Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Fitz és Jemma laboratóriuma

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 06, 2016 11:47 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Fitz

Katasztrofálisnak láttam a helyzetet, de talán pont az a kevés pozitív töltet hiányzik, ami máskor megvan és mindent a helyes megvilágításban láttat. Most viszont inkább érzem úgy magam, mintha egy vizsgabizottság előtt állnék, akik minden apró hibát kirostálnak. A szívem fékevesztett ütemben kalapál, de ezt könnyedén betudom annak, hogy egész eddigi életem valószínűleg legfontosabb pillanatát élem meg most. Nem akármi ez. Sokáig nem is számítottam rá, még csak remélni sem mertem, hogy valaha megtörténik a csoda és egyszer majd a családom körében lehetek. Elvégre elég sokáig voltam kénytelen abban a tudatban élni, hogy nekem már nincs családom. Melyik bolond reménykedne, ha úgy tudja, az összes hozzátartozója meghalt?!
A hideg zuhany viszont csak ezután jött. Azt sem tudtam, mihez kapjak hirtelen. Már nem is azért voltam elképedve, mert kiderült, hogy mindvégig jó nyomot követtem, ami végül elvezetett a bátyámhoz, hanem azért, amit mond. És ahogy mondja.
Eddig azt hittem, hogy részemről nem jó ötlet ajtóstól rontani a házba, de nem csak az volt túl sok információ, amit én tudtam. Az is, amihez én jutottam most hozzá. Egy pillanatig meredtem magam elé. Olyan hihetetlennek tűnt a gondolata is annak, hogy egy gyereknek egyáltalán eszébe jutna megölni a testvérét. Önkéntelenül hátráltam egy lépést és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Nyílt jele volt ez annak, hogy egyébként extrovertált természetem ellenére, most bezárkóztam, szinte magamba roskadtam. Még a feltételezés is elborzasztott.
Én nem emlékszem semmire abból az időszakból, hisz annyira kicsi voltam, hogy minden emlék, amim van és amiből ki tudtam indulni, a tudatalattim játékainak hatására jött elő. Az is homályos kép formájában.
Néhányszor szólásra nyitottam a számat, de hang nem jött a torkomból, éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak, és a pattanásig feszült idegeim miatt a hanghatások is sokkal erőteljesebb reakciót váltottak ki belőlem, mint általában.
- Szörnyetegek.. - meredtem magam elé, és lelki szemeim előtt megjelent a fiatal férfi, talán egy nagy kamasz, akit összetörnek azzal, hogy rá hárítanak mindent. Még ha ő is volt.. Vagy ha nem.. Ugyan nem tudtam eldönteni, mi igaz és mi nem, de mindezek ellenére nem csillog már a szemem áhítattal telve, mint pár perce mikor kiderült, hogy vérrokonok vagyunk.
Csak egy pillanatra tisztult ki minden, már-már azt hittem, hogy összeállt a kép és ezzel le is tudtam ezt a fázist, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem tudom, akarom-e. Hogy akarom-e tudni a tényeket, hogy  megpróbált-e megölni a bátyám, vagy a szüleim mi más okból döntöttek úgy, hogy nem kívánatos lettem a családban. Az egész csak egy nagy kuszaság ismét, több kérdést vet fel, mint amennyire válasszal szolgál. Elkeserít, és dühít egyszerre.
- Amíg halottnak hittél, én egy St. Louise-i árvaházban éltem. Nevezzük inkább gyermekotthonnak.. - javítottam ki magam. Most, hogy tudom, hogy a családom nem halott, nem hívhatom magamat árvának, ez viszont nem változtat a tényen, hogy közük sem volt a nevelésemhez. - Úgy tudtam, hogy nem maradt élő rokonom... A nevelőm viszont tudott mindenről, és mikor meghalt... Kaptam tőle egy esélyt, hogy megtaláljam, ki is vagyok.. - nyelek egy nagyot. Tulajdonképpen még nem módosult a tudatomban, nem mertem nagyot álmodni, akkorát meg semmiképp, hogy a végén teljes siker koronázza majd a próbálkozásaimat. Az öröm viszont elmaradt, egyszerűen képtelen voltam megérteni, mi visz rá egy szülőt arra, hogy megszabaduljon az egyik gyerekétől... Talán az én hibám lenne?!

१  40  १
©️
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jún. 03, 2016 2:14 pm
Ugrás egy másik oldalra
ramona & fitz
who are you, nice stranger?
Lefagyott minden testrészem. Megmozdulni se nagyon tudtam volna, nem még reagálni arra, amit mondott. Ostoba szavak hagyták el számat, és rögtön sejthettem is utána, hogy nem a legjobb bemutatkozást produkáltam, de abban a pillanatban nem tudtam gondolkodni. Nem is nagyon akartam, abból kiindulva, hogy halottnak hittem több, mint húsz éven keresztül. Nem állhatott itt előttem, és mi több, nem mondhatta azt, hogy utánam nyomozott eddig. Az egész történetben kellett lennie valaminek, ami sántított. Nem lehetett itt előttem az, akit... a szüleim szerint megöltem. Mi okuk lett volna ilyen hazugságokkal teli életbe taszítani? Bár tény, hogy nem saját akaratukból mondták el, én jöttem rá, hogy nem egyke gyerek voltam. Megtaláltam a húgom holmijait, ez pedig egyenes úton vezetett a kérdezősködéshez. Nem voltam már gyerek, egyetemre készültem, mikor rájöttem, hogy mi történt. Hogy vér száradozott a kezeimen. Ebben nőttem fel. Azt hittem, egy jószándékú, talpraesett, nagyszájú és humoros fiúcska vagyok, majd egy ilyen óriási titokra derül fény. Alapjaiban véve rengette meg a világomat, amit annyira nagy szeretettel alakítottam ki magamnak. Senkinek nem mertem beszélni arról, hogy mit tettem. A testvérem életét kioltani nem olyan információnak tűnt, amivel lehet hencegni. Főleg olyanokkal szemben, akinek ez nem adatott meg. Én megöltem az egyetlent, míg más ölne azért, hogy legyen. Furcsa volt és szívszaggató... még nekem is, pedig nem gyakorta mutattam ki az érzelmes oldalamat.
- Nem akartalak megölni, én... én nem emlékszem. - túrtam a hajamba, majd nagyot nyeltem, és megráztam a fejemet. Vissza kellett volna emlékeznem, de nem tudtam. Semmi sem rémlett az egészből. Az pedig végképp nem, hogy volt egy testvérem. Valószínűleg a szüleim is örültek neki, hogy a kiváltott stressz hatására el is felejtettem az egészet. Sosem kérdezősködtem, egészen addig, míg meg nem találtam azt a dobozt. - Ki sem látszottam még a földből, én... nem tudom, hogy történt! - emeltem fel a hangomat valamennyire, habár ez önkéntes reakció volt, leginkább a saját kétségbeesésemet tükrözte vissza. - Pár éve... találtam egy dobozt, benne a holmijaiddal. A neveddel hímzett cuccokat, és... azt mondták, én tettem. Miattam tűntél el, de... nem úgy nézel ki, mint aki valaha is halott lett volna akár egy fél másodpercre is... - néztem végig rajta. Már semmit nem értettem, és nem volt itt senki, hogy elmagyarázza, mi történik velem.

