Tulajdonképpen nem vagyok én egy rossz gyerek. Vagyis... na jó, ekkorát azért nem füllenthetek én sem. Előfordul, hogy a rossz utat választom, ez nagyjából örök érvényű igazság az életemben. Tizennégy évesen tértem le arról az ösvényről, ahová édesanyám az utolsó éveiben terelni próbált. Jó hiszemű gyerek voltam, pont a legrosszabb korban. Apa, miután anya meghalt, magához vett, és könnyű szerrel tudta befolyásolni az életem minden pillanatát. Nem maradtam sokáig az az ártatlan lelkű kamasz, aki voltam, míg anya élt. Azok a rosszarcú férfiak, akikkel apám üzletelt... nagy hangsúlyt kapott az életemben a revans érzése, a hatalom, az, hogy semmiről ne mondjak le mások javára, mindent megkaphatok, amit csak akarok. Anya valószínűleg forog a sírjában, ha látná, hogy mi lett belőlem. Kerestem a hibát a gépezetben, vajon mi ad indítékot kilépni ebből a szövetkezetből, de nem jött el. Megpecsételték a sorsomat, mikor tizennyolc esztendősen meg kellett ölnöm egy tagunkat. Apa parancsolta. Azóta vér tapad a kezeimhez, de már nincs bennem félelem. Megszoktam ezt az életformát. Élvezem, hogy az enyém lehet az, amit mások álmaikban sem mernek remélni.
Az életemben nincs helye szeretetnek, tisztességnek, de még szerelemnek sem. Egy lányra vetettem szemet nemrég, őt egy autó alól mentettem ki, még mielőtt felkenődött volna a szélvédőre, de iránta is inkább birtoklási vágyat érzek, mintsem szerelmet. Erős a vonzalom, amely arra ösztökél, hogy mindig a nyomában legyek. Főleg mióta kibújt a szög a zsákból, és rájött, hogy nem az vagyok, akinek mutattam magam. Egy bárány bőrbe bújt farkas vagyok, de a valódi farkast ő még nem ismeri. Elszökött előlem... de meg fogom találni.
Külsőre eléggé látható, hogy nem vagyok egy jó gyerek. A cigaretta vége általában kilóg a számból, rakoncátlan fürtjeim mindig ide-oda lógnak az arcomban. Magasságom miatt sokaknak fel kell néznie rám, kék szemeim pedig rabul ejtik őket. Domináns típus vagyok, a kedvenc viseletem a fekete farmer és a fekete póló, de néha előások egy-egy inget is a szekrényből.
Tetoválásom is van, nem is egy, mindegyik a szövetkezetünk egy-egy jelképe, de nem látványos helyen láthatóak.

Mindenkinek vannak titkai, édesem!

"Hé, vigyázz!"
A mondat, amely örökre megváltoztatta az amúgy jelentéktelennek titulált életemet. Olyan vagyok, mint egy hangya. Egy, egyedi, utánozhatatlan, mégis pótolható. Egy átkozott csótány, kit ha eltaposnak, jön majd egy másik. Eddig talán csak azért úsztam meg ezt a sorsot, mert a vezető fia vagyok. Olyan, amilyenné anya sosem formált volna, de a leukémia idő előtt vitte el. Szerettem őt, úgy ahogyan ember csak az anyját képes szeretni, de ő mégis elment, itt hagyott, egy olyan szörnyeteg kezére bízott, akitől ő évekkel ezelőtt páros lábbal menekült.
Lehunytam a szemem, felpakoltam a lábamat a drága asztalra, majd hátradőltem a nyikorgó széken, így pihenve a nehéz akció után. Csak felsóhajtottam, ahogy az a vörös hajtömeg ismét a szemeim elé kúszott. Igen, megmentettem az életét. És ezzel együtt magamra vállaltam egy olyan szerepet, amely sosem voltam én. Vagy, talán igen. Tizenkét évesen, mikor anya azt mondta, hogy nőket bántani gyávaság és méltatlanná tesz minket arra, hogy férfiak legyünk. A nőket tisztelni és becsülni kell, mert ők azok, akik megajándékoznak bennünket az élet nagy dolgaival, szerelemmel, gyengédséggel, gyerekekkel. Talán ez jutott eszembe, mikor nem engedtem, hogy a csaj becsússzon az autó alá. A sofőr azóta már szebb álmokat keres, hisz talán ott, abban a pillanatban Élise előtt tettem a szépet, elrejtettem a szörnyeteg mivoltomat, de nem kellett hozzá sok idő, hogy kitörjön belőlem, és miután hazavittem a lányt, megkerestessem a fickót. A rendszám alapján nem volt nehéz.
Én vállaltam magamra azt a szerepet. Vállaltam, hogy én legyek az ártatlannak tűnő, menő kis bárányka, aki odaadással tud törődni egy nővel, miközben belül ott szunnyadt a kitörni készülő fenevad. Tettem a szépet, udvaroltam, miközben csak birtokolni akartam őt. Nem szeretni, valószínűleg arra nem is lennék képes már. Mióta anya meghalt, képtelen vagyok ilyen érzéseket táplálni. Kötelességből vagyok a bandával, apámat sem tisztelem, de a vér kötelez. Nem mehetek sehová, mert megtalálnak.
Felsóhajtottam ismét, és körmeim saját húsomba vájtak. Élise mindenre rájött, kibújt a szög a zsákból! - Elhagyott! - pattantam fel, a szemközti tükörre ordítva, ahol csak önmagam sajátos tükörképét láttam, ahogyan éppen paprikarövös vagyok a méregtől. - Meg fogom... találni! - söpörtem le mindent az asztalról, papírok tömege szállt a földre, majd odatápászkodtam a fára, és hevesen kezdtem szedni a levegőt.  
- Mi van?! - szóltam ki, mikor meghallottam a kopogást, és bejött apám egyik fő bizalmasa. Akit ezúttal én bíztam meg kis feladattal. - Mondjad! - intettem neki, miután felém bökött egy mappát. Ez itt Párizs, unalmas... a szerelem fővárosa, mi? El ne hányjam magamat!
A fülemet hegyeztem, mint egy macska, majd ahogy beszélt és bezsélt... lassan vigyor kúszott a képemre.
- Szóval New Orleans. Remek. Amerika... francia része - forgattam meg a szemem. Miért is lep meg? New Orleans francia negyede világhírű. Az egész város francia mentalitásban él, nem meglepő, hogy ezt választotta. - Szólj apámnak, hogy beszélni akarok vele. A fia kirándulni megy!