A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Nov. 17, 2016 7:46 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

Mindig is kedveltem WIll személyiségét. Attól a naptól kezdve, hogy legelőször egymásba botlottunk és megmentettem a hátsóját. Most így visszatekintve joggal gondolhatnám azt, hogy megéreztem a kettőnk közötti kötődést, de hazudnék, mert igazából halvány lila gőzöm nem volt róla, hogy mi vér szerinti rokonok vagyunk.. sőt mi több, ő az én édesapám. Ha tudtuk volna egymásról, hogy kicsodák vagyunk, biztos nem mulattunk volna olyan jókat, sőt az sem valószínű, hogy olyan felszabadultan tudtunk volna viselkedni egymás előtt. Azért az apjuk előtt a lányok általában visszafogják magukat, nem? Nos, a mi esetünk eléggé eltért az átlagétól, az biztos, de ezt kicsit sem bántam.
Talán azért is kedveltem annyira a személyiségét már a kezdetektől, mert a sajátom is hasonló. Egyszerre makacs és vad, aki ha valamit a fejébe vesz, azt meg is fogja valósítani. Mindketten megéltünk már egyet s mást is, elég sok kihíváson kellett átverekednünk magunkat, s ezek az úgynevezett tapasztalatok nagyban hozzájárultak a mostani énünk kialakulásához is. Pont ezek miatt is lett ilyen erős és szoros a viszonyunk, véleményem szerint legalábbis.
- Oh, dehogynem. Ismerd csak be, egyetlen könnycseppembe kerülne és máris rohannál segíteni. - Nézek rá, közben olyan jókislányosan ártatlanul és bájosan pislogva. Persze, hogy segítene, s rögtön utána egy maflást is adna, amiért megint bajba sodortam magamat. - De nem lesz rá szükség, mert jókislány leszek és nem kerülök fel senkinek sem a halállistájára. - Igazából kicsit magamat is próbáltam meggyőzni ezekkel a szavakal, nem csak őt. Sosem voltam minta polgár és igazság szerint nem is tervezek az lenni. Rossznek lenni izgalmasabb, persze ha lehet ilyet mondani egy vámpírra.. én már felnőttem, és be is nőtt a fejem lágya. Legalábbis, azt hiszem.
Aztán Scott-ra terelődött a szó, én pedig szívből örültem neki, mikor intett a pincérnek egy újabb kör italért. Nem mintha tisztán nem lehetne kibírni, de itallal mindent könnyebb átvészelni.
- Na igen. Nagyjából visszaált minden.. - mondom, sőt szinte el is nevetem magamat, de sikerült visszatartanom egy ideig.. pontosabban addig, míg a bosziskodást nem kezdte el magyarázni nekem. Mert onnantól már szakadtam is a nevetéstől.
- Igen, erről van szó nagyjából, de a kivitelezése azért nem ilyen könnyű, mint amilyennek látszik. Az én tudásom meg kb egy csecsemőéhez hasonlítható, legalábbis a mágia terén. De bele fogok jönni, csak idő kérdése. És ha egyelőre nem is, max körbeutazom a bolygót és úgy kutatom fel Scott-ot. - Igen, megtenném, ha arról lenne szó. Talán, Will is így érezhet velem kapcsolatban? Mert én bármit megtennék azért, hogy biztonságban tudjam a fiamat. Bőven elég időt töltöttünk el egymás nélkül, ahhoz hogy megtanuljam egy életre a leckét.

Bocsi, hogy csak most.  :hatodjmeg:
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Aug. 01, 2016 10:00 am

Elmosolyodtam, bár annyira azért nem voltam jókedvű. Könnyebb felkerülni az ilyen halállistákra, mint bárki gondolná. Én legalábbis annak idjeén úgy kezdtem, hogy rajtam úgysem fog ki senki. Én leszek az, aki megél majd a jég hátán is, és bárki akarna kikezdeni velem, nem fog tudni. Az apámtól tanultam ezt a mentalitást, majd idejében rájöttem, hogy én ugyanúgy képes vagyok vérezni, mint mások, és a húsom is éppen annyira vágható, mint másé. Aztán a vámpírrá változásom kicsit javított a helyzeten, a penge már nem tud kifogni rajtam, de ha karóval jönnének nekem, azzal már meggyűlne a bajom. Kijöttem a kondiból, talán mert senkiben nem látom az ellenfelet. Hogy elpuhult ez a világ... már minden támadást azokon a pötyögős szarokon intéznek. És csodálkoznak, hogy harminc évesen fáj a hátuk. Ez az emberi világ a huszonegyedik században. Kicsit visszasírtam a régi időket. Akkor tudtam élni. Veszélyesen élni. A lány, aki előttem ült, pont ennek az eredménye. Na és persze némi szívfájdalomé is.
- Helyes. Csak mert tudnod kell, hogy... ha már ilyen nagy lány vagy, nem foglak kirángatni semmiből - szögeztem le szemtelen vigyorral. Kíváncsi voltam rá, hogyan helytáll majd, de ha kibírt nélkül egy jó pár évtizedet, hát nem most lesz rám szüksége. Talán ez volt az, aminek fájnia kellett volna, de inkább örültem, hogy nem egy ordító csomagot kaptam a nyakamba, hanem egy... meggondolatlan felnőttet. Nagyjából ennyire értékeltem azt, hogy megint boszorkány lett.
Hátradőltem, majd intettem egy újabb kör italért. Nem tehettem róla, ez a beszélgetés meghozta a szomjamat. Talán csak akkor tudok jófej apa lenni, ha iszogatom közben, mert amúgy túl komoly lennék. Vagy tudja a fene. - Szóval Scott... azért azt jó hallani, hogy vannak anyai ösztöneid. Ezek szerint tényleg visszaállt minden a régi kerékvágásba - biccentettem. Semmi szüksége nem volt a világnak érzéketlen vámpírokra. - Miért nem keresed meg? Már boszorkány vagy. Szóval, tudod... keresd meg valami régi cuccával, hagyd, hogy valami vér szétfolyjon valami térképen, aztán... utánad a vízözön - sóhajtottam fel. Nem értettem én a mágiához. Nem is nagyon érdekelt. Rajtam egyszer sem segített. Csak elvette azt, aki esélyt adott volna arra, hogy jó legyek. Így meg semmi értelme nem maradt.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Júl. 09, 2016 6:30 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

