Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 18, 2016 2:03 am
Ugrás egy másik oldalra
Maisie & Carmen.
i feel lost inside myself.
Belenéztem a patak tükrébe. S bár vizet szerettem volna inni, jobban inkább elvonta a figyelmemet a kép, amely fogadott amint a víz fölé emeltem fejem. Egy állatot láttam magam helyett, a saját börtönömet, amibe még mindig be vagyok zárva. Még is, most, ha rá nézek már nem szenvedek annyira, elvégre tudom, hogy biztonságban vagyok egy falkában. Faye befogadott, bár, ha számára nem volnék különleges, akkor is befogadott volna? Amikor megtalált, akár még a baltás gyilkos is jöhetett volna virágokkal a kezében, háta mögött pedig a baltájával, szerintem még neki is engedelmeskedtem volna, csak azt akartam, hogy valaki törődjön velem. Annyi éve már, hogy elidegenedtem a világtól, hogy már nem is érzem azt, hogy én itt élek. Az élet feleslegessé vált számomra, és kevés esélyt látok arra, hogy valaha is megszeretek újra élni, mint ahogy régen. Vállalkozást szerettem volna, ahol beteg gyermekeknek segíthetek, később pedig egy kis állatka kórház nyitni, hogy segítsek mindazokon, akik rászorulnak a gyógyításra. Jelenleg én is rászorulok, de  egyáltalán nem látom esélyét annak, hogy valaha is valóra válthatom az álmom. Ó, igen... álmok. Már régebben is azt hittem, hogy sem érzelmeim, vágyaim, emlékek sem pedig álmaim nem maradtak már, pedig az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem, hogy a múltam igen is ott van magam mögött, és bizony nekem is emlékeznem kell rá. Még is megőrültem, és nem akarok rá emlékezni, hogy miért lettem ezzé. Talán bele is halnék a fájdalomba, ha megtudnék mindent, miért kell egy örök életre szenvednem és sírnom mindazon amivé lettem.
A víz tükre még is visszamutatta szempárom, mely jobban volt emberi, mintsem egy állaté. A tekintetem az, amely mutatja belső lényem, mely... megmutatná másnak, mit jelent itt bent élni egy egész életen át. A szem a lélek tükre, még is mindez mások számára teljességgel elhanyagolttá válik, elvégre senkit sem fog érdekelni egy farkas, aki hiába nyüszít, vonyít, szimplán nem törődik senki sem vele. Miért is tennék? De, igaz, ami igaz, már jó régen vagyok a saját csapdámban, benne csücsülök egy ideje, de olyan mély ez a verem, hogy hiába kiáltok fel két lábra állva; senki sem hallja odafentről.
Végül csalódottan, még is megbékélve a dologgal húzom el onnét buksim, majd a patak szélére leülve figyelem, ahogy csobog a víz. Lefekszem a puha pázsitra, majd lehunyom szempárom, és igyekszem eggyé válni a természettel. Hallgatom a víz csobogásának dalát, bogarak duruzsolását itt magam körül, és a föld zengését. Mind szép, s egy pillanat alatt szertefoszlik minden bánat, ám sokáig nem élhetek ezzel a lelki békével.  

• tears of an angel  • remélem megfelel c: •
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 18, 2016 11:00 am
Ugrás egy másik oldalra

from Maisie
•• soon ••
Régóta éltem már ebben a világban, vagyis a világ mindig változik, ahogyan a szokások és az erkölcsi dolgok is. Néha könnyebb volt, míg máskor nehezebb egy-egy korban elveszni, s nem kitűnni a tömegből, de eddig szerencsére egészen jól sikerült. Jó ideje annak már, hogy vámpírrá is váltam, de még mindig eléggé nehezen tudtam megszokni. Én szerettem boszorkány lenni, ahogyan a vámpírságért sose rajongtam, de mégis valaki elintézte, hogy azzá váljak, mintha csak bosszút akart volna állni, vagy csak azt akarta volna, hogy összeroppanjak és talán meg is történt volna, ha Adammel nem találkozok. Magam sem tudom, hogy akkor mihez kezdek.
Fogalmam sincs, hogy pontosan mit is keresek New Orleansba, de valami mégis idevonzott, mintha csak egy régi fogadalom miatt lenne. Vélhetően az évek alatt tényleg szereztem ellenségeket is, de a természetemnek köszönhetően rengeteg barátot is szereztem. Sok olyan család volt, akinek így vagy úgy segítettem. Voltak köztük emberek, boszorkányok, farkasok és még sok más, hiszen a paletta eléggé széles, mert a könyvek lapjain lévő lények szeretnek a valóságba átcsöppenni.
Az avar könnyedén ropogott néha a lábam alatt, miközben füleltem. Nagyon is érdekelt, hogy mi lehet itt, ami miatt muszáj volt idejönnöm. Késtem pár napot, hiszen próbáltam elűzni a megérzéseimet, azt a hangot, vagy érzést, ami idehozott végül, de hasztalanul, így emiatt is voltam itt. Az erdő növényzete eléggé sűrű volt, ahogyan farkasok szaga is könnyedén kúszott az orromba, de még ez se volt képes visszatartani. Tudni szerettem volna, hogy ki vagy mi van ott a lombokon túl, hogy mi az, ami napok óta nem hagy nyugodni. Mintha csak valami segélykérést éreznék, de nem tudom, hogy kié vagy miért érzem. Egyre beljebb vezetett a megérzéseim, se miatt egyre jobban kellett figyelnem is. Nem akarok csapdába sétálni, se farkasokat megzavarni semmiben se. Nem volt semmi különösebb bajom velük. Még akkor se, ha a harapásuk nem éppen jó dolog volt most már rám nézve, de szerencsére az erő még az én oldalamon állt, így annyira nem voltam védtelen, mint egy egyszerű vámpír.
Alig, hogy kiléptem a fák takarásából megpillantottam a patakpartján pihenő farkast. A lépteim lelassultak egyből, majd biztos távolságban megálltam. Kíváncsian figyeltem őt, mintha csak egy régi ismerőst akarnék felismerni a bunda vonásaiban, de még se derengett semmi se.  Óvatosan ültem le a fűbe, mintha csak azt akarnám jelezni felé, hogy nem akarok ártani.
- Te hívtál? – hülyén hangzott, de mégis minek lehetne ezt nevezni? Azt az erőt, ami idevonzott, s azt a fura segélykérést, amit az ereimben hallottam és az elmémben? De mégis miként képes? Csak úgy lehetséges, ha volt már közöm hozzá. Csak úgy sose ajándékoztam meg ezzel senkit se. Egy különleges kötelék, amit oly nehéz elkészíteni és véghez vinni, de egy-két egyedért megtettem. Még a veszély ellenére. Talán egy bólintás segíteni fog, hogy ne gondoljam azt, hogy csapda, vagy esetleg megőrültem volna.

to Carmen
•• 40 ••©️



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 18, 2016 7:46 pm
Ugrás egy másik oldalra
Maisie & Carmen.
i feel lost inside myself.
Csak feküdtem ott, óriási nagy békével. Most ebben a pillanatban sokkalta nyugodtabbnak éreztem magam, a természet hangja teljességgel elvonta figyelmemet sötét gondolataimtól. Hallgattam, ahogy a szellő átfésüli bundám minden egyes szálát, a levegővel együtt pedig a patak illata is utazik körülöttem. Valamelyest meg van a maga szépsége mindennek, még is szeretnék újra emberként élni, valóra váltani az álmaim. Esetleg, ha utána sem bírnék az élettel, akkor levetni magamat valamelyik égi karcoló tetejéről.
Lengetem az összes pillanatot. Nem teszek semmi, még is óvatosnak kell lennem, elvégre senki sem sejti, hogy én voltaképpen nem egy vérbeli farkas vagyok, hanem egy vérfarkas, vagyis... egy ember. Bármelyik pillanatban rám lőhetnek, esetleg Faye által említett fajok valamelyike támadhat rám. Rengetegszer gabalyodtam már pácba, elkezdve a vadászokkal és a vámpírokkal, valahogy még is sikerült mentenem az irhám. Ám ezúttal is hajlandó leszek magamat megmenteni? Faye befogadott magához, és ezúttal egyben felelősséggel is tartozik értem. Én vakon fogadtam neki egyből hűséget, holott nem is ismertem őt. De még is az ösztönöm megsúgta, hogy benne bízhatok, elvégre bármit is tett volna, az én helyzetem annál csak jobb lett volna. És, valamelyest jobb is. Megígérte, hogy segít nekem, hogy újra emberré válhassak. És igazán nem ismerem őt, de látszik rajt, hogy amit ígér azt be is tartja. De türelemmel kell legyek, elvégre nem könnyű olyan fajból tartozó természetfelettit találni, aki segít a bajomon. Ráadásul mi oka lenne neki rajtam segítenie? Teljesen elveszítem a hitemet a felett, hogy én bármikor is békésen léphetek két lábakon. De tudom, hogy nem ragadhatok el a természetfeletti világtól,elvégre Faye falkájának a tagja vagyok, örök hűséget fogadtam, és nem is bánom. Amiért segített rajtam, cserében én míg élek szolgálni fogom, kérjen bármit is, és megteszem még az életem árán is!
Míg kavarogtak fejemben a különféle gondolatok, természetesen nem feledkeztem el a környezetemről, és füleltem. Lépteket hallottam, és heves szívdobbanásokat. Valaki van itt.
Hirtelen felkapom a fejemet körültekintően, és akkor veszem észre, hogy tőlem kellő távolságot tartva egy nő ül, engem figyelve. Kérdése hallatán bármennyire is szerettem volna válaszolni, számára érthető hang nem jött ki fogaim közül, mindössze csak nyüszítettem halkan, ahogy aztán óvatosan négy lábra álltam. Orrom hegyét a földhöz emeltem, szaglászva ezzel a környezetem, majd óvatos, kecses léptekkel kezdtem felé közeledni. Nem tűnt úgy, mintha bántani akarna. Akkor már megtette volna, míg én közben ott feküdtem.
Arcomat felé emeltem majd egészen közelebb kerültem hozzá. Orrom hegyét az övétől aligha választotta el valami, annyira közelebb mentem. Bátor voltam, de tudtam, hogy ő nem azért jött, hogy bántson. És én sem vagyok ellenséges. Én... sosem voltam az.
Pár pillanatra úgy maradtam ledermedve, mintha egy márványszobor lennék, de csak a tekintetemet fúrtam az övébe, ezzel őt vizsgálva. De nem sokat vártam, amikor aztán nyelvemet végighúztam arcán, ezzel jelezve neki, hogy elfogadtam őt, majd könnyed és még is hanyag mozdulattal dobtam le fenekemet mellé, s ölébe hajtottam fejemet fáradtan. Nem tud rajtam segíteni, és még kommunikálni sem tudok vele. Egyedül csak ennyit tehettem a barátkozás céljából.

