Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 18, 2018 9:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

-- Befejezett játék --
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
◊ around him ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ to know the world ◊



A poszt írója Layanah d’Aurevilly
Elküldésének ideje Vas. Jún. 17, 2018 12:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Amnézia… - gondolkoztam hangosan, hiszen részben tényleg így volt, de nem úgy, ahogyan ő gondolta. – Részben talán van, de tudom, hogy amiatt nem emlékeznék dolgokra, mint most se rémlik sok minden, viszont azt is tudom, hogy nem őrültem meg és tényleg egy másik világban éltem még. Nem ezt az évszámot írtuk. – mondtam komolyan, miközben őt fürkésztem. Nem akarom, hogy őrültnek gondoljon, mert erre határozottan emlékszem. Az se érdekel, ha netán emiatt eshet bajom, de jelenleg egyedül ebbe tudok kapaszkodni. A hosszabba magyarázatot meg meg se várom, hiszen mi értelme lenne? Semmi, nem sok, mert csak még inkább összezavarna. Nem akarok hinni neki teljesen, nem tudok. Egyedül ebbe tudok még kapaszkodni és lehet ez lesz a nyitja annak is, hogy emlékezzek.
Meneküléssel két gond is van, nem tudom, hogy hova menekülhetnék el, a másik pedig az, hogy rohadtul nem ismerem a világot. Még akkor se, ha éppen valami ismerősnek is tűnik. Másabb az öltözetük, tisztábbnak tűnnek, de pontosan ugyanazokra az  útonállókra hasonlítanak, akik az én időben is éltek. Nem féltek rabolni, netán ölni és nőket, gyermekeket bántalmazni, ha volt lehetőségük rá. Félelem ennek a felismerésnek köszönhetően még inkább átjár és uralja a mozdulataimat. Szinte már mozdulni se tudok, miközben ők egyre inkább közelebb érnek. El kéne futni, de nehéz úgy, hogy az ember lába gyökeret vert.
Szerencsére viszont akad megmentőm, de azt se értem, hogy miért segít még mindig. Amikor meghallom őt, akkor térek magamhoz és kapcsolok, hogy menekülni kéne. S már majdnem magára is hagynám ezen a helyen, de végül mégse tudom. Egyszerűen csak elbújok, hogy nehogy megtaláljanak. Bármi is lesz a vége. Kezemet a fülemre tapasztom, de még így se lehet minden nyögést és sikolyt elnyomni, amivel a fájdalom utat tör magának ilyen téren is. Reszketve várom, hogy vége legyen, hogy elmúljon, én pedig felébredjek. De nem lett vége, vagyis nem úgy, ahogyan szerettem volna, de legalább a hangok elhaltak. Haboztam, majd végül kikukucskáltam a rejtekemből, amikor viszont megláttam, hogy miként úszik vérben, akkor sietve teremtem mellette.
- Sajnálom! Én nem akartam bajt. Nem kellett volna… - mondtam aggódva, hiszen fogalmam sem volt, hogy pontosan melyik seb mennyire is lehet mély, de régebben viszonylag egész jól el tudtam látni a sérüléseket. Callum hasznát vette ennek. Fura, hogy dereng valami, de arcát mégse tudnám jelenleg megmondani, hogy miként is nézett ki.
- Segíthetek, tudom, hogy miként kell sérüléseket ellátni. – tettem még hozzá, bár arról fogalmam sem volt, hogy merre lehetne menni, hogy biztonságban legyen. Kell víz, rongy és gyógynövények se ártanának. Itt egyáltalán létezik az utóbbi? Közben pedig nem kizárt, hogy véletlen hozzáértem az ijedtség hevében. Nem szándákos volt, de akár egy-egy pillanat is elegendő olykor, hogy haloványan bármi információt megszerezzünk a másiktól.
Nem hallottam, hogy beszéltek volna hozzám, hiszen még mindig nem értettem ezt a nyelvet igazán. Még mindig csak a francia ment tökéletesen. Így az se tűnt fel, hogy társaságunk akadt, amíg valaki oda nem sétált hozzánk. Aggódva figyeltem azt, hogy mit is tesznek vele, vagy szerettem volna megérteni, hogy mit mondanak, de semmi se. Csak álltam ott, mint aki néma és vártam.
- Haza akarok menni. – szólaltam meg végül franciául a férfinak szegezve a dolgot. Én nem tudtam, hogy merre van az otthon, de ő talán tudja. Nem éreztem magam itt biztonságban és szemmel láthatóan más sincs a közelemben. Nem tetszett az, ahogyan az emberek néztek minket, hiszen a szavakat is inkább csak neki súgtam meg. Minek gondolnak minket? Mindegy is, hirtelen nem érdekelt, csak szűnjön már meg ez a hangzavar, ami körbe vesz, hiszen minden pillanatban valami inger ért.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 14, 2018 9:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Nos… sokat megéltem már, és ahogy mondtam, orvosként elég sok diagnózist kellett már felállítanom az évek során – még nem tudom, hogy csak ezt mondom el neki, vagy pedig a másik eshetőséget is, a természetfelettit. Okosan kell azt is tálalnom, mert a végén már én magam fogok belekavarodni a sok hantázásba, amit művelek. De egyelőre még kézben tartom a dolgokat, az a lényeg. Csak legyen ez így később is. Egy biztos: nem fogom hagyni, hogy egyedül kelljen ebben az újfajta világban vándorolnia. Ha kell, csak a távolból figyelem egy kis ideig, mielőtt újra egymásba botlanánk. Véletlenül. Lényeg a lényeg, nem tervezem magára hagyni a történtek ellenére sem. Ő viszont valószínűleg a háta közepére sem kívánna, ha emlékezne. Márpedig előbb-utóbb fog. A nevemet is valahogy sikerült elővarázsolnia valahogyan. Ez is elősegít a meghatározásában, hogy nem végleges amnéziája van, mert emlékszik dolgokra, csak azok nagyon a tudatalattijában vannak, túl mélyre eltemetve.
- Ó, igen. Nos, ez egy olyan hely, ahol… hát, nem igazán tudom túlmagyarázni. Egy hely, ahova az emberek beülnek beszélgetni, meginni egy kávét a nagy választékból – mondom el egész röviden. Nem nagyon tudom, mi mást lehetne még mondani erről, összességében ennyi a lényege a helynek.
- Nos… elég sok minden lehet. Elsősorban amnézia és zavarodottság, amire gondolok, lévén, hogy arról beszélsz, mi volt a „te idődben”, meg ilyesmik. Ez lehet balesettől, ahol a fejed így sérült meg. Ennyiről van szó – állítok fel neki egy nagyon alapvető diagnózist, próbálva úgy beszélni, hogy megértse ő is, nem használva olyan szavakat mint a kávézó. De látom rajta, tudom, hogy nem győztem meg egyáltalán. - Esetleg… nem, nem is tudom – motyogok magamban, elgondolkozva rövid időre. Mire viszont észbekapnék, már csak annyit hallok, hogy ő elindult, én pedig csak nézek utána. A vizet végül kibontom és belekortyolok egyet, majd a nagy távolból követem elindulok én is utána valamerre. De kis idő után elvesztem szemem elől, ennek meg aztán roppantmód örülök…
Végül tovább sétálgatva az utcákat hallom meg a hangját. Jesszusom, mibe került már? Gyors léptekkel haladok a hang irányába, majd befordulva az említett sarkon látom, ahogy három férfi készül ott valami nagyon rosszra. – Fiúk, hagyjátok békén a lányt! – szólok nekik teljesen nyugodt, de határozott hangon. – Nézzétek már, egy nigger! – szólal meg az egyik. Sóhajtva forgatom meg a szemeimet, és folytatom az utamat feléjük. Még nyögnek pár rasszista dolgot az orrom alá, de nem különösebben érdekel. Odaérve az egyik máris meglök, amitől kicsit megtántorodom. Újra megindulok felé, ekkor pedig behúz egyet nekem. Ha be akarnám mutatni a tehetségem, már mind a földön feküdne, de inkább beszedek még pár ütést, rúgást, és szépen lassan rendezem le őket.
Így is teszek. Kapok még két ütést, egyet az arcomba, egyet a gyomromba. Felkapok a földről egy szép termetes kavicsot, amivel arcon dobom a támadómat, és betalálom térdemmel a lábai közét, ami elég is neki, hogy félig eszméletét vesztve rogyjon a földre. Villan egy kés a nap fényében, és fél centin múlik, hogy el tudok tőle hajolni. Ahogy tudok, ellépek előle, de egy-két vágást így is bekapok. Közben a másik a hátam mögé settenkedett és lefogott. Na jó, nem teljesen hülyék ezek. Ráfogok a karjaira és elkezdek hátrálni, de nem szabadulok a fogásából. Láttam egy téglát a földön, és afelé próbáltam venni az irányt. Megbotlik benne, ránt magával, és úgy beveri a fejét, hogy hasonló módon ő is eszméletét veszti. Én feltápászkodom, és a vérszemet kapott férfi elől hátrálok pár lépést, majd megfordulva teszem fel egyik lábamat a falra, hogy onnan ellökve magamat felkapaszkodjak a vészlétrára, amire felhúzom magamat. Ez kibillenti őt és így rá tudok ugrani felülről, leterítve őt, és kezéből kiütöm a kést, amit én veszek magamhoz, majd feltápászkodok, magam előtt tartva a kést, felé mutatva kinyújtott karral. De végül csak rám támad, én pedig a karjába tudom csak szúrni a kést, de ez is elég arra, hogy utána kétszer igazán erősen arcon vágva a földre terítsem.
Ekkor kicsit fájdalmasan felnyögve rogyok le a térdeimre. Elég jól sikerült megjátszanom magam, hogy ennyire ki vagyok. Telefonomért nyúlok véres kezemmel és betelefonálom a segélyhívót, kérve mentőket és rendőröket is. Aztán a falnak dőlve sóhajtok fel, letépve a nyakkendőmet magamról, és az övemet is, a kellő helyeken pedig elszorítva a végtagomat, hogy ne vesszek túl sok vért. És megteszek minden tőlem telhetőt, amit orvosként tudni kell. Fáradtan lihegek, és igazából fogalmam sincs, hogy Laya még itt van-e, nem hibáztatnám, ha már rég elszaladt volna. De legalább biztonságban van.
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
◊ around him ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ to know the world ◊