Bármennyire is szerettem volna, ha a nevelőszüleim helyett a valódi szüleim nevelnek fel, az igazság az, hogy talán így sokkal jobban is jártam. Nem mintha Will olyan szörnyű apa lett volna, mert mindazzal ellentétben amit hisz magáról, szerintem igenis jó apa figura lehetett volna az életemben. Az anyámmal együtt, aki a halála után is segített visszaszerezni a varázserőmet. Ez sem túlzottan arra utal, hogy milyen szörnyű anya lett volna, ha a dolgok egész más irányt vesznek fel. Viszont, ami történt megtörtént, ők ketten meg szerintem nem is voltak egymásba szerelmesek, tehát azt csak maximum gyereki ésszel várhattam volna el tőlük, hogy együtt legyenek úgy, hogy nem szeretik egymást. Senkit sem lehet arra kényszeríteni, amit nem akar megtenni. És ezzel már tisztában vagyok én is.
- Ez a dolgom. - Kacsintok rá, közben mosolyogva. Ha én nem döbbenteném rá dolgokra, senki sem tenné meg, vagy nem úgy, ahogyan én teszem.
Annyura fura volt Willt aggódni látni, de mégis jól esett, hiszen ebből is látszott, hogy fontos lettem a számára. Ahogyan ő is a számomra. És az ilyesmi jól esik az embernek, mármint ha tudja, hogy aggódnak érte. Könnyebb is megmaradni a helyes úton, ha tudod, hogy nem vagy egyedül,  illetve ha baj esetén van kire számítanod.
- Köszi. Én pedig igyekezni fogok, hogy lehetőleg senkinek se kerüljek fel a hallállistájára. - Teszem hozzá humorosan, de minden szavamat ettől függetlenül komolyan is gondoltam. Tényleg nem akarok meghalni, főleg nem most, mikor az életem végre úgymond kezd olyan kerékvágásba kerülni, ami nekem is tetszik. Már csak Scott-nak kellene előkerülnie, bárhol is legyen éppen és akkor egyben lenne a családunk. Ismét elszomorodtam ennek gondolatára.
- Igen, ahogy én is. - Horkantok fel, miközben eszembe jut az a sok mocsokság amit leműveltem az évek során.
- Nem lógatom, csak.. már elég rég hallottam utoljára Scottról. És, az anyai ösztönök aggódásra késztetnek. Szóval, átérzem a helyzetedet - jut eszembe, hogy az imént ő is pont ezt érezhette, miközben kiböktem neki, hogy immár boszinak is minősülök.
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 09, 2016 3:46 pm
lucy & william
to my daughter
Érdekes feltevés volt. Maga a tény, hogy pozitív irányba haladok. Soha nem voltak meg bennem azok a tulajdonságok, amelyek egy férfit apává tesznek. Nem érettem meg eléggé hozzá fejben, pedig talán lett volna rá szükség. Mindig is azt mondtam, hogy nem akarok olyan lenni, mint az apám. És ezt sikeresen teljesítettem. Nem lettem apa, nem lettem... senkinek a senkije. De főleg nem vállaltam olyan feladatot, amelynek során tönkre tudtam volna tenni valaki életét pelenkás korától. Lucy már felnőtt, tudott mindent, és éppen mindenre szüksége volt, csak egy hozzám hasonló apa-figurára nem. Jót nevettem mindig is ezen az elképzelésen, hiszen én, mint... apa... az egész nevetséges elmélet. - Még elég sok dolog van, amire rá tudsz döbbenteni - sóhajtottam fel aztán. Mindig is szerettem a rendíthetetlen kősziklát játszani, és nem éreztem most sem azt, hogy ezen valamit változtatnom kellene. Jól elvoltam így, ebben az állapotban. Kegyetlennek kegyetlen, főleg ha gyerekről van szó. De csak ismételni tudtam volna magam... Lucy a szó semmilyen értelmében nem gyerek már.
Biccentettem, bár az arcomon nem sok beletörődés látszódott. Talán ez is az apaság egyik velejárója. Aggódom minden létező dologért, ami vele kapcsolatos, de semmi olyat nem tett, amibe én magam ne csöppentem volna bele évszázadokkal ezelőtt. Boszorkányok és vámpírok... régi szép história. Sosem felejtettem el, mikor Zooey először varázsolt előttem. Majd azt, mikor megtudtam, hogy varázslat által halt meg. Akkor, abban a pillanatban minden varázserőt, mágiát és boszorkányt a pokolra kívántam. A nővérével kezdve a listát. - Ahányszor én ezt már hallottam... - sóhajtottam fel lemondóan. Igen, egy páran már megígérték, hogy vigyázni fognak. Azóta esélyes, hogy virágot kellene hordanom a sírhelyükre. Már ha kaptak olyat. Előfordult annak idején, hogy úgy tűntették el a holtesteket, ahogy éppen tudták. Nem kellett kétszáz kilós sírkő és a többi felesleges ceremónia. - De most az egyszer megpróbálom elhinni, hogy így lesz - bólintottam aztán, és nagyot nyeltem. Tényleg próbálkoztam. Legalábbis amennyire tőlem tellett. Még sokat kellett fejlődnöm apaság terén.
Kiittam az újratöltött poharat, majd elvigyorodtam. - Sok beteg dolgot tettem már az évszázadok alatt... de ilyen a tudatalatti - vontam egyet a vállamon. A vérfertőzés kevésbé tűnt jó bulinak ebben az egészben, és ezt még én se nyeltem volna le olyan könnyen. De nyilván okkal történt, hogy a számtalan vígasznyújtó nő után pont ő volt a kivétel, és őt nem akartam megszerezni - még mielőtt kiderült, hogy a lányom. - Ki miatt lógatod az orrod? - kérdeztem aztán. Valamiért felettébb tetszett neki a pohár, amit folyamatában meghúzott. A nők ezt ritkán csinálják csak a buli kedvéért.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 10, 2016 4:03 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