• little sister *-* • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 21, 2016 10:11 am
Ugrás egy másik oldalra



To Fitz

Megterveztem mindent nagyon aprólékos munkával, azt hittem kész vagyok szembenézni azzal, amit az eredmények mutatnak. Egy részem már enélkül is teljesen beleélte magát abba, hogy most minden kétséget kizárólag a bátyámmal találkozok, hát így is álltam a dologhoz annak ellenére, hogy ha kiderült volna, hogy mégsem igaz, talán fájdalmat okoztam volna vele saját magamnak és nem csak a csalódottság tükröződött volna rajtam.
De hiába volt minden erőfeszítés, erre nem lehetett felkészülni, vagy legalábbis én nem tudtam a módját. Soha életemben nem voltam még ennyire ideges, nem akartam még semmit ennyire, és nem törtem volna össze annál jobban, mintha most elveszik tőlem a reményeimet. Ha kiderülne, hogy a több éves munkám teljesen felesleges volt, az maga lenne a pokol.
A levegő hirtelen hűlt le, legalábbis én úgy éreztem, hogy aránylag jól induló ismeretségünk most készül épp vakvágányra terelődni. Nem így kellett volna, nem most kellett volna. De késő rágódni rajta, ezért éreztem a legjobb döntésnek, még akkor is, ha utólag jóval több lehetőséget láttam volna abban, ha nem letámadom a tényekkel. Ez viszont nem segített azon, hogy a gyomrom bukfencet vetett a hasamban, a rosszullét környékezett meg egész addig, míg nem láttam tőle reakciót. Csendben maradtam, mintha épp az ítéletet várnám, de csak időt akartam adni neki, hogy feldolgozza. Meg magamnak is, azt hiszem. Az én részemről sem volt ez egyszerű. Most még egyszer alaposan megnéztem, és csak remélem, hogy nem kapott sokkot, vagy nem azon gondolkozik, hogy tényleg bezárat egy diliházba.
A beálló csend már-már idegőrlő hatással volt rám. Akartam mondani még valamit, de nem mertem, és még a félénk mosoly is lefagyott az arcomról, mikor megláttam, hogy milyen feszülten és hevesen nézi végig a papírokat, meg a képeket.
- Mi? - kérdezem az udvariasság minden jele nélkül. Teljesen ledöbbenek, először azon, hogy tudott arról, hogy van egy testvére, aztán meg azon, hogy állítólag megölt engem.
- A szüleid hazudtak. - vágom rá mégis szinte ész nélkül. Csak utána fogom fel, hogy a szülei az enyémek is, és az eddig felmerülő összes kérdésem megválaszolatlan azzal kapcsolatban, hogy miért adtak intézetbe engem, ha már volt egy gyerekük. Óvni akartak azzal, hogy... - Vagy tényleg meg akartál ölni? Miért? - bukik ki belőlem az újabb kérdés és akaratlanul is hátrálok egy lépést. Talán nem kéne itt lennem, nem kellene tovább beszélnem vele, annak ellenére sem, hogy nem tűnik vérengző gyilkosnak. Hányszor rácáfolt már a világ ezekre az elméletekre. - Eddig azt hittem, hogy meg akarlak ismerni... - lehelem magam elé. Hogy most mit akarok, azt én sem tudom.

१  40  १
©️
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 28, 2016 12:15 pm
Ugrás egy másik oldalra
ramona & fitz
who are you, nice stranger?
- Hát, nem tudom. Nem nagyon voltam még távol olyanoktól, akik fontosak nekem. - vontam egyet a vállamon. A szüleimmel nem szívesen tartottam a kapcsolatot, mindig is úgy gondoltam, hogy ha rajtuk múlt volna, mi vagy ki lesz belőlem, még mindig otthon élnék, és azzal tölteném az időmet, hogy posztekeret aggatok a falra. Már valamilyen szempontból Jemma volt a családom, bár ezt így tartottam normálisnak ennyi idő eltelte után. Barátok voltunk, és voltaképpen ha már van egy ilyen személy az ember életében, kinek kellene más? Sosem sírtam a szüleim után, főleg azután, amit megtudtam. Csak marcangoltam magamat miatta, ők pedig semmit sem tettek annak érdekében, hogy megakadályozzanak benne. Végignézték az önostorozást, de azt sosem mondták el, hogyan öltem meg a saját testvéremet. Még biztosan kisgyerek voltam, és... baleset volt. De jogom lett volna tudni róla.
A döbbenet egy pillanat alatt vette át a jókedv és az ismerkedési vágy helyét. Szerettem volna itt minél több embert megismerni, de úgy tűtn, ez a lány közel sem az, akinek eddig mondta magát.
A papírok egyszerűen csak kiestek az ujjaim közül, le az asztal lapjára, és úgy néztem rá, mintha most tűnt volna fel, hogy kísértettel van dolgom. Legalábbis ha a minták igazak, akkor ő... vér szerint is a testvérem. Méghozzá egyazon szülőktől származtunk, és itt állt előttem, jópofizott, beszélgetett... faggatózott. Beszélt rendőrségről, ülve maradásról, de az egyedüli reakció, amire most képes lettem volna, az a pampogás hang nélkül, inkább nagyot nyeltem. Közben éreztem, hogyan száguld végig sebesebb iramban a vér az ereimben, és a vérnyomásom nyilván megközelítette a kétszázat. - Anderson. - ismételtem a nevét, miután bemutatkozott. Ramona. Anderson. Csak lehajtottam a fejemet, éreztem, hogy a szemeim tágabbra nyílnak, ahogy próbáltam felfogni az egész helyzet tartalmát.
Pár másodpercig néztem a lapokat, amiket letett elém abból a mappából, amit eddig féltve őrzött a kezei között. Csak néztem... majd hirtelen hajoltam oda, hogy megnézzem, mik is azok. Vehemensebbek voltak a mozdulataim, mint normál idegállapotomban. Voltak képek. Rólam, a környékről, ahol régen éltem. Jemmáról. Ez a lány mindent tudott rólam, legalábbis az életem nagy része itt hevert képekben. - De te... te meghaltál. - néztem ismét a szemeibe lassan, ahogy eljutott a tudatomig az ok, amiért ideje korán kirepültem otthonról. - A szüleim azt mondták, hogy halott vagy. Hogy... hogy én öltelek meg, mikor csecsemő voltál. - Bennem maradt a levegő, a képeket ismét az asztalra ejtettem, és lehunytam a szemeimet. - Mit akarsz tőlem?

• little sister *-* • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 20, 2016 9:15 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Fitz

