Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Kedd Aug. 09, 2016 7:44 pm
Ugrás egy másik oldalra

- lezárt játék -
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 20, 2016 7:38 pm
Ugrás egy másik oldalra

Clayton & Kiara
•••••• what are you want from me? ••••••
Sok bunkóhoz volt már szerencsém életem során, sőt, kiskoromtól kezdve közöttük éltem, de hogy itt is megtaláljanak… miért nem tudok egyszer, csak egyszer egy olyan srácot kifogni, valaki olyannak felkelteni az érdeklődését, aki, ne m is tudom? Normális, kedves, aranyos, elragadó és nem irányítja magára a figyelmet akkor is, amikor a másiknak esze ágában sincs vele foglalkozni? Idegesítő, mégis benne volt valami, ami elérte, hogy tényleg ne menjek be órára és inkább vele próbáljak meg dűlőre jutni. Minden bizonnyal arról lehetett szó, hogy egyszerűen képtelen voltam elhaladni a hozzá hasonló arrogáns úrifiúk mellett, főleg, ha meg is szólítottak és azt hitték, hogy körülöttük forog a világ és nekik képtelenség ellenállni. Meg kellett védenem magam ahhoz, hogy az orra alá dörgöljem, márpedig ez nem így van.
- Szóval a gondolatmenetemet is kifogásolod? Remek, van még valami, amivel képes vagy fokozni a bámulatos stílusodat vagy ennyi volt a bemutatkozás? – Kérdeztem a mellkasom előtt keresztbe font karokkal, felettébb feldúlt hangszín kíséretében. Semmi más nem hiányzott, minthogy megjegyzéseket tegyen. Ezzel aztán tényleg ki lehetett hozni a sodromból, pedig én is hajlamos voltam a hozzá hasonló stílusban megnyilvánulni, de manapság már csak és kizárólag azokkal szemben, akiket annyira nem kedveltem, hogy a pokol tornácára kívántam őket. – Mit is tanulsz? Nem lehet sok szakma, ami kultiválja a tiedhez hasonló viselkedést. Ügyvéd leszel, ha nagy leszel? Politikus? Esetleg pszichológus, ha már jobban is ismersz engem két perc után, mint én magamat? – Gúnyos mosolyra húztam az ajkaimat, miközben tartottam a tempót, amit diktált. Eszem ágában sem volt lemaradni és a folyosó másik végéről kiabálni utána, főleg, hogy egy eléggé fontos előadást hagytam ki csak azért, hogy a semmiről folytassunk eszmecserét.
- Gyáva? – Csúszott a homlokomra a szemöldököm. – Miért lenne gyávaság, ha kerülném a hozzád hasonlókat? Én inkább ön- és közvédelemnek nevezném. Ha senki sem kávézik veled és a fajtáddal, akkor talán egyszer elérjük, hogy szépen, lassan lecsendesedjetek és a későbbiekben leszálljatok a földre a köznép közé. – Megforgattam a szemeimet. Talán túllihegtem a dolgot. Igen, biztosan, de nem tehettem arról, hogy túlságosan is feszült voltam és ehhez jött az, hogy nem bírtam azt a stílust, amivel megszólított. Várjunk csak, miért keresek kifogásokat?
– Nagyon érdekelne, hogy mégis mit tudnál mondani amellett a kávé mellett, úgyhogy mehetünk. De csak akkor, ha nem a büféig jutunk, mert attól a kávétól egy percen belül rosszul leszek. – Megforgattam a szemeimet és most én voltam az, aki elkezdte szedni a lábait. A kampuszon valószínűleg csak azért árulták a dolgokat, mert a diákok minden hülyeséget megvettek, a minőségre nem igen adtak,de amikor már a kávénak is olyan szaga volt, hogy ki lehetett menekülni tőle a világból… na, az mindennek a teteje.