- Volt.. eddig. És örülök, hogy én lehetek az, aki rádöbbenthet téged erre. - Mosolygok rá bizakodóan. Ha visszagondolok arra, hogy annak idején mennyire mások voltunk még mindketten.. hidegvérű ripperek, akik önmagukon kívül senki mással nem törődtek. S aztán minden, egy pillanat alatt mintha a feje tetejére állt volna. Sokáig gondoltam úgy, hogy az érzéseink csupán gyengévé tesznek bennünket, semmi másra nem jók. Ha tudtam volna, hogy voltaképpen mennyire nem volt igazam.. azóta, hogy megtudtam, hogy ő voltaképpen a vér szerinti apukám és Scott is visszakerült az életembe, nem beszélve az erőmről, illetve Wyatt személyéről.. immár képtelen lennék újból önzően viselkedni. Talán Wyatt egyfajta kakuktojásként is funkcionál a felsorolt listámban. Őt ugyanis inkább cseszegtetni akarom, mint szeretgetni.. de azt hiába is titkolnám, hogy még mindig vonzódom hozzá. Az emberek is folyton azt mondogatják, hogy az első szerelem soha nem múlik el és ebben az egyben igazat is adok nekik. Jöhet bárki utána, soha nem fogok már úgy érezni más iránt, mint ahogy Wyatt-el kapcsolatban érzek. Persze, ezt akkor sem ismerném be előtte, ha az életem múlna azon a beszélgetésen..
Örültem, mikor láttam rajta, hogy végre kezdett felengedni és megadni magát az egész boszi dologgal kapcsolatban. Az arcára volt írva, hogy mennyire nehezére esett neki kimondani azokat a szavakat előttem, s pont ezért is értékeltem ennyire, amit tett.
- Vigyázni fogok. - Biztosítottam őt effelől, teljesen őszintén beszélve. - Minden rendben lesz, meglátod. - Igen, minden rendben lesz, mert engem egyáltalán nem könnyű eltántorítani a célomtól. S ha véletlenül bajba is sodornám magam, tudom, hogy Rá mindig számíthatok. S azt hiszem, Wyatt-re is. Amíg pedig vannak olyanok, akik mellettem állnak, minden útamba kerülő akadállyal meg tudok küzdeni.
- Annyira nem, de ha már felhoztad - emelem meg én is az előttem levő poharat, amit az imént újratöltött a pincér. Majd kis időn belül ki is üresítettem a pohárka tartalmát. - Komolyan. Ha visszagondolunk arra, hogy anno nem egyszer majdnem összebújással végződött egy-egy  közös vadászatunk.. kész csoda, hogy végül egyszer sem került sor rá. - Borzongok össze, miközben megjelenik a kép a lelki szemeim előtt. Valahogy mindig is azt súgta a megérzésem, hogy maradjunk csak barátok. Talán legbelül sejthettünk is valamit.. immár hihetetlenül hálás vagyok ennek a megérzésnek. De hogy ezt most miért hoztam fel, nem tudom. Lehet, a pia is közrejátszik.. mármint az emlékeim felelevenítésében.
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 05, 2016 5:04 pm
lucy & william
to my daughter
Hirtelen jövő mosoly vonult végig az arcomon, majd felsóhajtottam. - Pedig elég rossz arányom van az efféle tesztek eredményeivel kapcsolatban - vontam egyet a vállamon. Látszólag nem érdekelt, de nálam néha még egy kőszikla is több érzelmet tudott produkálni. Az oka ennek is megvolt, nehezen adtam másnak a tudtára, hogy mit jelent számomra, még akkor is, ha ő személy szerint a saját vérem volt. Nem bántam még a világra jövetelét, habár tervezni sem terveztem. Talán ha ott lettem volna élete minden egys másodpedrcében, régóta megkímélhettük volna saját magunkat ettől az állandó vezekléstől, és békében nyugodhattunk volna. A lelkemet viszont kárhozatra ítéltek, és szégyen szemre, a tulajdon vérem is egy nyughatatlan  lélek lett. Mi ez, ha nem totális arcon csapás? Magamat láttam benne. Virgonc volt, kis szélhámos, a maga cserfes, bolondos módján.
Felvontam a szemöldökömet. Már semmiben nem lehettem biztos. Utáltam a mágiát, és nem tudtam tisztelni azokat, akik ebben életet láttak, mert... nekem túl sokat ártott. Túlságosan fájdította a szívemet, a még be nem gyógyult sebeket. Az egyetlen emberi lény, akit tiszta szívvel szeretni tudtam is ennek lett áldozata. Akkor ábrándultam ki végleg. És nem álltam messze attól, hogy kitépjem az átkozott nővére szívét, és megegyem reggelire. - Vigyázz magadra. Csak... ennyi, jó? - kérdeztem aztán csendesebben. Mintha kínzás alatt mondtam volna ki az egészet, persze tudhatta, hogy csak nehezen fejezem ki ezt az érzelmes oldalt. Ahogyan szavakkal, úgy tettekel sem szívesen fejeztem ki a szeretetemet. Azt, hogy én sem vagyok egy nagy kőtömb, amelyet még faragással sem lehetne szebbé tenni. Ott belül megvolt minden. De amikor kinyíltam volna, mint valami furcsa virág, az élet úgy hozta, hogy rögtön záródjak is vissza. Az érzelmek nem képezték a világom részét.
- Áh! - vigyorodtam el, majd lehúztam a töményet, amit ismét felszolgáltak előttünk. - Szóval most ismét inni akarsz? - kérdeztem kíváncsian. Már nem tudtam semleges emlékekre gondolni. Amint megtudtam, hogy az én vérem folydogál benne, többé nem volt csak egy egyszerű lány.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Szer. Márc. 09, 2016 2:15 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

Mintha a falnak beszélnék. Komolyan, olyan makacs, hogy az hihetetlen. Azt hiszem, ezt a tulajdonságomat tőle örökölhettem.. Semmi értelme a győzkődésnek, ha a fejem tetejére állok is utálni fogja a boszorkányokat.. ez remélem nem azt jelenti, hogy mostantól még kevesebbet fogom látni, mert akkor kénytelen leszek megtanulni egy emlékezetmódosító igét.
Aztán a kérdése hallatán akaratlanul is egy pimasz vigyor kúszott az arcomra.
- Talán.. és bevallom, jó érzés látni, hogy nem buktál el rajta. - Igazából nem tesztnek szántam, de ha már így jött össze, akkor levonom a következtetéseket. Az ilyen szituációkból derül ki igazán, hogy mi is igazából a helyzet kettőnk közül, hányadán állunk ezzel az apa-lánya kapcsolat dologgal. Vagyis.. nem egészen, mert most nem állt fent semmiféle veszély, mindössze annyi, hogy némi segítséggel visszafogadtam az elnyomott mágiát a testembe.
- Oh, dehogynem. Hidd el, ha apuci kicsi lánya egyszer a fejébe vesz valamit, az úgy is lesz - pillantok rá rendkívül bájosan, amolyan 14 év körüli szöszi barbie nézéssel, de közben kellő határozottságot és ígéretet is csempészve a hangomba. - Előbb vagy utóbb be fogod látni, hogy jól döntöttem. Ha tudnád mennyi mindenre képes lehetnék.. és leszek is, mert addig nem hagyok fel ezzel, míg meg nem tanulom ezt.. az egészet rendesen kontrollálni. - Mutatok magamra, mert a mágia odabent lakozik.. másként nem igazán illusztálhatnám. Szerintem sikerült kiismernie annyira, hogy rájöjjön, nem beszélek bolondokat, elég önfejű tudok lenni, ha valamit nagyon akarok. És ezt most NAGYON akarom.
- Will, a fenébe is, ismerlek, apaság ide vagy oda. - Váltok át a kislány szerepéből a barátjáéba. - Miért mondod, hogy nem jó a közeledben lenni? Nálad jobb ívócimborát keresve sem találhatnék - kacsintok rá, eszébe juttatva a régi szép időket, mikor még nem tudtuk, hogy rokonok vagyunk és.. együtt lakmároztunk egy-egy csinos nyakból.
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Vas. Márc. 06, 2016 7:33 pm
lucy & william
to my daughter
- Szóval ez egy remek teszt neked, hogy lásd, mennyire aggódom érted? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem tettem hozzá, hogy mások nem nagyon élték meg azt a pillanatot, hogy én aggodalmaskodni kezdjek. Még a legmeredekebb szituációban is képes voltam az utolsó pillanatig viccet csinálni a saját nyomoromból, nem számított, hogy segítségre vagy valami másra lenne éppen szükségem. Nem voltam jó abban, hogy kifejezzem, mi a legnagyobb problémám... olyan voltam, mint egy kőszikla. És az egyetlen ember, akinek megnyíltam, már régen nem volt életben. Azt sem értettem, hogy mikor engedtem el magam mellől, egyáltalán miért hagytam, hogy a nővére befolyása alá kerüljön... de ő ilyen volt. Jó testvér. Kedves nő. És tökéletes anyja és felesége lehetett volna valakinek, ha megadatik ez neki. Talán meg is adatott, ki tudja. Én egy idő után kivontam magam az életéből, nem is véletlenül. De minden bizonnyal ha ott maradok sem történt volna másképpen semmi. Nekem nem volt testvérem, nem tudtam, milyen elmenni a végsőkig csak a másik akaratáért.
- Nem hiszem, hogy látni fogok bármit - vontam egyet a vállamon, de ekkor már elmosolyodtam. Nem bíztam a boszorkányokban, erre is megvolt az okom. Ő pedig... megkapta az örök élet lehetőségét, erre mi az első lépése? Visszaváltozik boszorkánnyá. - Ez csak egy újabb eszköz, hogy állandó társaságod legyek? Ó, drágám, te még azt hiszed, hogy jó az apád közelében lenni? - kérdeztem költőien, majd felsóhajtottam.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Feb. 13, 2016 1:41 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

