Végülis vérfarkasnak születtem mindig is volt bennem egy cseppnyi rejtett agresszió, ami főként akkor mutatkozott meg, ha valaki átejtett, de ezt gyerekoromban annak tudtam be, hogy szimplán csak gyerek vagyok, aki még nem tudja igazán kontrollálni magát, és persze a nevelők is így voltak ezzel. Egyébként alapjáraton nem vagyok egy agresszív jellem, csak hát állati nehezen bízom meg bárkiben. Ez főként azért is van, mert az árvaházban nem voltak épp túl rendesek velem a többiek, aztán pedig úgy istenesen átvertek a palánkon az örökbefogadóim is, arról már nem is beszélve, hogy akit eldobtak a szülei valahogy mindig hordoz magában egy nagy adag bizonytalanságot. Valahol persze, mint mindenki én is rendkívül vágyom az elfogadásra, valakire akinek fontos vagyok, valakire akibe teljesen belehelyezhetem a bizalmamat, csak hát ez... rendkívül nehéz.
A külsőm mondhatnám, hogy átlagos, de azért ez így nem igaz. Van egy enyhe kis porcelánbaba beütésem, hiszen a bőröm rendkívül világos, ehhez hozzájönnek a piros telt ajkak, az élénken figyelő barna szemek és a keretet adó göndören kunkorodó barna tincsek. Egyébként az arcom kissé kerek, a szám talán lapos ívűnek mondható, nem igazán szokványos és az állam is kissé előre ugrik, de pont ezek a kis extrák adják a külsőm különlegességét. Ha nem az lennék, aki, ha más környezetbe születtem volna, azt hiszem... még népszerű is lehettem volna. De hát ahogy mondani szokták, ha az a volna, ott nem lett volna...

Oszd meg velünk, ki vagy!

Csepp... csepp... csepp.
Mintha csak valaki nem zárta volna el a csapot. Halványan, de mégis érzem a levegőben terjengő finom virágillatot. Nárcisz lehet, talán valami más? Nem tudom pontosan megállapítani. Gyengén lengedez a szél, érzem az arcomon finom érintését, szinte már bizsergető. Halk dallam szól a háttérben, amit időnként nevetés szakít meg. Ismerős nekem ez a hang, de közben mégis ismeretlen. Olyan távolinak tűnik minden, hogy lehet, hogy mégis a magaménak érzem? Mintha csak ott lennék, bár magam sem tudom, hogy az ott hol is lehet. Megnyugtató és békés, de mégis csak álmaimban találok ide, és csak nagyon-nagyon ritkán.
A szél erősödni kezd, a múlt mintha kezdene apró szilánkokra törni, a nevetés megszűnik és a virág illatba valami kellemetlen bűz vegyül. Az eddigi cseppenő hang tompul és a helyét növekvő robaj veszi át. A dallam végül elhal és az ismerős hang is tovaszáll az elmémből. Tudom, hogy ebből szinte semmire sem fogok emlékezni, amikor felébredek, csak nyomokra, apró villanásokra, néha még annyi sem marad itt, de egy most biztos. Nem akarok tovább itt maradni, ki kell szabadulnom, el kell szöknöm a képek elől!

Zilálva, gyöngyöző homlokkal térek magamhoz. Mint minden ilyen alkalommal Mary csak nagy szemekkel pislog felém, aztán a fal felé fordul és alszik tovább. Ő az egyedüli, aki időnként felébred rám éjszaka senki más, azt hiszem azért, mert túl közel van az ágya az enyémhez. Régebben még megpróbált kérdezni, hogy mi történt, mikor nyöszörögtem és dobáltam magam, de mindig olyan elutasító voltam vele, hogy mára már feladta.
Utálok itt lenni, mindig is utáltam, hiszen az egész hely koszos és azokat dugták be ide, akiket csak úgy az utcán találtak, mint ahogyan engem is bő egy évvel ezelőtt. Szerintem ember nincs a talpán, aki azt mondaná, hogy árvaházban lenni jó. Egy kicsit sem az! Főleg, ha már elmúltál tíz, ha már úgysem kellesz senkinek, és ha túlságosan kiszámíthatatlan és furcsa vagy. Nem szeretem a többieket, a mai napig is előfordul, hogy kérdezgetnek, hogy furcsán néznek rám, mert nem emlékszem semmire. Persze ők se tudnak sokat az egészen kicsi korukról, de legalább vannak halvány emlékeik arról, amikor már pár évesek voltak. Nekem viszont semmi. Még a nevem is olyasmi, ami csak úgy... van. Nem tudom, hogy kié, vagy kitől ered. Ez az egyedüli, amit tudok, de sejtelmem sincs, hogy honnan.
Valahogy minden ködös, egyszerűen csak magamhoz tértem egy koszos kis utcában, kilenc évesen és nem rémlett semmi az ég világon. Az alapján jöttem rá legalább a nevemre, hogy átkutattam a saját zsebeimet. Abban volt egy cetli, gyűrött és koszos... véres, bár akkor ezt nem is tudtam, és rajta volt a nevem. Az pedig, hogy hány éves vagyok honnan van meg? Kb. betippelték akkor, amikor ide kerültem. Ételt próbáltam lopni, amikor már nagyon éhes voltam, és ez lett a vége. Végül is van fedél a fejem felett, van mit ennem fogjuk rá, talán jobb, mint az utcán, de azért tökéletesnek nem mondanám. El akarok menni innen minél előbb, csak még nem tudom, hova és hogyan, de kitalálom a módját.

---------------

Nagyon ritka az, amikor tizehat évesen valakit örökbe fogadnak, de azok után, hogy betörtem pár hete Pete orrát és majdnem eltörtem Gary karját... végül is én is megválnék saját magamtól. Persze ez a rizsa, hogy igazából kedves, félénk lány vagyok, mindenki tudja, hogy csak valamiféle buta kiszínezése az igazságnak, de nem lep meg, hogy Marge minden erejével azon van, hogy eltüntessen végre innen. Túlságosan nagy kórházi számlákat csinálok nekik. Mindegy, meglátjuk mi lesz. Maximum megszököm, most már elég idős vagyok ahhoz, hogy meg tudjam oldani az utcán is, ha úgy esik jól. Nem lesz itt gond!
Egyébként egy kicsit furcsa volt, hogy valami lelkes új anyuka nem is jött el, csak az a pasas, Anthony. Nem sokat beszélgettem vele az úton, igazából ő próbálkozott, kérdezgetett meg minden, de nem nagyon érdekel. Amúgy se sok mindenre tudok válaszolni, akkor meg minek ez a nagy faggatózás? Törődjön csak a saját dolgával és kész.
A ház egyébként egész klassz, van saját szobám, ami eddig még soha sem volt, bár ez a halvány rózsaszín valami undorító, de most mit tehetek, ha ez jutott? Talán majd idővel átfestethetem. viszont az új anyuka még mindig nem került elő, ami továbbra is furcsa. Általában normális családba adják ki a kölyköket, és itt valami kezd nekem bűzleni. Az esti vacsinál ez végképp nyilvánvalóvá vált, mert hogy itt se került elő senki, csak maradt ugyanúgy ez a pasas. Nagyon nem tetszik nekem az egész... főleg, hogy olyan sokat kérdez arról, hogy élveztem-e, amikor Petenek eleredt az orra vére. Persze, hogy élveztem! Mégis csak szemétkedett és megérdemelte, bennem meg felment a pumpa. Utólag bántam egy kicsit, mert ez csak azzal járt, hogy még jobban kiközösítettek, de... apró hiba csak a tervben.

---------------

Furcsa, de alig vettem észre, ahogy teltek az évek. Igazából azt hiszem az elején furcsa volt, de mostanra már határozottan élvezem ezt az új életet. Nagyon úgy néz ki, hogy az új apám egész rendes pasas. Persze tudom, hogy vannak fura dolgok a háttérben és az se szokványos, ha valakit lány létére olyasmikre tanítanak, mint engem és elég sokat forog... hogy is mondjam, sötét alakok között, de valahogy nem zavar. Olyan ez, mint egy nagy család és nem is éreztem soha, hogy valaki ártani akarna nekem. Anthony megtanított lőni, amit még élvezek is a lőtéren. Az persze soha fel nem merült bennem, hogy embert is el kéne valaha találnom. Ezért ért hideg zuhanyként a mai nap...
Az egész valahogy már reggel is furán indult. Ma van a szülinapom, legalábbis a nemhivatalos, hiszen pontosan nem tudom mikor születtem, csak az árvaházban kitűztek egy napot nekem és kész. Furán nagy a felhajtás, amit nem értek, mert tizenkilenc lettem, annyira az nem nagy cucc, végülis nem húsz, csak tizenkilenc. Valahogy egész nap mindenkin éreztem ezt a furcsa izgatottságot. Egyértelműen készülnek valamire, ennyit még a hülye is össze tudna rakni. Délutánra volt tervezve a kis party, torta, meg minden, csak épp a plusz dekorációval nem számoltam...ami finoman szólva is sokkolt. Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor beléptem az ajtón. Túl sokan jöttek el, olyanok is, akiket nem is nagyon ismertem. Kezdett az a rossz érzés újra maga alá temetni, mint első nap, amikor megérkeztem ide.
Az ismeretlen fickó bekötött szemmel ült az asztaltál a tortám mögött, én pedig elképedve néztem vérfoltos ruháját és fogalmam sem volt róla, hogy mi ez az egész.
- Át kell esned a tűzkeresztségen Connie, eljött az ideje. - és igen a szemein láttam, hogy Anthony teljesen komolyan gondolja, amit mond. Én ezt nem értem, vagy csak nem akartam érteni? Csak nem akartam látni? Lassan állt össze a kép róluk, az apró jelekről, amiket egyszerűen csak kizártam a tudatomból és úgy tettem, mintha nem is léteznének. Első nap jól éreztem, el kellett volna szöknöm már akkor. Miért nem tettem meg? Miért próbáltam meg elhinni, hogy itt majd jó lesz? Naiv voltam és most... sejtelmem sincs, hogy mit tegyek. Fel sem fogtam mikor pisztoly a kezembe, de amikor letekintettem már ott volt. Az ujjaim maguktól fonódtak rá a ravaszra, mintha csak tudnák mit kell tennem, amit én nem akarok. Nem is tudom, mintha percek teltek volna el némán, valahogy kikapcsolt minden... elfolytak a képek, a percek és...
Az utcán futok, mögöttem léptek, bár lassan elhalnak. Ismerem a könyéket. Nem emlékszem, hogyan jutottam ki, nem tudom, pontosan melyik utcában vagyok, de gyorsan fel kell fognom, és eltűnnöm innen. Már alig hallom a kongó lépteket, azt hiszem leráztam őket, és ekkor zuhanok hátra visszapattanva az ismerős erős mellkasról. Zúg a fejem, ahogy próbálok lábra állni. Nem szabad hátra nézni és úgy futni Connie, tudnod kéne! Anthony fenyegetően közeledett, hiába hátráltam, nem ért semmit és amúgy is hova mehetnék?
- Miért csinálod ezt velem? Én nem akarok olyan lenni, mint ti... kérlek... - miért nem maradhat úgy minden, mint eddig? Csak úgy egyszerűen nyugodtan? Elfelejtenénk ezt az egészet és kész. Csak egyszerűen elfelejtenénk. Mindig jól tudtam olvasni az arcokról, és most is tudom, hogy esze ágában sincs engedni nekem. A szívverésem már olyan hangos, hogy szerintem méterekről is lehet hallani, de akár még a szomszéd utcából is.
- Ha nem velünk vagy, akkor ellenünk, ez így működik. - hogy lehet valaki ennyire... tényszerű? Én azt hittem, tényleg azt hittem, hogy számítok, de erről szó sem volt. Alig emlékszem, hogy pontosan mi történt, mintha csak önként cselekedett volna a testem. Azt hiszem, amit tanultam, amit elláttam, a védekező ösztön és talán valami más rejtett tulajdonság együtt, de... biztos hogy dulakodtunk, aztán már csak arra emlékszem, hogy minden csupa vér. A ruhám, a karom, az ő ruhája. Anthony a földön és még abban sem vagyok biztos, hogy ő sérült vagy én... végignézek magamon, de semmi, ő viszont vért köhög fel és, letekintve már látom a földön a véres üvegszilánkot is, és a nem messze lévő kitört pince ablakot. Remegő kézzel próbáltam felállni, de egyszerűen nem engedtek a térdeim, csak amikor megéreztem az erős karokat a hónom alatt. Ködös tekintettel néztem fel rá, az ismeretlenre, majd vissza Anthonyra, aki épp akkor lehelete ki a lelkét. Én öltem meg... végül mégis megöltem valakit, ahogy ők akarták.
El kellett tűnnünk a városból Christopherrel, ezek után ez már nem volt kérdés. És én még fel sem fogtam, hogy ezek után mi is vár rám...

---------------

Éles fájdalom, szinte ki akarnak pattanni a csontjaim a helyéről. Azt hiszem nélkül-e ezt nem éltem volna túl, vagy legalábbis lélekben biztosan nem. Egyszerűen szörnyű a fájdalom és minden, ami ezzel az egésszel együtt járt. Irtózom a holdtól, félek, ha csak meglátom, már néha akkor is, amikor nem teli. Soha nem sejtettem, hogy ez vagyok, vérfarkas. A szüleim... a szüleim tudták? Tudták, hogy ők mik és mégis kitettek engem csak úgy? Vagy valami történt velük? Sok új kérdés, amiket próbálok napról-napra elnyomni magamban, mert egyszerűen muszáj, mert úgysem kapok válaszokat és nem is vagyok benne biztos, hogy tudni akarom. Előfordult már, hogy kutatni akartam, de végül mindig lebeszéltem magam róla, vagy Chris lebeszélt, hogy nem lenne okos ötlet, csak talán újabb fájdalom érne e miatt. Lehet, hogy igaza van... lehet...