- Oh.. Ez igazán kedves tőled.. És nagyvonalú. A távolság és az idő sokat árthat egy kapcsolatnak.. - bukik ki a számon. Igazából nincs közöm hozzá, de titokban remélem, hogy azért egy kicsit, talán közvetve mégis lehet. De nem siettetek semmit, mindent csak szépen a maga idejében, ha addig nem visz el a szívelégtelenség vagy az adrenalintúltengés.
- Már az is sokkal több, mint amit eddig elértem az ügyben.. - bólintok, hogy értem én. Nem vártam csodát, ez így is több, mint amire számítottam.
Reakcióját látva egy pillanatra lefagyok. De tényleg csak néhány másodpercre, mert amint észbe kapok, hogy ez az én nagy pillanatom, amire évek óta várok, máris új fényben látom a világot.
- Meg tudom magyarázni! - bólogatok hevesen, miközben levegő után kapok és egy minutum alatt próbálom rendezni a gondolataimat. - Csak hallgass meg, és utána hívd a rendőrséget.. - kérem azon nyomban, még mielőtt az első mondatom után tényleg dilisnek tekintene és rám hívná a zsarukat. Tulajdonképpen nem lepne meg, ha ez lenne az első opció, ami végigcikázna az agyán, azok után, hogy úgy néz rám, mintha valami szellem lennék. Sajnos az ő eredménye nem volt olyan tiszta ügy, amire büszke lennék, erősen személyiségi jogokba ütközik, az pedig büntetőjogi kategória. A fogdát azért jó lenne elkerülni, mivel nincs a világon olyan ember, aki kihozna onnan.
- És talán jobb, ha ülve maradsz... - eresztettem meg egy ideges mosolyt, ami talán grimasznak tűnt. De mindezzel is csak néhány másodpercet akartam nyerni. Eddig olyan biztos voltam a dolgomban, bátran besétáltam az oroszlán barlangjába, nem is sejtve, hogy már most szembesítésre állnak majd a dolgaim. Nem hangolódtam még rá, nem készültem beszéddel sem, hát hagytam, hogy csak ömleni kezdjenek belőlem a szavak.
- A nevem Ramona Anderson. St. Louisban nőttem fel, abban a tudatban, hogy a szüleim meghaltak és az egyetlen, aki törődik velem nem más, mint a nevelőm. Aztán meghalt, és rám hagyott egy olyan információt, amit felhasználva évek.. Évek alatt kiderítettem, hogy talán mégsem vagyok olyan egyedül a világban, mint ahogy hittem. - harapok a szám sarkába és egy kissé a vállamat is megrántom. Idegesen egyik lábamról a másikra támasztom a súlyom, miközben úgy ölelem magamhoz a mappát, mintha az lenne a megoldás mindenre. Aztán mindent számításba véve nyugtáztam, hogy nem nagyon van veszíteni valóm, kiterítettem elé a tartalmát. Voltak benne fotók a helyről ahol korábban lakott, a mostaniról, a kutatóintézetről, meg egy nőről, aki feltételezem a barátnője. Elég sokszor mutatkoztak ugyanis együtt. Részletes tanulmányszerű leírások, egy komplett magánnyomozás végeredménye, aminek az árát mostanáig is nyögöm. Első hallásra és pillantásra elég betegesnek tűnhet ez a sok információ, aminek a tudatában vagyok, valószínűleg komoly pereket lehetne a nyakamba akasztani, ha kiderülne, milyen módszerekkel jutottam hozzájuk, de ez most a legkisebb probléma.
- Arra akarok kilyukadni, hogy azt hiszem.. A testvérem vagy. A bátyám. - mondom ki végre hangosan is. Olyan idegennek tűnik ez a szó az én számból, mégis izgalommal tölt el, hogy rögtön azután, hogy kimondom, lélegzetvisszafojtva lesem a reakcióit. Igaz, ez a rövid verzió, ennél azért jóval több dolgon mentem keresztül, míg sikerült a chicago-i Anderson-családok nyomára bukkanni és kiszűrni azokat, akik egyáltalán számításba jöhettek. A végső lista viszont nem volt olyan hosszú, hogy ne érnék a végére pár hónap alatt. A körülmények viszont úgy látszik, alakítják a történetet, mégpedig úgy, hogy ne kelljen tovább keresgélnem.

१  40  १
©️
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 24, 2016 10:58 am
Ugrás egy másik oldalra
ramona & fitz
who are you, nice stranger?
Kíváncsi jellemnek tűnt, de ezt betudtam annak, hogy zavarban volt, és inkább beszélt, semmint hogy némaságba burkolózva kelljen itt ülnie velem szemben. Nem voltam ellene, elvégre nekem is jobban esett a beszélgetés, semmint a fagyos hallgatás. Jemma tudta volna elmondani igazán, hogy be tudtam dilizni két perc hallgatás után is, de ő most nincs itt. Nagy eséllyel azt sem helyeselte volna, hogy soron kívül ilyesmit tegyek, de a szabályzatot kettőnk közül csak egyikünk tartotta be, és az az esetek többségében nem én voltam.
- Még nem tudom, hogy meddig maradok. Vagyis, maradunk. - javítottam ki magam, elvégre az én érkezésem oka egyes egyedül az volt, hogy Jemma ne legyen egyedül, és mivel már össze voltunk nőve, nem szerettem volna a távollétében mással dolgozni. Ez ugyan kizökkentett a megszokott kerékvágásból, hozzá kellett szoknom valami újhoz, de tudtam azt, hogy nem jöhet baj, amíg mi ketten ott vagyunk egymásnak. - A társam bizonyos okokból egy időre áthelyeztette magát ide... szépen fogalmazva. Tőle pedig nem szeretek távol lenni. - vallottam be, habár örültem, hogy Jemma ezt nem hallja. Az őszinte érzelmi megnyilvánulások nem álltak közel hozzám. Előfrodult már, de csakis kritikus helyzetben, és szerencsére abból nem jutott ki sok, így nem kellett fájnia a fejemnek csak azért, hogy vajon mit mondtam vagy nem mondtam egy ilyen szituációban.
Elmosolyodtam. - Sokat tennél. - biccentettem. A hallgatása tehát borítékolt. Amúgy sem tudná meg tőlem senki, az épületben ilyenkor rajtam kívül baromi kevesen vannak, ezen az emeleten főleg. Így akitől bárki megtudhatná, az ő lenne, de a szavai alapján nem fog beszélni erről a kissé nem megszokott eljárásról. Igazából csak megsajnáltam. Nem törődtem volna vele, ha nem láttam volna rajta, hogy tényleg fontos neki az eredmény. Más hagyta volna szenvedni egy egész hónapig, mire lefuttatja a vizsgálatokat, de... ezért sem értettem magam soha. Jó szívű embernek vallottam magam, nem is értettem soha, hogyan árthattam valakinek... teszem azt, a saját testvéremnek.
- Ki tudja. Sokan nem vagyunk méltók arra, hogy testvérünk legyen. Bár a szüleim olyanok, hogy... még kutyát se bíznék rájuk. - vontam egyet a vállamon, majd ledobtam magamról a kesztyűt, és megrázva a fejemet, elmosolyodtam ismét, üzenve, hogy ne is beszéljünk róla. - Szóval. Azért azt tudnod kell, hogy ez egy eléggé béta eredmény lesz. Kimutatja a megegyező DNS-t, de az a teszt, amit két hét múlva kapnál meg, több részletet tartalmaz. Ez csak az egyezés százalékát mutatja meg. Remélem, ez így nem gond. - néztem rá aztán. Ez egy apró részlet volt, személy szerint még nem láttam olyat, aki a részletekbe merült volna bele. Az első úgyis az volt, amiot megnéztek, hogy mennyi az egyezés.
A nyomtató megszólalt mögöttem, mire a kezembe vettem a papírt, amit átnyújtott. Átgurultam a székkel a nyomtatóhoz, és azt a papírt is megfogtam, de ahogy a rajtuk található számok, információk és szavak összeálltak, hirtelen megfeszült a testem, és összeszűkült a szemem. - Azt hiszem, itt... van valami tévedés. - meredtem még mindig a papírokra, éreztem, hogy megremegnek a kezeim, és pár másodperc eltelte után visszanéztem a lányra. - Ki vagy te? - kérdeztem tőle halkan kiszáradt torokkal. A teszt 98%-os egyezést hozott ki. Az egyik az övé volt. A másik... az enyém?