• tears of an angel  • *.* •
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Aug. 19, 2016 9:03 am
Ugrás egy másik oldalra

from Maisie
•• soon ••
Sok helyen megfordultam már, sok várost láttam elpusztulni, ahogyan az ott lakókat is, vagy éppen a vezetőket, de voltak olyan dolgok, amiket nem sok boszorkány tenne meg. Sőt, se nem egyszerű, se nem veszélytelen, de én néha mégis meghoztam ezt az áldozatot. Ritka volt az, amikor igazán közel engedtem magamhoz valakit. Hagytam azt, hogy mellettem, vagy éppen velem együtt éljenek sokáig, hiszen legtöbb esetben mindig vándoroltam, mentem, amerre a lábaim vittek. Sokáig bolyongtam, hiszen a családomtól megfosztottak, de mostanra az élet részben kegyes lett és visszaadta legalább Adamet, ha a lányunkat nem is. Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán a lányunk se halt meg, de hiába volt minden varázslat, mert nem találhattam meg őt. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy merre kellene elindulnom, mintha csak azt akarta volna velem közölni a sors, hogy mindent nem kaphatsz meg és ezt el kell fogadnod.
Könnyedén telepedtem le a fűbe, hiszen akkor talán nem véli támadásnak a közelségemet, de ennek ellenére is minden idegszálammal figyeltem, mivel nem lehet tudni, hogy pontosan mihez vagy kihez van szerencsém. De valami mégis idehozott, talán egy ősi varázslat, amit a felmenőinek csináltam, s az öröklődött volna tovább? Nem kizárt, amikor meghallom a nyüszítését, akkor csak egy aprót bólintottam, hogy értem így is a választ. Így legalább még biztosabb lehettem abban, hogy okkal vagyok itt és nem egy mezei farkassal beszélgetek. Az eléggé érdekes lett volna.
Kíváncsian fürkésztem őt, amikor egyre közelebb sétált hozzám, de nem mozdultam meg. Nem éreztem azt, hogy tartanom kellene tőle. hamarosan pedig szinte arcunk egymáshoz ért, farkasszemet néztünk, mintha csak meg akarnánk egymást fejteni a pillantások által. Nem fordítottam el a fejemet, tudni szerettem volna, hogy kire hasonlít, hogy kinek lehet a leszármazottja, hogy a kötelék még mindig él. Nem sok farkast ajándékoztam meg ilyennel, hogy ha nagy a baj, akkor szólni tudjon, mármint érzem azt, ahogyan segítséget kér, még ha nem is mondja ki. Ritka ajándék volt, de szerencsére tényleg csak olyanok kaptak ilyen ajándékot, akik megérdemelték és nem éltek vissza vele. Amikor megnyalja az arcomat, akkor elnevetem magam, majd alig, hogy leheveredik a fűbe kezemmel arcán simítok végig. Mosolyogva figyelem, de ugyanakkor kicsit talán érzem a fájdalmát is.
Pár pillanat erejéig habozok, majd pedig hirtelen csend telepszik ránk, a környezet kezd megváltozni, ahogyan ősi szavakat kezdek el mormogni az orrom alatt, a szellő is kezd egyre inkább feltámadni, de a kezemet továbbra se veszem el tőle. Nem egyszerű megtörni egy ilyen átkot, de neki nem kellene most bundában járkálnia. Nem fogom tudni most egyből megtörni örökre, de pár órára igen. Menni kell… Az se érdekel, hogy kicsit az orromból is kiserken a vér, kitartok, az idő megszűnik, majd sietve bújok ki a kabátomból, hogy az ismeretlen lány felé nyújtsam. Így mégis csak könnyebb lesz beszélgetni. Az orromat sietve törlöm le, s igyekszem azon lenni, hogy a világ kevésbé forogjon velem…


to Carmen
•• 40 ••©️



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 29, 2016 5:16 pm
Ugrás egy másik oldalra

i feel lost inside myself.
maisie & carmen

Az utóbbi időben már nem reménykedtem, hanem jobbára inkább kezdtem újra visszaszerezni a hitemet. Egész idáig csak bolyongtam az erdő legsötétebb mélyében minden emberi érzelem nélkül, talán egy doboz tejben is több érzelem volt, mint akkor bennem. nem hittem a jóban, inkább már elfogadtam, hogy mennyire is reménytelen életet élek már olyan rég óta. Egy rab vagyok, akit minden ok nélkül zártak ebbe a kínzó börtönvilágba. Faye pedig állítja, hogy lehet rá megoldás, hogy ezt helyre lehessen hozni. Mi mást is mondana? Az ő helyében egy ilyen reményvesztett szerencsétlennek én is ezt mondanám. De persze, próbálok hinni abban, amit Faye mondott. Mi mást tehetnék? Így is tőlem már csak az életemet tudják elvenni, hiszen, másom már nem is maradt. Sem lelkem, sem érzelmem, se barátom, se családom, minden mi volt, mára az már mind köddé lett. Mintha, nem is létezett volna sohasem. Ki tudja? Nem emlékszem még a gyermekkoromra sem, nem emlékezhetek vissza semmilyen olyan vidám emlékre, amely csillapítaná lelkem vérző fájdalmait. De talán lehet, hogy jobb is. A múltam is ennyire gyötrelmes lehetett talán? Nem akarok erre gondolni. Mikor Faye kihozott az általam megtalált öreg kunyhóból, akkor megfogadtam, hogy nem fogok többet a múltam után koslatni. Megállapodtam annál, hogy a falka egyik tagja leszek, ahol minden érzelem nélkül fogok lenni, és csak az lesz a szemeim előtt, hogy megóvjak ott mindenkit. Ennyivel tartozom Fayenek, aki befogadott minden önzetlenség nélkül. Az életemet mentette meg.
Teljesen nyugodtan hagytam nyugodni fejem a nő ölében, ezzel együtt lehunyt szempárral. Nem csináltam semmit, pusztán csak élveztem a másik törődését, hiszen számomra már a kedvesség is sokat jelent számomra. A bizalmat bárkinek képes vagyok megszavazni, hiszen ha megöl, vagy bánt, nekem már így is teljesen mindegy. Véget érne szenvedésem minden nyomora.
Néhány pillanatig tartott velünk a néma csend, s egyik fülemet hegyezve kapom fel a fejem, ezzel aztán ránézve megijedve. Még mindig feküdve voltam ugyan, és csak találgatni tudtam mi az, amit most mond. Talán... ő egy boszorkány lehet? Faye mesélt róluk is, de úgy érzem, hogy nehéz lesz megtanulnom a fajoknak a tulajdonságait.
Figyeltem, és rémültem veszem észre, amikor kibuggyan az orrából egy vércsepp, s felállva aztán egy nyüszögés szökken ki éles fogaim közül, elvégre nem tudom, mi történik most vele.
Hiába próbáltam cselekedni, hogy segíteni tudjak, abban a pillanatban aztán minden porcikám pokolian kezdett el fájni. A fájdalom olyannyira erős volt, hogy nem tudtam ráharapni az általa adott kabátra és magammal vinni míg átváltozom, hiszen már én is rájöttem, hogy mi folyik itt.
Még úgy tudtam észbe kapni, hogy elbújjak egy vastag törzsű fa mögött, hogy ne lássa azt, miként változok át. Nem szép látvány, másodszorra pedig nem akarom, hogy lássa a szenvedésemet.
Alig egy perc elteltével aztán hirtelen nagy csönd telepedett ránk újra. Egy hangot sem adtam ki, mint ahogy most sem. Nyugodtan veszem magamhoz a levegőt, lehunyt szempárral, miközben összehúzom magam, ezzel is eltakarva csupasz testemet. Hiába próbáltam volna odamenni hozzá, az összes életerőm elment az átváltozás során, és alig kis időbe telt feltennem a kérdést, hogy még is hogyan változtam vissza? Talán örökre így maradok már?
Némi öröm fogott el, s lehunyt szempárral olyan volt, mintha álmomban mosolyognék. De nagyon is fent voltam, teljesen éber lettem hirtelen, még sem mozdultam meg.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 07, 2016 9:43 pm
Ugrás egy másik oldalra

from Maisie
•• soon ••
Pontosan tudtam, hogy minden fajnak meg van az előnye, ahogyan a hátránya. Azzal is pontosan tisztában voltam, hogy a legtöbb boszorkány például ki nem állhatja a vámpírokat, vagy még hosszasan lehetne sorolni ezt a listát, viszont ennyi évvel a hátam mögött azt is pontosan megtanultam már, vagy talán kinyílt a szemem, hogy senkit se szabad megítélni az alapján, hogy milyen géneket, vagy éppen milyen sorsot kapott az élettől, vagyis inkább melyik fajt erősíti. Ahogyan emberek között élnek kedvesebbek és rosszabb lelkű embereket, egészem a romlottig, úgy minden fajban megtalálhatóak az ilyen személyek. Nem lenne szabad mindenkit egy csokorba venni csak azért, mert éppen farkas, vagy vámpír. Legtöbben emberként se lettek volna szentek, akkor átváltozásuk után miért lennének? Míg mások angyalok voltak és talán azok is maradnak, ha lehet ennyire giccses és túlzásnak hangzó hasonlattal élni.
Fogalmam sem volt, hogy ki lehet ő, de úgy éreztem, hogy okkal érezhettem ezt, így kis idő múlva egyszerűen hagytam azt, hogy a mágia átjárja a testemet. Kicsit erősebb voltam, mint egy sima boszorkány, hiszen vámpír is voltam, de attól még a mágiám nem lesz több, ahogyan mindenható se leszek. Vannak olyan varázslatok, amik sose lesznek egyszerűek, amik miatt néha még az ember vére kiserkenhet, mert akkora erőt felőröl és ez most se volt másképpen.  Most is éreztem, hogy kiserkent, de még se hagytam abba, a latin szavak, ha nem is mindig könnyedén, de végül elhagyták az ajkaimat, a szememet becsuktam, így nem láttam azt, hogy esetleg arrébb vánszorgott, hiszen azt jól tudom magam is, hogy nem fájdalom mentes.
Végül a szellő lecsendesedik, a fáj lombjai nem járnak már táncot, ajkaimat egy mélyről jövő sóhaj hagyja el. Sietve törlöm meg az orromat és legszívesebben ledőlnék, úgy érzem, hogy az erőm elhagyott valamennyire. Nem fog örökké tartani ez az állapot, talán egy, vagy ha mázlink van, akkor két órát is nyertünk. Attól függ, hogy mennyire erős mágiával zárták a bestiájába. Várok, s abba az irányba fordulok, amerről szívének a ritmusát hallom.
- Előbújsz és elárulod, hogy ki vagy, vagy inkább a lopott perceket ott töltöd el? – kérdeztem meg kíváncsian, de kedvesen és még mindig felé nyújtottam a korábban lehámozott ruhadarabot.
- Ha akarod, akkor elfordulok addig, amíg magadra öltöd a felsőmet. – tettem még hozzá, hiszen eleve nem szokásom nőket se letámadni, se kilesni. A férfiak jobban vonzanak.

