Nem bírtam sose ok nélkül ölni, most még se akartam gondolkodni csak cselekedni. – S szerinted csak te nem bírtad? Téged kapart össze a nagynénéd a földről, miközben már semmi se számított, miközben arra vártál, hogy a föld megnyíljon alattad? Nem számított semmi se, bármelyik vámpír bármikor megölhetett volna! – mondom csöppet se kedvesem, s a hangomban már sokkal inkább lehetett érezni a bennem tomboló vihart és a fájdalmat is. – Én nem csak a babánkat veszítettem el, hanem téged is, mert TE úgy döntöttél, hogy egyszerűen elsétálsz, egyszerűen csak kilépsz az életemből és nem törődtél a kárral, amit magad után hagytál. Mintha sose léteztem volna. – s ekkor már az ökleim a mellkasát csapkodják. Gyűlöltem, azért amit tett, hogy csak olyan gyáva módon elsétált és csak a saját fájdalmával törődött. Miért nem képes látni azt, hogy mind a ketten szép lassan meghaltunk, hogy egyikünk se lesz sose képes igazán túllépni a történteken, de együtt talán még van remény.
Ajkaim félénken érintik az övét, hiszen ha újra elutasít, akkor abba bele fogok pusztulni. De a csókom viszonzásra lel, s ekkor kicsit bátrabb leszek én is, a remény szép lassan éledni kezd bennem. Szavaiba a testem beleremegett, majd óvatosan pillantottam fel rá, amikor ajkaink elváltak egymástól. A kezem gyengéden simított végig az arcán, majd amikor megláttam a könnycseppeket a szemében, akkor le akartam törődni, de helyette térdre rogyott előttem, mielőtt még bármit is reagálhattam volna. Nem érdekeltek a kíváncsi szempárok, egyszerűen csak lerogytam én is, a táskám a földön koppant, majd két kezem közé fogtam arcát. – Shhh, nincs semmi baj. Itt vagyok, csak engedd, hogy segítsek. – szólaltam meg megenyhülve, ahogyan egy szerelmes nő tenné. Arcáról a könnycseppeket letöröltem, majd ha engedte, akkor karjaimba zártam őt. Fejetetejére egy apró csókot adtam, s nem mozdultam meg. Egyszerűen csak magamhoz öleltem őt, mintha csak szeretnék neki is adni a bennem lakozó reményből és szeretetből…



©
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
♑ the way out
† Kedvenc dal :
rihanna - stay ft. mikki ekko
† Tartózkodási hely :
♑ new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
♑ psychopath psychiater
† Humor :
♑ come a little closer, i'll tell you a joke



Ethan N. Rosseau ÍRTA A POSZTOT
Vas. Feb. 07, 2016 4:58 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
renee & ethan
please, you should not be here
Egyre inkább azt éreztem, hogy célszerű lett volna ma nem kimozdulnom otthonról. Megkímélhettem volna magam attól, hogy ezt az egészet megéljem... nem véletlenül menekültem el idáig. Tudni akartam, hogy van-e még lehetőségem egy új életre. Mindvégig elkísért a fájó emlékezés, pontosan ezért kellett drasztikus lépéseket megtennem. De ami leginkább nyomott a latba, az Renee megjelenése volt. Magamnak akartam őt, mióta megismertem. Nem érdekelt volna az sem, ha árkon-bokron kell átgázolnom azért, hogy megkapjam. Végül az enyém is lett... aztán elveszítettem... méghozzá milyen áron! Szégyelltem magam, képes lettem volna saját magam megásni a sírt, amiben nyugodni tudtam volna. Mégis, inkább megszöktem. Csak azt bántam, hogy nem gondoskodtam Renee emlékeiről. Ki kellett volna magamat törölnöm onnét. Megadnom egy új élet lehetőségét. Azt, amiben én is bíztam.
- Talán azért vagyok ennyire szerencsétlen. Minden tükör ezer darabra törik, ha megállok előtte - jegyeztem meg. Ennek több oka volt, leginkább az, hogy ha huzamosabb ideig figyeltem magamat, a vonásaimat, egy idő után eluralkodott rajtam az indulat, és ripityára törtem a tárgyat. A szilánkok nem egyszer álltak bele az öklömbe, fájdalmat okozva ezzel, de mindez nem jelentett semmit. Én már tudtam, milyen, ha fáj valami. A fizikai sérelem már... nem is nyomott a latba semmit. Egyedül ő tudott volna bántani. És most itt is van, hogy megtegye. Ő már képes rá.
- Muszáj volt. Nem bírtam... nem érted? - kérdeztem úgy, mintha ebben a pillanatban a maradék józan ítélőképességemet is elveszítettem volna. Az ég szerelmére, én is szenvedtem! Nemcsak ő... meg kellett volna értenie. Bár nekem is azt, hogy benne ott élt egy élet... és miattam elpusztult. Ő egyszerre volt ő és én is. A mi kettőnk közös ereje lakozott benne, egyszerre lett volna valami Renee-ből és belőlem is.
Először meg akartam fogni kezeit, hogy abbahagyja a püfölésemet, aztán jobbnak láttam, ha hagyom. Tegye, adja ki... nekem volt időm megszokni ezt az egészet. Tudtam, mit tettem. Pontosan ezért gyűlöltem tükörbe nézni. Magát az egészet már nem éreztem, de azt igen, hogy nem döntöttem helyesen. Már ha mások értelmezése alapján kellene megítélnem. Nekem könnyebb volt... nekem az volt.
Tenyeremet gyengén arcára helyeztem, ahogy megcsókolt. Megtette. Lehunytam a szemem, úgy adtam át magam ennek a gesztusnak. Szükségem is volt rá... csak rá. - Drága Renee - suttogtam a fülébe, miután elszakadtam tőle. Megannyi vihar kezdett el tombolni bensőmben. Szét tudtam volna szakadni attól, ami történt. Amit érezni kezdtem. Miatta. Általa.
- Bocsáss meg - bukott ki belőlem, és hiába volt eddig az ő szerepe a sírás, az én szemeimből is előtört pár könnycsepp. Először csak elenyésző mennyiségben, majd egyre több és több bukkant fel, egészen addig, míg térdre nem zuhantam előtte. - Bocsáss... meg...