• little sister *-* • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 10, 2016 1:36 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Fitz

Talán már most bolondnak nézett, hiszen csak úgy ittam magamba minden szavát. Örültem, hogy ilyen közvetlennek bizonyul, de tartottam is tőle, hogy a vége teljes pálfordulás lesz. Mi tagadás, nekem éppenséggel nincs veszítenivalóm, hisz lényegében egymagam vagyok a nagyvilágban. egy próbát mindenképp megér. Főleg azért, mert most, hogy már beszéltem is vele, nagyon remélem, hogy tényleg igazam van és ő az akit oly serényen keresek. Meglehet, hogy az az én nagy problémám, hogy már az eredmény megléte előtt szimpatizáltam vele a közlékenysége miatt és a hasonlóságok után kutatva elhitettem magammal, hogy a gesztusai egészen hasonlatosak az enyémekhez. Vagy az enyémek az övéihez. Ez már csak részlet kérdés.
- Ó, eddig más városban dolgoztál? És meddig tervezel itt maradni? - próbálok puhatolózni. Csak remélem, hogy nem veszi zokon a kérdezősködést. Az imént épp azt ecseteltem, hogy mennyire ideges vagyok, nyugtázhatja, hogy idegességem oldásaként kérdezek olyasmiket, amikhez alap estben semmi közöm nem lenne. A másik variáció valószínűleg az lett volna, hogy körbe-körbe mászkálok és összefogdozok mindent, mint egy óvodás korú gyerek. Na akkor aztán végleg elkönyvelne valami kis taknyosnak, aki még viselkedni sem tud, azon túl, hogy kétlem, hogy örülne neki, ha mindenhol otthagynám az ujjlenyomataimat meg a DNS-emet.
- Ne aggódj, lehet, hogy sokat beszélek, de ha a szükség úgy hozza be tudom ám fogni.. - bólintok nagyot, hogy értem. Lakat a számon, ha nem akarom őt megszívatni, legrosszabb esetben kirúgatni. Eszembe sem jutott, hogy esetlegesen a jótékonykodása a munkájába kerülhet. Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem viselném jól, ha miattam veszítené el a munkáját, ráadásul ilyen rövid idő után. Az eredmény ebből a szempontból nem befolyásol semmit, akár a bátyám, akár csak egy fickó, akire épp illik a személyleírás és minden egybevág. Még én is bizonytalankodom kissé, teljesen nem mertem magam beleringatni abba a hitbe, hogy rokonok vagyunk. Túlságosan fájdalmas lenne, ha valami folytán mégis az ellenkezője derül ki és a furcsa egybeesések tényleg csak véletlenek.
- Mindenki megérdemel egy testvért.. - válaszolom szemforgatva. A szülői ostobaság viszont azt mutatja, hogy nem úgy gondolkodnak, ahogy elvárható lenne. A mondat folytatásaként biztosan valami becsmérlő dolgot mondtam volna, de amint felfogtam, mi hagyta el a száját, ledermedtem és az összes paksaméta mappástól együtt kiesett a kezemből. Pislogni sem mertem, nem hogy levegőt venni. Egy kicsiny részem egyből rábökött a részlet fontosságára, míg a felszínen viszont épp teljesen másra gondoltam. Sikerült beletenyerelnem egy fájó pontba.
- Sajnálom.. - nyögtem ki nagy nehezen, még mindig egy kicsit sokkos állapotban, miközben persze magamban már kombináltam össze a részleteket. Erről eddig egyetlen feljegyzésemben sem volt szó, egyetlen árva betű se. Semmi. Totális üresség. Miért nem érintette a nyomozás a témát? Még csak nem is súrolta.. Semmi utalás, semmi sejtelmes megjegyzés..
Gyorsan, még mielőtt ő nyúlt volna a papírokért, elkezdtem összeszedelőzködni. Gondosan figyelve arra, hogy a képeket és egyéb személyesebb jellegű leírásokat egymás alá rejtsem, próbálkoztam eldugni előle a mappa tartalmát. Kérdéses, hogy mennyire jártam sikerrel.
- I-igen, itt - válaszolom akadozva. Kutakodok kicsit a különböző iratok között, aztán felé nyújtom a kért dokumentációt, rajta az összes információval, ami akár a sajátja is lehet. Elég éles szemű, talán máris feltűnik neki. Ha a reakcióm nem is, ez talán elég feltűnő lesz neki és gyanút fog. Talán el kéne kezdenem valami hihető magyarázatot kitalálni?

१  40  १
©️
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 03, 2016 9:01 pm
Ugrás egy másik oldalra
ramona & fitz
who are you, nice stranger?
- Sok hozzám hasonló dolgozik ezen a területen. De itt a városban még új vagyok, ahogy ebben az intézetben is, úgyhogy... még nem adtak sok munkát a nyakamba. - mosolyogtam rá, habár tudtam én, hogy mire megy ki a dolog. Sokat beszélt, ezt egy nőtől már megszoktam, bár Jemmán kívül még az anyám volt az, aki sokat tudott beszélni, és a felettesem. Vagy rá inkább ne húzzam rá ezt a jelzőt? Tőle még kérni is kértem volna, hogy inkább maradjon csendben, mert rettentően szájbarágósan beszélt, arról nem is beszélve, hogy úgy kezelt, mintha egy utolsó kis suhanc lennék, aki csak nyerte a diplomáját. Igazából két diplomáját, de ez már tényleg részletkérdés. - Mindenkinek mást jelent, hogy mi az idegen. - vontam egyet a vállamon. Tetszett, ahogyan beszélt, annyira szabadszájú volt, nagyon megnyerő, még ha ezt ő nem is így érezte. Nem tudtam, egy ilyen nőnek mi szüksége van egy nagy eséllyel selejtes családra, de ő tudja, nem szokásom beleszólni más dolgába, és nem is garantálhatom, hogy teljesen kudarcra van ítélve az, amit el akart érni. Ha neki egy család a legnagyobb álma, hát tényleg rajtam ne múljon. Ha nem jön össze, mint mondtam, postázom neki a sajátomat.
- Csak nyugalom. - Mosolyt váltott ki belőlem az, ahogyan láttam, hogy szinte tűkön ül. Az más kérdés, hogy az ő helyében én miként is viselkedtem volna, ha hasonló helyzetbe kerülök. - De csak kezeld csendben ezt a gyorsított eljárást. Elvileg ezt nem tehetném. Viszont szimpatikus vagy, úgyhogy... amiről ők nem tudnak, az nem zavarja őket. - böktem állal az emelet irányába, és megforgattam a szemem. Az otthoni diliházból egy másik diliházba kerültem, és a nyakamba kaptam egy, még az anyámnál is otrombább nőt. Ez már teljesítmény. Ja, és felettébb nagy szerencse kell hozzá.
Tovább ügyködtem a kis fiolákkal, majd mikor már csak az a maradék két perc volt hátra, én is hátradőltem, és nagyot sóhajtva figyeltem minden egyes szavára. - Én mindig akartam egy testvért. De a szüleim nem gondolták úgy, hogy... megérdemlem. - vontam egyet a vállamon. Inkább nem tálaltam azt, hogy nagy eséllyel megöltem az egyetlen húgomat még egész apró korában valami baleset keretei között. Erre nem volt szokásom büszkének lenni. - Volt is egy testvérem, de... ő egészen kicsi gyerek volt még, mikor... szóval már nincs testvérem. - Kényszeredett mosolyt villantottam felé, majd inkább megint a fiolák felé néztem. - Itt van nálad az a bizonyos elkészült teszt? Csak hogy összevethessem a kettőt.