Bocsánat kis rövidke lett 27


to Carmen
•• 40 ••©️



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 16, 2016 5:48 pm
Ugrás egy másik oldalra

i feel lost inside myself.
maisie & carmen

Próbáltam magammal elhitetni, hogy végleg így maradok. Valójában tudtam, hogy mindez nem így van, pusztán hiú ábrándokba futok mint egy őrült, csakhogy érezzem egy pillanatig is azt, hogy van megoldás arra; ne így legyen minden, ahogy én most vagyok itt. Minden próbálkozásom teljesen hiába volt végig, s most már a hazugságot is képes vagyok igaznak hinni. Csak kérnék valakit, hazudjon, amennyit bír. Mondjon szépeket, mesélje el a jövőmet, hogy egyszer édesanya lehetek, és ott lesz mellettem egy szerető férfi, aki talán képes lesz elfeledtetni velem a rosszat. És csak kérném, hogy hazudjon tovább, és azt mondaná, hogy boldog leszek, és újra emberi életet élhetek. Persze, nem akarok panaszkodni. Faye megmentette az életemet.
Szóval hát, kinyitottam letisztultan szemvilágom, és csak magam elé bámultam meredten, és mantrázva ültem ott, mint aki a világ összes békéjét hordozná önmagában. Valójában, ez így is volt. Kár lett volna túlhergelnem magam, lehet, hogy akkor véglegesen megőrülnék.
Mint egy fürge mozdulatú állat, úgy kapom ki a nő kezéből hirtelen a felsőt, elvégre nem akarom, hogy meztelenül lásson bárki is. Undorodom saját magamtól így is...
Szorosan fogom össze csupasz testemen a vékonyka kabátot, s szinte már-már össze is gömbölyödtem, annyira próbáltam magamat takarni. Van egy olyan érzésem, hogy világ életemben utáltam levetkőzni, vagy bármi ehhez hasonlót csinálni más előtt.
Végül óvatosan kitekintek a vastag fa mögül, egyenesen a nő arcát pásztázva aztán. Belőlem így csak a koszos arcom, és tejszőke hajam tűnhetett fel, na meg tengerkék szempárom. Mindeközben remegtem, mint mikor a szél csapkodja a fák leveleit. Jéghideg vagyok, és félek.
Finoman dőlök neki mellkasommal a fa kérgének, hogy megtartsam magam, így aztán aránylag kényelmesen figyelhetem őt a nélkül, hogy teljesen látna.
- Az én nevem Carmen. - suttogom egészen halkan, talán nem is hallhatta. Annyira a torkomon ragadt, hogy alig beszélek, már-már meg is szoktam. Nehezemre esik a beszéd is, pusztán csak fáj annak hiánya, ha újra visszaváltozok. - Köszönöm, hogy ennyire kedves vagy velem. Milyen érdekes, hogy mostanában két kedves emberrel hozott össze a sors. De miattam kérlek ne veszélyeztesd magadat, láttam, hogy mennyire nehéz volt az, amit csináltál. Ne tedd. - Rázom meg a fejemet óvatosan mondatom végén, miközben még mindig hideg kék szemekkel figyelem a nő arcát és tekintetét.
- Téged hogy hívnak? Emlékezni szeretnék rád, hogy tudjam, ki volt az, aki segített rajtam. Kérlek, áruld el a neved. - Mostanra barátságosabb mosolyt vázolok arcomra, jobban előbújva, de még is tartom a fa mellett magamat ott összekuporodva.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 3:06 pm
Ugrás egy másik oldalra

from Maisie
•• soon ••
Meglepett az, hogy ennyire szégyellős volt, csak elbújt. Magam se értem, hogy mi lenne rá jobb szó. Egyszerűen csak türelmesen ültem ott, ahol korábban helyet foglaltam. Mondjuk amúgy se tudtam volna jelenleg túlzottan futkosni, hiszen lehet, hogy nem vagyok olyan gyenge, mint egy egyszerű ember a vámpírénemnek köszönhetően, de attól még nekem is vannak érzéseim, ahogyan nekem is néha kell egy-két perc, hogy regnálódjak. Csendesen vártam arra, hogy elvegye a kabátomat, sietve fordítottam el a pillantásomat is, mert szemmel láthatóan se kabát nélkül, se azzal együtt nem akarta azt, hogy igazán lássam.
Kíváncsian pillantottam végül rá, amikor kidugta a fejét. Szőke hajzuhatag keretezte arcát, és a tengereket idéző íriszeivel figyelt engem. Mosolyogva pillantottam rá, majd vöröslő tincseimet a fülem mögé igazítottam, hogy ne zavarjanak. Végül úgy fordultam, hogy egymással szemben legyünk.
- Nem akarlak bántani, így nyugodtan elő is bújhatsz. – próbáltam kicsalogatni a fa takarásából őt, de ha nem akart, akkor nem erőltettem. Törökülésbe tornáztam magam, hogy kicsit kényelmesebb legyen, majd egy-két fűszálat leszakítva kezdtem el összefonni, mintha csak egy régebben oly sokszor viselt koszorút akarnék belőle készíteni.
- Maisie vagyok. Esetleg a felmenőid közül valakire emlékszel? – kíváncsiskodtam óvatosan, hiszen még mindig nem tudtam hova tenni, ahogyan azt se értettem, hogy hirtelen én miért hallom őt, miért kellett jönnöm segíteni és miért nem hagytak békén azok a különös érzések. Rég volt már, hogy bárkit is megajándékoztam, de hiába lehetett volna mondjuk egy kézen megszámolni, hogy mennyiszer tettem ilyet, attól még nem volt egyszerűbb megfejtenem, hogy vajon kinek is lehet a leszármazottja.
- A veszély mindig ott lappang, ha pedig nem kockáztatunk, akkor nem is nyerhetünk. – a vért pedig könnyedén töröltem le, hogy nehogy ez zavarja esetleg az ismeretlen leányzót. – Nem ez volt az első, ahogyan az utolsó alkalom se, hogy a véremmel fizettem volna a varázslatért, de annyira nem vészes, mint tűnik. Idővel meg lehet szokni, ahogyan pedig egyre erősebbek leszünk, úgy változik ez is. – a hangom még mindig békés volt, majd pedig körbe pillantottam, hogy végül a patakon állapodjon meg a pillantásom.
- Mi történt veled, ha elárulod, akkor talán tudok majd segíteni is rajtad. – kerestem meg őt az íriszeimmel, s nem fordítottam el a fejemet. A kedvesség ott bujkált arcom rezdüléseiben, ahogyan a szemeimben is felfedezhető volt könnyedén.



to Carmen
•• 40 ••©️



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 24, 2016 11:56 pm
Ugrás egy másik oldalra

Maisie Caleigh & Carmen Destry

Farkasként sokkalta inkább éreztem magamat biztonságban, míg így emberként sebezhetőbbnek tűntem. Talán nem is véletlen, elvégre életem nagy részét már egy jó ideje négy lábakon töltöm, és abba szoktam bele. Mintha egy állat lennék, akinek megadatik egy hónapban egyszer, hogy átélje milyen is embernek lenni. Nem így van nyilván, de az a helyzet, hogy körülbelül így érzem ezt az egészet, amiben élek. Faye említette, hogy van egy falka akik szintén ebben az átokban süllyednek egy ideje, de kétlem, hogy én közéjük tartoznék. Faye befogadott magukhoz, de még mindig olyan érzésem van, mintha ide sem tartoznék. Persze megfogadtam, hogy az életem árán is megvédem a társaimat, de még is, annyira szerencsétlennek érzem magam, kétlem, hogy bárki is a hasznomat venné.
Csendben hallgatom a számomra ismeretlen nő szavait, ám míg beszélt, én egyik tenyeremet kitettem ahogy a pázsitra helyeztem le, s ezzel előredőlve elindulok kifele a fa mögül. Mindeközben a kabátot szorosan fogtam magam köré, hogy még véletlenül se csússzon le. Szerencsére kellően hosszú volt, így talán ha jobban összehúztam magam, akkor képes volt teljesen eltakarni.
Még egyelőre nem mozdultam a fától annyira messze, mintha csak attól kaptam volna védelmet. Ettől függetlenül ugyanolyan ülési pozíciót veszek fel, ahogy Maisie is, s őt kezdem el figyelni, és ujjai mozgását is, ahogy a fűszálakat babrálja.
- Nem ismerek senkit sem. Azt sem tudom, hogy mi történt velem. - Vallom be egészen halkan, mintha szégyellném azt, hogy egyáltalán nincs fogalmam arról, hogy ki vagyok. Valójában így is volt, de egy ideje már nem akartam a múltamon törni a fejem.
- Néhány látomás, ami felelevenedik a múltamról, de hiába az egész. Mire felébredek az álmaimból már régen elfeledem, hogy mit mutattak nekem. Azt tudom, hogy egy börtönvilágban élek. - Rántom meg a vállamat, miközben finoman félretekintek.
Kissé még reszketek, hiszen egyedül csak a kabát hője ad meleget, de még így is kellően hideg van nekem. Nem véd a bundám, ami most jelenleg nincs.
Talán őrültnek néz, akinek fogalma sincs, hogy miről hadovál, s talán igaza is lehet. Egy normális mondatot sem tudok alkotni az életemről, hiszen annyira homályos minden. És bár nem ismerem, még is érzem rajt, hogy tudna rajtam segíteni, és szeretné is megtenni. De Faye is már annyi mindent megtett értem, hogy úgy érzem, nem érdemlem meg már mindezt.
Összeszedve gondolataimat közben újra rátekintek Maisiera, s tekintetem végighalad gyönyörű vörös haján. Mindig is nagyon tetszett ez a hajszín, és neki különösebben jól áll. Nem minden nap találkozik egy ilyen szép nővel az ember, így biztosan könnyű őt felismerni, főleg a feltűnő vörös hajtömegéről. Jó értelemben kezdem irigyelni a szépségét. Én  még a közelében sem vagyok annyira szép, mint ő. Az arcom kosztól fedett, a hajam kócos és rendezetlen, és már a tekintetemből is kihűlt minden öröm, mi talán régen pislákolhatott benne.
- Meddig maradsz itt velem? Félek egyedül.  - Tettem hozzá halkan, de ezzel nem arra akartam utalni, hogy maradjon velem. Kicsit belátást nyertem neki abba, hogy teljesen egyedül vagyok. A falkához közelebb mehetnék, de még is tartom a távolságot. Farkasként bármikor elmehetnek otthonról, és megtámadhatom őket. Ha pedig veszély éri őket máshonnét, nem gond, ha távol vagyok. A hallásom kellően éles állatként, így jó messziről is meghallom ha baj van.
- Egy falkában vagyok jelenleg. Pár napja fogadtak be, és még eléggé idegen nekem. Távol vagyok tőlük, hogy megóvjam őket tőlem. Illetve az erdő külső részeit járom, ha netán közeledne feléjük a veszély. Próbálok beilleszkedni valahova, azt hiszem. - Biztató mosoly szökken arcomra, de valójában abban nem volt semmiféle öröm. Ezért is az a mosoly hamar eltűnik, és újra az előttem lévő sivár földet kezdem szemlélni mélázva.
©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 02, 2016 12:08 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kíváncsian fürkészem a lányt, legalábbis annyit, amennyit mutatni enged magából. A szavak könnyedén jönnek, hiszen mindig is segítőkész voltam. Főleg akkor, ha ártatlanokról van szó. Természetesen nem mindig jó könnyű mostanság jónak, kedvesnek lenni, hiszen messze vagyok még attól, hogy profi legyek a másik felem uralásában. A vámpírság sokszor képes megkeseríteni az életemet és még mindig nem tudom, hogy ki tette és miért ezt velem, hogy miért akarta azt, hogy szenvedjek. Nem bántom a vámpírokat se, ha jámborak, de attól még nem voltam kibékülve eme természeti teremtményekkel. Főleg úgy nem, hogy már félig én is az voltam. Mintha két ellentétes erő keveredett volna bennem és olykor olyan érzésem volt, mintha csak szétszakítani akarna.
- Sose ismerted a szüleidet, vagy csak elveszítetted az emlékeidet? – kíváncsiskodtam tovább óvatosan, hiszen ha utóbbiról van szó, akkor könnyebb dolgunk lehet. Idővel talán az elméjébe létező gátat meg tudnám törni, ahogyan az átkát is, de nem most és nem itt. Ahhoz biztonságosabb hely kell, hiszen vélhetően utána majd mozdulni nem bírnék rövidebb ideig, mert felemészti majd az energiáimat.
- Börtönvilág, ha ott élnél, akkor vélhetően magányosabb lennél még ennél is. A börtönvilág rosszabb, mint emlékek nélkül létezni… - pillantottam rá komolyan, hiszen tudtam jól, hogy miről beszélek. Vannak olyanok, akik visszatértek és el is pusztítottak börtönvilágokat. Veszélyes hely, amit boszorkányok nem éppen szeretetből teremtenek és ha nagyon balszerencsés az illető, akkor többé az igazi napfényt és a többi dolgot már sose érezhetnék meg.
- Pár órára tudok maradni, utána ismét farkas leszel és együtt lehetsz azokkal, akik eddig is vigyáztak rád, akik részben a családod és megvédenek, ha valaki bántani merne. – feleltem óvatosan, hiszen nem akartam őt se ámítani, hogy jelenleg örökre ember fog maradni. Azt nem tudnám megtenni, nem vehetem el senkinek se a farkását, ennyire mesterei mi se vagyunk a természetnek, hogy dacolni tudjunk vele, de segíthetek idővel megtörni az átkot, viszont nem most és nem itt.
Csendesen hallgatom azt, amit mesél, miközben néha egy aprót bólintottam, hogy figyelek rá és hallom azt, amit mond. A táj szép lassan abbahagyta a forgást is, hiszen azért eléggé elvette már most ez is az erőmet és ezért se akarok még erősebb varázslatot bevetni. Főleg addig, amíg magam sem tudom, hogy pontosan mivel is állok szembe.
- Azt mondják, hogy idő kell ahhoz, hogy kötelékek alakuljanak ki, de abban biztos vagyok, hogy egyszer te is meg fogod találni azt, ahova tartozol. Csak halld meg majd a szíved dallamát. – feleltem neki könnyedén, hiszen nem olyan könnyű megszokni egy idegen helyet, vagy éppen családot. Vöröslő tincseimbe túrtam, miközben a messzeségbe bámultam. - Arra emlékszel, hogy ki vagy miért átkozott el, vagy ami fontosabb, hogy milyen átokkal sújtott? – pillantottam végül ismét rá kíváncsian, hiszen számára ebben rejtőzhet a megoldás is az átokra. Tudnom kell, hogy mivel szembe is kellene harcolni, ha pedig semmit se tud, akkor fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni, de sose adtam fel könnyedén semmit se.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 13, 2016 6:57 pm
Ugrás egy másik oldalra

Maisie Caleigh & Carmen Destry

- Egy kriptában tértem magamhoz, és mellettem egy gyűrű volt. Pont jó volt akkor az ujjamra, még is féltem hordani. - Kezdek bele óvatosan, miközben magam elé bámulok meredten. Az emlékeimet elveszítettem, viszont mindenre emlékszem abból, mikor felébredtem abban szörnyű kriptában. Úgy éreztem magamat, mint egy halott, aki az idők kezdete óta ott gubbasztott volna, és akkor lehelődött volna bele élet, amikor magához tért. Szörnyű volt, és azt hittem, hogy abban a pillanatban meg is fogok őrülni. Bár túl sok úgy sem választott el tőle, talán némileg nem is vagyok az már, aki régen voltam. Fogalmam sincs, hogy ki voltam régen. De legfőbbként a múltamból csak egy gyűrű maradt meg, mintha... nekem lett volna egy férjem, egy társam. A gyűrű nagyon értékesnek tűnt, és ha csak egy általam használt, egyszerű ékszer lett volna, lehet nem tették volna mellém. Főleg úgy, hogy én azt észre se vegyem. Talán valaki vár rám?
Sajnos nem tudtam megosztani a gondolataimat Maisievel. Pedig igazán most eveztem ki e gondolatok vizére, és eddig nem is igazán foglalkoztatott annak a gyűrűnek az eredete. Nem érdekelt, hiszen minden reményemet elveszítettem a felől, hogy én bármikor is visszakerülök ahhoz a valakihez, akihez én tartozom. Most is tartozom valakikhez, egy falkához, ahol minden önzetlenség nélkül fogadnak, és szeretnek engem. S bár ez az érzelem mind kölcsönös, de még is árulóvá leszek. Más is foglalkoztat rajtuk kívűl, és szeretném megtalálni az igazi helyemet, ahol én voltam. De a falkát akkor sem fogom magára hagyni. Hűséget fogadtam. Faye önzetlenül fogadott be magukhoz, ellátott, megnyugtatott, és ezért én hálával tartozom.
- A gyűrű úgy volt elhelyezve, hogy én azt meglássam, ha magamhoz térek. Valaki jelezni akart ezzel. De nem tudom, hogy ki, és mit. - Reménytelenül megrázom a fejemet, s hosszas álmélkodás után végül a nőre helyezem tekintetemet. Látszott szemeimben a reménytelenség, s már csak abban hittem, hogy sohasem fogok megváltásra lelni. A haláltól pedig félek.. félek a szenvedéstől.
- A gyűrű jelenleg nincs itt. Ha rajtam lenne és átváltoznék közben, vége lenne annak a gyűrűnek. Nekem az fontos, és talán butaság, de én hiszem, hogy azt valaki okkal rakta oda. Tudom. - Határozottságot hallatott hangom, és talán a remény is kezdett bennem némileg megerősödni, amint kiejtettem e mondatot. Talán ő sem fog ostobának nézni, és mivel boszorkány, lehet majd alátudja támasztani, hogy valóban van valami köze annak a tárgyhoz a múltamhoz.
- Egyszer álmodtam egy férfiról. Ott voltam mellette, de a karjaimban egy pár hónapos körüli gyermek is volt. Mintha már egyszer megtörtént volna. - Mosolyodom el szelíden, s némileg bele is vörösödöm.  
©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 13, 2016 10:23 pm
Ugrás egy másik oldalra
Csak egy aprót bólintottam, hogy figyelek rá és eléggé fura érzés lehetett egy kriptában magához térnie. Vajon mi történt vele? Miért akarta azt valaki, hogy térjen magához? Vagy csak félresikerült volna a varázslat és valójában nem is szabadna ébren lennie? Megannyi érzés futott át rajtam, ahogyan rengetegnyi gondolat is. Sok fajta magyarázatot találtam volna rá, de egyikről se tudtam, hogy helyes lehetett-e. Még mindig nem tudtam, hogy ki ő és szerintem ő se tudja, hogy kicsoda, legalábbis a múltját nem ismeri. Ez pedig rossz volt hallani. Amikor elmerült a gondolataiba, akkor se szólaltam meg, csak kíváncsian fürkésztem őt, vagy éppen a tájat és hagytam, hogy néha az én gondolataim is szárnyra keljenek, hiszen megoldást kell erre találni. Szemmel látható, hogy szenved és okkal érezhettem meg őt. Így kérdéses se volt az, hogy segíteni fogok neki.
- Ha a gyűrű megvan még, akkor varázslat segítségével talán lehet belőle információt kinyerni és nem csodálom, hogy féltve őrződ. Talán valaki tényleg vár rád, de ha így van, akkor mindent meg fogok tenni azért, hogy megtaláljátok egymást. – pillantottam rá barátságosan és egy szelíd mosoly kíséretében. Biztos vagyok abban, hogy nagyobb jelentése van annak a gyűrűnek, mint gondolná bárki is. Az egy kapocs a múlthoz és a kimondatlan kérdésekre adhat választ. Nem fogja minden kérdést megválaszolni, de talán segíthet elindulni a megfelelő úton, legalábbis remélem, mert azért egy kis könnyítést örömmel fogadnék.
- Egyáltalán nem butaság, emiatt ne aggódj. – és érezhette, hogy tényleg így gondolom, majd egy aprót sóhajtottam, miközben a nap még mindig egészen magasan járt. – Mikor tudsz emberi alakot ölteni varázslat nélkül? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen egyszerűbb lenne úgy találkozni ismét. Ha nem is hosszú időre, de találkozni és talán többé nem is kellene visszaváltoznia, csak teliholdkor. Azt az átkot még én magam sem tudom megtörni…. sajnos… Ez a farkasok életével együtt jár, bár van egy olyan érzésem, hogy ő részben boszorkány is, így annyira nem is biztos, hogy ne tudna ellen állnia holdjátékának, mármint hogy akkor csak abban az esetben változna át.
- Talán a múltból egy aprócska emlék. Ez jó jel, azt jelenti, hogy valaki keres téged és gondol rád. Az átkod pedig nem képes mindennek ellenállni. – fejtettem ki a véleményemet. Bár az is lehet, hogy tévedek, de csak nem. Vagyok már annyira idős és tapasztalt, legalábbis nagyon remélem.
- Emlékszel arra, hogy miként is nézett ki az a férfi? Vagy valami fontosabb dologra? – direkt nem feszegettem a gyermek dolgot, mert nem akartam esetleg fájódolgot felhozni. Tudom, hogy milyen érzés elveszíteni a gyermekedet, hiszen anyaként én is elveszítettem az enyémet. Több évszázad telt el, de még mindig tisztán emlékszem arra a gyönyörű gyermekre, aki végül életét veszítette és fogalmam sem volt arról akkoriban, hogy ez csak hazugság lehetett…
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 28, 2016 1:49 am
Ugrás egy másik oldalra

Mintha dajka mesékbe ringattam volna magamat. Mint egy álmodozó gyerek, de abba nem gondoltam bele, hogy valaki komolyan is veszi az őrült gondolataimat. Én magam sem tudom mire vélni a néhai emlékképeimet; egyszerűen csak megőrültem. Próbálom erre bélyegezni, de a gyűrű akkor is csak eltántorít az előzőktől. Szeretném azt hinni, hogy valahol még akadt olyan személy akinek a karjaiba rohanhatok és örökre ott maradhatok, de ezzel csak nyugtathatom magamat. Többet nem tehetek vele.
- Az álmaimban a férfi, nos... - elképedek, de aztán mikor elképzelem őt, elmosolyodom gyengéden. - Jóképű volt. Kevés nő tudna neki ellenállni. Álmaimban barna haja volt, talán némileg kissé szőkésnek is tűnt az árnyalata. De még is szemszínére emlékeztem leginkább, az volt a legszebb. Zöldes-barnás volt. - Meredt tekintettel bámulok magam elé, miközben próbálom körül írni azt a férfit, akit szinte mindig látok magam előtt, ha már végképp egyedül érzem magamat a mélyben. - Az ujján volt egy gyűrű, de nem láttam, hogy milyen volt. A karjaiban tartott halott gyermek egyszerűen elfedte a gyűrű kinézetét. - Hangom megremegett, amikor említést tettem a halott csecsemőről. Megrémültem, és lehunyva szempáromat, nos, abbahagytam a folytatást. Elfutnék ijedtemben, ha tovább kellene erről mesélnem.
A szívem a torkomban dobogott. Megérintettem ujjaimmal a nyakamat, s feszülten túrtam aztán kócos, szőke hajkoronámba.
- Akárhányszor beugrik az élettelen, aprócska test...- suttogom halkan, miközben kinyitottam óvatosan szempáromat, és rá néztem aggódva.- Valami szíven döf, és megőrülök. Sírni tudnék, de annyira fáj, hogy már egy csepp könny sem szökik ki. - Megremegnek ajkaim némileg. Próbáltam nyugodtan tűnni, de nem tudtam teljesen tartani magamat ahhoz.
Végül próbáltam más dologra összpontosítani, és nem a rémálmaimra. Azok csak egyszerű álmok, s talán soha meg sem történtek. Szeretném ezt hinni. De mi van akkor, ha még is? A gyermek miatt lettem talán ennyire őrült?
- Teliholdkor vagyok csak ember, de akkor is csak az erdőben tartózkodom, sehol máshol. Félek kimenni az utcára. Tartanék attól, hogy mire feljön a nap, nem térnék vissza időben és megrémiszteném az embereket. - Rázom meg a fejemet, miközben tekintetemet félrehúztam tőle, mintha szégyellném azt, aki vagyok.
- Farkasként viszont nem vagyok ártalmas senkire sem, teljesen magamnál vagyok olyankor. Örülnék, ha néha találkoznék veled olyankor is. Én sajnos akkor nem tudlak meglátogatni. Pedig hidd el, megtenném. - Nézek rá biztató mosoly keretében, mikor is aztán az eget kezdem el pásztázni. Lassan hajnalodik.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 28, 2017 9:41 pm
Ugrás egy másik oldalra

Carmen & Maisie
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Kíváncsian fürkészem őt és hallgatom azt, amit mond. Nem siettetem. Türelmesen kivárom, hiszen nem akarok elfutni se, illetve bőven ráérek este visszamenni, vagy az után, hogy már a varázslatom nem tart ki. Amúgy is erőt kell gyűjtenem, az sose árt. Főleg egy ennyire veszélyes vidéken. Hallottam én is a suttogásokat, amikor idejöttem, de muszáj volt tudnom azt, hogy ki szólított meg. Kevés boszorkány tud ilyen varázslatot létrehozni, vagy lehet inkább az lenne a pontosabb meghatározás, hogy ritkán teszünk ilyet. Mi se szoktunk csak úgy vigyázni idegenekre. Legtöbben érdekből cselekednek vagy a szeretteik védelmében, így emiatt még bonyolultabb ez a világ és még kevésbé lehet olykor-olykor tudni, hogy kiben is bízhatunk meg igazán.
Biztatóan bólintok egyet, hogy mondja csak. Nem akartam szavakkal megzavarni, hiszen úgy tűnt, hogy nem könnyű annyira erről beszélnie, de hátha felismerem, de minél többet hallottam annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy lehet hiba volt most ezt megkérdeznem. Arcának a vonásai nem derültek ki, illetve sikerült olyan emléket is felidéznem, ami nem éppen volt vidám. Amikor hirtelen elakadtak a szavai, akkor barátságosan tettem a kezére a kezemet, hogy nincs semmi baj. Tudom, hogy milyen a veszteség fájdalma és nincs egyedül többé már.
- A veszteség sose könnyű. – pillantottam rá komolyan, majd egy pillanatra megköszörültem a torkomat is. – Főleg nem egy gyermek elvesztése, de gondolj arra, hogy jobb helyen. Ahogyan az se kizárt, hogy egyszer többre is fogsz emlékezni és nem csak arra a szomorú pillanatra. – arcom barátságos volt és erőt sugárzó. Tudom, hogy mennyire el tudja venni az ember eszét az, ha elveszíti a gyermekét, vagy éppen mennyire képes meghasadni a szív. Pontosan tudtam, de azt is tudtam, hogy talpra lehet állni, még ha örökké a gyászból ki sem sétálhatunk, de erőt meríthetünk belőle.
- Hmmm, ez igazán érdekes. Mintha nálad minden fordítva működne… - gondolkoztam hangosan, hiszen a farkasok hétköznapi embernek néznek ki, hogy utána teliholdkor elszabaduljanak és átadják a helyet a bennük lakozó bestiáknak. Természetesen ez alól vannak olyan kivételek, akik bármikor képesek farkas alakot ölteni, de ez eléggé ritkaság manapság. – Sose találkoztál másik boszorkánnyal? – kérdőn fürkésztem őt, hiszen biztos voltam abban, hogy mágiahasználó keze van a dologba. Már csak azt kell majd kitalálnom, hogy kié vagy éppen mennyire erős varázslatról, átokról van szó.
- Ha gondolod minden héten egyszer találkozhatunk, ahogyan tudok neked lopott időt is adni néha, amíg nem jövünk rá arra, hogy mégis mivel állunk szemben. – szerettem volna segíteni neki, de még magam sem tudtam azt, hogy pontosan miként is tudnék. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy fogalmam sincs, hogy merre kellene elindulnom, de talán idővel beugrik vagy netán Adam tud segíteni. – Másrészt úgy érzed, hogy emberként veszélyes vagy? – vontam fel kicsit az egyik szemöldökömet a kérdés közben, hiszen ahogyan mesélte azt, hogy farkasként nem veszélyes… Nos, abból úgy tűnt, hogy emberként annak tartja magát, pedig nem tűnt veszélyesnek.


•• Késtem, bocsi 27 ©️

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
patakpart Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
patakpart Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Feb. 28, 2017 10:45 pm
Ugrás egy másik oldalra
| Lezárt játék! - Szabad játéktér |
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 04, 2017 8:43 pm
Ugrás egy másik oldalra




Raymond && Rita
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.

A fa tövében ülve, halkan dúdolom azt a dalt, amit az anyám kiskoromban oly sokszor énekelt nekem. Közben pedig a nemrég leszakított virágokból próbálok koszorút fonni, ami legalább annyira le tud foglalni, mint bármi más. Lassan sötétedik, de ez engem kivételesen nem érdekel. Néha fárasztó a család legtörékenyebb lényének lenni, akit még a széltől is megóvnak. Nem csak az anyám, hanem a bátyám is, akinek mániája, hogy megvédjen bárkitől, aki csak hozzám szól és nagyobb, mint én vagyok. Ma úgy döntöttem, hogy fittyet hányva anyám kérésére, miszerint sötétedés előtt érjek haza, maradok még egy kicsit. Jól esik ez a csend. Az erdőt már amúgy is ismerem eléggé ahhoz, hogy bármilyen sötétben képes legyek haza találni. Semmi veszélyeset nem látok ebben az erdőben, kivéve talán a testvéremet, de azt hiszem, hogy Ő az utolsó lény a földön, aki valaha is bántani tudna. Szóval, nem. Eszem ágában sincs még haza menni, még egyenlőre jól érzem magam, bár talán egy kicsit hűvös van.
Amint elkészül a virágkoszorúm, a fejemre rakom, aztán felállok és a patakhoz sétálok. Anya gyakran hangoztatja, hogy olyan vagyok mint egy nagyra nőtt gyerek, és bevallom egy kicsit valahol igaza is van. Sőt, mindig ilyen is szeretnék maradni. Nagyon is tisztában vagyok a családom átkával,  
és azt is tudom, hogy elég egy rossz lépés és belőlem is elő bújik a farkas. Ezt pedig semmiképp sem szeretném. Hogy miért? Mert szeretek ilyen emberi lenni, mint amilyen vagyok. Félre ne értsen senki, nem vetem meg a bátyámat azért, aki Ő, hiszen úgy szeretem ahogy van, de én mégis, szeretnék megmaradni ilyennek, amilyen vagyok.
Lehúzom a cipőmet, feltűröm a nadrágom szárát, aztán nem törődve a hűvös széllel beleállok a patakba, közben pedig megigazítom a fejemen lévő koszorút, hogy biztos legyek abban, hogy nem fog a vízbe esni. Lépek óvatosan egyet a hideg vízben, aztán még egyet, majd hirtelen valami neszre figyelek fel. A fejemet a zaj irányába fordítom, de senkit sem látok. Egy újabb zaj csapja meg a fülemet, de nem mozdulok, csak figyelőzök hol jobbra, hol pedig balra.
- Ki az? Ki van ott? - kérdem, és próbálok a lehető legnyugodtabb maradni. Mindez az anyám hibája. Ha mondaná egy végbe azt, hogy mennyire veszélyes is az erdő, akkor nem rögződött volna ennyire belém, és nem ijednék meg egy ostoba hangtól, amit minden bizonnyal a szél csinált.


||zene||megjegyzés|| ®

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 05, 2017 8:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

To my baby girl, Rita ♥

Nem kellene itt lennem, de mégis ott vagyok mostanában, ahol nem kellene. Bár ha azt nézzük, akkor még egészen jó helyen vagyok, hiszen egyetlen egy nőnek se kell ezekben a percekben rettegnie attól, hogy az életével fizethet a könnyelműségének. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy egy személynek sose tudnék ártani. Talán még anyánkat is könnyedén ölném meg, ha szükségessé válna, de a húgomat nem. Számomra ő különleges volt, mintha csak a megszületésével valamiféle láthatatlan kötelék kötött volna hozzá. Erősebb bármelyik más érzésnél, amit eddig életem során tapasztaltam, ez pedig egyszerre volt roppant bosszantó, ugyanakkor azt hiszem ez segített abban is, hogy olykor ne okozzak még nagyobb kegyetlenséget, mint amiket szoktam.
Rohadtul nem kellene már itt lennie ilyenkor, nem is értem, hogy mit keres az erdőben. A legbosszantóbb az, hogy emiatt a ma esti terveimnek is lőttek, miért pont erre kellett tévednek drága húgom? Nem mondtuk már elégszer, hogy az erdő veszélyes, nem neked való? Valójában nem annyira veszélyes, mint anyánk tartja, de ebbe a dologba sose szóltam bele. Könnyedén ölthetnék farkas alakot, de az is felesleges, hiszen így is képes vagyok zajt csapni, pontosan úgy, mint egy ragadozó. Egyszer az egyik oldaláról az erdőnek, majd pedig a másikra. Mire nem jó, ha valaki egyszerre varázsló és farkas. Percek könnyedén telnek el, miközben az avar roppan, mintha csak arra járna valaki, majd pedig az ágak megmozdulnak, de senkit se láthat ott. Érzem a félelmét, a kérdését is hallom, de még se mutatom meg magam, helyette inkább tovább folytatom a sokak által talán elmejátéknak hívott kegyetlenséget. Még egy kisebb farkas ordítás is elhagyja a számat, de inkább hangzik úgy, mintha egy egész falka lenne a zajnak köszönhetően, mintsem egynek. Félelem mely éltet és mindennél jobban szeretek, mintha hirtelen még elfelejteném azt is, hogy a húgommal szórakozom, de aztán a félelme szinte a szívemig hatol – ami nincs az nincs – és ez kicsit észhez térít. Idegesen túrok bele a hajamba, majd pedig előbújok a sötétségből.
- Idáig érzem, hogy reszketsz… - szólalok meg közönyösen, miközben a törékenynek tűnő lányon végigpillantok. Ijedtségen kívül láthatóan semmi baja nincs is.
- Mégis mit keresel itt Rita? – hangom mély, és betölti a köztünk lévő távolságot, miközben a pillantásomat, amely csöppet se békés az övébe fújom. – Talán most kezdesz el lázadni, vagy csak meguntad volna az emberek egyszerű életét? – kérdezem meg kíváncsian, miközben a távolságot nem csökkentem közöttünk, viszont az érzéseim egy pillanatra se lankadnak, így ha valaki ártani akarna nekünk, akkor nem érne teljesen váratlanul se.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 06, 2017 1:09 pm
Ugrás egy másik oldalra




Raymond && Rita
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.

Egész eddigi életemet úgy élhettem le, hogy tudtam, semmitől sem kell félnem, most pedig félek. Pedig szeretek az erdőben lenni, hiszen olykor jól esik távol lenni a város zajától. Most azonban egy olyan rettegés kerít hatalmába, amit eddig sosem éreztem. Az apró zajokat, amikre azt hittem, hogy a szél csapja, felváltja a farkasok üvöltése, így végre tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül. Kisietek hát a patakból, még az sem érdekel, hogy a koszorú, amin oly hosszú ideig dolgoztam, a vízbe esik. Beledugom a lábaimat a cipőmbe, közben pedig érzem, hogy az egész testem beleremeg a félelembe. Vajon mennyi az esélye annak, hogy kiérjek az erdőből, mielőtt bármelyik farkas széttépne? Ismét körbe pillantok és próbálom kideríteni, hogy honnan hallom a hangokat, de olyan, mintha az egész erdő az üvöltésüktől csengene. Én pedig szívem szerint szaladnék, de mintha a földbe gyökereztek volna a lábaim. Egyszerűen azt sem tudom, hogy merre induljak el. Egyre sötétebb lett, ami még ijesztőbbé teszi az egészet. Aztán hirtelen csend lesz, és egy ismerős alakot veszek észre. Azt hiszem még sosem örültem ennyire a bátyámnak mint most. Persze tudhattam volna, hogy valahol itt lehet a közelben, hiszen mindig ezt csinálja. Árnyékként követ, mintha valami porcelán baba lennék, aki bármelyik pillanatban eltörhet. Még mindig remegek és félve nézek rá, de nem mozdulok, pedig szívem szerint a nyakába ugranék örömömben.
- Van itt valaki, Ray. - suttogom, miközben bűnbánóan nézek rá. Tudom, hogy már régen otthon kéne lennem, és azt is tudom, hogy eleve nem szabadott volna ide jönnöm, mégsem akarom, hogy a bátyám emiatt megharagudjon rám. Még mindig félek, bár már nem hallom a rémisztő hangokat. Vajon Ő is hallotta és azért jött ide?
- Én csak... elfelejtettem hozni a telefonomat és észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő. Aztán hallottam azokat a hangokat és... épp menni akartam. - hadarom el a szavakat, kitérve a válasz alól. Hiszen én magam sem tudnám megmagyarázni, hogy miért vagyok itt. Végül lesütöm a szemeimet ezzel kerülve a tekintetét, ami annyira komor. Persze értem én, ha dühös okkal az. De akkor sem vagyok már gyerek. - Sajnálom. - motyogom végül, aztán óvatosan megindulok felé. Ez nem lázadás ahogyan Ő hiszi, hiszen általában azt teszem, amire kérnek. Ezt az egyetlen egy szabályt szegtem meg, de nem azért, hogy fellázadjak. Csak mert jól éreztem magam itt. Miközben felé haladok, óvatosan a hátam mögé pillantok, mintha attól tartanék, hogy bármikor rám ugorhat valaki, majd amint oda érek hozzá, megfogom az egyik kezét, a még mindig reszkető kezemmel. - Kérlek ne mondd el anyának, hogy itt voltam.. - kérem ezúttal a szemébe nézve.


||zene||megjegyzés|| ®

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 07, 2017 12:57 pm
Ugrás egy másik oldalra

To my baby girl, Rita ♥

Talán az égiek akarták így – nem mintha hinnék ilyenben -, hogy pont erre sétáljak ma este, hiszen ilyenkor már rég nem szoktam a meghitt kis családunk körében lenni és kivételesen nem is a húgomat akartam követni. Anyánk szemében még mindig csak a fekete bárány vagyok, de ellenem tenni ő se merne, hiszen az erőm nála is nagyobb. Ő is álomban volt a húgommal együtt, majd amikor magához tért, akkor szép lassan úgy haladt tovább az élet, mintha meg se állt volna felette. Nem tehettem mást egykoron. Apám ellen szövetkezte, háború vette kezdetét és nekik biztonságosabb volt egy jól elzárt kriptában tudatlanul álmodni, mintsem a háborúban. Biztos vagyok abban, hogy anyámat és a húgomat is elsők között ölték volna meg apám emberi, hiszen nem nézték kit ölnek és kit nem, csak az számított, hogy eltiporjanak ismét mindenkit.
A nyárfalevelek se remegnek így a szélben, mint Rita teszi. Kedvemre való, hiszen mindig is imádtam a félelmet, hiszen oly remekül lehet szórakozni az emberekkel ilyen téren, de ő a húgom volt. Nem azért hoztam rá a frászt, hogy tovább szórakozzak az elméjével, hanem csak leckét akartam adni neki, hiszen ki tudja, ha nem én járok erre, akkor más jött volna és talán olyat tett volna, amit sose lett volna képes a testvérem megemészteni. Az ő lelke ártatlan, talán túlzottan is, míg az enyém fekete, mint a fények és csillagok nélküli éjszakák.
- Igazán? – kérdezem meg meglepetten, majd körbepillantok, fülelek, mint aki tényleg keresi az igazságot a testvére szavai mögött. – Hmm, én nem látok és nem is hallok senkit se. Lehet csak képzelődtél húgocskám? – pillantok ismét rá, hiszen pontosan tudom, hogy mire gondol; a korábbi zajokra, amiket én csaptam, amibe az erdő eme térsége beleremegett, és ha nem őt találom itt, hanem egy másik gyönyörűséget, akkor nem ért volna véget ennyivel a szórakozás.
- Egyáltalán mit keresel ilyen mélyen az erdőben, ott, ahol csak a ragadozók járnak? – kérdezem meg kíváncsian, miközben lassan összefonom magam előtt a szememet és eléggé bosszúsan pillantok rá. Amikor viszont ismét a hangokat említi, akkor sietve húzom végig az ujjaimat az arcomat borító borostán. – Milyen hangok? Az előbb jöttem az erdőn át és én nem hallottam semmit se. – vonom fel még az egyik szemöldökömet, majd lemondóan sóhajtok. Várok, hiszen kíváncsi vagyok arra, hogy miként akarna meggyőzni. „Nem szép dolog Raymond! Hagyd abba, mégis a húgodról van szó!” Ostorozom magam mélyen legbelül, de csak morognék, ha tudnék, hiszen még így is a békésebbik arcomat mutatom felé, mint amilyennek érzem magam ebben a pillanatban.
Látom, hogy mennyire fél, de még se teszek semmit se. Csak fürkészem őt, amikor viszont mellém ér és megfogja a kezemet, akkor védelmezően húzom közelebb magamhoz.
- Jobban tartasz tőle, mint tőlem? – kérdezem meg nevetéssel megspékelve. – Fogalmad sincs, hogy ő sokkal kevésbé bosszús, mint amilyen most én vagyok. – remekül megtanultam palástolni az érzéseimet, és ez most sincs másképpen. Majd megfizet más a bennem tomboló dühért. – Mi lett volna, ha nem én találok rád Rita? – emelem fel a fejét az állánál fogva, hogy a pillantásunk találkozzon és érezheti, hogy nem viccelek a kérdéssel. Mi lett volna, ha egy másik szörnyeteg bukkan rá?



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 07, 2017 3:44 pm
Ugrás egy másik oldalra




Raymond && Rita
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.

Már kislánykoromban is felnéztem a bátyámra, elfogadtam azt is, hogy Ő az idősebb és, hogy nekem kell szót fogadnom neki, még akkor is, ha igazából Ő az aki nagyon sok helytelen dolgot tesz és aki az emberek életével játszik, nem pedig én. Mégsem ítéltem Őt el soha emiatt, sőt, próbáltam megérteni. Aztán ott van az anyám, aki ha tehetné még a tulajdon testvéremtől is távol tartana, csak, hogy véletlenül se térjek le a jó útról. És én szeretnék mindenkinek a kedvében járni, de ez néha nem olyan egyszerű. Van, hogy eszembe jut, hogy milyen lehet normális emberi életet élni, olyat, ahol nem léteznének szörnyek, vagy legalábbis nem tudnék róluk. Aztán ráébredek, hogy unalmas lenne, és, hogy voltaképpen az egész családomat olyannak szeretem amilyen. A bátyám pedig az én szememben mindig is inkább egy hős volt, mintsem szörnyeteg. Aztán az is eszembe jut, hogy ha jóval korábban születek meg, ahogyan lennie kellett volna, akkor mostanra milyen életem lenne? Végül pedig rájövök mindig, hogy az életem úgy jó, ahogyan van.
Nem lepődök meg azon, hogy a testvérem felbukkan, hiszen olyan, mintha mindig a sarkamban lenne.  Mindig tudja, hogy mikor kell megjelennie, aminek most nagy örülök. Azt hiszem, hogy nincs még egy ember aki mellett nagyobb biztonságban lehetnék, mint mellette. Igaz, hogy még sosem találkoztam semmiféle alakkal, aki az életemre akarna törni, de a hangok amiket nem olyan rég hallottam, még most is visszhangzanak a fülembe, valóban megijedtem. A testvéremet figyelve pedig olyan, mintha jót szórakozna az egészen. Pedig egyáltalán nem volt vicces.
- Nem képzelődtem. Komolyan hallottam valamit. Sőt... többen voltak. Azt hiszem farkasok. - válaszolok durcásan, hiszen rosszul esik, hogy nem hisz nekem. Bár figyelembe véve a hirtelen beállt csendet, egy kicsit valóban fura ez az egész. Ha nem lennék magamban biztos, akkor még el is hinném, hogy a képzeletem játszott velem. De tudom mit hallottam, nem őrültem meg.
- Csak úgy erre jártam. Nincs különösebb oka az itt létemnek. - vonok vállat az ostoba magyarázatom után. Jól tudom, hogy csak úgy senki nem merészkedik be az erdőbe, de más magyarázatot nem tudok adni. Még akkor sem, ha látom rajta, hogy mennyire mérges. Igaza van, felelőtlenség volt ide jönnöm, de hiába haragszik emiatt, mert ami történt megtörtént. A rémisztő hangok után amiket hallottam, egészen biztos, hogy még egyszer nem jövök ide. Pedig nagyon szép ez a hely.
Összezavarodtam. A testvéremnek jóval kifinomultabb hallása van, mint nekem, az nem lehet, hogy Ő semmit sem hallott. Tényleg képzeltem volna az egészet? És most miért nem hallok semmit? Olyan, mintha valaki szórakozna velem, legjobb esetben a fantáziám. De ez akkor sem lehet! Tudom, hogy nem egyedül vagyunk.
- Pedig én tényleg hallottam valamit. Ha hiszed, ha nem. - bizonygatom, és eldöntöm magamban, hogy nem fogom hagyni, hogy elhitesse velem, hogy hallucinálok. Ha nem hisz nekem az Ő baja, de ha egy sereg farkas felbukkan a semmiből, akkor ne rám legyen majd dühös. Mert én előre szóltam. Ahogyan közelebb húz magához, úgy érzem, mintha a félelmem ezúttal valóban alaptalan lenne. Mindig biztonságban érzem magam mellette, ez kislány koromban sem volt másképp, valahányszor féltem a sötétben, vagy odakint csúnya vihar volt, amitől az egész ég dörrent. Mikor a testvérem mellettem volt, mindig tudtam, hogy nincs mitől félnem. Kérdése váratlanul ér, hiszen azt gondoltam, hogy majd azt mondja, hogy nem kell aggódnom, mert anya nem fogja megtudni, hogy az erdőben bóklásztam, holott semmi keresnivalóm nem lenne itt. Ehelyett inkább megpróbálja eljátszani a gonosz testvér szerepét.
- Már megint ezt csinálod. - forgatom meg a szemeimet. - El akarod hitetni velem, hogy rossz vagy. De én nem félek tőled, Ray. - teszem hozzá végül, bár fogalmam sincs, hogy éppen csak viccelődik-e vagy sem. Én már láttam a legrosszabb arcát, de a legjobbat is. Úgysem fogja tudni elérni semmivel, hogy valaha is féljek tőle. Lehet, hogy most még dühös rám, de tudom, hogy holnapra már úgyis elfelejti az egészet. Végül is nem követtem el olyan nagy bűnt, amit ne tudna megbocsájtani. Nem ez az első alakalom, hogy az erdőben mászkálok, bár azt hiszem ilyen mélyre még sosem merészkedtem be.
Ahogyan az állam alá nyúlva kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek, nagyokat pillantva figyelem, miközben próbálok a kérdésére koncentrálni. Most először látom rajta, hogy mennyire mérges, ez pedig rossz érzéssel tölt el. Nem szeretem, ha valaki haragszik rám. - Nem tudom, hogy akkor mi lett volna. De itt vagy, nekem meg semmi bajom. - felelem kérdésére, miközben elhúzódok tőle.  


||zene||megjegyzés|| ®

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 08, 2017 11:44 pm
Ugrás egy másik oldalra

To my baby girl, Rita ♥

Kicsit felvonom a szemöldökömet, amikor a húgom megszólal és egy kisebb grimaszt is kap válaszul. Igen, nem is leplezem azt, hogy mennyire jól szórakozom és tökéletesen megértem az anyánkat is, hogy távol akarja tartani tőlem Rita-t, ha tehetném, akkor én is távol maradnék tőle, de mégis képtelen vagyok rá.  Szükségem van rá, még ha ez totálisan is önzőn hangzik, bár ha tényleg annak hangzik, akkor se érdekel. Nem éppen arról vagyok híres, hogy mások kívánságait teljesítsem, én inkább jobb szeretem a rémálmokat és a félelmeket táplálni, majd pedig játszadozni az „ennivalóval”. Tudom beteges, de hát nem lehet mindenkinek helyén minden kereke és egyébként is őrülteké a világ, nem ezt hangoztatják mindenhol?! És lám, tényleg úgy van.
- Tele van farkasokkal a város, húgocskám. Legalább két falka is él itt, már ha lehet azt a röhejes csoportosulást annak nevezni. – az utolsó szavakat a lehető legnagyobb undorral ejtem ki. Nem értettem sose, hogy mi veszi rá az embereket arra, hogy falkában akarjanak élni és válasszanak még egy vezetőt is, akit vakon követnek. Számomra az ilyenek inkább tűntek röhejesnek és szánalmasnak, mintsem normálisnak. Még akkor is, ha a bennem lakozó kettőség miatt én voltam mások számár a korcs, addig számomra ők voltak azok.
- Ha így van, akkor úgy néz ki megunták a showműsort, vagy csak túlijesztő vagyok és még az árnyak is gyorsan eliszkolnak. – mellé még persze vágok egy pimasz mosolyt is, már csak a nevetés hiányozik, de azt inkább visszanyelem, hiszen mégse egy akármilyen leányzó áll előttem, hanem a tulajdon húgom. Nem értem, hogy miért tettem, vagy most miért teszem ezt, de hirtelen úgy érzem, hogy mellette se akarok jó lenni, moderálni magam, hanem szórakozni akarok. Mintha csak jelenleg túlzottan erős lenne ez az érzés és elmenekülni se akarnék előle. Sietve vakarom meg inkább a tarkómat, mintha ezzel akarnám elterelni még a gondolataimat is arról a sok „rosszról”, ami jelenleg átfutott az agyamon, de túlzottan is elememben vagyok.
- Valóban nem félsz tőlem Kiscsillag? – vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, majd újra a borostámon simítok végig. Őt fürkészem, de nem felelek a kérdésemre, nem folytatom, inkább hagyom az éjszakai szellővel elillanni a ki nem mondott szavaimat. Most még nem jött el az ideje annak, hogy meg tudja az igazat, majd később, de azért igazán aranyos, ahogyan még hinni próbál abban, hogy neki se kell félnie tőlem. Eddig én is hittem ebben, de a ma este után már nem vagyok biztos ebben. Talán jobb lesz, ha rövid időre eltűnök, az lehet segít majd.
Nem engedem el őt, továbbra is fogva tartom ujjaimmal az állát és őt fürkészem. – Sokszor pont az jelenti a legnagyobb veszélyt ránk, akiről nem is gondolnánk… - kezdek bele, majd egy csókot nyomok a fejére, amolyan bátyós puszit és lassan kifújom a levegőt, majd pedig elengedem őt és teszek pár lépést a víz felé, hogy távolabb kerüljek tőle.
- Emlékszel, hogy azt mondtad hallottál hangokat? Vagy éppen arra, hogy nem félsz tőlem, Rita? – nem pillantottam hátra rá, csak felvettem egy kavicsot és elhajítottam, amellyel végül hangosan nyelt el a víz. – Én voltam, én csináltam azt a zajt. Véletlen tévedtem erre, aztán megláttalak… - de nem fejezem be, mert minek? A folytatást úgyis tudja, legalább végre ő is pontosan úgy gyűlölhet, ha akar, mint az anyánk teszi. Lehet neki volt mindig is igaza és még rosszabb vagyok, mint az apánk volt, talán maga vagyok az ördög.
Most kéne mondanom azt, hogy sajnálom, vagy bocsánat, de én sose szoktam ezeket kimondani, de mégis képtelen vagyok ránézni, látni a megvetést az íriszeiben, ami joggal kerülne oda. A csillogó, vidám és élettel teli szempár helyére…



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 09, 2017 6:24 pm
Ugrás egy másik oldalra




Raymond && Rita
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.

Néha úgy érzem, hogy képtelen vagyok megérteni a testvéremet. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért akar mindenképpen rossz színben feltűnni? Miért gyűlöli ennyire a világot és miért próbál mindenkit elmarni maga körül? Miért jó az, ha másokkal rosszat tesz? Szeretném megérteni Őt, és minden vágyam, hogy egyszer leemelje maga körül azokat a falakat, amiket épített, és belássa, hogy jó ember. De azt hiszem, hogy nem lehet segíteni olyannak, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta. Én mindezek ellenére mégis szeretem Őt, és nem fogok lemondani soha a megmentéséről. Mert tudom, hogy valahol legbelül egy csupa szív, szeretetreméltó ember. Még ha ezt Ő nem is fogadja el így. Ámuldozva nézem őt, miközben undorral beszél a farkasokról. Miért veti meg ennyire azt a fajt, ami Ő is, és ami egy nap én is lehetek? Bár arra még egyenlőre nem vagyok felkészülve. Nem akarok embert ölni, és nem akarok szörnyeteggé sem válni. Ezt nem úgy értem, hogy megvetek bárkit is, aki ragadozóvá vált, hiszen a sorsán senki sem változtathat, de valahogy mégsem érzem azt, hogy én hű társai tudnék lenni fajtársaimnak.
- Nem szép, hogy így beszélsz róluk.. - szólalok meg a lehető legkedvesebb hangomon, bár azt hiszem, hogy ez így buta kijelentés volt. Ki vagyok én, hogy megmondjam a bátyámnak, hogy mi a szép? Az a fajta gondolkodásmód, ami neki van, teljesen eltér az enyémtől. Hiszen az én szememben mindenki egyforma. Szerintem nincsenek rosszak, csak olyanok, akik valahol elveszítették a lelküknek egy darabját, vagyis mindenki okkal olyan, amilyen. De mindenkiben van jó, még a bátyámban is. Hiába próbálja mindennap bebizonyítani az ellenkezőjét. A tény viszont, hogy több farkas is él itt, rémisztő. Mi van akkor, ha nem szeretik az idegen betolakodókat, amilyenek jelen pillanatban mi is vagyunk? A nemrég hallott hangok is azt bizonyították, hogy el kéne innen tűnni. Én nem akarom, hogy bárkinek is baja essen amiatt, mert nekem éppen arra volt kedvem, hogy itt csavarogjak. - Ha valóban vannak itt farkasok, akkor lehet, hogy jobb lenne ha elmennénk a területükről. - teszem hozzá végül, majd ismét körbe pillantok, hogy meggyőzzem magam arról, hogy nem figyel senki. Nem látok senki mást itt a bátyámon kívül, mégis olyan érzésem van, hogy nem vagyunk egyedül. Azt hiszem, hogy túl sok volt nekem mindaz, ami az elmúlt percekben történt. Vagy csak paranoiás vagyok a sok butaságtól, amit az anyám mesélt az erdő lakta gonosz lényekről.
Úgy vélem, hogy Ő mulat ezen az egészen. Olyan, mintha még mindig nem hinné el, hogy hangokat hallottam itt, és mintha ez szórakoztatná. Én azonban nem láttok ebben az egészben semmi vicceset. Nem értem, hogy miért hiszi azt, hogy mindenki tőle fél. Szerény véleményem szerint semmi ijesztő nincs benne, bár persze én nem ismerhetem azt az oldalát, amikor éppen arra készül, hogy megöljön. Lehet, ha nem lennék a testvére, akkor én is tartanék tőle, de így egyszerűen képtelen vagyok rá.
- Örülök, hogy jót mulatsz ezen. Meglátnám, hogy akkor is így szórakoznál-e, ha felbukkanna itt néhány farkas. - bököm oda végül, azonban ezt egyáltalán nem szeretném, ha így lenne. Talán nem is magamért aggódnék akkor, hanem a testvéremért, aki esetleg engem akarna megvédeni, és megsebesülne. Mert Ő sem sebezhetetlen, nem? Mindegy. Ilyesmi nem szeretném ha bekövetkezne soha.
A kérdésén elmosolyodok, majd megrázom a fejemet. Hiába próbálkozik, úgysem fogja elérni, amit akar. Nem fogok csak azért megijedni tőle, mert Ő azt akarja. Ha igazán olyan gonosz lenne, akkor már rég elvette volna az én életemet is, ahogyan egykor az apánkét. De Ő vigyáz rám mindannak ellenére, hogy próbál elijeszteni magától. És ez ha nehezére is esik beismerni, de jó cselekedet. - Bármennyire is szeretnéd, nem félek. - mondom még mindig mosolyogva, közben pedig a szemeibe nézek, ahogyan az államat fogja. A tekintetében még mindig látom a haragot, amiért ennyire mélyen bejöttem az erdőbe, de az nem zavar annyira, mint az ahogyan beszél hozzám. Mintha nem is Ő lenne, mintha a sötétség elnyelte volna azt a csepp jó is, amivel hozzám szokott viszonyulni. Én azonban tudom, hogy ez is csak egy álca. El akarja érni, hogy rettegjek valahányszor a közelembe jön, úgy, mint ahogyan mások is teszik. De sosem fogom Őt magára hagyni, nem számít, hogy mit tesz. Behunyom a szemeimet, miközben megpuszil, és a megjegyzését elengedem a fülem mellett. Tényleg sosem adja fel?
Utána nézek ahogyan a víz felé megy, én azonban nem mozdulok, csak meredten hallgatom a szavait. Először nem értem, hogy mire akar kilyukadni, de amint folytatja világos lesz előttem minden. Akitől valójában féltem az Ő maga volt. Megrázom a fejemet, és ismét érzem, hogy remegni kezdek. Nem azért mert félek, hanem mert dühös vagyok. A testvéremre, aki csúnya játékot játszott velem. Egy ideig csak bámulom Őt, megrázom a fejemet és próbálom magamban feldolgozni mindazt, amit mondott. Nem, az nem lehet. Ő sosem tenné ezt velem. Ez is csak egy újabb játék, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét annak, mint amit gondolok róla. Hogy Ő valóban rossz. Szeretnék sírni és megkérni Őt, hogy ne csinálja ezt tovább, de mégsem teszem, csak lassan megindulok felé. Szívem szerint elszaladnék. Nem azért, mert félek Tőle, hanem azért, mert csalódtam benne.
- Nem, ez nem igaz... - motyogom alig hallhatóan, amint közelebb érek hozzá, ezúttal viszont megtartom köztünk a két lépés távolságot. Hát ezt csinálja a lányokkal? Jó rájuk ijeszt, aztán megöli? De velem miért tette? - Vagyis... miközben megpróbáltad elhitetni velem, hogy megőrültem, magadban jót mulattál azon, amit tettél... - a hangom még mindig halk, próbálom a tekintetét keresni, és még mindig nem hiszem el ezt az egészet. Hirtelen a bátyámról kialakított kép összedőlt, és egy idegent látok magam előtt. Ez pedig nagyon fáj. Hiszen még sosem volt ilyen. Azt hittem, hogy engem szeret. - Miért tetted ezt? - kérdem végül csalódottan, és azon töprengek, hogy mi lesz ezután.  


||zene||megjegyzés|| ®

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 20, 2017 11:33 am
Ugrás egy másik oldalra

To my baby girl, Rita ♥

- Mert szerinted miként kellene beszélnem róluk? - pillantok rá kíváncsian, de mielőtt felelhetne még megtoldom a mondandómat - Az egyiknek egy terhes Alfája van, aki tenni nem tudna semmit lassan, ha megtámadják őket, mert hamarabb védené a saját gyerekét, mint bárki mást. Tudod ezek az anyai ösztönök. A másik meg vámpírokkal él együtt és ő is inkább a gyerekét védené, mintsem a sajátjait, vagy szerinted rosszul gondolom? – egyiket se ismerem, de attól még meg lehet a véleményem és ha bármelyik azt akarná, hogy csatlakozzak szerintem hamarabb bánnák meg, mintsem kettőt pislognának. Mind a kettőjüket egyszerre teszi ugyanaz gyengévé és erőssé is, de a legröhejesebb az, hogy ezt nem látják be és nem próbálják meg inkább egyesíteni az erejüket és együtt küzdeni. – Félsz tőlük, de nem értem, hogy miért. Én is farkas vagyok, így tőlem is tartasz? – morfondírozok hangosan, hiszen egyik farkas se túl békés, amikor enged a benne lakozó fenevadnak, de míg ők csak bizonyos időkor tudják elengedni a farkasukat, addig én bármikor megtehetem. Nincs úgy elnyomva, mint az övéké, ami egyszerre szerencse és balszerencse is, hiszen ha így ekkora pusztításokat képes vagyok véghez vinni, akkor mennyire tenném meg? Talán jobb nem is belegondolni.
Figyelem őt és egy részem tényleg jól szórakozik azon, ahogyan viselkedik, a másik felem pedig hányna saját magamtól és talán saját magamnak tépné ki a szívemet, hogy végre vége legyen ennek a pokoljárásnak, amiket szoktam csinálni, de a legundorítóbb, hogy részben a húgommal is megtettem. Nem tudom, hogy mi ütött belém, vagy éppen miért csináltam. Vajon képes lettem volna messzebbre is elmenni, ha nem kapcsolok? Vajon egyszer képes lennék ezt az angyali arcot is bántani? Nem, erre gondolni se akarok, mert sose akarnék ártani neki, de mégis megtettem, mintha csak egyre inkább elveszíteném magam.
- Akkor lenne csak igazán jó ez a parti, tudod véres. – mondom hanyagul, mintha csak azt mondanám, hogy imádom az esőt. Engem a vér látványa különösebben nem zavarna, ahogyan néhány korcs jelenléte se, mert nem csak farkasként tudnék ellenünk menni, hanem úgyis, mint egy varázsló és nekik jobban fájna, mint nekem. Főleg, ha a húgomnak próbálnának meg ártani.
Biztos vagyok abban, hogy nem érti azt, hogy mit miért mondok vagy éppen teszek, de a legrosszabb, hogy olykor már magam sem tudom, mintha csak az évtizedek múlásával, a korok változásával én is szép lassan elvesztem volna és túl későn kaptam volna meg az életembe csöppenő jóságot, vagyis a húgomat. Mintha remény lehetett volna számomra, hogy ne ragadjon magával teljesen a sötétség, de egyre többször érzem úgy, hogy már elkéset és hiába próbál meg szeretni, meglátni bennem a jóságot, szép lassan végül rá fog jönni, hogy nincs mit meglátni bennem, vagy engem képtelenség szeretni, megmenteni, mert nem érdemlem meg és a fény már rég kialudt talán a lelkemben.
Figyelem a víztükrét a vallomásom után, hiszen olyan békésnek tűnik, mint az én lelkem oly régóta nem. Igazából azt se tudom, hogy valaha lakozott e benne szeretet, vagy éppen jóság, mármint a lelkemben vagy a szívemben. Hirtelen oly távolinak érzek mindent és ama gondolat pedig egyre erősebb lesz, hogy talán itt kéne hagynom mindent és messze mennem. Lassan fújom ki a levegőt, de amikor pár lépésre tőlem szólal meg, akkor se nézek hátra.
- Mind a ketten tudjuk, hogy igaz, a szíved biztosan megsúgja, Rita. – legalább neki volt még szíve, nekem már az se igazán. Csak egy ketyere volt, ami még életben tartott, de nem több. Érezni is alig tudtam már és most, hogy ezt tettem még kevésbé hiszem azt, hogy képes vagyok érezni. Újabb sóhaj tör fel és megrázom a fejemet. – Ez nem ilyen egyszerű. Egyik felem élvezte azt, amit tettem, mert én ilyen vagyok! A másik felem viszont még inkább gyülölte önmagát, hogy ezt tettem veled vagy éppen teszem! De mielőtt azt hinnéd, hogy a saját szórakoztatásomra tettem azt, hogy őrültnek hidd magad, nem! Részben azért tettem, hogy megtanuld a leckét betenni ide a lábadat túl veszélyes. – fordultam meg végül és őt fürkésztem. Szerettem volna az ölelésembe vonni, de féltem az elutasítástól, így nem mozdultam. – Először nem tudtam, hogy te vagy az. Csak egy ártatlan lányt láttam, utána meg talán rövid időre késő volt, mert az állati énem felébredt és nem volt könnyű visszafogni magam. – vallom be, majd lesütöm a szemeimet, ujjaimmal végigsimítok a borostámon. – Nem akarlak bántani, de talán túl késő számomra Rita. Talán már ebből a sötétségből nincs számomra menekvés, hiába akartam hinni, hogy te lehetsz a fény, mert lehet túl későn kaptalak meg az élettől. – nézek rá ismét, és láthatja az íriszeimben is, hogy nem hazudok. Akartam változni, szerettem volna hinni abban, hogy a sok undorító és kegyetlen tett után még számomra is létezik megváltás, de már nem tudok. Azt hiszem lemondtam róla és úgy érzem a legjobb az lenne, ha eltűnnék Rita életéből is, mert úgy legalább nem árthatnék neki.



Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

patakpart

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: New Orleans-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •