A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
■ a girl on the fire

† Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
† Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
† Humor :
■ tired



Bryan L. Foster ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 01, 2016 2:27 pm
TALYA && BRYAN
- Folyt. köv. itt -
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
⇱⇲ my savior
† Kedvenc dal :
⇱⇲ I don't belong here
Not in this atmosphere
Goodbye, goodbye, goodbye
I don't belong here
Not in this atmosphere

† Tartózkodási hely :
⇱⇲ Always there where I should not be
† Hobbi & foglalkozás :
⇱⇲ run away from my demons



Talya Vodianova ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 08, 2015 7:18 pm


talya & bryan

Megmondhatják mit tégy, miként élj, hogyan viselkedj, mit tanulj és hogyan küzdj,  de valójában a szíved ritmusát nem szabhatják meg. Nem mondhatják meg, hogy miben higgy, milyen emlékekbe kapaszkodj és végül, amikor megízleled a szabadság ízét, akkor már semmibe se. Egyszerű nő szerettem volna lenni, olyan, mint a legtöbben, de nekem nem ez adatott meg. A boldogság madara számomra érték volt, olyan érték, ami bármelyik pillanatban kiszállhatott a kezeim közül és utána hosszú időre eltűnt. Nem akartam többé elengedni, nem akartam minden egy boldog pillanatot úgy megélni, mintha az lenne az utolsó. Talán emiatt voltam másabb, mint mások. Emiatt tudtam becsülni minden egyes percét az életnek, mert mindig ott lebegett a fejem fölött az, hogy talán az az utolsó este, amikor álomra hajtom a fejemet, az az utolsó este, amikor élvezhetem a világot. Nem akartam, hogy mások elsüllyedjenek az élet sötét zugaiban, legyen szó bármilyen démonról is. Annak köszönhetően ismertem meg ezt a férfit. Azt a férfit, aki miattam most slamasztikában volt, de tudtam mit kell tennem.
Nem akartam többé ez a nő lenni. Nem akartam harcolni, de az élet utáni vágyak erősek voltak bennem. Küzdöttem és küzdeni is fogok, amíg lehet. A sebek beforrnak, de a halálból már nincs visszaút. Megöltem őket, így egy újabb lehetőséget veszítettem arra, hogy valamelyik futár legyen és a halálhíremet vigye. Legalább egy kis időt nyertem volna, mint jó pár évtizede. De most nem csak a saját életemre kellett gondolnom, hanem az övére is. Meg kellett mentenem és automatikusan cselekedtem, mintha a génjeibe lett volna beépítve, hogy mikor hajoljak el, mikor és mit támadjak. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Talán csak pár perc, talán több, de amint megéreztem az esőt szinte a nevét kiáltottam a régi ismerősnek. Amikor megláttam, hogy közeledik felém, akkor minden erőmet összeszedve álltam fel, majd indultam el felé.
- Jól vagyok, ne félj nem vagyok porcelánból. – néztem rá egy halovány mosoly keretében. – Talán csak az ő vérüket láttad rajtam. – tettem hozzá sietve, de a kezemmel a hasamat nem engedtem el. Lassan gyógyult, túl lassan és túl mély volt a seb. – Nem tudom, de nem hiszem, hogy túl komoly lenne, hiszen még mindig talpon vagyok. – nevettem el magamat, de inkább elhallgattam, mert még inkább belém hasított a fájdalom. Hülye verbéna, de tényleg. Miért kellett ennyire felkészülniük? Égett a sebem, ahogyan a lényem része és eme csodaszer viaskodott egymással, a fogaimat legszívesebben csikorgattam volna, de inkább nem tettem. – Esetleg nem mehetnénk valami nyugodtabb és biztonságosabb helyre? Kórház kilőve. – fordultam felé újra, majd kicsit támaszkodva elindultam vele. – Minden rendben lesz Bryan, de innét el kell mennünk. – mondtam barátságosabban, mert nem hiszem, hogy ehhez van szokva. De tényleg el kell mennünk és a lehető leghamarabb.


:hug: || Valami by valaki || ©
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
■ a girl on the fire

† Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
† Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
† Humor :
■ tired



Bryan L. Foster ÍRTA A POSZTOT
Pént. Okt. 30, 2015 1:23 pm
talya & bryan
i found you... again

Van abban valami, hogy sokan csak később tapasztalják meg az igazi életet. Sokszor már közel ahhoz a bizonyos korhatárhoz, amikor régen az embereket már inkább temették. Most pedig... akármerre néztem, sikeres embereket láttam, de nem tizenéveseket vagy huszonéveseket, nem. Azok, akik már inkább megették a kenyerük javát, de ezt sem mondanám, elvégre még nem vagyunk öregek. Én legalábbis még nem éreztem magam öregnek, csak az életem most kezdett el izgalmassá válni. Sejtésem sem volt arról, hogy ezt mi eredményezte, elvégre majdnem egy éve még készültem eltemetni mindent, amim volt. A munkámat, mert kevés esély tűnt arra, hogy a Noémie által elterjesztett pletykák nem jutnak a vezetőség fülébe, és ha egy tanár belebonyolódik egy efféle ügybe... nem sokáig van maradása az állásában. De nem így történt. Talán tudtak róla, de sikerült újból tekintélyt építenem, szerencsére volt miből. A gyerekeimmel ugyanúgy találkoztam, mint addig, és örültem annak, hogy Éloise a válás után nem nehezítette az életünket azzal, hogy kötözködés formájában megpróbálta volna elszakítani tőlem a gyerekeket. És az volt az az idő, mikor végső menekülésemnek ezt a nőt láttam. Ezt a nőt, aki már akkor is menekült valami elől, és úgy tűnt, hogy valami sosem változik. Egyik napról a másikra keveredtem izgalmasabbnál izgalmasabb szituációkba, itt volt Noémie vérfarkassága, Talya újonnani felbukkanása, és sokat jártak a tekervényeim Ebony körül is, de akárhányszor nála lyukadtam ki, próbáltam úgy nézni a dolgokat, hogy ha nekem nem is, de neki jó legyen. És ez eléggé embert próbáló feladat volt.
Nem volt más választásom, mint szót fogadni. Miért is cselekedtem volna akarata ellenére, mikor tudtam, hogy ő él ebben nap mint nap? Nyilván ő tudja, hogy mi a lehető legjobb megoldás. Bár tényleg nem emlékeztem arra, hogy ilyen izgalmakba keveredtem volna valaha is. Talya ezért volt más. Ő nem valami megszokottat hozott az életembe, mellette izgalommal teltek a percek, a napok... a furcsa láng, ami folyamatosan fűtötte a szívét, magával ragadta az embert. És sosem értettem, hogyan lakozik egy ilyen apró nőben ennyi energia. Férfiakat szégyenít meg azzal, ahogyan képes küzdeni.
Mikor csendet hallottam, mikor elhalt a verekedés és véres küzdelem zaja, lassan kihúztam magam, és felálltam. Talya-t pillantottam meg, akinek a száját éppen a nevem hagyta el, és megindultak felé a lábaim. Kimerültnek tűnt, vagy inkább megterheltnek, és vért véltem felfedezni, amely a teste valamely szegletéből szivárgott. - Te vérzel - bukott ki belőlem a megállapítás, mintha nem lett volna egyértelmű, és megfogva a karját néztem bele a szemeibe, egy hajtincset söpörve félre a verejtékes arcából. - Mennyire mély a sérülésed? - kérdeztem, próbálva felfedezni, hogy honnan is származik a vöröslő folyadék, de nem láttam rajta sérülést. Pedig megesküdtem volna rá, hogy az előbb még a karján is volt egy vágás.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
⇱⇲ my savior
† Kedvenc dal :
⇱⇲ I don't belong here
Not in this atmosphere
Goodbye, goodbye, goodbye
I don't belong here
Not in this atmosphere

† Tartózkodási hely :
⇱⇲ Always there where I should not be
† Hobbi & foglalkozás :
⇱⇲ run away from my demons



Talya Vodianova ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Szept. 26, 2015 11:22 pm


talya & bryan

Emlékszel a legpirosabb almára, ami szinte tiltott volt? Annyira, hogy meg se kaphattad volna, de aztán pár hónap erejéig kijutott belőle. Belekóstolhattál a szenvedély, a vágyakkal fűtött életbe, ami egy pillanatra se állt meg. Forgott veled, mintha csak egy körhintára ugortál volna fel. Azt mondják, hogy némelyik gyümölcs mérgező és veszélyes, s talán eme gyümölcs is az lett volna sokakra nézve. De rá nem. Sose tudtam sokáig egy helyben maradni. A menekülés az életem része volt, mert mindig vadásztak rám. Kellettem nekik, vagy élve vagy halva, de a szabadságom nélkül. Hiába voltam ügyes, mert előbb vagy utóbb mindig rám találtak. Nem volt menekvés, nem volt kiút, csak az állandó menekülés, de mi a legszebb ebben az életben? Megtanulod minden egyes percét élvezni, rájössz arra, hogy egy percben is sokkal több rejlik, mint azt első pillantásra gondolnád. Rájössz arra, hogy milyen a szenvedély, milyen élvezni és megragadni minden lehetőséget egy aprócska boldogsághoz.
S ő ilyen volt. Pár hónap boldogság, a vágyak és az életélvezetének a kiteljesedése. De nem csak nekem volt szükségem arra, hogy rövid időre otthonra leljek, hanem neki is rám, hogy megmutassam azt, hogy az élet még se annyira fekete, szürke, mint amilyennek tűnik. Nem volt megírva a csillagokban se, hogy örökké fog tartani, de valaminek nem is kell addig tartania. Néha valaminek rövidnek, de annál inkább tartósabbnak kell lennie, hogy utána tovább vihessük a kincses ládánkba jól elpakolt  érzéseket, s a megszerzett tapasztalatokat, hogy építkezni tudjunk belőle.
Sose gondoltam volna azt, hogy újra látni fogom őt, de azt meg végképpen nem, hogy pont ilyen helyzetben. Nem szerettem volna bajba sodorni, de szemmel láthatóan mégis sikerült, hiszen ha kiszúrják, akkor belőle könnyű célpont lesz. Nem csak amiatt, mert egyszerű ember, hanem amiatt, mert sose képzeték ki arra, hogy miként éljen túl egy-egy támadást, vagy miként legyen ő a csapda. A léptek egyre inkább a fülemben dübörögtek, de egyáltalán nem láttam esélyt arra, hogy időben kijussunk innét.
Érzem, ahogyan a keze lesiklik a csuklómra és ezzel megállásra kényszerít. Érthetetlenül pillantok rá, hiszen pont időnk nincs, ha életben akarunk maradni. Nem, az idő drága és veszélyes, nem szabad elvesztegetni és mi mégis azt tettük.
Nem érdekelt a suttogása, mert féltem attól, hogy esetleg többé nem fogom látni. Még akkor is, ha nem volt semmi, ami hozzá kössön. Sose úgy szerettük egymást, ahogyan talán egy normális férfi és nő tenné. Ez másabb volt, valami olyan, amit igazából semmihez se lehet hasonlítani, nincsenek rá megfelelő szavak, mert a legtöbbel valami negatívumot fejeznek ki a mai világba. Jó érzés volt újra a karjaimba zárni, s a karjai között lenni, de ez is csak röpke pár másodpercig tarthatott.
Késő, már itt vannak. – szólalok meg egy könnycsepp keretében, majd elkapva a kezét húzom magam után. Leguggolok az egyik autó mögé és magammal rántom őt is.
Maradj itt. Bármi is történik, ne kerülj elő, amíg el nem mentek! Megértetted? – kérdezem tőle sietve, s ha megígérte, akkor egyszerűen csak elkezdem arrébb kúszni, hogy teljesen másik irányból lephessen meg a követőimet.
Ezek után pedig nem volt más hátra, mint harc. Küzdöttem, ahogyan küzdeni kell. Szívvel és lélekkel, de ennek ellenére is jó pár ütést, szúrt sebet szereztem, de nem adtam fel. Egészen addig nem, amíg a földet be nem borította a pirosló vérük. Nem szerettem ölni, de olyanok voltak, mint én. Utolsó leheletig küzdeni kell. Végül pedig térre rogytam és amikor az eső eleredt, akkor csak egy kisebb keserű nevetés hagyta el az ajkaimat, mintha csak a vérüket akarná lemosni rólam az anyatermészet. A kezem a hasamra siklok, míg a másikkal próbáltam talpra állítani magamat.
Bryan? – szólaltam meg aggódva. Nem tudtam, hogy itt van-e még, hiszen a sebeim lassan gyógyultak hála a verbénának, amit a szervezetembe jutattak.


:hug: || Valami by valaki || ©
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
■ a girl on the fire

† Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
† Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
† Humor :
■ tired



Bryan L. Foster ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Aug. 18, 2015 8:18 pm
talya & bryan
i found you... again

Emlékeztem még erre a nőre. Minden mozdulatára, mely hol finom és gyengéd volt, hol kapott némi kegyetlen élt... de sosem veszített mohóságából, szenvedélyességéből... abból, amiért annak idjeén megakadt rajta a szemem. Tehettem volna azt is, hogy nem kezdek vele beszélgetésbe... és megtehette volna ő is, hogy elsétál, mikor megtudta, hogy éppen a válás küszöbét léptem át. A papír még szinte meleg volt a kezemben, mikor belefutottam. Mintha a sors keze lett volna, hogy végre ne csak veszítsek, de kapjak is valamit... akkoriban minden eltűnt, megszűnt létezni az életemben. Ott volt Noémie, aki a szárnynak indított pletykájával véglegesen készült kitörölni magát az életemből. Ebony, akit alig engedtek el, már ott sem volt. Valószínűleg össze kellene tennem a két kezem azért, amiért egyáltalán... elmondta, hogy elmegy. Nem közölte a célokat, nem mondott igazából semmit azon kívül, hogy új fejezetbe kezd az életében. És rá nem sokkal ott volt Éloise is. A válásunk. Ez egy nyomatékos szakasz volt, és sikerrel zártuk le. Azt gondoltam, sosem kell majd látnom őt ismét, bár naív gondolat volt, hiszen a gyerekeink mindig is össze fognak bennünket kötni. De annyira nem volt esélyem... mindannyiuk majdnem egyszerre bukkant elő az életemben ismét, némelyik édes, némelyik keserű tapasztalat, és most itt van Talya is, aki furcsa mód, ismét bajban van. Talán már meg sem kellene lepődnöm. Megannyit hallottam már a történetéről, és bíztam abban, hogy segíthetek neki, de ő sem maradt sokáig, pár hónapig tartott csupán az egész kettőnk között. Nem bántam meg... egyetlen percét sem. Éloise előtt nem éreztem a szerelem ízét, Talya volt az első olyan nő az életemben, akihez nem kötöttek érzések, akihez puszta vonzalom, szenvedély, vágy fűzött... és azt hiszem, közben meg is szerettem, de nem úgy, ahogyan a férfiak és nők amúgy szeretik egymást. Ez egy másfajta érzés volt.
Ujjaim akaratlanul siklottak le a kézfejére, hogy a siettetést kifejező szavak hallatán vele együtt induljak el. Tudtam, hogy mi elől szökik. És szörnyű érzés kavarodott a gyomromban amiatt, hogy ezúttal sem leszek képes megvédeni őt az egésztől. Ügyvéd vagyok, nem pedig mindenható, nincs hatalmam efölött, és akkor sem lesz, ha... a fene fenét eszik.
- Hé-hé-hé - suttogtam halkan, némileg meglepődve, mikor mellkasa az enyémhez simult, és szorosan magához ölelt. Erre nem számítottam ezúttal... valószínűleg én is ezzel kezdtem volna, ha nem tudom, hogy ismét mennie kell. Inkább... szöknie. Viszonoztam az ölelést, pár pillanatig lehunytam a szemem, míg ki nem fújtam a levegőt, majd nagyot nyeltem. Ez a nő sok mindent megérdemelt volna, csak azt nem, hogy az élete ebből álljon össze. Menekülésből. - Ezt majd később - eresztettem el, és megkerestem a tekintetét. - Hová... hol nem keresnének?

©
[/quote]
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
⇱⇲ my savior
† Kedvenc dal :
⇱⇲ I don't belong here
Not in this atmosphere
Goodbye, goodbye, goodbye
I don't belong here
Not in this atmosphere

† Tartózkodási hely :
⇱⇲ Always there where I should not be
† Hobbi & foglalkozás :
⇱⇲ run away from my demons



Talya Vodianova ÍRTA A POSZTOT
Vas. Aug. 09, 2015 1:29 pm


talya & bryan

Azt hittem, hogy könnyebb lesz az életem, ha elhagyom azt az országot vagy, ha legalább valami csendesebb városba költözöm, de nem. Itt is megtaláltak itt. Újra és újra a gorilláikba botlom. Nem akarok senkit se veszélybe sodorni,de ha így haladok, akkor nem kizárt, hogy hamarosan Zara is bajban lesz újra. Bár először saját magának köszönhette a dolgot, de azt soha nem lennék képes elfogadni, ha miattam meghal, vagy esetleg nagyobb traumát szenved.
Most se volt könnyű leráznom őket. Sőt, még az egyiket meg is öltem, pedig nem akartam. Baleset volt, de talán örökre egy gyilkos fogok maradni. Éreztem a vérem ízét a számban, azt ahogyan a véres felső a bőrömhöz tapad, de még ez se érdekelt. Egyszerűen csak futottam és futottam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Néha hátra pillantottam, de még mindig ott loholtak, így egy kisebb varázslat segítségével megpróbáltam őket lerázni. Szerencsére sikerült is, hiszem amikor legközelebb hátra pillantottam, akkor nem voltak ott. De tisztában voltam azzal is, hogy amíg lélegeznek nem fogják feladni az utánam való kutakodást. Egy ismerős hang csapja meg a fülemet, de mire észbe kaphatnék, addigra neki futok valakinek. Sietve kapom el az illetőt kezét, hogy ne essek fenékre, majd csodálkozva pillatok fel rá.
Bryan? - csúszik ki a kérdés kicsit zihálva, majd ijedtem pillantok hátra. El kell innét tűnnünk, de a lábaim szinte a földbe gyökereztek. Sietve törlöm le ajkaimról a vért, de mind hiába, hiszen a pólóm is szépen elárulja azt, hogy bajba keveredtem. De nem is emiatt nem bírok megszólalni, hanem miatta. Nem gondoltam volna azt, hogy még egyszer találkozni fogok vele. Egyszerűen annyira képtelenségnek hangzik. Hosszú ideje már annak, hogy utoljára láttam őt és akkor is menekültem. De mellette rövid időre állandóságot találtam és olyan érzéseket ébresztett bennem, mint még előtte soha senki. Egyszerűen csak pislogni bírtam, miközben küzdöttem a múlt emlékei ellen.
Nem, nem vagyok. Itt vannak!- mondom sietve, hiszen ő tud arról, hogy honnét szöktem meg, ahogyan arról is, hogy régen kik elől menekültem. Sietve kapom el a kezét és indulok el az ellenkező irányba.
Bryan, mennünk kell, mert hamarosan újra itt lesznek. - mondom szinte kérlelve, majd mint egy ütődött úgy ölelem meg őt. Ostobaság lenne tagadni azt, hogy nem hiányzott. Egykoron szerettem, vagyis valami olyasmi, de most inkább úgy tekintettem rá, mint egy rég nem látott barát és mint egy angyalra, aki éppen jókor volt jó helyen.



Szavak száma || Nagyon jó lett. 40 || Valami by valaki || ©
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Keresem :
■ a girl on the fire

† Tartózkodási hely :
■ mystic falls actually
† Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
† Humor :
■ tired



Bryan L. Foster ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jún. 22, 2015 5:57 pm
talya & bryan
i found you... again

Megszokni ezt az egész várost... annyira más, mint Brüsszel, ahonnan jöttem. A levegő porosabb, koszosabb... Brüsszelben figyelnek az ég világon mindenre, az egyik legjobban felkészült város, szmogmentes. De már hallottam arról, hogy Amerika valószínűleg az ígéret földje... csak nem biztos, hogy ilyen szempontból is.
A kocsikulcs csomóját forgattam az ujjaim körül, miközben a szórakozóhelyről tartottam kifelé. Nem voltam nagy partiarc, nem is azért tértem be, csupán szükségem volt némi emberi jelenlétre, lehetőleg felnőttekére. Elég volt egy időre a fiatalokból. Ők is mások, mint Európában. Annyira nem érdekli őket senki... s mellettük csak azt érzem, hogy egy báb vagyok, aki beszél, de senki nem hallgat rá. Senkivé váltam. Ott, ahol állítólag tudást kellene továbbadnom. De hogyan is adhatnék, ha nincs senki, aki vevő lenne erre a tudásra? A jog nem játszótér. Komoly, életekről van szó.
Csak egy vörös hajtömegre lettem figyelmes, mely láttán furcsa emlékek kezdtek megrohamozni. Sosem felejtettem el, mennyire nem érintett meg, mikor Éloise elhagyott. Vagy inkább... mikor okot adott arra, hogy egyszerűen csak elváljak. Megtörtént, mert úgy kellett történnie. És az a vörös hajú nőszemély csak úgy jött. Egy ideig mindenkit elfeledtetett velem. Tüzessége, szenvedélye úgy hatott rám, ahogyan éppen akkor szükségem volt rá. Arra, hogy pár nap, hét, hónap erejéig valaki kimossa a fejemből azt a fiatal lányt, akit most ismét megtaláltam. Ebony volt a világom közepe, még akkor is, mikor elveszítettem. De Talya képes volt arra, hogy egy rövid ideig mást is felfedezhessek. Kihozott belőlem valamit, amelyről nem is tudtam, hogy ott van bennem. Már az egyetem alatt megismertem Éloise-t, feleségül vettem, és előtte... alig volt kapcsolatom más nőkkel. Talya összerobbantotta azt a hitet bennem, hogy harminc felett megáll az élet. Vagy inkább negyven felett? Nem volt elég ahhoz, hogy szerelem legyen... sosem lett volna elég. Az én szívem akkor is másé volt, mikor a teste az enyémhez ért, és örömteli, kéjes, élvezetes éjszakák után hol én, hol ő tűnt el az éjszakában... végül ő véglegesen is eltűnt. Tudtam, hogy miért, addigra már kiismertem. Nem tud sokáig megmaradni egy helyen, egyetlen férfi mellett sem. Sosem vártam mondjuk. Elég volt ahhoz, hogy ismét fényt érezzek magamban, hogy ismét azt érezzem, hogy élek... és van még remény ennyi idősen is.
- Talya - bukott ki belőlem apró hangon, amikor rájöttem, hogy a vörös nőben tényleg őt látom. Nem tudtam hová tenni azonban azt, hogy mintha zilált lenne... a légzése is gyors, mintha futott volna. Talán menekül?
Elindultam felé, közben a háta mögé is pillantottam, de nem láttam senkit. - Hé, jól vagy? - léptem oda elé sietősen, a kulcs közben kiesett a kezemből.

©
Vissza az elejére Go down


Inactive
Long time no see me



Christian Coulson ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 24, 2015 6:19 pm
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 11:11 am
Vissza az elejére Go down
 

Parkoló

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Parkoló

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Belváros :: Apocalyptic-