Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
A várost körülvevő erdő

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
I wish I could be the perfect daughter

Every turn I take, every trail I track
Every path I make, every road leads back
To the place I know where I cannot go
Where I long to be

Tartózkodási hely :
♡ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
♡ művész, tolvaj és harcos



Venus Astrid Black ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 29, 2017 12:49 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
To Lestat

Nem kizárt, hogy még meg fogom bánni azt, amit tettem vele, de megijedtem és automatikusan cselekedtem. Egykoron nem tudtam megvédeni magam, hiszen az erőnket elvették, blokkolta az a szörnyeteg, akinek az emlékétől is kiráz a hideg. Túl erős volt és nem tehettünk semmit se, de többé nem akartam gyenge lenni, ismét csapdába esni. Végül őt se kínzom túl sokáig, mintha csak észbe kapnék, hogy még nem próbálta elválasztani a nyakamat a fejemtől, így inkább csak kissé rémültem figyelem őt, még akkor is, ha erősnek igyekszem látatni magam. Muszáj erősnek lennem és nem magam miatt, hanem pontosan az a kincs miatt, akit a házban hagytam. Sose bocsájtanám meg magamnak, ha baja esne vagy éppen anya nélkül kellene felnőnie, hiszen pontosan tudom, hogy az milyen érzés. – Tényleg nem emlékszel? – kérdezek vissza kissé meghökkenve, mert nehezen tudom elhinni, hogy így lenne. Én is felejteni szeretnék, de nem tudok.... A kezem óvatosan nyújtom ki felé, mint aki maga se biztos abban, hogy jól döntött e, ha pedig megfogja, akkor a következő pillanatban könnyedén találhatja magát abban a régi kastélyban, amiben találkoztam már egyszer a folyosón vele. Először egy kacagást hallhat, majd egy szőkés-vöröses hajú lány arcát pillantja meg, akinek a mosolya sietve tűnt el arcáról, amikor a két pillantás találkozott, hogy utána idősebb „nővéreivel” tűnjön el az egyik szobában. A következő emlékfoszlányban a két alak pár szót váltott, majd ismét változott a kép. Abban már semmi mosoly nem volt, könny és vér volt, mire sietve rántottam el a kezem, hiszen azt nem akartam, hogy lássa. Nem akartam még több emléket felhozni. Olyan emléket pláne nem, ami még mindig képes volt a frászt hozni rám, hiszen továbbra se tudtam elűzni azt a gondolatot, hogy esetleg csak színjáték az egész dolog.
Ismét kicsit hátrébb csúsztam a földön, mintha csak biztos távolságban akarnék lenni tőle. A lábaimat felhúztam és a karommal öleltem át. Mintha így egyszerűbb lenne elrejteni a kezem remegését vagy a bennem lakozó félelmet, hiszen idős vagyok, de nem mindenható. Én se tudnám akárkivel szemben megvédeni magam, és még ott volt az is, hogy a mágia gyengít minket, így jobb lesz óvatosnak lenni.
- Valóban senki se küldött téged? – a hitetlenkedés könnyedén kicsendült a hangomból, de talán tényleg kezdtem túlzottan aggódni. Nem kizárt, hogy még se hagyott cserben az erőm, amikor a nyomainkat tüntetgettem el menekülés közben. Egyáltalán nem volt kényelmes az avarban, a koszban üldögélni, de inkább maradtam ott, mint esetleg majd a saját lábaimban botoljak meg. – Szóval szeretnéd elmagyarázni, hogy mit is keresel pont itt. Halljuk! – a szemem kicsit összeszűkült, mert nehezen tudtam elhinni az egészet, ahogyan azt se értettem, hogy miként nem emlékezett a kastélyban látottakra, vagy csak nem akart volna?  Miközben pedig a „magyarázkodását” vártam óvatosan felálltam, de a következő pillanatban kicsit meg is billentem, mintha csak túl hirtelen álltam volna fel.

:hatodjmeg:

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
- Louis Xy
Kedvenc dal :
Dance with The Devil
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Humor :
Arrogant



Lestat de Vraincourt ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 29, 2017 12:22 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Lestat & Venus

enemy and then friend?
[You must be registered and logged in to see this image.]
Térdre kényszerülök a csonttörés végett és halkan felszisszenek. Cseppet sem gondoltam volna, hogy ilyen messze elmenne és ami azt illeti kezd dühíteni a viselkedése is. ~Nem ismerlek és nem tudok rólad semmit. Miért támad hát rám?~ Kérdésemet igyekszem a legnagyobb nyugodtsággal feltenni bár fortyogok magamban a dühtől. Mégis mit gondol? Eljöttem, hogy elraboljam őt és a nem tudom kicsodáját, hogy az elé a senkiházi elé vigyem aki megfenyegetett? Még a gondolat is nevetséges. Persze, hogy nem emlékszem rá, valószínűleg a tömlöcben volt már mire odaértem, oda pedig nem mentem le. Talán láttam, talán igen, de talán nem. Az arcmemóriám sosem volt az igazi, a nevét pedig biztosan nem hallhattam. De ha tényleg akkor láttam, nem is csoda, hogy nem emlékszem..nem is akarok, inkább így fejezném ki magamat. De mégis ki szeretne emlékezni azokra az évekre? Rettegésben éltem és tettem amit parancsoltak annak érdekében, hogy ne égjek porig.
Persze ha azzal jönne, hogy neki milyen rossz és nehéz, nem hibáztatnám, megérteném. Nekem sem volt könnyebb, se az, hogy árván nőttem fel, egyetlen apám maga az átalakítom, se az, hogy parancsra kellett cselekednem és embereket, boszorkányokat ölnöm, volt jónak mondható az életemben. De ideje volt tovább lépnem és nem a múltba ragadva szenvednem a saját emlékeim áldozataként. ~Rendkívül hálás volnék ha megnyugodna és elmagyarázhatnám miért vagyok itt.~ Miért ezt mondtam? Nem ezt kívántam vele közölni, el akartam mondani, hogy csak erre jártam és semmit nem tudok róla, de akkor mégis miért mentegetőzök, mint aki bűnös? Ártatlan vagyok ebben a dologban, nem tettem ellene semmit és nem is tervezek, feltéve ha nem kényszerít. Mert persze az én idegeimen is vicces táncolni, amíg el nem szakad az a bizonyos szál és el nem szabadulok, mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. ~Senki nem küldött, nyugodjon meg~ Hangom felemelem, de csak a határozottság végett, kicsit sem veszekedésből vagy ingerülten mondom mind ezt, inkább kétségbeesetten. Talán már az is zavar, hogy a földön ücsörög és le kell néznem, hogy a szemeibe lássak, sokkal kellemesebb lenne ha felállna, de azt hiszem az előbbi reakcióját elnézve kissé sem szeretné ha felsegíteném vagy valami. Inkább tartózkodok tőle, mielőtt komolyabb bajom nem származna a közelségéből. Végezetül sóhajtva fogom fejemet, az egész helyzet lehetetlenné válik lelki szemeim előtt és magam sem tudom hol a kiút vagy hogy képes volnék-e ebből még jól kimászni. Esetleg élve menekülni.
383 <-> Madness <-> let's go! [You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
I wish I could be the perfect daughter

Every turn I take, every trail I track
Every path I make, every road leads back
To the place I know where I cannot go
Where I long to be

Tartózkodási hely :
♡ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
♡ művész, tolvaj és harcos



Venus Astrid Black ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 29, 2017 11:03 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
To Lestat

Mindenkinek meg van a saját kis rémálma, nekem az ott eltöltött idő és történések lettek azok. Még akkor is, ha tudtam, hogy igazán sose menekülhetek azon emlékek elől, hiszen egy két lábon járó csoda mindig is emlékeztetni fog, viszont sose mutatnám ki azt, hogy a 4 éves lányom milyen dolgokra képes emlékeztetni. Ahhoz túlzottan is szeretem őt és bármitől, bárkitől megvédeném még az életem árán is. Sose hagynám azt, hogy visszavigye őt oda és a saját nézetei szerint nevelje fel. Eddig sikerült megvédenem tőle őt, de hogy ezek után is menne-e arról fogalmam sem volt és valahogy nem is akartam kipróbálni. Nem nagyon ismertem a várost, ezért se a belváros felé vettem az irányt, hanem pontosan inkább az erdő felé. Minden boszorkányhoz közelebb áll az anyatermészet, mint a betontömbök tömkelege. Arra viszont én se gondoltam volna, hogy pár nap leforgása alatt pont egy olyan illetőbe kell belebotlanom, akit a hátam közepére se kívánnák. Talán részben az volt a szerencséje, hogy mire felismertem arcának a vonásait és az emlékeim között felderengett az, hogy honnan is ismerem pár méterre voltam tőle, mert különben nem kizárt, hogy megpróbáltam volna a földre kényszeríteni őt harcban is és nem csak a bennem rejtőző mágiát vetettem volna be.
Amikor megmozdul, akkor könnyedén ismertetem meg vele azt, hogy milyen érzés is az, amikor a csontjait ismét elkezdenek törni. Nem tart sokáig, de azért azt én is tudom, hogy nem olyan, mint amikor egy anya megsimogatná a gyermekét. Ez annál sokkal fájdalmasabb, amikor viszont visszakérdez, akkor gúnyosan nevetem el magam. Valami ostoba tréfát próbál velem űzni? Gyűlöltem őt, ahogyan sokakat azon a vidéken, hiszen nem tettek semmit se azért, hogy megállítsák őt. Másrészt meg nehezen tudtam elhinni, hogy nem rémlik az arcom, mikor a legtöbbet látott boszorkány lett belőlem hála annak, hogy a legkedveltebb lettem a szörnyeteg szemében. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ott volt-e még, amikor Skyler a szívem alatt cseperedett, de nem is érdekelt, hiszen ha ő küldte utánam, akkor biztosan tud a lányomról is. – Mindig is úgy tartották, hogy a vámpírok emlékezője eléggé jó, így el kellene hinnem, hogy nem emlékszel? – kérdeztem meg csöppet se békésen, de még mindig nem mozdultam meg. Továbbra is ott ültem az avarban, mintha csak így annyira nem forogna a világ körülöttem. – Ostobának gondolsz? Ő küldött igaz? – szegeztem neki egy újabb kérdést, viszont ha megint közeledni próbált volna vagy bármi másra, akkor még nagyobb kínt érezhetett és megeshetett az is, hogy a földre kényszerítette őt az erőm rövid időre. – Bármi is a célod se őt, se engem nem fogsz visszavinni oda, maximum akkor, ha megölsz. – a szavaim komolyan csendültek, és a tűz könnyedén lobbant fel az íriszeimben is, hiszen harc nélkül nem adnám meg magam. Persze arról fogalmam sem volt, hogy számár netán az ott eltöltött évek, ha nem is annyira, de ugyanúgy nem éppen a legkedvesebb évei voltak. Ahogyan azt se sejtettem, hogy se nem értem, se nem a lányomért jött.

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
- Louis Xy
Kedvenc dal :
Dance with The Devil
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Humor :
Arrogant



Lestat de Vraincourt ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 29, 2017 10:34 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Lestat & Venus

enemy and then friend?
[You must be registered and logged in to see this image.]
Az életem során elmondhattam, hogy egyszer sem gyűlt meg a bajom egyetlen boszorkánnyal sem, sem annak hibrid változataival. A legnagyobb gondot talán az a vámpírboszorkány mutatta felém aki koszos rongy számba sem vette engem és a további embereit sem. De emiatt még közel sem volt okom rettegni s pimaszkodni a fajtájával, nem is állt szándékomban gondot okozni. Az utóbbi tized években pedig a természetem szinte száznyolcvan fokos fordulatot vett, hiszen nem haraptam meg minden fűfát és szívtam ki minden egyes csepp vérüket minden bűntudat nélkül. A lelkemet ezen tetteim mai napig nyomják, de megtanultam velük együtt élni, mostanra pedig már nem is hajt a vágy, miszerint öljek.
A saját hibám tehát az is, hogy felestem, ráadásul pont egy boszi lábában, ilyenkor érezhetném, hogy kísért a balszerencse, de még ez sem tudja befolyásolni az élethez való hozzáállásomat, eleget szenvedtem ahhoz, hogy ne most akarjak eret vágni, mert fuu meg fűű nekem támadt egy boszorkány. Miután viszont meghallom a nevemet ledermedek, nem is tudnék lépni, hiszen még a nyelés is nehézkes jelenleg. Aztán pillanatok alatt forgatom végig az agyamban az ismerős arcokat, de az övé csupán haloványan töredezik fel azon emlékek sokasága közt, amit eltemetnék egy koporsóba. Kérdőn dermedek hát rá, miután magamhoz térek és meg tudok mozdulni. Épp’ a kezemet nyújtanám, mikor rám támad, nem hibáztatom, ő biztos többet tud rólam, mint én róla, nem mellesleg pedig vámpír volnék vagy mi. Rég éreztem már fájdalmat, olyan igazi testi fájdalmat, éppen ezért igyekszem nem kimutatni, hogy hozzávágnék valamit, úgy fáj. ~Ismerjük egymást?~ Kérdésemet lelkéig hatoló mélységgel teszem fel, akár egy medve, brummogós hangja hasít az ismerős felé. Tenyeremet leporolom és előveszek az ingem zsebéből egy kendőt, amivel szabályosan meg is törlöm azt. Mindvégig előre meredek és a vonásokat memorizálom, hogy legközelebb ne essek bele ilyen hibába. Nincs is annál rosszabb ugyanis, mikor ismernek de én ezt nem viszonzom. Valóban nem ismerem, talán már elvétve láttam, az is lehet a támadás oka egyszerű: ott lehetett mikor rabszolgaként öldököltem és foglaltam el területet a vámpírboszi kérésére. Ha pedig valóban ott volt, persze, hogy megértem az ellenszenvét, de végtére is adhatott volna egy esélyt, hogy megmagyarázzam, bár nem tudtam volna mit mondani, nem érdekeltek azok az évek, eltemettem magamban és nem is foglalkoztam velük. Nagyjából mintha nem is lettek volna.
Tipikusan olyan vámpír vagyok, aki igyekszik nem foglalkozni a külső behatásokkal. Azt mondják arrogáns vagyok? Oké, egyetértek, az vagyok és aztán? Nem foglalkoztam sosem azzal ki-mit gondol rólam, nagy ívben tojtam a világi nézetekbe is. Fiatal ficsúr koromban is csupán a rendezvények érdekeltek és a nők. Szórtam két kézzel a vagyont, amit az ősök hagytak rám, a bizonyos őseim akiket nem is ismerhettem. Viselkedésem ennek is köszönhető volt, most is az és az is lesz. Nem volt aki megneveljen, hogy mit szabad és mit nem, hogy hogyan illik viselkedni a hölgyekkel. Mindent amit tudok, azt látva tanultam, de ezzel nekem semmi gondom, nem szégyenlem azt ami és aki vagyok.
484 <-> Madness <-> let's go! [You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Vissza az elejére Go down

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
I wish I could be the perfect daughter

Every turn I take, every trail I track
Every path I make, every road leads back
To the place I know where I cannot go
Where I long to be

Tartózkodási hely :
♡ Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
♡ művész, tolvaj és harcos



Venus Astrid Black ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 28, 2017 5:56 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]
To Lestat

Tisztán emlékszem, hogy mekkora félelemmel töltött el egykoron, amikor kiderült, hogy nem vagyok egyszerű ember. Féltem eleinte még apának is bevallani, hiszen vadászok lettünk. Persze, ő se volt már egyszerű ember, de mégis valahogy közelebb állt az emberekhez, mint ahhoz a lényhez, ami belőle lett. Ahogyan azt se tudom elfelejteni, hogy milyen érzés volt szembesülni azzal kicsiként, hogy anya többé nincs. Más ölelések sose voltak olyanok, mint az övé. Túl hamar véget ért a gyerekkor, viszont pont ezt nem akarom, hogy a lányomnak is hasonló sorsa legyen. Úgy éreztem, hogy apa mellett biztonságban lehetünk, még ha neki azóta meg is lett a saját élete. Nem akarok a nyakán lógni, vagy beköltözni hozzá, de ha már a közelemben tudhatom, már akkor is egy kisebb békesség fog el.
Kisebb mosollyal az arcomon fordultam az oldalamra, majd egy kósza tincset tűrtem ki a lányom arcából. Tudom, hogy néha még ő is fél, hogy talán többet észlelt abból a világból, amibe született, mint kellett volna. Én próbáltam óvni, de egy boszorkány mit ér az ereje nélkül? Szinte semmit se. Mégis az ereimben nem csak mágia csörgedezett, hanem egy harcos lánya voltam, így nem volt meglepő, hogy egykoron is többször próbáltam szembeszegülni Drake-l. Mintha nem féltem volna semmitől se, pedig féltem, mégis küzdeni akartam, ahogyan most is a biztonságunkért és a hátrahagyott társaimért. Hosszú percekig figyeltem a karjaim között alvó „csöppséget” mire engem is magával rántott az álmok mezeje.
„Újra ott voltam, ahol nem olyan régen éltem. A falakból áradó hűvösség könnyedén férkőzött be a ruhám alá, mintha tényleg valóságos lenne.” Még a takarót is jobban magamra húztam, mintha az képes lenne megvédeni attól a hidegségtől. „A gyertyák fénye játékosan és hívogatóan táncoltak a falakon, ahogyan egyik folyosó után a másikra ráncigáltak. Pontosan tudtam, hogy mi volt ez az éjszaka. Ez volt az, amikor először kiválasztott, és aminek köszönhetően egy csoda született meg, aminek köszönhetően újra és újra el kellett viselnem egy érintést…” Ébredni akartam, de még se sikerült. Mintha nem menekülhetnék és valaki ott tartana.  „Az események könnyedén rajzolódtak ki álmaimban, hogy utána még fájdalmasak emlékkel együtt vegyüljenek el. Éreztem újra a fémes ízt az ajkamban, ami az engedetlenségemkor nem egyszer fordult elő. Aztán pedig az ismerős szempár úgy tekintett rám, mintha pontosan tudná, hogy merre vagyok…”
Riadtan és zihálva ébredtem, miközben úgy éreztem, hogy fulladozom. Kellett pár perc mire sikerült felfognom, hogy nem ott vagyok és nincs baj, legalábbis nem akkora, mint az álmomban volt. Nem fogom hagyni, hogy Skyler közelébe kerüljön. Sietve húztam vissza a sebes karomra a felsőmet, hiszen még mindig nem gyógyítottam be magam teljesen. Inkább próbáltam újra „feltöltődni” és meglelni a teljesen az erőmet ebben a pár napban.  Zaklatottan pásztáztam végig a sötétséggel megtöltött szobában és idegesen túrtam a fürtjeim közé. Haboztam, de végül mégis úgy döntöttem, hogy jót fog tenni egy kis séta. Itt senki se bánthatja a lányomat, hiszen apa itt van és hallani fogja, ha bármi gond lenne és ott volt a talizmán is, amit édesanyám hagyott rám. Az is megfogja őt óvni.
Sietve öltöztem fel, majd miután csizmát húztam és dzsekit is vettem egyszerűen elindultam a közeli erdő felé. Nem túlzottan figyeltem most a környezetemre, egyszerűen csak hagytam, hogy a gondolataim magukkal ragadjanak és a tiszta égbolt elbűvöljön, mintha ott keresnék válaszokat. Rövid időre még kicsit le is feküdtem a földre, hogy jobban láthassam azt, amit gyerekként is imádtam bámulni. Mintha a csillagoknak valami különleges erejük lenne, amivel képesek megnyugtatni. Amikor viszont valaki kicsit nekem jött és még majdnem rám is esett, akkor ijedten rezdültem össze és pár métert még az avarban is csúsztam ijedtemben. Meglepetten pislogok kicsit, amikor meglátom a régi korokat idéző ruháját és már éppen válaszra nyitnám a számat, amikor arcának vonásai felderengenek.
- Lestat?! – a hangom mindennek volt mondható, de békésnek nem. Figyeltem a férfit és még mindig reménykedtem abban, hogy ez is csak álom. Máris ránk találtak volna? – Ne közelíts! Nem fogod megkaparítani őt! – a hangom kicsit megremegett, de ennek ellenére, ha közeledni próbált, akkor egy kisebb fájdalomhullámot érezhetett. Nem féltem az erőmet bevetni. Ő is ott volt, és segített neki… Miatta történt részben az a pusztulás azon a mesésvidéken.
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
- Louis Xy
Kedvenc dal :
Dance with The Devil
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Humor :
Arrogant



Lestat de Vraincourt ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 28, 2017 5:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Lestat & Venus

enemy and then frien(?
Erőre kap az agyam a friss levegőtől és emlékek hada látszik feltörni, de én mégsem bánom ezt, hiszen az emlékek sokasága fontos, az emlékek tesznek azzá aki vagyok és aki leszek is még egy darabon. De ezúttal megbánom hirtelen vett cselekedetemet, miszerint levegőre menjek. Az erdő mindig a barátom volt és lesz is, de most az emlékek nem kedveznek, mert egy nem kellemes múlt béli szörnyet idéz elő, aki voltam és amit tettem akkor.
****

A lázadásomnak vége volt, csak élni akartam, mint akkoriban jó páran még közülem, de sokunknak ez mégsem igazán adatott meg, ki-ki a maga kárán, de megtanulta, hogy a vámpírok nem élhetnek olyan életet mint ember korukban éltek volna. Erre persze én magamtól nem jöttem rá, fel kellett, hogy nyissák a szemeimet. Nem hazudok ha azt mondom, kényszerítettek, szinte rabszolgasorba soroltak, de mit mondjak, nem volt ellenemre, hogy másoknak rosszat tegyek. A feladat egyszerű volt: elfoglalni! Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy világháborúba cseppentem volna vissza. Mikor nem számítottak semmit az értékek, az emberi értékek, csakis a birtokelkobzásokat vették előnybe a főnemesek és társaik. Nem volt nehéz számomra, mert addigra már bizony megéltem mindezt, sok mindenben volt részem amit bántam, hogy látnom kellett. Sokan és még annál is többen haltak meg a szemeim láttára és persze én szemrebbenés nélkül néztem végig az egész műsort. De ez mégis más volt, mert itt nem katonának sorolták be az embereket, hanem rabszolgának, egy hadsereget toborzott egy bizonyos boszorkány, na de tuti, hogy nem egy sima boszorkányról esett szó, olyan volt mint én, azt hogy a két faj ereje csörgedezett ereiben nagyon is kihasználta. De mit lehet tenni ha kényszerítenek és fenyegetnek? Ellenállni? Nem hiszem, inkább teljesíteni a kérést majd lelépni. Én is ezt tettem, a küldetés végeztével én szépen leléptem, mintha sosem lettem volna. Láttam amint az a senkiházi többeket is tömlöcbe vet, volt akit megkorbácsoltatott velünk majd láncra verette. Én nem kértem abból, leléptem, mint a sicc. Tán’ meggondolatlanul cselekedtem? Lehetséges, de kit is érdekel, ha a nyomomba ered megküzdök vele, nem érdekelnek ilyen egyszerű dolgok.
****

Az emlékek nem mindig jók. Nyugtázom és az avart rugdosom a lábaim alatt, míg kezeim szorosan összekulcsolódnak hátam mögött. Nem csak, hogy nem élvezem ezeket a visszaemlékezéseket de fel is dúlnak. Legszívesebben a legközelebbi fának csapnék valamit, de tudom, nem lenne jobb tőle, se nekem, se a természetnek. Ugyanakkor annyira elég a figyelmetlenségem, hogy az erdő szélén sikeresen megbotlok. Elsőre azt gondolom, hogy egy nagy kő volt amiben elestem. Szerencsémre kitettem a kezeimet és nem lett piszkos a ruhám. Bár lehet jobb lett volna ha az lesz, ki kéne már dobnom ezen ruhadarabjaimat, a múltat idézik, ráadásul a mai világunkban már egyetlen egyed sem öltözködik így. Egy színházi előadást sem adnak már talán elő ebben a göncökben. De nekem a szívemhez nőttek, ebben az ingemben voltam mikor az éjszaka teremtményeit kezdtem gyarapítani és ez volt akkor is rajtam, mikor első gyermekemet rántottam magam után ebbe a világba. Így érthető, miért nem válok meg egykönnyen tőlük. Egy részemet hajítanám a kukába.
Ahogy felállok, megpillantom az igazi okát elesésemnek, azt kell mondjam igen csak csinos ok. De mint úriember csak nem hagyhatom ennyiben a dolgot, inkább illene valami bocsánatkérőt kinyögnöm, mielőtt még egy pofon is csattan az arcomon. ~Elnézést hölgyem!~ Szinte meghajolok előtte.
[You must be registered and logged in to see this image.]
540 <-> Forever Young <-> let's go! [You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :

No heroes, villains, one to blame
While wilted roses filled the stage
And the thrill, the thrill is gone
Our debut was a masterpiece
But in the end for you and me
Oh, the show, it can't go on

Tartózkodási hely :
ζ on the road
Hobbi & foglalkozás :
ζ Looking for my mom



Lara Syreth Maybelline ÍRTA A POSZTOT
Szer. Jún. 01, 2016 11:09 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

This is awkward... But I like it...
Syreth & Benjamin

[You must be registered and logged in to see this image.]
Azt mondják, hogy az ördög sose alszik és talán nekik van igazuk, hiszen én se voltam az angyalok közé sorolható. Sokan azt mondanák, hogy amiatt, mert farkas vagyok. A farkasoknak van egy fajta habitusa, temperamentuma, de ez annál többről szól. Túl régóta éltem, hogy csak ennyi legyen a levesben, vagyis a véremben. Talán kissé őrült is vagyok, hiszen anyámat is képes voltam egy varázslattal sokáig a másvilághoz kötni azért, amit tett. Talán apám megvadult a teliholdnak köszönhetően, ahogyan sokan ezen a vidéken, ami eléggé nagy hatással van rám. A boszorkányerőmet ilyenkor képtelen vagyok használni… Tiszta szívás... Régóta nem vagyok egyszerű farkas, részben mágia uralja a lényemet, amit mindig is imádtam elrejteni és ártatlan farkasnak mutatni magam, aki pontosan annyira szenved, mint azok, akiknek lehetőségük se volt megtörni ezt a fajta átkot és akkor változni át, amikor csak akarnak.
Ilyenkor este senki sincs biztonságban, mivel legtöbbeknél az emberi érzések kikapcsolnak és nem marad más, mint a fenevad, aki vérre és vadra pályázik. A vad pedig sok féle lehet, őz és társai, vagy éppen védtelen és rosszkor rossz helyen lévő turisták, vagy pont egy gyengébb farkas. Láttam már olyat, amikor farkas ment a farkassal ölre a régi falkámban, de azóta már azok közül is a legtöbben már rég a szellemek birodalmát járják. Ha pedig itt kószálnak, akkor jobb lesz néha a hátam mögé is pillantani, hiszen a vér vért kíván, én pedig elvettem az életüket azért, hogy anyámat visszahozzam az élők sorába, mivel terveim vannak vele.
Bundásom könnyedén szeli az erdőt, mintha csak minden apró részletét ismerné, pedig nem így volt. Sietve kerülök ki egy csapdát, mivel még mindig előszeretettel vadásznak ránk, de emiatt senkit se lehetne hibáztatni… Talán ez az este rosszabb, mint ha egy vámpírcsorda szabadulna el és végezne pusztítást. Senki és semmi se állíthat meg minket, vagy legalábbis szeretjük ezt hinni. Természetesen nálam se maradhat el a vadászat, a véres pofámat, illetve a vadhúst sietve öblítem le az egyik közeli tóvízével, majd pedig tovább rohanok, hogy valahol kicsit megpihenjek, hiszen hova sietnék? Még egy darabig amúgy is bundásként kell léteznem. Végül az erdőnek egy békésnek tűnő szegletében telepszem le, a fejemet pedig mancsaimra helyezem, míg végül egy pillanatra sikerül kiütni az éjszakának. Mintha a teli has túlzottan elnyomna.
A nap első sugarai gyengéden és kissé talán incselkedően cirógatják a testemet. Lassan nyújtózkodom egyet, de már emberi alakban heverek a fűben. Remek, azt hiszem sikerült túl sokáig élveznem ezt az őrült estét. Kíváncsian nézek fel az égre, de még eléggé korán van, a nap is alacsonyan jár, mintha csak most kezdené el a horizont mögül kidugni a fejét, hogy felébressze az alvó természetet. Lassan pillantok körbe, amikor is rövid idő múltán neszt hallok, mire kíváncsian fordítom a fejemet abba az irányba…

zene ● Remélem kezdőnek jó lesz! 40[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
ξ Bed of roses
ξ Who you are
Tartózkodási hely :
ξ Mystic Falls/Whitemore főiskola
Hobbi & foglalkozás :
ξ Pincérkedés, múltkutatás



Constance Mathis ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 03, 2016 10:39 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next





Richard & Connie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Néha tényleg úgy érzem, hogy egyáltalán nem passzolok ebbe a világba. Már azt is tudom, hogy miért. Nem ide születtem és valahogy mintha a lelkem valahol a múltban maradt volna és ezért vágyom másra, mint az átlag emberek, akiket ismerek mondjuk az iskolában, vagy a Grillben. Én más vagyok, másképp látok dolgokat és mást várok az élettől. Most például azt, hogy képes legyek megvédeni magamat egy vámpírtól... egy vérfarkastól, akárkitől. Az a legrosszabb az egészben, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy ki jelenti rám a legnagyobb veszélyt. Eddig azt hittem, hogy Benedict az, aztán kiderült, hogy talán Christopher, vagy a boszorkány, akit felfogadott, hogy pucolja ki a fejemet és adjon új emlékeket? Vagy mindkettejük... mindhármuk? Nem tudom, és ez a legrosszabb, hogy még csak azt sem tudom, ki ellen kellene védekeznem, csak úgy érzem, ha nem teszek valamit, szétszakadok... meghasadok és képtelen vagyok kezelni ezt az egész helyzetet. Nem megy.
- Élni akarás van bennem, de nem minden áron. Nem tennék megérte bármit, nem áldoznék fel érte mást, vagy a lelkemet, az nem menne. - vagy akár más lelkét, erre képtelen lennék. Igaza van élni akarok, azért vagyok most itt, bár néha úgy érzem, hogy az életem teljességgel céltalan és ez azért nagyban megnehezíti ezt az élni akarás dolgot. Szeretnék, próbálom, de hogyan építsem fel az életemet, ha folyton falakba ütközöm és úgy érzem lassan teljesen körbezárnak, hogy még csak ne is lássam a reményt a kiútra. Talán nincs is, talán... soha sem érhetem el azt, amire vágyom és talán most is teljesen értelmetlenül és feleslegesen vagyok itt, mert úgy sem változik semmi sem.
Értetlenül nézek rá, próbálom megérteni a szavait, hogy mit is akar ezzel. Talán igaza van, ha ismernék más vadászt, akkor nem hozzá jöttem volna, ezt nem lenne értelme tagadni, de pont a miatt, amit elmond, de nem akarja átérezni a helyzetemet, hogy gyengeségnek érezné.
- Talán igen... máshoz megyek, ha van más, de talán nem. Nem tudhatod, lehet hogy pont olyan kellett, akit nem érdekel, hogy miért keresem, csak segít és kész, de magam sem tudom. - megrázom a fejemet. Igaza van, bizonytalan vagyok, tele érzésekkel, tele kétségekkel, érzelmekkel, amiket nem tudok kezelni, legalábbis gyakorta nem megy. De nem érzem úgy, hogy ezek tennének gyengévé. Nehéz, hiszen az érzelmek skálája széles, és sajnos a negatívakból van jóval több, de vannak ott pozitívak is, amik erőt adnak az embernek, amik segítenek és amik erőt adnak. Ő azzal, hogy nem érzi a rosszat a jót is kizárja az életéből és én nem lennék képes egy ilyen sivár világban létezni, ez az, ami biztos.
Mégis olyan, mintha most meghazudtolna és nem tudom, hogy szándékos-e vagy sem, de valami változik, valami most más. A szavai lassúak és bizonytalanok, nem úgy mint fél órával ezelőtt, amikor még szó szerint kiosztott azért, mert kétségeim támadtam magammal kapcsolatban. Nem tudom, hogy mit mondjak, nem tudom, hogy mit egyek, ahogyan nézem a szenvedését. Rémes élete lehetett és én most képtelen vagyok az enyémet elmesélni, hiszen nem is emlékszem rá, csak abból építkezem, amit Chris elmondott nekem és az talán semmit sem ér. Nem érzem át a fájdalmat, csak a frusztrációt, csak azt, hogy riadt vagyok és kétségbeesett, mert nem tudok magamról semmit, de ez más, mint olyan dolgokra emlékezni, amikre ő emlékszik.
Szótlanul figyelem, nem merek megszólalni, talán azzal belé fojtanám a szót és nem mondaná ki azt, amit akar, és ezt most nem merem megkockáztatni. Nem látom a könnyeit, de valahogy sejtem, hogy előkerülhettek, hiszen a hangja minduntalan elakad és rekedtesen szól. Csak akkor moccanok meg, amikor elhallgat végül és nem szólal meg újra. Óvatosan csúszom le a rönkről, ahol eddig ültem, hogy térdelve érkezzem meg mellé. Bizonytalanul moccan csak a kezem. Nem akarom túlzásba vinni, mert fogalmam sincs, hogy mit hogyan kezelne most, ezért csak óvatosan a hátára simítom a kezemet. - Sajnálom, hogy... nehéz, de... azért nem tudod feldolgozni, mert elzárod magadban. Úgy nem is lehet, csak felemészt a fájdalom. - és nem engedi be a jót sem. Igen, rossz dolgok történtek velem, ez tény, de voltak jók is. Christ megismerni, a barátommá fogadni, megbízni benne. Elrontotta az egészet, ez is igaz, de akkor is vannak jó pillanatok, amikre vissza tudok emlékezni és azok erőt adnak nekem. Ezek az ő életéből hiányoznak és pont e miatt képtelen kezelni minden mást is.


♫ Chasing Demons ♫ ϟ ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♰ My Life
Kedvenc dal :
Avoid
Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 29, 2015 7:31 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]


Connie & Richard



My Heart is Dying..

ღ zene: Requiem For A Dream ღ megjegyzés: -

Egyetlen egy mozdulatomba telne mindösszesen, s az eddig megélt sorsa immáron megszűnne. Nem lennének gondjai afelett, hogy milyen életet is óhajt magának, avagy az sem okozna jelentősebb problémát a számára, hogy egyáltalán hogyan is védje meg önmagát másoktól. De akármennyire is legyen feltűnő a külső látszat, ha a belső egészen mást takar, s hiába a kegyetlenség ténye, ha voltaképpen igencsak mélyen érzelem lakozik bennem. Vannak dolgok, amiket én sem értek, s amiket még ő sem érthet. Kissé talán túlontúl is bonyolult személyiségű típus vagyok, és lehetséges nagy eséllyel, hogy éppen ez okozhatta mindannyiszor a vesztem. De kanyarodjunk vissza ő rá, és ne engem firtassunk feleslegesen. Ugyebár egy makacs nőről van szó, de ennek ellenére mégsem megtört, s a legutolsó sorban nem az a típusú, aki felmerné adni bármikor is. Harcol a céljaiért, az elképzeléséért, s mindez valahol a szemeiben is tükröződik, de, ha arra kerülne sor, hogy lépjen túl bonyolítja az egészet, s épp ezért is bukik meg az elképzelése. Annak ellenére, hogy különbözünk, s hogy ellentétek sorai húzódnak köztünk, nos nem utasítom el kicsit sem. Tisztábban vagyok vele, hogy százszorta rosszabb átka van a vérfarkas énje miatt, s hogy nem kedveli a faját, de nekem mégis mivel jobb a helyzetem? Mitől jobb nekem? Ő is ugyanolyan szinten lehetne érzéstelen, kegyetlen, s kíméletlen akár. De nem. Ahogy voltaképpen én sem vagyok teljesen kiiktatva, hisz nem kapcsoltam ki sohasem azt a bizonyos érzelmi dolgot. Mindig is érzelmekkel éltem, csak már... Nem tudom. Annyira fájtak a történtek, hogy nem bírtam, s elnyomtam magamban mindent, de ettől még nem oldódott meg semmi. A hasznomra vált mindaz, hogy érzek mélyen valahol valamit, de.. de nem lett könnyebb a helyzetem. Könnycseppek ezreit hullajtottam már el, s átkoztam egy egész életen át ötszáz évnyi kínsort, de mit értem el egyáltalán vele? A napjaim nem lettek jobbak, sem szebbek, s ha feladtam volna abban a percben, akkor halálvággyal éltem volna tovább. Kellett valami, ami hajt, s valami egészen új, amiért még érdemes részt vennem eme világban. Így tértem át végül a vadásszá, holott egy vámpír vagyok, akinek tisztelnie kellene a fajtáját. Fejet kellene hajtanom az úrnőm előtt, s áldanom őt, hogy nekem adta az örök életet, de nem teszem, és nem is fogom. Nem áldom az életem, de megadatott a számomra, ezért is küzdök az életben maradásért. Ez az egyetlen, ami mozgat, és a bosszú... a bosszú, hogy végezzek Curtis-szel. Kicsinyesen naiv cél mindez, tudom, ahogy azzal is számoltam, hogy utána nem lesz semmi, ami hajtson, ami élésre késztessen. De nem érdekel! Nem nyugszom, míg meg nem halt, s míg a föld alatt nem rohad!
-Úgy hiszem mindenkiben benne van az élni akarás, Constance.-Nézek rá könnyedén, miközben hozzá beszélek, és a tudtára adom, hogy ösztönlények vagyunk, azaz emberiek. Küzdünk az életünkért, a fennmaradásunkért, azért, hogy ne haljunk meg.-Nem kell feltétlenül konkrét indok szerintem, vagyis.. élni mindenki akar. Még te is. A magad hasznára fordíthatod ezt, s akkor máris lesz cél, hisz akarsz majd élni, s létezni még. Utána pedig ráérsz kitalálni menet közben, hogy mi legyen.-Próbálkozom. Túl erősen is próbálkozom, hogy lemenjek az ő szintjére, s hogy megértsem a szavait. Közös hangot szeretnék vele találni, holott mindez lehet, hogy meg fog sebezni. S ha sebet ejt a szívemen, akkor én abba beleőrülök. Még egy kínt nem bírnék el.. Nem menne, hisz már annyit szenvedtem.. S még, hogy nem érzek? Érzek én, csak elnyomom, s előadom ezt az ócska szerepet, mellyel rejtegetem a belsőm, mely darabokban hever. Őszinte képet mutatok ez nem kétség, pusztán egyetlen valamit titkolok.
-Nos arra, hogy átérzem a helyzeted, s hogy mit óhajtanál. Csupán meg van kötve a kezem, a jellemem, s így mást kell mutatnom, mint, amit akarnál.-Kezdek el hirtelen beszélni mindarról, amit voltaképpen ki sem kellene ejtenem az ajkaimon. Amikor pedig leesnek a szavaim, nos már túl késő.. Megrázom a fejemet ugyan, hogy felejtse el, de képtelen vagyok visszatekerni az időt. Mondanám szóban is, hogy nincs értelme komolyan vennie, de lebuktam. Az eddigi kép rólam pedig összedőlhetett. Azt mondtam érzéstelen vagyok, ami igaz, hisz elnyomok mindent magamban, de néha.. néha még is előtör bennem, s olyankor nagyon is tudok érezni. Nem mindent érzek át.. Egyedül csupán a fájdalmat.
-Igazság szerint, nos kedved sem lett volna segítségért hozzám jönni, ha lenne más vadász.-Ejtem ki halkan mindezt, ahogy jobban átgondolva rájövők, miszerint igazam van. Senki sem kedvel, sosem kedveltek, de azért, mert én azt akartam, s most, hogy teljesen egymagam vagyok a magány kerülget. Kellenének barátok, ismerősök, vagy valaki, akiben bízhatok, de nem lehet... Ha megtenném, s elveszteném az illetőt, akkor azon nyomban vége szakadna mindennek. Nem lenne miért élnem, és tovább éreznem. Nagyot nyelek, egy pillanatra meg is rázom a fejemet ismét, ahogy erősen lezárom a szemeimet, és próbálok nem gondolni semmire, de sikertelen. Minden ellenem van szinte: az élet, én magam... és már folytatni sem érdemes tovább a sort.
-Én sem hiszek magamban, de mégis itt vagyok, és nem fordítok hátat neked.-Szögezem le hirtelen tényként, ahogy mélyen a szemeibe nézek.-Próbálkozom erősen azt hiszem, és ezzel olyan dolgokat tépek fel önmagamban, amik a későbbiekben nem lesznek kellemesek a számomra.-Mondom annyira halkan mindezt, hogy lehet mit sem hall már belőle. Talán jobb is lenne, akkor nem jönne rá, hogy kezdek sebezhetővé válni miatta. Végül beleegyezik, aminek kifejezetten örülök, s én magam pedig mesélésbe kezdek. Elmondom a legelejét az egésznek, egy töredéknyi részletet. Érzéstelenül adom elő, néha nevetek, avagy mosolygok. Eljátszva, hogy meg sem ráz, holott minden egyes szó tőrként hatol az élettelen szívembe. Fáj.. nagyon fáj, hogy mindez megtörtént, s át kellett élnem. Sosem volt sem családom, sem pedig életem. Mindent elvettek tőlem a természetfelettiek... Talán épp ezért is vadászom a nyamvadt fajtájukat.
-Constance.-Mondom ki végül hosszas percek után a nevét, így csúszok a válaszadással rendesen, ahogy végül át is térünk másfelé, így nem is tudom mit mondjak már mindezek után.-Sajnos.. sajnos én..-Akadozom, s végül abbahagyom a beszédet. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy felhúzom mellkasomhoz a térdeimet, és ráhelyezem a karjaimat. Végezettül a fejemet is lehajtom oda, így temetve bele az arcomat elrejtésként.-Áttudom érezni a helyzeted, sőt nagyon is.-Mondom végül nagyot nyelve.-Érzem a fájdalmat.-Vallom be, ahogy egy könnycsepp folyik le az arcomon, de ebből ő mit sem láthat.-Én érzem azt a súlyt, amit... amit akkor meg kellett élnem. El sem hiszed mennyire nehéz minden nap harcolni az ellen, hogy elnyomva maradjon mindez.-Zárom le a szemeimet erősen, ahogy teljesen mozdulatlanná válok ezáltal.


Vissza az elejére Go down

avatar

Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
ξ Bed of roses
ξ Who you are
Tartózkodási hely :
ξ Mystic Falls/Whitemore főiskola
Hobbi & foglalkozás :
ξ Pincérkedés, múltkutatás



Constance Mathis ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Nov. 17, 2015 9:25 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next





Richard & Connie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Annyira mások vagyunk, ellentétesek, azt hiszem érthető, hogy nem viseljük túlságosan jól egymást, vagy a vitákat, hiszen nagyon máshogy állunk ehhez az egészhez, nagyon másképp viszonyulunk az élethez és mindenhez, ami az élethez köt. Ő inkább csak létezik, sodródik, életben van, teszi a dolgát, én viszont valamit el akarok élni, célt akarok, jobbá akarom tenni az életemet valahogy, még ha ez néha tényleg lehetetlennek és kilátástalannak tűnik is. Nem is tudom, talán egyszer képes leszek magamnak valamiféle értelmes életet kialakítani, talán egyszer minden megoldódik, annak ellenére hogy jelenleg el sem tudom képzelni hogyan. Jelenleg úgy fest Gregory-nak van igaza, nem fogok tudni zöld ágra vergődni, nincs esélyem meglépni a maffia elől és már Chris sem védhet meg, és az sem biztos, hogy meg akar és nem fog nekem ő is ártani újra, hogy végképp végezzen a meglévő emlékeimmel is. Félek... ez a legrosszabb az egészben. félek tőle, hogy nem érhetem el soha sem azt, amit szeretnék, azt a nyugalmat, normális életet, amibe nem szólnak bele gyilkosok, vámpírok, várfarkasok hiszen én is vérfarkas vagyok, magamat pedig csak nem zárhatom ki az életemből.
- Nem tudom már, hogy miért küzdjek, hogy van-e értelme, ez a legnagyobb baj és... azt sem tudom, hogy ha szabadjára engedem az érzéseimet, akkor abból nem csak düh és harag születik-e, az pedig nem hasznos. - lebiggyed a szám, de épp csak egy pillanatra, aztán megrázom a fejemet és sóhajtok egyet, mintha azt akarnám vele jelezni, hogy vegye úgy ezt nem is hallotta. Tudom, hogy ő más, erőt várna el és határozottságot, hogy kemény legyek, olyan, amilyennek most nem érzem magamat. Most úgy érzem az életem darabokban és nem tudom hogyan illesztem össze a szilánkokat. Talán sehogy, talán nem leszek képes rá és akkor feleslegesen vagyok most itt, semmi értelme az egésznek, nincs mitől megvédeni magamat és nincs miért.
- Pedig érdekelne, mire érted ezt. - jobban megérti a helyzetemet, mint gondolnám? Furcsa és meglepő is egyben és nem tudom, hogyan érti, hiszen eddig végig arról papolt az érzések mennyire nem fontosak, hogy ő nem is igazán tud érezni, hogy neki... minden mindegy, hogy én nem vagyok elég erős, ha kiakadok és nem vagyok képes elfogadni saját magamat. Csak arról volt szó, hogy én mit és miért csinálok rosszul, erre most mégis azt mondja, hogy képes lenne megérteni? Furcsa, és nem tudom egyelőre hová tenni a dolgot.
- Vérfarkas vagyok Richard, egy vámpír segítette eddig az életemet, azt hiszed ismerek vadászokat, akik segíteni tudnának? - nem azért jöttem hozzá, mert annyira jó ötletnek gondoltam, vagy azt hittem majd kedves lesz és segítőkész, hanem azért, mert nem ismerek rajta kívül más vadászt, főleg nem olyat, aki vámpír és talán jobban fel tud készíteni a vámpír igézés ellen, mint mondjuk egy sima vadász, aki nem rendelkezik ilyen képességgel. Persze számíthattam volna rá, hogy nem akar majd segíteni, de legutóbb nem bántott, attól nem fértem, hogy ártani fog nekem és egyébként is valahol már veszíteni valóm sincs. Nem félek a haláltól, sokkal jobban félek attól, hogy elveszítem önmagamat és a reményt valami értelmes jövőre.
- Olyan nehéz... elképzelni azok után, amiket a fejemhez vágtál. - próbálkozik azt hiszem, nem kellene elutasítónak lennem vele, ezért végül csak bólintok, egy apró sóhajt hallatok és nem utasítom el az invitálását. - Jól van, legyen így. - leülök szépen a kőre és onnan figyelem, ahogyan azzal a kis bottal játszik, tényleg szinte mint egy gyerek, akinek most ez köti le a figyelmét, pedig azt hiszem csak könnyebb úgy beszélnie, hogy nem rám koncentrál közben és talán még csak nem is magára a beszédre, hanem hagyja, hogy a szavak mintegy maguktól jöjjenek.
Ahogyan beszélni kezd, én csendben hallgatom végig őt. Figyelem minden szavát és azt az elkapott egy-egy pillantást, amit felém intéz és nem tudom eldönteni, hogy melyik ijeszt meg jobban, az ami történt vele, hogy milyen rémes élet van mögötte, vagy inkább az, hogy hogyan kezeli ezt az egészet szinte rezzenéstelen arccal időnként elmosolyodva, mintha nem is saját magáról beszélne, hanem csak egy ártatlan történet lenne békés életről, jó emberekről, miközben erről szó sincsen. Amikor elhallgat csak akkor pillantok rá és próbálom valahogyan összeszedni a gondolataimat, amit meg kell vallanom nem tudok valami könnyen megtenni jelen helyzetben, mégis csak megdöbbentő ez az egész.
- Tény... tényleg nem érzed a fájdalmat, amikor erről mesélsz? Mintha... mintha nem is történt volna meg veled, mintha nem is lenne annyira szörnyű, mint amennyire igazából az. Ez... ez rémes, nem is értem, hogyan bírtad ki és... ha ez csak a kezdet, nincs is benne, hogyan lettél az, aki vagy, hogyan bírtad ki az egészet ép ésszel és... Kár mondanom, hogy sajnálom igaz? Semmi értelme... az egésznek, én... - elakadok, nem tudom, hogy mit mondjak, nem tudom, hogy hogyan reagáljak, azt sem tudom, hogy hogyan tekintsek rá ez után, hiszen nem érzi, nem éli át az egészet valahogy még most sem. Akkor hogyan értene meg engem, ha egyszer saját maga elől is titkolja a saját érzéseit? Tudom, hogy gyengeség, ha az ember fájdalmat érez, de ha nem érzi akkor mégis hogyan képes feldolgozni? Ő elfojtotta, fel se dolgozta, én biztos, hogy nem lennék képes így élni.
- Én nem tudom mit mesélhetnék, nem emlékszem az életemre, az amire emlékszem a tiédhez képest semmiségnek tűnik még akkor is, ha számomra tényleg fájdalmas. Át tudnád érezni egyáltalán, ha a saját fájdalmadat nem érzed át? - nem tudom... tényleg nem tudom, hogy van-e értelme. Szeretnék neki mesélni, talán jót tenne, ha kiadnám magamból, de magam sem tudom,hogy van-e értelme, hogy vajon képes lenne-e átérezni a helyzetemet és annak fényében jobban próbálna, akarna nekem segíteni. Tényleg nem tudom.


♫ Chasing Demons ♫ ϟ ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♰ My Life
Kedvenc dal :
Avoid
Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Nov. 10, 2015 12:23 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]


Connie & Richard



Egy hosszas esti mese..

ღ zene: Another Lonely Night ღ megjegyzés: -

Oh, s minő meglepő, sőt édesded azon megfontolás, hogy álmokat kergessünk, reményeket szőjünk, s elkalandozva egy csésze tea mellett meséljünk.. Mintha minden csak ilyen könnyedén menne, egyetlen apró gondolatra működne, s közben észre se vennénk mindazt, ami körülöttünk zajlik, avagy éppenséggel előttünk történik. Mondanám, hogy a világ épp olyan álomszerű, mint a fantáziánk, s hogy tele van reménnyel övezett köves úttal, de kérlek szépen, akkor nagyot hazudnék. Nem foglak áltatni, s magamat sem fogom illúzióba sodorni, csak azért, hogy ezáltal könnyebb legyen elfogadni a helyzetet.. Tehát visszakanyarodva ott tartottam, hogy valóság. Egyrészről tekintve talán kellemesnek tűnhet eme gondolat, hisz hát, nos.. ki ne szeretne élni a mai modern korban? Ki ne szeretne szerelmes lenni, barátokat szerezni, és szórakozni, hogy aztán vígan megélje az élete minden egyes napját? Boldogság, remény, jó élet.. milyen szép is volna azon esemény, ha ez csak így tálcán nyújtaná át magát az emberi élet küszöbén. S a tudatlanok, mármint máshogy mondva az emberkék, s a hozzájuk közelálló teremtmények többsége, mint mondjuk: a boszorkányok, avagy a vérfarkasok, nos.. azt képzelik, hogy lehet normális életük, hogy számukra megadatik a boldogság, csak mert elvégeztek egy iskolát, csak mert szerelmesek, s az élet ekkor fenékig tejfel. Ugyan már, kérem szépen! A tudatlanság nem fedi el a valóság kegyetlenségét, s az élet pusztán nem lesz szebb, mert te nem tudsz semmiről. S akkor sem lehet jobb életed, ha letagadod az önön valód, s azt képzeled, hogy emberi életet szeretnél magadnak.. Hahaha, emberi élet.. Oh, édes valóság! Oh, drága Istenem, avagy nem Istenem, hisz nem is hiszek benned. Csupán egyedül abban hiszek, hogy saját magam hozom meg a döntéseimet, s hogy mindent a saját kezemben tartok: legyen szó életről, avagy halálról. Míg másrészről tekintve, s ezúton már le is leplezve megemlíthettem, hogy az élet kegyetlen. Elsőre talán barátságosnak tűnik, s minden könnyen megy, de egy idő után az idő elveszlik, az értékek eltűnnek, s mi magunk is belecsöppenünk valami olyanba, amibe talán nem is kellene. Részesei leszünk a természetfeletti jelenségeknek: elvesztünk ezáltal valakit, és vadásszá válunk végül, avagy éppen mi magunk válunk áldozattá..
Hullajthatunk az utolsó pillanatban könnycseppeket, de már túl késő.. hisz nem hozhatjuk vissza önmagunk, avagy éppen azt, aki a szemeink láttára halt meg. Nem változtathatjuk magunkat ismét emberré, avagy nem is kívánhatunk magunknak érzelmet. A gyengeségeink csak fokozzák sebezhetőségünket, ahogy az érzelmek megakadályoznak a józan döntésekben. Vadászként, s egyaránt természetfelettiként is kiválóan tudnunk kell, hogy nem léteznek barátok, szövetségesek, családtagok, nem létezik szerelem, s nem létezik emberi élet..
-Nem is kell voltaképpen, hogy egyszerűbb legyen neked, sőt.. talán az sem kell, hogy kizárd az érzéseket, s ezáltal az emlékeket.-Mondom elgondolkozva a szavai után, ahogy komolyan beszélek mindvégig, mintha meggyőződésem lenne arról, hogy mi is ez az egész.-Fordíthatod mindezt a saját javadra is, drágám. Mármint.. engedd meg magadnak, hogy emlékezz, sőt ebből kiindulva kínozd a lelked minden egyes darabját. S a darabkák addig zúzódnak, s formálódnak majd, míg nem egyszer csak erősebb leszel. Persze, ez csak egy jó tanács, hisz kell egy cél, amiért harcolhatsz, amiért küzdhetsz..-Végül elhalkulok, hisz rájövök magamtól is, hogy talán túl sokat jár a szám.. Nem erősödni akar, hanem meg akarja védeni magát, s pontosan úgy, hogy egyszer normális élete lehessen.. Bólogatok a szavaira, mintha nem tudnék mit hozzáfűzni, pedig de.. csak éppenséggel nem akarok felesleges feszültséget. Ámbár kezdem azt hinni ugyan mindegy..
-Jobban megértem a helyzetedet, mintsem hinnéd..-Suttogom a szavakat oly halkan, de még így is tisztán hallhatja mindezt. Egyszerűen sosem gondolkozom azon, hogy mit is kellene mondanom, csak úgy jönnek a szavak, holott talán, ha jobban megfontolnám, akkor lehetne másként is mindez.-Mármint.. mindegy is. Felejtsük el.-Mély sóhaj következik, s némi hatás szünet. Talán túlságosan is nyomást gyakoroltak rám az évek, s épp amilyenek tűnök, nos nem olyan vagyok, vagy csak egyszerűen megy elfelé az eszem. Közel a cél, s mégis oly távoli..
-Hát van benne valami nyilvánvalóan, kedves, de mint tudjuk százszor is meg kellett gondolnod azt, hogy idejössz.-Nézek rá egyúttal élesen, de mégis fürkészően, hisz a szemeimnek a sötétség egyáltalán sem akadály, sőt..-Miért pont engem választottál? Rajtam kívül még számtalan vadász van, akik persze emberek, s nem szörnyetegek, mint mondjuk én.-Érződik a hangomban némi meglepettség, valahol még sejtelmesen kíváncsiság is, de csak a látszat hatás kedvéért. Az érzelmek megjátszása, és elrejtése, nos ötszáz év után már-már gyerekjátéknak tűnik. Ezt követően az ötletem kerül előtérbe, vagyis a felajánlásom, miszerint kissé ismerjük meg egymást jobban, ami eleve nem lenne probléma, feltéve, ha ez nem az én számat hagyta volna el..
-Én képes vagyok rá enélkül is, Connie. Csupán nincs meg köztünk az összhang, s ezért sem értesz egyet a döntéseimmel, ahogy én sem a tiéiddel, de.. de ezen változtathatunk, s minden kedvezőbb lesz a javadra majd meglátod.-Mosolyodok el biztatóan, majd lehajtom a fejemet egy rövid időre. Kifújom a tüdőmben tartott levegőt, majd visszaszökik rá a tekintettem végezettül. Nagyot nyelek, s oly lassú telésűnek érzem az időt, mintha most szándékosan is lassított lenne minden mozdulat, vagy mintha eleve állna az óra mutatója, csakhogy ne teljen ezáltal semmit sem. Határozatlanul érintem meg a karját, majd egészen óvatosan végig simítok rajta, ahogy végül finoman megfogom a kezét, s ezzel könnyedén, mégis gyengéden magammal húzom, mármint, ha hagyja, s nem lök el magától hirtelen. Egy nagyobb kőhöz vezettem, hogy helyet tudjon foglalni, vagy ha kell, akkor magától jön addig, míg én magam egy faággal a kezemben ülök le a porba. Mint egy gyermek, mely játszani kíván úgy rajzolgatok alakzatokat, ahogy összeszedve minden bátorságom végül megszólalok.
-Egykoron ember voltam, egy gyermeki gondolattal, egyetlen vággyal körítve meg mindezt.-Pillantok fel rá félszegen.-Igazából minden úgy indult, hogy láttam meghalni a saját szüleimet. Öt éves voltam, s egy vámpír szerteszét tépte őket, de csak azután, hogy jóllakott a vérükkel. Persze mondhatnám, hogy képzelődtem, s hogy ez el van felejtve, de mint tudjuk nem igaz. Azt hittem az idő gyógyítja a sebet, de abban a pillanatban, amint azt a lényt láttam, nos elveszett az ártatlanságom.. a józan tudat, s részesévé váltam ennek az egész körülménynek, amelyben oly annyian élünk.-Mesélem, miközben olykor-olykor elpillantok oldalra, hisz képtelen vagyok ránézni. Nem akarok sajnálatot látni, sem együttérzést.. utálom ezeket.-Ezután a nagynénémhez kerültem egy évre, de a nagybátyám elintézte, hogy végül nála kössek ki.. szépen mondva megölte a nénikémet, csak hát én nem tudtam róla. Ahogy a nagybátyámhoz kerültem, mint előkelő nemes származású sarj, nos elkezdődött a tényleges életem. A velem egykorú fiúkkal játszottam, eközben tanultam, de.. ez túl szép is lett volna, tehát a nagybátyám az idő nagy részében bántalmazott mindenféle kivitelben.-Kezdek el nevetni, mintha valami vicceset mesélnék.-S tudod ebben azaz irónia, hogy sosem kaptam semmi jót, érted? Semmit! Minden pillanatom erről szólt.-Megrázom a fejemet hirtelen.-Tehát.. kínzott szavakkal, tettekkel.. testileg, és lelkileg. Míg nem rájöttem arra, hogy az a család, ahol mindvégig nevelkedtem, nos nem is az igazi. Próbáltam faggatni a nagybátyám, aki fattyúként szólított mindig is, de mivel nem segített, s mivel nekem elegem volt a terrorjából, ezért tizenöt éves koromban elhatároztam, hogy megszököm. De ez így túl szép is lenne.. Szóval.. a próbálkozásom során elkapott, s marasztalni akart erőszakosan, míg én egyetlen, de mégis hirtelen cselekedettel megöltem. Hideg vérrel, s mégis bűntudattal. Épp annyira élveztem, amennyire nem akartam.-Nézek mélyen Connie szemeibe, ahogy mesélem a történteket.-Végül eljöttem onnan, s kerestem az eredeti családomat, de csak egy nevet találtam akkoron, míg a későbbiekben kiderült, hogy a valódi apám egy piás ember volt, míg az anyám egy... pontosan az, amivel nem akarom illetni. Tehát rájöttem, hogy sosem volt valós életem, csak egy hamis árnyalatú képzelt világom. Fájt, hogy a hamis látszatkép eltűnt, s fájt, hogy a valóság pedig ennyire kegyetlen. Fájt, hogy mindkét véglet halott... De hab a tortán mindaz a milliónyi apró szál, ami ezidáig juttatott.-Mosolyodom el teljesen érzéstelenül. S ezzel bebizonyítva pontosan azt, hogy emlékszem, s töprengem a múltamon, amely segít erősebbé válnom, de már nem érzem át mindazt, amit egykoron átéreztem. Nem jön rám a fájdalom, s akármennyire is erőltettem meg sem rezzenek már a történtek miatt. Csupán annyi bizonyos, hogy itt most a mesémnek vége szakad, hisz, ha kérdése van, akkor bátran felteheti, de akár az is megeshet, hogy ő kezd el mesélni nekem, már ha szeretne, hisz nem vagyok semminek sem az elrontója.


Vissza az elejére Go down

avatar

Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
ξ Bed of roses
ξ Who you are
Tartózkodási hely :
ξ Mystic Falls/Whitemore főiskola
Hobbi & foglalkozás :
ξ Pincérkedés, múltkutatás



Constance Mathis ÍRTA A POSZTOT
Szer. Szept. 09, 2015 2:15 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next





Richard & Connie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Egyre inkább elbizonytalanodom. Talán tényleg nem volt jó ötlet épp hozzá fordulni, hiszen tudhattam volna, hogy nem alkalmas rá, hogy segítsen nekem, mert nem ismer, mert nem tudja, hogy milyen vagyok, hogy mit érzek, mert annyira mások vagyunk. Ő képes kiiktatni az érzéseket, engem viszont mindig is azok tápláltak, azok erősítenek. Az a hit, hogy egyszer majd talán tényleg rendes életem lesz. Nem tudok úgy élni, hogy eleve azzal számolok, hogy soha nem lesz már semmi sem jó, hogy örökké menekülnöm kell, hogy elveszítettem a legjobb barátomat, hogy kiderült, hogy ártott nekem, méghozzá nem is kicsit, hogy nincs múltam és ezzel úgy érzem, hogy jövőm sincsen. Tudom, hogy nem az én életem a világon a legrosszabb, tudom, hogy bizonyára van olyan, akinek épp olyan kínzott a lelke, mint nekem, vagy még inkább, de nem fogom magamat jobban érezni azért, mert van más is, akinek rossz, ez nem így működik, az ember nem így működik és soha nem is fog. Elhiszem, hogy neki sem volt jó élete, sőt biztosan sok szenvedésen van túl, pont azért viselkedik így, és én épp ezért nem akarnék sokáig élni, mert félnék, hogy megváltoztatná a jellememet. Attól is félek, ha megismerem az emlékeimet, akkor annak mi lesz majd a következménye, hogy nem lesz-e majd e miatt rosszabb, mint most, hogy nem zavarodik-e még inkább össze a fejem.
- Mégis Richard, te képes vagy kizárni az érzéseket, nem foglalkozni az emlékekkel, de én nem ilyen vagyok. Engem kínoznak és... Hidd el elhiszem, hogy neked se lehetett könnyű, sosem kérdőjelezném meg, de ettől még nekem nem lesz ez egyszerűbb. - ettől még nem tudom azt megtenni, amit ő, nem tudom csak úgy kizárni a fejemből azt, ami most benne cikázik. Tudom, hogy én kértem tőle segítséget, de ettől még nem tudok bármit megtenni, ettől még ugyanúgy meghátrálhatok végül, ha nem is próbál meg belegondolnia helyzetembe. A legrosszabb az egészben az, hogy nem is várhatom el tőle, hogy átérezze, ha egyszer egyébként is képtelen érezni. - Nem akarok szenvedni és egész életemben menekülni sem. Megoldást akarok, az kell, hogy meg tudjam védeni magamat, és mellette mégis idővel normális életem lehessen. - igen, ez talán buta vágyálom, aminek semmi értelme sincs. Igen, talán soha sem sikerülhet és soha nem lesz normális, sőt netán boldog életem, de ettől még erre törekszem minden erőmmel és majd meglátjuk, hogy vajon képes leszek-e elérni. Ha nem, akkor legalább azt mondhatom, hogy megpróbáltam, de nem fogok beletörődni a rosszba, ahogyan azt valahogy úgy sejtem, hogy ő teszi. Elvileg kettőnk közül ő az erősebb, ő a harcos, de ő csak valakik ellen harcol, nem pedig magáért. Ebben különbözünk igazán mi ketten.
- Igen, pont ezt mondtad, még ha nem is szavakkal, de ettől még így volt. Ha elfogadnád, amilyen vagyok, akkor értenéd, hogy nem edzésre van szükségem, hanem hogy erősebb legyen az elmém, vagy hogy ismerjem a gyenge pontjait a vámpíroknak, a boszorkányoknak, nekem ez kell. - nem kell harcossá válnom és nem kell érzelemmentessé sem. Nem leszek keményebb, mint most, nem az a célom, mert nem akarok megváltozni, csak esélyt akarok arra, hogy egyszer majd normális életem lehessen, és úgy érzem ő ezt pont azért nem képes megérteni, mert fogalma sincs róla, hogy milyen a normális élet, vagy milyen erre vágyni. Ahhoz hogy vágyakozz, vagy épp hogy együtt érezz valakivel, ahhoz érzések kellenek, neki pedig ez hiányzik a kelléktárából. Ezt az egészet nem lehet egyszerűen csak logikával megmagyarázni, ez nem így működik, épp ezért nem fogja megérteni és én épp ezért döntök végül a távozás mellett. Rossz döntés volt őt kérni meg, de azt hittem képes lesz kioktatás nélkül objektíven tanítani és nem törődni mással, mert én csak ezt akartam, pár trükköt, amit hasznosíthatok. Nem az kell, hogy elfogadjam önmagamat, vagy megváltozzam, másképp álljak a világhoz, vagy kilométereket fussak, attól semmi sem lesz jobb. Amikor viszont meghallom a hangját és a kezdeti szavakat... igazam van... tényleg meglepődöm. Megállok, de csak pillanatok múlva szánom rá magamat arra, hogy felé forduljak.
- Ha nem lennék lelkileg erős, akkor most nem lennék itt. Hidd el, akkor már összeomlottam volna azok után, amik történtek. - csendes szavak ezúttal, mert azért azt tényleg értékelem, hogy legalább próbálkozik, hiába hogy nem tudom mi lehet az oka. Nem érez, akkor gondolom édes mindegy neki ez az egész, vagy még sem? Netán csak nem szereti a kudarcot? Igen, talán szimplán erről van szó és az ha elsétálok innen, végeredményében kudarcként értelmezhető. - Talán igazad van, akkor lehet hogy megértenéd, vagy én téged. Még csak azt is alig tudom, hogy ki vagy pontosan. - vagy hogy miért olyan, amilyen egyáltalán és így tényleg sokkal nehezebb megérteni az indokait. Végül csak halkan sóhajtok egyet és megtöröm a maradék távolságot, ezúttal szimplán csak a kezemet nyújtva felé, hiszen igazán még eddig nem kötöttünk egyezséget.
- Megismerjük egymást, hogy megérts és én is téged, aztán ha úgy érzed képes vagy rá, megtanítasz megvédeni magamat, az elmémet rendben? - mert az a legfontosabb. Sosem leszek olyan gyors és erős, mint egy vámpír, viszont akármit is teszek, ha bárki képes szuggerálni, akkor az összes edzés értelmetlen és hatástalan, ha egy boszorkány bele tud mászni a fejembe és én nem tudok ellenállni, akkor semmi értelme ennek az egésznek.


♫ Chasing Demons ♫ ϟ ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♰ My Life
Kedvenc dal :
Avoid
Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Szer. Szept. 02, 2015 8:49 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]


Connie & Richard


Milyen az élet?

ღ zene: Beyond Limits ღ megjegyzés: -

Minden egyes lépés megtétele nehéz, ha a fájdalom kísér végig az utadon, ha a szenvedés lök a padlóra folyton, ha a kín fojtogat a mellkasodban mindinkább, s ezzel szépen lassan te magad választás elé kényszerülsz. Elbuksz, meghátrálsz, feladod, avagy küzdesz, felállsz, harcolsz.. Mondhatni helyzet kérdése a döntés, de igazából a lelkünk csatája áll mindezen tényező mögött, mert ha jobban belegondolunk, akkor nem a pillanat dönt helyettünk, hanem mi magunk döntünk az életünk felett, mintha csak abban az egyetlen percben tényleg rajtunk állna az élet, s halál kérdésének köre. Számtalanszor éltem át a poklot, hogy ezáltal még közelebbről ismerjem meg, amit pedig tapasztaltam nem volt élvezhető élmény. Nem hittem volna, hogy egy ember szenvedhet ilyenféle módon, s hogy egy vámpír sokkalta kegyetlenebbül élheti meg mindezt. Felerősödött érzelmek, örökös magány, végtelen idő, s egy szenvedéssel telt élet kínálat.. Soha, sohasem akartam megismerni ezt, ahogy másnak sem kívánom a magam nevében, s igen, joggal elítélhető vagyok emiatt, de úgy gondolom, hogy jelentős indokok miatt vagyok az, aki. Nem önszántamból kívántam a szenvedést, nem önös akaratból akartam egy szörny lenni, nem szerettem volna emberek életét sem ontani, de a sorsom így alakult, s ez ellen joggal nem tehettek semmit sem. A fejemhez lehet vágni mindent, s hogy nekem mennyivel is könnyebb, hogy éveken át gyakorolhattam, holott ez nincs így. Az élet kényszerűsége vezetett el ehhez, mert önmagamtól már régen feladtam volna a létem. S próbáltam is feladni, akartam is meghalni, de mégsem léptem meg, mert pontosan tudtam azt, hogy kicsinyesen gyáva a meghátrálás módszere, ugyanakkor nem tagadom, hogy a bosszú egyféle jellege tartott életben, s mostan majdnem végeztem is a feladatommal.. majdnem, hisz még ott van eleve Curtis. Ő az egyedüli személy, aki él, s az egyetlen egyed, aki azt mondhatja magáról, hogy még nem vájtam ki a mellkasából a szívét. Kegyetlen lennék? Megeshet, ámde ő sem kegyelmezett évekkel ezelőtt nekem. Egy gyenge pillanatában szabadon engedett, de előtte kínzott.. nem is keveset. Akik pedig kínoztak, nos alap tény, hogy végül a halálba vonulnak, azaz a saját kijelölt kis sírjukba.
-Nincs róla fogalmam, hisz eleve nem farkasnak születtem.-Hangom visszavett stílusba megy át, ahogy őt figyelem, miközben beszélek.-Viszont a szenvedést annál inkább ismerem, és a legjobb módszer rá az, ha tűrsz. Lehet könnyű mondanom, de hidd el, hogy nekem sem kevés időmbe telt mire képes voltam tűrni.-Folytatom tovább a beszédet, ahogy végül befejezve mély levegőt veszek. Talán valahol túl lőttem a célon, és az egész beszélgetés átment egyféle félreérthetőségbe. Én nem szándékoztam megváltoztatni, nem akartam vele semmit sem kezdeni, csak olyan makacs, hogy képtelen felfogni, hogy a javát szolgálja egy-két dolog.-Ámbár nekem könnyű, mert te azt érzed, amit én, nem de? Mert te csak úgy a fejembe látsz, és megéled, amit én? Hol kell neked oly gondolatokkal élned, mint nekem, avagy emlékekkel?-Kérdezem némi iróniával, majd felnevetek.-Sehol, tehát ne állíts ilyeneket. De igazad van. Sokat szenvedtem, megtanultam tűrni, nem félek, és könnyebb, de valahogy mégsem. S nem, nem vagy én, de gondolom nem akarsz szenvedni.-Zárom le végül ezt az egészet, mert már az értelmét nem látom. Nem is tudom miért kezdtem személyeskedni, vagy hogy miért is akartam eltéríteni azon irányba, hogy erősödjön lelkiekben. Ez nem az én hatásköröm, tehát lépjünk tovább.
-Mondtam én olyat, hogy kívülről kell megerősödnöd, vagy hogy legyél érzéketlen? Fegyvert szegeztem netán a fejedhez, hogy veszítsd el a lelked? S azt hiszed, mert nem érzek, akkor nem vagyok képes felfogni, hogy te igen? Sőt komolyan meg akarlak minden áron változtatni? Kétlem, mert az nem így nézne ki, kérlek.-Mondom szavait követően rögvest. Kérdésekkel illetem őt jóformán, csakhogy lássa, hogy mit vág hozzám, holott én ezeket nem vártam el tőle. Annyit jegyeztem meg mindösszesen, hogy változhat, s igen erőssé akartam tenni, de lelkileg, s nem testileg. A kettő közt pedig nagy különbség van, vagy tévedek? Mindegy is, habár az ezután következett dolgok sem tiszták.. sok a félreértés.
-Én nem értem?-Kérdezek vissza végül percek múltán, ahogy megrázom a fejemet, és figyelemmel kísérem őt, miszerint elmond még valamit, majd távozóra fogja. Hagynom kéne elmenni, sőt ésszerűen véve az lenne a lehető legjobb, hisz nem bolygatnánk egymás életét, s nem is zavarnánk a másikat, de valahogy képtelen vagyok rá.-Rendben..-Nem indulok utána, de megemelem a hangomat kellőképpen, hogy hallja kivehetően ezt az egyetlen szót. Nem szokásom futni mások után, s nehogy még én legyek az, aki ragaszkodik ehhez az egészhez.-Igazad van. Valahol először is rá akartam erősíteni, de nem testileg akarlak erősebbé tenni, hanem lelkileg, ámbár nem kérsz belőle, és ezért aláírom, hogy ez így nem jó. Tehát fordítsunk a helyzeten, amennyiben nem sétálsz el.-Lépek utána vagy kettőt, de eszem ágában sincs megállítani. Ő is pontosan tudja, hogy nálam nem találhat jobbat. Eleve ötszáz éves vagyok, eleve vadászok annak ellenére, hogy vámpír vagyok, szóval..-De mielőtt neki ugrunk talán meg kellene ismernünk egymást.-Vetem fel az ötletet hirtelen, amennyiben megállt. Oké, nem vagyok éppenséggel érzelmes alkat, de mondjuk összecsiszolódva kicsit többet érnénk.


Vissza az elejére Go down

avatar

Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
ξ Bed of roses
ξ Who you are
Tartózkodási hely :
ξ Mystic Falls/Whitemore főiskola
Hobbi & foglalkozás :
ξ Pincérkedés, múltkutatás



Constance Mathis ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Aug. 20, 2015 8:46 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next





Richard & Connie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Egészen más ember lennék bizonyára én is most, ha mindenre emlékszem, ami az elmúlt években történt velem. Mit években!? Évtizedekről beszélünk, sőt néhány évszázadról is. Ha tudnám, hogy miken mentem keresztül, ha minden nyomot hagyott volna rajtam akkor most nem az lennék, aki most vagyok. Vajon ha sikerülne visszaszerezni valahogyan az emlékeimet, akkor megváltoznék miattuk hirtelen? Vagy csak kiderülne, hogy nagyobbakat is csalódtam, mint hittem, többet veszítettem, mint gondoltam és még nehezebb lenne kezelni a mostani életemet? Nem tudom, de ettől még válaszokat akarok, ehhez viszont most úgy érzem, hogy védelem is kell. Meg kell tudni védeni magamat az olyanoktól, akik erősebbek nálam és ebben talán Richard tud nekem segíteni. Talán, bár a jó ég tudja, nem hiszem, hogy túl sok vérfarkast képzett ki vámpírok és boszorkányok ellen, sőt kétlem, hogy túl sokakat képzett volna már ki, hiszen az segítségnyújtás lenne, ő pedig nem az a jellemzően segítőkész típus, aki olyan hű, de sokat tenne másokért. Nem számít, ha nekem segít az nekem pont elég és majd meglátjuk, hogy tényleg fog-e, vagy hogy egyáltalán tényleg tud-e, ez itt a legnagyobb kérdés igazából.
- Van róla fogalmad, hogy milyen fájdalmas minden egyes holdtölte számomra? Hogyan tudnám ezt kedvelni? - igen, lehet hogy jobb lenne, ha kedvelném azt, ami vagyok, de ettől még nem megy és nem is hiszem, hogy fog menni. Túlságosan rémes. Az első holdtöltémen közel voltam hozzá, hogy azt mondjam ennyi, nem akarom ezt csinálni, nem akarom többé. Túlestem rajta, Chris tartotta bennem végig a lelket. Ott volt és aztán a következő alkalommal is segített, hogy rá figyeljek és ne a kínzó fájdalomra, ne arra, ahogy a csontjaim sorra roppannak újra és újra, amíg már nem érzed, hogy hol fáj, hanem az egész tested egy nagy fájdalomgóc és már arra vársz csak, hogy legyen vége bármi áron, aztán kikapcsol minden és fáradtan térsz végül reggel magadhoz, csupaszon, kivetkőzve emberi mivoltodból, reszketve és azért könyörögve, hogy ne kelljen újra végigcsinálnod, de tudod, hogy úgyis be fog következni, akármennyire nem akarod. Rémes volt és épp e miatt képtelen vagyok erre úgy gondolni, mint ami kedvelhető. Ez a részem gyűlöletes és ha megtehetném kiirtanám magamból, de nincs választásom. - Akkor neked könnyű, már nem félsz és sokat szenvedtél, tehát már nem érzel, de én... nem te vagyok. - én félek és igenis sok rosszon mentem már át, csak épp sokra nem emlékszem és amire igen az nekem bőven elég volt és tudom, hogy még bőven lesz rossz, ami vár rám, nem is értem, hogy miért áll eleve úgy hozzám, mintha csak nyafognék. Nem nyafogok, ő viszont szimplán érzékelten. Bár... vámpír, nem is értem, hogy pontosan mit vártam tőle igaz? Ezúttal viszont nem rezzenek meg, akkor sem, amikor megemeli a hangját is kiabálni kezd velem. Nem én! Nem fogok félni még tőle is, csak azért, mert ezek szerint mégis csak érez, csak a jól sejtem akkor jelenleg főképp dühöt.
- Olyan vagy, amilyen akarsz lenni, nem érdekel. Te akarsz engem minden áron megváltoztatni. Én... nem érzéketlen, vagy erős akarok lenni, aki mindent legyőz, csak meg akarom védeni magamat, miközben nem veszítem el a lelkemet. És ezt nem érted meg. - ezúttal nem emelem meg a hangomat cseppet sem, én vagyok az aki nyugodt marad, mert úgy érzem, hogy most ő az, aki nem érti, hogy mit akarok és mintha nem is akarná érteni. Nem hiszem, hogy ahhoz, hogy erősebb légy meg kellene változnod. Nem fogom magamat minden és mindenki ellen felvértezni, csak annyival akarok erősebb lenni, hogy ha arra van szükség, akkor megvédhessem magamat. Egyelőre még az sem biztos, hogy szükség van erre, mert nem tudom, hogy Chris tervez-e bármit is ellenem, azt sem tudom, hogy aki ezt tette velem, vajon előkerül-e valamikor újra és megint megpróbál elvenni tőlem mindent. Én csak ettől akarom megvédeni magamat, a mostani énemet, az emlékeimet, nem az egész világ ellen akarok védekezni és főleg nem akarok ártani másoknak, hiszen pont e miatt jöttem el Benedicttől, e miatt hagytam ott a maffiát, mert nem akartam olyan életet, ami csak a harcról és a veszélyekről szól.
Ezek után immár, amikor nagyjából sikerült lehiggadnia, akkor állok neki a fekvőtámaszoknak, amiknek még most sem értem igazán a lényegét. Nem izom kell nekem, hanem technika, hiszen nem leszek erősebb egy vámpírnál, vagy egy boszorkány mágikus erejénél, akármennyit is edzek. Ezért van, hogy amikor kifáradtan állok fel végre, kipirosodott és kissé kisebesedett tenyérrel, akkor már határozottan csúnyán nézek rá az újabb ötletek hallatán. Még hogy futás? Nem értem, hogy mit akar ezzel, nem értem, hogy miért nem érti mit akarok. Hevesen rázom meg a fejemet, és nem moccanok, csak a kezeimet próbálom leporolni a nadrágomon.
- Nem érted... még mindig nem érted. Christopher vámpír, több száz éves, nem leszek nála erősebb sosem és... nem is akarok ártani neki, csak felkészülni, megvédeni magamat, ha kell. Ellenállni, ha bolygatni akarják a fejemet, ha ebben nem tudsz segíteni... akkor tényleg rossz emberhez fordultam. - csalódottan rázom meg a fejemet újra. Elfáradtam, a vitában, a fekvőtámaszokban és talán tényleg nem jó ötlet volt ez az egész, talán más kell. Lehet, hogy Gregory segíthet, lehet hogy ő aki ugyanolyan szinten van legalább a faj tekintetében nem futni visz el, hanem tényleg hasznos tanácsokat ad. - Sajnálom, hogy pazaroltam az idődet. - pillantok még rá. Olyannyira mások vagyok, végletesen mások, és ő nem is fogja talán soha sem megérteni, hogy én mit akarok, akkor miért is erőltetem? Sóhajtok még egyet, csak aztán fordítok neki hátat, ha nem tartóztat és tűnök el a fák között. Hiába volt, vagy csupán egy rossz út, más utat kell keresnem, ennyi.


♫ Chasing Demons ♫ ϟ ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♰ My Life
Kedvenc dal :
Avoid
Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Vas. Aug. 16, 2015 9:38 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]


Connie & Richard



Az emlékek megfojtanak..


ღ zene: Bring The Pain ღ megjegyzés: -

Nyílik egy börtön ajtaja, mely a már beállt csendet teljességgel felzavarja. Hatalmas nyikorgás tölti be a terepet, és mindez oly hirtelen megszűnik, amilyen könnyedén érkezett. Egyetlen beteg elme fogja az ájult személyt, majdan egyszerűen csak belöki, mintha egy állattal bánna így. Az ajtó végül csak bezárul, a zaj eltűnik, és a sötétség veszi át az uralkodás kezdetét. Egy kockához hasonlítható lenne felül nézetből a helyiség, melyben nincs voltaképpen semmi érdekes. A talaj szó szerint maga a homok, és a körülölelő falak pedig színtiszta kőből készültek. Tisztán kivehető a kő formája, alakja, és ezáltal látható, hogy egyetlen rés lehetőség sincs a kijutásra. A térben nincs semmi a homokszemeken kívül, míg egyetlen kijáratra alkalmas faajtó vélhető megemlítésre, de az is erősen zárva van kívülről. Ugyanakkor az ajtóval szemben, de attól mégis kissé feljebb elhelyezkedve egy ablak található meg. Vasból készült rácsokkal megerősített, de csupán a szellőztetés célját szolgálja, így minden remény elveszett azon egyed számára, aki ide bezárásra kerül. Jelen pillanatban az idő kint rideg, hűvös, és nyirkos, így mondhatni átveszi a helyiség is ugyanezen fázist. A sötétség lep be mindent a külső tájon, hisz estei órákban járunk, de a cella falain belül még sötétebb van. Szinte semmit sem lehet látni odabent, vakítóan fekete minden bármerre is nézel, még a Hold fénye sem jut be, bár próbálkozna, de túl kevés ahhoz, hogy megtörje a sötét palástot. Halk nyöszörgés, visszafojtott légzés hangja, elhaló megmozdulások kellege.. Minden egyes mozdulat fájdalmas, kínkeserves, és szinte erőtlen. Néhány szenvedéssel telt üvöltés, néhány csúszás hangja egészen a falig, és majdan egyetlen visszacsendülő éles hang, ahogy egy személy háta találkozik a jéghideg kőfallal. Szapora légzés, további nyöszörgés, szívfájdalmas jelenet. Egyetlen hatalmas nagy nyelés, mely jele a kiszáradásnak. Egyetlen pillanat, amíg lezárul a szem, és vele együtt megszűnik néhány másodpercre minden kín, és rossz érzelem..
Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, miközben egyetlen másodpercig lehunyom a szemeimet, majdan kinyitva a hajamba túrok végezettül. Körbe pillantok a terepen, majdan szembe találom magamat Constance-vel. A valóság egyszerre zökkent ki az előző gondolatmenetemből, és rémít meg, mintha a kettő közti átmenet csak egy vékony hajszál volna, és nem több. A múlt, és a jelen árnyalatának színezete ez, bár fogalmam sincs róla miért is idézi fel az elmém a múltban történt emlékek egyikét. Talán figyelmeztetni óhajt engem, vagy csak felakarja hívni a figyelmemet valami fontosra, mely példa értékűen hathatna a lelkemre, amely már szinte minden bizonnyal nem is létezik. Mégis egyes egyedek, és néha maga az elmém is ellenzi az állítást, pedig köztudott, hogy bennem nincsen jó. Ha pedig mégis, akkor mindösszesen megjátszás. Színjátékból ötös vagyok, így akár el is állhatnék a mai világban színésznek. Biztos sokat keresnék, sőt már annyira jól alakítanék, hogy végül meghatóan képtelenségnek vélnék..
-Pedig talán, ha kedvelnéd, akkor sokkalta egyszerűbb helyzeted lehetne, nem gondolod?-Teszem fel a kérdést a szavai után könnyedén, bár el kell ismernem, hogy ezen megjegyzésére még könnyű volt választ adnom. Illetve kissé sértő, hogy így fogalmazott rólam a mondandója végén, de már egészen hozzá szoktam az ilyenféle nézetelvekhez.-Tehát nem leszel olyan, mint én.. mert én milyen is vagyok?-Szegezem neki a kérdést hirtelen szerűen.-Kitartó vagyok, egy határozott egyéniség, kihasználom az előnyeimet, élek a lehetőségeimmel, nem adom fel sohasem, felállok mindig a földről, és nem utolsó sorban küzdök a végsőkig bárkivel szemben. Tehát nem akarsz ilyen lenni? Oké, megértettem, csak hát a szende kis jellemiséged mögé bújva, és a farkas bundádba húzódva.. nem érsz el semmit!-Közlöm vele a tényt, és mindezt azért, mert nem önmagammá akarom formázni. Tehát remélem vette a lapot tisztán, mivel csupán azt szeretném tőle, ha tényleg akarná ezt az egészet, és nem pedig egy álcát húzna fel maga elé, mert akkor minden hiábavaló. Én nem akarhatom jobban helyette, mert ez esetben hagyom is a fenébe, de komolyan.-Tűrtél oly sok mindent? Ugyan már, kérlek! Fogalmad sincs az igazi szenvedésről.-Rázom meg a fejemet egyúttal.-Ugyanakkor nem félek.-Teszem hozzá őszintén, és mégis komolyan. Nincs mitől tartanom, hisz már túl sok mindent megéltem ahhoz.
-Rendben, azt gondolsz, amit csak szeretnél.-Fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, mert voltaképpen kezd elfajulni ez a beszélgetés, és ez kicsit sem tetszik. Nem tudom miért kell mindig mindent túl drámázni, vagy túlontúl is felfújni. Oké, Richard, ez nem a te ügyed. Saját maga alatt vágja a fát, mert ha besokallok, akkor itt hagyom a fenébe, és megoldhat majd mindent magának szépen, mert nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a féle viselkedést, azért van egy határ. Én nem akartam ráerőltetni azt, hogy olyannak kell lennie, mint amilyen én vagyok, csak felvázoltam számára egy helyzetet, de nem mondtam egy szóval sem, hogy olyan lesz, mint én. Nem akarom, hogy olyan elveszett, szerencsétlen, és naiv legyen, mint amilyen én voltam anno. Olyan nagy probléma ez?
-"Én nem leszek olyan, mint te.."-Mondom megismételve őt, ahogy rá sem nézek már.-Miért én milyen vagyok? Mond már meg!-Kezdek el ordibálni hirtelen, majd abbahagyom végezettül, mert semmi értelme ennek, de komolyan.-Nem mondtam, hogy legyél olyan, mint én! Sőt azt se mondtam, hogy csináld azt, amit én szoktam, és nem is vadásznak oktatlak az Istenért! Akkor meg mi a fene bajod van velem?-Szegezem neki a kérdést hirtelen.-Ha nem vagyok elég jó a számodra, akkor keres mást, mert nekem hozzád nincs idegrendszerem.-Mutatok végig rajta, majd végezettül egy újabb szakaszhoz érkezünk. Bólogattok az elkövetkezendő szavaira mindösszesen már, hisz nincs mit mondanom. Nem is akarok beszélni vele, mert csak idegesít. Tehát kap egy jó kis fekvőtámaszos feladatot, és akkor jót mulathat.
-Szerintem tökéletesen hallottad.-Felelek a szavaira, majdan figyelni kezdem, ahogy végig csinálja mind az ötvenet, bár az utolsóak eléggé gyengén mennek neki, de majd ezen csiszolunk. Tehát, amikor is végleg végzett, akkor intek neki egyszerűen, hogy felállhat.-Mondjuk hajnali kettőig ráérsz, ugye? Addig is rendezhetünk egy kis futó partit, aztán mehetsz haza pihenni. Illetve az étkezési rendedre figyelj oda alaposan. Edzettnek kell lenned.-A szavaim teljesen semlegesek. Már csak úgy viszonyulok hozzá, mintha a tanára lennék, és ennél több nem.


Vissza az elejére Go down

avatar

Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
ξ Bed of roses
ξ Who you are
Tartózkodási hely :
ξ Mystic Falls/Whitemore főiskola
Hobbi & foglalkozás :
ξ Pincérkedés, múltkutatás



Constance Mathis ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Júl. 25, 2015 8:43 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next





Richard & Connie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Talán erre én nem vagyok képes, lehet hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egyszerűen csak átlépjek másokon, hogy más elé helyezzem magamat. Talán képes lennék feláldozni önmagamat, ha más élete lenne a tét. Nem hiszem, hogy elég kemény vagyok ahhoz, hogy az életben maradásomért cserébe bármit megtegyek. Lehetséges, hogy van aki képes rá, hogy Richard megtenné, vagy hogy Chris is ilyen, de nekem nem megy. Én nem érzem magamat annyival többnek másnál, nem érzem magamat olyan nagyon különlegesnek, hogy több a saját életemet más elé helyezzem. Másé is épp annyit ér, nem tennék meg bármit, azért hogy éljek, én nem ilyen vagyok, és azt hiszem ő most azt várja meg, hogy teljesen változzam. Miért nincs arany középút? Miért nem lehetek önmagam, miközben meg tudom védeni magamat? Nem akarok pusztítóvá válni, nem akarok teljesen más életet, pont hogy azért akarom megvédeni a jelenlegit, mert úgy érzem, hogy akkor leszek képes létezni csak, de ezt nem tehetem meg bármilyen áron. Akarok rendes életet, de mindezt úgy, hogy közben ne veszítsem el önmagamat. Ha ez az ára... akkor már régen elbuktam és értelme sincsen a tetteimnek. Ezért akármit mond, talán igen mondok, beleegyezem, majd átgondolom és meglátom, hogyan tudom azt, amit tanít nekem a saját képemre formálni. Nem akarok olyan lenni, mint ő és nem akarok hasonulni sem hozzá, csak erősebb akarok lenni, aki képes megvédeni saját magát a rossz emberekkel szemben, de nem azon az áron, hogy én is rossz emberré váljak.
- Nem gyűlölöm magamat, de nem is kell kedvelnem azt, ami vagyok. Elfogadom és... megtanulom kihasználni, de nem leszek olyan, mint te. - igen, legalább már jóval komolyabban szólalok meg, már-már ki is húzom magamat, de ennél többet nem biztosíthatok számára, mert nem fogok gyökeresen megváltozni, arra nem vagyok hajlandó, és nem hiszem, hogy erre lenne szükség. Attól vagyok én, én, hogy ilyen vagyok. Ha változnék, akkor miért menekülnék a maffia elől? Egyszerűen lehetnék a része és kész, hiszen pont azt akarnák ők is, hogy kemény legyek és kegyetlen, de ettől még, vagyis pont e miatt én nem akarok ilyenné válni. - Tűrni... tűrök, tudod már mennyi mindent tűrtem? De ettől még igenis félek. Te már nem félsz semmitől?- oh, költői kérdés, azt hiszem pontosan így van. Ő már az ég világon semmitől sem fél. Az tesz, amit épp akar, amit akkor jónak lát, mindegy, hogy mi a következménye, vagy hogy milyen hatással van másra. Azt hiszem igen, talán rá már teljesen képtelenség is hatni rá. Nem tehetek mást, mint hogy megpróbálok alkalmazkodni hozzá és elfogadni azt, hogy ez van... ő ilyen és nem fog változni, én pedig ha tanulni akarok, végső soron el kell játszanom, hogy nem ellenzem a viselkedését, vagy az életszemléletét.
- A gondolkodásmódomon nem tudok változtatni, ahogyan te sem. Akkor... szimplán csak segít és ne foglalkozz azzal, hogy mit gondolok rólad, másról, vagy a világról. - rántom meg végül a vállamat. Az én dolgom nem igaz? Neki pedig ez lehet egyszerű időtöltés, elfoglaltság, hiszen ha annyira nem érdekli semmi, ha amúgy is hidegen hagyja mindenkis sorsa, ha ő csak egy szörnyeteg, akkor az én életem, vagy halálom sem izgatja különösebben igaz? Megmutathat nekem ezt-azt, segíthet, de nem kell aggódnia a miatt, hogy vajon ez hatásos lesz-e, hiszen ha meghalok, hát meghaltam, az neki aztán már édes mindegy.
- Jól van, megvalósítom! Én nem leszek olyan, mint te. - vetem fel kicsit az államat. Ha ezt akarta, dacot, keménységet, akkor végül is elérte, maximum valahol ez most részben ellene szól, mert igen, én ezt akarom, normális életet és az, hogy ő nyíltan kimondja, hogy üres és nincsen már benne semmi... hát akkor egyáltalán minek él? Nem értem, hogy miért jó neki. Napról-napra mintha csak tengődne, és tényleg fel nem foghatom, hogy ennek az egésznek mi értelme van. - Négyszáz éve élek és a nagy részére nem emlékszem, nem akarok örökké élni és főleg nem leszek ilyen... üres. Akkor nem lenne értelme élnem. - rázom meg a fejemet újra. Nem tudom megérteni őt. Talán azért, mert bennem még sokkal több az érzés, én tudom, hogy mit miért teszek, hogy miért küzdök, de ő csak sodródik napról-napra. Ez nem élet, ez csak tengődés, ami teljességgel értelmetlen.
- A nehezebb út kell, jól mondod, attól leszek több, azzal érhetek el valamit és én nem csak ímmel-ámmal akarom ezt, tényleg meg akarom védeni magamat. - és tényleg azt akarom, hogy a tetteim érjenek is valamit, hogy kialakíthassam azt a normális életet. Menni fog... valahogy, csak még nem tudom, hogy milyen módon, de majd azt is kitalálom. Új életet kell kezdenem, ami remélem, hogy valami csoda folytán sikerülhet. Annyi rossz történt már velem, nem létezik, hogy nem történhet most már végre valami jó is. Az élet hullámvölgyekből áll, de én eddig főként a völgyeket tapasztaltam meg, szeretnék egy hosszabb hullámot is kiélvezni végre.
- Ötven... fekvőtámasz? - jó azért itt sikerül kissé meglepődnöm, nagyon jól látszik is rajtam, de végül az első szemöldökfelhúzós tekintet után szépen lehasalok. Igyekszem úgy fogást találni a talajon, hogy ne álljon bele semmi a kezembe, mert mégis csak az erdőben vagyunk. Nem azt mondom, hogy könnyen megy. Vérfarkas vagyok, ez is segít, de nem vagyok edzett, még csak futni sem szoktam. A maffiánál próbáltak kiképezni, de az már régen volt, annak a nagy része már régen megkopott, és az izmok állapota nem olyan, mint a biciklizés, nem lehet csak úgy feleleveníteni. A végén, az utolsó adagoknál azért már elég szépen reszket a kezem és egyre lassulok is... nem egyszerű, nem is sikerül az utolsókat rendesen csinálni már, ami miatt lehet hogy rám szól, de a karomon már alig tudom tartani magamat, nem hogy még hajlítgatni is. - Kész! - fáradtan, elég rendesen pihegve, vagy inkább zilálva eresztem le a térdeimet a földre és próbálok meg feltápászkodni, amennyiben persze nem szól, hogy az utolsókból még ismétlés van, bár... legalább akkor egy kis pihenőt nyerek talán.


♫ Chasing Demons ♫ ϟ ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♰ My Life
Kedvenc dal :
Avoid
Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Júl. 23, 2015 7:38 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]


Connie & Richard



Küzdj, vagy meghalsz..


ღ zene: Bring The Pain ღ megjegyzés: -

Ha az életed maga a tét, akkor bármire képes vagy érte. Elárulod azokat, akiket szeretsz, átlépsz azokon, akik a barátaid, oldalba döföl bárkit, csakhogy a saját magad élete biztonságban lehessen. Voltaképpen itt kezdődik az önzőség fogalma is, itt vallod be önön magadról, hogy senki mással nem törődsz. S miért is érdekelne bárki más, amikor eme világ alapból önző, durva, brutális, és kegyetlen? Senkit sem érdekel senki, vagy ha mégis, akkor az egy hatalmas nagy hazugság jelképe. Mindenki arra törekszik, hogy hogyan is húzzon hasznot másokból, és mindösszesen csupán addig vagy jó nekik, amíg szolgálsz valamivel, miután pedig nincs semmid, akkor csak egyszerűen ellöknek téged, mint egy darab rongyot. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen az igazi élet, hogy az emberek milyen szívtelenek, és önkényesek, hogy milyen könnyedén cserben hagy mindenki, és egymagadra maradsz minduntalan. Számtalanszor ejtettem már el könnycseppet, és harcoltam az ellenkező állításért. Azt hittem, hogy van valami jó, és reménnyel telt dolog egyesekben, de nincs bennük semmi sem. A lelkedbe gázolnak, megragadják a törékeny szíved, és szertezúzzák porrá, hamuvá, homállyá. S ha fáj, akkor kit okolsz? Nem őket, hanem magadat, hogy hogyan lehettél ennyire vak, naiv, és hiszékeny, hogy így bedőltél nekik, hogy besétáltál csak úgy a csapdájukba, és nem vetted észre a háttérben zajlott folyamatokat. Talán egy ideig barátokat keresel magadnak, hiszel a családban, a szeretetben, de ahogy jobban belemélyedsz a lelked megsérül, ezernyi részre taszítódik, és valami elvesztődik belőled végleg. Az élet tele van csalódással, fájdalommal, sebekkel.. Nem a könnyedségről szól, hanem a nehézségekről, és nem a boldogságot kapod, mint jutalmat, hanem a valós ridegséget, azt a fajta elutasítást, azt a fajta roppantul mély sérülést, amely egy életre tönkretesz talán. Senki sem kíméli az ártatlan lelked, senki sem gondol bele abba, hogy mit érezhetsz igazából, egyszerűen csak támad.. támad mindenféle módon, hogy szenvedj, hogy fájjon, hogy kínozzon téged a mélységben megbúvó tudatod. Ki az, aki valaha szeretni fog, és részvétet nyilvánít? Ki az, aki igazából közeledik majd, és minden hátsószándék nélkül? Ki az, aki egyáltalán valós alapokra épül, és nemcsak a hamis látszatra? Ki az, akire számíthatsz, és nem ver át? Nos ezen kérdések igazán fogósak, de mindegyikre egyetlen választ adhatok: senki! Egyedül csak is önmagadért érdemes harcolnod, és élned, csak magadra számíthatsz, csak magadon változtathatsz, és csak önmagad által állhatsz talpra. Ha feladod, akkor örökre elveszel, ha megállsz, akkor elbukhatsz, ha nem vagy kitartó, akkor hozzá se kezdj. Minden egyedül benned dől el, hisz vagy képes vagy rá, vagy nem. Tehát mit mondasz, kérlek? Hozzákezdesz egy veszélyes játszmához, vagy meghátrálva végérvényesen bukásra ítéltetted magad? Minden rajtad múlik, és senki máson, így jól fontold meg, hogy mit szeretnél.
-Nem tudom.. Én őszintén szólva, nos tényleg nem tudom, hogy mit vársz tőlem, Connie!-Emelem meg a hangomat hirtelen egyetlen pillanatra, majd megrázom a fejemet végül.-Ha nem vagy képes elfogadni saját magadat, akkor hogy akarsz harcolni mások ellen? Önjelölt hullának tökéletes vagy így is, sőt talán már túlzottan megfelelő egyed vagy.-Részletezem számára világosan a tényesetet, hogy felfogja a helyzet valódi súlyosságát, mert másként nem lehet hatni rá, de komolyan.-Ezerszer inkább lennék vérfarkas, mintsem vámpír. Ha elfogadnád a valódat, akkor megtudnál békélni a fájdalommal, mert annyi a titka, hogy tűrni kell a végsőkig.-Zárom le ezt az egészet végezettül, és nem kívánok mindehhez többet hozzáfűzni, hisz nincs mit mondanom, vagy felfogja ezt, vagy nem. Nem rághatom bele a szájába a szavakat, és az akaratomat. Nem érvényesíthettem felette a jogaimat, sőt nem is akarom megmondani neki, hogy mit tegyen, csak szedje már magát össze, mert én nem dolgozom olyannal, aki bizonytalan, aki nem tud önmagával megbékélni, aki folyton nyafog. Értem én, hogy nő, de ugyan már, kérem, én sem nyávogok!
-Elhihetted ezerszer kevesebb vér tapad a te kezeidhez, mint az enyémhez.-Válaszolom a szavait követően rögtön, ahogy eközben őt figyelem végig.-Én alapból egy vámpír vagyok. Szándékosan gyilkolom azokat a nyomorult embereket, akkor nem tudom kit akarsz becsapni a látszattal.. magadat? Igazad van, akkor könnyebb elviselni a tényt, hogy hozzám fordultál "segítségért".-Kezeimmel az utolsó szót tényleg idézőjelesnek is mutatom be, hisz engem kért fel, és nem mást. Én kellettem neki, és most meg be akarja csapni az elméjét szövődményekkel? Akármennyire akarná a jó énemet.. olyan nincs, kérem szépen!
-Akkor valósítsd meg az álmodat, nos ennyire egyszerű.-Felelem neki elkomolyodva most már teljesen.-Semmi sem adódik ingyen, tehát ne is várd, hogy az öledbe hulljanak a lehetőségek.-Vonok vállat könnyedén végezettül. Nem is értem miért kell mindig nekem magyarázni számára mindent? Magától is rájöhetne, hogy mindez a java, és nem az összeomlása.-Voltaképpen az életem végtelen.. végtelen üresség, de ha ezt szeretnéd, akkor te is lehetsz halhatatlan. Klaus biztosan segít. Ugyanakkor a halhatatlanság együtt jár a magánnyal, és az előbb-utóbb bekövetkezett érzelem mentességgel, ezt akarod komolyan?-Vonom fel a szemöldökömet kérdően. Gondolom nem ezt szeretné, de ha igen, akkor remek úton halad egyre előrébb.
-Pontosan, tehát a nehezebbik utat érdemes választani, de te döntesz.-Mondom most már mosolyogva, mert nem vagyok én búskomor alak, hogy folyton komoly legyek, meg komor, meg szomorú ábrázatú, holott koránt sem vagyok szomorú, de ez részlet kérdése. Könnyedén helyezkedek el a fának dőlten, és igazán lazán figyelem a továbbiakban őt. Még most sem találtam ki, hogy mit kellene vele kezdenem. Annyi biztos, hogy próbálom megmutatni számára a dolgokat, a lehetőségeket, de annyira önfejű, na meg makacs.-Akkor most.-Vágom rá hirtelen az utóbbi hosszú kérdésére végül.-Belemelegítésként ötven fekvőtámaszt kérnék. Hajrá!-Mutatom is a kezemmel, hogy helyezkedjen el, és neki is láthat máris. Minden egyes edzésterv egy adós tornával kezdődik, sőt eléggé sokat segít majd mindez a későbbiekben, szóval.. csak ne panaszkodjon itt nekem. Remélem nem kezdi el!


Vissza az elejére Go down

avatar

Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
ξ Bed of roses
ξ Who you are
Tartózkodási hely :
ξ Mystic Falls/Whitemore főiskola
Hobbi & foglalkozás :
ξ Pincérkedés, múltkutatás



Constance Mathis ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Júl. 21, 2015 9:30 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next





Richard & Connie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Ötszáz év... az a legnagyobb baj, hogy én is már régóta élek itt, mint kiderült, csak épp alig emlékszem belőle valamire. Elvettek tőlem mindent, a gyerekkoromat homály fedi, ahogyan mindazt az időt is, amikor a személyiségem fejlődhetett volna. Persze minden bizonnyal hatott rám az a sok idő, de inkább úgy érzem, mintha csak negatívan történt volna meg ez. Mintha... nem is tudom, csak elbizonytalanítani minden, amire nem emlékszem és az kimondottan sok idő. Ki tudja, hogy kik vannak a múltamban, akik ismernek, ki tudja, hogy kik vannak még ott, akikről nem tudok semmit, ők viszont sokat tudnak rólam? Mi van akkor, ha olyanok is vannak a múltamban, akik titkokat is ismernek rólam, olyan titkokat, amikről nekem még csak fogalmam sincs. Nem csoda azt hiszem, ha kellően bizonytalan vagyok. Nem elég, hogy összeomlott az egész világom, nem elég, hogy minden megváltozott rövid időn belül, még az, amit azt hittem, hogy igaz is megszűnt és kiderült, hogy sok minden van még a háttérben, amiről nekem még csak sejtelmem sincs. Zavart vagyok és elveszett, az önbizalom, amit most ő vár tőlem rendkívül távol áll tőlem. Úgy érzem, ha nem lennék az, ami talán minden másképp lenne, talán... nem lennék most itt, talán normális életem lett volna, amit normálisan élhettem volna végig.
Akkor pillantok csak fel rá újra amikor a becenevemet ejti ki a száján. Meglep vele, de legalább egy jól eső sóhajt vált ki belőlem. Fura egy dolog, hogy pont ő az, akibe kapaszkodni tudok most ebben a furcsa helyzetben. Ott van Gregory is, de néha őt is úgy érzem nehéz kiismerni, na nem mintha Richard könnyebb eset lenne. Úgy érzem olyan, mintha a tanárom lenne... aki jóval okosabb nálam, aki folyton oktat és megfed, ha nem csinálok valamit jól és az ő szemében elég sok mindent csinálok rosszul.
- Fejlesztjük... próbálom én az előnyeit nézni, hidd el, hogy próbálom. Tudom e nélkül még ennyi esélyem sem lenne. - de ettől még nem lesz hirtelen sokkal könnyebb elfogadni a helyzetemet, bármennyire is igyekszem, pedig tényleg nagyon rajta vagyok az ügyön. Ha nem lennék vérfarkas, még ennyi esélyem sem lenne egy vámpír ellen, hogy megvédjem magamat Chrisszel szemben, vagy ha utol ér a másik vész. Most nincs itt Chris sem, hogy megvédjen, mi van, akkor ha Benedict a nyomomra lel? Gregory azt mondta, hogy erre nincs esély, hogy olyan sok minden van, ami leköti, hogy két szökött vérfarkas nem fogja érdekelni, vannak fontosabb ügyei is. És ha azokat megoldja? Mi van akkor, ha mégis csak felénk fordítja majd a figyelmét? Meg tudom védeni magamat egyszerre egy vámpír és a maffia ellen is? Még az egyik is iszonyatosan soknak tűnik, nem hogy egyszerre mindkettő. Nem tudom, hogy mit tegyek... annyira nem tudom!
- Azt akartad, hogy kiálljak magamért, akkor.... kiállok a véleményem mellett is. Lehet, hogy öltél... én is öltem, és ismerek olyat, aki megtette, de őt sem nevezném szörnyetegnek. - lehet hogy meg van az oka rá, hogy segít nekem, ami bennem fel sem merül. Talán csak unatkozik és kell neki egy kis szórakozás, vagy kihívás, netán egyszerűen csak neki is néha el kell foglalnia magát valami mással, nem pedig az aktuális öldökléssel. Nem érdekel, hiszen igenis ismerek olyanokat, akiket mondhatsz szörnyetegnek, de én nem tartom őket annak. Gregory is ölt, sokat, de engem nem bántott és abbahagyta, változni akar, normális életet. Chris... ő más tészta, hiszen sokáig védtem, hogy aztán csalódnom kelljen benne, de... ettől még nem fogok innentől mindenkihez így állni hozzá, csak mert ő rossz, még nem rossz minden vámpír automatikusan.
- De a te életed végtelen, ha elég ügyes vagy. Az enyém nem... te még dönthetsz másképp, de én nem. Nekem... úgy legyen vége, hogy kimaradt a lényeg, hogy csak küzdöttem és harcoltam? Ez annyira... nem valami szép álom. - nem tetszik nekem, nem akarom ezt. Meg akarom védeni magamat, hiába van aggodalma velem kapcsolatban. De ő nem érti, mintha már tényleg kiveszett volna belőle minden, amit az emberi érzések szülnek. Álmok és vágyak... olyan remények, amik bennem még meg vannak. Nem emlékszem a családomra, arra sem, hogy milyen volt, amikor még normális és átlagos életem volt. Azt sem tudom, hogy volt-e valaha, hogy mikor zilálta szét Chris megjelenése az egészet. Csak azt tudom, hogy egyszer... valahogy jó lenne, ha az enyém jól alakulna, vagy ilyesmiben ne reménykedjen az akinek az életét elvette egy vámpír és akire egy fél farkas falka vadászik, vagy lehet hogy fog?
- Te mondtad, hogy vagy ez, vagy... jó eséllyel végem lesz. Szóval választhatok, hogy élek így, vagy... ki tudja, hogy meddig húzom egy ilyen világban igaz? - csak halkan sóhajtok egyet. Nem sok választásom van és pont ezért kellett nekem ő, pont ezért jöttem hozzá, mert ő tényleg keményen odamondja a dolgokat. Nem köntörfalaz és nem próbálja meg jobb színen feltüntetni a dolgokat. Nem tehetek mást, mint hogy megerősödöm, még ha meg is próbálok valamiféle arany középúton lavírozni, nem biztos, hogy menni fog, de el kell indulnom az új ösvényen és... reménykedni, hogy nem veszítem el teljesen önmagamat közben. Kattog az agyam, de követem őt a tekintetemmel, amikor elengedi a vállamat és hátrébb lép, hogy végül a fának vesse a hátát. Nagy levegőt veszek, mintha csak nehéz lenne kimondani ezt az egyetlen szót is. - Most? - éppen hogy csak felviszem a hanglejtést, magam sem vagyok biztos benne, hogy ez kérdés, vagy kijelentés igazság szerint. - Mi értelme lenne halogatni? - ha azt mondanám, hogy holnap, akkor mi változna. Talán még rosszabb is lenne, megfutamodnék... nem kockáztathatom meg.


♫ Chasing Demons ♫ ϟ ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♰ My Life
Kedvenc dal :
Avoid
Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Pént. Júl. 17, 2015 4:55 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]


Connie & Richard



Küzdj, vagy elbuksz..


ღ zene: Ghost Town ღ megjegyzés: -

Pontosan ötszázkét éve élek ebben a világban, de mindennek ellenére mégsem érzem azt, hogy túl sok lenne mindez a számomra, holott köztudottan nem volt kellemes azon időszakom, amit meg kellett élnem eme szakaszban. Az életem mindig is tele volt: váratlan csavarokkal, izgalmas pillanatokkal, nevetséges szituációkkal, fájdalmas másodpercekkel, és teljes zavartsággal. De egyetlen pillanatra sem adtam fel, sohasem hátráltam meg, hanem mindig is szembenéztem azokkal a tényezőkkel, amik rám vártak. Lehetett lavina, elsöprő hullám, avagy zátony. Lehetett boldog, vagy siralmas, nevetséges, vagy szomorú, halálosan veszélyes, avagy talán csak egyszerűen élettel telt. Az akadályok hol könnyűnek bizonyultak, hol pedig nehezebbnek, de megtanultam ezeket átvészelni, kikerülni, átugrani. Nem hátra felé lépkedtem, hanem minél előrébb, sőt még annak ellenére is, hogy a gondolataim gyakran elkalandoztak a múlt árnyalatának színezetébe. Mindig is emlékeztem az emberi valómra, és arra, hogy honnan indultam el anno. Egyetlen pillanatra sem kapcsoltam ki, mert tudtam, hogy az érzelmek elnyomása több sikert hozhat, mint az, hogy ha kikapcsolok, és bármelyik pillanatban pedig visszakapcsolva szenvedve omlanék a földre, mint egy szánalmas alak. Ugyan már! Együtt éltem minden egyes nap a kínzó fájdalommal, átéltem a szenvedés netovábbját, csakhogy most itt állhassak, ahol. Nem kellett nekem hírnév, nagyravágyás, vagy félelem keltés másokban, hisz elég, ha csak előjövők a sötétből, és ránézek az áldozatomra. Minden mozdulatom gyilkos, és nem hat meg egyik fél sem. Nem állok sem az emberek, sem pedig a természetfelettiek pártján. Nem az emberekért harcolok, és nem is a különböző lényekért, hanem magamért. Élvezem az ölést, a tisztogatást, és azt, hogy én magam dönthettek arról, hogy ki érdemes az életre, s ki nem. Nem kötődöm másokhoz, nem érzek semmit, csak megjátszom magam. Minden, amit mutatok egy hamis tanúsítvány arra, hogy nem létezik a lelkem, és ha most ilyen vagyok, akkor mit gondolsz milyen is volnék, akkor ha ki lennék kapcsolva? Hmm..? Jó kérdés, nem de? Sokkal kegyetlenebb, vérszomjasabb, és veszélyesebb lenne a jelenlétemmel járó következmények kellege. Talán mindenki jobban járt azzal, hogy megmaradtam az emberi érzelmek pártján, bár valljuk be egyik érzelmi szálat sem érzem. Na jó néha talán igen, hisz szoktam lenni dühös, mérges, de ugyan már.. olyan nincs, akiben nincsen valamiféle érzelmi skála. Minden természetfeletti érez, s még az is, aki azt mutatja, hogy nem. Tehát erről ennyit.
-Connie..-Szólítom meg a becenevén, ahogy könnyedén elé lépek egyetlen mozdulat által. Nem értem, hogy miért esik nehezére belátni, hogy a javára szolgál a természetfeletti képessége, a valója, a lénye.. vagy minek nevezzem még? Tehát egy nagyon, de nagyon makacs nőszeméllyel állok szemben, ami nehezíteni fogja eleve a dolgom kivitelezését, hisz én nem tudok úgy dolgozni vele, hogy közben mindent utál magán.-Átoknak lehet átok, de lehet belőle javad is.-Mondom ki végül a mondatot, amit gondolok, és továbbiakban ezen témakört, nos határozottan nem szeretném feszegetni. Mégis mit mondhatnék, vagy tehetnék még ehhez hozzá, hogy meggyőzem? Annyira önfejű, hogy képtelen elhinni, tehát az utolsó lehetőség az, hogy meg kell vele ismertetnem.-Fejlesztjük.-Ejtem ki eme egyetlen szót, majd könnyedén elkezdek oda-vissza járkálni végül, ahogy végig gondolok mindent az elmémben szóról szóra, és pontról pontra.
-Te meg azt látod rajtam, hogy nem vagyok szörnyeteg?-Nevetek fel hirtelen, ahogy megrázom a fejemet eközben.-Connie, kérlek, én mindenkit képes vagyok megölni, aki velem szemben áll, tehát akkor miről is beszélünk? A szörnyeteg szónak én vagyok a tökéletesen megtestesített alakja.-Megállok előtte egy ravasz mosollyal tetézve meg mindezt. Ha azt hitte egy pillanatra is, hogy láthat bennem reményt, akkor sajnálom, de valahol nagyon rossz helyen keresgél. Bennem nincs semmi, mármint azon kívül, hogy élek, ölök, és ennyi. Mi kellene még? Most ellenkezhetnék, hogy.. "de igen, mennyire jót cselekszem, csak mert segítek neki.." De valljuk be konkrétan, hogy ettől nem mosom le magamról több százezer személy vérét.
-Szerinted én gyakoroltam mindezt?-Vonom fel a szemöldökömet kérdően.-A válasz erre az, hogy nem. Emberként, és utána pedig vámpírként sem tudtam magamért kiállni, s nemhogy harcolni. Azért vagyok olyan, amilyen, mármint jelen esetben, mert szó szerint belém verték. Máskülönben már nem állnék itt ezen az este előtted, és nem nyújtanám a segítségemet. Bár eléggé sok aggodalmam van veled kapcsolatban.-Töprengem el egy pillanatig.-A kérdésedre pedig a válaszom: nem. Nem bántam meg, hogy nincs normális életem. Legalább nem vagyok tudatlan naiv kis emberke, aki nem ismeri a természetfeletti légkört. Illetve a képességeim hasznosak, ahogy a tiéid sem utolsóak.-Kacsintok rá biztatóan végezettül.
-Ha ezt végig csinálod velem, akkor megígérhettem, hogy erősebbként fogsz távozni, mint amilyen most vagy.-Nézek mélyen a szemeibe, ahogy végül megfogom a vállát. Én meg a fogdosás? Ritka alkalmak, szóval örülhet, hogy hozzáértem.-Viszont nem garantálom, hogy megmarad a lelked, avagy a tiszta ártatlanságod. Fertőzően kíméletlen személyiség vagyok. Ez van.-Szögezzem le utolsó pontként, majd egészen egy fáig hátrálok, aminek neki dőlök könnyedén.-Mond csak mikor is szeretnél kezdeni?-Nézem őt, ahogy keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt.


Vissza az elejére Go down

avatar

Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
ξ Bed of roses
ξ Who you are
Tartózkodási hely :
ξ Mystic Falls/Whitemore főiskola
Hobbi & foglalkozás :
ξ Pincérkedés, múltkutatás



Constance Mathis ÍRTA A POSZTOT
Szer. Júl. 15, 2015 9:10 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next





Richard & Connie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Fejlődni akartam, harcot tanulni, hogy meg tudjam védeni magamat és mi lesz az egészből... hát egész más. Úgy fest, hogy első körben a jellememet kellene fejleszteni, az első lépés az, hogy egy fokkal több akaraterőm legyen, hogy ne érezzem magamat annyira gyengének, mint ami egyébként vagyok, de hát pont az a baj, hogy eddig elég könnyen elbántak velem. A maffiától csak azért szabadultam meg, mert mázlim volt, Gregory talán, ha tényleg akart volna gond nélkül végezhetett volna velem, hiszen erősebb és tapasztaltabb is nálam. Chris pedig egyértelműen megtehetne bármit, főleg hogy valaki még segíti is, egy erős boszorkány van mellette és én mégis mi a fenét tehetnék egy vámpír és egy boszorkány ellen? Nem az a legjobb, ha tisztában vagyok a gyengeségeimmel és igenis... amikor tudom, hogy nincs más út, akkor a menekülést választom, védekezést tanulok, mert másban úgy se lennék jó? De szerinte nem így van, magamat kell először elfogadnom,hogy több lehessek. Az a baj, hogy tudom én is, de egészen más tudni az elméletet, mint meg is tenni azt, amit kellene. Én... én nem vagyok ehhez elég, nem érzem magamat annak, de tudom ha lelkisegély kell, akkor keressek egy pszichológust, ne hozzá forduljak. Azt nem engedhetem, hogy lelépjen, ha más nem, hát azt kell mutatnom, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megtegyem amit kell. Valahogy... valahogy igenis muszáj lesz ezt a lelki megerősödést összekötnöm a fizikaival. Remélem, hogy menni fog, mert nem akarom, hogy újra megtörténjen, nem akarom, hogy legyőzzenek, hogy elvegyék az emlékeimet, az életemet.
- Ettől még átok marad. - bököm ki csendesen. Nem véletlenül mondják vérfarkas átok, így emlegetik, nem pedig áldásként igaz? Erősebbé tesz igen, de ettől még nem vagyok oda érte. Ilyennek születtem, de akkor már egyből szeretnem is kell azt, amivé váltam. Az apám öröksége, vagy az anyámé? Nem tudom, hiszen rájuk még csak nem is emlékszem és Chris gond nélkül végzett velük, pedig ezek szerint egyikük minimum vérfarkas volt. Nekem tehát mennyi esélyem lenne ellene, ha tényleg harcra kerülne a sor? - Szaglás, hallás. Igen... tudom. - bólintok végül, még ha nem is olyan határozottan, mint ahogyan várná, de talán ez is több, mint a semmi, legalábbis nagyon remélem, hogy legalább valamelyest érzékeli. A következő szavaira viszont már kissé elkerekedik a szemem. Hát ennyire rossz véleménnyel van önmagáról? Elfogadja, de... attól még a vélemény maga megmarad. - Nem vagy szörnyeteg... mindenki csak attól lesz az, amit tesz, vagy épp nem tesz... nem? - ha teliholdkor szabadon kószálnék, embereket mészárolnék le, akkor én is joggal nevezhetném magamat így, de nem teszem, csak nehezen tudom ezt az egészet pozitívumként elfogadni. Ő elfogadja, de ettől még nem szörnyeteg. Én nem látom annak, vagy vajon nekem is annak kéne látnom őt, szörnyetegnek? Nem is tudom... akkor sem gondolom, hogy az lenne, hiába iszik vért, hiába öl, hiába... mert nekem segít. Vállalta, hogy segít, még ha nem is teszi ezt túlságosan kedvesen, de végül is máshogyan azt hiszem nem is menne. Nem kedveskedhet... igaza van, ezúttal ez talán tényleg nem is érne semmit.
- Harcolni igen, kiállni magamért. De te ebben már jó vagy, gyakoroltad, így élsz, de én... Nem is akartál sose mást? Normálisat? - nem tudok róla szinte semmit sem, hogy milyen volt vajon az előtt, hogy ilyenné tették, hogy milyen élete volt akkor, amikor még nem kellett vért innia. Vajon volt családja, akik most hiányoznak neki? Nem vágyik rá, hogy úja legyen? Ő örökké él, én viszont nem. Emberi életem van és bűn, ha nem akarom az egészet rettegéssel, vagy harccal tölteni? Bűn, ha igenis vágyom rá, hogy minden normális legyen, még ha nincs is rá esélyem, hogy ez bekövetkezzen? Igen, jó eséllyel nincs és talán nem is lenne értelme, mert mégis ki a fene fogadna el így? Vérfarkas vagyok... hogy a francba adod be bárkinek is, hogy bocs teliholdkor átalakulok és embereket tépek szét, ha nem láncolom le magamat? Arról még nem is beszélve, hogy mennyire akarnék mondjuk gyereket... tovább adni azt a pocsék életet, ami nekem is adatott?
- Erős leszek ez a cél akkor... nem választhatom a könnyebb, de bizonytalan utat igaz? Ha van egy nyakláncom, ami véd azt letéphetik, megvárhatják, míg a verbéna kiürül, ha véletlenül nem figyelek oda akkor is... olyasmi kell, ami biztos módszer. - tudatkontroll, még ha nem is egyszerű, még ha a tekintetéből sejtem, sőt biztos vagyok benne, hogy fájdalmas és nem fogom élvezni azt, hogy elsajátítsam, de muszáj, mert ha nem teszem az túl nagy támadási felület. Az, hogy valaki csak a szemedbe néz és azt teszed, amit mond... nem akarom. Ez az első lépés, hiszen lehetek akármilyen gyors, erős, lehet bármilyen jó a szaglásom, ha ennyivel képes egy vámpír véget vetni az ellenállásomnak, akkor az edzések, a tanulás nem ért az ég világon semmit sem. Nekem kell a biztos alap, akkor talán magamat is biztosabbnak fogom érezni majd.


♫ Not Worthy ♫ ϟ ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♰ My Life
Kedvenc dal :
Avoid
Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Júl. 13, 2015 4:32 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]


Connie & Richard



Harcolj a lehetetlennel karöltve..


ღ zene: I Hope You Never Forget ღ megjegyzés: -

Senki sem szolgáltathat igazságot megfelelően, normálisan, avagy épp érvényesen, hisz senki sincs felhatalmazva az igazság megítélésével. Én próbálkoztam vele, nem is egyszer, de újra, és újra kudarcba fulladt eme kísérletem, s hogy mindez miért is történhetett meg? Nos igazán egyszerű a válasz a kérdésemre. Egyrészt talán azért, mert akárhányszor ítélkeztem mások felett, akkor voltaképpen saját magamat nem vettem számba, a saját gondjaimat vetítettem előre, és ezáltal elvetettem ama elvet, miszerint azokat én is elkövettem egyszer, s tán a mai napig azt csinálom. S voltaképpen mi az tőlem, hogy másokra olvasom a saját hibáimat, s azt mondom, hogy nincs joga az élethez? Ennyi erővel én is egy szörnyeteg vagyok, ugyanúgy embereket ölök, és ugyanúgy természetfeletti jelleggel rendelkezem. Nem vagyok különb senkinél sem, mégis eme apró tényről megfeledkeztem a kezdetek kezdetén. Aztán pedig másodsorban rá kellett jönnöm, hogy az igazság, nos.. nem mindig igazság. Ha valaki velem rosszul bánik, akkor tegyem meg vele ugyanazt? S ha megteszem, akkor talán jobb lesz? Jobban érzem majd magamat a bőrömben? Nem, nem, sohasem. Példa minderre, hogy végig mentem mindenkin. Megöltem azokat, akik ártottak nekem, de nem vált jobbá az életem, és.. és amint meghaltak nem éreztem semmit sem. Szórakozásnak indult, bosszúnak, de egy szánalmas kudarc lett, egy megrögzött vadászati képzet, amely rögeszmésen magához láncolt, és el nem engedett. Most már csak egyetlen név van a listámon: Curtis, de ha megölöm mégis mi lesz? Nem leszek tőle sem boldogabb, nem változtatom majdan meg ezáltal a múltam, sőt nem változik eleve semmi sem, hisz minden ugyanúgy marad a régiben. De már oly annyira rögeszmém lett a 'levadászom őket' sztori, hogy nem tudok leállni, mintha képtelen lennék mindaddig abbahagyni ezt, míg meg nem kapták a jogos jutalmukat. De ez igazság? Ezt érdemlik? Valahol gyerekes tőlem, hogy feszegetve a határt, a sérelmeimért veszek elégtételt, de meg kell tennem, hisz csak ezáltal léphettek túl, így.. így lehettek önmagam.
-De akkor is az életed részei, Constance!-Emelem meg a hangerőmet hirtelen, ahogy mindeközben ránézek. Nem értem miért ennyire bizonytalan mindezzel kapcsolatban. Értem én, hogy nem könnyű vérfarkasnak lennie, és hogy rohadtul fáj az átváltozás minden egyes teliholdkor havonta, de sokkal rosszabb az, ami én vagyok, az, akivé tettek engemet.-Kiváló hallás, kitűnő szaglószerv, könnyed mozgás, vadtermészet. Mindezt a magad javára is fordíthatod! Vérfarkasnak születtél, és ez benne volt a genetikádban eleve.-Magyarázom körvonalazva, hogy mennyi minden is rejlik ebben.-Én nem vámpírnak születtem, akaratomon kívül lettem ez, és nincs bennem semmi emberi. Vért iszok.. emberek vérét ontom, természetfelettiek ezreit gyilkolom, és szörnyként élek, mert egy szörnyeteg vagyok. De nézd! Nem siránkozom, mert ez vagyok, mert nem volt más lehetőségem, hanem elfogadom, és kitartok. Ha feladtam volna, akkor szerinted itt tartanék?-Szegezem neki a kérdést, és próbálom a tudtára adni, hogy ő még az elviselhető kategória körbe tartózik, hisz vérfarkas. Igaz fájdalmas, de megszokható, hisz neki nem mindennap kell arra ráébrednie, hogy mennyi vér tapad a kezéhez is voltaképpen, vagy hogy mennyire is egy szörnyeteg. Nekem ezzel mindennap szembesülnöm kell.
-Nem keményebbnek kell lenned, hanem kitartóbbnak. Tudnod kell harcolni, vagy elnyomnak. Ha nem tudsz felállni a csalódások, és a sérelmek után, akkor inkább a halált ajánlanám. Az egy egyszerű javaslat a gyengéknek, akik képtelenek felállni, s ezáltal képesek lesznek önmagukat megölni.-Válaszolom rideg hangon. Sokat könnyít az emberek többsége számomra azzal, hogy saját magát iktatja ki, így legalább nem kell keresgélnem, hogy melyik alkalmatlan, és melyik alkalmas az életre. Szeretek ölni, főleg amióta ennyire könnyedén érzéketlen lehettek. Nem érzek semmit, holott beszélek érzelmes dolgokról, de nem érzem át.. nem érzek semmit sem, és ez annyira felüdítő.
-Erős leszel.-Mondom ki a két szót, ahogy biztos vagyok a dolgomban. Aki tőlem tanul, az nem távozhat gyengén. Azt nem engedem meg, tekintve, hogy rémhírek terjednek rólam, és előszeretettel rettegnek tőlem egyesek, tehát.. ezt fenntartom, és senkit sem kíméllek meg, mert nincs értelme. Vannak kivételes kivételek, de azokban van is értelem.-Vasfű.-Nevettek fel hangosan, majd elkomolyodom.-A verbéna, vagyis a vasfű segít abban, hogy a vámpírok ne tudjanak megigézni. Ihatod a teádban, és lehet mindez egy ékszer is. Viszont egyszerre a kettő, nos.. nagyon ütős. Viszont van a kivéreztetés, meg az egyéb ceremónia, ami nem kellemes módszer, de gondolom nem hagyod magad. De megtaníthatom neked a tudatkontrollt is, és ellenállhatsz önmagadtól, de nagy.. nagyon nagy önkontroll kell ahhoz.-Részletezem számára, és kíváncsian várom, hogy mindehhez mit fog szólni, hisz neki kell tudnia, hogy mit szeretne, és hogyan óhajtja azt véghez vinni.


Vissza az elejére Go down

avatar

Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
ξ Bed of roses
ξ Who you are
Tartózkodási hely :
ξ Mystic Falls/Whitemore főiskola
Hobbi & foglalkozás :
ξ Pincérkedés, múltkutatás



Constance Mathis ÍRTA A POSZTOT
Szer. Júl. 01, 2015 12:33 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next





Richard & Connie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Az a baj, hogy eddig csupán azt láttam, hogy mindig veszítek, hogy mindig van valaki aki erősebb és több nálam és hogy csak akkor nyertem, ha épp mázlim volt. Ha nincs nem is lennék most itt, jó eséllyel már akkor végem lett volna, amikor le akartam lépni a maffiától, amikor a nevelőapám meg akart ölni, mert nem akartam azzá válni, amit vártak tőlem, és azzal, hogy nem akartam gyilkos lenni... végül mégis az lettem, még ha csak a véletlen folytán is. Chris legyőzött, azt hiszem Gregory-nak is ment volna, ha akar, egy ismeretlen boszorkány újra és újra átmosta az agyamat, ha megtalálnának a nevelőapám emberei akkor biztos, hogy végem lenne. Nem sok önbizalmam van, hogy el tudjam hinni vannak olyanok, akiknél erősebb lehetek. Persze még itt vagyok élek és lélegzem, de milyen élet az, amikor folyton csak a bizonytalanság él benned és képtelen vagy hinni saját magadban, a saját erődben. Tudom, hogy kellene, képesnek kéne lennem rá, de ettől még ugyanúgy nem megy. Most is inkább csak a védekezés számít nekem, hogy legalább ennyivel erősebb legyek, nem hiszek én abban, hogy ártani tudnék akár csak egyetlen vámpírnak is. Ahhoz én kevés vagyok.
- Képességek, amik a tieidhez képest... lássuk be, hogy nem túl sokak. - látom én, hogy mennyire idegesíti az, hogy bizonytalan vagyok, de hát lássuk be... van rá okom. Nem igazán alakult eddig jól az életem sosem. Próbáltam én erősebbé válni, de mindig mások kerültek fölénybe velem szemben. Csak jó lenne, ha legalább meg tudnám védeni magamat, ha meg tudnám edzeni az elmémet, hogy ne tudjon csak úgy bárki irányítani. Azt még sem akarom, hogy csak úgy elmenjen, mert kit kérhetnék meg még, hogy segítsen? Gregory... nem vámpír. Megtaníthat harcolni, legalábbis valamilyen szinten, de nem készíthet fel arra, ha egy vámpírral kell szembeszállnom, az egészen más helyzet, arra ő készíthet fel, ha hajlandó rá és ha én jól viselkedem, mert úgy fest, hogy az kell hozzá. Vannak elvárásai, amiket teljesítenem kell, még ha iszonyú nehéznek is tűnik, hogy véghez vigyem. Erősnek kellene lennem, sokkal erősebbnek, mint amilyen most vagyok és azt kellene mutatnom felé, hogy igenis hiszek magamban. Nehéz ez, ha egyébként nincs így.
- Mégis mi mást tehetnék? Csak te segíthetsz és tudom, hogy keményebbnek kell lennem, csak... nem megy olyan könnyen. - de ha ez kell, hát ez lesz, különben igaza van, tényleg nincs esélyem mások ellen. Ha még a saját félelmeimet se vagyok képes legyőzni, hogyan győzhetnék le akárki mást? Lehetetlen, csak épp túl sok félelemem van, hogy hirtelen változtatni tudjak, itt viszont a fokozatosság elve nem működik, mert akkor lelép és hívhatom újra, ha tényleg erősebb lettem, csak akkor már nem biztos, hogy jönne és én nem is biztos, hogy megérném azt a pillanatot.
- Attól tartok ebben az egészben semmi sem fog igazán tetszeni, de erősödni akarok. - valahogy és ha az nehéz lesz és akár fájdalommal is jár, akkor így kell lennie. Sok kínt viseltem már el lelkit és fizikait is, hiszen nem egy átváltozáson vagyok túl. Na persze ettől még nem tudom, hogy mi a következő lépés, de az a helyzet, hogy a fizikai fájdalmat mindig is sokkal jobban viseltem, mint a lelkit, csak hát a bizonytalanságom miatt a kettő valahol mára-már összefonódott. - Még egy kérdés... előtte. Képes lennék rá szerinted, hogy akár idővel, de ellenálljak egy vámpír parancsának? - ez fontos, mert túlságosan gyengévé teszi az embert, ha bárki bármikor befolyásolni képes. Ha azt mondja neked valaki ugorj a kútba és te rezzenéstelen arccal megteszed és azt sem tudod, hogy a vége halál, mert nem fogsz fel semmit... na ez az, ami úgy tényleg istenesen sebezhetővé tesz és ez alól akarok a leginkább védelmet nyerni.


♫ Not Worthy ♫ ϟ ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♰ My Life
Kedvenc dal :
Avoid
Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jún. 29, 2015 6:29 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]


Connie & Richard




Szeresd önmagad, és használd ki az adottságaidat..


ღ zene: Take Me ღ megjegyzés: -

Tűzben ég a lelkem maga, amióta csak élek, s eme tényt már oly régóta felismertem, de mégsem tettem semmit sem ellene. Mégsem mondtam, hogy rendben, állj, és jóvá teszem a vétkeimet. Nem hátráltam meg, csak hagytam, hogy magával ragadjon a rossz, a bűnös gondolatok kellege, és a sötétség őrjítő szele. Mai napig tökéletesen emlékszem az ártatlanság egyféle szinonimájára, de nem sokáig tapasztalhattam meg, hisz a szívem lassú, s tiszta dobbanása, majdan meghozta a jóság zálog sorában rejtőző feketeséget. Akkor még nem sejtettem, hogy mi is vár rám voltaképpen, hogy egyszer szörny leszek, mely öl, s igázz kegyetlen módon. Nem tudtam, hogy fenyegetést jelentek majd egy egész emberiségre, egy egész világra, s egyúttal természetfelettire. Öltem embert már emberként is, de kénytelen voltam, hisz ha nem teszem, elnyomnak, megfojtanak, s eltipornak: porrá, hamuvá, homokká. De a sötét lepel nemcsak elvet, s elragadott, hanem megadta azt, amit más sohasem tudott. A magány elviselhetőbb lett, az életem jobb irányt vett teljességgel, és nem kellett törődnöm megannyi átkozottan naiv kis emberrel. Félreértés ne essék, hisz jómagam nem kapcsoltam ki az érzelmeimet sosem, és nem dobtam el ezzel egy arányban mindent, hisz magamban tartottam a szenvedésem. Megtanultam a kínt hatalommá formálni, megtanultam mások fölé állni, és szenvedést gyakoroltam mindenkire, ki csak velem szemben állt. Lehet gyengébb vagyok, mint egy ősi, és majdnem teljesen halhatatlan vámpír Mikaelson, vagy mint maga Klaus, aki hibrid.. de egyetlen dolgot megtanultam. Nem erőben kell feljebb állni, avagy korban, nem is az számít, hogy ki az Úr a kijelentett pletykák alapján, hanem egyedül azaz ütősebb érv, hogy ki élt át több mindent, ki ismeri az életet magát, s ki tudd szembe nézni a halállal, mint ténnyel. Elég is eme őrült, s már-már elmebeteg gondolatokból. Még hogy arra a családra gondolok? Nem félek, nem rettegek, s az, hogy nyíltan kijelentik, hogy ők az Urak, nos... nos ez még nincs így, és soha nem is lesz.
-Menten neki rohanok az első fának, kérlek szépen.-Hangom rideg, érzéstelen, és ironikus is egyben. Mégis hogyan mondhatta ki ezt az ajkain? Egyetlen éjszaka, és mit számít? Ennyi erővel elégek a napon, és az mit számít? Semmit. Ha elégek, akkor elégek, és senkit sem fog érdekelni az, hogy hamuvá sültem, avagy elporladtam örökre. Ettől eltekintve nem a negatív oldalát nézem a dolognak, hanem azt, hogy élhettek, és a képességeim lehetőséget adnak a számomra.-Nem egyetlen éjszaka, Connie, hanem több. Képességeid vannak emberként is. Érted? Emberként! Azokat pedig meg kell ragadni, avagy olyan nyámnyila leszel, mint amilyen most is vagy.-Hangom immár kissé nyugodtabb színezetű, de semmi érzelem nincsen bennem. Miért is lenne? Nem érzek, mint mondtam, csak eljátszom őket. Persze ettől eltérve a düh néha magával ragadó tény. Miért is ne lenne az? Hisz annyira könnyen jövő érzelmi zálogsorozat, amely megfoghatatlan, s teljességgel felemésztő. Lazán lépek el végül mellette, hogy ott hagyjam egymagára, hogy ezáltal rájöjjön a dolgokra. Nem is tudom mit várok tőle, avagy ő mit akar tőlem. Megértést? Ugyan már, hisz én vagyok erre az abszurd eset! Nem érzek, nem értem, nem akarom tudni, hogy mi a fene baja van.. tartsa meg magának, és éljen vele boldogan. Én sem ugrálok sírhatnékomban mindenkinek, hogy ez, meg ez a bajom... megoldom! Ahogy a karom után nyúl, és elmond két szót, ahogy azt mondta kérlek, és maradásra késztet.. elgondolkoztat.
-Oké, várok, Miss Farkaskisasszony.-Jegyzem meg gúnyolódva egy sort, mert felhúzott mindazzal idegileg, hogy bizonytalan, hogy képtelen belátni, hogy az ő java a határozottság, hogy minden érte zajlik, mert jelenleg nem magamért tevékenykedek. Ha akarnám, akkor itt hagynám a francba, de mégsem teszem, hisz megállok, és ezzel egyúttal felé is fordulok.-Ezer örömmel hallom eme jelentősebb előre lépést. Csak nem visszatért az eszed?-Mosolyodok el játékosan, ahogy keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, és eltöprengek egy pillanatra.
-Ennek megünneplésére, akkor valami olyannal kezdünk, ami kevésbé tetszik, de mégis hatásos lesz.-Jegyzem meg, ahogy mély levegőt veszek, és tökéletesen ránézek.-Megfogod szeretni azt, ami vagy, azt, aki vagy.-Nyomom meg jelentősen a szavakat, ahogy minden egyes megmozdulásom halálosan komolyan csendül vissza fel.


Vissza az elejére Go down

avatar

Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
ξ Bed of roses
ξ Who you are
Tartózkodási hely :
ξ Mystic Falls/Whitemore főiskola
Hobbi & foglalkozás :
ξ Pincérkedés, múltkutatás



Constance Mathis ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jún. 23, 2015 2:38 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next





Richard & Connie

[You must be registered and logged in to see this image.]


Vajon, ha képes lennék arra, amire egy vámpír, ha ki tudnám kapcsolni az érzéseimet, akkor megtenném? Igazából egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez jó megoldás. Persze jó, ha nem érzed a fájdalmat, de... a fájdalom fel is készít rá, hogy ne érjen újabb. Gyanakvóbbá válsz tőle, viszont a jó dolgokat sem érzed majd, a jó dolgokat is elfelejted, ez pedig már egyáltalán nem jó. Nem... azt hiszem nem tudnám kikapcsolni az érzéseimet, még ha ennyire fájnak is, vagy csak még nem fájt eléggé? Érzések nélkül már nem te vagy, nem tudsz reális döntéseket hozni és mi lenne akkor, ha úgy... egész más lennék, vadabb és... gyilkos. Nem bírnám ki, ha gyilkossá válnék. Ha egyszer visszakapcsolnék, ha újra éreznék mindent, képtelen lennék feldolgozni. Épp elég az, hogy kiváltottam az átkomat, nem tudnék még többet elviselni. Nem is értem, hogy mi vihet erre valakit, hogy miért dönt úgy egy vámpír, hogy kikapcsol minden érzést... az már valahogy nem igazi élet. Én is iszonyú sokat csalódtam, jó lenne mindezt elfelejteni, jó lenne boldognak lenni, de érzések nélkül az sem lehetsz, csak egy üres doboz, amiben nincs jó és rossz sem. Nem akarnám a jót is kidobni azért, hogy a rossztól is megszabaduljak, az túlságosan drasztikus lenne.
Amikor megjelenik igazából nem akarok én vele undok lenni. Csak viccelt... azt hiszem legalábbis, hogy annak szánta, még sem tudom eképp kezelni, ahhoz túlságosan frusztrált vagyok és a kedvem sincs épp a toppon sajnos. Csak tanulni akarok, túl akarok lenni ezen a rémes időszakon és még mindig nem tudom, hogy egyáltalán ez a kis tanulási fázis ér-e valamit. Mi van, ha már megpróbáltam egyszer... többször? Mi van, ha már volt, amikor rájöttem arra, hogy Chris mit művelt velem, amikor megpróbáltam szembe szállni vele és akkor sem sikerült? Túl sok a kérdés, túl sok minden van, ami elbizonytalanít.
- Vérfarkas vagyok, de... az csak egyetlen éjszaka, mégis mit számít? - nem érek vele olyan sokat, nem tudok akkor átváltozni, amikor akarok, nem tehetem azt, amit akarok, ez csak egy... átok. Szenvedés minden hónapban, amikor el kell zárkóznom, amikor át kell élnem, ahogy a csontjaim ripityára törnek, hogy aztán újra összeforrjanak. Nem tudok a vérfarkas valómra pozitívan tekintetni. Őszintén... tényleg próbáltam már, de soha sem ment igazán. Ez nem jó dolog, és főleg nem előnyös.
Amikor újra megszólal azért közel vagyok hozzá, hogy behúzzam fülem farkam, de végül csak a tekintetemet sütöm le, amikor megemeli a hangját. Pozitív gondolatok, remény... határozottság. Igen, ez kellene nekem, csak nem tudom honnan szedjem elő magamból. Nagyon nehéz, túlságosan mélyre csúsztak az utóbbi időben. - Meg sem próbálsz megérteni... - halkan suttogom csak magam elé a szavakat, amikor egy kis szünetet hagy. Én nem ő vagyok, nekem vannak érzéseim, én tudom, hogy mennyire fáj, amikor elárul az, akit a barátodnak, a legjobb barátodnak tekintettél. Ő... ő nem tudja, még ha érzett is ilyet valaha, már nem hiszem, hogy emlékszik rá. De mit is vártam? Tanulni akartam, nem ő lesz az, aki majd ápolgatja a lelkemet is, ezt igazán nem hihettem.
- Várj! Kérlek... - a karja után nyúlok végül, amikor ellép mellettem. Igaza van, nem nyafoghatok, erősnek kell lennem és el kell hinnem, hogy meg tudom védeni magamat, másképp nem fog menni. Persze épp csak addig érintem meg, amíg meg nem áll, remélem, hogy megáll és már el is engedem. Ki tudja, hogy nála mi jelent problémát, jobb óvatosnak lenni. - Sajnálom Richard, igazad van. Én csak... - megrázom a fejemet, majd kihúzom magamat végre kicsit jobban. - Nem panaszkodom és erős leszek, és... képes leszek rá, hogy megvédjem magamat, ha arra van szükség. - megvédeni magamat, nekem csak ez kell. Edzeni az elmémet, hogy ne tudjanak irányítani, edzeni az akaratomat, hogy jobban viseljem a fájdalmat és persze megtanulni, hogy mik a hatásos lépések egy vámpír ellen, aki ártani akar neked. Nem akarom megtámadni senkit sem, nekem csak az kell, hogy én ne legyek védtelen.


♫ Not Worthy ♫ ϟ ©
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♰ My Life
Kedvenc dal :
Avoid
Tartózkodási hely :
♰ Everywhere, darling
Hobbi & foglalkozás :
♰ Kill You!
Humor :
♰ Killer!



Richard Redway Weston ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jún. 21, 2015 11:15 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


[You must be registered and logged in to see this image.]


Connie & Richard




Sose felejtsd el, hogy a feladás nem megoldás..


ღ zene: Animal I Have Become ღ megjegyzés: -

Az élet ugyan nem mindig kedvező a számunkra, de ettől eltekintve úgy értékelem, hogy minden egyes helyzetből kihozhatjuk a legjobbat. Élőpéldaként szolgálhatok a szenvedés minden árnyalatára tekinthetően, és jól láthatja mindenki, hogy nem törtem össze, hogy nem adtam fel, sőt nem is akartam meghalni sohasem az életem egyetlen egy pillanatában sem. Ugyan felajánlottam a kínzóimnak, hogy vessenek egyszerűen véget mindennek, de nem tették meg, s hogy miért nem? Rejtély, mint ahogy az is, hogy hogyan is jutottam el mára oda, ahová. Az élet tele van titkokkal, és megoldatlan gondolatsorokkal, ahogy önmagamból adódóan engem sem lehet igazán megismerni, hisz mikor mit is akarok, avagy épp mit óhajtok. Talán megeshet, hogy egyszer-kétszer érzelmesnek tűnök mások szemében, avagy kedvesnek, de el kell áruljam, hogy mindez csupán a jól irányzott látszatképemet mutatja fel, s nem engem. Tudod, kérlek, sohasem ismerheted meg a személyiségemet igazán, mint ahogy én sem foglak sosem téged megfejteni akárhány év is telik el. Sosem tudhatnám, hogy melyik pillanatban épp mi fut át a gondolataidban, vagy hogy komolyan gondolod-e azt, amit mondasz. Azt sem tudnám megmondani, hogy valaha hátba szúrsz-e, és mindez nem a bizalom hiánya, kérlek, hanem az, hogy egyesek ilyenek: önzőek, átgázolnak másokon, eltipornak mindenkit, és csupán önmagukat nézik. Mond hogyan bízzak bárkiben is, ha az egész életem egy átverés volt? Hogyan higgyek, ha kívülről fújom az emberi jellemképviseletet? Hogyan vegyek levegőt anélkül, hogy ne attól rettegnék, hogy az, akinek bizalmat voksoltam egyszer csak elárul? Hogyan? Jó kérdés, nem de? Tehát maradjunk annyiban, hogy én hiszek másokban, sőt dolgokban, de bizalmat nem szavazok senkinek sem, hisz már csalódtam éppen eleget, és elegem van abból, hogy folyton csapdába sétálok, aztán sérülök. Viszont amióta vadászom, és ez a személyiség vagyok, nos az életem megváltozott teljesen: nincs fájdalom, nincs semmi.. nem érzek az égvilágon semmit sem.
-Jó, igazad van.-Vallom be hirtelen, ahogy megemelem a mindkét kezemet védekezően, és elkomolyodom. Egyszerűen látom rajta, hogy mindezt nem díjazza, és valahol a reménye is elillan tova szállva. Tökéletesen kiveszem az arcvonásait, és a tekintetét is a sötétben, szóval előttem képtelenség tagadnia, hogy mi is játszódik le benne, amikor is tisztán látom a szemeimmel. Talán mindezzel kioltottam benne a remény szikráját, de az élet ilyen.. odacsap, és olyannak titulál, ami abban a pillanatban vagy, de ha küzdesz legyőzhetted eme megnevezést, és felülkerekedve rajta bebizonyíthatod az igazadat.-Gyorsabbak vagyunk, kiszámíthatatlanabbak, és erősebbek, de ettől eltekintve nem veszel valamit figyelembe, kedvesem.-Rázom meg a fejemet könnyedén, ahogy bizalmas távolságban állok meg tőle. Erős célzás van a hangomban, miközben a szavakat mondom a vége felé. Voltaképpen rá célzok, hisz nem akárki, s nem is akármi, ha jobban belegondol az adott helyzetbe, már ha leesik neki a kis célozgatásom.
-Ezt még egyszer meg ne halljam!-Emelem meg a hangomat hirtelen.-Verd ki a fejedből a bizonytalanságodat, és a félénk kis énedet. Azt hiszed az élet gyerekjáték? Akkor nagyot tévedsz, Constance!-Mutatok rá a mutatóujjammal egy szempillantás alatt.-Olyan nincs, hogy lehetetlen, és ha eleve úgy állsz hozzá mindehhez, hogy "esélyed sincs", akkor úgy is lesz! Tehát pozitív gondolatok, remény, és teljességgel határozottság. Mit akarsz? Harcolni, és nyerni, vagy elbukni, és meghalni? Ezt döntsd el, és ha majd szükséged van rám igazán, akkor szólj.-Lépek el mellette, és ha csak meg nem állít, akkor távozom. Komolyan mondva távozom, mert nem látom értelmét, hogy egy olyannal foglalkozzam jelen esetben, akibe nincs is kitartás. Az ilyenen úgy felbírnám magamat húzni.. most valaki mondja meg, hogy miért is mondtam igent, s hogy akkoron mit láttam benne?


Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down
 

A várost körülvevő erdő

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Erdőségek
» Erdőségek
» Fenyőerdők
» Fumiyuubo erdőség
» Erdőségek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Külváros-