• little sister *-* • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 10, 2015 9:42 am
Ugrás egy másik oldalra



To Fitz

Sosem jártam még ennyire közel az igazsághoz. Ez a lehetőség, több mint kiváló, ezért is nem szeretném elbaltázni. Szinte már kínosan ügyelek minden mozzanatomra, nehogy a gesztusaim túl harsányak legyenek, visszafogom magam, közben pedig ami bennem zajlik le, nos szerintem mindkettőnknek jobb, hogy halvány fogalma sincs arról, mekkora sorsdöntő perceket élek meg. Úgy érzem magam ezen a helyen, mintha egy másik bolygón lennék, ráadásul a 10 évvel fiatalabb változatom, egyszerűen nem tudok megmaradni egy helyben, felesleges is próbálkoznom, így ha valamivel, maximum ezzel tudok az idegeire menni, de ha bosszús is emiatt, nem hangoztatja, mert valószínűleg ő is érzi a helyzet súlyát. Vagy egyszerűen nem kombinálja túl és betudja annak, hogy eddigi életem egyik legfeszültebb pontjához érkeztem.
- Ha több hozzád hasonló dolgozna ezen a területen, valószínűleg sokkal gördülékenyebben menne a biznisz. Nem gondolod? - próbálkozom oldani a feszültséget magamban, az pedig, hogy közben őt beszéltetem a taktikám része. Talán épp most kezdek megkattanni, annyira beleéltem már magam a lehetőségbe, mintha kész tény lenne. - Különben is, bemutatkoztunk egymásnak, sőt ha figyelembe veszed, hogy az előbb könyékig voltál a számban, máris nem tűnik úgy, mintha annyira idegenek lennénk.. - végre szabadszájúságom is megmutatkozni látszik, szinte spontán reakcióként. Ha eddig nem kezelt úgy, mint egy dilist, ezután biztosan az következik. Bár minden tudós dilis egy kicsit a maga módján. Viszont lassan kezdem felfogni, hogy le kellene állítanom magam, mielőtt még az eredmény elkészülte előtt átmegyek búgócsigába.
- Ne haragudj, egy kicsit talán ideges vagyok.. Nem számítottam ilyen gyors eredményre a hosszú hónapok után. De mi tagadás, egészen tetszik ez a gyorsított eljárás.. - kapom azon magam, hogy újra a berendezést fixírozom, de végül úgy döntök, az lesz a legjobb, ha visszahuppanok a székre, ha már az előbb úgyis hellyel kínált. Ülve talán nem olyan feltűnő, hogy mennyire be vagyok zsongva. Az agyam már teljesen ráállt arra a verzióra, hogy ez a férfi tényleg a bátyám. Ha mégsem így van, akkor azt hiszem közel akkora lesz a letörtségem, mint most az izgalommal vegyes aggodalmam, ami az ereimben dübörög. Izgulok, mert kiderül az eredmény, és aggódom, hogy mi lesz a reakciója. Elvégre a papírok mellettem állnak, ha a tudomány, vagyis az ő világa is, akkor elméletileg nyert ügyem van. Ha pedig tévedés az egész, mást nem fog megtudni azon kívül, hogy újabb sikertelen kísérletbe futottam bele. A feltevésről, hogy esetlegesen a DNS-em megegyezhet az övével, akkor már felesleges lesz tudnia. Az egész mappám tartalma pedig kuka lesz. Na jó, egy képet talán megtartok róla, arra az esetre, ha soha sem találnám meg a családom. Elég szimpatikus..
- Ennél többet én sem tudok, de biztos lehetsz benne, hogy ha egyszer találkozom velük, megkérdezem mégis mire volt ez jó. Nem a felelősségre vonás miatt.. Na jó, nem csak amiatt. Tudod, én megtanultam, hogy nem a vérségi kötelék alakítja ki a családot, főleg ha ilyenek a felmenőid.. - rántok vállat. Persze nem mérgelődtem volna, ha lett volna kit apának vagy anyának hívnom egész eddigi életemben.

१  40  १
©️
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jún. 30, 2015 9:15 pm
Ugrás egy másik oldalra
ramona & fitz
who are you, nice stranger?
Csak biccentettem. Elég nagy valószínűséggel mindannyian felnőnénk szülők nélkül is, ám nem mindegy, hogy öt évesen vérengző pszichopaták vagyunk-e az anyai hiány és törődés nélkül, vagy esetleg már nem is élnénk akkor, pontosan emiatt. Ez az evolúció, s sokan szeretik azt mondani, hogy minden úgy van rendjén, ahogyan van, de ezek szerint léteznek még olyan patkány szülők, akik cserben hagyják a gyermeküket, miközben ki tudja, lehet hogy lett volna lehetőségük boldogságban felnevelni, de nem volt merszük hozzá. Kérdem én, ezek hol állnak az evolúció létráján? Mert hogy nem ott, ahol mi homo sapiens sapiens-ek, hát az is hétszentség, és milliárdos fogadást tennék erre. Kegyetlen elutasítani magunktól egy gyermeket. De hangosan sosem mondom ki a rendszert bíráló szavaimat, hisz sokan csak úgy ismernek, mint a humorzsákot a másodikról, még hogy ennek az idiótának lennének komoly gondolatai.. igazuk is van, megvagyok én a kémcsöveimmel, a gamma sugárzás kritikus pontjaival, és azzal, hogy ilyen eltévedt kislányoknak segítsek. Addig is kerül a közelembe nő, máshol ezt nem mondhatnám el. Jemma megint más. Ő.. igen, más.
Elmosolyodtam, de közben már a papírok között pattogtam, mint valami gumilabda. Ez voltam én, az állandóan rohanó, időt és türelmet nem sajnáló Fitz. Bár inkább nem hangoztattam még Jemmának sem, hogy milyen gúnynevet aggattak rám a többiek az alsó szintről. Irigykednek. Biztosan csak irigykednek, amiért... miért is? - Az én munkámban elkél a komolyság. - vontam meg a vállamat. - De nem a munkámból űzök gúnyt, s nem is ez a viccelődésem fő tárgya. Mégis sokan úgy gondolják, hogy ha valaki nem egy besavanyodott... nem tudom, hogy mondják. - sóhajtottam fel. -, szóval hogy akik kicsit is élénkebbek és még nem fásultak be, azok nem valóak ide. És nem vagyok normális, hogy ezt egy idegenre terhelem. - vigyorodtam el zavaromban, majd megköszörültem zavartan a torkomat.
Csak járkált fel és le, miután hitetlenkedve felfogta a szavaimat, mely szerint elég korán számíthat eredményre. Én ekkor már ültem, és csak bambultam a képcsöveim irányába. Nem ártott volna Jemma szakértelme is, elvégre annyira sokat tud az egészről, szinte imádkozott az ilyen ügyekért. Ilyen szenvedélyesen szeretni az elhivatottságot.
Történetét hallva felemeltem a fejemet. - Érdekes történet. - billent oldalra a fejem, miközben a kis vattapamacsot szorongattam a kesztyűs kezemben, és felvettem a szemüvegemet is. - De ha van testvéred, miért adtak túl rajtad? Úgy értem, ahol van hely egy gyereknek, ott van hely még egynek. Amúgy nem tudom, nem vagyok egy apai szellem. - ráztam meg rögtön a fejemet.

• little sister *-* • ©
]
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 23, 2015 3:47 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Fitz