A poszt írója Layanah d’Aurevilly
Elküldésének ideje Vas. Jún. 10, 2018 8:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

[You must be registered and logged in to see this image.]
Percek múlásával egyre inkább kezdtem kényelmetlenül érezni magam. S míg ő azt állította, hogy segíteni szeretne, olykor olyan érzésem támadt, mintha inkább nem. Bármit mondtam, ami nem nyerte el a tetszését, akkor mintha majdnem meg akart volna enni. Fura érzés volt. A fejem is zsongott, olykor egy-egy foszlány derengeni látszott, de aztán semmi se történt. Nem lett élesebb az emlékkép, mintha csak már túlkésőn akartam volna eloltani az elmémben keletkező tüzet, ami minden emléket megperzselt és emiatt lenne az a tátongó sötétség.
- És honnan lenne sejtésed? – tettem fel a kérdést érdeklődve, hiszen ha egyszerű ember lenne, akkor inkább őrültnek kéne elkönyvelnie, nem? De ő inkább sejt valamit és elméletben segíteni szeretne nekem. Miért nincs egyetlen egy ismerős arc se? Miért nem érzem azt, hogy bárhol is menedéket lelhetnék, vagy képes lehetnék egyedül áttörni az elmémben létező falakat?
Csendesen hallgatom azt, amit mond és egészen logikusnak hat, de valahogy mégis azt nézem, hogy kicsit sántít a dolog.  Hogy valami nem stimmel és másképpen kellene lennie, de nem tudok rájönni, hogy miért érzem így. A képességemet meg nem tudom használni, nem engedte, inkább furán nézett rám, amitól még inkább elveszettnek érzem magam ebben a helyzetben. – Esélyesen nem a változások miatt nem érteném azt, amit mondasz, hanem azért, mert az én időmben még nem is létezett az. Mint amit korábban mondtál… - gondolkozok el rövid időre. – Kávézó. – jut eszembe, de lehet nem is így mondta, de talán érteni fogja. Fogalmam sincs, hogy ezt mit jelenthet, vagy miért is akart odamenni.
- Elmondod a sejtéted? – tettem fel a kérdést újra, amikor azt mondta, hogy továbbra se azt állítja, hogy tudja, de számomra talán ez is segítség lehetne. Amikor pedig újra megszólal és megint inkább azt érezteti velem, hogy hülye vagyok. Rossz dolgokat mondok, amit nem tudok elhinni, hiszen annyira a semmiből tűnt elő és mások inkább menekültek tőlem, míg ő nem. Ezt nem tudom az emberikedvesség számlájára írni, vagy mégis kéne. Akár a mondandó elején, közepén tartott, akkor zavarodottan pillantottam körbe. – Sajnálom, talán jobb, ha én most megyek. – ráztam meg a fejemet is. Sietve álltam fel, amibe kicsit beleszédültem, de sikerült talpon maradnom. Ha pedig nem akadályozott meg, akkor csak elindultam a nagyvilágba. Fogalmam sem volt, hogy merre mehetnék. Befordultam az egyik ház mellett is, mintha úgy elrejtőzhetnék, csak arra nem számítottam, hogy nem túlzottan kedves emberekkel fogom magam szembe találni. Olyanokkal, akiket nem hat meg a kérem és én nem akarok bajt. Ez legalább nem változott, hogy ocsmány népség még mindig létezik, akik nem félnek bántani másokat, életeket elvenni.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 10, 2018 7:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Ezek szerint elég kevés embert ismerhetsz – felelem neki mosolyogva. Nyilván ő nem járt azokban a körökben, amikben én, így nem tudhatta, hogy mik is voltak egyes esetekben jellemzőek az embereknél az ő korában is. Ha nem is feltétlenül kedvesség játszott szerepet ezekben az esetekben, a lényegen nem változtatott, hogy képesek voltunk megsegíteni egymást, akkor főként, ha nem vették érte a fejünket, vagy megúszhattuk büntetlenül. Bajtársiasság, talán ez jobb szó rá. És most nem csak arra értem, amit én éltem meg rabszolgaként, hanem amit a király kémjeként láttam. Volt hogy figyelnem kellett az utcákat, és ha csak kis dologról volt szó, azt is jó volt látni. Persze akkoriban is sokan voltak, akik oda se mennének segíteni egy majdnem halálán lévő személyhez, most sincs ez másképpen, és még az ő korához mérten is jóval régebbi ez a tulajdonság: az emberi önzőség. De ez egyenesen hamis, hogy nem szoktak az emberek önzetlenül segíteni.
Következő szavaira csak sóhajtok egyet, de inkább nem felelek semmit. Mintha a falnak beszélnék, úgy érzem magam. Kezdem úgy érezni, hogy a memóriaproblémájára is kellene egy megoldást találnom. De jobb lenne, ha először a világot ismerné meg, mielőtt rá lenne zúdítva minden.
- Egy szóval sem mondtam, hogy tudom mi történt veled. Azt mondtam, hogy van egy sejtésem. A kettő távolról de még közelről sem ugyanaz – ez volt az a pont, amivel nem tudtam számolni, de egyáltalán. Hogy a viselkedése milyen lesz, mikor felébred. Így hát próbálom azt az énemet hozni, aki én magam is vagyok már hosszú ideje. Kedves, de a gyanúsítgatásra türelmetlen személyiség.
Halványan elnevetem magam azon, amit mond. – Változott, igen, de ez mindig így van. Viszont én Franciaországban születtem, az az anyanyelvem, muszáj volt megtanulnom pár dolgot a régebbi nyelvjárásokról is. Meg a kontextus is segít, amiben a szöveg van. Szóval ezért is bocsánat, ha egy-két dolgot esetleg félreértenék, vagy én mondanék olyasmit – olyan vészesen sokat mondjuk nem változott, mint azt gondolja. Ezért is hallhat tőlem máshogy egy-két dolgot, mert én ténylegesen a mai nyelvjárású franciát használom.
- Még mindig: nem azt mondom, hogy tudom, hanem hogy van egy sejtésem róla. És te mi a fenéről beszélsz? Mit kerestél volna az én házamban? – nézek rá teljesen értetlenül, mint aki azt sem tudja, miről van szó. Tudom ugyan, de a lényegen nem változtat, hogy már a feltételezés is elég fura a részéről. Semmi nem utalhatott arra, hogy az az én házam lenne, ennyire hülye azért nem vagyok, hogy a tényleges otthonomba költöztessem őt.
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
◊ around him ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ to know the world ◊



A poszt írója Layanah d’Aurevilly
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 09, 2018 10:58 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Az emberek nem nagyon szoktak segíteni önzetlenül. Főleg akkor nem, ha nem is ismerik a másikat. -  felelem komoran, mert ez tapasztalat. Erre tisztán emlékszem, hogy régebben is ritkaság volt az, amikor az önzetlenség túlzott szerepet kapott volna. A beszéde meg. Nos, mondjuk azt, hogy nem győzött meg. Ennél még az én időmben is jobb védőbeszédeket mondtak, igaz, akkor sokszor az volt a tét, hogy az illető feje a nyakán marad-e, vagy nem. Fura belegondolni, hogy milyen jelentéktelennek tűnő dolgokra emlékszem, de a lényegre nem. Arra, ami segíthetne be se ugrik.
- Persze, és hinnem is kellene neked. A férfiak talán mit sem változtak, lehet ugyanolyan gyarlók maradtak, mint hajdanán voltak. – emelem rá az íriszeimet. Magabiztosan csendül a hangom, de feleannyira se voltam az. Minden szokatlan zajra képes voltam összerezdülni, vagy ijedten kémlelni a környezetünket. Miért kellett ennyire megváltoznia mindennek? 200 év… túl hosszú idő, főleg emlékek nélkül. Netán én követtem el valamit, ami miatt így kell megbűnhődnöm, vagy másról lenne szó? Az árulás szele engem is elért azért, mert a király segítője voltam?
- Nem ismersz, de mégis tudod, hogy mi történt velem? Ez csak nekem tűnik furának? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, miután visszaejtettem a kezemet, mert nem fogadta el. Vagy túl jó színész, vagy hazugabb, mint elsőpillantásra hinné az ember. Magam sem tudtam, hogy melyik a lehetséges, de volt egy olyan sejtésem, ha mesélni is kezdene, akkor se lennék előrébb. El akarok innen menni. Ez a zaj…megérintettem a halántékomat is, ahogyan a fejem újra hasogatni kezdett. Túl intenzív volt ez az új világ és én túl gyenge, meg elveszett ahhoz, hogy könnyedén el tudjak fogadni bármit is.
- Franciául, valóban, de nem hiszem, hogy mai világból való lennél, hiszen esélyesen a nyelv, amit beszélek az is változott 200 év alatt. – pillantásomat övébe fúrtam, mert nagyon is érdekelt, hogy erre milyen magyarázattal szolgálna. Lehet elveszett voltam, de még az én világomban is változott mindig kicsit a nyelv, akkor 200 év alatt? És hiába franciául beszélek, attól még esélyesen sok mindent talán most se értenének meg belőle, mert olyan régiesen beszélem. – Szóval azt mondtad, hogy tudod mi történt, de még mindig nem meséltél semmit se. Mit kerestem a te házadban? – tipp volt, de mégis magabiztosan állítottam. Meg se mondaná az, aki nem ismer, hogy hazudok. Egész jól meg kellett tanulnom hazudni, vagy az én fejemet is elválasztották volna a nyakamtól. Kíváncsian fürkésztem őt, hogy erre mit is fog felelni, de mégse tetszett az, hogy így kell játszanom, hogy bármit is megtudjak és netán eszembe jussanak dolgok.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 09, 2018 10:05 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Belegondolni sem tudok, milyen lehet ez a hirtelen változás a számára. Én belenőttem ezekbe, láttam, hogy az óriási számítógépekből miként váltak apró notebookok, vagy a kezdeti kocsik teljesítménye ma már mennyire az egekben van – ha csak átvitt értelemben is. De még sorolhatnám az elmúlt 200 év innovációit, aligha tudnék egyhamar megállni. És ezek azok, amik nekem már mindennaposak. Valószínűleg ő már most többet tudna mondani, amit egész egyszerűen nem ért, képtelen felfogni, hogy mik ezek.
Felhúzom a szemöldököm a kérdésén. Veszek egy mély levegőt és sóhajtva kifújom, majd fel is állok és zsebre dugom a kezeimet. – Nem kell megbíznod bennem. Segíteni szeretnék, ennyiről van szó. Ha elhiszed, úgy van, ha nem, akkor nem – ezzel jelenleg nem tudok mit tenni. Ha pedig mégis csak úgy a semmibe eltűnne, elmenekülne, az ellen is csak úgy tudnék tenni, ha valami varázslatot teszek rá, vagy kicsit erőszakosabb leszek – de nem szándékom ezt tenni, amíg nem szükséges. Ha más nem, inkább csak figyelem őt a távolból.
- Mystic Falls, Amerika. Én pedig már elmondtam, hogy ki vagyok – önmagam ismétlése pedig továbbra sem a kedvenc időtöltésem. Következő szavain megint az előbbi tettemet ismétlem meg; felhúzom a szemöldökömet. Tudom, hogyan érti, de jól is meg tudom játszani magam – muszáj volt eltanulnom ezt is, ha túl akartam élni. Főként azokban a nehéz időkben. Nincs már bennem az az igazmondási vágy, mint régebben… sem volt. Nem igazán verte ezt belém senki, a túlélési ösztön pedig mindenkiben munkálkodik valahogyan. Nekem ez kellett, hogy eljuthassak idáig. Bánom-e? Aligha. – Ezt inkább úgy veszem, mintha nem hallottam volna – felelem neki félig-meddig hűvösen. Sokáig kellett eltűrnöm a rasszizmust, sőt még manapság is, és ugyan már megszoktam, továbbra sincs a kedvenceim között. Szerintem nem kell magyarázni, hogy miért.
Kérdő tekintetem nem tűnik el akkor sem, mikor a kezemet említi, és azt, hogy felém nyújtja az övét. – Te mi a fenét csinálsz? – kérdezek rá, közben a tenyerei felé biccentve, továbbra is zsebre dugott kézzel. – Honnan ismerlek? Az utca sarkáról, ahol majdnem kiléptél egy kocsi elé. Plusz előtte franciául motyogtál valamit, így gondoltam nem is kezdek bele angolul kommunikálni. És hogy miért segítettem? Mert ilyen ember vagyok, segítek, akinek tudok – válaszolom meg a kérdései nagyját egy rövid monológ alatt. Tetszik-e neki, vagy sem, az már az ő dolga.
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
◊ around him ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ to know the world ◊



A poszt írója Layanah d’Aurevilly
Elküldésének ideje Pént. Jún. 08, 2018 4:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

[You must be registered and logged in to see this image.]
Mielőtt a sötétség elnyelt volna egy név még eszembe jutott és azt hiszem, hogy még ki is mondtam, de azt nem tudtam volna megmondani hirtelen, hogy miként is nézett ki az illető, vagy miért fogott el vegyesérzelem a névhallatán. Mintha egyszerre rettegnék és menedéket is lelnék eme név mögött, vagy éppen keserűség és árulás érzése kelne életre a biztonság és a védelmezés mellett. Kettőség, amivel nem tudok mit kezdeni, de nem is kell, mert a sötétség elnyel és menedéket nyújt számomra. Ha jól láttam az évet, akkor túl sok esett ki. 200 év, nem csoda, hogy a testem is gyenge, hogy fáj minden porcikám és akkor még ott van az elmémben létező gát is, amit próbálok áttörni, de egyelőre nem ment, csak még fáradtabbá és gyengévé tett.
Madarak csiripelése az, amire elsőre felfigyelek. Végre egy ismerős dallam, de aztán szép lassan a zajos város, vagy mi ez a hely hangjai is megcsapják a fülemet. Kiabálás, fura hang, amit már hallottam, amikor azok a vasszerek majdnem egymásba mentek hang hallatszodik, mire riadtan pillantok körbe. Szememet bántja a fény, de aztán szép lassan megszokom és sikerül felmérnem azt is, hogy újra itt van, de most mellettem ül. Riadtan nézek a férfira, mert még mindig nem tudom, hogy ki ő és mit is akar tőlem. Hogy talált meg és miért nem emlékszem rá?
- Miért kéne megbíznom benned? – tettem fel a kérdést gyanakodva, majd elhúztam a számat keserűen. – Akikben bíztam, esélyesen ők is elárultak. – hangom komolyan csendült, pedig biztosra se vettem volna. Egyszerűen csak a névnek köszönhetően életre kelt érzésekből próbáltam építkezni.
- Mi ez a hely? S te ki vagy? – tettem fel a kérdést újra, mert egyszer utóbbit már feltettem. Mondott egy nevet, de nem csendült ismerősen. – Hogy lehetsz orvos? Az én világomban ti nem lehettetek még azok. – nem rasszizmus volt ez a részemről, inkább csak pusztatényt közöltem vele. Ajkaimat közben újra és újra benedvesítettem az ajkaimmal, hiszen úgy éreztem kiszáradok. Nagyon szomjas voltam, de azt se tudtam, hogy itt mit lehet inni vagy van-e egyáltalán víz.
- A kezed… - ugrott be, de ha ő se ismert – amire kicsi esélyt láttam, mert egy idegennek miért akart volna segíteni? – akkor tudnia kellett, hogy tündér vagyok. Az érintés pedig segíthet, talán áttörhet gátakat. – Honnan ismersz? – jött az újabb kérdés, miközben kinyújtottam a kezemet, hogy gyerünk, fogja meg. Ha azt szeretné, hogy higgyek benne, akkor adjon esélyt annak, hogy talán ez segíthet, de nem voltam biztos, hogy ekkora kihagyást követően sikerülhet. Sok energiát emészt fel a tündérek képessége is, én pedig pont ennek hiányában voltam jelenleg is.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jún. 05, 2018 10:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Jó néhány porcikám súgja azt már most, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége, hogy ennyire próbálom tettetni magamat. Főként, ha hamar visszatérnek az emlékei rólam is, és hogy mik történtek. Mai napig nem értem, mit keresett ott, és miért pont abban az időben, de erre aligha fog már fény derülni. Addig legalábbis nem, míg vissza nem nyeri az emlékezetét. Szóval egyszerre akarom is, hogy így legyen, másrészről pedig hogy minél később. De ha az utóbbiról van szó, akkor remélhetőleg tudni fogom azt is bizonyítani addig, hogy továbbra is megbízhat bennem. Annyi biztos, hogy ha most letámadnám minden infóval, az hihetetlenül nagy felfordulást okozna. És elég szenvedés neki már az is, hogy egy teljesen másik korban ébredt.
Nem tudok mit felelni arra, amit mond, akármennyire is akarnék. Látom rajta, hogy milyen sokkos ez az állapot és hogy nehezebb dolgot nem is kérhettem volna, minthogy nyugodjon meg. Pedig muszáj lesz neki, mert ez így nem folytatódhat sokáig, hisz akkor hamar kárt fog tenni magában.
Felcsattanásán hátrébb hőkölök egy pillanatra, és néhány pillanat múlva pedig láthatóan teljesen elgyengül és ha nem lettem volna ott, össze is esik. Elhagy a szája egy nevet, amit már túl régen hallottam. Körülbelül abban az időben utoljára, amikor ez a baleset megtörtént. A király elleni merényletet nem tudtam megakadályozni, hiszen inkább vele akartam foglalkozni, helyrehozni egy olyan hibát, ami egy roppant kellemetlen incidens következménye volt. Helyett eltűntem az országból is, és máshol próbáltam megoldást találni. Nem sok sikerrel, mint ahogy az látható. Egészen eddig.
- Nincs semmi baj, csak új neki ez a hely még, és a betegségeket sem viseli rosszul – mondom az egyik járókelőnek, aki segíteni készülne. Na igen, ilyenre sem számíthattam volna akkoriban, mikor születtem. Sőt, esélyesen még mehettem volna a bitóra, amiért egyáltalán csak hozzáértem. Szép idők...
A park felé veszem az irányt, tartva végig őt, ott pedig leültetem egy padra. Hozok egy kis vizet is, amit lerakok magunk elé, meg egy szendvicset is veszek. Remélhetőleg nem fogja teljes mértékben folytatni az előbbit, hanem kicsit nyugodtabb próbál lenni. Én pedig addig várok, míg fel nem ébred. Kezemben ott forgatom a telefont, mert gondolkoztam hogy fel kellene hívni drága barátosnémat, de erre ráérek még később is. Először jó lenne ezt az egészet most lerendezni valahogy.
Amint látom, hogy ébredezik, hozzá is szólok. - Figyelj, van egy sejtésem, mi is történhetett veled, de ha továbbra sem tudsz megnyugodni, akkor elmondani sem tudom – mondom neki ezt, mikor már látom, hogy kicsit jobban magához tért.
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
◊ around him ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ to know the world ◊



A poszt írója Layanah d’Aurevilly
Elküldésének ideje Vas. Jún. 03, 2018 10:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

[You must be registered and logged in to see this image.]
Keresnék valami ismerőst, valami olyat, ami arra emlékeztet még, amire emlékszem, de nem találok semmi olyat se. A fák legalább hasonlóak, még ha másabb fajták is, mint amik körbevették a palotát. Hol van… Caa…. nem tudom, nem rémlik a neve, de még az arcának a vonásai se. A fejembe éles fájdalom hasít bele, ahogyan még inkább emlékezni próbálok. Sietve kapok a halántékomhoz egy kisebb nyöszörgés közepette, ahogyan előre görnyedek. Pokolian fáj a fejem, a testem is beleremeg, ha megpróbálna hozzám érni, akkor kisebb sikoly keretébe hátrálok meg. Nem ismerem őt és nem tudom mit akar. Főleg azok után, hogy miként hátrált meg az érintésemtől.
Hallom, amit mond, de még a neve se cseng ismerősen. Miért kellene bíznom benne? Mi van akkor, ha ő tehet arról, hogy ebben a pokolba kerültem, vagyis rémálomba? Nem akarok itt lenni, arra a világra vágyom, amit ismertem. Ez idegen és rémisztő. Mik ezek a vasládák? Ezek a hangok és miért néznek így rám az emberek? Egyáltalán mik ezek a ruhák rajtam? Hol van a régi és a nyakláncom? Hol a nyakláncom?
- Kávézó? – nézek rá érthetetlenül, mert fogalmam sincs, hogy miről beszél. Mi ez a szó és mit takar? Biztosan semmi jót. – Jól vagyok, nincs szükségem orvosra. Én csak fel akarok ébredni ebből a rémálomból. Ez nem az én világom, én nem ebben éltem. Haza akarok menni. – az sokkal csendesebb volt és még békésebbnek is tűnik ennyi után is. Még akkor is, ha megannyi cselszövény és gyilkosság történt abban a világban is, az ármányokról meg ne is beszéljünk. Bezárt madár voltam részben azon a helyen, de most mégis úgy éreztem, hogy az a hely megvédhetne ettől.
- Ne gyere közelebb! – emeltem fel a kezemet, miközben riadtan néztem körbe újra, amikor belém jött megint valaki, ahogyan az utcát részben elállva beszélgettünk. Fájt, ahogyan belém jött, a lábam megremegett, a fejem újra hasogatni kezdett, mintha az emlékek ellen dolgozna az elmém, ugyanakkor mégis értük. Mintha akarna is adni egy-két emléket, de valójában is az elmém. – Calum… - csak ennyi hagyta el az ajkaimat, mielőtt elájultam volna rövid időre a fájdalomnak köszönhetően. Na, meg elég sokáig nem is használtam a lábaimat se, meg nem járkáltam, így eléggé gyenge volt jelenleg a szervezetem is és akkor csapjuk mellé azt a sokkot, ami fogadott az ébredésem pillanatától kezdve.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 03, 2018 10:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Még magamat is megleptem kicsit, hogy egyből franciául szóltam hozzá és nem angolul, amit már több évtizede használok. Régóta Amerikában élek már, aligha emlékszem az évszámra, mikor ideköltöztünk – mert hát hoznom kellett magammal nyilvánvalóan, az volt még egy kellemes mulatság elintézni -, szóval az angol is anyanyelvi szinten megy már. De franciákkal voltak üzleteim, mikor üzletemberként dolgoztam, az pedig az ezt megelőző szakmám volt igazság szerint és örömmel-büszkén jelentem ki, hogy még nem rozsdásodtam be. Mégiscsak az anyanyelvemről van szó.
Nem lepődtem meg azon, hogy elrántotta magát tőlem. Teljesen normális reakció ezek után. Tisztában vagyok ugyan azzal, hogy nem tudja, mi az a lámpa, mik azok a személyigépjárművek és még számos ilyen kérdésre nem tudna választ adni jelen pillanatban, de próbálok úgy tenni, mintha csak egy segítőkész járókelő lennék. Nem tudhatom, hogy felismer-e engem, hogy kérdőre von-e és nem akarom azt se, hogy teljesen idiótának nézzen engem mindazok után, amiket mondhatnék neki most. Valószínűleg nem is lenne képes teljes mértékben felfogni vagy elfogadni azt, hogy minden ember, akit ismert, akit szeretett, és azokat is, akiket ki nem állhatott már javarészt halottak. Én is egy ilyen kivételt képezek.
Ezért is húzom fel a szemöldököm és kicsit húzódok hátra, mikor az arcomon simít végig a kezével. Mi a francot csinál ez a nő – gondolnám magamban másik esetben, és igazából még valamelyest most is ezen agyalok. Ha felismert volna, kétlem, hogy ennyivel lenne letudva az újbóli viszontlátás.
- Danténak hívnak. Dante Kaplan. És nem tudom, miről beszélsz, de elég zavartnak látszol. Gyere, ülj le valahova. Ott van akár egy park is – biccentek fejemmel az egyik irányba, ami nekem szemben van jelenleg – vagy akár a kávézóba is, és hátha tudok segíteni. Orvos vagyok, szóval nem kell aggódnod. De először is vegyél néhány mély levegőt és próbálj megnyugodni. Minden rendben lesz – próbálom nyugtatni a lehető legkedvesebb és selymesebb hangommal. Régen képes voltam a néhai indulatkitöréseit ezzel csillapítani valamelyest, ki tudja megvan-e még a varázsom. Majd lepillantok a lábára. – Látom nincs rajtad cipő. A park lehet mégis jobb lenne, az füves és nem a beton nyomná ki a talpaidat – ajánlom fel mellékesen, látva a lába mezítelenségét. Ami nekem is köszönhető, aláírom.
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
◊ around him ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ to know the world ◊



A poszt írója Layanah d’Aurevilly
Elküldésének ideje Vas. Jún. 03, 2018 10:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem értettem semmit se, egyszerűen fel nem foghattam, hogy miként is keveredtem ide, vagy hol vagyok. Ismeretlen volt a fal, a ház, vagy minek is kellene hívni. Elég hamar megtaláltam a kivezető utat, miközben a fejem még mindig zengett. Túl sok mindent nem értettem, de leginkább az zavart, hogy szinte semmire se emlékeztem. Próbáltam összerakni a képeket, hogy mi is történhetett, de alig sikerült bármi kapaszkodót találnom. A lábaim vittek előre, nem túlzottan zavart, hogy a lábamon nincs lábbeli, hiszen az korábban is megesett. Erre határozottan emlékeztem, de ennek az épületnek és kertnek egyetlen egy részlete se volt ismerős, ez pedig még nagyobb félelemmel töltött el. Naiv voltam, hogy azt hittem ennél nagyobb sok nem érhet.
Kezdjük ott, hogy nem értettem a rajtam lévő ruhákat se, vagy ki tudja, hogy minek is hívják ezeket. Hiányzott a valódi ruhám, azok az anyagok, de bármennyire is kerestem nem leltem. Hosszú hajam szabadon lógott most is, mint mindig is. Még egy részlet. Minden rendben lesz, csak meg kell nyugodnom és akkor összeáll a kép, de hiába reménykedtem ebben percekig újra megint semmi se jutott eszembe, ami erre magyarázatott adhatna.
A lépteim viszont tovább vittek az ismeretlenbe. Furcsán néztem az emberekre, hiszen mi történt itt? Miért viselik ezeket a bizarr ruhákat? Hova sietnek ennyire? S mi az, amit a fülükhöz tartanak? Miért ordítanak velük. S ezek… hova tűntek a lovaskocsik, vagy bármi, ami  arra emlékeztetne, amiben éltem? A riadtság alattomosan kúszott fel a gerincem vonalán, hogy aztán megbénítson. A lábaim a földbe gyökerezett, az emberek nekem jöttek, majdnem fellöktek, valami fura nyelven beszéltek hozzám. Ismerős volt, de mégis annyira másabb. Talán angol lenne? Nem tudom. Alig hallhatóan csendült franciául a hangom, de mintha csak azt értem volna el, hogy még furábban nézzenek rám. Hangzavar csapta meg a fülemet, mire riadtan kezdtem el hátrálni és legszívesebben máris futottam volna el.
Túlzottan idegen volt minden és egyre inkább félni kezdtem, hogy mi ez a hely. Hol vagyok? Mi történt velem és miért nem emlékszem semmire se? Könnyedén mentem volna tovább, amikor valami fura zaj kelt életre, meg mintha valaki ordibált volna, mire riadtan rezdültem össze, de aztán egyszer csak valaki elkapott és kicsit magával rántott. Nem értettem semmit se. Félve néztem fel a férfira, majd automatikusan rántottam el a karomat, hogy szabadulni tudjak.
- Lámpát? – kérdeztem vissza úgy, mint aki nem érti azt, amit a másik mondott és csak papagáj módjára ismételné a másikat. – Az mi? Mi ez a hely? Túl zajos, el kell mennem innen. Nem maradhatok. – hadartam sietve, miközben az előttem állót fürkésztem, mintha ismerős lenne, de mégse. Nem tudtam, hogy hova is kellene tennem őt. Kezem remegett, ahogyan felemeltem és arcára siklott, mint aki valami ismerős dolog után kutatna, de egyelőre nem találtam.
- Ki vagy? És mit keresek itt? – ha pedig magával akart vinni, akkor egyelőre biztosan, hogy ellenállásba ütközött, hiszen őt se ismertem. Igazából senkit és semmit se ismertem. Olyan volt, mint egy rossz álom, emiatt pedig motyogni kezdtem orrom alatt, hogy fel kell ébrednem és akkor minden jobb lesz. Ez csak valami fura és bizarr álom lehet, semmi több. Lehunytam a szemem, majd kinyitottam, de még mindig ezt a fura világot láttam hiába ismételten meg többször is a dolgot.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 03, 2018 10:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mire hazaértem már csak hűlt helyét találtam neki. Össze-vissza keresgéltem a házban, részben bepánikolva, részben pedig örömtelin. Mert hát lássuk be, az egyik opció, hogy sikerült a visszafordítás és magához tért. De sok minden más is történhetett. Elrabolták többek között. De túlságosan úrrá lett rajtam a magatehetetlenség, hogy kellett néhány perc, mire rájöttem, mivel is lenne a legegyszerűbb megtalálnom őt. Ahol pihent már egy ideje, ott maradt pár hajszála, amit felhasználva pontosan meg tudtam határozni a hollétét. Nélküle is képes lettem volna, de csak nagyjábóli közelségre. Ez jelenthet 500 méteres kört, de 5 kilométereset is. Nem akartam kockáztatni, hogy túl messze jut, vagy jutnak. Feltételezve a legjobbat is történhetnek olyan dolgok, mint hogy egy kocsi elé véletlenül kilép. Lássuk be, nem ismeri a jelzőtáblák, útburkolati jelek és számos másik dolog jelentését. Lényegében semmit sem ismer ebből a világból. És ez rettentő veszélyes. Nem hagyhatom, hogy amint újra sikerült életet lehelni belé – átvitt értelemben -, máris újra kómában találja magát. Vagy rosszabb.
Egy-két percet vett igénybe ez a művelet, aztán már meg is lett a helye. Időközben persze már útnak is indultam, és kocsiba beszállva furikáztam végig az utakat, keresve őt. Mikor pedig megláttam teljesen összezavarodottan sétálni és ide-oda tekintgetni, kiszálltam a járműből és úgy tértem át a járda azon részére. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy szerencsére nem elrabolták, illetve hogy semmi baja. Viszont a problémák is felvetik magukat, de mindezekkel foglalkozzunk később. Előbb jó lenne azt tudni, mire emlékszik – már ha egyáltalán valamire.
A zebra túloldalán épp látom, hogy már villog a lámpa és mindjárt átvált tilosra. Ő viszont nem ismeri ennek a jelentését értelemszerűen és menne tovább. Ekkor viszont meggyorsítom lépteimet, és mielőtt egy kocsi nagy dudálás közepette elgázolná őt, vállánál fogva húzom vissza a nőt, elkerülve a komolyabb balesetet. Eddig szerencséje volt, de ez a kocsi az életben nem tudott volna megállni. Ekkora ütközés pedig könnyen végzetes lehetett volna. Persze nem túl erősen rántottam vissza, így meg tudott maradni a lábán.
Ruháját tekintve sem lehet különösebben kényelmetlen a történet, csak szokatlan. Egyik boszorkány ismerősöm, akit még régen ismertem meg segített gondját viselni neki, a számomra kényelmetlenebb dolgokkal is ő foglalkozott. Ilyen volt például, amikor nem felügyelni kellett, hanem valami alapvető tisztálkodást elvégezni. Esetenként rejtegetni. Méretben hasonló cipőben járnak, így hát adott neki egy egyszerű rövid ujjú melegítőt és egy térdnadrágot. Mégiscsak nyár van már és sosem zártuk ki a lehetőségét, hogy magához tér. Viszont cipőt feleslegesen nem akartunk rá adni. Nos, nincs is rajta…
- Nincs semmi baj, megesik a legjobbakkal is, hogy elnézik a lámpát – szólalok meg végül az egész műveletet követően.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 12, 2017 4:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Noah && Sonja

A fene se gondolta, hogy egy ilyen kisvárosban egymást érik a rendezvények. Az itteniek mindig találnak valami okot az ünneplésre, ha pedig épp nincs semmi, akkor az sem állítja meg őket. Nem vagyok tisztában azzal, hogy éppen mit ünnepelnek, de a helyiekkel együtt én is a parkban sétálgatok, reménykedve abban, hogy engem is magával ragad ez a hangulat. Vattacukor már akadt is a kezembe, azt falatozva sétálok fel-alá, ismerős arcok után kutatva. Amik egyébként nincsenek, de ez már mellékes. Valamiért azt hiszem, hogyha szembe jönnének velem a vér szerinti szüleim, akkor fel is ismerném őket. Jó ezzel áltatni magamat, mert tulajdonképpen ez nem így van. Sőt, inkább biztosra veszem, hogy nem ismerném meg őket. De honnan is tudhatnám, hogy ők azok? Soha, egyetlen képet sem láttam róluk, ráadásul tíz hónapos voltam, mikor elvittek tőlük, ami annyit tesz, hogy még csak nem is emlékszem rájuk.
Fintorogva egyet az ócskábbnál ócskább vásári játékokra nézve, úgy döntök, ideje felhúzni a nyúlcipőt és hazamenni az otthonom békés melegébe. Hirtelen fordulok meg, körbe sem nézve, ebből pedig az következik, hogy annak rendje és módja szerint a vattacukrot egy férfi mellkasába nyomom. Már meg sem lepődök rajta egyébként... mintha ez a nyamvadt város az összes szerencsétlenségét az én nyakamba zúdítaná. Soha nem voltam egy peches fajta, de mióta ide költöztem, Murphy csúnya tréfát űzött velem.
- Bocsásson meg, nem akartam... - szabadkozom gyorsan és igyekszem eltávolítani a férfi felsőjéről az odaragadt vattacukor foszlányokat. - Vattacukrot esetleg? - nyújtom felé az édességet, nem mintha egy felnőtt férfit könnyedén le lehetne kenyerezni ezzel, de azért egy próbát igazán megér a mutatvány. - Vagy meghívhatom bármire, kárpótlás gyanánt? Tényleg nagyon sajnálom. - lesütöm a szemeimet, próbálok őszinte megbánást tanúsítani, de nem megy teljesen, mivel alig pár méterre tőlünk valaki állandóan sikongat a céllövöldénél. - Esküszöm, nem vagyok ennyire szerencsétlen, csak ez a város ezt hozza ki belőlem. - talán nem épp jó ötlet egy helybélinek ecsetelni, mennyire a rossz oldalamat hozza elő belőlem a szeretett otthona. De talán nem is veszi annyira a szívére a dolgot. Mindenesetre türelmesen várom, hogy megtudjam, mit szeretne a kedves idegen kárpótlásul, addig viszont maradok a névtelen új lakó, aki életében először merészkedett ilyen vásárba. Már ha egyáltalán ennek az egész őrületnek az a neve.



|| bocsi, hogy késett és hogy rövid lett!  27    || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 22, 2017 9:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 21, 2017 5:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Shaylee A. Snowflake írta:

Shaylee & Marlon

Most se túlzottan sokat gondolkodtam azon, hogy mit is mondjak vagy éppen milyen köntösbe csomagoljam. Egyszerűen csak mondtam, ami eszembe jutott, de meg se fordult a fejemben hirtelen, hogy badarságot mondanék, vagy éppen mennyi igazság rejtőzhet a szavaimban. Nem vettem kézpénznek, meg ha nem rólam volt szó, akkor annyira óvatosnak se kellett lennem.
- Ohh, jesszusom tiszta idióta vagyok. – szólaltam meg sietve, amikor meghallottam a pontosítását. – Nem is értem, hogy mi ütött belém. Talán egy hollywoody filmben megállná a helyét, de amúgy? Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért zöldségeket beszélek. – nevettem el magam kicsit zavaromban, hiszen most így belegondolva tényleg nagy ostobaságok hagyták el az ajkaimat. Nem is értem, hogy miként nem tudtam lakatot tenni a számra. Kész csoda, hogy nem gondol teljesen dilisnek ezek után. „Ezt remekül megcsináltad Shaylee!” – ostoroztam magam kicsit.
Csak egy aprót bólintok, amikor a művészetről mond, de most nem felelek egyből. Inkább megválogatom a szavaimat, mielőtt még azt gondolná, hogy elmentek otthonról.
- A legtöbb művészt nem értették meg életük során. Sokan a halállukkor váltak igazán ismerté, vagy valamilyen őrültség után, ha jól rémlik művészettörténelemből is. Így szerintem nincs miért aggódnod. Meg a művésze élete mindig is hányatott és nehéz volt, így szerintem ne aggódj amiatt, hogy mások mit gondolnak. Ha te szereted, akkor alkoss és csak ez számít. – villantottam egy barátságos mosolyt, hiszen tényleg így gondoltam. Bár a halálát nem kívántam és reméltem, hogy nem érti félre. Én inkább csak kicsit fel akartam vidítani, hogy még nincs semmi se veszve. Alkosson, és egyszer majd elismerik, ha nem is ebben az életben akkor talán egy másikban. A jövő örökre kiszámíthatatlan marad.
Szavai nagyon is jól estek, a mosoly könnyedén bujkált továbbra is az arcomon. Egy pillanatra még a tekintetemet is lesütöttem. – Ha így folytatod, akkor már nem fogom tudni a hidegre fogni a pirospozsgás arcomat. – cukkoltam őt kicsit, majd játékosan meglöktem őt a vállaimmal. – Bármikor, örülök annak, ha tudok segíteni. Néha egyszerűbb másokat felvidítani, vagy éppen segíteni nekik, mint a saját démonainkkal megküzdeni. – vallottam be, de valahogy mindig is így voltam összerakva. Szerettem másokon segíteni és utána jöhettek a saját bajaim. Ritka volt az, amikor én kerültem előtérbe és nem mások. A pillantását pedig könnyedén viszonoztam boldog arckifejezéssel és mosollyal az arcomon.
Hamarosan pedig máris teljesen más irányba tereli a beszélgetést. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet, majd óvatosan eltűrtem arcába logó haját és kíváncsian fürkésztem őt. – Benne vagyok, úgyis kezdtem már kicsit átfagyni. – majd sietve nyomtam egy puszit az arcára, hogy utána felpattanjak és elinduljak a cukrászda felé. Ha esetleg a tettem pár pillanatra kizökkentette őt, akkor pár lépés után bevártam. – Kezdtem aggódni, hogy esetleg odafagytál időközben. – cukkoltam őt kicsit utóbbi esetben. Magam sem tudom, hogy miért tettem, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem.


Shaylee & Marlon

Úgy éreztem ő is kezd felszabadulni. Az egészben az a csoda, hogy korábban az iskolánál milyen volt a hangulata, arca. Lehet, észre sem veszi, vagy megbékélt azzal, hogy jól érzi magát. A válaszai megfontoltsággal volt teli, és ahogy előadta a dolgokat mutatkozott meg, hogy biztosan sokkal idősebb, mint ahány évesnek a teste látszik. Még csak most gondoltam bele, hogy neki milyen is lehet, de mindezen csak egy ideig agyaltam, hisz Shaylee elfogadta a további felkérést, és elindult a cukrászda felé, de előtte, adott nekem egy puszit. Lehet ez nem olyan nagydolog, mint amilyennek tűnik, de számomra tűz volt a hóban, mégis lefagytam, meg állt az idő, s úgy tűnt mintha két hétig ott álltam volna tétlenül, észbe kaptam és utána siettem, boldogan mosolyogva.
- Egy pillanatra én is azt hittemválaszoltam nevetve. – Tudod mindig örülök annak, ha boldognak látlakvallottam be lágyan, miközben a cukrászda felé sétáltunk.
- Amikor először megláttalak az iskolában, az-az érzés fogott el, hogy örömöt kell okoznom neked, láttam a szemeden, arcodon, járásodon, mintha régóta hiányozna neked valami, ami mások szerint a túléléshez kell. Tudod én nem túlélni akarnám az életet, hanem élni, élvezni, de már látom, hogy ez beteljesüljön egy darabig túlélnem kell, egy-kettő bizonyos életszakaszokat. Vannak olyanok, akiknek csak az életük vége felé van rá esélye, én nem akarok közéjük tartozni meséltem neki érzéseimről, kíváncsian várva ő vajon mit gondol erről. Lehet csak egy gyerekes vágy, hiszen mire az ember harminc vagy negyven éves lesz, egy csomó teher, és haszontalan tanítások áldozatává válik, és elfeledi a régi vágyait, érzéseit, mert más foglalta el azok korábbi helyét a lényében.
- Mit gondolsz erről Shaylee?kérdeztem tőle amint úgy gondoltam elég gondolkozási időt hagytam neki.

// Következő állomás az Édes Álom Cukrászda.//
// Elnézést, amiért eddig húztam a választ. Nem igazán voltam írásra alkalmas, sem erre a szerepre, s mint olvastad a sorokat, most sem igazán vagyok megint benne. Bocsi.  Sad  //
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Feb. 17, 2017 10:35 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Tárom szét a karjaimat egy kisebb vállrendítéssel, mikor azt mondja, inkább kihagyná a sétát. Nem hittem volna, hogy ennyire le fogja lombozni ez a találka. Kicsit érzem magam csak szarul, de közben továbbra is úgy vagyok vele, hogy nem fogom magam visszafogni egy ilyen nagyképű ember előtt, mint az apja. A hozzá hasonlóakat helyre kell tenni, hátha visszavesznek az arcukból. Lényegtelen… én nem fogok odamenni hozzá, hogy bocsánatot kérjek, vagy valami ilyesmi. Mikor összefutottam vele először, akkor is csak tettem a munkámat. Akkor még visszafogtam magam, mert a kapitányságon nem akartam perpatvart csapni ország-világ előtt, de itt nem fogom. Tudja csak meg, hogy mit gondolok róla, meg a kis fenyegetéseiről. Ha meg lépne is valamit az ügyben, amiket mondott… nos, megvan, hogy ki járna rosszabbul, és az a valaki nem én vagyok.
- Tudod, Wanda… utálom, ha valaki fenyeget. És utálom a nagyképű embereket. Apád mindkét pontban passzol ezekre a leírásokra.
Ez van, ezen nem fogok tudni változtatni. Azért sem maradtam csöndben, hogy nehogy azt higgye, hogy majd én be fogok neki hódolni, meg majd meghunyászkodva fogom élni az életünket Wandával. Nem, közelről sincs így. Wanda is nemsokára már 21 lesz, és szerintem úgy éljük az életünket, ahogy akarjuk. Egy alkalomról nem tudok az eddigi néhány hónap együttlét után, amikor megbántottam volna őt, vagy bármi kárt okoztam volna benne. Vagyis volt, de az meg egy teljes félreértés volt, amit ő reagált túl, de ezt hamar tisztáztuk.
Egy kicsit feljebb szökken a szemem, mikor kimondja azt a szeretlek szót. Nem hallottam még, hogy ezt mondja, és szerintem ő sincs teljesen tisztában azzal, hogy ezt most tényleg kimondta.
- A csatározások elkerüléséhez csak annyi kell, hogy visszavegyen az arcából. Amit tudjuk, hogy nem fog megtörténni.
Csak bólintok arra, amit búcsúzóul mond, és akármennyire sem tetszik, ennek nem adom jelét. Figyelem, ahogy elsétál, aztán egy kis idő múltán Lilah-hoz fordulok. Leguggolok hozzá, és mosolyogva megsimogatom a kobakját.
- Ugye mennyivel kevesebb bajunk volt, míg csak kettesben voltunk?

// Én is köszöntem szépen! :hug: //
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 16, 2017 8:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Cole & Galen


Egyáltalán nem hittem volna, hogy ilyen helyzetbe fogok kerülni és igazán nem is tudtam, hogy mit kellene még mondanom. Nem akartam kettőjük között dönteni, de legalább kicsit megemberelhették volna magukat és megpróbálhattak volna felnőtt módra is beszélni. Ha bárki kérdezné, akkor meg nem mondanám, hogy melyik az érettebb és nem is akarok erről nyilatkozni. Szerintem arra könnyedén rájöhettek, hogy nem éppen örülök annak, ami zajlik. Legszívesebben otthagytam volna őket és oldják meg, ahogyan akarják. Ugyanakkor igazán jó érzés volt, ahogyan apa kifejezte azt, hogy mennyire is fontos vagyok számára és nem hagyná, hogy bárki is bántson. De ez se változtatott a hangulatomon. Könnyedén öleltem meg apát, amikor a búcsúra fogta, még akkor is, ha nem éppen a legjobb a viszonyunk, de mégis csak az apám. És vannak olyan dolgok, amikért örökre hálás leszek, akkor is, ha sose fogom kimondani.
Figyelem, ahogyan Lilaht odahívja és egy aprót sóhajtok.
- Tudom, hogy remekül főzöl és aranyos, ahogyan csábítani próbálsz. – felelek kisebb habozás után, majd apa távolodó alakját figyelem. Mintha valami nem lenne rendben, vagy magam sem tudom.
- Inkább nem, ha nem baj. – feleltem kurtán, hiszen nem volt éppen a legjobb a hangulatom. Valahogy nem ilyen találkozásra számítottam. Nem várom el, hogy imádják egymást, de azért reménykedtem abban, hogy kicsit barátságosabb lesz a hangulat. Cole újabb szavai rángatnak ki a gondolataim közül, miközben továbbra is csak állok ott, mint akinek gyökeret eresztett a lába.
- Fogalmam sincs, hogy mit kellene erre mondanom. Nem értem, hogy miért kell ennyire utálnotok magatok. Bár van egy olyan érzésem, hogy igazán te se erőltetted meg magad, hogy kicsit másabb legyen a helyzet. – picit talán durcás volt a hangom, majd sóhajtottam egyet és közelebb létem hozzá. – Szeretlek, ő meg az apám, de nem akarok köztetek dönteni, se azt, hogy állandóan csatázzatok. – egy apró csókot nyomtam a kedvesem ajkára. – Apa után megyek, este meg majd átmegyek hozzád, ha így jó. Légy addig is jó, ha nem túl nagy kérés. – arcomon ismét mosoly ült, hogy egy búcsú nyomjak az ajkára és apa után rohanjak, hiszen úgyis régen beszéltünk már és túl sok titkom volt előtte. Egy kis kettesben töltött perc nem hiszem, hogy gondot okozna.

|| Köszönöm a játékot, élveztem! :hug:

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 14, 2017 8:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Wanda & Cole (& Galen)


Nem vártam el Wandától, hogy akármelyikünk pártjára is álljon. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam, ő nem ilyen. De én is vagyok olyan, amilyen, én pedig kimondom azt, amit gondolok, akármennyire is tetszik ez a másiknak. Ő is jól tudja, és lehet ezt még értékeli is bennem, hogy nem szarakodok, és kenterfalazok, hanem megmondom a magamét, ha bajom van. Na, most már az apja is tudja, hogy milyen könnyedén meg tud eredni a nyelvem. Pláne, ha valaki fenyeget. Utálom, ha fenyegetnek, és nem érdekel, hogy ki csinálja. Egy hozzá hasonló ügyvéd, vagy akárki más.
Karba tett kézzel hallgatom Galen kiosztását, és csak diszkréten vágom hozzá az arcokat. A munkám az életem… remek, kár hogy ez nem így van. Ha akarnám, nyugodtan abbahagyhatnám a dolgozást, rengeteg félretett pénzem van, amiből jó ideig meg tudnék élni. Mármint évekig. Ahogy telik-múlik az idő, csak hümmögök egyetértően – nyilván nem komolyan -, és hallgatom a magyarázását. A nagy bölcs, aki olyan sok mindent átélt, és ilyen csodás tanácsokat tud osztogatni. Mindegy is, felesleges vele foglalkozni. Csak remélni tudtam, hogy nem sokáig fogja még itt rontani a levegőt, mert már tényleg kezdem unni az ittlétét.
Unott fejjel hallgatom a búcsúzkodó szavait, aztán pedig sóhajtok, mikor végre elmegy. Nem kell a kellőnél tovább hallgatnom a szövegelését. Mikor már elég távol van, akkor füttyentek egyet Lilahnak, és leguggolok hozzá, hogy megsimogassam őt.
- Ellenérv, hogy hazamenj, és inkább hozzám gyere: nálam friss kaja is van. Izé… lesz. Tudod, hogy jól főzök.
Nézek fel Wandára egy féloldalas mosollyal, miközben Lilah buksiját simogatom. Kisebb idő után viszont már felállok.
- Akarsz még sétálni?
Biccentek magam mögé, ha pedig rábólint, akkor már nyúlok is a kezéért, hogy megfogjam azt, és már indulhatunk is útnak, Lilahval az oldalunkon.
- Nem hiszem, hogy bejöttem az apósnak. De jól van ez így, ő sem szimpatikus számomra. Ami szerintem elég hamar nyilvánvalóvá vált számodra is.
Örülnék, ha nem kezdene bele most ő is a kioktatásomba, hogy minek vagyok ilyen gyerekes, meg mit tudom én. Nem mintha magamra venném, egyszerűen csak nem akarom apjától-lányától ugyanazt hallani. Pláne ismerve az ő történetüket – akármennyire felszínesen is.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 07, 2017 11:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Shaylee & Marlon

Most se túlzottan sokat gondolkodtam azon, hogy mit is mondjak vagy éppen milyen köntösbe csomagoljam. Egyszerűen csak mondtam, ami eszembe jutott, de meg se fordult a fejemben hirtelen, hogy badarságot mondanék, vagy éppen mennyi igazság rejtőzhet a szavaimban. Nem vettem kézpénznek, meg ha nem rólam volt szó, akkor annyira óvatosnak se kellett lennem.
- Ohh, jesszusom tiszta idióta vagyok. – szólaltam meg sietve, amikor meghallottam a pontosítását. – Nem is értem, hogy mi ütött belém. Talán egy hollywoody filmben megállná a helyét, de amúgy? Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért zöldségeket beszélek. – nevettem el magam kicsit zavaromban, hiszen most így belegondolva tényleg nagy ostobaságok hagyták el az ajkaimat. Nem is értem, hogy miként nem tudtam lakatot tenni a számra. Kész csoda, hogy nem gondol teljesen dilisnek ezek után. „Ezt remekül megcsináltad Shaylee!” – ostoroztam magam kicsit.
Csak egy aprót bólintok, amikor a művészetről mond, de most nem felelek egyből. Inkább megválogatom a szavaimat, mielőtt még azt gondolná, hogy elmentek otthonról.
- A legtöbb művészt nem értették meg életük során. Sokan a halállukkor váltak igazán ismerté, vagy valamilyen őrültség után, ha jól rémlik művészettörténelemből is. Így szerintem nincs miért aggódnod. Meg a művésze élete mindig is hányatott és nehéz volt, így szerintem ne aggódj amiatt, hogy mások mit gondolnak. Ha te szereted, akkor alkoss és csak ez számít. – villantottam egy barátságos mosolyt, hiszen tényleg így gondoltam. Bár a halálát nem kívántam és reméltem, hogy nem érti félre. Én inkább csak kicsit fel akartam vidítani, hogy még nincs semmi se veszve. Alkosson, és egyszer majd elismerik, ha nem is ebben az életben akkor talán egy másikban. A jövő örökre kiszámíthatatlan marad.
Szavai nagyon is jól estek, a mosoly könnyedén bujkált továbbra is az arcomon. Egy pillanatra még a tekintetemet is lesütöttem. – Ha így folytatod, akkor már nem fogom tudni a hidegre fogni a pirospozsgás arcomat. – cukkoltam őt kicsit, majd játékosan meglöktem őt a vállaimmal. – Bármikor, örülök annak, ha tudok segíteni. Néha egyszerűbb másokat felvidítani, vagy éppen segíteni nekik, mint a saját démonainkkal megküzdeni. – vallottam be, de valahogy mindig is így voltam összerakva. Szerettem másokon segíteni és utána jöhettek a saját bajaim. Ritka volt az, amikor én kerültem előtérbe és nem mások. A pillantását pedig könnyedén viszonoztam boldog arckifejezéssel és mosollyal az arcomon.
Hamarosan pedig máris teljesen más irányba tereli a beszélgetést. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet, majd óvatosan eltűrtem arcába logó haját és kíváncsian fürkésztem őt. – Benne vagyok, úgyis kezdtem már kicsit átfagyni. – majd sietve nyomtam egy puszit az arcára, hogy utána felpattanjak és elinduljak a cukrászda felé. Ha esetleg a tettem pár pillanatra kizökkentette őt, akkor pár lépés után bevártam. – Kezdtem aggódni, hogy esetleg odafagytál időközben. – cukkoltam őt kicsit utóbbi esetben. Magam sem tudom, hogy miért tettem, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem.

|| Ohh csak nyugodtan, nem a kód a lényeg, hanem az írás. Ami viszont remekül megy. Nagyon szeretem, ahogyan hozod őt! 40 És ismételten elnézésedet kérem, hogy ennyit késtem. Igyekszem gyorsabb lenni, csak néha kicsit összejönnek a dolgok. Sad 27



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 28, 2017 10:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Shaylee & Marlon


Úgy éreztem Shay mintha kezdene megsejteni valamit, az én hibámból. Túl sok részlet csúszott ki a számom. Így tehát azon kell lennem, hogy váltsunk témát, vagy ami jobb, másfajta köntöst adjak neki.
- Oh, ilyesmikre nem is gondoltam, a képeim csak azt tükrözik, amit láttam, vagy ami megfogott, lehet félreérthető voltam, bocsáss meg nekemszabadkoztam, és egyben hazudtam neki újfent, mintha ilyesmi teljesen természetes lenne. Viszont nem hazudhatok örökké. Minél többet hazudok neki annál nagyobb kár fog érni, ha egyszer kitudódik. Mindenesetre azon leszek, hogy eltüntessem azokat a képeket, amik különféle dolgokat jósoltattak.

Az őstehetség kifejezésre felnevettem, mintha vicces lenne.

- Kedves tőled, még ha így is van, a te szádból hallom ezt először, otthon hallgatózok, ha tudok, mert… már tudod miért, sokan máshogy vélekednek a „tehetségemről”, de ez már nem számítvallottam be neki mosolyogva, s ténylegesen nem tettetve azt, hogy nem zavar.  Hisz elmondtam neki, és olyan érzés járt át utána, mintha ezáltal az elmondott bajok semmivé válnának, azért mert ő van, jelenlétével segít.
- Igazat megvallva, amíg itt vagy mellettem addig nem érdekel a menekülés, sőt, szerintem sokat köszönhetek neked, amiért a problémáinkról beszültünk, valamiért azt érzem, ezek semmivé váltak, azért mert vagy, azért mert végighallgattál, figyelmesen, igyekszel támpontokat adni, amikor még a sulinál én adtam nekedemlékeztettem nevetve, miközben a nevetés után mosollyal az arcomon a szemébe néztem boldogan.
Nem akartam többet tenni, az tolakodó lenne, és nem sietek sehová, majd ha készen áll a kapcsolatra, további jelét adja majd, és ettől lesz még szebb az egész. Mindezek után még egy biztató monológgal erősítette a boldogságomat.

- Valahogy úgy érzem mindig is így van, pontosan ezért reagálnak úgy ahogy. Pontosan azért titkolóznak meg szeretnek, köszönöm, hogy megértetted velemreagáltam az elhangozottakra, miközben az eget kémleltem. Becsuktam a szemem, és egy mély lélegzettel beszívtam a friss, már-már a hidegtől csípős levegőt. Közben az emberek jöttek mentek, vagy éppenséggel végezték a dolgukat. Még csak most vettem róluk tudomást, pontosan ez adta meg a jelet arra, hogy megkérdezzem őt a másik útvonalról:
- Szívesen válaszolok a kérdésedre, de mit szólnál hozzá, ha a Cukrászdában tenném, egy finom süti mellett, hmm?kérdeztem izgatottan, saját magamon nevetve, miközben felpattanva a padról, élettől, és vidámságtól telve hajoltam le az arca felé, mint egy csintalan gyerek, mint aki valami büntetésre váró dologgal hencegne.
Ha elfogadja a felkérést, akkor elindulok Shaylee-vel együtt a korábban említett cukrászdába. Viszont ha nem akkor inkább hozzá alkalmazkodok.


// Nem lehet mindig jó sorom Smile //
// Már kezdek alkalmazkodni a kódolás terén Very Happy viszont én inkább maradok a sima szövegnél, maradiként. //
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 28, 2017 6:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Shaylee & Marlon

Érdeklődve hallgatom azt, amit mond. Mindig is jobban szerettem inkább másokat hallgatni, mintsem magamról beszélni és szerencsére Marlon még válaszol is a kérdéseimre. Az megint máskérdés, hogy mennyire egyszerű ez neki, de szerencsére neki könnyebben megy, mint nekem menne. Legalábbis szemmel láthatóan. – Ezek szerint akkor igazából csak úgy látsz dolgokat és lefested azokat? Akár még olyan tájat is, amit sose láttál valójában, vagy éppen személyt? – pillantottam rá kicsit kérdőn, hiszen nem tudtam másképpen értelmezni a szavait. Ez egyszerre volt fura, ugyanakkor annyira még se. Pontosan tudtam, hogy a világ tele van nem szokványos dolgokkal és nem hiszem, hogy ez akkora baj lenne. Talán a művészek mind így működnek. – Lehet, hogy ezt hívják őstehetségnek, akik akár még a sajátfantáziájuk világát is képesek lefesteni. Sose gondoltál még arra, hogy valahol kiállítsd a műveidet? – igaz, még nem láttam azt, hogy miként fest, vagy miket alkot, de nem hiszem, hogy ne állnák meg a helyüket. Az eddig hallottak alapján nagyon is a szívével fesd, az pedig sose gond. Sőt, akkor tud igazán szépeket alkotni az ember.
Idővel kicsit én is beavatom a saját kis világomba, igaz, nem annyira, mint ő engem, de most ennyire futja. Nem tudok sose könnyedén senkit se közel engedni. Ahhoz már túl sok borzalmat láttam és túl sokszor éreztem már a veszteség fájdalmát. Illetve még ott van az is, hogy jelenleg túl nagy a káosz az életemben és így még inkább óva intenék mindenkit magamtól.
- Valóban, de néha az élet közbeszól, és nem mindig tehetjük azt, ami boldoggá tesz minket. Ha meg is próbáljuk, akkor úgyis az életszeszélyes szellője közbe fog szólni és örökké se futhatunk el, nem igaz? – pillantottam rá kicsit kérdőn, miközben a kezemet a zsebembe csúsztattam a hideg elől. Lesütöttem a szemeimet, miközben hallgattam őt és ismét kicsit önzőnek éreztem magam, hogy a saját kis drámáimmal voltam elfoglalva ahelyett, miközben másnak is megvan a saját problémája. – Tudod, nem mindig úgy van, ahogyan mi gondoljuk. Nem lehet az, hogy a családod csak valamitől megszeretne védeni és azért érzed úgy, hogy nem szeretnek vagy éppen nem tőrödnek veled. Persze, a testvéreidnek is megvan a saját élete, de nem tudom elhinni azt, hogy egy anya vagy éppen apa ne szeresse a gyermekét. – kicsit magam ellen is beszéltem, hiszen én se tudtam megbocsájtani jelenleg még teljesen Miának, de igyekeztem. És továbbra is úgy gondoltam, hogy a szülői szívben lakozik a legnagyobb szeretet. – Ezek szerint akkor továbbra is festészettel szeretnéd keresni majd a kenyered? – mármint a jövőre értettem, de biztos voltam abban, hogy érteni fogja így is a kérdésemet.

|| Bocsánat a késés miatt! 27



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 23, 2017 10:45 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Shaylee & Marlon

Shay első kettő válaszára helyesléssel válaszoltam. Azokat követően a festményeimről kérdezett, aminek megválaszolásával kicsit bajban voltam, mert én magam sem tudtam igazán az igazságot.
- Nagyon jó kérdés, olyan mintha elöntene az ihlet, és csak közvetítő lennék, lejönnek a képek. Tájak, és személyi portrék, különféle érzésekkelválaszoltam kicsit zavartan, mert még nem tudtam kiismerni a dolgot. Talán az apám többet tudna mondani, mert úgy tűnik ő összerakott mindent. Mégsem szólt egy szót sem, csak sugdolózott nagymamámmal rólam, és azok a szemek, amikkel rám néz, amikor festek, vagy amikor felkelek reggel. Határozottan tud valamit, ami megrémíti, és amit feltétlenül el akar titkolni előlem. A nagymamám viszont nyugodt, rá nem ül ki semmi olyasmi, ami az édesapámra. Talán majd őt kellene megkérdeznem a témáról, ha képes leszek feldolgozni, ám jelenleg túl soknak tűnik még a jelen állapot is.
Röpke gondolataimat lecsitította a viccelődése, s a nevetése, ami rám is átragadt, és én is elkezdtem nevetni.

- Meglehetreagáltam a viccelődésre nevetve. Utána válaszolt a rajzos kérdésemre, amiből kiderült, hogy már eléggé régóta nem rajzolt. Valami miatt a lehangoltságot választotta, és nem volt késztetése arra, hogy valami olyasmivel kösse le magát, ami örömet okozna neki? Nem agyalhatok ezen egyfolytában, ezért inkább másra figyeltem. Már azért is megrázta a vállait, és a kezeit is elhúzta tőlem.
- Kár, pedig ami örömet okoz azt nem szabad elhanyagolniosztottam meg vele véleményemet. Végül talán a legfontosabb témára került a sor, a költözésre.
- Értelek, én viszont nem vagyok ennyire tekintettel a családra, hisz ők sincsenek rám. Idő kérdése mikor költözök el. Menekülés vagy nem, Európában többre viszem, mint festő, de nem ez a fő indoka, amikor kiutaznék, az igazi indokokat már elmondtam neked. Amikor az itteni tanulmányaim véget érnek, akkor költöznék ki, ha nem változni a mostani helyzetválaszoltam neki kicsit komoran, de többnyire boldogan, a remény érzése miatt. Talán túl korán osztottam ezt meg vele, de tudnia kell. Nem akarom becsapni, tudnia kell erről az eshetőségről is.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 23, 2017 7:58 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Shaylee & Marlon

- Nem kell bocsánatot kérned, nem történt semmi se. Mindenkivel megesik, hogy egy-egy emléknek köszönhetően kicsit borongósabb lesz a hangulata. – nem gondoltam azt, hogy ez baj lenne. Inkább csak rá akartam világítani arra, hogy az élet kicsit szép is. Oké, teljesen ebben még magam sem hittem, de ha már neki legalább jókedve lesz tőle, akkor már megérte kimondanom azt, amit gondolok. Gyengéd érintése meglepett, ugyanakkor nem húzódtam el, kicsit hagyni akartam azt is, hogy nekem is jusson a jóból, engedni az érzéseimnek, mintha nem két lábon járó veszély lennék.
- Ez érdekesen hangzik, mintha csak valami új esélyt látnál abban, ha elköltözhetnél egy teljesen ismeretlen helyre. Szerintem ez nem is elképzelhetetlen. – csillant fel picit a szemem, hiszen tényleg jó lenne egyszer mindent elölről kezdeni. Átlagosnak lenni és nem megfelelni mindig mindenkinek.
- Miket szoktál festeni? Tájakat, vagy éppen az érzéseidet, netán portrékat? – faggatóztam tovább kicsit kíváncsian, hiszen nem gondoltam azt, hogy többről lenne szó. – Hmm, lehet igazad van és én valami fura oknál fogva valami fura varázslattal hintettelek. – nevettem el magam, hiszen normális esetben ez teljesen abszurd lenne, arról meg fogalmam sem volt, hogy ő tudja mi vagyok vagy éppen mit tettem vele az akaratom ellenére is. Játékosan még kicsit a homlokát meg is böktem és úgy tettem, mintha éppen varázsolni próbálnék, pedig nem így volt.
- Hmm, már idejét se tudom. Túl régóta, talán még tavaly valamikor, de valahogy sose éreztem azt, hogy mostanában menne. – rántottam meg a vállaimat könnyedén, majd a kezemet óvatosan elhúztam, ha még mindig fogta és az ölembe ejtettem őket. A kérdése eléggé meglepett és ez könnyedén jelent meg most az arcomon.
- Néha megfordult a fejemben, de azt is tudom, hogy örökre nem tűnhetnék el. Anya megtalálna, és nem hiszem, hogy túl békés lenne a hangulata, amikor ez bekövetkezik, így jobb az alvó oroszlánt nem piszkálni. Neked? – dobtam vissza a labdát, hogy ő most egyből képes lenne-e megtenni. Azt tudom, hogy egyszer elmenne külföldre is akár, de ha azt mondanám, hogy most pakoljon össze és menjünk, akkor megtenné? Nem bánná a döntését egy cseppet se?




Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 22, 2017 12:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Shaylee & Marlon

Shay vigasztalása jól jött, emlékeztet rá, hogy most nem kellene borúsnak lennem, főleg amikor mellettem van. Türelmesen végighallgattam a mondandóit, kérdéseit, s utána a magam tempójában reagáltam rájuk.
- Igazad van, és bocsáss meg, hogy ilyen lehangolt lettem, miközben örülök jelenlétednekköszöntem meg a segítségét, s megsimogattam a jobb kezemmel az arcát, utána megint a kezét fogtam.
- Ha összevetem Amerikával, akkor nem vonzanak jobban, mint ahol lakom. Mondjuk inkább úgy, hogy más körülmények, más élet vonz, s azt gondolom, jobban menne távol ettől az országtólválaszoltam neki boldogan, hátam mögé tudva a borúlátást.
- Nekem valahogy többnek tűnik, mint múzsai ráhatás, de ha szeretnéd, megmutathatom őket. Hiába voltam testileg sérült, amint lábra tudtam állni, máris neki álltam festeni, és tíz nagy képet festettem eddigmeséltem neki vegyes érzelmekkel, utána az eget kezdtem el nézni. Láthatóan zavarba jött attól, hogy elmesélte mi okozott neki boldogságot. Számomra ez egy kicsit megdöbbentőnek hatott. Miért lenne baj, ha valami örömet okoz neki? Vagy megint csak a távolság tartás miatt? Ne tudjam, meg mivel kedveskedhetek neki?
Őt figyelve elmosolyodtam, majd válaszra méltattam a hallottakat:

- Érdekes dolgokat szeretsz, örülök neki, mikor rajzoltál utoljára? – tettem fel a lehet kicsit kínos kérdést számára. Mégis kíváncsi voltam, mert többnyire szomorúságot láttam rajta, ami elejétől kezdve zavart. Engem mindig felvillanyozott, amikor nevetni, vagy mosolyogni láttam, mintha csak akkor tudna megtelni élettel valami.
- Nem gondolkoztál még el azon, hogy ha tehetnéd, nem e kötöznél el valahová egyedül? tértem vissza a korábbi témára, már sokkal jobb kedvel.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Hullócsillag Park
» Central Park, Manhattan
» -= Park =-
» Smaragd Park
» Flushing Meadows–Corona Park

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Okt. 14, 2018 8:53 am
Szomb. Okt. 13, 2018 9:57 am




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3