••• teenage dream ••• © •••
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Május 20, 2016 7:57 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kiara && Clayton
never know what the future brings

El tudtam volna tölteni az időmet azzal, hogy bámulom, de az utóbbi időszakban túl drágák lettek a másodpercek. Nem bocsájtkoztam ostoba ismerkedésekbe, mert nem láttam értelmüket. A lányok, akiket általában megismertem, vagy akik mindent elkövettek, hogy élvezhessék a társaságomat, nem engem kedveltek, még ha a külsőm határorottan nem egy hegyi troll benyomását keltette. Ők a pénzemet szerették, és ez már ott kezdődött, hogy spontán meghivatták magukat kávéra, mindenféle cukrot és egyéb szarságokat szórattak bele, mintha a vidámparkban lennének, én pedig már attól cukorbajos lettem, hogy láttam, milyen nagy erőfeszítésbe telik felkavarni azt a vaskos réteget a pohár alján. Őket viszont nem kellett kérlelni, és mi több, még vihogva se hülyéztek volna le. Ez a lány burkoltan megtette. Na jó, nem volt itt annyira burkolt célozgatás, nagyon is nyíltan fejezte ki, mennyire ellenszenves figurának tart. Ma már nem döbbenhettem le jobban, megpróbáltam nem túl látványosan csalódottságot produkálni, még ha tetszett is valahol, hogy ennyire felvágták a nyelvét. - Nem is ismersz, de azért nem mentél be órára, pedig akadna jobb társaságod is. Nyilván csak nekem tűnik furcsának ez a gondolatmenet, de tudod mit? Felejtsük el! - rántottam meg a vállamat egyszerűen, majd felsóhajtottam, és zsebre vágtam mindkét kezem.
Elindultam előre, a szám szélében azt a rettentően pimasz mosolyt őrizgettem. Nem volt sok kétely bennem, tudtam, hogy követni fog, mert ha mást nem is, de felkeltettem az érdeklődését, kíváncsivá tettem, és a nőknél leginkább csak ennyit kellett elérni ahhoz, hogy megnyerjem magamnak még plusz két percre. Abba egy káv pont belefér. - Tegyél egy próbát - néztem aztán rá, ismét megállva, a szemöldökömet pedig érdeklődve vontam fel. - Vagy gyáva vagy egy hozzám hasonló... hogy is mondtad? Áh, igen! Érzéketlen tuskóval kávézgatni? Nagyon rosszul esne, ha azt mondanád, hogy nem vagyunk egy szinten, mert... - sóhajtottam fel, mintha elérzékenyedtem volna, és lebiggyedt mindkét ajkam széle.
Végül nagy levegőt vettem. Valójában nagyon gyakran belefáradtam az ilyesmibe, még ha tetszett is a helyzet. Úgy voltam vele, még kap húsz másodpercet, de utána elé állok, és nem érdekel, hogy visít, de New York-ig viszem kávézni, miközben észre sem veszi. Nem akartam belőle enni, holott a vére illata még így másfél méter távolságból is tökéletesen érezhető volt... nekem pedig még mindig voltak gondjaim a kontrollal.    


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 16, 2016 9:40 am
Ugrás egy másik oldalra

Clayton & Kiara
•••••• what are you want from me? ••••••
Úgy nézhettem ki, mint egy a puffogása csúcspontján lévő sárkány és hasonlóképpen is éreztem magam. A padlónak vágott a pofátlansága, de nem tagadhattam, hogy felkeltette az érdeklődésemet, mert még az arca sem rezdült, miközben konkrétan kiinvitált az órámról. Volt valami lehengerlő lazaság benne, ami jelenleg engem felettébb irritált és ezt muszáj volt az arcába vágnom akkor is, ha emiatt tényleg ki kellett hagynom az órát. Inkább, mint hogy öt perc késéssel totyogjak be és megpróbáljak valahogy észrevétlenül beslisszolni a helyemre, ami úgysem fog sikerülni, mert ennek a tanárnak igazi sasszeme van... szerintem még azt is látja, hogy éppen a normálistól kétszer nagyobb szemeket meresztek az erkölcsi támadómra.
- Ó, pedig hidd el, hála az égnek volt már tőled szellemesebb egyénekkel is dolgom. Te mégis viszed a pálmát az idegesítőek között, pedig még csak nem is ismerlek. - Szívesen mondtam volna, hogy nem volt szokásom első ránézésre ítéletet alkotni, mert Isten lássa lelkem, próbáltam leszokni erről a berögződésről, ettől függetlenül néha előjött belőlem a kisördög, aki kötötte az ebet a karóhoz és nem akart engedni az ítéletalkotásomból. Jelenleg is ez volt a helyzet, a kép sokkal tisztább volt, mint azt reméltem: vannak hozzá hasonló emberek és úgy tűnik, felkeltettem az egyik érdeklődését. Ezzel nem is lenne baj, csak hát engem is érdekelni kezdett.
- Nos, az én véleményem szerint az az érzékelten tuskó még mindig itt áll előttem. Sajnos nem párolgott el. - Megforgattam a szemeimet és mire egyáltalán összeszűkültek volna a kérdése hallatán, hogy mit is akarhat tőlem, kinyögte. Sóhajtottam egyet. Pofozkodásra nem voltam felkészülve, nem úgy keltem reggel. - Ha a kávétól csak még szörnyűbb leszel, akkor szó sem lehet róla. Ki tudja, mit hozhat belőled elő a koffeint, ha alapjáraton is ilyen vagy?