Talán végre nem mondok csődöt, hisz az első eset ez, hogy nem rontok ajtóstól a házba. Szépen, lépésről lépésre haladok, kínosan ügyelve minden mozdulatra, gesztusra és szóra, ami elhagyja a számat. Most rosszul az a tulajdonságom, hogy elég hirtelen természet vagyok, csak gátol a célom elérésében, nehezemre is esik a koncentráció. Ha feltűnik neki, hogy mennyire gyakran időztem el néhány perc alatt a vonásain és netalán rákérdez, hogy mi a bánatért bámulom, akkor mit mondok? Nem akarok feltevésekkel elé állni, pont azért választottam a lehető legkíméletesebb módot. Ha pedig mégsem igazolódik be a sejtésem, és egyetlen pirinyó rokoni szál sincs köztünk, akkor ... Tovább állok, és igyekszem majd úgy tenni, mintha nem is léteznék.
- Nagyon köszönöm.. - követem őt a laborba, ahol ismételten szépen szemügyre veszek mindent. Rossz szokás, hogy amit lehet megnézek magamnak, még rosszabb, hogy össze is tapogatom, és ha módom van rá, akkor meg is szaglászom. Itt mondjuk eddig sikerült kulturált keretek között működnöm, hisz nem akarom, hogy meggondolja magát, még mielőtt az eredményt megkapnám. Ha már ilyen készséges. Sajnos csak mosollyal tudom viszonozni a segítségét egyelőre.
- Ugyan, semmi gond.. - próbálok nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani a hallottaknak. Talán még sem olyan jó ötlet ez.. Megtudni, hogy hova tartozok, főleg akkor nem, ha egyszer én is ilyen véleménnyel leszek a családomról. De nem most fogok visszakozni, mikor már itt vagyok a célegyenesben. - Megvagyok én nélkülük, egész szépen felcseperedtem, de.. Érthető módon tudni szeretném, hogy kik a szüleim, vagy van-e testvérem.. Hogy milyenek.. - rántok vállat. Teljesen ésszerű reakció, bár az első adandó alkalommal biztosan hozzájuk vágnám a kérdést, hogy miért dobtak el, neveltettek fel mással, de ami a leginkább foglalkoztat, hogy miért kellett abban a hitben felnőnöm, hogy minden rokonom meghalt.
Talán bolond vagyok, vagy csak megszállottan el akarom hinni, hogy aki a segítségemre van, ez a jóravaló ember tényleg a bátyám. Azért is próbálok meg lényegtelen kis hasonlóságokat felfedezni, mint például, hogy pont úgy ránt vállat, ahogy én szoktam.. Az is lehet, hogy az agyamra ment a keresgélés és csak belelátom a helyzetbe a vágyamat.
- Így van, túl komolyan.. Bizonyára azért tartunk most ott, ahol.. Ha nem kellett volna hónapokat várnom, papírokra várnom, jóváhagynom mindenféle nyilatkozatot, akkor már vége lett volna a procedúrának akkor, mikor elkezdődött... - forgatom a szemeimet egy kisebb sóhajtással kísérve és helyet foglalok a széken, ami felé intett. Szó se róla, nem akarom én szidni a rendszert, de ez az egész túl van spilázva, mintha valami nemzetvédelmi dolog lenne, pedig nem. De elég sokszor kellett előadást hallgatnom arról, hogy a polgárjogi törvények mit engednek meg, meg mit nem. Túl sokszor.
Engedelmesen kinyitom a számat, hogy mintát vehessen, aztán várok egészen addig, míg meg nem hallom, hogy hamarosan az eredményt is megkapom.
- Komolyan? - kérdezem hitetlenkedve, de rettentő nagy lelkesedéssel. - Ez nagyszerű.. fantasztikus.. - hálálkodom, s a kezeimet tördelem, nehogy fecserészni kezdjek izgalmamban, és végképp az idegeire menjek még mielőtt... A figyelmemet próbálom visszaterelni a mappám felé, de csak nem sikerül. Forgolódom össze-vissza, nem jártam én még soha ilyen helyen. Nem is igazán tudom, hogy mi fán teremnek itt a dolgok, talán pont ezért nézelődök gyermeki kíváncsisággal, de türtőztetem magam. Céltudatos felnőtt nő vagyok, és okkal jöttem ide. Nem azért, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a labor berendezését. De valahogy jobb ötletnek tűnik azt vizsgálgatni, mint egyfolytában a fehér köpenyes fickót nézni, hasonlóságok után kutatva.
- Kicsivel több, mint két éve. Akkor tudtam meg, hogy igazából nem haltak meg, csak valami okból kifolyólag jobbnak látták az életüket úgy, ha én nem vagyok a része.. Beletelt egy kis időbe, míg aztán rábukkantam arra az egy párra, akiknek talán a gyereke vagyok. És ha igaz, akkor van egy bátyám is.. - jövök bele a mesélésbe. Oké, ez talán túl sok információ volt így első nekifutásra, de mi mással tudnám megalapozni, hogy ne higgyen szélhámosnak, mint azzal, ha nyitok felé?

१  40  १
©️
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 26, 2015 6:27 pm
Ugrás egy másik oldalra
ramona & fitz
who are you, nice stranger?
A szabályok szerint nem szabadott volna ilyen hamar beleegyeznem az ajánlatába. Igaából nem is ajánlott semmit, csak úgy vettem, mintha tényleg annyira fontos lenne. Mintha az élete múlna rajta. Vagy csak beképzeltem, mert segíteni akartam neki. Elegem van már az unalmas életből, amely nem áll másból mint papírokból. Jemma ráadásul már órák óta nincs bent, szóval tényleg halálra unom magam. Senkivel nem tudok szórakozni, miközben a papírmunkával bíbelődök, és másra sem  tudom ráaggatni ezt a feladatot. Mennyivel könnyebb lenne, ha a papírokat is kinőttük volna ebben a rettentően modern világban. És nem mellékesen.. a szabályok arra vannak, hogy megszegjék őket.
Tekintete beszédes volt, ám volt benne valami félelem is. Bár érteném, hogy miről van szó, de nem beszélte sokat a miértekről, vagy arról hogy miről is van ténylegesen szó. Valószínűleg nem is az én dolgom. De izgalom, némi izgalom...
- Kérlek, akkor gyere velem. Utánajárunk! - biccentettem egy kedves mosollyal. Idegenekkel nem vagyok olyan laza, hiszen azt sem tudom, hogy ki ő, mit akar valójában, egyáltalán mennyire lenne vevő az én humoromra. Egyet utálok. A nyers és mogorva embereken kívül. Azokat, akiknek nem tetszik, hogy szeretek mókázni. Mióta megkaptam egy kioktató leckét, inkább óvatos vagyok az idegenekkel.
Nyelvemen volt a következő kérdés, mégis visszaszívtam. Milyen tesztet szeretne, ha nem apaságit? Na nem mintha olyannak tűnne, mint akinek nincsenek rendben a családjával kapcsolatos dolgai. Nem is adok az első látásra alkotott véleményekre, hisz azok sose fedik a valóságot. Végül megkaptam a válaszomat. - A családodat. - biccentettem ,majd felsóhajtottam. Ő meg akarta találni, én meg inkább eladnám az enyémet. - Cserélhetünk. Odaadom az enyémet, szívem szerint már a bolhapiacra vágtam volna őket. - sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem. - Sajnálom. - kértem bocsánatot rögtön. Semmit nem akarok rá terhelni. Addig örüljön, míg van mit megtalálnia. Vagy inkább.. van értelme.
- Foglalj helyet! - böktem a szemközti székre, mikor beértünk a laborba, majd ledobtam magamról a kardigánomat, és felvettem a fehér köpönyegemet. Megszokás.
- Szóval, az egyik eredmény már megvan. - biccentettem, majd elvigyorodtam. - Nagyon komolyan veszik ezt a titoktartási mizériát. - rántottam meg aztán a vállamat. - Ha jól sejtem, a te teszted nincs kész, ugye? - vettem elő egy fültisztítóhoz hasonló kis rudacskát, majd mellé sétáltam. - Nyál mintát kell vennem tőled. - magyaráztam. Nem tudtam, mennyire van otthon az ilyen dolgokban. - Mivel jobb dolgom nincs, már most megkaphatod az eredményt. Nem olyan nagy ördöngősség, csak sokan szeretnek rajta hetekig ülni. - magyaráztam, majd amikor kinyitotta a száját, levettem a mintát. - Mióta keresed a családodat?