©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
§ Friend from past
† Kedvenc dal :
§ Yellow Flicker Beat
† Tartózkodási hely :
§ Monsterland
† Hobbi & foglalkozás :
§ find myself



Renee Winter ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jan. 25, 2016 6:20 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

renee & ethan
Nem értem, hogy mit vártam, hogy miben reménykedtem ennyi idő múltán. Egyszerűen csak nem értettem semmit se, hogy miként lehetséges ez. Miként illanhatott el a boldogság. Elveszítettem a gyermekünket, de reménykedtem abban, hogy őt nem fogom, de még is megtörtént.  A remény és a fájdalom ott keveredett az íriszeimben, csak figyeltem őt, meg akartam fejteni őt, hogy miért? Miként volt képes a szeretet minden apró hajtását eltörni és megölni, mintha csak felégette volna a mezőket, vagy az erdőséget… - Egyáltalán még képes vagy tükörbe nézni? Mire vágysz? Képes vagy legalább magadnak bevallani az igazat? – kérdeztem fájdalommal átitatott hangon. Nem tehettem róla, egyszerűen minden porcikám fájt, de még is reménykedni akartam. Az utolsó remény fonálba is belekapaszkodni. Talán emiatt érintették ajkaim az ajkát, hátha végre észhez tér.  Hátha végre képes leszek előcsalogatni bármilyen nemű érzést belőle, de tévedtem. Talán egy szobor is több mindent képes érezni, mint Ethan.
Szavaira hitetlenkedve nézek, s érzem, ahogyan a tőr szép lassan átszúrja a szívemet, hogy utána vérezzen úgy, mint sose. – Te… te kitöröltél? Megkértél egy boszorkányt, hogy ki..tö…röl..jön… - szólalok meg remegő hanggal és a testem is szinte remeg már a fájdalomtól és az elveszettségtől. Nem, ez nem lehet igaz. Ő sose tenne ilyet… - Miért? Miként voltál képes? – kérdeztem továbbra is szakadozva és éreztem, ahogyan a könnycseppek egyre erősebben futnak végig az arcomon.  Ez csak valami fura rémálom lehet, s nem több. Ebből egyszer felébredek és minden jó lesz, vagy legalábbis jobb ennél.
Távolodom, mintha menni akarnék, de utána újra előtte kötök ki, mint aki nem tudja mit akar. Kezem a mellkasán jár ritmikus ütemet. Nem kizárt, hogy sokan figyelnek minket, hogy sokan nem értik mi történik itt, de mintha csak végre azt akarnám, hogy a páncél lehulljon és végre az érzések szép lassan átjárják a testét.
Egy kérés, mely úgy csap belém, mint a villám. Nem számítottam erre, a kezeim megállnak, a légzésem rövid időre elmaradt, mintha csak sokkot kaptam volna. Figyelem őt, érzem azt, ahogyan darabokra hullok, de a testem hamarabb cselekszik, mint elmémmel meg tudnám állítani. Ajkaim pedig ajkait érintik, talán kicsit bátortalanul, de még is a szeretet ott lappang benne…


©
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
♑ the way out
† Kedvenc dal :
rihanna - stay ft. mikki ekko
† Tartózkodási hely :
♑ new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
♑ psychopath psychiater
† Humor :
♑ come a little closer, i'll tell you a joke



Ethan N. Rosseau ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 10, 2016 3:55 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
renee & ethan
please, you should not be here
Lassabban pislogtam, mintha aludni készültem volna. De nem volt ennek a hátterében unalom vagy tényleges fáradtság... valahogy nem tudtam most úgy gondolkodni, cselekedni, ahogyan az illett volna. Nem készültem fel arra, hogy összefutok vele, habár már régóta tényként kezeltem, hogy bármikor beléphet ide. Hogy rögtön megkaphatom azt a bizonyos pofont, amit pár perccel ezelőtt ki is osztott. De az ég szerelmére, hát nem érti, hogy ez egyikünknek sem jó? Hogy... valamit muszáj lezárni? Talán fájt neki, mikor elmentem, de egészen biztos voltam abban, hogy nmegtanult élni nélkülem. A hiányommal, amelyet egy idő után felváltott valami más. Talán elkezdett ismerkedni is... és most ismét én foglalom el a helyet az életében, miközben megannyi lehetőség áll még előtte. Én megkaptam az enyémet, de elrontottam. Tegyem tönkre az életét még jobban? - Amire én vágyom, azon nem segíthet egy tükör - suttogtam csendesen, de csak a hangom volt az. Belül mély, őrjítő harcot vívtak az érzékeim, mintha... képesek lettek volna a torkom köré csavarodva megfojtani. Cselekedtem, megtettem, amit helyesnek láttam, abban a hitben éltem, hogy többé nem látom őt, és emiatt könnyűnek tűnt. De most, hogy ismét előttenm állt, olyan volt, mintha ismét tönkretettem volna őt. Eljátszottam minden lehetőséget, és ő még mindig itt áll előttem... mit vár tőlem? Talán ez tényleg így működik? Megbocsájthatunk ilyen egyszerűen?
Megcsókolt. Ez olyan volt, mint régen.. erre az érzésre még emlékeztem. De én tehettem arról, hogy el is szakadt tőlem és az igazságot akarta hallani. Túl gyáva voltam hogy eddig beszéljek. - Kitöröltelek innen... - böktem a mellkasom felé. A boszorkányok csodákra is képesek... de Renee más felfogással élt. Ő ezt nem értheti meg olyan könnyen mint ahogyan én arra kérném. Nem fog elsétálni és békén hagyni. Ha feladná, már megtette volna, és valószínűleg a határokon túl lenne. - Emlékszem az arcodra... arra, hogy mi történt... hogy szerettelek. De semmi más érzés nincs a fejemben és itt - böktem ismét a mellkasom felé.
Távolodott. Majd ismét előttem állt. A szavak pont úgy ütköztek a fejemnek, ahogyan az ökle a mellkasomnak, de nem fájt. Ennél nagyobb fájdalmakat is kibírtam már az életben, és az mind lelki volt, nem fizikai fájdalom. Vesztettem már el az eszem, valszínűleg akkor is ez történt, mikor eszemet vesztve megkértem a boszorkányt, hogy minden érzésemet irtson ki belőlem vele kapcsolatban. - Csókolj meg. - A hangom hirtelen csendült fel, mélyen néztem a szemeibe, arcán könnyek folydogáltak, és nem tudtam, mikor akarja abbahagyni a püfölésemet. Az előbb már megcsókolt. Azt hitte, segít vele... most újra éreznem kell.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
♡ my demons
♡ yellow flicker beat
♡ i hate u, i love u
† Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



Gwendolyn Lowell ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 09, 2016 8:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
to Leslie & Chriest

Vérszemet kaptam, mégpedig attól, hogy megtudtam, Chriestnek eljárt a szája. Nem csak megcsalt, de hátba döfött és elárult, ha akarnék sem tudnék neki megbocsátani. Más kérdés, hogy a megbocsátás helyett azon gondolkozom, most tépjem-e ki a szívét a helyéről, vagy ráér fél perc múlva is, mikor megkaptam a választ a kérdésemre. Igazán tudni akarom, hogy milyen indoka lehet arra, hogy ne öljem meg. Érvelni legalábbis  mindig jól tudott, a meggyőzőképessége a mostani helyzet súlyosságát tekintve viszont elég kétesélyes.
Gőgösen nézek le rá, teljesen kiábrándító, ahogy térdre esik előttem. Nem ezt vártam tőle, legalább valami tartás lenne benne. De gyenge. Már-már úgy látom, még az életre is az. Meg sem próbál küzdeni, mert tudja, hogy igazam van és mindezt elkövette ellenem.
- Ennyi? Átmész kutyába és ... Undorító vagy, Chriest. - fintorodom el, ahogy ránézek. Nem látom már azt a férfit, akibe beleszerettem, sőt, mást sem éreztem iránta, mint megvetést és gyűlöletet. Igazából szívességet teszek ennek a nőnek, ha megszabadítom tőle. Legalább vele nem játssza el ezt a színjátékot. Ugyanis ha valakibe szerelmes vagyok, azzal nem így viselkedem. - Nem győztél meg.. - jelentem ki végül. Persze, minden véget ér egyszer.. Az ő életében a vég pedig általam érkezik. Azt hiszem erre egyikünk sem volt felkészülve, de nem adok magamnak kellő időt, hogy ezen elgondolkozhassak. Kissé lejjebb hajolok, hogy elérjem mellkasát, és kabátját szakítva ütném át mellkasát, mikor megérzem, hogy hátulról velem teszi valaki ugyanezt. A levegő a tüdőmben ragad, nem mernék rá megesküdni, hogy magamat hallom, ahogy félig fulladva veszek még egy levegőt. A hangját még hallom, aztán teljes képszakadás.