••• teenage dream ••• © •••  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 13, 2016 6:54 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kiara && Clayton
never know what the future brings

Megvontam a vállam. Igazából a lehetőség ott volt a lába előtt, hogy ő is szórakozni tudjon, ne csak én. Bár mondhattuk volna azt is, hogy én kettőnk helyett is szórakoztam, és bepótoltam azt, amit ő ebben a helyzetben kihagyott. Nem tehettem róla, imádtam mások idegein táncolni, és ő tipikusan az a fajta volt, akit az ilyesmi vagy elriaszt, vagy simán kíváncsi lesz, hogy miért vagyok ilyen paraszt. Inkább az utóbbi. Vagy a kettő különös egyvelege. Tudom is én, nem voltam egy nagy lélekdoktor sosem, a saját gondjaimat is nehezen oldottam meg, nemhogy másokét. Szabályosan menekültem mások elől, akikről tudtam, hogy nem leányálom az életük... azt hiszem, nem lettem volna képes arra, hogy befogadjam mások problémáit. Emberként túl fogékony voltam mások bajára, és már az letargiába küldött, hogy tudtam, másnak rossz a hangulata. Ez voltam én, méghozzá elég sokáig... azóta próbáltam törni magamat, kialakítottam ezt a sajátos álarcot magamnak, amely segítségével sokan csak egy úrigyereknek tituláltak, aki sok függetlenséget kapott. Hát hogyne. Valójában mintha ketrecben töltöttem volna az egész kamaszkoromat, és csak akkor láttam az utcákat, mikor az a bizonyos autó elvitt a magániskolába, aztán délután beparkolt az udvarba. Anyám szép rózsákat nevelt. Legalább azokat nem rohasztotta ki, ha már a saját gyerekeivel ennyire kudarcba fulladt.
Lebiggyesztettem ajkaimat. - Még sosem mondták, hogy nincs stílusom és nem vagyok szellemes - sóhajtottam lemondóan, mintha tényleg letört volna, de valójában... jó ideig csak egy búval bélelt akármi voltam a sarokban. A világ csak nemrégi nyílt ki, sok újdonságot hozva magával. Köztük azt, hogy ez a lány tényleg más, mint a többi. Erre nem készültem fel még teljes egészében, ez egy új lépcsőfok a fejlődésemben.
Csak mosolyogva fogadtam azt, hogy nem sétált be az előadóba, inkább az én nemes társaságomat választotta. A mosolyom megtelt diadalittas érzelmekkel. - Ezt neked kellene tudnod, te nem mentél be órára, pedig csak egy érzéketlen tuskó mondta, hogy ne tedd. Tényleg, hová lett? - kérdeztem körülnézve, majd megnyalva alsó ajkamat, ismét felé fordultam. - Mit akarhat egy magamfajta egy hozzád hasonlótól? - kérdeztem kíváncsian. Bár sejtettem, miféle gondolatmenetet folytathat le a fejében. Remélhetőleg a pofont kihagyja a válaszadásból, hiszen talán neki költőinek tűnhet a kérdés, de most kivételesen nem arra gondoltam, hogy öt perc múlva meg akarom dönteni az egyik szertárban. Habár felettébb csábító gondolat volt, de inkább uralkodtam a második agyam által küldött gondolatokon. - Egy sima kávét a büfében, nyugi - sóhajtottam aztán fel. Tényleg nem akartam egy újabb égő pontot az arcomon.   


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 28, 2016 8:46 pm
Ugrás egy másik oldalra

Clayton & Kiara
•••••• what are you want from me? ••••••
Ha nem lett volna meg bennem a kellő önuralom mindig bizonnyal eltátom a számat azoktól a szavaktól, amelyeket kimondott és nem azért, mert annyira lenyűgöztek volna. Éppen ellenkezőleg, leginkább az döbbentett le, mennyi bőr volt a képén és vissza kellett fognom magam, nehogy úgy reagáljak, ami egyébként nem igazán lett volna jellemző rám. Ezért csak figyeltem őt és megállapítottam, mennyire bunkó, arról nem is beszélve, hogy most láttam először és eddig egyetlenegy percet sem beszéltünk… ez az ismerkedési stratégia nem az volt, ami engem meggyőzött és elvarázsolt volna és volt is egy olyan érzésem, hogy nem ez volt a célja. Vagy igen? Eléggé kifacsart, fordított pszichológia ezt és messze állt az én terepemtől. Az egyenes embereket szerettem, nem a játékosokat.
- Örülök, hogy jól szórakozol. Felettébb megnyugtató, hogy legalább az egyikőnk élvezi a másik társaságát. – Böktem neki oda végül széles mosollyal, alig várva, hogy megérkezzen a tanár és fellélegezhessek, eltűnjek a közeléből. Furcsa érzésem támadt. Egyszerre volt felkavaró a fiú jelenléte, ám felettébb érdekes is, ami miatt szívesen fejem kólintottam volna magam a táskámban lévő könyvekkel. Régen kedveltem a harcokat, a feleslegesen lefutott köröket és a kötekedéseket, de jelenleg kívülre estem ebből a hangulatomból attól függetlenül, hogy a fiúról magáról el tudtam volna képzelni, hogy elragadó jelenség. Csak lehet, ma nem azt a cipőjét vette fel. Megesik. De mióta nézek én ki ennyi jót még az ellenszenvesekből is?
- Ez most komoly? Azt hittem vagy annyira szellemes, hogy jobb szöveggel állj elő. Úgy látszik az élet csupa csalódás. – Megvontam a vállamat, mintha tényleg bántana az egyébként frappánsnak még véletlenül sem mondható fűzögetés, ami miatt legszívesebben nekitámaszkodtam volna a falnak és a láthatatlan erőktől megkérdeztem volna, hogy miért büntetnek ennyire, nem volt nekem elég átvészelni ezt a napot, erre jön ő? Ismét bizonyítást nyert az elméletem, miszerint nem szükséges ahhoz hosszú ismeretség, hogy valaki leszívja az agyam, elég hozzá két szó is. Közben pedig megjött a professzor, reflexszerűen az órámra pillantva állapítottam meg, hogy a késése megbocsájthatatlan és meg sem érdemelné a fizetését, ám egyfelől örültem is, hogy végre ideért. Az ajtó felé fordultam, ám hallottam az eddigi idézőjeles beszélgetőpartnerem hangját… ne menjek be órára? Tessék? Mifajta kérés ez, egyszerűen miből adódott a feltételezés, hogy megtenném a kedvéért? Egyre jobban piszkált a gondolat és a kérdésem, míg a csoporttársaim egyesével, néha egymás mellől el nem mozdulva beléptek az ajtón és fél szemmel láttam, hogy elfoglalják a helyüket az előadóban én mély levegőt vettem és sarkon fordultam, hogy ismét a srác kerüljön a látóterembe. Vacilláltam pár másodpercig, elfogytak előlem az emberek és addig álldogáltam, míg az egyik csoporttársam nagy szemeket meresztett rám szó nélkül megkérdezve, bemegyek-e. Én csak előrefelé kezdtem lépdelni és tíz másodpercen belül utolértem a csábítómat.
- Már megbocsáss, de mi az, hogy ne menjek be órára? Mit akarsz tőlem? – Kérdeztem egyáltalán nem leplezett felháborodással próbálva nem tudomást venni arról, hogy ezt a fordulót toronymagasan ő nyerte.