• little sister *-* • ©
]
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Márc. 20, 2015 10:31 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Fitz

Első nekifutásra nem tűnik olyan szánalmasnak a próbálkozásom, mint ahogy azt előre borítékoltam, de még így is alulteljesítem önmagamat. Erre pedig nem elég kifogás az, hogy rettentően izgulok, és csak azt próbálom leplezni. Meg persze a beszélőkémet is jó lenne alapállásba állítani, míg ki nem derül, hogy valójában van-e közünk egymáshoz. Hiszek is benne, meg nem is.. Majd ha racionális alapokra tudom állítani a rokoni kapcsolatunkat, akkor olyan magabiztos leszek, hogy senki nem zökkent ki. Most viszont még koncentrációt igényel az, hogy visszafogjam magam, minden tekintetben. Nem vagyok buta tyúk, hogy locsogni kezdjek, ráadásul igyekszem a legjobb benyomást kelteni. Rettentő mód stresszel ez a kétes tudatlanság. De ezt a lehetőséget nem szalasztom el.
- Igen, DNS-tesztet.. – helyeselek rá gondolkodás nélkül és próbálom nem zavarban érezni magam pillantásának kereszttüzében. Ha most előállnék a nagy vallomással, lehetséges, hogy hibbantnak nézne. Pedig már igazán kikívánkozna az igazság. A percek pedig, mintha direkt rájátszanának, és még lassabban telnének. – Oh.. Annak nagyon örülnék és hálás lennék a segítségéért.. – lépődöm meg aztán, hogy voltaképp elég könnyű dolgom van. Nem ismerem, nem ismerhettem meg sosem, így először idegenként tekint rám. Segítőkészsége viszont megmosolyogtatna, ha hagynám, hogy egy rezzenés is befolyásolja mimikámat. De nem hagyom. – Nem állítanék be ilyen hirtelen nagy sebbel-lobbal, ha nem lenne tényleg rettentően fontos.. – próbálom menteni a helyzetet. Látom rajta, hogy nem túlzottan örül annak, hogy kizökkentettem a kis világából, meg a halomnyi aktából, mondjon bármit is. De ki tudja, a végén lehet, majd megköszöni, hogy ennyire nem voltam figyelmes. Másfelől viszont elég készségesnek bizonyul, és akaratlanul is elgondolkodom azon, milyen más tulajdonságai lehetnek még. Az átlaghoz képest kedvesnek mondanám, talán kicsit kimért, de mindenképp udvarias, és.. semmiképp nem fesztelen – vonom le a következtetést, ahogy ingét kezdi tűrögetni. Arrafelé nézek, amerre int, de nem mozdulok egyelőre, egy kicsit nehezemre esik bármit is csinálni a kérdését hallva. Jogosan teszi fel, én viszont kissé lefagyok, mert erre aztán nem készültem fel. Végül úgy döntök, hogy nem adok be neki feleslegesen egy mesét, csak elködösítem itt-ott a történetet.
- Ez.. Nem, nem apasági, de valami hasonló… Igazság szerint a családomat keresem.. – válaszolom csendesen, aztán még halkabban folytatom. – Eddig az a gyanúm, hogy egész jó nyomon vagyok, de nem szívesen beszélnék erről, mert egy része nem épp legális.. – bukik ki mégis meggondolatlanság a számon, mire azonnal javítani próbálok a helyzeten. – De esküszöm, nem… Olyan.. Érti, ugye? Nem rángatom bele semmibe.. – ígérem neki és magamban szidalmakat sorolok saját fejemre, amiért nem vagyok képes megállni, hogy minden kis részletet elhallgassak. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem kérdez semmit, csak segít, és a végén kiderül, hogy mi a helyzet kettőnkkel. Még mindig teljesen oda vagyok a ténytől, hogy akár a bátyám is állhat előttem.
- Ohh.. Igen, azzal nem lesz gond.. St. Louisban az egyik fele elkészült a tesztnek, de a másikkal volt valami probléma és olyan gyorsasággal indultam útnak, hogy nem tudtam megvárni az eredményt. Hivatalosan. – szögezem le, mielőtt ezt elkönyvelhetné ugyancsak illegális tettnek. – Meglepő módon titoktartás mellett nem is postázhatnak.. Ott nem volt olyan úriember, aki azonnal segítséget ajánlott volna.. – mosolyodom el, aztán a mappám felé mutatok, jelezve, hogy az egyik eredmény nálam van. Arról persze neki sejtelme sincs, hogy az az övé.. Nem is tervezem elárulni neki, míg nem tartja kezében az enyémet, hogy aztán összehasonlíthassa. Ami utána jön, arra azt hiszem, még nem igazán vagyok felkészülve. – Csak az én eredményemre lesz szükség.. Én pedig készségesen áldozom akár véremet is az ügy érdekében.. Amire csak szüksége van.. – veszek erőt magamon és igyekszem teljesen komoly arcot vágni. Meglepően veszem tudomásul, hogy ha kellően célorientált vagyok, akkor minden további nélkül sikerül is.

१  40  १
©️
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 14, 2015 4:50 pm
Ugrás egy másik oldalra
ramona & fitz
who are you, nice stranger?
Próbáltam valamelyest értelmes pofát vágni, vagy inkább magamra erőltetni, mert semmit sem értettem. Nem vagyok hozzászokva a bejelentetlen látogatókhoz, és mi több, kezd zavarni, hogy nem tudom, kivel állok szemben. Ez a pár másodperces néma csend eléggé borzolja a kedélyeimet, és vártam, hogy ő is bemutatkozzon nekem, hátha az ad valami új támpontot. A főnökeim eléggé humorosak szoktak lenni, néha a nyakamba varrnak egy-egy gyakornokot, akit aztán alaposan kicikizek Jemmával, hogy hogyan lehet valaki ennyire primitív és zöldfülű, ha már egyszer és mindenkorra gyakornok, nem pedig egy kis senkiházi, aki most tört ki az általános iskolából. Jó, talán én vagyok túlontúl zárt személyiség, nem vagyok oda a kommunikációért, Jemma a barátom, őt ezért csípem és viselem el, de ő az egyetlen. Amúgy mindenki mellett elsétálok, és akkor beszélek, ha feltétlenül rákényszerülök.
- Szóval Mona. - ismételtem a nevét, miközben arcát méregettem. Ismerősnek tűnt, de nem azért, mert láttam már valahol. Nem, ez egészen más, de nem tudom hová tenni. Talán nem is akarom, ezért nem jut eszembe. Túl sok a munkám, és kibillentettek belőle. Minden erőmre szükség van, hogy ne legyek udvariatlan. Én tényleg igyekszem. Ahogy mindig.
- Öhm... DNS tesztet? - kérdeztem vissza, miközben elkezdtem az ingemet a nadrágomba tűrni és felsóhajtottam, de csak azért, mert már túl sok gondolat időzött a fejemben. - Ezt én is könnyű szerrel el tudom végezni magának. - magyaráztam, majd a labor felé intettem. - Igazából egy rakás munkám van, de a papírmunka közel sem olyan érdekes, mint az ilyesmi. Igaz, a DNS teszt már csak egy... ujjpróba. - legyintettem. Büszke vagyok magamra, hogy már idáig jutottam, és nem fogom letagadni, hogy zseni vagyok. Ennyi.
- Pontosan milyen DNS-tesztről is lenne szó? Mármint... apasági vagy...? - kérdeztem kíváncsian. Ezt azért nem árt tudnom. - Remélem tudja, hogy ehhez vagy nyál vagy hajszál kell mindkét fél részéről.

