Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 11, 2018 3:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Moon && Les

- Erre mondja minden doktor azt, hogy önmagunk becsapása. Sajátmagunkat verjük át, mert addig mondogatunk valamit, amíg el nem hisszük, közben meg nincs igazunk. Nem attól leszel boldog, vagy lesz rendben minden, mert te azt mondogatod magadnak. – nem finomkodok, kimondom azt, amit gondolok. Nagyobb nálam, okosabb is sok esetben, többet látott a világból, de mégis a legnagyobb balgaságnak tartottam azt, hogy bemesél magának olyat, ami nincs is úgy. Ha megkérdeznénk bármelyik járókelőt, akkor tuti sok jelzőt mondanának rá, de azt nem, hogy boldog. Így kár is erőltetnie, pláne előttem, mert ahhoz túl jól ismerem, hogy megtudjon minden érzelmet játszani. – Mindent megad? Tényleg? Így néz ki, mint amikor az ember boldog és mindene megvan? Mert ha igen, akkor talán beverted a fejedet? Netán megkérdezzünk más embereket is, hogy ha rád néznek a boldog szó eszükbe jut-e? – fontam még inkább össze magam előtt a karomat, miközben őt fürkésztem. A szeretet írmagja is mintha eltűnt volna. Helyette inkább marad valami fura dac, és talán kisebb fajta sértettség, amiért így viselkedik, amiért ellök magától. Elhiszem, hogy megváltozott az élet, de olyan, mint egy felmosórongy, ahogyan per pillanat kinéz. Kicsavartak, összekoszoltak és…. inkább hagyjuk is, mert nem éppen kedves jelzők jutottak eszembe.
- Nem az én férjem, se nem a családom része, lévén arra nem voltál képes, hogy bemutasd őt nekünk, ahogyan mások teszik, így nincs miért a nevén szólítanom. Az áldásunkat se kérted, féltél, hogy nem kapnád meg, vagy inkább attól tartottál, ha ismerné pontosan a múltad azon részét, akkor elhagyna? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, hiszen mind a kettőben lehet igazság. Tényleg érdekelt, hogy miért is rejtegette ennyire  férfit, miért ennyire titkon ment férjhez. Köztünk is élnek olyanok, akiknek van párjuk, családjuk, nem csak magányosak vagyunk, de mégis egy család vagyunk, adunk a családunk szavára legtöbb esetben. De ő? Szinte mintha nem kért volna egyáltalán belőlünk, megtagadott volna minket, aztán mégis hozzánk futott egyből, vicces…
- Ahogyan ők élnek? Ha úgy akarnék élni, akkor szerinted itt lennék? Megvédenek, kiállnak melletted, ha kell, de te hátat fordítottál nekik, mégis visszafogadtak, amikor visszatértél. Szerinted annyira rosszak lennének ők? Ha annyira szeretett a férjed, akkor miért nem kutatott fel, miért nem kért hozzá segítséget? – teszem fel habozás nélkül a kérdéseket, mert mondhat akármit, mert attól az a család még remek. Sok olyat megkaphat ott az ember, amit egy sima családban sose tapasztalhatna meg. Ahogyan szeretetben sincsen hiány. Sőt, talán nem akarok olyan értelemben élni teljesen, mint ők. Ezért vagyok itt, de nem jelenti azt se, hogy valaha igazán hátat akarnék fordítani nekik. – Engem érdekelt, de LESZARTAD!  - nemes egyszerűen ejtem ki a szavakat, nem érdekel, hogy egy nő nem beszél csúnyán. Pont cseszek rá. – Akit érdekelne, azt nem avatod be, ha meg más kérdezte volna meg, akkor úgy néztél rá, mintha éppen a torkára akarnád rávetni magad. Anyámon kívül senkit se engedtél közel, akkor ne vesd a szemünkre, hogy nem akartunk segíteni!!!!! – dühös voltam-e? Igen! Ahogyan azt se hittem volna sose, hogy pont vele szemben fogom megóvni a családomat. Nem hittem volna, hogy ennyire félreismertem, vagy ennyire képes megváltozni az ember, hogy elfelejti kiknek mennyit köszönhet. Mintha teljesen idegen ember állt volna előttem. Amikor pedig nem enged elmenni és az ajtó se nyílik, akkor csak dühösen nézek rá és még azzal se törődve, hogy magamat is meg fogom égetni kisebb melegséget érezhetett a tenyerében, ahogyan némán morzsoltam el egy varázsigét, hogy megégessem őt. Majd begyógyítom gyógynövényekkel és varázslattal, mintha mi sem történt volna. A lila volt is jól látszódott már most is a szorításának köszönhetően. – Nos, talán az meg se fordult a fejemben, hogy anyám nem akarta azt, hogy idejöjjek? Nem akart a gondjaidra bízni már? Én döntöttem úgy, hogy idejövök, hogy a közeledben leszek, mert hiányoztál nekem, még ha te nem is nekem. Látni akartam azt, hogy milyen érzés egy helyen lenni, barátokat szerezni, de az elsővel kapcsolatban talán anyámnak volt igaza, hogy nem akart a közeledben tudni, csak nem tudtam miért… - fájhatott-e az, amit mondtam? Eléggé nagyeséllyel, ahogyan azt se tudtam, hogy igazam van. De ha már ő hozta fel, akkor nem volt kérdés, hogy kontrázni akartam. Visszavágni akartam neki, hogy érezze ő is azt, hogy milyen érzés az, amikor pont az hasít a bőrünkbe, aki egykoron oly sokat jelentett számunkra.

|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 04, 2018 6:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Moon && Les


Akit ő ismert, akit mindenki ismert abban a családban, az nem én voltam. Talán egyszer igen, de azóta az életem máshogy alakult, más dolgok lettek sokkal fontosabbak, mint amik egykoron. És ezzel együtt a mi viszonyunk is megkopni látszott.
-Tudod, igen, pont ezt teszem. Mondogatom, hogy ISMÉT elhiggyem.-nyomom meg szándékosan az ismét szót jó erősen, mindezt azért, hogy magam is elhiggyem, egyszer már valóban voltam boldog és önfeledt. Érzem hangjában a lekezelő, nyers modorosságot, de nem foglalkozom vele. Ha fel akar húzni, sikerül neki, mert egyre jobban érzem az agyamban növekvő lufikat. Tudtam, hogy ő sosem akarta, hogy megváltozzam, mert körülbelül én voltam az egyetlen, aki hasonló korú és mentalitású volt, mint ő. És rajta kívül csak az anyja és Chriest tudta, hogy az átkom hogyan is váltottam ki. Senkinek nem meséltem róla, hogy mire képes egy dühös, elborult agyú férfi, egy védtelen kislánnyal, akinek az ereje előbukkanni látszik. -Nem, nem akartam. De Ő más. És szeretem. És nem bántam meg, hogy igent mondtam neki. Mindent megad, amire szükségem van, még ha azt is hiszed, hogy ezeket csak beképzelem.-ha hagyom, hogy a bőröm alá férkőzzön, hogy előássa a lányt, akit pár hete eltemettem, nyer és tudom, hogy onnan hová vezetne az út tovább. És nem feltétlenül a boldog házas élet lenne a végkifejlett.
A bennem bujkáló bánat nem múlt el, és tudtam, hogy olvas a szememben. Épp úgy, mint Chriest. Csakhogy ő pontosabban tudta mit keressen benne. Mindig is képes volt átlátni rajtam, de sosem faggatott, magamtól mondtam el neki mindent. Most viszont hallgatok és nem nyílok meg, még csak nem is nyitok felé.
-A neve Chriest, nem a családi fészekben lakó másik személy. A férjem, bár nyilván csak azért sem fogod a nevén szólítani.-hangom immár dühös, szinte fújtatok, sziszegek, mint egy farkas, akit átejtett a prédája és most loholhat utána. -Mit vártál, hogy a nyakadba ugrok? Talán örülnék neked, ha nem tudnám mit hozol ki belőlem.-emlékeztem az együtt átélt kalandokra. De azt a lányt maga mögött kellett hagynom, hisz ő futamodott meg a problémáktól.
-Fogalmad sincs milyen elveszteni azt, akit szeretsz, igaz? Mert szerinted az a normális élet, ahogy Ők élnek. Család ide vagy oda, sokat köszönhetek nekik. De várd el se te, se senki, hogy az egész életem úgy fogom leélni, ahogy ők.-kapok keze után, mikor már bemenne, bár erőm is rásegít, hisz az ajtó egyszerűen nem nyílik ki. Dühös vagyok? De még mennyire, szemem szinte sötétkékké változik, amit jól ismerhetett már ő is. -Az, hogy titeket zavar, valaki megtalálta a a másik felét, nem az én problémám. Nem akarnék a gyerekemnek soha olyan életet, mint amilyen nekem volt. Ha ez akkora baj, én kérek elnézést. De nem tűnt úgy egy hónapja, hogy bárkit érdekelt volna miért császkálok inkább farkasként az erdőben egyedül, mint ülök le a tábortűz mellé sörözgetni.-szemrehányó hangnemem, nem ellene szól, dühöm mégis rajta töltöm ki, nem azon, akinek mindez szólt volna. Nem az anyján, aki fogalmam sincs miért, de minden nap csak annyit kérdezett tőlem, jól vagyok-e? Tudtam, hogy azért haragszik rám is, amiért két éve azt mondtam elég, felálltam és elmentem, abban a reményben, hogy képes leszek valami új életre. Abban a reményben, hogy megtalálom a testvérem, azt a fél kis kapcsolatot, ami a szüleim egyikét még köthette a földi léthez. Hát meg kell hagyni, a kis család és a népes között semmi különbséget nem éreztem, a problémák ugyanúgy jöttek, maradtak és nagy erők árán távoztak mind a két esetben. Jelenleg viszont remegő kezeim görcsösen pihentetem testem mellett, miután elengedem karját. -Az kész csoda, hogy anyád elengedett úgy, hogy abban reménykedett én majd figyelek rád. Felhívhatott volna, de nem tette. Vajon miért?-nem költői kérdés volt, és tényleg nem értettem miért nem volt képes szólni, Moon a városba költözik? Fájt volna neki tudatni ezt az apró infót? Vagy attól félt, hogy épp úgy fogok reagálni, mint most, mert tudta, más lettem, mint a kislány, akit befogadott?
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 04, 2018 6:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Moon && Les

Nem túlzottan érdekelt már, hogy mit sejtett és mit nem. Ő otthagyta a családját, azokat, akik megint befogadtak, hogy aztán megint egyszerűen lelépjen. Talán ez volt az utolsó reményem, ezért jöttem már most ebbe az idegen városba, hogy hátha visszakaphatom őt, de minél több perc telt el, annál inkább úgy éreztem, hogy minden elveszett, hogy többé már nem lesz olyan, hogy ő és én. Többé talán már sose fog létezni igazán a bizalom, ami hajdanán körbelengett minket. Egykoron ott voltunk egymásnak, akkor is, amikor mások nem érthettek meg, de most? Most hirtelen úgy éreztem, hogy még egy idegent is jobban ismerek, mint őt.
- Aww, persze, mert pontosan így néz ki az a nő, aki boldog. Tudod, aki boldog az legalább mosolyogni képes, de te inkább úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger, elütött  egy vonat, megcsócsált valami fenevad, majd kiköpött. De tényleg, mondogasd csak magadnak, hogy az új életeddel tényleg boldog vagy, akkor talán , akkor még el is hideg ha elég sokáig mondogatod, akkor még el is hiszed netán. – túlzottan nyers lettem volna? Nem kizárt, de mégse érdekelt túlzottan. Nem bírtam többé a nyelvemre harapni, elrejteni azt, amit látok, ha ránézek, vagy éppen kifejezni azt, hogy mekkorát is csalódtam benne. Esélyesen még egy kisebb gyermeki dac is lakozott a szavaimban, vagy éppen a tetteimben. Mégse érdekelt, hogy netán a szavaimmal sebeket ejtek rajta, megbántom őt. Miért kellene óvatosnak lennem, megfontoltnak, ha őt se érdekli, hogy a viselkedése mennyire fáj? – Ki tudja, hogy mi jellemző rád. Férjhez se akartál sose menni, mégis megtetted. Boldogtalan vagy, de mégis bemeséled magadnak, hogy boldog vagy, így ezek után ki tudja, hogy még mennyire titkot tartogatsz még, vagy éppen mennyi hazugság hagyja el az ajkaidat. – csak mondtam, ami elsőre eszembe jutott, meg se próbáltam kertelni, óvatosan fogalmazni, egyszerűen csak ki akartam adni magamból, azt amit neki köszönhetően éreztem. Nem volt kedvem tovább hallgatni azt a rizsát, hogy nem mondhat semmit se, vagy éppen mennyire is tökéletes az élete. Hogyne, talán ha a vonal túlsóvégén lennék és nem egy zombit látnék magammal szemben állni, akkor el is hinném, de azt láttam és nem mást. Mintha az életfényei se csillantak volna olyan ragyogóan az íriszeiben, mint korábban.
- Örülsz? Zűrös? – nevettem fel keserűen és még a fejemet is megráztam, aminek köszönhetően a fekete loknijaim táncra keltek, mert a szellő is még inkább belekapott. – Tényleg ennyi, amit mondhatsz? Tudod mit, ha ennyire elfoglalt vagy, akkor nem kérek a kávézásból se veled. Még a végén miattam kapnál ki a munkahelyeden, vagy netán a boldog családifészekben lakó másik személytől. – direkt nyomtam meg az utolsó pár szót jobban a kelleténél. – Menj haza, úgyis annyira boldog vagy, majd elkávézgattok együtt. – tettem még hozzá, majd mit sem törődve vele úgy hagytam faképnél, ahogyan még előtte sose. Egyszerűen csak besétáltam abba az üzletbe, ami mellett álltunk ás szemeztem egy nyaklánccal, ha nem állított meg.  Könnyű volt-e végig kitartani? Nem, csöppet se volt az, de mégse akartam kimutatni egy fikarcnyi érzelemmel se többet, mint amit eddig tettem. Nem fogom hagyni, hogy pont előtte sírjam el magam.

|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 04, 2018 7:51 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Moon && Les

-Nem erről van szó.-rázom meg fejem, bár nem magyarázom meg, hogy akkor pontosan miről is van szó. Erre továbbra sem térek ki. Valóban nem fogadtam tárt karokkal. Féltem tőle, hogy nem fog békén hagyni és újra felnyílnak a sebeim. És nem titok, tartottam tőle, hogy a jelenlegi életem mivel szembemegy az általa preferált stílussal, felborulhat, mert ő képes kisördögként a vállamra ülni, és egy időben hagytam is magam… igaz, ez fordítva is így volt, csakhogy én felnőttem és be kellett látnom, nem úgy mennek a dolgok, mint ahogy eddig hittem.
-Sejtettem…-célzok arra, hogy az anyja ezzel a döntéssel nincs kibékülve, és tudtam az milyen. Az én meghozott döntéseim sem nyerték el a tetszését, csak nekem nem volt az anyám, hogy megállítson. Őt inkább képes lett volna. De a dacosságunkban rettentően hasonlítottunk, mintha tényleg testvérek lennénk. Hayley viszont… voltak egyezések, de jó sok különbség is akadt köztünk. Ellenben az, hogy egyetemre készül, nem úgy, mint ahogy én tettem, és van egy célja, megnyugtat. Talán benő a feje lágya is idővel és felhagy a meredek viselkedéssel, amiből gyanítom mostanában is kijárt.
-Igen, de neked is meg kell értened, hogy az életem, amit itt élek, nem olyan, mint amit veletek éltem. Van egy férjem, akit szeretek, és akivel jó úton haladunk, hogy felépítsük újra a házasságunk. Nem vagyok már az a bohém lány, akár tetszik, akár sem.-vonok vállat, valamivel könnyebben reagálva szavaira, mint ahogy eddig tettem, bár tartásom még mindig inkább tartózkodó, mint barátságos, hangom viszont ellágyul és úgy forgatom meg szemeim, mint régen. -Majd pont én szólok anyádnak, hogy itt vagy… Mert jellemző rám, hogy spicli vagyok.-lényegében igen. Amikor kiszakadtam a falkából, pár hónap alatt elértem, hogy az alvilág egyik nagysasszonya a szárnyai alá vegyen. De szerencsére az az időszak lezárult, és ezzel együtt el is tűnt, míg az apró heg vádlimon a mai napig emlékeztetett rá, hogy Chriest gondoskodása sem volt elég ahhoz, hogy hegmentesen begyógyuljon, de nem zavart már. A lényem része volt az is, egy emlék, ami csak figyelmeztetett, nem vagyok mindenható és vannak határaim, amiket jó, ha mielőbb felismerek egy-egy meredekebb helyzetben.
-Nem lehet, és legyen ennyi elég válasznak. Nem szeretnék róla beszélni.-zárom rövidre, pedig a válasz ennél jóval egyszerűbb volt. Egyszerűen a gyógyszerek mellett nem ihattam, amihez mostanság inkább tartottam magam. Farkasként nem volt szükségem gyógyszerre, de emberként ahhoz inkább volt, hogy ha már a sors úgy hozta, nem lehet soha saját gyerekem, legalább a gyógyulásom száz százalékra fejlesszem.-Egy kávé maximum, semmi több.-egyezek végül bele.-Örülök, hogy itt vagy, csak kicsit zűrös volt mostanság az életem.-vonok vállat, mintha ez ilyen egyszerű lenne, bár az ő szemszögéből valószínűleg az lenne. Mégis mennyit tudott? Vitatkoztunk, és szükségem volt egy kis szünetre. Pedig szerettem volna elmondani neki, de kicsit tartottam a reakciótól, hisz a házas élet elképzelése is épp kiakasztotta. Az ő családja és az enyém pedig kicsit távol volt egymástól, mint nézetekben, mint az életstílusban. Abban viszont egyezett a véleményünk, hogy neki nem szabad az átkát kiváltania. Fogalmam sem volt, hogy akkor meddig ment volna el, hisz már így is igen nagy türelem kellett hozzá, hogy le tudja beszélni az ember, ne csináljon semmi hülyeséget.
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 03, 2018 7:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Moon && Les

Eléggé egyértelmű volt, hogy talán még az ördögnek is jobban örült volna, mint nekem. Egyszerűen nem értettem, hogy mi történt vele. Régebben annyira közel álltunk egymáshoz, mindent megosztottunk egymással, legalábbis szeretnék ebben hinni, mert én megtettem. A nővérem helyett is a nővérem volt, egy családba tartoztunk, mert a motoros banda tagjai mindig összetartoznak. De most hirtelen egyre távolabbnak éreztem őt, mintha már nem ugyanazt a személyt láttam volna benne, aki egykoron visszatekintett rám. Hol van az én Lesliem? Hol van az, aki a menedékem volt?
- Én játszom? – hőköltem hátra, ha volt rá esélyem még a karomat is megpróbáltam elhúzni. A szavaim mellé pedig még egy nevetést is kapott. – Úgy viselkedsz, mintha az ellenségedet látnád, pedig csak én vagyok. Az, aki elméletileg a testvéred volt és a bizalmasod is, de most mintha csak egy idegent látnék. A múlt pedig csak egy szép álom lett volna! – szaladtak ki ajkaimon egészen sértetten a szavak. Nem akartam a fejéhez vágni, nem akartam még inkább megbántani, de nem értettem, hogy mi történik vele. Mindig is azt mutattam, hogy nem félek semmitől se, hogy erős vagyok, talpraesett és jöhet ezernyi vihar is, mert nem fog érdekelni. Ez általában így is volt, de ennyire messze még nem tudtam a családomat se, ez pedig kicsit megrémített. Főleg a legutóbbi esett, amikor teljesen máshol, sérülten tértem magamhoz. Olyan dolog történt velem, mint még előtte sose. Do-nak nem mertem elmesélni, mert még inkább megrémülne, ha azt mondanám neki, hogy menjünk bulizni, s szemmel láthatóan az előttem álló ismerősnek se mondhatom el, mert csak még inkább kiakadna.
- Itt bérlünk házat, és ezért voltam egyetemi körúton, amikor még be is köszöntünk neked, mert jelentkeztem a helyi egyetemre. Anya nem örült neki, de elengedett, mert itt vagy te is. Igaz, az nem mostanság volt, hanem még akkor. És igen, valóban nem tudják, hogy itt vagyok. Eljöttem, mert el akartam jönni és mert azt hittem, hogy a családom azon része itt van, akik megértenek. – dac még mindig könnyedén kicsendült a hangomból, ahogyan a szemem is kicsit összeszűkült, mert nem akartam kimutatni a benne rejtőző fájdalmat. Nem fogok se sírni, se megajándékozni azzal, hogy lássa mennyire is rosszul esnek a szavai, a viselkedése. – Ha pedig szólsz anyának róla, hogy itt vagyok, akkor elfelejthetsz örökre! – nyers volt a hangom, államat is felszegtem és hirtelen még az se érdekelt, hogy idősebb nálam, hogy régebben mennyire felnéztem rá a függetlensége és a tettei miatt, de most? Hirtelen úgy éreztem, hogy már nem is ismerem őt. – Pedig igazán rád férne valami boldogsághormon, mert netán legközelebb egy járókelőbe harapsz bele. – vágtam mellé még egy grimaszt is, hiszen pontosan tudtam, ha pár éve nem állít meg a családom, akkor most olyan lennék, mint ő. Két erőt birtokolnék, nem pedig egyet. Boszorkányként se könnyű féken tartani, de farkasként meg talán még nehezebb lenne. – Esetleg alkoholt? Akkor talán újra tudnál mosolyogni is. – tettem még hozzá csöppet se kedvesen, miközben összefontam a karomat magam előtt és őt fürkésztem.
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Kedd Jan. 02, 2018 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Moon && Les

Örömről kevésbé volt szó, és nem is lepleztem a vegyes érzelmeket, hagytam, hagy üljenek ki arcomra és tudassák vele is az érzéseim, ha szorító ujjaim és kedvesnek nem mondható szavaim nem lettek volna elegek. De ő szokásához híven egyből fordít a helyzeten és képtelen komolyan venni a meglepettségem okát. Ismertem az anyját, és tudtam hogyan is állnak a városhoz, kételkedtem benne, hogy igazat fog mondani, de adtam egy esélyt. Valamiért eleinte azt hittem példaképe vagyok, követendő valaki. Pedig nem voltam az, de ezt édes kevés volt magamnak bizonygatni.
-Ne játszd a sértődöttet, nem áll jól.-szólok rá, de meleg ölelésben nem igazán részesítem, inkább egyik karom megemelve, semleges vizeken maradok, valahol az öröm és a félelem között. Tudtam milyen hatással tud rám lenni és így is épp elég dolog miatt kellett aggódnom, nem akartam, hogy ő is azok közé kerüljön. Pedig válaszának hála hamar leesik az ötcentes, hogy épp abba kerül ő is. Örültem neki, hisz szerettem, ugyanakkor kétlem, hogy csak úgy világgá eresztették volna. Ő elszökni előbb szökött volna el, minthogy engedélyt kérjen. A város pedig egy olyan lány számára mint ő, egyszerre lehetett átok és áldás. Előbbit esélyesebbnek tartottam, minden rossz feltételezése nélkül.
-Tessék?-hőkölök fel.-Nem megyünk kávézóba. Egyikbe sem. Mi az, hogy itt laksz és ide jársz egyetemre? Kizárt, hogy ezt azért csinálnád, mert megengedték. Hol a csavar Moon, ismerlek már, mint a rossz pénzt.-az egészen más kérdés, hogy tudom meddig kellene hazaérnem anélkül, hogy Chriest túlzott aggódásba kezdene, bár alapjáraton adott, hogy Moon nem lesz lelkes az ötletemért, miszerint szeretnék hazamenni időben. Ahogy ismertem kávézó helyett inkább valami kocsmát keresett volna, amire per pillanat semmi szükségem nem volt. Örültem, hogy kicsit talpra álltam az egy hónappal ezelőtti nemhez képest.-Nem kérek se kávét, se egyéb napindítót.-mentem magam, ugyanis a legyengült szervezetemnek vagy az idegességnek hála még koránt sem voltam olyan jól, mint előtte. Mellékesen az erőm pont annyira bizonyult hasznos társnak,
mint amennyire haszontalannak. Ha nem figyelek, elüt az autó. De esküdni mernék, hogy nekem hála romlik el a fék és azért tapossa a gázt. A lehetetlen képzelgésből hamar kirántom magam, és figyelmeztetem is a gondolataim, hogy ne merészeljem elszólni magam a történtekről. Nem akartam titokban tartani, de jobban örültem volna annak, ha Chriest és én tudok csak néhány dologról, más nem. Ellenben a vitánkból következtethettek arra is, hogy Chriest a fekete bárány, ahogy Hayley előtt sem sikerült éppen elsőre túl jó színben feltüntetnem, az ő vitájukból pedig megtanultam, jobb a családot ketté szedni, és nem egy alfára bízni a döntést, hogy elviseli-e maga mellett a másikat.
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 02, 2018 8:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Moon && Les

Első két hónapot kifizettem mindennel együtt, és még Do is jött egy kis pénzzel, hiszen nem lettem én Teréz anya, hogy minden költséget én álljak. A lakás is egyre inkább kezdett otthonosabb lenni, és úgy éreztem, hogy a lehető legjobbat választottuk, ami csak volt. Két boszorkányhoz tökéletesen illik, bár van egy olyan sejtésem, hogy ő még csak most tanulja az erejét. Ideje lesz majd egy-két csínyt is megtanítani neki. Azt se értettem, hogy Leslie felbukkanása mi volt, ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy a felét se mondta el nekem az igazságnak. Mit kell ennyire titkolni? Mi történhetett? Egyáltalán minek ment férjhez? Most komolyan mégis miként kereshetném fel őt? Mi lesz akkor, ha bekopogok és az a férfi nyit ajtót, aki miatt Les, a „nővérem” boldogtalan és aki miatt hazajött. Annak örülök, hogy hazajött, de annak már nem, hogy milyen állapotban és milyen hírekkel.
Komolyan, ő volt a reményem, hogy megérti a függetlenségemet, hogy miért nem kellene soha megállapodni, vagy éppen férjhez menni. Egyszerűen csak nem értettem, hogy mire volt ez az egész jó számára. Remélem, hogy nincs komolyabb baja. Ugye a farkasok nem tudnak igazán betegek lenni? Gondolataim közepette a kirakatokat fürkésztem, hiszen gondoltam ideje valami könnyed, laza munkát találni, ahova netán keveset kell bejárni. Nem sok kedvem volt dolgozni, de egyetemig nem élhetek csak a buliknak és a pénz se fog kitartani örökké. Amennyit tudtam levettem még a bankszámlámról is, igaz másabb városokban tettem meg a biztonság kedvéért, de talán már le is tiltották, vagy csak arra várnak, hogy végre használjam és akkor lebukom. Nyitni kell egy újat is, vagy mehetne akár Do számlájára is és akkor onnan vesszük fel.
Hallottam az autók dudálását, de mégse néztem oda. Tuti valami idióta fut át közöttük és azért teszik. Éppen egy gyönyörű nyakláncon akadt meg a pillantásom, amikor is meghallottam egy ismerős hangot, majd megéreztem egy érintést.  Nem feleltem az első kérdésére, inkább csak figyeltem az arcán átsuhanó érzéseket, amikor pedig az utolsó adag örömködés is  elhagyta ajkait, akkor egyszerűen csak elhúztam a karomat, majd közelebb lépve megöleltem őt szorosan. – Jó látni, hogy ennyire örülsz nekem. – persze, hogy volt egy kisebb irónia a hangomban, nekem ne lett volna? – Itt lakom, ide fogok egyetemre járni és a lakótársam is itt lakik. Egészen kedves csaj. Tudod, az akiről már meséltem neked. Szóval most akartál meghívni egy kávéra, sütire, amiért annyira örülsz nekem? – vágtam angyali mosolyt és magam sem tudtam, hogy direkt táncolok-e az idegein, de azért egy fokkal jobb fogattatásra számítottam. Azt hiszem az anyáskodó hangnem váltotta ezt ki belőlem, mert nem kellett anyáskodni felettem. Megvoltam eddig és megleszek ezek után is. - Szóval melyik kávézóba is megyünk? -
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Kedd Jan. 02, 2018 7:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Moon && Les

Mivel Chriest dolgozott, én pedig a rövid beszélgetés után a felmondásom véglegesítettem, ezzel szembekerülve a ténnyel, hogy ismét munkanélküli lettem, arra gondoltam, szétnézek, hátha találok valamit, ami az elmúlt időszakban elkerülte a figyelmem és szükségem lehet otthon rá. Az utcákat róva próbáltam elkerülni az emberek kíváncsi tekintetét. Tudtam, hogy boszorkányok és farkasok egyaránt megfordulnak utánam, és pánikszerűen rezzentem össze, ami eddig kevésbé volt rám jellemző.
Hayley elment, és azóta hónapok teltek el, ő pedig hírt sem adott magáról. Tudtam, így van biztonságban, de ettől nem éreztem magam jobban. Próbáltam a boszierőm kihasználni, de körülbelül annyit értem el, hogy vérezni kezdjen az orrom a felesleges erőlködéstől. Az elmúlt hónap nehézségeit viszont magamban tartottam. Senki nem tudott a gyászomról, az okokról, miért tűntem el, leszámítva Chriest-et. Az egyik kirakat előtt állva az utca túloldalán sétáló lány arcát meglátom, és olyan hévvel fordulok hátra, hogy a mögöttem elhaladó nő kezéből kis híján kicsapom a kávét.
-Mi a fr....-szakad ki belőlem a halk kérdés, és indulok keresztül az utcán, mikor két kocsi között épp képes vagyok átérni. A nagy forgalom mindennapos volt és én azt hittem, káprázik a szemem. De nem.. a szag is egyezett. Felszisszenek és megszaporázom lépteim.
-Mi a francot keresel itt Moon?-kapom el kezét, bár a köztünk lévő korkülönbség nem indokolta volna, hangom anyáskodó lesz, akaratlan. Örültem, hogy látom? Igen. Örültem annak, hogy épp itt? Kevésbé. Ha ő itt volt, az két dolgot jelenthetett. Vagy az egész banda itt van, amit kizártnak tartok, ugyanis közmegegyezésre ez a város kisebb fertőnek volt elkönyvelve. A másik opció, ami sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy ő van csak itt. Ez viszont kizárt, hogy engedéllyel történt volna meg. Tudtam, hogy védik attól, kiváltsa az átkát. De ehhez ez a város tökéletes volt.-Na nem... ez csak egy rossz vicc, ugye?-nézek rá abszolút dühösen, ahogy a fejemben kattogni kezdenek a gondolatok. Ismerte, mint a tenyerem. Azt hiszem. Ellenben ő sem tartozott azok közé, akinek távozásom, hirtelen felbukkanásom, majd ismét távozásom okairól beszéltem volna. Az utolsó infó, ami hozzá eljutott, az volt, ami másokhoz is. Férjhez mentem, összevesztünk, időt kértem,megfontoltam és visszajöttem. Se kibékülésről nem esett szó azóta, sem válásról. És volt egy olyan sejtésem, hogy ő inkább utóbbi hírnek örült volna, mert a házasság dolog kisebb sokként érte emlékeim szerint, és nem a jó értelemben....
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● ● new orleans
Hobbi & foglalkozás :
● ● veterinarian
Humor :
● ● oh, i have!



A poszt írója Dane Halding
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 31, 2016 2:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

crystal & dane
you was my wife material

- Aki kreatív, annak mindegy, hogy gyér a felhozatal, úgyis kitalál valamit. – Crystal pedig kreatív személy volt, ehhez kétség sem férhetett. Már az is erről árulkodott, hogy kitalálta, tanárnak megy: akármilyen foglalkozást választhatott volna, sőt, a szülei által kijelölt út talán még jobban is illett hozzá, ám ő mást talált ki magának. Én nem voltam ennyire szabadszellemű, ami a szakmaválasztást illeti, mivel szinte az apám rendelőjében nőttem fel. Sőt, szerencsésebb is voltam, mint a nő, mert engem érdekelt, mit csinált a szülőm, nem rám kényszerítették a szakmát.
- Kíváncsi lennék, hogy reagálnál, ha egyszer meglátnál a padok között. – Vigyorodtam el. Régen volt már az, hogy én bárhogy iskolapad közelébe kerüljek, szívesen elkerültem a tanintézményeket, ha nem volt muszáj megjelennem a környezetükben. Sajnos a továbbképzések továbbra is az egyetemeken folytak, de azokat már megszoktam, szükségesek voltak ahhoz, hogy jobbá váljak a munkámban. Ám rávenni magam, hogy bármi másért kihúzzam a széket… lehetetlen vállalkozás. – De nem vagyok olyan szemét, hogy zavarba hozzam a tanárnőt. Nem kell tőled félnem. – Kacsintottam rá. Főleg, hogy a német nyelv soha nem volt a kedvencem, szerencsére eddig nem is volt muszáj megtanulnom. New Orleans-ban inkább a francia volt a mindennapos vagy éppen a vészhelyzetekben használatos, nem egyszer találkoztam már annyira a gyökereket ápoló személlyel, aki nem volt hajlandó angolul megszólalni.
- Most, hogy így felsoroltad, rá kellene jönnöm, hogy nekem sincs sokkal jobb dolgom. Viszont míg én megpróbálkozhatok azzal, hogy nyugtatót adjak be az állatoknak, neked nem lenne szerencsés hasonló módon szedálni a diákjaidat. – Pedig nem is lenne rossz ötlet. Emberbarát voltam, de voltak személyiségek, akiket maximum nagy adag nyugtatóval lehetett rávenni arra, hogy hallgassanak már el. Ezért választottam az állatokat, az emberekhez és az ő gyógyításukhoz, valamint az ahhoz fűzött megjegyzésekhez és laikus tudásokhoz nem volt elég türelmem.
- Pedig már majdnem megsajnáltalak, hogy nem tudtad valóra váltani az álmaidat. – Csóváltam meg a fejem hitetlenkedést mímelve. Ahogy elmesélte, egyáltalán nem volt rossz élete, nem panaszkodhatott. Nem mintha én tehettem volna. – Eddig nem igazán gondoltam bele abba, hogy Tokió az én világom-e, de hogy utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot? – Ugyan világjárásban nem jeleskedtem, szerettem utazni és új helyeket felfedezni. Amíg lehetőségem volt rá, nem akartam kihagyni a különleges és újszerű dolgok felfedezését. Ám az ismételten meglepett, ha már az újdonságnál tartunk, hogy Crys még nem próbálta ki magát házasságban, sőt, nem igazán definiálta, mi a helyzet vele ilyen téren.
- És nem tudod egyszerűbbé tenni? – Érdeklődtem, bár nem akartam erőszakoskodni, csupán soha nem értettem, hogy lehet egy kapcsolat bonyolult. Van vagy nincs, ha pedig megérdemli a bonyolult jelzőt, akkor érdemes egyáltalán vacakolni vele?

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
practising magic
Humor :
i am a pyromaniac



A poszt írója Cheryl G. Cooper
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 08, 2016 5:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to Dane

- Hát, elég gyér a felhozatal a német káromkodási lehetőségeket illetően, mivel a németek mindenre  azt mondják, hogy Scheiße, szóval kreatívnak kell lennem. - Nevetek, miután azt mondta, vicces lehet, amint elkezdek németül szitkozódni. Hát, olykor az is szokott lenni, az való igaz. - Próbálok ilyenkor direkt olyan szavakat használni, amiket garantáltan nem értenek meg a diákjaim.. így csak kevesen nevethetnek fel a teremben, leggyakrabban azok szoktak, akiket érdekel a tantárgyam. - Mosolyodom el sunyin. Ha már nem szokásom verekedni, mondjunk nem is lenne szabad, muszáj volt kitalálnom valamit, amivel tanulásra tudnám motiválni a hallgatóimat. A káromkodást pedig minden nyelven előszeretettel tanulja meg a nagy többség. Ami érthető is, valjuk be.
- Oké, jöhetsz. - Egyezem bele, mikor megemlíti, hogy szívesen beülne egyszer az egyik előadásomra. És természetesen a komoly tanárnő szóhasználata hallatán akaratlanul is elmosolyodtam. Hih. Bár nem valószínű, hogy sokáig komoly is tudnék abban az esetben maradni.. Az azért mégiscsak másabb, ha egy a saját koromhoz közelebbi egyén ül be az órámra, mintha csak a diákjaimnak kellene beszélnem. A diákok általában nem tudnak zavarba hozni.. na jó, néhánynak már sikerült, de már kezdek immunissá válni ezekre a "beszólásokra".
- Na ezt szuper hallani, az a lényeg, hogy szeresd. És igen, ők nem tudnak, de helyette karmolnak, harapnak és ugatnak. Bár, olykor a hallgatok is ugyanezt művelik le, csak kicsit másképp, szóval neked még mindig jobb. - Mosolyodom el szélesen, közben a kávémból is kortyolva néhányat. - Örülök az apukádnak. Addig a jó, amíg ilyen sok engergia lakozik benne. - Teszem hozzá kedvesen. Sosem tudhatjuk, mikor látogat el hozzánk egy hirtelen megbetegedés.. addig kell örülnünk, míg minden szép és jó, és egészségesek vagyunk.
- Hát, nagyjából letudtam azt is. - Forgatom a szemeimet ártatlanul, mikor a világjárást hozta fel, mint témát. - Csak aztán félbemaradt, de még mindig tervben van néhány világváros, pl Tokio. Ha tervezel valamikor odamenni, szólj és csatlakozhatsz hozzám. - Ajánlom fel  egy széles mosoly keretein belül.
- Kérdezz kettőt s könnyebbet - nevetek, mikor megkérdete, hogy van-e barátom. - Igazából azt néha még én magam sem tudom. Bonyolult, maradjunk ennyiben inkább. - Vigyorgok saját zavaromban.

Szavak száma || :333 || Locked away || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● ● new orleans
Hobbi & foglalkozás :
● ● veterinarian
Humor :
● ● oh, i have!



A poszt írója Dane Halding
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 13, 2016 11:32 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

crystal & dane
you was my wife material

A történeteket hallva a szüleiről nem igazán tudtam elképzelni, hogy csak úgy szó nélkül hagyták a lányuk és a fiúk választását. Crystal-al nem sokáig voltunk együtt és eléggé fiatalok is voltunk még akkor, de ahhoz már akkor sem voltam hülye, hogy tudjam: a vaskalapos szülőktől nincsen rosszabb, hajlamosak akár egy életet is tönkretenni a saját akaratuk érvényesítése érdekében. Bár Crystal eleve nem az a fajta volt, aki alárendelte volna magát a felsőbbrendű hatalmak kénye-kedvének, persze, hogy a saját útját kezdte el járni. Nekem szerencsére soha nem volt ilyesfajta problémám, kissrácként a legtöbb időmet a suli mellett apám rendelőjében töltöttem, ahol beleszerettem a foglalkozásába, nem is volt más ötletem, mihez akarok kezdeni. Szinte magától értetődő volt.
- Vicces látvány lehet, amikor németül kezdesz szitkozódni. Egyszer lehet meglátogatlak és beülök az egyik órádra. A saját szemeimmel akarom látni, miként tündökölsz a komoly tanárnő szerepében. – Vigyorodtam el. Felettébb élveztem a találkozásunkat, ugyanakkor nem gondoltam volna, hogy még egyszer összefutunk az életben. És lám, itt voltunk, úgy beszélgettünk, mintha nem telt volna el több, mint tíz év az utolsó találkozásunk óta. Mintha még mindig éppen csak a felnőtt lét küszöbén kopogtató fiatalkák lettünk volna.
- Én szeretem a munkámat. Az a legjobb benne, hogy az állatok nem tudnak visszabeszélni, bár nem tudom mennyivel jobb, hogy néha harapással vagy karmolással juttatják kifejezésre a nemtetszésüket. – Manapság ilyem már nem fordult elő, de kezdőként volt, hogy harcokat vívtam egy macskával, sőt, egyszer még egy hörcsög is úgy nézett rám, hogy azt hittem, mentem meggyilkol, pedig valljuk be, nem egy veszélyes állat. – De nem panaszkodom, ha szabadnapra vágyom, akkor az apám olyan lelkesedéssel veti bele magát az egész napos munkába, mint egy pályakezdő. Hatalmas energiák vannak az öregben. – Biztos voltam abban, hogy meséltem neki az apám munkamániájáról, tekintve, hogy éppen akkoriban volt napirenden a „mihez kezdjünk magunkkal” téma, amikor összekerültünk. – De mi lett a világjárással? Egészen biztos vagyok abban, hogy azt mondtad, körbe szeretnéd utazni a földet és nem megállapodni. Sikerült végrehajtani a nagy tervet? – Érdeklődtem belekortyolva a kávémba. Kinéztem belőle, hogy eddig csak utazgatott és mostanában ragadt meg a tanári állásnál. Ha máshová született volna, ezer százalék, hogy nagyvilági nő vált volna belőle.
- Tehát férjed az nincs. Barátod igen? Az nem tagadtad. – Hívtam fel a figyelmét erre az apróságra. Egyszerűen érdekelt, mi van vele, a magánéletével, mindennel, amibe hajlandó lenne beavatni.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
practising magic
Humor :
i am a pyromaniac



A poszt írója Cheryl G. Cooper
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 07, 2016 11:37 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to Dane

A kedvenc tőlem kapott becenevére vonatkozó kérdésemre adott válasza hallatán szomorúan, lebiggyesztett ajkakkal pillantottam rá. Szóval elviselte, amolyan hagyjuk a gyereket játszani alapon, szép.
- Megmondhattad volna, ha nem tetszenek. Nem hisztiztem volna annyira.. - kuncogok fel hirtelen, hiszen valljuk be az akkori énem eléggé szerette ha minden a tervei szerint történik.
Aztán amint felhozta a bonyolult kapcsolatomat, csak bólintani tudtam. Hát igen, ez történik ha az ember lánya a saját diákjával kerül közelebbi viszonyba.. már nem fogom sokáig tanítani, de akkor is tilos az ilyesmi. Ah, néha azt kívánom, bárcsak soha nem is mentem volna Whitmore-ra.. Kellett nekem újra meglátogatni Wes-t. Ahelyett, hogy beszélni kezdtem volna, inkább én is csak belekortyoltam a kávémba.
- Nem egészen. Ő sem igazán követte a szülői akaratot, szóval képzelheted a szüleink mennyire örültek nekünk - nevetek fel. Két makacs felnőttnek csakis makacs gyermekei lehetnek, akik naná, hogy nem fogják vakon követni az általuk előírt utat. Ha egy valamit megtanultam ebből az az lenne, hogy ha lesz gyermekem, én biztos nem fogom megmondani neki, hogy mit kezdjen az életével. Segíteni, segítek a döntésének meghozatalában, de nem fogom ultimátumok meg minden egyéb elé állítani. Annak semmi értelme.  - Nem olyan vészes a tanárság. Oké, vannak pimasz diákok, de általában csak mosolygok rajtuk vagy visszavágok valami frankót németül - folytatom továbbra is mosolyogva. A német beszólásokat az esetek többségében úgysem értik meg csak azok, akik nem kommentálnak be az óráim alatt. Így a többit is motiválhatom mindezzel, mert ha tudni akarják mit mondhatom, neki kell fogniuk tanulni. Jó stratégia és eddig szinte mindig bevált.
- Igen, de azért persze akadnak napok, mikor a hátam középere sem kívánom az egészet, ahogy gondolom neked is. - Ismerem be, mert azért én sem vagyok az a végtelenül türelmes fajta. Engem is ki lehet hozni a sodromból és olyankor imádkozzanak, mert én nem nádpálcával szoktam támadni, hanem igyekszem valami hatásosabbat kitalálni. Egyetemen azért nem üthetik az oktatók a hallgatóikat, mondjuk ahogy hallottam már gimiben sem.
- Egy időben gondoltam rá, de mint említetted te is, én is voltam gimis, tehát azt is tudom olykor mikre képesek ezek a teremtmények - emelem égnek a szemeimet ártatlanul, direkt teremtményként említve a középsulisokat, mintha valami földönkívüliek lennének. Néha úgy is viselkednek, mintha azok lennének.
- Oké, benne vagyok! - Bólintok beleegyezően az ötletére, de a sörétes hallatán ismét kikívánkozott belőlem egy jóízű nevetés. - Ne aggódj, semmi ilyesmire nem fog sor kerülni. És mellesleg nincs férjem - teszem hozzá amolyan nyugtatásképpen. És szerintem nem is lesz, túl szabadnak érzem magam ahhoz, hogy férjhez menjek. Vagy ki tudja..


Szavak száma || :333 || Locked away || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jún. 24, 2016 10:48 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


aurora & cami

Sok mindent megadtam volna azért, hogy a balsejtelmem, miszerint követnek, ne legyen valós és csak az agyamban legyen jelen ez a félelem, ne legyen semmi valóságalapja. Aztán rájöttem, hogy annak talán sokkal jobban örülnék, ha mégiscsak lenne valaki a hátam mögött. Az azt jelentené, hogy nem képzelődöm, nem kezdem úton-útfélen azt hinni, hogy követnek, nem válok szépen, lassan, de biztosan paranoiássá. Ilyen esetekben mindig eszembe jut, amit a tanulmányaim egyik legnagyobb neve mondogatott: mindenkinek az árnyéka, amitől a legjobban fél – a bűnt üldözőnek a bűn, az orvosnak a beteg, nekünk a klinikai esetek. Nem csodálnám, ha diliházban kötnék ki, New Orleans nagyon gyorsan előcsalogatja az emberből a legrosszabb oldalát és én nem szerettem volna megélni azt a pillanatot, amikor belőlem az válik, amitől a legjobban féltem vagy amit igazán megvetettem. De hát mire számítottam, amikor nem fordítottam hátat a Mikaelson-családnak abban a pillanatban, mikor megtudtam, mik ők, miket és miért tesznek? Egyszerűen képtelen voltam azt mondani, hogy nem kérek belőle. Addigra mindannyian hozzám nőttek, legfőképp Klaus… aki iránt sajnos többet éreztem, mint azt szabad lett volna. Szavakba eddig még nem mertem önteni, kinek is mondanám el, hogy a városi utálatos kép után epekedek? Főleg, hogy a közelében képes voltam hétköznapian viselkedni, az érzéseim csakis akkor törtek rám, amikor egyedül voltam vagy láttam, hogy a férfi mennyire sebezhető… ám gondolataimból egy női hang rángatott ki. A szívem majdnem kiugrott a helyéről a csilingelő, magas hang hallatán és először ugyan azt hittem, hogy az egyik munkatársam jött ki egy ötperces szünetre a sikátorba, ám tévedtem. A nő a nevemen szólított, pedig én még soha életemben nem láttam. Apró termet, vörös haj, kedves arc, de olyan tekintet, amivel ölni lehetne. Tipikusan nem lehetne a baráti köröm tagja.
- Ismerjük egymást? – Aurora de Martel? A nevén nem kellett volna meglepődnöm, a lakosság nagy része francia leszármazott, de az, hogy ő tudta az én nevem, aggodalomra adott okot. Be nem állt a szája, mire megszólaltam volna, addigra újfent ő vette át az irányítást a beszélgetésnek még csak nem is csúfolható kommunikációnk felett és amint megvillantotta a fogait, még nagyobbat dobban a szívem. Vámpír. Csodálatos. Egy vámpír, akit még soha nem láttam, aki úgy tűnik, ismer és akivel beragadtam egy sikátorba, hiszen hiába próbáltam volna a gyökereinél elvágni a kapcsolatunkat azzal, hogy egy nagy levegővétel kíséretében hátat fordítottam neki, nem hagyta.
- Te sokkal több mindent tudsz rólam, mint én rólad? Ki vagy te? A nevedet már tudom, de nem hiszem, hogy bármikor találkoztunk volna. – Mit akarhat tőlem? Nem volt szokásom kihúzni a gyufát a vámpíroknál, akiknél véletlenül mégis, azok többnyire már halottak voltak Klaus kéretlen védelmének köszönhetően. - Nem hiszem, hogy nekünk kettőnknek lenne bármi megbeszélnivalónk. Főleg, hogy máris élezed a fogaidat. – Közöltem vele megpróbálva erélyesnek látszani. Kicsit rám ragadt már abból a stílusból, amivel le lehetett szerelni a vámpírokat… vagy jobban felidegesíteni őket? Nem mindig találtam a pontos hangnemet, emiatt is kerültem már bajba.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 12, 2016 9:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

cami & aurora
...
Minden ésszerű gondolatom – ami valljuk be elég kevés – cserbenhagyott. Elöntötte a féltékenység ködje az agyamat és minden egyes lélegzetvételemmel csak azt a pillanatot számoltam, amikor lecsaphatok az O’Connell lányra. Senki sem tudta, hogy a városban vagyok és egyelőre azt akartam, hogy ez így is maradjon. A meglepetés ereje volt az amivel hatni tudtam az emberekre és alig vártam a pillanatot, hogy szemtől szembe kerülhessek újra Klaussal. Az azonban, hogy ők nem tudtak az itt tartózkodásomról nem jelentette azt, hogy én nem figyeltem minden egyes lépésüket. Így jöttem rá, hogy valaki közém és az én szerelmem közé akar férkőzni. Ezt pedig nyilván nem hagyhattam. Önző módón csak magamnak akartam életem szerelmét és nem voltam hajlandó osztozkodni rajta. Úgy döntöttem, hogy először egy fejmosásnak vetem alá a kis szöszit, majd ha nem ért a szép szóból játszi könnyedséggel kitépem a torkát. Az emberi élet úgyis olyan törékeny. Volt időm hát gondolkodni azon, hogy melyik módszert is alkalmazzam, rajta amiben lehetőleg a legtöbbet szenved.
A munkahelye melletti szűk sikátorban támaszkodtam neki a falnak és vártam, hogy betoppanjon. Kifigyeltem minden mozdulatát, minden esetleges érintését Klaussal és ez volt az mi a leginkább hajszolt a gyűlölet felé.
Mikor láttam, hogy befordul a sarkon vámpír képességeimet használva a háta mögé osontam. Érezte a jelenlétemet, de gyorsabb voltam nála és nem akartam idő előtt lebuktatni magamat. Mikor már kellőképpen hallottam szívdobogását, kezdtem megijedni, hogy hamarabb ugrik ki a szíve, minthogy megölhetném így szóra nyitottam a számat.
- A híres Camille O’Connell. – szólítottam meg nyájas hangon fülig érő mosollyal az arcomon. Közel sem volt ez igazi mosoly, a báj, amit sugalltam felé mégis talán bizalmat ébreszt benne. Bennem azonban egyáltalán nem keltett szimpátiát. Talán a Klausos ügy miatt és lehet, ha évtizedekkel ezelőtt találkozunk még barátok is lehettünk volna, de most mindent összevetve nem volt szimpatikus. Fejemet kissé oldalra billentve mértem végig tetőtől talpig. Csinos volt mégis volt benne valami, ami ugyanolyan sötétséget sugárzott, mint amilyen bennem is volt.
- Mondanám, hogy sokat hallottam már rólad, de nem áll szándékomban hazudni. – folytattam a bájcsevejt miközben egy lépéssel közelebb jutottam hozzá, ha esetleg menekülőre fogná, a dolgot egy karnyújtással vissza tudjam tartani. Nyilván nem tudja hova tenni a dolgot, de nem is baj. Minél jobban fél nekem annál jobb, hisz nem barátkozni jöttem ide, hanem azért, hogy megöljek mindenkit, aki az utamba vagy utunkba áll Klaussal.
- Óh, nézd, csak milyen modortalan vagyok. A nevem Aurora de Martel. – nyújtottam a lány felé a kezemet, hogy bemutatkozhassam neki, de ha az esetleg kezet merne, velem fogni már húzom is el a kezemet, hogy be ne piszkítsam a kezemet egy emberi szörnyeteg érintésével, ellenben ha nem nyújtja a kezét, akkor sem lesz nyert ügye.
- Hát úgy nézek én ki, mint aki harap? – nevetek fel cinikusan kivillantva vámpír agyaraimat, csak mindegy viszonyítás képen Caminek, hogy tudja mi merre hány méter. Sosem voltak barátaim, és ahogy a jelen helyzet kinéz, most sem lesznek, és nem is Camivel fogom elkezdeni a kedvességet.
Lassú mozdulattal sétálok át a másik oldalára, hogy elálljam a munkába vezető útját. Innen bizony nem szökik meg addig, amíg nem hallgattatom el, így vagy úgy.
- Fölösleges cseverésznünk, hisz kettőnk közül csak te vagy a szavak embere. – rövidítem meg a távolságot kettőnk között. Cami sajnos hátrányban indul velem szemben. Több okból kifolyólag is. Akár Klaust akár a jelen állást nézzük. Én sokkal többet tudok róla, tudom, hogy pszichológus, hogy Klaus lelki támasza és ennyi nekem épp elég a féltékenységhez, akárhogy is én élvezek előnyt Klaussal. Évszázados múlt áll mögöttünk és szinte biztos vagyok benne, hogy a választása úgyis rám esne és nem egy ilyen gyenge emberi lényre, mint Camille.

háttérzaj •  31  • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 11, 2016 7:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


aurora & cami

Munkába tartottam. Nem igazán akaródzott feladni a pultosi hivatást, akkor sem, ha néha már nagyon elegem volt abból, ami a bárban folyt. Régebben, amíg nem tudtam a vámpírok létezéséről is megvolt a maga atmoszférája a munkahelyemnek, de mióta tisztában voltam azzal, hogy vámpírok, vérfarkasok és különböző lények léphetik át az ajtót bármelyik percben, kicsit feszültebb voltam. Én magam semmit sem tehettem ellenük, de a Rousseau's túlságosan könnyedén vált csatatérré pillanatok alatt, ami eddig nem volt megszokott. Csak reménykedni tudtam abban, hogy egyszer helyreáll a rend, de jelenleg... Klaus teljesen kifordult önmagából, az Ősi család egyáltalán nem olyan volt, mint megismertem. Minden megváltozott és ez a változás még ahhoz képest is más volt, mint amikor a Mikaelson-ok átlépték a városhatárt. Soha nem gondoltam volna, hogy közöm lesz hozzájuk, mégis az életem részévé váltak... aggódtam értük, érdekelt, mit élnek át, mi történik velük, hogy vannak és ha akartam volna sem tudtam volna kikeveredni a bűvkörük alól. Be kellett vallanom, hogy nélkülük valószínűleg más irányt vett volna az életem, de legalábbis nem azon kellene gondolkoznom, hogyan fogalmazzam meg Klaus memoárját.
Levágtam az utat, mert ugyan szerettem a főtéren áthaladva pár percre részesévé válni a városi programoknak, de a fesztivál miatt most túlzottan sok időt vett volna el az átjutás, így az egyik kis utcába tértem be, ami percekkel lerövidítette a menetidőmet. Azonban rossz érzésem támadt. Senki sem volt körülöttem, mindenki a főutcán sétált, mégis úgy éreztem, mintha figyelő tekintet követett volna. Hátrafordultam, de semmi. Megálltam egy pillanatra... nem lehet, hogy már én is kezdek paranoiássá válni, ettől jobban figyelhetnék arra, hogy ne vegyek rögtön mindent véresen komolyan és legfőképp ne magam helyezzem a középpontba. Mégis mi a baj azzal, ha valaki mögöttem sétál? Mi értelme lenne, hogy bárki követ? Kezdek azoknak a rossz szokásoknak a rabja lenni, amelyek ellen a legjobban küzdöttem.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● ● new orleans
Hobbi & foglalkozás :
● ● veterinarian
Humor :
● ● oh, i have!



A poszt írója Dane Halding
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 11, 2016 10:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

crystal & dane
you was my wife material

Vigyorogva csóváltam meg a fejemet a kérdése hallatán. Melyik becenevemet szerettem? Hirtelen fel sem tudtam idézni az összest, amit rám aggatott a kapcsolatunk során. Az rögtön látszott rajta, hogy szerette személyesebbre fűzni a viszonyát azokkal, akiket megkedvel és nála a becenevek hozzátartoztak ehhez a folyamathoz. – Egyikért sem voltam odáig, de elviseltem, mert annyira nem zavartak, hogy szóvá tegyem őket. – Megvontam a vállamat. Crystal-nak jólesett, én meg nem akartam őt akadályozni a bolondozásában, sokkal jobb volt elégedett, teli vigyorral látni, mint korlátozni bármiben. És egyébként is, szinte még kölykök voltunk, az lett volna a legutolsó gondolatom, hogy rosszkedvet okozzak neki.
- Szívesen rákérdeznék erre a bonyolult kapcsolatra, de van egy olyan érzésem, hogy nem szívesen mesélnél róla. Az arcodra van írva, annyira még nem felejtettem el a mimikádat, hogy ne tudjam, mikor milyen kedved van. – Belekortyoltam az időközben kiérkező kávéba és rájöttem, hogy keresve sem találhattam volna jobb időtöltést a mostaninál. Ebédszünet, kávé, napsütés és Crystal. Milyen más napközi kikapcsolódásra lehetne szüksége, főleg, hogy épp nemrég gondolkoztam el azon, vajon mi lehet a régi barátnőmmel? Nem haragban váltunk el, de az idő és a távolság tett arról, hogy elkerüljenek minket a másikról szóló történések.
- Fogadjunk a bátyád követte a szülők által kijelölt utat és csak te voltál annyira lázadó, hogy letérj róla. Némettanár... nem is értem, hogy lehetsz még életben. – Vigyorodtam el hátradőlve a széken, megcsóválva a fejem úgy tettem, mint aki nem helyesli a döntését, de közben pontosan tudhatta, hogy én csak örültem annak, hogy érvényesítette a saját akaratát. – Végül is megint olyan döntést hoztál, amivel te csak jól jártál. Hosszú nyaralás és munka közben azt csinálhatod, amit szeretnél… ügyes kislány. – Én sem panaszkodhattam, a világért sem adtam volna a munkámat és nagyjából az ügyeletekkel is ki voltam békülve, csupán néha jött rám a hoppáré és lett elegen körülbelül fél órára abból, hogy az időm nagy részét a rendelőben töltöm. Aztán mindig jött valami, ami visszahozta a munkakedvem. – Nem is akartál soha gimisekkel foglalkozni? Esetleg kicsikkel? Mindenkinek te lennél a kedvence, a kisfiúk halálra tanulnák magukat, hogy imponáljanak a tanárnéninek. – Ő is volt kislány, biztosan volt kedvenc tanára, akitől a szava is elállt, ahogy nekem is. Jó kis motiváció tud lenni, ha gyermeki szívvel beleszeretünk a tanárunkba.
- Akkor ma este elviszlek valahová. – Jelentettem ki remélve, hogy nem fog kikosarazni, ha már marad és utalt is arra, hogy régen nem volt lehetősége kiereszteni a gőzt. – Persze csak ha a barátod, esetleg férjed nem fog sörétessel rám támadni az ötlet miatt. – Tettem magam elé védekezően a kezeimet, miután burkoltam arról érdeklődtem, van-e valaki az életében.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
practising magic
Humor :
i am a pyromaniac



A poszt írója Cheryl G. Cooper
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 12, 2016 12:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to Dane

- Oh, értem. Hát, mondjuk az tény, hogy nem nagyon szűkölködtél anno a becenevekben - emelem égnek a szemeimet, kicsit bele is pirulva a feltörő emlékek sokaságába. De olyan becézni való neve van, s arról én tényleg nem tehetek..
- Különben, ha már feljött, melyik volt a kedvenced? - bukik ki belőlem a következő kérdésem, ugyanis ezt még azt hiszem, egyszer sem kérdeztem meg tőle. Igazából, soha nem kértem tőle különösebben engedélyt, hogy miként is szólíthatom, megadtam magamnak. Mondjuk egyszer sem látszott rajta, hogy különösebben zarvarták volna az újdonsült "nevei".
Aztán Nik került terítékre, én meg kis híján elnevettem magam, mikor Dante azt feltételezte rólam, hogy pincsi kutya módra megyek minden városba, ahol  a drága bátyám ideiglenesen megszáll.
- Fenét, akkor folyton mozgásban lennék. Csak bizonyos időközönként látogatom meg, három havonta például, kivéve ha ő bukkan fel a közelemben. Nem épp hétköznapi a viszonyunk, vagy inkább nagyon is az, mármint ha abból indulunk ki, hogy folyton leharapjuk egymás fejét. - Nevetek, ugyanis mindezt aligha lehett volna komoly hangszínen kimondani.
De nem akartam épp a lökött testvéremről beszélni Dane-el, mikor annyi mindenre kíváncsi voltam még vele kapcsolatban. Aztán a tüz hallatán, ami akkoriban a szememben pislákolt, csak égnek emeltem a szemeimet.
- Na persze. Akkoriban még igenis dilemmában voltam. Egy időben, csak azért hangoztattam annyira a tanár létet, mert tudtam, ennél jobban ha akarnám sem tudnám felidegesíteni az őseimet, aztán.. ahogy telt az idő, rájöttem, hogy igenis jó ötlet lenne annak lennem. Plusz, az évi szabadnapok miatt is megéri, hiszen akkor vakációzhatsz, mikor a diákok - vonok vállat egyszerüen. Számomra már nem is kérdés, hogy jól döntöttem a hivatásomat illetően. Nem érzem úgy, hogy bármiről is lemondtam volna ennek következményeként, sőt. Az állásom, illetve az egész boszorkányosdi mellett nem is igazán akad szabad időm, ami különösen jó, mert mindig minden részletet szerettem részletesen megtervezni az életemben. Soha nem unatkoztam, ha meg mégis, akkor valamiért bűntudatom támadt.
- Nem olyan nehéz őket kezelni, mármint.. oké, könnyűnek sem mondható, de egyetemen oktatni jóval kivitelezhetőbb, mint péládul gimnáziumban. Oda, ha hatszor ennyit fizetnének sem mennék, nem csípem a perverz, lusta kamaszokat - rázom meg a fejemet. Túl sok baj van velük, s manapság a szülők sem veszik olyan komolyan a gyereknevelést, mint annak idején. Hát, nem tudom.. biztos nem lehet könnyű a megnevelésük, plusz rengeteg kitartással és türelemmel is járhat, de ha én valaha arra adom a fejemet, biztos nem fogom félválról venni a dolgot.
- Ah, fesztiválok.. már nem is emlékszem, mikor vettem részt rajtuk utoljára - sóhajtottam teátrálisan egyet. - Nos, nem terveztem sokáig maradni, de egy két napot talán ki tudok venni, ha arról van szó. - Mindazok ellenére, hogy minden percemet szeretem előre betervezni, ha arról van szó, képes vagyok változtatni is a betervezetteken. És amúgyis, ki tudja, mikor fogom újból látni Dane-t? Nem érzem, hogy bárkinek is magyarázattal tartoznék az esetleges eltünésem miatt. Lewis iránt még mindig próbálom kitalálni miként is érzek. Talán ha kisidőre távol maradok tőle, előbbre jutok.

Szavak száma || :333 || Locked away || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● ● new orleans
Hobbi & foglalkozás :
● ● veterinarian
Humor :
● ● oh, i have!



A poszt írója Dane Halding
Elküldésének ideje Kedd Feb. 02, 2016 9:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

crystal & dane
you was my wife material

- A becézéseid már régen is külön kategóriát alkottak, már fel sem tűnik, hogy egy újat kell hozzádobnom a kupachoz. – Mondtam jókedvűen. Egy semleges, mindennapi ebéd reményében jöttem ki az utcára, de lehet, hogy üzennem kell majd az apámnak, hogy tartsa a frontot helyettem legalább egy kicsit, mert olyasvalakivel futottam össze, akire nem számítottam, ám ahhoz, hogy évek után pár perc után elköszönjek tőle nem voltam hajlandó. Crystal egy külön fogalom volt az életemben. Először nem hittem volna, hogy ő lesz az, aki birtokolni fogja a legnagyobb fiatalkori szerelem címet, bár tény, hogy ez első pillanattól kezdve nagy hatást gyakorolt rám és ezt nem tagadtam előtte sem.
- Akkor a bátyád élete elég érdekesen alakulhatott. Te pedig jó testvérhez méltóan mész minden egyes városba meglátogatni, ahová éppen utazik? – Kérdeztem rá érdeklődve. A legkisebb dolog is érdekessé válhat vele kapcsolatban főleg, hogy látni felért egy hatalmas meglepetéssel. – Abban biztos voltam, hogy végül úgyis szembemész a szüleid akaratával. Láttad volna azt a tüzet a szemedben, amikor arról beszéltél, hogy hiába akarnak ügyvédnek adni, te akkor is tanár leszel… volt egy olyan érzésem, hogy nem fogsz behódolni nekik. – Vigyorodtam el. Egy harcos hercegnőhöz hasonlított, megvolt benne a kurázsi és talán ez volt az, amivel magára vonzotta a tekinteteket. Különleges lány volt. És még mindig az, szinte érezni lehet rajta, hogy nem csak külsőleg alig változott, de az alapjai is ugyanazok voltak, mint régen. – Olyan, mint amilyennek elképzelted? Mondjuk azt nem értem, hogy bírod a mai fiatalokkal. – Vallottam be burkoltan azt, hogy én valószínűleg az első órán feladnám a harcot a diákokkal és hagynám az egészet, hiába nem volt szokásom a feladataim be nem befejezése. Nem mindenkiből lehet jó oktató… ezek szerint Crystal-ban megvoltak az ehhez szükséges erények tekintve, hogy nem csak nem adta fel az álmait, hanem ki is tart azok mellett.
- New Orleans-ba mindig érdemes eljönni. Nemrég fejeződött be az egyik fesztivál, de ha jól rémlik, akkor két nap múlva kezdődik a következő és egy ilyet vétek lenne kihagyni. Meddig leszel a városban? – Néztem rá kíváncsian. Arra rákérdezni, hogy egyedül jött-e túl korai volt, ám terveztem kitapogatni, hogyan áll a magánéletben.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❖❖ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
❖❖ full-time traveller
Humor :
❖❖ cute like a little dog



A poszt írója Sophie Quenell
Elküldésének ideje Pént. Jan. 29, 2016 4:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


louis & sophie
Megértettem. Tényleg. Talán el sem tudta képzelni, hogy mennyire. Én magam nem egyszer gondoltam arra, hogy bosszúhadjáratot kellene indítani a nő ellen, aki elvette tőlem a szerelmet, az életem értelmét, egy jobb létezés lehetőségét, nagyon kicsin múlott, hogy nem kezdtem el a vendettát. Hosszú napok, hetek, hónapok, alvás nélküli éjszakák és mély lélegzetvételekkel tarkított nappalok kísérték utamat, ami során sokszor tettem fel magamnak a kérdést: mi értelme van az önuralomnak? Mindig azok nyernek, akik nem vesznek erőt magukon, akik kimondják, amit gondolnak, akik nem félnek átgázolni másokon és egyáltalán nem érdekli őket, mi történik a bolygó lakosságának többi tagjával. Azt kívántam, bárcsak ilyen lehetnék... nem aggódó, törődő, néha a saját agyamra menő személy, hanem olyan, aki képes igazándiból érvényesíteni az akaratát és hajlamos elveszíteni az eszét. Pillanatnyi megnyugvást adott volna, jó érzést, elégedettséget, hogy utána jöjjön a bűntudat és az önvádlás. Talán mégis jobb, ha nekem csak az marad, hogy megpróbáljam egyengetni a barátaim útját... és még ebben is szokásom volt kudarcot vallani.
- Stefan nincs valami jól, miatta aggódom a legjobban. Ez az egyetlen szépséghibája az újbóli Mystic Falls-beli életnek. - Sóhajtottam, önkéntelenül jött ki belőlem a kávémat kavargatva, ami szintén a  gondolat okozta feszültség csökkentésére irányuló mozdulat volt. - Nem bírta tovább és kikapcsolta az érzelmeit, úgyhogy velem sem hajlandó érdemi beszélgetésbe bocsátkozni. Valami tipp, hogyan tudnám megtörni és rávenni, hogy érzelmekkel jobb lenne? - Kérdeztem csöppnyi kétségbeeséssel a hangomban, aztán rájöttem, hogy Louis-nak is van elég baja, elvégre ezért hívott ide. Én jöttem segíteni neki, nem arra volt szüksége, hogy a saját bajaimat is a nyakába zúdítsam.
Megcsóváltam a fejemet és elmosolyodtam hallva, hogy önzőnek titulálta magát. A segítségkérés nem önzőség, hanem bátorság volt az én szememben. Sokan nem voltak képesek rá, inkább mindenhatónak titulálták magukat. - Erre vannak a barátok, nem? - Tettem fel a költői kérdést. Ha őszinte akarok lenni el sem gondolkoztam azon, hogy felállok az asztaltól és hátat fordítok neki. - Veled tartok. Hol találtad meg a boszorkányt? És mit tervezel tenni vele, ha az információ helyes? - Néztem rá aggodalommal megtelt tekintettel. Az a boszorkány az elmeséltek alapján erős volt és mindkettőnk halálba való sétálása kívül esett a jó ötlet kategórián. - Ismerve a múltatokat úgy érzem nem fogod beérni egy egyszerű elbeszélgetéssel.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
practising magic
Humor :
i am a pyromaniac



A poszt írója Cheryl G. Cooper
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 14, 2016 12:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to Dane

El sem hiszem, hogy pont itt, New Orleans-ban futok újra össze az én Dane macimmmal. Atyaég, ez így.. pár évvel később elég gázul hangzik, határozottan jobb inkább nem szavakba foglalni előtte. Annak idején, szerettem becézgetni az embereket.. pláne az aktuális barátaimat, de főleg őt. Nem egy ehhez hasonló becenevet sikerült beszereznie általam.. a ship nevünkkel együtt, a Drystal-al pl még egy embert is el lehetne nevezni.. vagy nem.
Na de komolyan, nem sokat változott az eltelt idő óta, azon kívül, hogy picit férfiasabb lett, de az csak az előnyére vált.
- Nem kell azért ennyire meglepődni - nevetek fel az arckifejezését látva, mikor rákérdezett arra, hogy  tanítok-e. - És igen, némettanár..  a szüleim legnagyobb bánatára- válaszoltam egy bólintás kíséretében a kérdésére is.
- Pontosan az történt, de szererencsére azért nem írtak ki a végrendeletből miatta - viccelődtem, mikor az került felhozatalra, hogy ellenszegültem a szülem akaratának. De most komolyan, annak mi értelme lett volna, ha olyanra megyek, ami egyártalán nem érdekel? Semmi és ezt kicsit későre, de anyu és apu is belátta végül.
- Bocsi, de kicsúszott - forgatom a szemeimet ártatlanul, majd egy cinkos mosoly kíséretében folytatom. - De nézd a jó oldalát, szereztél egy újabb becenevet.. - oké, lehet jobb lett volna, ha ezt a mondatot inkább megtartom magamnak, mert most bizonyára eszébe juttattam az összes tőlem korábban kapott becézéseit.
Időközben elértünk a kávézóhoz is, ami elsőre egész szimpatikusnak tűnt a számomra. Helyet foglalva egy asztalnál, rá pár percre meg is érkezett a pincér hozzánk, hogy felvegye a rendeléseinket. Jószokásomhoz híven, ezuttal is tejeskávét kértem, majd amint a pincér távozott az asztalunktól, Dane ismét egy újabb kíváncsi kérdéssel fordult hozzám. Elmosolyodtam a szavait hallva.
- Igen, jelenleg itt lakik, de a munkájából adódóan elég sokat utazik. - Oké, azt hiszem, ha lehetne Oscart nyerni a ködösítés miatt, én ezzal a mondatommal simán ígényt tarthatnék rá. Tény, hogy valóban sokat utazik, de hogy a vámpírvadászatot hivatásként könyveltem el, az nem semmi. Mondjuk, mást nem igazán csinál, szóval ha úgy vesszük, igazat szóltam.
- De ettől függetlenül, ha időm engedi, máskor is eljöhetek, de persze te is meglátogathatsz majd az egyetemen - javaslom mosolyogva. Most, hogy tudom, hogy itt lakik, alap, hogy ezt mondom, különbenis, nagyon tetszett, amit eddig a városból láttam.
- Biztos akadnak a városban olyan helyek, ahol még nem jártam.. - tételezem fel, mint okot, amiért legközelebb is jöhetnék.

Szavak száma || :333 || Locked away || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● ● new orleans
Hobbi & foglalkozás :
● ● veterinarian
Humor :
● ● oh, i have!



A poszt írója Dane Halding
Elküldésének ideje Kedd Jan. 05, 2016 10:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

crystal & dane
you was my wife material

Elindultam a kávézó felé, közben vigyor csúszott az arcomra. Nem sokat változott, sem külsőre, sem belsőre. Ugyanolyan cserfes volt, mint amikor megismertem és mint akkor, most is jól állt neki. Van, akinek nem kell megkomolyodnia ahhoz, hogy felnőjön, részben én is ezeknek a személyeknek a táborát erősítettem, elvégre mi értelme van a karótnyeltségnek és az állandó koncentráltságnak, hogyha elhalad mellettünk az élet? Semmi. És Crystal mosolyát látva ismét eszembe jutott, mennyi csodálatos dolog van a világon.
- A Whitmore? Hallottam már arról a fősuliról. Te tanár lettél? - Kérdeztem. Azt tudtam, hogy imádja a német nyelvet, vagyis régen szerette, de akkoriban azt mesélte, hogy a szülei jogi egyetemre akarják járatni, aminek ő nem nagyon örült. - Szembementél az ősökkel? - Rögtön utánaérdeklődtem, mi történhetett. Nem tehettem róla, most, hogy ennyi év után ismét találkoztunk, a lehető legtöbbet akartam kihúzni belőle. Lehet, hogy soha többé nem látom, ez az összefutás is csak a véletlen műve volt, kihasználni a lehetőséget semmibe nem került. Főleg, hogy Crystal azok egyike volt, akire mindig jó volt visszagondolni. A vele eltöltött nyár felejthetetlen volt.
- Kösz, így máris komolynak hangzik a munkám. - Néztem rá magam is viccelődve. A kávézóhoz érve úgy gondoltam jobb lenne kint helyet foglalni, kihúztam neki a széket az egyik szabad asztalnál, majd én magam is leültem. Nem sok időbe tellett, míg megérkezett a pincér, miután leadtam a rendelésemet ismét Crystal felé fordultam. - A bátyád itt lakik? Akkor ezentúl többet is el fogsz látogatni New Orleans-ba vagy ez csak egyszeri alkalom? - Érdekelt, vajon van-e esély arra, hogy bármikor találkozhassunk még ha egy köszönés erejéig is. Talán csak az táplálta ezt a vágyat, hogy hosszú évek óta nem tudtam róla semmit, most pedig egy véletlennek köszönhetően itt ültünk egymással szemben.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
practising magic
Humor :
i am a pyromaniac



A poszt írója Cheryl G. Cooper
Elküldésének ideje Szer. Dec. 23, 2015 5:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to Dane

Alig jött ki pár értelmes mondat az ajkaimon, pedig velem igazán ritkán szokott előfordulni az, hogy elapadjon a beszélőkém. Talán a meglepetés ereje lehet az ok, igen pontosan emiatt is álltam és mosolyogtam előtte úgy, mint egy kislány, aki a fejében éppen újra és újra átéli azon a bizonyos nyáron történt eseményeket.. de jó is volt akkor. Sokkal másabb, egyszerűbb volt az életünk, sőt jóval könnyebb is. Azt csináltunk, amit akartunk, nem voltak felelősségeink, amit mi rendesen ki is használtunk.
- Ezek a véletlenek.. - Mosolygok rá szélesen. És tényleg az volt. Mondjuk nem teljesen ok nélkül vetődtem ide, hanem a lökött bátyám miatt, de akkor is. Nem tudtam, hogy itt lakik. Ez talán a legjob dolog az egészben. És méghogy, nincsenek véletlenek! Aki azt állítja, az nem komplett. - A bátyám a városban van és hozzá jöttem. Különben az időm nagy részét Whitmore-on töltöm. - Folytatom, azt egyelőre még nem téve hozzá, hogy tanítok az egyetemen. Mondjuk, nem nehéz kitalálni, hiszen hallgatónak azért valljuk be, kicsit idős lennék..
- Most komolyan, azt hitted, megúszod ezt a kérdést? - öltöm ki rá a nyelvem incselkedve. Természetes, hogy rá kérdek. Annak idején teljes mértékben kiveséztük ezt a témát.. tudnom kell, mennyi minden vált valóra az akkor elhangzottakból. Remélem, hogy időközben nem csak az én életem esett át néhány nem várt fordulaton.
- Doktor Bubóóó - csúszik ki hirtelen a számon nevetve a legelső gondolatom, még mielőtt kétszer is átgondolhatnám, mit mondok. - Semmi csak, az a lényeg, hogy szeresd, amit csinálsz, Dr Halding - kacsintok rá, a végére odabiggyesztve a doktort is a neve elé.
- Rendben, nekem tetszik az ötlet. - Bólintok, mikor felajánlja, hogy üljünk be egy közeli kávézóba beszélgetni. - Nem sietek sehová, a lökött bátyám megvár - teszem hozzá mosolyogva. A vásárlás után a városnézés is úgyis benne volt a mai programomban.

Szavak száma || :333 || Locked away || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● ● new orleans
Hobbi & foglalkozás :
● ● veterinarian
Humor :
● ● oh, i have!



A poszt írója Dane Halding
Elküldésének ideje Kedd Dec. 22, 2015 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

crystal & dane
you was my wife material

Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, pedig a beszélőmmel nem gyakran szokott baj lenni. Könnyen kivágtam magam mindenből annak ellenére, hogy nem sokszor volt szükségem kibúvók keresésére. Nem voltam balhés fajta, kinőttem már abból a korból, kamaszkorom óta kerültem a balhékat. És persze azóta, hogy azon a bizonyos télen, egy újévi buliról a szállásom felé tartva megtörtént a tragédia és emiatt azóta is nyüszítek havonta egyszer. Szó szerint. Jobb inkább nem belegondolni, a figyelmemet rögtön visszatereltem Crystal felé. Hosszú, szőke haján megcsillant a napfény, ami eszembe juttatta azt a nyarat, amikor megismerkedtünk. Atyaég, milyen régen volt! Sokkal hosszabb ideje, mint arra emlékeztem és így is, szinte semmit sem változott. Ugyanaz a szépséges, csilingelő hangú angyal volt, mint az első napon.
- Hidd el, én sem hittem volna, hogy pont itt fogok összefutni veled. -
Nehogy már zavarban legyek...csak hát, ő Crystal volt. A lány, akit legszívesebben soha nem engedtem volna el magam mellől jó pár évvel ezelőtt, mégis megtettem és azóta is felrémlik előttem néha, mennyire bolond voltam. Miért olyan különleges ez a nap, hogy pont ma kellett találkoznunk? Ha fejen csapnak sem gondoltam volna, hogy Crystal erre téved... eléggé messze élt New Orleans-tól régebben is.
- Álmok? Milyen idealista lettél. - Elvigyorodtam. Oké, nyikhajként tényleg arról beszélgettünk, mit álmodtunk meg magunknak, furcsa is lett volna, ha nem hozza fel rögtön a témát. Mit is várhat az ember egy nyár folyamán szövődött szerelemtől? Biztosan nem azt, hogy az atomháborúról és a világbékéről folynak a társalgások. - Az egyetem után visszaköltöztem és a városban ragadtam. Végül csak állatorvos lett belőlem és a családi praxist viszem, ahogy azt megjósoltam magamnak. - Lazán vontam egyet a vállamon. Nem volt nagy ügy, sokkal inkább foglalkoztam volna azzal, vele mi történt.
- Pár méterre van egy kávézó. Nem ülünk be? Elmesélhetnéd, veled mi történt és merre jártál, mióta nem hallottam rólad. - Felettébb kíváncsi voltam, túlságosan is örültem a viszontlátásnak, tekintve, hogy azt hittem, nincs arra esély, hogy újra találkozzunk.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 12, 2015 8:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




Én voltam az első, akinek már elege volt saját magából, az egész bosszúállósdiból, mégis annyira belém ivódott az egész, hogy képtelen voltam lemondani róla. Bosszút akartam, méghozzá egyetlen boszorkányon. Az arca még mindig itt időzött az arcom előtt, az önelégült mosolya volt az első kép, amit felébredés előtt megpillantottam magam előtt. A könyvekben már ezt nevezték elmebajnak és pszichopata rögeszmés hozzáállásnak, mert tőlem is megérdezhette volna bárki, hogy mit érek majd el azzal, ha az ujjaim özött szorítom a boszorkány szívét? Nem tudtam volna rá válaszolni, hiába törtem a fejemet a lehetséges változatokon, ennek az oka pedig az volt, hogy hirtelen cselekvő voltaml. Nem akadt a kezembe egyszer sem forgatókönyv, és nem lettem volna jó színész már csak ebből kiindulva sem, mert nem lettem volna képes eljátszani nem élethű figurákat a vásznon.
- És hogy van a régi barátod, akiről már meséltél? - kérdeztem kíváncsian, majd láthatóan összeszűkült szemekkel kezdtem el tűnődni, hogy milyen néven is említette őt nekem a múltban. - Stefan, jól rémlik? - ugrott be egyik pillanatról a másikra, ez is rám volt jellemző, a memóriám néha cserben tudott hagyni, majd mire már lemondtam volna az elraktározódott információkról, hirtelen, mint villámcsapás, már ott is volt a nyelvemen. Mindezek mellett húztam az időt, hogy ne kelljen ismét a régi fényemben tündökölve arról beszélnem, hogy miért is kellett most idejönnie. - Annak örülök, hogy az életed egyenesbe jött. Miután találkoztunk, bíztam benne, hogy veled legalább így lesz. - sóhajtottam fel. Utáltam sajnáltatni magamat, mégis hajlamos voltam rá, hát nem rémálom ez a viselkedés egy férfitól?
Én is vontam egyet a vállamjon, bár jóval látványosabban, mint ahogyan azt ő tette az imént. - Nem akarlak veszélybe sodorni. De azt hiszem, tudom, hogy hol a boszorkány. - csitítottam el a hangomat. - Egyedül akartam menni, aztán rájöttem, hogy két vámpír mégiscsak jobb, mint egy. És te jutottál eszembe először. - pillantottam az asztal lapja felé, hogy ne lássam a szemeit. - Önző vagyok, igaz? - kérdeztem, a gyomromat pedig máris emészteni kezdte ez az érzés. Dühös lettem, bár inkább magamra, amiért nem tudnám ezt egyedül elintézni.  

new adventure together

sophie

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
practising magic
Humor :
i am a pyromaniac



A poszt írója Cheryl G. Cooper
Elküldésének ideje Pént. Dec. 04, 2015 3:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



to Dane

Miközen sétáltam a járdán, vásárlószatyrokkal az ujjaim között, akaratlanul is olyan emlékek kerültek felszínre a múltamból, amiket egy jó ideje rejtve őriztem. A szüleimmel folytatott vitáink Nikkel arról, hogy  mennyire képtelenek voltunk az ők álmaik követésére.. a régi románcaim, az akkori értékrendem.. igazi divatőrült voltam. Aztán beütött a változás: tudomást szereztem az erőmről. Talán akkor jött el az a pillanat az életemben, mikor beláttam, a kislánynak fel kell nőnie.. de előtte. Amennyi pasival dolgom volt.. pont olyan kevésszer éreztem azt a pluszt, amit nőnek éreznie kell, ha szerelembe esik. Azt hiszem, én azt a bizonyos pluszot háromszor tapasztaltam meg eddigi életem során. Egyszer gimnazista koromban, egyszer az egyetemi éveim alatt és egyszer a világkörüli utam során.. de minden jó véget ér egy idő után. Talán az én igaz szerelmem nem más, mint a varázserőm. Hiszem, hogy jó okkal születtem boszorkány felmenőkkel rendelkező családba. Ahogyan Nik is, de ő ezt nem hajlandó belátni. Én meg ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.
Merengésemből egy ismerős hang zökkentett vissza a valóságba, a nevemen szólítva. Ah, biztos, csak képzelódök, legyintettem volna, de a lábaim akaratlanul is gyökeret vertek a földben, mikor az illető utolért és egyenesen felém fordult és a tekintetét az enyémbe mélyesztette.
- Dane?! - Szólalok meg meglepetten, mint aki még mindig azt hiszi, hogy az elméje szórakozik vele. Ám, én nem vagyok vámpír, ő meg valószínüleg nem egy farkas, hogy megharaphasson. ám, amint ennek a gondolata átfutott a fejemen, szinte egyidejüleg éreztem meg rajta a változást is. Immár ő sem teljesen emberi lény.
- Hát, én sem hittem volna, hogy itt fogunk újra összefutni - vallom be, közben azon morfondírozva, hogy mit is kellene ilyenkor mondani. Mikor is láttuk egymást utoljára? Túlságosan is régen.. talán a gimis éveim egyik legszebb időszakát köszönhetem neki. Uh, ez elég nyálasan hangzott, én meg nem az a lány vagyok..!
- Hogy kerülsz New Orleansba? - kérdezem, de hamar rájövök, hogy ő valószínüleg itt lakik, mert én vagyok a "turista", aki csak átutazóban jár a városban.  - És miújság? Sikerült valóra váltani az álmaidat? - kacsintok rá ártatlanul, ugyanis kíváncsi voltam mindarra, amit elért, illetve arra, hogy a jelenlegi élete megegyezik-e a gyerekkori álmaival.

Szavak száma || remélem elmegy kezdőnek.. || Locked away || ©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Dauphine Street

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros :: Francia negyed
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Okt. 14, 2018 8:53 am




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3