Valami hideg ér a kezemhez és az arcomhoz, fáj a hátam, legalább annyira, mint a nyaki csigolyáim. Halk nyögéssel nyugtázom, hogy másodjára sem túl kellemes érzés egy nyaktörés után felébredni a nyílt utcán. Ahogy a homlokomhoz ér egy meleg kéz, rögtön azt feltételezem, hogy valaki rám talált, netalán rám hívta a mentőket is. Na arra aztán végképp nincs szükségem. De még mielőtt köszönetet mondanék a segítségért vaktában is, felemelem a fejem.
- Te...? - borul el az elmém azonnal, amint meglátom, hogy még mindig itt rontja a levegőt. Automatikusan körülnézek, hátha a nőcskéjétől ismét váratlan támadás várható, de nem látom a színét se. - Nem tudtad? - kérdezem prüszkölve a felháborodástól. A kettesben beszélgetés nem tűnik túl jó ötletnek, bocsánatkérés ide vagy oda.
- Gratulálok. Örülök neki, hogy te tudod, ÉN mit érzek a lelkem mélyén. De legalább azt eltaláltad, hogy gyűlöllek. Nem volt neki jogod elmondani, mi történt velem. - köpöm felé a szavakat, aztán elhessegetem a kezét, nekem tőle nincs szükségem semmire se. Pláne nem az együttérzésére, vagy a segítségére. Legszívesebben addig rúgnám, amíg mozog, amíg levegőt vesz. - Hol marad a kurvád? Vagy lepattant ő is? Remélem, hogy rájön mekkora egy szemétláda vagy és végigszenvedsz egy életet.. - vetem oda neki, miközben hátrálni kezdek. Nem ölöm meg. Most még biztosan nem. Én nem terveztem, hogy elhagyom a várost, ami őket illeti nem érdekel, de ha még egyszer találkozok azzal a ribanccal, azt nem fogja megköszönni.
- Nagyon, őszintén remélem.. Lucasnak végig igaza volt.. - taszítom ismét a falnak, aztán nemes egyszerűséggel ott hagyom, hogy számot vessen magával. Vagy csináljon amit akar. Felőlem fel is kötheti magát.

*köszöntem szépen :uj:
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
https://www.youtube.com/watch?v=ptH60ktLqBM
Lead me home
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



Chriest Wolfswood ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 09, 2016 5:23 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
Amit eddig Gwen szemében láttam, az nem sok jóval kecsegtetett a jövőmet illetően. Most azonban megjelenik a tekintetében egy apró zavar, némi tétovázás. Mintha nem gondolná egy pillanatig - de csak egy pillanatig - komolyan, hogy képes lenne kitépni a szívemet. Nos, bárhogy is, de nemsokára kiderül. Bár lehet, hogy az utolsó amit látok, az a legéltetőbb szervem utolsó dobbanása lesz majd a markában.
Leslie felé fordítom a tekintetem még utoljára. Mintha így üzenném meg neki, hogy sajnálom. Hogy mindent sajnálok, és hogy tudja, egy percig sem hazudtam neki. Mert szeretem, szívem minden dobbanásával szeretem őt. És amit látok az arcán, megfagyasztja bennem a vért. Mintha egy földrengés két részre bontotta volna a világot, az egyik partján állna ő, a másikon pedig én. És a szakadék köztünk nemcsak mély, hanem áthatolhatatlan. Gwennek már nem kell kitépnie a szívemet. A bosszúja ím, teljes anélkül is.
Veszek egy nagy levegőt, és lehunyom a szemem. Jöjjön hát, aminek jönnie kell... vagy amit Gwen eltervezett nekem, bármi is legyen az. Csak a reccsenésre pattannak fel a pilláim, még jókor ahhoz, hogy lássam Gwen erőtlenül, törött nyakkal hóba hulló testét, és a bélyeget a testén, amit Leslie égetett rá. Aztán ott hagy mindkettőnket. Egy ártalmatlanított vámpírt, és egy vérző szívű farkast, akit még fél órával ezelőtt szeretett. Én pedig legszívesebben kétfelé tépném magam. A szívem Les után húz, a lelkiismeretem pedig Gwen mellett marasztal.
Végül nagy sóhajjal az utóbbi mellett döntök. Leslie-nek talán jobb, ha adok némi időt feldolgozni a történteket. Lerogyok a földre, az ölembe húzom Gwen testét, és várom, hogy magához térjen.
Alig néhány perc múlva kinyitja a szemét, én pedig végigsimítok a homlokán. Annyira nyilván nem leszek ostoba, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Csak a vak és a hülye nem látja, hogyan.
- Bocsáss meg - nézek le rá. - Nem tudtam, hogy... - harapom el a mondat végét. - Tudom, hogy gyűlölsz, de nem ment, Gwen. Már nem működött, és ezt a lelked mélyén te is tudod - teszem hozzá halkan, aztán felsegítem, és magam is feltápászkodom. Óvatosan nézek rá, félve. Remélem a gyilkolási kedv már elillant belőle, mert ha nem, talán tíz év múlva ássák majd elő valahonnan a fehér csontjaimat.
Vissza az elejére Go down


Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Stone Sour - Gimme Shelter
Beth Hart - I'd Rather Go Blind
Shinedown - How Did You Love

† Tartózkodási hely :
N.O.



Leslie Elizabeth Shay ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 09, 2016 4:54 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Chriest & Gwen & Leslie