• little sister *-* • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 22, 2015 9:43 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Fitz

Kevesen ismernek ugyan, de akik tudják, milyen is vagyok, egy cseppet sem lepődnek meg azon, hogy sosem adom fel az első zsákutca után. Egyedül, mindent egybevéve sosem jutottam volna el arra a szintre, ahol most tartok. De túl sokat nyomoztam, túl sok időt fecséreltem már el és volt, hogy még a bátorságommal is problémák akadtak. Elvégre nem egyszerű helyzet szembenézni a ténnyel, hogy húsz év után talán megtalálom a családomat.. Vagy legalábbis a bátyámat biztosan.
Hatalmas lélekjelenlétemnek köszönhettem csak, hogy miután az első variáció csődöt mondott, egy másik lehetőség is felvetődött bennem. Vagyis ha már egyszer hiába kerestem meg a lakását, és senki nem nyitott ajtót, felkutathatom a munkahelyét is. Ki tudja.. Ugyan, csak néhány napja vetődtem el végérvényesen is a városba, lehet, hogy már össze is futottam vele, és még csak meg sem ismertem őt. Egyetlen képet kaptam róla, és minden férfi arcába nézve őt kerestem. Ez a lehetőség pedig eléggé felzaklatott érzelmileg. Csodálkozik bárki is, hogy a nagy találkozáson jó lenne minél hamarabb túl lenni?
Sokat gondolkoztam már azon, hogy mit fogok mondani, és miként tálalom a feltevésemet – hogy testvérek vagyunk… Sosem voltam túl ékesszóló. Jobban szeretem a nyílt és egyszerű beszédet, főként, ha fontos dologról van szó. Az aktája szerint viszont legjobb esetben is az a legbiztosabb, ha a saját szemével látja.. Ha a tudomány is az én oldalamat támasztja alá. Mi sem egyszerűbb ennél?
Maybelle alapos volt, fogalmam sincs, hogy szedett össze róla ennyi információt, és talán egy kicsit furdal is a lelkiismeret, mert olyan papírokat is kaptam, amikhez nem lenne közöm, de a siker érdekében ezzel foglalkoztam legkevésbé. Ráadásul mindent magammal is vittem. Először a lakására, aztán a munkahelyére. A recepciós hölgy meglehetősen ferde szemmel nézett rám, mikor bejelentettem, hogy kivel szeretnék találkozni és csak reméltem, hogy mázlim lesz és nem fog akadékoskodni. A telefonból kiszűrődött egy férfihang, még én is hallottam a pult másik végén, ahogy szabad utat nyit felém. Talán egy fokkal könnyebb lett volna a helyzetem, ha a nevemet is elárulom, de nem adtam meg a lehetőséget a nőnek, hogy előre tudassa a bátyámmal ki a látogatója. Igazság szerint szemtől-szemben akartam állni vele, mikor majd az én számból hallja, ki is vagyok.
A nagy bemutatkozás viszont a torkomra forrt, mikor kiléptem a liftből és megláttam, hogy hajszálra úgy néz ki, mint a képen, amit a mappámban tartottam.
- Elnézést a zavarásért, Mr. Anderson… - kezdtem köszönés helyett, mikor megláttam, hogy az íróasztal, ami mögül felállt épp néhány másodperce, roskadozik a papíroktól. Nagyon erősen gondolkoztam azon, hogy kezet nyújtok neki, de akkor megérezné, hogy rettentően izgulok, és a tenyerem izzad is. Így inkább mindkét kezemmel átkaroltam a magamhoz szorított mappát és próbáltam minél kevésbé zavaróan tanulmányozni vonásait. Hasonlítgattam ahhoz a képhez, amit az emlékeimből sikerült kihámozni, de esélyt nem adtam az egyezésnek. – Szólítson csak Monának. Új vagyok a városban, és ez nem segít a helyzetemen… - az előre eltervezett szövegemet nem volt nehéz előadni, az már másik kérdés, hogy mennyire sikerült hihetően az alakítás. – Szeretnék csináltatni egy DNS-tesztet. Azt remélem, tud nekem segíteni, vagy legalább eligazítani, hogy merre kellene indulnom, hogy sikerrel járjak. Ha nem túl nagy kérés és van rá mód… - mosolyodtam el visszafogottan. Talán egy kicsit túl is játszottam magam, de amíg nem ismer, ez aligha tűnhet fel neki. Igazság szerint könnyűszerrel tudok hivatkozni arra, hogy eddig a recepciós nőn kívül egy lelket sem láttam itt, és az ő neve az első a jelenléti íven, amire rápislantottam nem is olyan régen. Csak reméltem, hogy elég készséges ahhoz, hogy a segítségemre legyen. Megkönnyítené a helyzetemet, ha már azt a módját választottam, ami a kíméletesebb a számára, ahelyett, hogy nemes egyszerűséggel besétálok azzal a szöveggel, hogy én vagyok a húga, akit sosem keresett.

40
©️
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 22, 2015 4:38 pm
Ugrás egy másik oldalra
ramona & fitz
who are you, nice stranger?
Elhavazódtam a papírmunkával. Ilyenkor érzem át szegény rendőrök óriási problémáját, mikor néhány hasznos órát arra kell elpazarolniuk, hogy ezeket az átkozott nyomtatványokat és jegyzőkönyveket kitöltsék. Jemma tudta, hogy mennyire utálom ezt csinálni, én inkább a dolgok gyakorlati részét imádtam, semmint itt robotolni, úgy körmölni mint valami gép, közben pedig bízva abban, hogy még a munkaidő végére eljutok a stóc végére.
Jemma ma nem jött be, így félre kellett dobnom a napi poénjaimat, amit mindig vele kapcsolatban sütöttem el. Keserédes élmény, hiszen hozzászoktam, hogy mindent együtt csinálunk. De alapos oka volt arra, hogy elkalandozzon, még ha engem ezúttal itt is hagyott. Hát igen. Ha itt lett volna, valószínűleg alaposan kiröhög, mikor meglátja, hogy milyen firkálmányokat értek én jegyzőkönyv alatt. A külalakom hagy némi kívánalmat maga után, és feleslegesen tudom, hogy hivatalos papírt töltök, egyszerűen nem érdekel.
Felsóhajtottam, majd a telefon csörgésére megemeltem azt. A fülemhez tartva hallgattam Deborah hangját, aki a recepciós pultnál csücsült lenn a földszinten.
- Engem? Keresnek? - kérdeztem, mikor közölte, hogy egy fiatal lány érkezett hozzám. - Hát küldd fel! Kíváncsian várom! - mondtam, majd letettem a telefont. Kíváncsi vagyok, hogy ki érkezett. Nincs sok ismerősöm, hiszen a napjaim nagy részét itt töltöm. Problémás gyerek voltam, nem akadtak jóbarátaim, mindig is a tudománynak éltem. És azok után, amit megtudtam magamról, jobbnak is láttam, ha nem barátkozom senkiről. Egy gyilkos vagyok. Senki nem gondolná rólam, én sem magamról, de mégis megtettem. Talán újra képes lennék rá, ha hagynám magam..
Nagyot nyeltem, és amikor láttam, hogy nyílik a lift ajtaja, felemelkedtem a székről. Egy hosszú, barna hajú nő bukkant elő belőle. Ilyen dögös idegenek nem szoktak keresni. Mégis tabunak éreztem, holott nem is ismerem. Csak benn, a zsigereimben tudtam, hogy nem tudok rá nőként nézni.
- Helló! - biccentettem felé, megállva előtte. - Ha jól sejtem, Ön a rejtélyes látogatóm. Fitz Anderson! - mutatkoztam be neki. Ki lehet ő? Miért engem keres? Habár addig sem kell a hülye papírmunkával robotolnom.

• little sister *-* • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 21, 2015 9:17 pm
Ugrás egy másik oldalra
***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Fitz és Jemma laboratóriuma

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Fitz lakása
» Fitz Anderson
» Fitz Anderson
» Jemma ......
» Jemma -----

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Belváros :: Kutatóintézet-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •