Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 15, 2015 7:29 pm
Ugrás egy másik oldalra




elfogadva, gratulálunk!

üdv a diaries frpg oldalán!
Nos, kis barátom... csatlakoznom kell azokhoz, akik dícsérő szavakkal illették a play by-odat. Remek választás, főleg ehhez a karakterhez... azt nem tudnám megmondani, miért, de talán mert a srác külleme is... az ilyen típusú karakterekhez lett "rendelve" vagy nem tudom. Egy szó mint száz, nagyon jó választás!
A történetedre rátérve... azt hiszem, összességében két olyan karakterlapot olvastam eddig, amelynek gazdája magyar felmenőkkel rendelkezett... tiéd a második; ritkán kísérleteznek ilyesmivel, de hát bátraké a szerenccse, ahogy mondani szokás. Arról már nem is beszélve, hogy olyan terebélyes alkotást tártál elénk, hogy nem győztem a végére érni... de tetszett minden szó, minden sor... tényleg! Smile
Kíváncsian várom, hogyan alakul a karakter sorsa az oldalon. Foglalózz le, majd nyomás a játéktérre, a partnerkereső rád vár! Jó szórakozást!



Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
Mystic Falls/Whitmore
Hobbi & foglalkozás :
Tanuló
Humor :
With great power comes great SWAG - Uncle Bin



A poszt írója Helmut Griffin O'men
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 15, 2015 6:18 pm
Ugrás egy másik oldalra

Helmut Griffin O’men

[You must be registered and logged in to see this image.]

személyes információk

• becenév: Helmut, Griff, Kripli (ez utóbbi nem tartozik kifejezetten a kedvenceim közé)
• születési idő: 1994.06.22.
• születési hely: Budapest, HU
• kor: 20
• play by: Logan Lerman
• foglalkozás: Tanuló
[You must be registered and logged in to see this image.]

• faj: Ember
• család: Az anyám neve Júlia Kerecsen volt, az apámat pedig Bryan O’men-nek hívták. Mindketten meghaltak egy autóbalesetben. Az egyetlen megmaradt élő rokonom Walter O’men. Most nála lakok, amikor épp nem a Whitmore-on vagyok a kollégiumban. Jó a kapcsolatunk, majdnem olyan mintha az apám lenne. Majdnem…

a felszín alatt
Általában véve egy jókedvű srác vagyok. Szinte mindig szélesen mosolygok, és viccelődöm a környezetemben lévőkkel, néha már kicsit túlságosan is sokat, de rendszerint örülni szoktak, hogy igyekszem jókedvre deríteni a körülöttem állókat. Valamiért akkor érzem magamat igazán elememben, ha a többieknek is, akik velem vannak, jó kedvük van. Másfelől viszont a jókedv egyfajta palást is, amivel mások és magam előtt is próbálom elrejteni a bennem tátongó ürességet, amit a szüleim halála hagyott bennem. Ha azt látják, hogy mosolyog az ember, akkor nem állnak neki kérdezősködni a szüleimről. És ez így is van rendjén. Ez olyasmi, amiről nem szeretek beszélni, és szerintem más se…
Van, aki azt mondja, hogy sokat iszom, de én akkor sem sorolnám magamat a gyakorló alkoholisták közé néhány emberrel ellentétben! Azért iszom, mert ilyenkor könnyebb elfelejtkezni a múltról, és mert feldob, mint mindenki mást ráadásul nekem ez valahogy a bulik elengedhetetlen részévé vált. Nem mintha innom kéne, hogy jól érezzem magamat, de hát istenem! Mindenki iszik, amikor elmegy bulizni! Vagy legalábbis a többség ahova én is tartozom. Ráadásul a nagybátyám sem veti meg, szóval ilyen oldalról sem vagyok korlátozva, akkor meg? De ha ez esetleg lelkileg egyfajta törést eredményezne benned, akkor esküszöm, hogy legközelebb meghívlak arra, amire csak akarod, sőt akár többre is. Remélem így megfelel…
Az a fajta srác vagyok, akivel könnyen el tudsz beszélgetni szinte bármiről, mert ha nem is értek hozzá, de szívesen meghallgatom a te véleményedet az ügyről, megpróbálom megérteni a dolgot, és tanulni. Na igen, én úgy vagyok vele, hogy az ember mindig tanul valami újat és ezért igyekszem nyitott szemmel járni a világban. Egyedül talán azt nem tudom elviselni ha, hazudnak nekem, vagy hátba támadnak. Sok mindent meg tudok bocsátani, el tudok nézni, de ezt az egyet sose, ha megelőlegezem Neked a bizalmamat, és nem csaplak be, akkor elvárom én is ugyanezt a te irányodból is.
Szívesen segítek az embereknek. Ez valamiért a véremben van. Ha megkeresel nem valószínű, hogy elhajtalak anélkül, hogy ne próbálnék meg segíteni vagy keresni valakit, aki ha én nem is, de Ő tud segíteni neked. nyugodt embernek tartom magamat nehéz kihozni a sodromból, de ha megteszed, akkor sem vagyok haragtartó. Azt hiszem a legnagyobb hibám az, hogy túlságosan könnyen bízok meg másokban, és engedem őket magamhoz közel, pedig már nem egy alkalommal megjártam. Hogy mégse tanultam belőle az szerintem a csökönyösségemnek tudható be, és annak, hogy valami oknál fogva mindig igyekszem a legjobbakat keresni az emberekben, akik az életem részei.
Kerek arcom van sötétbarna hajjal, amit általában rövidre vágatva hordok. Égszínkék szemeim rendesen vidámságot sugároznak finoman ívelt ajakim pedig az idő nagy részében széles mosolyra húzódnak rendszerint még akkor is a éppen nincsen túl rózsás kedvem. Átlagos testfelépítésű srác vagyok körülbelül 180 centiméteres magassággal. A bal lábamon húzódik néhány elég csúnya vágás után maradt forradás, amit egy vadkannal való találkozásnak köszönhetek. Nem szívesen mutogatom másoknak, de sajnos van, amikor elkerülhetetlen. Többnyire a farmert, a pólót, és a sportcipőt részesítem előnyben valamilyen pulóverrel, vagy könnyebb kabáttal kiegészítve. A nyakamban mindig lóg egy lánc, amire két jókora vadkanagyar van felfűzve, annak a vadkannak az agyarai, akinek a lábamon lévő sebeket köszönhetem. Nos, míg a lányok öltözéke rendszerint sminktáskával vagy retiküllel egészül ki, addig az enyém alkalmanként mankóval, mert még most évek múltán is előfordul, hogy szükségem van rá, ha megerőltetem a bal lábamat. Nem túl sármos, de nincs mit tenni…

user információk
Oszd meg velünk, ki vagy!
életem lapjai
Hol is kezdhetném? Annyi mindent elmesélne az ember, de nem akarlak untatni, igyekszem csak a lényegre kitérni hát. Az apám amerikai volt, ahogy már az ősei is nagyon-nagyon régre visszamenően (esküdni mernék rá, hogy ha tehette volna, akkor egészen a vikingekig visszavezette volna a családfánkat, valahogy mindig is erre volt a legbüszkébb), az anyám viszont magyar, aki anno ösztöndíjjal jött ki tanulni, és persze rabul ejtette apám szívét, miként jó atyám is az övét, ahogy az éppenséggel lenni szokás. Szikrázott a szerelem meg a többi hasonló romantikus bla-bla, és ahogy telt az idő anyám még arra is rávette apámat, hogy jöjjön el Magyarországra vele, amire az öregem végül, ha nem is könnyen, de rászánta magát. Amennyire mesélte, rohadtul nem ment neki egyszerűen a beilleszkedés, főleg a nyelvet utálta, nagyon nehezen tanulta meg. „Átkozott egy nyelv ez, nem embernek való” mindig ezt ismételgette, de azért egész szépen sikerült neki beletanulnia, habár az akcentusát élete végig sem tudta elhagyni. Anyám nem sokkal azután fejezte be az egyetemet, hogy ideköltöztek, és megesküdtek az apámmal. Ő nemsokára talált is munkát, de apám akkor még beilleszkedési „problémákkal” küszködött neki ez már több időbe tellett, de szerencsére végül aztán Ő is célba ért.
Ezek után már nem tellett bele sok időbe mire én is megérkeztem. Nem mondhatnám, hogy túl sok különlegesség történt volna velem, életem legkorábbi szakaszába. Mindent egybevéve eléggé átlagos gyerekkorom volt. Persze a nevemen sokszor csodálkoztak a suliban hisz sütött róla, hogy nem éppen „tősgyökeres” magyar vagyok, de hát Istenem nem én voltam az egyetlen ilyen. Születési helyemet, és anyámat tekintve a magyar az anyanyelvem, de apám tett róla, hogy az angolt is legalább ilyen szinten beszéltem. Hisz például az egyetlen nagybácsimmal, apám bátyával is csak így tudtam beszélgetni, aki Amerikában lakott. Én mindig is szerettem volna, hogy ha eljön meglátogatni, hogy meséljen Ő is a helyről ahonnan apával jöttek, mondjon néhány történetet a helyről, amiről már annyit hallottam apámtól, és ahova mindig ígérte, hogy, majd egyszer elvisz engem is ha már nagyobb leszek. De anyám sose lelkesedett, sem azért, az ötletért, hogy a nagybátyám idejöjjön, sem, azért, hogy én menjek hozzá az Államokba. Így hát nagyon sokáig nem is találkoztam Walter bácsival, és az ok, ami miatt végül mégis keresztezték egymást az útjaink…azon az áron jobb lett volna, ha soha nem is futunk össze, és ugyanúgy csak telefonon tartjuk a kapcsolatot.
Általában véve egész jó volt a kapcsolatom a szüleimmel, de mire elértünk odáig, hogy közép suliba megyek kezdtem kicsit elhidegülni tőlük, főleg anyámtól. Mindig is úgy éreztem, hogy túlságosan félt, és talán igazam is volt. Apám sokkal többször és sokkal inkább állt, az én pártomra, de Ő meg nagyon mereven szigorú volt tanulási dolgokban. Sokszor mesélte, hogy a családjából többen is foglalkoztak erdészeti dolgokkal, és a nagybátyám is erdész volt „odahaza”. Bevallom tetszett, és szerettem volna ezzel foglalkozni Magyarországon pedig a lehetőség is meglett volna, mert volt nem is egy erdészeti szakközépiskola. De mindegyik túl messze volt az ország egy-egy másik pontján anyám pedig azt akarta, hogy ott a Fővárosban járjak valamelyik iskolába, ami közel van. Ez aztán számtalan vita forrása lett közöttünk és nagyon megrontotta a kapcsolatunkat, ténylegesen elhidegültünk. Mindketten mondtunk olyan dolgokat,a miket később mind megbántunk, de sosem ismertük be, amikor még volt rá lehetőségünk…Mindenesetre végül én győztem. Apa az én pártomra állt iskolaügyben, és ez végül el is döntötte a kérdést az én javamra. Persze anyám sose törődött bele ebbe teljesen, és emiatt később is sokszor voltak még súrlódásaink.
Kicsit váratlanul ért az újonnan jött szabadság ilyen messze az otthonomtól, de be kell, hogy valljam…rohadtul élveztem. Sikerült elég gyorsan beilleszkedni az új közösségbe, és természetesen a felsősök is a szárnyaik alá vettek minket. Hogy ennek voltak-e pozitív hatásai, azt nem egészen tudom, de az igen, hogy már a második héten sikerült úgy berúgnom, hogy azt se tudom, hogy kerültem vissza a koli szobába főként, hogy a portán nem mehettünk be mivel az este 9-től zárva volt. Természetesen, mint a legtöbb kezdő, én is megfogadtam, hogy többet sose iszom, mert nincs újra szükségem a másnaposság „áldásos” állapotára. És természetesen, mint a legtöbb kezdő, én is elbuktam a fogadalmam megtartását illetően. DE hát valljuk be, egy kollégiumban az ilyet mégis, hogy kerülhetné el az ember, ha már egyszer számon tartják, min t olyat, akit az ilyenbe bele lehet rángatni? Nagyjából sehogy, de ennek is megvoltak a maga jó oldalai. Roppant jól beilleszkedtem a közösségbe, jó kapcsolatokat alakítottam ki, és sose volt olyan problémám, hogy ne tudtam volna valamiről, vagy lemaradtam volna az egyik vagy másik buliról. Persze ésszel kellett csinálni, mert az ilyesmiért nagyon-nagyon könnyen kicsaphatták az embert. Viszont az „öregek” már idejekorán megtanították, hogy miként juthatunk ki, és vissza a kollégiumban takarodó után is, arról nem is beszélve, hogy hihetetlen szerencsénk volt, mert egy jó fej nevelőtanárt kaptunk magunk mellé. De nehogy azt hidd, hogy elhanyagoltam volna a tanulmányaimat! Igyekeztem! Nagyon is! És igazából nem is panaszkodhattam, mert a matekon meg a mindenféle számolós baromságon kívül egészen jó jegyeim voltak. Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen jövedelmező vállalkozást alakítottam ki, miszerint kész Növénygyűjteményeket árultam nálam lustább társaimnak mindenféle méretben, és kivitelezésben. Persze sózott rám épp elég plusz munkát, de a pénzért megérte hisz a bulik sosem voltak ingyen ugyebár…
Néha-néha ért haza is kerültem, és bár meséltem odahaza a suliról, de a fentebb említett kolis lét kínosabb részleteit, azért igyekeztem nem a szüleim orrára kötni. Valahogy mégis mindig úgy éreztem, hogy ha anyám nem is, de apám tudja, hogy egy kicsit azért „vetítek” mégse tette ezt sohasem szóvá, amiért meg kell, hogy valljam roppantul hálás voltam neki. Anyámmal valamicskét azért enyhült a viszonyom, de teljesen már sose jött rendbe, túlságosan is mélyen megbántottuk egymást anno. Még ilyenkor is volt, hogy nekiálltunk veszekedni nagyon sokszor teljesen triviális dolgokon. És gondolom, nem kell nagyon feszegetni, hogy ez nem javított túl sokat a viszonyunkon. Apámmal viszont továbbra is egészen jól kijöttem, csak néha zördültünk egy kicsit össze, ha olyan jegyeim voltak, a nagybátyám viszont teljesen el volt olvadva, amikor megtudta, hogy erdész suliba járok. Egyből felajánlotta, hogy ha végzek, elintézi, hogy ott kint dolgozhassak, ahol Ő is , amennyiben lesz hozzá kedvem. Hogy a francba ne lett volna? Az én koromban szerintem mindenki így lett volna ezzel, mint én. Alig vártam, hogy befejezzem a sulit, és mehessek ki az Államokba a nagybátyámhoz lakni, és melózni.
Az évek valahogy gyorsabban teltek, mint gondoltam volna, de ez az érzés azt hiszem mindenki számára ismerős. Talán csak, azért, mert jól éreztem magamat, jó volt a társaság, és még a sulit is tudtam élvezni bizonyos fokig. A gyűjtemények továbbra is jól tejeltek ráadásul az utolsó előtti évre ki is terjesztettem a szolgáltatásaimat különféle beadandókra is a szaktantárgyakból, vagyis még kevesebb szabadidőm volt, sokszor a pihenés rovására csináltam ezeket inkább. Fiatalság, bolondság, sokszor inkább ezeket csináltam, és kevesebbet aludtam, hogy bulizni, azért el tudjak menni. Mindig úgy voltam vele, hogy inkább majd alszom órán vagy valami. Szerencsére, mint minden valamire való iskolában, itt is voltak tanárok, akiknek az óráin nyugodtan szundíthatott az ember. Így hát nagyjából minden rendben volt kivéve egyetlen aprócska problémát…a lányokat. Sose voltam jó az ilyesmibe, sose mertem közeledni hozzájuk. A rendes srácok között tartottak számon, akinek van humora, meg jól el lehet vele dumálni, de még így is inkább az agyasak közé tartoztam, és nem voltam különösebben izmos vagy hasonló így még ennyikét sem tudtam lendíteni a helyzetemen. Ráadásul már az első évben belezúgtam az egyik osztálytársamba. Tipikusan reménytelen szerelem volt, de legalább jó barátok voltunk. Úgy voltam vele, hogy ha már nem lehet a barátnőm, akkor ez is több mint a semmi, és ki tudja, talán még egyszer lehet ebből is valami…valami több. Viszont azzal, hogy mindig rá vártam, tökéletesen sikerült elszalasztanom még azt a kevéske lehetőséget is, ami esetleg más lányokkal adódhatott volna. De érdekelt is ez engem akkor? Meg voltam róla győződve, hogy a türelmem idővel kifizetődik, még ha sokat is kell szenvednem addig, és sokat fogom belül tépni magamat. Ha tudtam volna, hogy bizony eljön, majd az-az idő is, amikor egyáltalán nem ez lesz, majd a legnagyobb problémám…
Az iskolánk tananyagának a természetes velejárói voltak a különféle tanulmányutak. Ilyenkor sokszor különféle helyeket például erdészeteket vagy vadászatokat látogattunk meg vagy csak egyszerűen egy adott helyre utaztunk el, és a környéknek az erdészeti adottságait meg a hasonlókat vizsgáltuk, néztük. A tanulmányi utakat mindenki élvezte, mert kicsit kiszakadtunk az iskolai környezetből ráadásul általában elég jó bulikat lehetett ilyenkor csapni. Egy szónak is száz a vége évente egy-két tanulmányi út volt, de azokat rohadtul élveztük. Az utolsó előtti évben sem volt ez másként. Már lassan közeledett a második félév közepe mi pedig lázasan készülődtünk a tanév utolsó tanulmányi útjára. Egy hetesre volt tervezve és már alig vártuk, hogy elinduljunk. Jó volt, és nagyon jól éreztük magunkat…egészen a 4. napig. Kint voltunk az erdőben, és párokra osztottak minket, és minden párosnak más feladatot adtak, mit figyeljen meg, miről jegyzeteljen. Mit ad Isten véletlenül én pont a mellé a lány mellé kerültem, akibe első óta szerelmes voltam. Naná, hogy az volt az első gondolatom, hogy ez ennél jobb már nem is lehet. Az már annyira nem volt guszta, hogy nekünk kellett lejegyzetelni, hogy milyen rovarfajok találhatóak meg az erdőben, de úgy voltam vele, hogy egye fene legalább vele lehetek. Egy ideig egész jól ment minden beszélgettünk, nevetgéltünk, tök jól elvoltunk. Aztán egy csapásra minden megváltozott. Először csak az ugatást hallottam eleinte kicsit távolabbról, majd mind közelebbről. Mindketten riadtan tekingettünk körbe, de már a többiektől is távolabbra kerültünk, és az erdőben azt sem tudunk megmondani biztosra, hogy merről jön az ugatás. Aztán nem messze tőlünk egyszer csak szétnyílt a cserjés és az egyik legjobban megtermett vadkan vágtatott ki belőle, amit valaha láttam. Pont felénk csörtetett, és nyilvánvaló volt, hogy már régen túl van azon a ponton, hogy egy ember miatt váltson irányt. Csak egy századmásodpercnyi időm volt dönteni. Elfutni nem volt értelme illetve az egyikünk futhatott volna, de a másiknak akkor esélye sincs, a legközelebbi fa is túl messze volt ahhoz, hogy elérhessük. Inkább engem, mint Őt alapon félrelöktem a lányt habozás nélkül…így viszont engem kapott telibe a vadkan. Azt hiszem ilyesmi érzés lehet, amikor valakit elüt egy kocsi, de ez sokkal jobban fájhatott annál főleg, amikor a lábamba mélyesztette az agyarait, majd még egyszer, és még egyszer. Felüvöltöttem, tudom, de hirtelenjében nem hallottam a saját hangomat, ha jobban belegondolok semmit se hallottam, csak az éles mindent elsöprő fájdalmat éreztem, és a kezemen a saját meleg véremet, meg alatta a vaddisznó bundáját, ahogy próbáltam eltaszigálni magamtól, tippelhetsz milyen sikerrel. Azt hiszem följebb is átszabott volna a vadkan az agyaraival, de akkor hirtelen hallottam, hogy lövés dördült, én pedig elveszítettem az eszméletemet.
A kórházban ébredtem fel, de fogalmam sem volt, hogy mióta lehetek bent. Nem tudtam mozgatni a bal lábamat. Először megijedtem, hogy amputálták, de szerencsére elég gyorsan világossá vált, hogy még megvan a lábam. De a jó hírek sora ezzel véget is ért. Nem tellett be sok időbe mire az ébredésem után megjelent az első orvos. Elég volt ránéznem, hogy tudjam valami baj történt. De még a legrosszabb rémálmomba sem gondoltam arra, amit ezután mondott. A szüleim, amikor megtudták mi történt egyből kocsiba ültek, és…halálos balesetet szenvedtek. Túl gyorsan jöttek, és miközben előzni próbáltak egy kamiont frontálisan ütköztek egy másikkal. Esélyük sem volt…Szinte alig hatolt be a fejembe utána, amikor az orvos elmondta, hogy az én balesetem oka egy nagyon eltolt hajtás eredménye volt. Egy pénzes ember meg a haverjai rosszul szervezték meg a vaddisznóhajtást. Nem is lehettek volna az erdőnek azon a részén, ennek ellenére sikeresen ránk hajtották a vadkant. Még csak nem is ők lőtték le, hanem a nevelő, aki velünk jött. Mondták azt is, hogy fizikoterápiára lesz szükségem, hogy ismét járni tudjak, mert alig tudták megmenteni a lábamat, de még így is lehet, hogy életem végéig sánta leszek…Nem mintha érdekelt volna ez vagy bármi más. Akkor és ott hirtelen valami üresség keletkezett ott mélyen legbelül bennem, ami a mai napig üresen tátong. A szüleim halottak…anyámtól haragban váltam el…apámtól sem búcsúzhattam el rendesen. Talán sírnom kellett volna, de még arra is képtelen voltam. Az a fájdalom, amit akkor éreztem sokkal mélyebb volt annál, mint amin bármely sírás is segíthetett volna….
Még a temetésükre is tolókocsiban toltak ki. Ekkor találkoztam életemben először a nagybátyámmal. Mivel nem volt más élő rokonom, és mivel apám révén én is félig amerikai voltam Ő lépett elő a gyámommá. Elmondta, hogy miután felépültem nála fogok lakni az államokban, és az középiskolát is ott kell befejeznem. Nem mintha meglepett volna a hír. Tudtam, hogy az egészségügyi állapotom többé nem teszi lehetővé, hogy az erdészeti suliba járjak, nem fejezhetem be. Az iskolából is voltak: osztálytársak, barátok, a nevelőtanár. Még csokrot is csináltattak. A végén jött a részvétnyilvánításos részt. Azt hiszem azt gyűlöltem a legjobban mind közül. Olyan emberek jöttek oda, akiket soha nem is ismertem vagy éppen, hogy csak mégis úgy kezeltek mintha ősrégi cimborák ennénk. Mégis próbáltam jó képet vágni az egészhez, és tartani magamat. Amikor az iskolából a nevelőm odaért Ő nem szólt semmit csak két láncra fűzött agyarat fektetett az ölembe: a vadkan két legnagyobb agyarát, azokat az agyarakat, amiknek köszönhetem azt, hogy talán egy életre nyomorékká válhatok. Szavak nélkül is tudtam, hogy ez az iskola formális búcsúja tőlem. Csak szó nélkül bólintottam köszönetképpen. És azt hiszem az egész kezdete óta, akkor először gördült le egy könnycsepp az arcomon…
Hónapokba telt mire felépültem. Az orvosnak igaza volt: újra meg kellett tanulnom járni. Fáradtságos volt, és sokszor nagyon fájdalmas is, de végül sikerült. Idővel újra megfogok tanulni tökéletesen járni, de a mankóra még nagyon sokáig szükségem lesz, hogy járni tudjak. DE a mai napig…nem erőltethetem meg a lábamat, mert még a legjobb esetben is egyből sántítani kezdek rosszabb esetben pedig ugyanúgy napokig a mankót kell használnom mire rendbe jön a lábam. Egyszóval kiesett körülbelül minden korábbi szabadidős tevékenységem, sportom, amit űztem egykor. A floorball, a futás, és a túrázás is a múlté volt. A nagybátyám nem maradhatott végig velem. Sem a vízuma, sem az anyagi helyzete nem tette lehetővé ezt, és én nem is vártam el tőle. Így se voltam egyedül. A régi osztálytársaim, barátaim közül szinte naponta jöttek páran, de legalább egyvalaki. Hála nekik lassacskán kezdtem visszatalálni önmagamhoz, ha másért nem is, de álarcként, hogy ne érezze mindig mindenki úgy, hogy pátyolgatnia kell. Csak a lány nem jött sokáig, akit megmentettem. Elmondták, hogy nem mer, mert magát hibáztatja, és fél, hogy én is így vagyok vele. Hetekbe telt mire rá tudták venni, hogy bejöjjön, és tisztázni tudtuk a dolgokat. Sírva fakadt felváltva kért bocsánatot, és köszönte meg, hogy megmentettem. Alig lehetett lenyugtatni. Amikor végre kicsit összeszedte magát, és azt mondta, hogy bármit megtesz, ha azzal egy kicsit jobbá teheti az egészet, pontosan tudtam, hogy mire gondol, de mégis mit értem volna vele? A szüleimet már nem hozza vissza, a lábamat se hozza helyre. És az igazság az, hogy amióta az-az egész elkezdődött Ő is csak egyre távolabb került tőlem, ahogy szinte minden, és mindenki más is a régi életemből. Amiért régen a fél karomat is odaadtam volna az immáron nem ért semmit se. Így hát végül csak annyit feleltem, hogy nem tartozik semmivel, hisz mégiscsak barátok vagyunk. Bárkiért megtettem volna azt, amit akkor érte. Azt hiszem, mindenki átéli azt, amikor kimond szavakat, amiket nem akar, mert nem úgy vannak, de mégis megteszi, mert ezzel tesz jót. Nos, én akkor, és ott éltem ezt át.
Végül aztán eljött az ideje, hogy elhagyjam a kórházat, és utána vele együtt a régi otthonomat is. Szinte félve léptem ki akkor a kórház kapuján. Annyi időt töltöttem ott, hogy szinte már az vált az otthonommá az elmúlt hónapok alatt. Már lassacskán nyár végére járt, amikor kikerültem. Nem akartam haza menni vagy jobban mondva inkább féltem. Csak a rossz emlékek éledtek volna fel bennem, a bűntudat a rossz viszony miatt, amiben anyámmal elváltunk, a sok sulis stikli miatt, amit sikerült előlük elfednem, de elve a tudat, hogy itt laktak egészen addig…A nagybátyám addigra mindent elintézet nekem már csak a repülőre kellett majd felülnöm. De addig még volt két hét, az egyik osztálytársam megengedte, hogy ott legyek addig nála. Ismét elkezdtem inni, de sokkal durvábban, és sokkal rendszeresebben, mint előtte. Hogy a többiek próbáltak-e akadályozni? Francokat…Ők is velem ittak. Persze nem folyamatosan ittam, és a szünetekben próbáltam kicsit többet megtudni az új otthonomról: Mystic Falls-ról. A nagybátyám küldött egy könyvet a városról, és több prospektust is. Szimpatikus helynek tűnt bár így az olvasottak alapján egy nagyon picit kicsinek találtam, de, amikor jobban belegondoltam rájöttem, hogy talán ez annyira nem is gond hisz a nagyvárosokat, mint Budapestet úgyis mindig utáltam. Sokkal jobban aggasztott, hogy milyen is lesz az életem ott. Hogy fogok beilleszkedni ott? Két évet kellett kijárnom ott, mert a kórház miatt ezt az utóbbi tanévemet sem sikerült teljesítenem, és még örülhetek, hogy megúsztam ennyivel és nem kellett elölről kezdenem az egészet, mert erdészeti suliba jártam, és más dolgokat tanultam, mint ott. Walter bácsi csak annyit mondott, hogy igyekezzek, majd felzárkózni amennyire csak tudok, és nem lesz gond. De be kell, hogy valljam sokkal jobban aggasztott, az, hogy hogyan reagálnak majd rám a lábam miatt. Rettegtem, hogy sántának, nyomoréknak fognak titulálni hisz ilyen lábbal semmilyen sportban sem vehetek, majd részt. Csak az vigasztalt, hogy Walter bátyám nagyon dicsérte az ottani erdőket a szépségük miatt, és, hogy biztosított, hogy amennyiben elvégzem a gimit mehetek tanulni a Whitmore-ra, és ott tudok például természetvédelmet tanulni, tehát elviekben nem kell lemondanom végelegesen az eredeti céljaimról. Ettől egy kicsit jobban bizakodva készültem az „új” életemre…
Végül eljött az a nap is, amikor repülőre kellett ülnöm, és elindulnom a nagybátyámhoz. A régi barátok egy része köztük a lány is kikísért, akit annyi éven át szerettem. Nem szeretem a búcsúzkodásokat, csak még nehezebbé teszik a dolgokat, de akkor, és ott örültem, hogy körülöttem voltak azok, akik. Azt hiszem leginkább nekik köszönhettem, hogy a baleset, és a szüleim halála ellenére nagyjából képes voltam újra azzá válni, aki azelőtt is voltam. Persze nem egy embernek meg kellett ígérnem, hogy minél hamarabb részletes élménybeszámolót írok arról, hogy milyen ott, és amúgy sem felejtek el írni neki, vagy beszélni velük neten hisz a lehetőség megvolt rá. Én is ugyanezeket kértem volna szerintem fordított helyzetben miért is ellenkeztem volna. Ahogy a mondás is tartja az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Amikor felszálltam a gépre magam mögött hagytam az egész addigi életemet, a barátaimat, a szép emlékeket. Ugyanakkor viszont úgy éreztem, hogy azzal, hogy elmegyek, magam mögött hagyom azt is, ami azóta is, megkeserítette az nappalaimat, és sokszor az éjszakáimat is. Nem ringattam magamat abban a hamis hitben, hogy megszökhetek a saját démonaim elől, de reméltem, hogy egy új helyen, új emberekkel körülvéve talán sikerül enyhítenem a lelkemet szorongató fájdalmon.
A nagybátyám már a repülőtéren várt. Látszott rajta, hogy örül nekem, és én is örültem neki, de azt kívántam, hogy ez a találkozás bár ne így esett volna meg. De sajnos ez ellen nem tehettem semmit sem. Walter bácsi takaros kis házban lakott a külvárosi részben. Látszott, hogy már tényleg várt hisz szép, rendezett szoba várt, és a ház is feltűnően tiszta volt pedig a szüleim elmondásai alapján a bácsikám sose a rendszeretetéről volt ismert. Miután megjöttem hagyott egy kicsit pihenni, aztán mondta, hogy barátkozzak egy kicsit az új környezetemmel, menjünk el várost nézni, amibe örömmel belementem hisz addig is el tudtam egy kicsit terelni a gondolataimat a szüleimről. Nem telt bele sok időbe, mire az egyik kocsmában kötöttünk ki, és nemsokára kiderült, hogy anyám miért is nem volt soha oda az ötletért, hogy én ideszegődjek a bácsikám mellé akárcsak egy rövidebb látogatásra is. Mint kiderült Walter bátyám egyáltalán nem veti meg az italt „néhanapján”, meg akkor amúgy is ünnepeltünk, hogy épségben megérkeztem. Nincs mit cifrázni a dolgon…Már első este sikerült elég derekasan felöntenem a garatra minek köszönhetően reggel elkéstem az iskolabuszt, a nagybátyám pedig körülbelül 2 km/óra sebességgel vezetett, ami az állapotára való tekintettel érthető is, de nem vetett túl jó fényt rám, hogy már az első nap sikerült egy órás késést beiktatnom. Az előző este olyan sikeresen sikerült elfeledkeznem mindenről, hogy még amiatt is elfelejtettem aggódni, hogy ma ismerkedem az új sulimmal. A fejfájást követően rögtön a szorongás érzése taglózott be, amikor hirtelen ott álltam a többi gyerek előtt az egyik osztályba, és hirtelen azt se tudjam, hogy mit mondjak magamról, pedig nem a nyelvvel volt a gond, mert azt anyanyelvi szinten beszéltem. Így hát a bemutatkozásom meglehetősen kurtára sikeredett, ami a fejfájáson, és a félelmen kívül betudható annak is, hogy mindene gyes alkalommal, amikor szólásra nyílottak az ajkaim szinte láttam a szeszgőzt kipárologni a számon. Ezek után azt hiszem már teljesen érthető, hogy miért fogtam rövidre a mondandómat.
Nem telt bele sok időbe mire a sántaságomnak, és a mankóval való közlekedésemnek hála megörököltem a hihetetlenül hízelgő Kripli becenevet. Persze nem arról van szó, hogy ne tudtam volna beilleszkedni. Nem egy ember körében meglepő módon osztatlan sikert aratott a belépőm, és néhány régi történet elsütése valamint egy-két bulin való protokolláris megjelenés után már nagyjából felküzdöttem magamat abba a pozícióba ahova anno odahaza is tartoztam. Nem voltam egy az igazán népszerűek közül, de nem is abba a csoportba soroltak, akit lehet piszkálni (bár néhány korlátoltabb értelmi képességgel rendelkező társamnak hála ebben is volt részem). Mindazonáltal szerencsére mindig is könnyen tudtam kapcsolatot teremteni másokkal, és úgy általában véve jól kijöttem mindenkivel, és szerencsére ez itt sem volt másképp. Így már némileg gördülékenyebben ment a beilleszkedés, és a felzárkózás. Bár tetemes szabadidőt kellett rááldoznom, de szerintem egész jól sikerült, és gyorsan sikerült magamat feltornásznom a legtöbb tárgyból az átlagos szinte vagy egyesekből például töriből, és irodalomból még jobbra is a bioszról nem is beszélve. A nagybátyámnak hála pedig az erdészeti dolgokkal kapcsolatban sem jöttem ki a formából, és lassan, de biztosan bővítettem az ismereteimet az amerikai viszonyokról, fajokról. Ahogy telt az idő szereztem itt is, új barátokat, de igyekeztem a régiekről sem megfeledkezni. Rendszeresen igyekeztem velük tartani a kapcsolatot. A két év viszont olyan gyorsan elrepült mintha csak két nap lett volna. Sikeresen leérettségiztem, és a Whitmore-ra is felvettek, mint természetvédelmi szakembert. Szóval akár azt is mondhatjuk, hogy két év kihagyás után visszatértem a „szakmába”. Kolis lettem így sajnos kicsit ritkábban találkozom Walter bácsival, de bevallom már el is felejtettem, hogy milyen jó tud lenni, ha az ember kollégiumban lakik. Hogy milyen is most az életem az egyetemen? Hát…
-Azt a rohadt! Hallod Darly esküszöm, hogy mindjárt elsírom magamat! Te tényleg ennyire hülyének születtél vagy ez hosszas gyakorlás eredménye vagy csak szimplán engem akarsz agyilag tönkretenni? - fordulok félig nevetve, félig komolyan az egyik gimis osztálytársamhoz, aki most számomra érthetetlen okokból a szaktársam lett, miközben felváltva rá felváltva a növényhatározó lapra tekintek, amin egy pocsékul lepréselt levél hever ráadásul rosszul meg határozva. - Barack. Őszi? Te ez most tényleg komolyan gondoltad? - nevetem el magamat az íróasztalnál ülve miközben Daryl a mankómmal szórakozik. Ő egyike volt azoknak, akik eléggé megleptek a továbbtanulásra való jelentkezéskor. Tudom, hogy a szüleinek van amolyan erőgazdálkodás féléjük, de Daryl mindig is tipikus sportoló volt, és azt hittem, hogy majd sportösztöndíjjal próbál meg valamelyik egyetemre elmenni. Hogy mégis itt kötött ki…a tapasztalataim azt súgják, hogy ez nekem bizony többletmunkát fog jelenteni. - Látod, ezért van szükségem rád! Te tudod, hogy kell ezt a baromságot csinálni. És meg is fizetem! - villantja rám a száz wattos mosolyát, amitől egy lány esetleg elolvadna, de engem ezzel nem tud megpuhítani. - Rendben. 30 dollár. - felelek neki még mindig a préselményekkel szemezve. - Mennyi? - fakad ki. - Hisz gimiben is haverok voltunk. Nincs baráti kedvezmény? - kérdi felhúzott szemöldökkel. - DE egyszeri felhasználásra van, és azt most játszottad ki. Másnak dupla ennyiért csinálnám. - válaszolok egy fél-mosollyal mielőtt folytatnám. - Az, hogy én a tiedet is megcsinálom nekem plusz utánjárással és időbeleöléssel jár, aminek hála valószínűleg szüksége lesz a mankóra, amivel épp játszol, és amiért éppenséggel hálás lennék, ha letennéd, mielőtt valami bajt csinálsz vele. Te is tudod, hogy nem erőltethetném meg a lábamat. Arról nem is beszélve, hogy akkor bezzeg nem sajnálod a lóvét, amikor egy este ennyit versz egy buliban, de egy fontos tantárgyi követelményre már sajnálsz ennyit kiadni? - vonom fel a szemöldökömet. - Főleg, hogy anyádék úgyis küldenek lóvét, ha szólsz nekik, hogy elfogyott én viszont részben ebből fedezem a kiadásaimat. - magyarázom neki tovább. - A barátomnak nevezed magadat és mégis képes lennél megrövidíteni te Szégyentelen? - biggyesztem le megjátszott szomorúsággal az ajkaimat. Egy ideig kikerekedett szemekkel néz rám, miután végzek a dolgok kifejtésével, majd hirtelen kitör belőle a nevetés, eldobja a mankót, elterül az ágyon, és körülbelül egy percig csak rázkódik, szerintem még levegőt is elfelejt venni közben. Mire felkel, látom, hogy még a könnye is kicsordul. - Hallod, te kész vagy. Már el is felejtettem, hogy mindent meg tudsz magyarázni. - feleli a szemét dörzsölgetve, még mindig meg-megrázkódva. - Legyen. Akkor 30 dollár. - nyugszik bele végül, és a kezét nyújtja. - Igen. Felét most, felét ha elkészültem. - szorítom meg a kezét. - Este buli? - kérdi tőlem kifelé menet. - Nem hiszem. Tanulnom kéne. - csóválom a fejemet. - Alibi! - kiáltja el magát, és mutat rám. - A gimiben is mindig ezzel akartál takarózni, aztán sose kellett magunkat megerőltetni, hogy rászedjünk. - kezdi el fejtegetni miközben hevesen gesztikulál a kezeivel. - A gimiben vagy tudtam a dolgokat vagy pedig tudtam puskázni. Az itteni anyag azért egy kicsit nehezebb - vágok vissza nyugodt hangon. - Francokat! - legyint felém. - Csak keresd a kifogást, mert elpuhultál! - kezd el cukkolni. Tudja, hogy ez működni szokott. A szemétláda…- Jó oké egy sörre lenézek. - válaszolok neki végül lemondóan megcsóválva a fejemet. - Na azért! Így már jutunk valamire! - Az arcán széles vigyor terül el, majd el is tűnik a koli szoba ajtaján keresztül. Még mindig rosszallóan csóválom a fejemet miközben visszafordulok az íróasztal, és a Daryl borzalmas levél-préselményei felé. Már most tudom, hogy ezzel melózhatok, majd eleget ráadásul a ma estét máris kihúzhatom. DE mégis ki gondolata komolyan, hogy az-az egy sör csak egy sör lesz?...


Vissza az elejére Go down
 

Helmut Griffin O'men

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Az alkotás metafórája
- alkoss karaktert -
 :: Halhatatlan évek :: Emberek
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Pént. Okt. 20, 2017 8:11 pm
Pént. Okt. 20, 2017 8:09 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3