Az egész abszurd lett. Úgy álltam Chriest elé, mintha azzal bármin tudnék segíteni, az ő gyógyulása helyett inkább a nő kínzására vagy legalábbis kicsi leállítására összpontosítottam. Nem érdekelt, hogy mi volt köztük, s talán végig sem gondolom, hogy tartani kellene-e a szám vagy sem a nő titkait illetően, egyszerűen hagyom, hogy a gyűlölködő szavak elhagyják számat, függetlenül attól, hogy süket fülekre találnak e vagy sem.
Chriest szavai késkén fúródnak szívembe, hogy mindennek ellenére is képes lenne a másik életét is óvni, és ez épp elég idő ahhoz, hogy az elmém elködösüljön és a lehető legkevésbé érdekeljen a helyzet végkifejlete.
-Sajnálom. épp azt teszem. Nem kell a védelmed.-sziszegem Chriest felé nézve, mert azt hiszem a mai nap már amúgy sem volt felhőtlenül boldog és elegem lett abból, hogy más akar megvédeni. A jégfal, ami leolvadt, ismét elkezdett ráfagyni a szívemre, és szemembe üresség költözött, ahogy rá néztem. A hirtelen híd nélkül maradó szakadék pedig szépen lassan elkezdett nagyobbodni kettőnk között.
A hajam elkapja hátulról, ami az én hibám. Felelőtlenül hátat fordítottam neki, miután a földre kényszerítettem, most pedig az egyik ház falának repülök, beverem a fejem, és a földre zuhanok. A lábam és a kezem egyaránt megrándul, felüvöltök az érzéstől és vicsorogva emelem fel fejem a hóból, testem elkezd átfagyni, orromból pedig kis patakban folyik alá a vérem. Kezd elhagyni minden erőm, kimerülté változom és menthetetlenül üressé változó gondolataim elkezdenek sötétté változni. Nem tudom mennyi időbe telik, mire képes leszek a falnak dőlni, felülni, a dolgok szemem előtt dupla körvonalat kapnak és testem remegni kezd.
A táncoló fekete pontokon keresztül is látom, ahogy Gwen elé áll, és akaratlan összerezzenek.
-Kérlek ne...-nyögöm erőtlenül, mert jelenleg bármennyire is össze vagyok zavarodva, nem akarom, hogy meghaljon az, akit képes voltam minden hibájával egyetemben megszeretni. Nem bírnám végignézni még egy ember halálát, aki fontos volt nekem.
Összeszedem minden erőm, felállok a földről, a fal mellett csoszogva lépek előre, majd amennyire lehet halkan haladok előre és mikor a nő mögé érek, kezem hátán keresztül a szívéhez vezetem.
-Én pedig megmondtam, hogy minden lépésed gondold meg kétszer.-emelem meg másik kezem és állkapcsa alá nyúlva kitöröm a nyakát, majd kihúzom a kezem a hátából, és elengedem a testet.-Ha még egyszer a közelembe kerülsz a nyakad harapom keresztül.-sziszegem a test fölé hajolva, elkapom kezét, és a bőrébe égetek egy félholdat, mintegy emlékeztető jelleggel, hogy kinek kell kitől félnie, s kinek nem, majd átlépem és Chriest-el mit sem törődve elindulok a lakásom felé. Minden porcikámban remegek, de összeszorítom a fogaim és igyekszem kibírni azt a pár percet. Az agyamban dübörgő gondolatok mellett a fülemben a szívverésem szinte fülsüketítő zajjal jelzi, hogy nem vagyok jól. Nagyon nem voltam jól.

*köszönöm a játékot :bb:*

folytatás tőlem itt: Leslie lakása
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
https://www.youtube.com/watch?v=ptH60ktLqBM
Lead me home
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



Chriest Wolfswood ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 09, 2016 4:02 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
Szerencsére Leslie közbelépése ad nekem egy percet, hogy valamennyire képes legyek összeszedni magam, még ha ez nem is túl egyszerű. És most megértem, mit érezhet Gwen, mert mintha minden szava egy tőrdöfés lenne a szívembe. Csakugyan így érez irántam, ennyire meggyűlölt? Csakugyan úgy hiszi, hogy a neki elmondott szavaim hazugságok voltak? Miért tettem volna ezt, miért tekintettem volna játékbabának? Egyikünk sem tehet arról a sötét fellegről, ami felénk úszott, és tönkretett mindent. Ha valaki felelős érte, akkor az a mocsok, aki ezt az egészet előidézte. És akit a saját kéz kezemmel belezném ki, ha a szemem elé kerülne egyszer.
Sikerül végre felegyenesednek, és már némileg egyenletesebben szednem a levegőt, mikor Gwen sikolya visszhangzik fel hirtelen az utcán, és a fülemben egyaránt. Nem kell sok logika hozzá, hogy kitalálja, miért. Főképp mikor Les alakjára pillantok, amiből még legyengülve is szüremlik valami borzalmas és ijesztő erő.
- Ne! - lépek mögé, és két karommal átfogom őt, leszorítva ezzel az ő két karját. - Kérlek, ne - teszem hozzá, és elönt valami különös érzés Gwen iránt. Nem szerelem ez, már nem. Sokkal inkább megértés, együttérzés, részvét. Nem csak a most történtek, hanem az egész sorsa iránt. És belevegyül ebbe némi lelkifurdalás is, mert a jelek szerint én ugyanúgy elárultam, ahogy eddig szinte mindenki. A pokol minden büntetése kevés lenne számomra.
- Ne bántsd őt - ismétlem Leslie-nek kedvesen. - Szenvedett már eleget az életben. Nem akarom, hogy miattam... - rázom meg a fejem. - Menj, Leslie. Menekülj innen. Nem szeretném, ha te innád meg a levét az én ostobaságomnak - teszem hozzá rekedten, de még mielőtt bármelyikünk is megmozdulhatna, Gwen újra megindul. Mintha minden félelme, rettegése, csalódása és dühe erre a mozdulatra koncentrálódna, csak azon kapom magam, hogy Les-t valami sosem tapasztalt erő ragadja ki a karjaimból, és repíti messzire. Azt még felfogom, hogy többé-kevésbé épségben ér földet, aztán újra Gwen ujjait érzem a nyakam körül, és mintha a nagyjából összeszedett erőm eddig tartana, térdre esem előtte. Ezúttal nem az életet akarja kiszorítani belőlem. Nem. Ahogy látom, ezt majd másképp akarja elvenni tőlem.
- Okot akarsz? - nézek fel a szemeibe nyíltan és őszintén. - Sosem hazudtam neked. A szavaim őszinték voltak, minden igaz volt, amit a számon kiejtettem. De a dolgok változtak. Már semmi nem olyan, mint volt. És ha ezért ölni akarsz - tárom szét a karjaimat, mint a megfeszített Megváltó - hát legyen. Ha ezzel megszűnik a fájdalmad, tedd meg. Nem fogok tiltakozni, sem védekezni ellene.
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
♡ my demons
♡ yellow flicker beat
♡ i hate u, i love u
† Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



Gwendolyn Lowell ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 09, 2016 3:39 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
to Leslie & Chriest

