Share | 

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
● ● new orleans
Hobbi & foglalkozás :
● ● veterinarian
Humor :
● ● oh, i have!



A poszt írója Dane Halding
Elküldésének ideje Szer. Dec. 02, 2015 8:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

crystal & dane
you was my wife material
Az ebédszünetem nem volt valami változatos, a mai nap sem szavaztam újra. Ugyanazt a vendéglőt tervezte meglátogatni, mint amelyiket tegnap és amelyiket minden nap már másfél éve. Ez volt a legközelebb a rendelőhöz és jól főztek, így nem kellett kocsiba ülnöm és elfurikáznom valahová a város másik felébe, hogy megebédelhessek. Fél óra alatt letudtam sétálással együtt az egészet, aztán mehettem vissza dolgozni, hogy délután négy után hazafelé vagy valamerre másfelé vegyem az irányt. Néha – a hét több napján, mint nem – meglátogattam Willow-t, akit vagy a laborjában találtam maga körül mindenfélékkel, amelyekkel egyfajta orvos létemre szégyenszemre nem biztos, hogy akármikor találkoztam, ha olyanja volt, akkor ki tudtam rángatni a burkából, de ha nem, akkor általában a lakásom felé vettem az irányt. Szerettem New Orleans-t, meg sem fordult a fejemben, hogy elköltözzek innen, az egyetem befejeztével rögtön visszajöttem, főleg, hogy apám állást ajánlott a rendelőben. Nem utasíthattam vissza az ajánlatát, kapóra jött, hogy nem kellett az Államok túlsó felébe átpakolásznom. Nem is tudom, hol bírtam volna hosszabb távon.
Az étterem felé sétálva áttekintettem az utca másik oldalára, nem lett volna jó, ha elüttetem magam valakivel. Az ilyesfajta szabadságáért is imádtam ezt a várost, alig voltak mereven lefektetett szabályok, minden arról szólt, hogyan lehet kiélvezni a rövidebb-hosszabb ittlétet. Az úttest közepén járva viszont kénytelen voltam megtorpanni. Ismét megláttam azt a szőke hajkoronát, amelyet már hónapokkal ezelőtt is elsuhanni véltem itt, de akkor nem volt lehetőségem arra, hogy utána járjak, vajon a képzeletem játszott-e velem és megőrült, amiért hosszú évekkel ezelőtti, még egyetemista koromból való emlékképet tárt elém vagy tényleg a tulajdonosa lépdelt a járdán. Csakhogy most szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem a nő, meggyorsítva haladásomat kerültem ki a velem szemben haladó kisebb városnéző csoportot, hogy legalább most ne maradjak kétségek között és ha csak egyetlen pillantás erejéig is, de ránézhessek a fürtök tulajdonosára.
- Crystal! – Utolértem őt, mellé léptem és megbizonyosodhattam arról, hogy kihez is van szerencsém. A sejtésem beigazolódott, ő volt az. Jó ég, egyetlen vonása sem változott… ugyanolyan volt, mint nyolc évvel ezelőtt, bolond lett volna, aki összetéveszti őt akárki mással. Tökéletesen élesen élt a fejemben a kép róla, akkor sem lett volna meg az esélye a tévedésnek, ha változott volna, de így… mintha megállította volna az időt. Talán túl sokáig bámultam őt, megpróbálva összeszedni magam nyeltem egyet. – Azt hittem, hogy képzelődök, amikor megláttalak. – Mégis mit kell ilyenkor mondjon az ember, hogy ne tűnjön totális idiótának?

zeneszám •  40  • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
practising magic
Humor :
i am a pyromaniac



A poszt írója Cheryl G. Cooper
Elküldésének ideje Vas. Nov. 29, 2015 1:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



to Dane

Olyan rég jártam utoljára New Orleans-ban. Talán 13 lehettem, mikor a szüleim magukkal rángattak a bátyámmal minket ide, hétvégi utazás címszó alatt.. Persze annak sem az volt a célja, mint a címszó, amit sugall. Apu melója miatt jöttünk, és egy sétán kívül több időt nem is töltöttem a hotelszobán kívül.. Azonban, most nincsenek hátráltató tényezők körülöttem és a "munka" sem befolyásolhat majd abban, amit mára elterveztem. Végre került egy szabad hétvége, mikor azt tehetek, illetve oda mehetek, ahova akarok. Már annyit hallottam az ősök városáról, illetve a boszorkány negyedéről, hogy itt volt az ideje, hogy magam is vessek egy pillantást a helyszínre. Egyáltalán nem rémített meg az a tény, hogy a város utcáin folyton háborúk dúlnak, a vámpírok, boszik és farkasok egyszerüen képtelenek meglenni egymás mellett. Sőt, ha lehet ilyet mondani, ezek miatt is jöttem!  Rendesen vonzott az az atmoszféra, ami megtöltötte az utcákat. Mintha beszippantott volna az ereje, amint átléptem a városhatárt.
A nyakamba véve a várost, indultam el nézelődni,hol a múzeumokat, hol pedig a boltokat véve a másik után, közben semmi másra nem gondolva, a következő célpontomon kívül. A Bourbon Street pont olyan, volt mint ahogy elképzeltem.. filmbe illően szép.
Valahol a Dauphine Street környékén járhattam, visszafele a hotelhez, vásárlószatyrokkal a kezeim között,  kissé fájó lábakkal, közben azon morfondírozva, hogy felhívjam-e a bátyámat később. Nikből kiindulva az is előfordulhat, hogy jelenleg is vámpírokat szúrkál.. ám, az esetek többségében rám még úgyis tud időt szakítani. Olyan ritkán látjuk egymást, hogy szinte fel sem ismertem a múltkor a legújabb tetoválásai miatt. Megbeszéltük, hogy összefutunk valamikor, csak épp arra nem került sor, hogy hol, illetve mikor.

Szavak száma || remélem elmegy kezdőnek.. || Locked away || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❖❖ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
❖❖ full-time traveller
Humor :
❖❖ cute like a little dog



A poszt írója Sophie Quenell
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 29, 2015 11:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Louis & Sophie
Meg tudtam érteni a törekvéseit. Én magam egyáltalán nem tartoztam az agresszív személyek táborába, mégis, amikor elveszítettem a szerelmemet bárkit, akit a kezem közé kaptam képes lett volna megölni… nem tettem, mert a riadt tekintetek és felgyorsult levegővételek megakadályoztak abban, hogy egy ártatlan, az én problémáimtól mérföldekre lévő lényt bántsak, ám számtalanszor nagyon közel álltam annak a bizonyos határnak az átlépéséhez, amit a hozzám hasonló életszemlélettel bírók leginkább megpróbáltam elkerülni. És én hittem abban, hogy Louis sem volt velejéig romlott, sőt… ha nem lettek volna a körülmények nem gondoltam volna, hogy elhagyták volna azok a szavak a száját, amelyek az előbb. Vagy túlságosan naiv voltam és elkönyvelhetem, hogy soha nem fogok felnőni ahhoz a világhoz, amiben éltem? Lehetséges, de mint barát minden jogom megvolt a reménykedésre és a rosszalló tekintetre, amely kissé visszatoszogathatta volna a velem szemben ülőt a jó útra.
- Velem minden rendben. - Válaszoltam a kérdésére. - Nagyjából. - Tettem hozzá, hogy őszintébbnek tűnjek. Eszemben sem volt füllenteni, inkább belekortyoltam a kávémba, hogy összeszedjem azokat a szavakat, amelyeket elé tárhatnék anélkül, hogy túlságosan unalmasnak mutatkoznék. Ennek is megvolt az esélye nálam… nem voltam az a tipikus teremtés, akit a figyelemfelkeltés éltetett. - Próbálok visszailleszkedni a kisvárosi életbe Mystic Falls-ban, csak azért jöttem ide, mert hívtál. Valahogy mindig visszakeveredek arra a helyre. - Halványan elmosolyodtam. Ott születtem, nőttem fel, szereztem barátokat, oda kötött minden, ami az emberi oldalamra emlékeztetett és nem engedett elkallódni. Ha másra nem, emlékezésre tényleg tökéletes volt számomra az a hely. - Szóval semmi nem történt, ami nagy dolog lenne. - Aprót rándítottam a jobb vállamon jelezve, hogy a jelentéktelenség tetejét ért el a történetem, nem volt ezen mit szépíteni. Nekem mégis megfelelt ez a felállás.
- Ha segíthetnék neked, azzal rögtön szépítenél az unalmas napjaimon. - Kerestem meg a tekintetét. - Miért van rám szükséged? Attól függetlenül, hogy még mindig nem tettél le a bosszúdról, mert ezt már tudom. Gondolom emiatt ülünk itt. - Mi más lett volna az indok esetében? Túl meghatározó volt számára a veszteség, amivel küzdött.

Δ bocsánat a késésért! Δ kwabs - walk Δ -

✖ K.P. ✖
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 29, 2015 7:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Hogy mikor voltak nekem egyáltalán úgy igazi barátaim? Az én birtokomban inkább haverok széles köre sorakozott, de épeszű ember tudja, hogy egy haver nem egyenlő egy baráttal. A kettő olyan távol áll egymástól, mint Washington Pekingtől, és... nem tudom. Talán ez az én hibám is. Sőt, biztos! De néha úgy vágytam egy férfias kis tanácsra... nem mintha engem annyira érdekelt volna más véleménye, hiszen teszek rájuk magasról. Ezért vagyok úgy, hogy ahány nőt tudok, megszerzek. Bár a szerelmem megismerése óta lecsökkent a megszerzett nők listája, de hát... sosem késő feleveníteni. A szerelmem halott. És a dühöm néha testi vágyakban testesül meg... Sophie azonban más volt. Ő... tényleg kivétel. Hozzá sosem kötöttek testi történések. Ez mindig valami barátságféleség volt. Nevetséges, mi? Egy férfival nem tudok barátkozni, de nőkkel igen? De ő tényleg valamiben különbözött... őt megbecsültem, nem úgy, mint a többi nemtársát, hiszen Sophie egymagában képviselte azt a tartást, melyet minden nőnek magában kellene tudnia. De asszem, jobban szeretnek mást magukban tudni.
Elkalandoztam. Mire bármit mondhattam volna a vigyorgások kellős közepette, már be is sétáltunk egy kávézóba, és leadta a rendeléseket. Nem tudtam betelni vele, hiszen annyira ritkán látom. Annyira ritkán ugrik a nyakamba, még ha csak képletesen értve is. És most is... mi végett kellett összejönnünk? A bosszúm miatt. Mert nem tudok róla lemondani. De lehet, ez tökéletes alkalom lesz ahhoz, hogy néhány munkaügyön kívüli találkát is egyeztessünk.
- Nem tudok lemondani róla. - ráztam meg a fejem egyszerűen, és mélyen szívtam be a levegőt. - A halálát akarom. - koccantak össze a fogaim, és mély levegővételekkel igyekeztem elfojtani a felgyülemlett haragot, nehogy valaki észrevegye a dühöm jeleit. - Sajnálom! - visszahoztam hirtelen. - Nem is kérdeztem... a te házad táján minden rendben?  

new adventure together

sophie

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❖❖ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
❖❖ full-time traveller
Humor :
❖❖ cute like a little dog



A poszt írója Sophie Quenell
Elküldésének ideje Szer. Júl. 22, 2015 4:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Louis & Sophie
Louis volt az egyik legelszántabb ember, akit ismertem. Vagyis vámpír, hogyha nagyon szőrszálhasogatóan akartam hozzáállni a dolgokhoz. Ismeretségünk jó néhány évre nyúlt vissza, kisegített, amikor szükségem volt egy kapaszkodóra, pedig fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok. Azt hittem én vagyok az egyetlen a hallhatatlanok világában, akiben maradt még ilyesfajta gesztusokra való hajlam, de megnyugodtam, amikor valaki megcáfolta ezt a teóriámat. Így persze, hogy jöttem, ahogy hívott. Ráértem, Mystic Falls-ban semmi sem történt, ami kényszerített volna a maradásra, tehát nem volt akadályozó tényezője annak, hogy felpattanjak egy repülőre és itt szálljak le. Végül is emiatt a meghívás miatt is köszönetet mondhatnék neki, hiszen legalább ismét kimozdultam egy kicsit abba a városba, ami mindig is szimpatikus volt, mégsem töltöttem el benne sok időt. Ám most változtathatok a helyzeten.
- Menjünk be. – Bólintottam az ötletére, miszerint igyunk meg egy kávét. Láttam a tekintetén, hogy lesz mesélnivalója bőven, ökölbe szorult keze pedig biztosított afelől, hogy cseppet sem enyhült a bosszúvágya és az ellenszenve a boszorkányok iránt. Így hogyan közöljem vele, hogy nemrégiben engem is felruháztak a vérvonalam által régebben birtokolt erővel? Jómagam sem tudtam, hogy boszorkányvér csörgedezett az ereimben, egy jó ismerősöm hívta fel rá a figyelmet és felajánlotta, hogy segít visszaszerezni egy szívességért cserébe. Belementem. Nem tekintettem magamat boszorkánynak, mivel sohasem varázsoltam, de vonzott a világ, mindig is csodáltam őket.
Belépve a helyiségbe helyet foglaltunk, a pincér rögtön mellettünk termett, leadtam a rendelésemet, ami egy kapucsínóra vonatkozott. Sokkalta jobban szerettem a kávét télen, olyankor sorra megtörtént a lehetetlennek tartott dolog, miszerint átfagytak az ujjaim, a forró bögre viszont szépen átmelegítette őket. Emberkoromban is fagyos voltam, lehet, hogy réges régi vámpírrá válásom alkalmával ez is felerősödött.
- Szóval megtaláltad? – Kérdeztem rá aztán a pincér távozásával. – Vagy csak nyomon vagy? Nem hittem, hogy még mindig keresed. Azt hittem, hogy már… - Inkább elharaptam a mondatom végét, miszerint feladta a küldetését. Mondhattam volna, hogy sokkal jobb lenne, ha továbblépne, de nem lett volna igaz. Én is elveszítettem a szerelmemet, aki szintén gyilkosság áldozata lett és ha kezeim közé kerülne az elkövető, nem fognám vissza magam annak ellenére, hogy nem voltam agresszív teremtés.

Δ ideértem *.* Δ kwabs - walk Δ -

✖ K.P. ✖
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 07, 2015 8:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Nem volt bennem félelem, hogy bárki felismer. Voltak ellenségeim, ahogyan mindenkinek. Olyan embert még nem szült anya, ki nem váltott volna ki egyesekből ellenszenvet, heves utálatot, s azt hiszem, hogy nekem több ellenségem van, mintsem barátom. Az egész helyzetet köszönhettem annak, hogy leírtam magamat az egész társaság előtt, akik egykoron családomat jelentették számomra. NEm volt nagy dicsőség bevallani, hogy sorjában pusztítom el a boszorkányokat, akik csak utamba keverednek, egy múltbéli sérelem miatt. Az a lány volt a legszebb számomra, olyan volt, mintha a szívem egy részét örökre magával vitte volna. Szívtelen világban élünk, s először fordult elő velem, hogy nem én kezdeményeztem évekre szóló hadjáratot, hanem egy boszorkány. Magyarázhatja nekem, hogy mindebbe nem vegyült az irántam érzett ellenszenv, mert akkor még nem ismert. A prédája vámpír volt. De az a préda az egyetlen nő volt, akit tisztelni s becsülni tudtam.
Elmosolyodtam, mikor bársonyos hangját meghallottam. Emlékeztetett valamire, amit egyesek életnek neveztek, de számomra nem volt más, mint egy távoli bolygónak tűnő emberi vonás. Nem voltam képes így bánni senkivel, legyen rokon vagy ellenség, ám ő minden értelemben kivételes helyet foglalt az életemben, miután pár éve összeakadtak útjaink, s kihúztam a bajból. Ez a nő túl okos, de mégis képes elhitetni az emberekkel, hogy ártatlan virágszál. Fakad ez talán a külleméből, a szépséges bőréből, lágy hullámú hajából... amely mindig virágillatot áraszt. Ez mind csak felszínes tulajdonsághalmaz, de őt belül sem rágják mételyek.
- Nem, nem volt felesleges idáig fáradnod. Jó nyomon vagyok abban, amiről más meséltem neked. A boszorkány megtalálásában, aki megölte a szerelmemet. - suttogtam, s akaratlanul is ökölbe szorult a kezem. - Igyunk meg egy kávét! - intettem az egyik üzlet felé egy nyomasztó sóhaj kíséretében.

new adventure together

sophie

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
❖❖ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
❖❖ full-time traveller
Humor :
❖❖ cute like a little dog



A poszt írója Sophie Quenell
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 08, 2015 10:55 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Louis & Sophie
Régen jártam már New Orleans városában annak ellenére, hogy az utazgatás a legfőbb hobbim. Az otthonomnak Mystic Falls-t tekintettem, ott születtem, nevelkedtem fel, leltem barátokra, haltam meg, de a kisváros mindig is a szívem csücske marad a maga történelmével és különlegességével. Testközelből élhettem át az összes pillanatot, ami meghatározó volt, az egyik alapítócsalád leszármazottja vagyok, megjegyzem a legutolsó. Nekem nincsenek gyermekeim, unokáim, unokatestvéreim, mindenki meghalt, aki biológiailag a családom tagja volt, úgyhogy nem kellett volna lennie semminek, ami egy virginiai – a nagyvárosokhoz képest – tanyához köt. Mégsem tudtam soha véglegesen a hátam mögött hagyni a múltamat, ami szerencsésen összeforrott a jelenemmel az életem résztvevőinek hála. Akit persze sikeresen elhanyagoltam. Ismét. Pacsit magamnak.
New Orleans-ra nem hiszem, hogy az év bármelyik szakaszában rá lehetne aggatni azt a jelzőt, hogy nem vonzza magához az embereket. Volt egy megmagyarázhatatlan hangulata, atmoszférája, ami rögtön magába szippantotta az embert, ha átlépte a határt. Hát még a vámpírt… akinek arról is volt tudomása, hogy a természetfelettiek szinte felosztották maguk között a negyedeket és hogy folyamatos háború zajlik, ahol a vér literszámra folyik, de ez sem akadályoz meg senkit a partizásban… na az tud valamit. Nem akartam belekeveredni semmilyen ramazuriba, csak élvezni szerettem volna az itt eltöltött napjaimat és elintézni, amiért igazából jöttem. A távolság nem akadály, időm bőven akadt és Louis rendes tag, ritka kincs a mai világban. Főleg a vámpírok között.  Miatta koptattam az utcákat és amikor megpillantottam ácsorogni az egyik épület előtt, széles mosolyra húztam a számat. Mi értelme lenne pókerarccal indítani, amikor ő is és mindenki más tudja, hogy az nem az én stílusom? Előbb nyelnék le egy karót keresztben.
- Louis, szia! - Köszöntöttem annak ellenére, hogy már felém fordult és észre is vette az érkezésemet.
- Mi a helyzet? Ugye nem feleslegesen utaztam át az országon? - Kérdeztem kedvesen, semmilyen bántó vagy gúnyos, esetleg életunt él nem volt a hangomban. Csak annyi volt az egész, hogy a telefonban nem sok mindent árult el, én pedig a kíváncsi természetemről voltam híres.

Δ ideértem *.* Δ kwabs - walk Δ -

✖ K.P. ✖
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 07, 2015 10:30 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




Nem gyakran tartózkodtam otthon az utóbbi időben. Inkább elkerültem a konfliktusokat. Mióta kiderült, hogy... ez a Pandora nevű lány tehet arról, hogy egykoron elveszítettem kedvesemet, jobbnak láttam, ha hagyom a világot egymagában... zajlani az eseményeket.
Emiatt vettem ki egy kis szobát itt, New Orleansban. Átmenetileg kénytelen voltam ide száműzni magam, hiszen az ügyeim ide szólítottak. Utána pedig mennem kell New York-ba, hogy lefolytassam azt a bizonyos kiállítást. Nem szeretek kritikus lenni... vagyis de, bizonyos szintig igen. Csak mikor már azt sem tudom, hol az otthonom, kissé neccessé válik a történet.
Egyfolytában a lakásban unatkoztam. Az élet pedig nem itt zajlik, hanem a város szívében. Erdejében. Határában. Mindenhol, csak nem az én unalmas vityillómban, ahol már lassan tényleg megfagy a levegő. Nem ártana felvennem egy takarítónőt, mert lassan már elásni lehetne egy embert azzal a sok szennyes gönccel, amit felhalmoztam a mosókonyhában. Egyáltalán minek nekem ekkora lakás, hacsak ideiglenesen vagyok itt? De bármikor jó lehet még a jövőben... mert ez a hely tökéletes lehet kiruccanás céljából, még ha nem is vagyok itt ismerős.
A telefonomra néztem, ideje lenne indulnom. Egy régi ismerőst kértem meg, hogy segítsen nekem egy ügyletben. Az utcán vártam őt. Itt bárhol be tudunk ülni egy kávéra, vagy akármi, ha úgy adódna. De biztosan úgy fog adódni, hiszen a papírokat nem fogom állva átnézni, és azokat sem, amiket ő fog hozni nekem. Jobb is ez a kis kitérő..


new adventure together

sophie

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
ξ mystic falls && new orleans
Hobbi & foglalkozás :
ξ ruin your life
Humor :
ξ what are you talking about?



A poszt írója Mackenzy V. Hale
Elküldésének ideje Szer. Május 06, 2015 12:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

oscar & mackenzy
darling, i missed you


New Orleansba látogatni minden egyes alkalommal hol örömmel, hol pedig unalommal tölt el. Ez általában attól függ, hogy milyen társaságot sikerül kerítenem magamnak, de valljuk be, kevesen vannak azok, akik felszárnyalnak az én szellemi magasságomba. Egykoron volt értelme idejönnöm. Heather lekötött, de mióta... egy szomorú baleset végett szegény szétfolyt a padlón, és azóta már a föld alatt rohad egy olcsó koporsóban, értelmét veszítette az itteni játék. Apocalypse persze gondoskodhatna a szórakozásomról, de az egyáltalán nem jó szórakozás, miszerint engem bevet a pincébe, néha ad egy kis vért, aztán a boszorkány képességeivel kegyetlenül megkínoz. Akkor már inkább az unalmas élet. Később még végiggondolom.
Felsóhajtottam, és végignéztem magamon, ahogy kiléptem az utcára. Egy eléggé magas sarkú cipőt választottam, hozzá egy hófehér rövid nadrágot. Azt hiszem, ha valaki rám borít valamit, az lesz az utolsó földön töltött perce. Érzékeny vagyok a gönceimre, ráadásul a cipőimre... évtizedeken keresztül megbolondultam értük, ez még ma is tart, ráadásul most, hogy nem kell tennem érte semmit, még szép, hogy gyűjtöm őket, mint valami őrült. Ez az egyik kedvenc darabom.
A táskámban turkáltam éppen, hogy a mobilomat keressem, mikor a lábaimra fújt a szél egy újságot. Arrébb rúgtam, miután felocsudtam, majd tovább kutatva sétáltam tovább. Tatia-tól jött egy üzenet, valószínűleg ideje lesz visszatérnem Mystic Fallsba, és jelentést tenni neki. Elég nyomatékos információkat tudtam meg, amiról neki is tudnia kellene, de eddig gonosz módon magammal foglalkoztam.
A választ írtam neki, mikor ezúttal egy csomó zöldség viccelt meg. - Ez nem az én napom - böktem ki hirtelen, egy szúrós pillantást vetve az árusra, majd ráléptem az átkozott zöldségeinek egy részére. Nem fogom kikerülni őket, ráadásul az ő hibája, szerentessen fel stabilabb szerkezetet.
Ám itt még nem ért véget közel sem az egész... ezért ne kutakodj a táskádban egy forgalmas utcán... ahogy az a bútor vagy akármi darabokra tört a lábaim előtt, úgy fagytam le, mintha most kerültem volna ki az Atlanti óceán egyik jéghegye alól. Nem, nem lett volna képes kárt tenni bennem, de megijedtem. Ilyet is régen látott már a világ.
- Maga... maga felelőtlen fráter! - szaladt ki a számon dühösen, szinte sziszegve, ahogy a férfiak mentegetőzni kezdtek, de ekkor meghallottam egy ismerős hangot magam mellől. A szemeim akaratlanul kezdtek el forogni. - Sejthettem volna, hogy ez nem egyszerű balszerencse. Bár jogos, téged megismerni életem egyik legnagyobb peche volt - jelent meg a vigyorához hasonló grimasz és gunyoros mosoly az én képemen is. Ez a fickó... mikor legutóbb láttam, a hátából éppen kiállt egy... már nem is tudom, mi volt az. Utálom, ha valaki pofára ejt. Nekem szabad. De velem játszadozni felér egy halálos ítélettel. - Én is örülök, hogy újra látlak, Oscar. De ezt egy leszakadó izé nélkül is a tudomásodra hoztam volna... sajnos nem tudok eleget tenni az igényeidnek, kés sincs nálam - tettem csípőre mindkét kezem, a fickók pedig eközben szépen arrébb sompolyogtak. Nyilván tudják, hogy rossz helyen vannak.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Május 01, 2015 9:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Mackenzy & Oscar
A könyv, a könyv, a könyv. Másból sem állnak a gondolataim. Tényleg nekem kell emiatt ennyire szívnom? Ó, mennyire várom, hogy a könyv után megtaláljam a maszkos társaságot is, akik kis híján kidíszítették a beleimmel a nappalinkat. Vagy fordított sorrendben, az sem baj, ha a tini nindzsák kapitánya lesz meg előbb.
Most viszont egész nyugodtan ülök itt az utca egyik padján, lábaim az ülőhelyen, a hátsófelem fenn a háttámlán és egy néhány harapásnyival hiányos almát forgatok az ujjaim közt. Kifizettem, ha érdekel. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy biztosan tudom, a könyvet se nem használták, se nem elemezték. Feltételezem, csak úgy rejthették el az iránytű elől, hogy egy erősen védett dobozba tették. Mihelyt kikerül onnan, én tudni fogom, hol van. Addig is, élvezem a napsütést és az el-el sétáló rövid ruhás lányok látványát.
Épp újra az almába harapok, mikor egy ismerős alakot látok elsétálni az utca túloldalán. Erősen borzolom a szemöldököm, a szemeim is összehúzom, hogy jól látom-e.
- Ilyen nincs. – Lehelem az orrom alatt, újabb nagy harapás az almából és egy jól célzott lökéssel leugrok a padról, határozottan indulok el, a félig megevett gyümölcsöt lazán dobom hátra a vállam fölött, természetesen csont nélküli kukát talál. Na jó, talán rásegített egy kevés telekinézis is. De hát azt ki tudja ugye.
Átkelek az úton és feltűnésmentesen követem a szépséget, természetesen kellő távolságból, hogy ne szúrjon ki azonnal. Így vagy húsz percet is nyerhetek magamnak, attól függ, meddig megy és nem úgy néz ki, mint aki mostanában meg akar állni.
Ám, hogy út közben ne unatkozzak, ki-ki tolok vele. Itt egy lábára fújt újság, ott egy előtte szétguruló zöldséges stand, de a kedvencem az utolsó húzás.
Szíveskedek felemelni a tekintetem a távolodó hátsó fertályáról, és messzebb meglátom, hogy az egyik házba pár munkás pasas épp valami szekrényt igyekszik becipelni. Illetve felcipelni, mert valami csigával meg kötéllel húzzák fel, hogy a kitárt ablakon kerüljön be, mert a lépcsőházban nem férne. Amerikai szokás. Nem egyszerűbb szétszerelve. Na, lényegtelen.
Nem mondhatom, hogy nem az én kezem van benne, de „merő véletlenségből” az acélszálas kötél szakad, a nehéz bútor zuhan és épp, hogy nem kapja el a mindig csinos Kenzit. A szelét és a csapódás erejét talán érezheti is.
Két munkaruhás férfi már ott is van előtte és a bocsánatáért esdekel, valamit nagyon magyarázkodnak, mikor a lassú séta után megállok épp Mackenzy mellett. Ajkaim halvány, de kárörvendő mosolyra húzom.
- Remélem volt rá biztosításuk. – Hát, valakinek biztos volt. De ezt részemről vehetjük köszönésnek, hisz egyértelműen a lánynak szól mellettem, attól, hogy a ripityára tört szekrényt figyelem a földön.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down
 

Dauphine Street

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros :: Francia negyed
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Pént. Nov. 30, 2018 1:01 pm
Pént. Nov. 30, 2018 12:45 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3