Kezdem belátni, hogy hiába is próbálnám győzködni őt arról, hogy igenis jó dolog boszorkának lenni, mert semmi értelme nem lenne a szavaimnak. Minden bizonnyal egy negatív tapasztalat húzódhat meg a jelenlegi felállása mellett és csakis emiatt vélekedik így. De mi?  Köze lehet a csajszihoz a múltjából?
- Nem baj, kibírom, ebből is látszik, hogy mennyire aggódsz értem - nézek rá, közben hatalmas pincsikutya szemekkel méregetve. Jó érzés, ha törődnek az emberrel, pláne ha az egyik szülődről van szó, meg úgy is, ha az illetőt, csak felnőttkorodban ismerted meg. Az igaz, hogy immár mindketten vámpírok voltunk amikor először összefutottunk, de akkoriban még nem tudtuk, hogy rokonok vagyunk és mi úgy is jóban lettünk. Afféle igaz barátság féle szövődött köztünk, azután hogy megmentettem a hátsófelét valami jöttment vadászoktól. Azóta, csak mélyült a viszonyunk, ha nem is érte el a maximális apa-lánya fokozatot, határozottan jó úton halad affelé. MIndenesetre, időnk az van bőven, nem sietünk sehová, s a kaszás sem fog értünk jönni egyhamar, ha rajtunk múlik.
- Ki kell használnunk mindent, ami a rendelkezésünkre áll, nem? Fogd fel úgy, hogy ezzel is több lettem. - Próbálkozok meg újból a lehetetlennel, vagyis hogy meggyőzzem őt arról, hogy igenis jót tettem mindezzel.
- Mindenképpen fontolóra vettem volna a tanácsodat, de nem valószínű, hogy úgy is cselekszem. - Felelek a lehető legőszintébben a kérdésére. Most minek hazudjak? - Mert tudom, hogy ha most nem is, de később be fogod látni, hogy életem legjobb döntését hoztam meg ezzel - folytattam a meggyőzési kísérletemet.
- Öhm, hát.. ha úgy vesszük eddig is az voltam - kezdtem vakargatni a fejemet, hogy mifféle válasszal is álhatnék most elő. - Mostantól, ha nem akarod, hogy bajom essen, kénytelen leszel rajtam tartani a szemedet, mert a szobafogsággal sokra nem mennél - forgatom a szemeimet, reménykedő tekintettel, hogy többet nem hagy tudatlanul.
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Feb. 08, 2016 5:56 pm
lucy & william
to my daughter
Nem akartam nyersen azt taglalni, hogy mennyire nincs felé bizalmam. Ez valószínűleg abból indult ki, hogy jó ideig a létezéséről sem tudtam, most pedig... már eleve úgy ismertem meg, hogy egy kész, felnőtt nő. Nem volt már olyasmi, amire nekem kellett volna megtanítanom és mi több, arra sem volt szüksége, hogy valaki pesztrálja. Pedig abban mindig is jobb voltam, mint az átlagos népség, szerettem egzecíroztatni másokat, a személyiségemből fakadóan gondoltam magamat jobbnak mindenki másnál. Legalábbis úgy tűnt a kívülállók számára, hogy ez így van. Valójában... mindig is féltem attól, hogy valaki majd eme réteg alá lát. Nem akartam bárki előtt felfedni a valómat. Csak létezni akartam úgy, hogy enyém a világ. Egyszer már eldobtam ezeket az elveket, sebezhetővé lettem... és az első adandó alkalommal ki is használták.
- Szokj hozzá. Szarkasztikus szülő vagyok - néztem rá meglehetősen nagy szemekkel. Kicsit sem tetszett az egész. Még mindig nem. És beszélhetett volna napesgit a boszorkánylét előnyeiről, én már láttam belőlük eleget. Talán sokat is. Kockáztatni az életét csak azért, hogy egy poharat arrébb tudjon lökdösni némi szuggerálással, nem éppen egy életcél.
Arcomhoz nyúltam, és megdörzsöltem szemeimet. - Reménytelen eset - emeltem az égnek a szemeimet, majd visszanéztem rá. - Bár mennyit adtál volna a véleményemre, ha előtte megkérdezel? - Próbáltam hárítani ezt az egész... nem tudott elérni-dolgot. Én magam is tudtam, hogy a levegővel lettem egyenlő jó ideig, de megvolt rá az okom.
Megköszörültem a torkom. - A kiszámíthatatlanságot előnynek szántad? - kérdeztem félrebillentett fejjel. Nem hiszem el, hogy ezt hallom. Biztos minden rendben ezzel a gyerekkel? Tényleg hol voltam én eddig?

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Szer. Jan. 27, 2016 5:08 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

Nem értettem a reakcióját. Nem örült az általam megosztott hírnek, miszerint sikerült visszaszereznem boszorkány képességemet, sőt még csak egy apró jelét sem mutatta a boldogságnak.. majdnem úgy nézett rám, mint aki azt feltételezi, megbolondultam. Pedig nem, csak egyszerűen nem tudok betelni a saját örömömmel, illetve annak tudatával, hogy immár a vámpír képességeim mellett a boszorkányokéval is rendelkezem. Ha találnék egy olyan egyént, aki kitaníthatna, megállíthatatlan is lehetnék.
- Haha. Kevesebb szarkazmust és több komolyságot kérek - vágom vissza, habozás nélkül. Miért kellett neki elvenni a kedvemet? Miért nem tud egyszerüen csak együtt örülni velem, ahelyett, hogy ilyen módon viselkedik? Ah, lehet jobb lett volna, ha meg sem osztom vele a hírt.
Lehajtott fejjel, szomorúan csücsörítettem össze ajkaimat. Akkor kénytelen vagyok összeírni az ismerősi körömet.. és kiszűrni belőlük az erős boszorkákat.
- Nem baj, idővel találok valakit - mondom reménykedve, csak hogy tisztában lehessen vele, eszem ágában sincs feladni azt az elhatározásomat, hogy tökélyre fejlesszem a boszi felemet.
- Ugyanmár, miféle bolondos döntést, apu? Nem mondtam le semmiről, csak szereztem néhány új képességet a régiek mellé. De az tetszik, hogy anyuhoz hasonlítasz. - Görbül felfele az ajkam, ahogy a mondanivalóm végéhez közeledek. - És különbenis, téges sosem lehet elérni. - Teszem hozzá btw, mert ez az igazság. Megígérte, hogy keresni fog, de nem tartotta be az ígéretét. Nem kértem én nagy dolog, beérem én egy heti egy alkalmas találkával is.
- Még mindig a régi Lucy vagyok, csak immár egy még kiszámíthatatlanabb vampwitch testben - kacsintok rá, afféle nyugtatásképpen is, hogy minden a legnagyobb rendben van.
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 22, 2016 9:48 pm
lucy & william
to my daughter
Meglepett. Már csak azért is, mert úgy láttam rajta, hogy tökéletesen elfelejtett gondolkodni. És amellett, hogy a szemeit forgatta, még ráadásképpen élvezte is azt, hogy nem tetszett nekem, amit csinált. De mégis hogyan örültem volna annak, jhogy eldobta magától az élet egy eléggé nagy ajándékát, csak hogy megint boszorkány legyen? Ennyit nem ér semmilyen mágia. Megkapta az örök életet, azt, hogy soha többé nem kell fájnia a fejének... szó szerint, elvégre mi vámpírok nem kaphatunk migrénes fejfájást. Olyan volt, mint az anyja. Meggondolatlan. De az anyját elveszítettem. Őt nem fogom, eszem ágában sem volt hagyni neki, hogy ostobaságokon törje a fejét. Annak idején kicsit sem örültem annak, hogy... számításba kellett vennem egy jövevényt. Az ő érkezését. Az, hogy apa legyek, számomra nem volt betervezve. Ahogyan az sem, hogy egy olyan nővel éljek le valamit, mint az ő anyja. Az életünkben csak egyetlen igaz szerelem létezhet, és azt hiszem a mai napig is, hogy... ebben a szerelemben mással osztoztam. Amit iránta éreztem, egészen más volt. És valószínűleg könnyedén véget is ért volna, ha Lucy nem kerül a képbe. Végignézve rajta... egyetlen percet sem bántam meg. De mikor ilyeneket csinált, könnyedén belefojtottam volna az előtte lévő italba.
- Barátságos boszi? És honnan jött? Smaragdvárosból? - kérdeztem kicsit hangosabban, mint kellett volna. Körülnéztem, hogy hallotta-e valaki, majd mikor láttam, hogy nem, nagyot sóhajtva megráztam a fejem, és halkítottam a hangomon.
Csak lemondóan tudtam sóhajtani utána... - Egyetlen boszorkányt ismertem anyádon kívül. De a síron túlról ő nem lesz nagy segítséged. - jegyeztem meg. Nem is bántam. Még csak az hiányzik, hogy valaki elkezdje őt kitanítani. Először csak a kisujját veszíti el, aztán az egész fejét elvarázsolja Sohaországba. Erre aztán semmi szükség nincs. - És mondd, nem akartál engem... megkérdezni, mielőtt meghozol egy ilyen bolondos döntést? Olyan vagy, mint... az anyád - dőltem hátra hirtelen, és elfordítottam a fejem. Nem rá voltam mérges, inkább magamra. Bizonyíték volt arra, hogy megint nem voltam mellette.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 29, 2015 10:32 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

Kicsit tartottam a reakciójától, amit vélhetőleg kapni fogok tőle, ugyanis ez az egész varázserő visszaszerzős ötlet eleve nem is az én fejemben fogant meg. Örülök neki, alap, hogy a fenébe, ne tenném, ugyanakkor még minden olyan új nekem..
Bár, mindig is ott volt bennem a potenciál, nem igazán kerültem közelebbi viszonyba egyszer sem a mágia adta lehetőségeimmel. És, mikor anyu legutóbb megjelent előttem és felvetette az ötletet, akkor sem igazán estem hanyatt tőle. De idővel, beláttam, hogy nem beszélt hülyeségeket. Ha megtehetném, miért ne használnám ki a lehetőségeimet? Okkal mondogatják a halandók, hogy holtig tanulunk.. És, végül New Orleans-ban találtam is egy ismerőst, aki elvállalta, hogy segít visszaszerezni a mágiámat. Ismerős.. nos, ez így konkrétan nem igaz, mert igazából nem az enyém volt, hanem anyué. Ha ő nincs, valószínüleg keményebb eszközökhöz kellett volna folyamodnom, olyanokhoz, amikre Will nem lenne büszke.
Az említett személyen látszott, hogy totál váratlanul érte a hír, miszerint a leánya mostantól boszorkány képességekkel is rendelkezik. Nem csodálom. Én is hasonlóan reagálnék, ha ez a dolog, helyettem vele történt volna meg.
- Igen, az lettem.. - bólintottam kissé feszengve, szemeimet forgatva. De, itt el is apadt a szavam, mikor újból megszólalt és olyanokat mondott, amire kicsit sem számítottam. Oh, de édes, aggódik értem.
- Hé, apu, nyugalom, nem kerültem fel egyetlen erős boszorkának sem a halállistájára.. legalábbis emiatt biztosan nem - javítom ki magamat, mert hát, a mostanin kívül is összeakadt egy jópárszor a bajszom mágia tudókkal.. rólunk inkább nem nyilatkoznék. Mondjuk, még mindig élek és virulok, tehát mégsem vívhattam ki annyira a haragjukat, hogy az életemre akarjanak tőrni.
- Egy barátságosabb boszi segített, New Orleans környékén, akit.. hát, elméletileg anyu ismert. Gondolom, gyakorlatilag is, mert mikor megemlítettem neki a nevét, megenyhült az arckifejezése. Tartozott neki, vagy mi a fene. - Próbálom meggyőzni arról, hogy az ég világon minden a legnagyobb rendben van.
Aztán az arcom egy pillanat múlva ismét mosolyra húzódik.
- Mellesleg nem ismersz véletlenül valakit, aki a szárnyai alá vehetne engem és megtanítana néhány trükköt? Tök muris ez az egész, imádom, komolyan. Nem is értem, hogy bírtam ki eddig az erőm nélkül - kezdek el áradozni életem legszebb ajándékáról. Remélem, ő is belátja, hogy ez tényleg jó dolog. Ha egyszer megtanulom megfelelően kezelni a varázserőmet, az életünk is jóval könnyebb lesz, bizonyos szintig, persze.
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 29, 2015 10:44 am
lucy & william
to my daughter
CSak elnézően megráztam a fejem, miközben egy mosoly bontakozott ki az arcomon. Tudtam, hogy milyen az, mikor Lucy törekszik valamit elérni, és azt is, hogy miképpen viselkedik, ha nem sikerül az neki. Az egésznek általában nem volt értelme mások szerint, elvégre a kegyetlen gyilkolás senkinek sem szabad eszközének lenni, de esetekben előfordul, hogy más mód tényleg nincs az érzések csillapítására, vagy ahogyan ő mondta, a fájdalom csillapítására... régen - sőt, a mai napig - én is ilyen életet éltem, szerettem emberekből táplálkozni, elítéltem az állatvért, főleg ha olyan áldozattal sodort össze az élet, aki még duplán megérdemli a halált. Velük nem voltam sem kegyes, sem simogató, durvaságomat az is bizonyította, hogy kis híján letéptem a fejüket. Nem ovlt jó ötlet ilyen ocsmány nyomokat hagyni magam után, de tulajdonképpen kicsit sem zavartattam magam, jólesett nem foglalkozni azzal, ami körülöttem zajlott, azzal pedig főleg nem, hogy milyen fejtörést okozok néhány kopónak. Fájjon az ő fejük is egy kicsit, megérdemlik azok után, amit értük tesz ez a nemes ország. Tiszteletem mondjuk soha nem volt senki iránt, így nehezemre esett volna megadni ezt pont a rend őreinek.
Amikor azonban Lucy ismét magára vonta a figyelmemet, kíváncsian néztem, mire is készül, miért hunyja le a szemét, és hogy egyáltalán alapjáraton mit is motyog az orra alatt. Nem tudtam, mire kellene figyelnem, de mikor a gyertya lángra kapott az orrom előtt, úgy véltem, megtaláltam a helyes magyarázatot.
Pár másodpercig értetlenül, összeszűkült szemekkel, feszülten figyeltem, aztán lassan hátradőltem, és a szemeimet megdörzsölve nagyot sóhajotttam. - Ó, Lucy. Ne mondd, hogy boszorkány lettél. - ráztam meg a fejemet. Emlékeztem a tényre, hogy mielőtt ő vámpír lett, rendelkezett mágiával is. De szerencsére jó ideig eszébe sem jutott a vámpírság pár előnyét erre lecserélni. - Mire jó ez neked? Ki tette ezt veled? És milyen árért cserébe? Mert remélem nem hitted el egyetlen boszorkánynak sem, hogy ellenszolgáltatás nélkül fogja visszaadni a mágiádat. - A hangom kezdett feléleldni. Büszke lehettem volna rá, amiért ilyesmibe vágott, valahol mélyen az is voltam. De az aggodalom, amit szülői mivoltom váltott ki, ennél jóvalta erősebb érzés volt.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Pént. Nov. 27, 2015 7:08 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

Mint sejtettem, természetesen, amint felhoztam a témát, rögtön terelni kezdett, amit teljes mértékben meg is értek, ugyanakkor.. előttem nem kéne elrejtenie az érzéseit, hiszen pont eleget tudok róla ahhoz, hogy ha akarnám, felállhassak és leléphessek a helyszínről, itt hagyva egyedül. De nem teszem, mert én sem éltem szent életet, tehát képmutatás lenne a részemről, ha elítélném őt a múltja miatt. Nem gond, ha az anyukámon kívül volt más nő is az életében, sőt az lett volna a fura, ha nem így lenne. Azon is túltettem magam, hogy anyuval nem lettek szerelmesek egymásba. Mindenesetre a kölcsönös vonzalom megvolt, máskülönben én most nem ülhetnék itt mellette.. Már az is valami, nem?
- Ahogy akarod. Tudod, hogy a Lucy féle fájdalomcsillapító milyen jó hatással szokott lenni a magunkfajtákra.. - kacsintok rá emlékeztetve, hogy néha pontosan azt kell tenni, amire egy átlagos józan napon nem vetemednénk: lecsapolni néhány verbéna mentes embert és addig kortyolgatni a vérét, míg szárazra nem szívod a testét. Mondjuk, néhány ilyen után elég nehéz visszarázódni a régi kerékvágásba.. ha egyszer megízleled a finomat, nehezen fogsz tudni leállni és életben hagyni az áldozatod. Rengeteg önuralomra van szükség. Ő többel rendelkezik, mint én..
Elmosolyodtam a kíváncsiskodását hallva. Nem tünt fel neki.. mondjuk, nem is lepődöm meg rajta. Legmerészebb álmaiban sem gondolna arra, hogy a lánya esetleg boszorkánnyá válhatna.. Pedig megtörtént. Aztán vettem egy mély lélegzetet, majd lehunytam a szemeimet és suttogni kezdtem azokat a bizonyos latin szavakat.. míg az asztalon levő gyertya lángra nem lobbant.
Hogy őszinte legyek, picit tartottam a reakciójától. Nem is mertem egy darabig kinyitni a szemeimet, csak mikor már úgy ítéltem meg, hogy muszáj lesz.
- Öö.. mit gondolsz? - Bukott ki belőlem a lehető legbugyutább kérdés.
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Szer. Okt. 28, 2015 9:16 pm
lucy & william
to my daughter
A gyász mindannyiunk keresztje. Sokan támogatják azt a nézetet, hogy ha elveszítünk valakit, a hiányát sosem fogjuk tudni elfogadni, megemészteni, elfogadni. Csak találunk valamit, ami olyan, mintha betöltené azt az űrt, de elég egyetlen gondolat, és akár évtizedek múltán is könnyeket csal a szemünkbe az a bizonyos emlék. Én szívesen emlékeztem vissza, és a könnyeim is azért nem jöttek elő, mert már ki tudja, mióta nem sírtam. Talán eleve azért, mert nem éreztem azt, hogy képes vagyok efféle gesztusra, és az apám nevelése után megedződtem, rájöttem, hogy egy-két könny nem old meg semmit. Egy gyászolás alatt pedig végképp nem teszi meg nem történtté a halálesetet. Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem voltam ott mellette, mikor a nővére megpróbálta rávenni valamire? Én ostoba, nem voltam vele. Pedig ott kellett volna lennem.
- Ne is essék több szó róla, kedvesem. - jelent meg egy mosoly az arcomon végül, bár tudtam, hogy a puncsolásnak sincs sok értelme, de inkább ez, mintsem a felesleges bánat, aminek ebben a helyzetben végképp nem látnám értelmét. Ha én gyászolnék, azt eleve nem mások előtt fogom tenni, és ez talán így van jól. Mindannyiunknak megvannak a maga módszerei.
Annyiban viszont biztos voltam, hogy a lányomban nem csalódhatok soha. Az ő megértése, elfogadása az, ami egykoron még segíthet, ha úgy tűnik majd, hogy másom nem maradt. De valójában már most is úgy tűnik, hogy egyedül ő maradt meg abból az életből, amire már csak emlékezni tudok. Magam sem mertem bevallani, hogy a legnagyobb vágyam napok óta az volt, hogy emberek nyakát tépjem szét, majd hajítsam odébb a fejüket, mintha csak egy felesleges kellék lenne valami nevetséges színdarabban.
- Értem. - biccentettem, de már kezdett felettébb érdekelni, hogy ezúttal mit titkol el előlem. - Mindent harapófogóval kell kihúznom belőled, Lucy? - kérdeztem végül, mikor már nem tudtam lenyelni a kérdést, és elmosolyodtam. - Tudni akarom, mibe keveredtél, és ha nem a fodrászod vagy a ruhatárad az új, akkor mégis mi az, ami... más. - néztem végig rajta ismét. Már én is éreztem azt, amit eddig nem. De nem tudtam rájönni, miről is lehet szó.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Pént. Okt. 23, 2015 3:10 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