Semmit nem gyűlölök jobban annál, mintha kihasználnak. Nem vagyok holmi játékszer, amit megunva lapátra tesznek és elkönyvelik, hogy annak az égvilágon semmi következménye nem lesz. Chriest ostoba volt, ha ezt hitte. Márpedig mi mást hitt volna? Egyszerűbb volt neki ez, mint bármelyik épkézláb magyarázat. Most ő választotta a könnyebb utat, mégis én szenvedek miatta. Tényleg megérdemelné, hogy itt és most elroppantsam a légcsövét, aztán végignézzem, ahogy meghal. Bár kétséges, hogy a gyűlöletem ellenére ezt meg tudnám tenni. Ami teljesen biztos, hogy nem éreznék miatta bűntudatot.
- Van fogalmad róla, min mentem keresztül? Gondolkodj már, az istenért.. - emelem ujjamat a saját halántékomhoz, elvégre ő is azért hordja a fejét a nyakán. Az, hogy az egészet rám akarja kenni, egyáltalán nem hoz békülékeny hangulatba. Az indulataimmal küszködtem, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem lenne nagy erőfeszítés átütni a bordáit és kiszakítani a szívét a helyéről. Szórakoznék vele én is, ahogy ő tette az enyémmel. - Sajnálom, hogy nem minden vágyam volt, hogy azt nézzem mennyire reménytelenül próbálsz segíteni rajtam. Egyedül akartam lenni, nem azt, hogy összeszedj magadnak egy nőt, akinek ugyanazokat a hazug ígéreteket teszed, mint amikkel engem bolondítottál... - emelem fel a hangom. Sértettségem és csalódottságom beszél belőlem. Lucas óta Chriest volt az, aki teljes bejárást kapott az életembe, elcsavarta a fejemet és kihasználta azt, hogy nem igazán találom a helyem a világban frissen átváltozott vámpírként. Sajnos az igazságszolgáltatás nem épp úgy működik a természetfeletti világában, ahogy kellene, így egy pillanatra sem futamodtam meg, mikor önbíráskodásra került a sor.
Nem tudom folytatni az ordítozást, pedig még igazán lenne mondandóm, helyette viszont a falnak csapódok. A felfokozott érzelmi állapotom miatt a fizikai fájdalom most másképp hat rám, mint egyébként. Szinte meg sem érzem, hogy a testem tiltakozik az újbóli mozdulatok ellen.
- Megmondtam, hogy ne ártsd bele magad.. - fújtatom felé, aztán majdnem elnevetem magam azt látva, hogy védelmezőn áll Chriest kissé zilált teste elé. Megvető szitkait már fel sem veszem. Kétlem, hogy magára akarna haragítani azok után, hogy míg ő csak egy nyamvadt boszorkány, és vámpír vagyok és már azalatt megölném, míg kigondolna egy tervet. Kettővel több vagy kevesebb hulla, már oly mindegy. Ha pedig esetlegesen felnyílna a szeme ezt a szemétládát illetően, épp elég fájdalom lenne neki, hogy őt is a csapdájába csábította. - Inkább kérdezd meg tőle, hogy... - indulnék újra párosuk felé, de torkomon akad a szó, mikor megérzem, hogy csontjaim pillanatok alatt elmozdulnak a helyükről. De nem elég, hogy érzem, hallom is a roppanásokat. Vérzek és üvöltök is, az összes fájdalmat már nem vagyok képes elnyomni sem én, sem az adrenalin a véremben. De fájdalomcsillapítónak megteszi majd az, hogyha kiszakítom a kezeit a helyéről.
- Te elmondtad neki? - hűlök el egy pillanatra, mikor eljutnak a tudatomig a szavai. Halkan beszélek, de épp elég vészjóslóan ahhoz, hogy előre tudja, ezek után aztán végképp nem számíthat tőlem semmi jóra.
Nekiiramodok, és nem érdekel, mit tartogat a tarsolyában, jobb napjain is aligha lehet erősebb nálam a nő. Hajánál fogva lendítem arrébb. Ki mondta neki, hogy álljon az utamba?! De amint Chriest elé érek és közelebbről is vethetek rá egy pillantást, már nem csak érzem, de látom is, hogy vérzik. Elégedett mosollyal húzom végig ujjam a sebén, amitől egész szép vércsík fut rajtam végig, de nem engedem, hogy megrészegítsen, a célom még mindig ott lebeg a szemem előtt. Ujjaim ismét végigfutnak torkán, de most csak egy helyben akarom tartani, abban nem gátolom meg, hogy beszéljen, ugyanis kíváncsi vagyok a válaszára.
- Egyetlen okot mondj, amiért ne öljelek meg. - hangomban érzelmeket aligha talál. Fájós kezemet felemelem, tenyeremet szíve magasságában helyezem el, hogy egy újabb váratlan támadás esetén duplán tudjak cselekedni. Ő itt már csak akkor éli túl, ha én azt akarom. És én semmit sem akarok kevésbé.
Vissza az elejére Go down


Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Stone Sour - Gimme Shelter
Beth Hart - I'd Rather Go Blind
Shinedown - How Did You Love

† Tartózkodási hely :
N.O.



Leslie Elizabeth Shay ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 08, 2016 7:06 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Chriest & Gwen & Leslie

A testem dacolva próbál ellentmondani a küzdésnek, hogy az erőm utolsó lángjait is kiadjam e. A szédülés, az émelygés reggel óta állandósult, most pedig egyenesen a zsigeremig hatol, mintegy figyelmeztetve, mindenkinek van egy határ, amit feszegethet, ha átszakítja, abból komoly bajok lehetnek. Felmordulok, a fának támaszkodva követem őket, látom, ahogy Chriest egy háznak csapódik, a nő pedig minden mozdulatából azt árulja el a külvilágnak, hogy eszében sincs mást tenni, mint a lehető legnagyobb fájdalom kiváltása.
Aztán anélkül, hogy bármit is tennék, csak hallgatom őket. A szívem nagyokat dobban, kezdek összezavarodni, és azt hiszem, hogy ez legkevésbé fog jól elsülni. Felemelem a fejem, a hajamba kap a szél, az időközben kihaló utcán, és csontjaim megremegnek. Veszélyben érzem magam, amit a farkasom tökéletesen érzékel és cseppet sem örül neki. A normális reakció, pláne, hogy némi nemű kételkedés elkap. Miről van szó tulajdonképpen? A nő, vagyis Gwen, ha jól emlékszem a nevére azt állítja, hogy Chriest hagyta el, ő pedig nem gondolta úgy, hogy ez örökre szól? Ide-oda kapom a tekintetem, majd Chriest szavaira reagálva előre lendülök és minden erőm összeszedve a nőre emelem a tekintetem, ujjaim ökölbe szorítom és szinte vicsorogva figyelem, ahogy a teste a falnak repül.
-Ezt azért, mert nincs benned annyi tartás, hogy jól viseld, dobtak. Plusz, mert egy vérszívó némber vagy.-lépek közé és Chriest közé vérben forgó szemekkel, érzem, hogy az agyam zakatolva mond ellen az erőmnek, és csak reménykedem, hogy az orrom vére majd akkor ered csak el, mikor végeztem vele.-Sajnálom, ami veled történt, de ne rajta vezesd le a problémáid, vagy a kissé vérző homlokod lesz a legkisebb bajod.-fordítom el csuklóm, összeszorított fogakkal töröm el pár csontját és bár egész testemben remegek, mégsem törődöm vele. Ha kell az összes maradék kevéske erőmmel fogom megvédeni magam is, de a bizonytalanság érzet, ami jelenleg maga alá kerít, olyan valami lesz, amin nem tudok felülkerekedni. Nem szorulok védelemre, és nem fogom hagyni, hogy beleszólásom se legyen a történésekbe.
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
https://www.youtube.com/watch?v=ptH60ktLqBM
Lead me home
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



Chriest Wolfswood ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 08, 2016 6:42 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
Igyekeznék én megszólalni, de ez jelen pillanatban a lehetetlennel határos. Egyrészt egy hangot se tudok kipréselni a torkomon, amit szorongat, másrészt nem kéne elpazarolnom azt a minimális levegőt, ami még a tüdőmben rekedt. Bár ahogy nézem, ez sem tart már tovább ki fél percnél, úgyhogy ha csak valami csoda nem történik, akkor engem délután már el is lehet kaparni valahová. Nem pont így képzeltem a karácsonyt...
Egyre inkább összefolynak a gondolataim, és szemem előtt a kép, mikor azt érzékelem, hogy egyenesen nekirepülök egy ház oldalának. A fejem ismét fájón koppan a betonon, és újfent kapok rá egy púpot. Pont oda, ahol Les nemrégen eltüntette rólam, amit ő okozott. Mi van ma itt? Minden nő megesküdött, hogy engem fog verni?
Különös, de az első, amit felfogok az az, hogy úgy menekülnek el a környéken lévő emberek, mintha bombát dobtak volna közéjük. Nyilván semmi kedvük szemtanújává vagy esetleg részesévé válni egy jókora balhénak. Mert valami azt súgja, Gwen még nem végzett velem. Csupán azért engedett el, mert azt fontolgatja, melyik - lehetőleg legfájdalmasabb és leghosszabb - módszerrel tüntessen el a világból.
A levegő szinte robbanásszerűen tör be a tüdőmbe, és szomjasan, nagy kortyokban nyelem az éltető levegőt. Nyelek próbaképpen párat, és a szúró fájdalom a torkomban éles sajgássá tompul. Éppen még elviselhető fájdalommá.
- Micsoda? - nyögöm ki hörögve, és megmasszírozom a nyakam két oldalát. Nem láttam még Gwent ilyennek a kapcsolatunk alatt. Ő volt az, aki soha, semmilyen körülmények közt nem tudott volna ártani nekem. És most? Látom a szemén, hogy szívesen látna holtan, úgy meg legfőképpen, hogy ő segítsen át a másvilágra.
- Azt mondtad, menjek el, és hagyjalak. Mégis, minek kellett volna vennem ezt? Tudom, min mentél át... vagyis nem tudom, de elképzelem. De igyekeztem melletted állni. Azokban a napokban, mintha jégfal épült volna közénk, olyanná váltál. Bármit is próbáltam, nem változott semmi - zihálom még mindig levegőért kapkodva, és Les felé vándorol a tekintetem. Előre félek attól, rajta vajon mit látok majd. Féltést, megértést, vagy felháborodást? Az utóbbit sem zárom ki. Ahogy azt sem, hogy a következő percekben Gwennel kooperációban nézzék meg, mennyitől nyúlik ki egy vérfarkas.
- Nem akartam neked még nagyobb bajt okozni. És hazudni sem - teszem aztán hozzá ismét Gwen felé fordulva, majd újra Leslire-re nézek. - Ahogy neked sem. Minden szavam őszinte volt, amit neked mondtam.
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
♡ my demons
♡ yellow flicker beat
♡ i hate u, i love u
† Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



Gwendolyn Lowell ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 08, 2016 6:12 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
to Leslie & Chriest

Könnyűszerrel megtehettem volna, hogy hátraarcot vágok az utcán és elsétálok, még mielőtt mindketten megláttak volna. Ez viszont sosem volt jellemző rám. A megfutamodás a gyengék művészete, én pedig nem vagyok az. Bár a történtek után valószínűleg nem másoknak, hanem magamnak akartam bizonyítani, hogy nem remeg meg a térdem és még mindig ugyanaz vagyok, aki voltam. Vagy legalábbis részben.
Chriest védelmező reakciója egyszerűen nevetséges. Mindketten tudjuk, hogyha akartam volna, a nője szíve már ezen a new orleansi utcán pihenne. De mindent egybevéve - hiába esett le neki pillanatok alatt, ki vagyok én - nem miatta éreztem a vérszomjat és a bosszúvágyat. Nem ő vert át, csalt és alázott meg. Épp ezért nem is foglalkozom vele többet, hisz Chriest is megmondta - és milyen helyesen -, hogy ez a kettőnk ügye. Ami meglep, hogy meglehetősen higgadtan kezeli a helyzetet. Szinte rá sem ismerek, egészen addig, míg fel nem emeli a hangját, akkor viszont nem sok hiányzott ahhoz, hogy menten a képébe másszak és kitépjem azt a hazug nyelvét a szájából.
- Még mindig hazudsz? - förmedek rá, mintha égbekiáltó bűne nem lenne elég, még ezzel is tetézi. Sosem néztem volna ki belőle mindezt. - Neki, magadnak vagy nekem? - esek neki ismét, a torka szorongatása miatt viszont válaszra nem is számítok. A nőcskéje ki magánakciója miatt pedig még a körmeim is húst érnek. Könnyedén rázom le magamról, arra viszont én nem voltam felkészülve, hogy olyan ostoba lesz, hogy megpróbál fellépni ellenem. Még én magam sem ismerem pontosan a határaimat, hogy tudhatná akkor más, hogy mennyire vagyok veszélyes?
- Szólj, ha nem értetted, mikor azt mondtam, hogy maradj ki ebből. Szívesen megértetem veled. A te érdeked. - fordulok felé egy pillanatra, miközben Chriestet az egyik ház sarához taszajtom. Legkevésbé sem érdekel, milyen fájdalmat okozok neki ezzel, abban ugyanis biztos vagyok, ő nem azt érzi, amit én. Az adrenalin száguldozik az ereimben, hajlamos vagyok ilyenkor meggondolatlanul cselekedni, épp ezért hagyom, hogy levegő érje a tüdejét, még mielőtt megfullad, vagy a nő újabb próbálkozása eredményeként teljesen véletlenül eltörném a nyakát.
- Sosem mondtam, hogy nincs rád szükségem.. - rázom meg a fejem olyan ingerülten, hogy a hajam közben ide-oda repked. - Időt kértem, amíg elrendezem magamban a... történteket. - sziszegem felé felkészülve arra, hogy bármikor visszavághat, és minden erőmmel igyekszem halkabban beszélni. A nő most eltűnt a látóteremből, nem érzékelem, talán felhúzta a nyúlcipőt és elmenekült. Jobban tenné. Különben sincs ehhez semmi köze. De lehet, hogy mégsem lenne hátrány, ha itt marad. Valakinek össze is kell kaparni Chriest cafatait, majd miután végeztem vele.
Vissza az elejére Go down


Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Stone Sour - Gimme Shelter
Beth Hart - I'd Rather Go Blind
Shinedown - How Did You Love

† Tartózkodási hely :
N.O.



Leslie Elizabeth Shay ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jan. 07, 2016 6:07 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Chriest & Gwen & Leslie

Szép, csendes Karácsony gondolata. Egy leányálom, ami igazán sosem lesz az enyém. Legalábbis nem idén.
Belecsöppentem egy helyzetbe, amibe nagyon nem akartam. Valahogy ez nem hiányzott az életemből. Volt, aki a barátnőjét velem csalta meg, hallottam olyan veszekedéseket és bevallom, nem, nem voltam büszke rá. De most nem tudtam, hogy mit higgyek. Valamiért fogalmam nincs, hogy a nő hangjából a sértettség vagy az egyszerű női büszkeség hallik ki erősebben, de mimikája és mozdulatai árulkodók az elejétől kezdve. Megcsalásról van szó itt is, vagy sem, nem érdekelt. A nő felettébb ellenszenves lett már az első percben, ahogy a szemeit megláttam. Türtőztettem magam, mert a reggeli óta nem voltam éppen a legfényesebben, de ahogy kérdését meghallom, összevont szemöldökkel szorítom össze az állkapcsom.
Már épp megszólalnék, mikor Chriest a háta mögé tol. Pont, mint egy apa a gyerekét, ha védeni akarja. Kitépem azonnal a kezem a kezéből. Kettőnk közül nem én vagyok az, akinek védelemre van szüksége. A szavak egymást követik, elkerekedő szemmel próbálok rájönni, hogy mi is folyik itt, de nem megy. És hirtelen elkezdem érezni, hogy ennek nem lesz jó vége. És nem is lesz... Meg akarom fejteni az igazságot, és szinte ide-oda kapkodom a fejem. Kinek van igaza? Annak, akit az élet épp úgy átkozott, mint engem, vagy a férfinak, akibe fura mód olyan gyorsan szerettem bele, hogy az már-már abszurd határokat súrolt.
ahogy meglátom az agyarakat, az eres szemet, tudom, késő. Elkapja Chriest nyakát, mire előre lendülök és elkapom és megragadom a vállát, de azon kevés erőm, ami még bosziként kimerült testemben maradt....nos, az nem valami sok. Egy apró áramütésen kívül valószínű semmit nem fog érezni, ellenben velem, aki szédülten próbál a lábán maradni.
-Ereszd el, vagy megbánod.-sziszegem, szinte farkasként vicsorogva, mit sem törődve a szédüléssel, émelygéssel és a remegéssel, ami elönti testem. Az utca szinte üressé változott, sőt. Konkrétan kihalt, ami furcsa. A nő szeméből süt a gyűlölet, Chriest tekintete viszont egyre homályosabbá változik, szinte ájulás felé halad. Én pedig csak nézem, mert elengedve a nő karját, az egyik fának tántorodom, ahogy a hányinger is elfog és forogni kezd velem a világ. Mi a franc ez...ez csak egy rémálom. Hunyom le a szemem, de hiába. Valószínűleg ez nem rémálom.
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
https://www.youtube.com/watch?v=ptH60ktLqBM
Lead me home
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



Chriest Wolfswood ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jan. 07, 2016 5:41 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
Reménykedtem egy kisebbfajta csodában, hogy egyszerűen sarkon fordul, és elmegy, ügyet sem vetve ránk. Persze, tényleg maga a nyolcadik csoda lett volna, ha ez megvalósul. Gwent erőteljesen úgy ismertem meg, aki soha nem fojtja magába a véleményét. Ha megbántják, akkor meg végképp nem. És most ahogy rá nézek, látom rajta mindazon érzéseknek az ellentétét, mint amiket eddig láttam rajta, ha a szemébe néztem. Ha szemmel ölni lehetne, alighanem már holtan feküdnék az utca havas kövezetén.
Nem értem a reakcióit. Vagyis értem... valamennyire. Tényleg szerettem őt, mellette álltam, támogattam. És akkor is meg akartam tenni, mikor ráborult életére - mindkettőnk életére - a sötétség. Nem kért belőlem, eltaszított magától. És végül kidobott. Ez beszédesebb volt bárminél. És most úgy támad rám, mint egy megcsalt feleség, ha rájön, hogy a férje külön utakon jár.
- Őt hagyd ki belőle - tolom Leslie-t kissé a hátam mögé, mikor Gwen nem túl kedves szavakat szór felé. - Ez a kettőnk ügye. Velem van bajod, és rajtam akarsz revansot venni, ahogy látom. Ez nem az ő hibája - mondom csendesen, de határozottan. Aztán nagyot nyelek, ahogy képembe vágja azokat a szavakat, amiket valamikor én mondtam neki, mikor még hittem egy közös, boldog jövőben. Amikor még úgy tűnt, legyőzhetjük a démonjainkat, és van értelme miért, és kiért.
- Soha nem hazudtam neked! - emelem meg a hangomat. - Te dobtál ki, ha jól tudom. Azt mondtad, nincs már szükséged rám - nézek rá keményen. Tényleg nem értem a helyzetet. Azt mondta mehetek, és mikor mentem, akkor a szememre veti, és belezavarodom az egész helyzetbe.
Újra kinyitom a számat, magam sem tudom, miért. Kérdezni, vagy magyarázni... de ez már alighanem nem derül ki. Mert a következő pillanatban látom, ahogy szemei alatt megjelennek a fekete erek, és mire eszmélnék, már előttem áll. Ujjai szinte vaspántként fonódnak a nyakam köré, és elég néhány másodperc, hogy fekete karikák ugráljanak a szemem előtt, és fuldokolni kezdjek a levegő hiányától.
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
♡ my demons
♡ yellow flicker beat
♡ i hate u, i love u
† Tartózkodási hely :
❥ New Orleans



Gwendolyn Lowell ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jan. 07, 2016 5:24 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
to Leslie & Chriest

Hirtelenjében olyan érzésem támadt, mintha épp mérget nyeltem volna. Keserű gyomornedv keringett a számban a látottaktól, de leginkább a hallott, elkapott beszélgetésfoszlány okozta azt az érzetet, mintha épp a szívemet tépték volna ki, hogy jól megtaposhassák. Kimért, de kegyetlen pontossággal. De láthatóan nem én voltam az egyetlen, akiből kelletlen, kéretlen érzéseket váltott ki a találkozásunk. Egy városban élünk, most legalább már azt is tudom, mi az indoka arra, hogy nem keresett többet. Ettől viszont cseppet sem lesz könnyebb kéz a kézben látni a férfit, akit szeretek, egy másik nővel, aki ránézésre nem az ügyvédje, hogy kézen fogva utat mutasson a slamasztikából, amibe keverte magát. És az is pontosan látszik, hogy nem csak Chriest van tisztában a helyzet súlyával. Innentől pedig nem tudom, melyik nyomott többet a latba: hogy megláttam őket együtt, vagy hogy a nő ránézésre pontosan tudja, hogy ki vagyok. Egy biztos, az elmémet elkezdte beborítani a vörös köd, ami elegendő volt ahhoz, hogy egyetlen percig se érdekeljen ki foglalkozik az utcán a hármasunkkal. Igyekeztem rezzenéstelen arcot vágni, de a szemeim biztosan elárulták a bennem keringő megannyi érzelemnek legalább a felét. Düh, harag, csalódás, fájdalom, gyűlölet. A közelében sem volt ez azoknak az érzéseknek, amiket korábban megtapasztaltam. Ugyan csalódtam már, éreztem dühöt és fájdalmat, de soha egyetlen pillanatra sem fenyegetett annak a veszélye, hogy egy egész világ törik össze bennem. Most pedig, hogy lényegében senkim nem volt és minden bizalmamat egyvalakibe fektettem, kiderül, hogy a lehető legrosszabb alanyt választottam. De még csak szóra sem nyílt a szája.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak... - válaszoltam gőgösen a nőnek. Nem tetszett a leereszkedő hangnem, ez a lekezelő modor, amivel illetett. - Tudod, hogy ki vagyok, mégis kezdtél vele... Inkább maradj ki ebből.
Lassan léptem közelebb a párosukhoz, de felgyülemlett mérgemet nem sikerült féken tartanom. Elég meredek lejtőn indultam el lefelé, a helyzet pedig csak fokozta az érzelmi hullámvasutamat, mikor a lelkiállapotom egyébként is ingatag, a beszámíthatóságom megkérdőjelezhető.
- De te sem vagy jobb - fordulok Chriesthez. - Neki mit adtál be? Házasságot akarsz tőle, gyereket? Kis házat fehér kerítéssel? Hogy te vagy a legboldogabb, mert végre tartozol valakihez? - fröcsögöm felé a szavakat, szinte már savként marják a számat azok a hazugságok, amiket egykor elhittem neki. Az emlékek pillanatok leforgása alatt vonulnak végig elmémen, mint valami fertő, ami teljes pusztítást hagy maga után. A cudar lelkületem pedig végül testet is öltött. A gyorsaságomat végre előnyként és nem átoknak vehettem. Éreztem, ahogy a vámpír eluralkodik rajtam és végül Chriest előtt kötök ki, vékony ujjaimat nyaka köré fonva meg sem vártam a soron következő hazugságát. Nem érdemli meg.
Vissza az elejére Go down


Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Stone Sour - Gimme Shelter
Beth Hart - I'd Rather Go Blind
Shinedown - How Did You Love

† Tartózkodási hely :
N.O.



Leslie Elizabeth Shay ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 05, 2016 6:34 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Chriest & Gwen & Leslie

A dolgok felgyorsulnak. A reggeli veszekedés után ez pontosan úgy esik, mintha az egyik fáról egy halom hó esne, vagyis inkább zuhanna rám és eltemetne. Fogalmam sincs, hogy mit kellene kezdenem ezzel a helyzettel. Egy nő, pontosabban az ex nője áll előttünk, és a kezem úgy szorítja meg az ujjait, mintha attól félnék, el fog tűnni mellőlem. Gondolhattam volna, hogy eljön ez az idő. De nem most akartam átélni ezt. Nem a reggeli után. Nem voltam képes többet ártani magunknak, pedig pontosan tudtam, hogy mi lesz ennek a vége. Én nem tűröm el, hogy sértegessenek, hogy próbáljanak meg ártani nekem, de azt se fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy Chriestnek esik. Sem szavakkal sem tettekkel. Nem volt hozzá joga. Hiába tudtam, mi történt vele, akkor sem. Ha valamit megtanultam már a magam eddigi, rövid élete alatt, az az, hogy emelt fővel viseljem, ha összetört szívem darabjait más nem ápolja, s aki egykor ápolhatta, már nem az enyém. Voltam ennyire önző a saját múltam fejében, és ebbe kapaszkodtam, de tudtam, ezzel nem oldok meg semmit és elkerülhetetlent sem tudok elkerülni, mert nem fogok ezen csak úgy túllépni. Pont a büszkeségem miatt nem. Mert kétlem, hogy Chriest az ő vagy az én oldalamra állna, így el is engedem időközben fagyossá változó kezét.
-Csak szólok, hogy emberek vannak az utcán, jó lenne, ha meggondolnád előre kétszer is, hogy mit teszel. Senki nem örülne, ha az agyaraid villogtatnád.-szavaim nem túl kedvesek, szemem sötétkéken villog, szinte forrni kezd a vérem. Mondhatni minden eshetőségre tettre készen. Bár megkockáztatom, ha úgy alakul a dolog, kihátrálok inkább, minthogy a nyaka kitörésénél tovább menjek.
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
https://www.youtube.com/watch?v=ptH60ktLqBM
Lead me home
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



Chriest Wolfswood ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 05, 2016 5:26 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
- Mondtam én, hogy csak egyet akarok? Pontosabban fogalmazok... egyszerre egyet. Ne érts félre - nyomok csókot az ajkára, de nem sokkal ezután megdöbbenten gyökerezik a lábam a földbe. Nem is tudom, mit is kéne tennem... maradni, vagy menekülni? Elhagyni az utcát, bevonszolni valami kávézóba Leslie-t, és kínosan magyarázkodni, hogy miért? Ez sem a legjobb választás. Ha maradok, azzal viszont fejemre hozom az istenek haragját. De már késő, túlságosan késő. Mert Gwen is észrevett. Merően figyel rám. Ránk...
Ahogy kiejtek egy döbbent szót, megérzem Leslie szorítását a kezemen. Az ő arcán ugyanaz a döbbenet játszik, ami az enyémen is. NOha még sosem találkoztak szemtől szembe, de a reakcióim alapján alighanem már tudja, ki is ez a sápadt, szép nő.
Ez aztán a kemény helyzet. Gwen nem fogja szó nélkül hagyni, hogy szemmel láthatóan találtam valaki mást, és Leslie - a benne rejlő boszorkányerőt figyelembe véve - nem fogja hagyni ezt szó, vagy tett nélkül. Állhatok közéjük villámhárítóként, azt hiszem. Még jó, hogy Leslie kissé lemerítette az "akkumulátorait" ma reggel, különben eljönne az apokalipszis mindhármunk számára. De nekem biztosan. Bár gyanítom, hogy a mai találkozó után üstökösként fogok kifelé repülni Leslie lakásából. Most már bármi is legyen, elé kell állnom. Lehunyom a szemem egy néma fohásszal, miközben érzem, hogy ujjaim jéghideggé válnak a félelemtől.
Vissza az elejére Go down


Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Stone Sour - Gimme Shelter
Beth Hart - I'd Rather Go Blind
Shinedown - How Did You Love

† Tartózkodási hely :
N.O.



Leslie Elizabeth Shay ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jan. 04, 2016 4:49 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Chriest & Gwen & Leslie

Titkon vágytam rá mindig is, hogy valamivel több pénzem legyen. Igaz, nem ez volt életem célja, s tudtam, hogy nem ettől változna a világ vagy én, de azért a gondolattal eljátszottam. A városnak, ahol mindezt megkaphatnám, viszont nem ezt választanám. Valamiért nem tetszett, hiába a jazz és az igencsak szép kilátás ebben a reggeli órában is.
-Álmodozni még ér, nem?-szalad fel a szemöldököm a homlokom közepére, majd hallgatom az elképzeléseit, és igen, határozottan meggyőz.-Ez jól hangzik. A város megvan, a város széle is meglehetne éppen. Csak kellő elhatározás kell hozzá.-mosolygok, majd ami szöget üt fejemben, arra is kitérek.-Szóval egy? Azt hittem minimum kettő. Csak hogy biztos legyen olyan jóképű és aranyosan durcás, mint te, meg egy olyan, akit a lábatlankodó udvarlóktól megvédhess.-vigyorodom el, majd közelebb bújok hozzá, mikor csókot nyom homlokomra, s tovább indulunk.
Aztán megdermed, akárcsak vele szemben egy nő. Érzem, hogy vámpír, és akaratlan görcsbe rándul a gyomrom. Majd az atyaég után pláne elkap a remegés, és érzem, ahogy a torkomban is gombóc nő, s úgy kell igyekeznem, hogy ne morduljak fel.
-Csak ezt ne...-dünnyögöm az orrom alatt. Lehetne ennél jobb ez a nap? Aligha. De csak ha egy hirtelen és óvatlan mozdulatot megpróbál tenni ez a nő, már most tudom, hogy nem fogok olyan szépen uralkodni magamon, mint jelenleg, függetlenül az embersereglettől, akik andalogva, nézelődve az utcákat szelik.
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 1:30 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
Vissza az elejére Go down
 

Saint Charles Avenue

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Charles Xavier - X-Professzor /Foglalt/
» Charles Willington

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: New Orleans :: Belváros-