Talán nem kellett volna erőltetnem a témát, hogy beszéljen az illetőről. Nem akartam tolakodó lenni, mindössze kíváncsi voltam, ennyi az egész. Ahhoz képest, hogy egy régi ismerősét kereste, az arca egész másról árulkodott. Volt ott valami a szomorúságon és elkeseredettségen túl, ami aggodalomra adott nekem okot. Sokat jelenthetett neki az illető. Aztán, amint szégyenkezve lehajtotta a fejét, az egyik kezemet az övére helyeztem, ezzel fejezve ki együtt érzésemet a lány iránt.
- Sajnálom. - Mondom, kicsivel később, őszintén beszélve. - Sokat jelenthetett neked. - A gyász a lehető legborzasztóbb dolog, ami valaha történhet velünk. Pedig, mi vámpírok elég gyakran szembe kerülünk vele.. de mégis, szinte képtelenség megszokni és elfogadni. Néhányan nem is tudják. Különböző varázsigékkel próbálják feltámasztani elhunyt szeretteiket, abban a reményben, hogy ha visszatérnek, minden újra a régi lesz. Én magam is felkerestem egy boszorkát abból a célból, hogy a segítségével visszahozhassam az anyukámat..  de helyette, egész más dologra került sor. Az anyám révén a boszi úgymond valami rendkívül hihetetlen hókuszpókusszal előhalászta a bennem eddig mélyen szunyókáló mágiát, így immár elméletileg én is rendelkezem az erejével. Gyakorlatilag azonban nagyon az elején járok a dolognak.
Vannak helyzetek, mikor jobb nem bólygatni a múltat. A feltámasztás sem jelent mindig megoldást. Van, amikor igen, de akadnak helyzetek, mikor jobb, ha elfogadjuk a történteket és éljük tovább az életünket, magányosan egyedül.
- Nem tudom, hogy ez segít-e, de én itt vagyok és nem is megyek sehová. Ha bármikor ki akarod önteni a szívedet valakinek, ne akadályozzon meg a tudat, hogy a lányod vagyok, gondolj rám inkább a barátodként, mint régen. Látszik rajtad, hogy szeretted őt. - Mondom,  bár nem vagyok egészen biztos abban, hogy tudna-e rám újból csak barátként tekinteni. Egy család vagyunk. Nem vagyunk egy hétköznapi család, nálunk nincsenek vasárnapi ebédek vagy közös piknikezések, de a lelkünk mélyén igenis törődünk egymással. Plusz, nekem ő az utolsó megmaradt szülőm. Nem veszíthetem el.
Aztán sor került a "meglepetésemre" is. Apai aggódó kérdése hallatán, akaratlanul is elmosolyodtam. - Ugyanmár, hisz ismersz, én soha nem megyek bele semmi ostobaságba - füllentettem legyintve, mintha az állításom kicsit is igaz lenne. - A lényeg, hogy az én elképzeléseim sem egészen úgy alakultak, ahogyan azt előre elterveztem - vonok vállat egyszerüen, miközben egy húzással kiürítem a whisky-s poharam tartalmát.
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Szer. Okt. 21, 2015 7:11 pm
lucy & william
to my daughter
Nem kellett erőltetnie a beismerést, hiszen őszinte és egyenes vámpír voltam, lehet, hogy máris volt értelme apám csapnivaló nevelésének. Ha valamit, hát azt egyérterműen megtanította, hogyan is kell a lehető legrosszabb módon bánni egy gyerekkel, és hogy miként is kell azt elhagyni. Lucy közel állt hozzám, de mégis teljes egészében nem éreztem fontosnak magamat annyira, hogy keressem. Lucy egy életerős, fiatal lány, már ha lehet ezt így mondani, elvégre már jó ideje a vámpírok között él és mozog. Nincs szüksége, valójában sosem volt szüksége egy olyan apára, mint amilyen én lehetettem volna az életében. S azt sem tudom, valaha egyáltalán a lelek mélyén megbocsájt-e majd nekem. Reménykedni mindenben lehetett, de kételkedtem abban, hogy megérdemelném-e ezt a gesztust. Régen volt már, hogy én valamit úgy csináltam, hogy jó is legyen. Az alkotásaim már régóta nem terjedtek ki magamon kívül másra, csak magamat emésztettem. Egy nő miatt, bármilyen meglepő. De Lucynek talán nem lenne célszerű beszélnem róla, elvégre ha az apja nőügyekbe keveredik, nem neki kellene tudnia róla elsőként.
- Egy régi ismerőst. - Nem szívesen vallottam volna be, hogy milyen szálak kötöttek Zooey-hoz, még réges régen. Majdnem ötszáz éve ismertem meg, mégis itt él a fejemben élénken, ahogyan szó szerint belovagolt az életembe. - Találkoztam a testvérével itt, a városban. De nem közölte velem, mi lett a húgával, így... elindultam kutakodni. De nem találtam meg. Élve nem - hajtottam le a fejem, és nagyot nyeltem. Nem akartam hogy látszódjon rajtam, teljesen megvisel mindez.
Kíváncsian figyeltem fel szavaira. Fürkészni kezdtem rajta mindent, de sem a sminkje, sem a haja nem lett más, a ruházatában sem véltem felfedezni változást. Majd megcsapott egy különleges illat. A vére illata, amelybe már vegyült némi változatosság. Már nem tiszta vámpír volt. - Nem mentél bele semmi ostobaságba, ugye? - kérdeztem, de a döbbenettől még nem igazán tudtam észhez térni.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Szept. 17, 2015 10:18 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

Tisztában voltam vele, hogy a kapcsolatunk sosem lesz teljesen olyan, amilyennek lennie kéne egy apa-lánya kapcsolatban, kiindulva abból, hogy mindketten vámpírok vagyok és meg van a magunk élete, de mindettől függetlenül még nem akartam lemondani a társaságáról. Még mielőtt kiderült volna, hogy ő a vér szerinti apukám, a barátja voltam. Kezdetektől szimpatikus volt a számomra, sőt.. valami megmagyarázhatatlan dolgot is éreztem vele kapcsolatban, ami arra ösztönzött, hogy mentsem meg a hátsóját és ne hagyjam a vadászok karmai között. Életem legjobb döntése volt!
Nevetnem kellett az egyetértő válasza hallatán. Mégcsak nem is tagadta, mondjuk fölösleges is lett volna. - Legalább beismered - mutatok rá elmosolyodva.
Nem kellett sokat mondani, megéreztem, hogy több állt a dolgok hátterében, mint amennyit megosztani kívánt velem. Utazgatás.. keresett valamit, vagy valakit, de nem járt sikerrel. Mi vagy ki lehet az illető, ha nem oszthatja azt meg a saját lányával? Csakis nő lehet a dologban. Dehát, apuci..! Nekem igazán beszélhetsz róla, nem foglak elítélni!
- Valamit vagy valakit? - kérdezek rá kerek perec, nem kerülgetve sokáig a forró kását. Tudni akartam, miről van szó. - Nyugodtan elmondhatod, sőt muszáj megosztanod velem, apai kötelességed beszámolni mindenról! -  Erősködtem, bevetve a meggyőző képességemet is, hatalmas kiskutya szemekkel méregetve őt.
- Ok? Na jó, valóban van okom boldognak lenni. Mondd, nem érzel rajtam semmi.. a megszokottól eltérőt? - vonom fel szépen ívelt szemöldökeimet kíváncsian. Vajon mennyi időbe fog beletellni, amíg leesik neki a tantusz?
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Szept. 15, 2015 7:31 pm
lucy & william
to my daughter
Mondhatni, a meglepetések erejét mindig is kihasználtam, és ezt a későbbiekben sem szeretném elveszíteni. Valamiért ott volt bennem a gondolat nap mint nap, hogy mi lehet Lucyval, de világ életemben akaratgyenge férfi voltam, és ugyan csupán egy telefonhívásomba került volna, hogy kapcsolatba kerüljek vele, nem tettem. Az okokat még magam is vitathattam volna, tekintve, hogy ígéretet tettem neki. A hosszú éveket be akartam pótolni, de rájöttem arra, hogy ez a szerep nem nekem való. Valószínűleg sosem leszek olyan apja, amilyet kívánt magának, hisz az anyja is olyan része volt az életemnek, amit még a nem tudom-kategóriába kell sorolnom. Egyetlen nőt szerettem igazán életemben, de arról Lucy sosem szerzett tudomást. És jónak láttam ezt így intézni. Még csak az hiányzik, hogy a tulajdon lányom rájöjjön, nem az anyja volt életem nagy szerelme, sokkalta inkább egy kóbor boszorkány, akit nem tudok kiverni a fejemből. És aki mára már régen halott. A szívem is összeszorul a gondolattól, de nem tehettem ellene semmit.
- Tudom. De azt már évszázadok óta. - mosolyodtam el, majd lassan elengedtem, hogy szabadon helyet foglalhasson mindkettőnk. Egy nagy sóhaj kíséretében adtam le a magam rendelését, és csendben ültem, míg ő is megtette ezt. Az iszogatás híve vagyok évszázadok óta. A filozófiám, hogy amellett jobban tudok gondolkodni, mintsem józanul. De nem az alkoholista végletet igyekeztem megközelíteni, inkább csak az édes megsemmisülését annak a bizonyos gátlásos vonalnak. - Hát, utazgatás miatt nem... kerestem a kapcsolatot veled. - kortyoltam bele a kapott italba, és elmosolyodtam. - Kerestem valamit, de... öhm.. nem találtam meg. - húztam el a számat keserűen, majd megráztam a fejem. - Ne én beszéljek! Csak rád kell nézni, ragyogsz. Mi ennek az oka, kedvesem?

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Vas. Júl. 19, 2015 6:49 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

A helyszínhez érve helyet foglaltam az A-bokszban, rendeltem egy vodkát, majd a telefonommal bíbelődve várakoztam Will érkezésére. Szerencsére nem kellett sokáig várnom rá, mert amikor legközelebb tekintetemet a bejárat fele fordítottam, már át is lépte a bár küszöbét. Ahogy közeledett felém, volt időm végigmérni őt, hiszen kíváncsi voltam, mégis mennyit változhatott az utolsó találkozásunk óta. Hát, nem sokat.. én nagyobb változáson estem át, mint ő. Legalábbis annyiban, hogy a hajszínemet szőkére váltottam, illetve boszorkány képességekhez jutottam, amit valószínüleg meg is fog érezni majd rajtam.
- Apu! - Ugrottam fel, majd vetettem magam egyenesen a nyakába, amint elért hozzám. Így maradtunk néhány percig, egymás karjaiban, ugyanis  nem voltam hajlandó olyan hamar elereszteni őt.
- Nem is kerestél. Ugye tudod, hogy csapnivaló apa vagy? - Nézek rá sértődötten karba tett kezekkel, miután eltávolodtunk egymástól, majd helyet foglaltunk mindketten egymással szemben a bokszban.
- Remélem kitűnő magyarázatod lesz rá, mert nem érem be akármivel. - Közöltem vele teljesen komolyan, de nem bírtam sokáig egy idő után a mosolyom is visszakúszott az arcomra. - Na de mesélj! Mindenről tudni akarok, ami veled történt a külön töltött idő alatt! Ha csak fele annyi mesélnivalód van, mint nekem, akkor zárásig itt leszünk - kacsintok rá egy cinkos vigyorral, majd csak úgy mellékesen csavargatni kezdtem az egyik hajtincsemet, ezzel utalva a legláthatóbb változásra, amin átestem.
©
Vissza az elejére Go down


Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Kedvenc dal :
i told you i would find you, no matter what you do, i always find you

† Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
† Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
† Humor :
● old ●



William C. Ward ÍRTA A POSZTOT
Vas. Júl. 19, 2015 11:52 am
lucy & william
to my daughter
A telefonom rezgése ébresztette fel figyelmemet. A zsebembe nyúlva elővettem a készüléket, és kissé meglepődtem, mikor megláttam, hogy Lucy keres. Persze előtte megegyeztünk, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot... elég hosszú ideig éltünk egymás nélkül, várható volt, hogy megpróbáljuk orvosolni a problémáinkat, de ez az egész nemrég teljesen kifutott... úgy értve, hogy elfelejtettem az egészet. Elhagytam a várost pár hétre, mikor belefutottam valakibe, akit inkább elkerülnék. Eva-t még a múltból ismertem, méghozzá Zooey révén, de sosem kedveltük meg egymást. Azt gondolta rólam, csak egy férfi vagyok, aki szemet vetett a húgára, és csak bántani fogom. A valóság viszont egyáltalán nem ez volt... az elején talán felszínes szándékaim voltak. De nem teljesen mindegy már? Ő már nem él... és az az ostoba boszorkány tehet róla. Valószínűleg előbb a saját háza táján kellene összesepregetnie, mielőtt mással mutogatna ujjal vagy mást vonna felelősségre azért, amit Zooey ellen elkövetett.
Nem kellett sokat készülődnöm, elég gyorsan összeszedtem magamat, magamra terítettem a bőrkabátomat, majd elindultam a belvárosba. Azt hiszem, tudom, hol ez a bár, bár valószínűleg nem én vagyok a legjobb helyismerő. Tudom, hol van a repülőtér, illetve hogy hol a hotel, és a tudásom itt alapjáraton véve kimerül. Annak idején nem ezért jöttem ide, hanem... valami egészen másért.
Beléptem a helyiségbe, és mosolyogva figyeltem fel a lányomra. Ő az egyetlen, ami maradt a múltamból, és fontos számomra. Valami, amit nem fertőzött meg az az ármánykodás, amit képviseltem emberkoromban.
- Lucy. - suttogtam halkan, miközben magamhoz öleltem őt. Tényleg régen láttam. Nem tartottam meg az ígéretemet, nem kerestem még telefonon sem.

©
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
my only son
Blake
† Kedvenc dal :
Bubblegum Bitch
DNA
† Tartózkodási hely :
wherever i wanna be ❥
† Hobbi & foglalkozás :
practising magic and trying to be good at this witchy thing ❥
† Humor :
im a hilarious person ❥



Lucy A. Montgomery ÍRTA A POSZTOT
Pént. Máj. 29, 2015 9:48 pm
Lucy& Will
To my irreplaceable daddy

Az elmúlt hónap eseményei szó szerint felforgatták az életemet. Ahhoz képest, hogy emberkoromban nem is ismertem a vérszerinti anyukámat, halála után többet tett értem mint azt remélhettem volna. Neki, illetve annak az idős New Orleans-i banyának köszönhetően sikerült a mágiát magamba engednem. Ezelőtt elképzelni nem mertem volna ilyesmit, hogy én.. mint boszorkány! És most mégis. Azonban a varázslatnak ára is volt, ugyanis a New Orleans-i tartózkodásom alatt a fiam, Scott Mystic Fallsban összetűzésbe került valami félnótással, aminek beláthatatlan következményei is lettek. Azóta mintha nyomát veszítettem volna.. Úgyhogy most nagyobb szükségem van az erőmre, mint valaha.
Ám, mielőtt még boszorkánykereső körútra indulnék, találkát beszélek meg a rég nem látott apukámmal. Olyan rég láttam őt, annyira hiányzik! Pedig direkt kijelentettük egymásnak, hogy hetente minimum egyszer találkozunk. Telefonomat előkapom és sms-t pötyögök neki, remélvén, hogy nem áll szándékában kifogásokat keresni.
Találkozunk az Apocalyptic-ben?
Jelenleg ő az egyetlen élő rokonom, akire támaszkodhatok Scott eltűnése óta. Szükségem volt a támogatására, véleményére, szeretetére.. és még sorolhatnám egy darabig. Hih, nem tehetek róla, mindig is apás  voltam. Bár, annak idején a nevelőapámat tartottam apámnak.. de örülök, hogy Will is hozzám hasonlóan halhatatlan, így soha nem kell elbúcsúznom tőle. Ha az anyukámat már nem kaphatom vissza, őt semmiképpen nem szeretném elveszíteni.
©
Vissza az elejére Go down


Inactive
Long time no see me



Christian Coulson ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 24, 2015 6:26 pm
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 1:24 am
Vissza az elejére Go down
 

A-boksz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Belváros :: Apocalyptic-