••• teenage dream ••• © •••
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 10, 2016 4:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kiara && Clayton
never know what the future brings

Soha nem jeleskedtem abban, hogy barátokat szerezzek. Nem tudtam, mindezt hogyan kezdhetném el, sőt. Mondhatni, csak a vámpírrá válásom után jöttem rá arra, hogy vannak dolgok, amikben szükség van a segítségre. Ilyen volt Destiny is, ő már nagyhájól megbékélt a stílusommal, mert... nem nagyon volt más választása. Sokat segített nekem az egészet illetően. Elfogadni, aki vagyok, és nem zsörtölődni azért, ami már nem. Emberként az élet annyira színtelen volt, egyhangú... az enyém főleg. Szülői nyomás alatt felnőve, majd fenyegetőzve kiszakadni onnét... csak azért éreztem még mindig jól magamat, mert ők nem tudták, hogy hol vagyok és hová fújt el az a bizonyos északi szél. Szerencsére jó messzire. De úgy tűnik, nekem sem kell a szomszédba mennem ahhoz, hogy ismeretségeket szerezzek, ráadásul a lehető legjobb fajtából. Kifogtam azokat, akik természetesen csak utálni tudtak a stílusom miatt. Mint például az előttem álló lány, akinek minden szavából sütött a "kopj le" felkiáltás, és a szemöldökfelvonását követően majdnem elvigyorodtam, de inkább tartottam magam, és úgy döntöttem, ezt az egészet nem így fogom lezárni, és nem ilyen egyszerűen, elvégre az nem is én lettem volna.
- Szóval hagyjalak békén... ezt még meg kell gondolnom - dőltem a falnak nagy, drámai sóhajjal, de még mindig az arcát bámultam, nem is votlam hajlandó levenni róla a szememet. Látni akartam minden apró kis rezdülést, amely elárulhat valamit róla, az érzéseiről. Olyannak tűnt, aki nem viaskodik magával mindezek elrejtésének ügyében. - Miért hagynálak? Én jól érzem itt magam - vontam egyet a vállamon pár másodperc néma csend után. Felfoghatta viccnek, piszkálódásnak is akár, mert makacs voltam, mint valami állatkertből szökött bestia, és tartottam attól, hogy ha ennyire ellenszenvesnek tart a továbbiakban, hát csak odébb sétál. Nem ilyen hatást szerettem kiváltani a nőkből, de az megint más, hogy ezzel az előadással az ostoba nőket már meggyőztem. Nekik elég volt két mondat, és a fodros ruhadarabjaik szinte önként csúsztak le róluk. De ez a lány túl okos volt. Nem dőlt be annak a plakát-dolognak. Szimpatikus. Pont megfelelő kihívás.
- Orvos? - Ekkor már tényleg elvigyorodtam, és ujjaimmal megmasszíroztam az államat, miközben végigmértem. - Nos, a pácienseid bajban lesznek. Te is, ha olyanok kerülnek hozzád, akiknek gond van a tüdejével, mert nem fognak levegőt kapni. - Rettentően unalmas közhely volt ez a megjegyzés, nem is szoktam bókolni a nőknek, mert nem látom értelmét. És kiestem én már abból a szerepkörből, hogy beszélnem kelljen. - Szóval nem vagy kíváncsi a véleményemre? Ez fájt! - tettettem sértődöttséget, majd mikor láttam, hogy közeledik a professzora, az imént eltűnő mosolyom ismét felütötte a fejét. - Ne menj be órára. - Csak ez jött ki a számon, miközben kihúztam magam, és zsebre vágtam mindkét kezemet. Én indulásra készen voltam, meg is tettem az első két lépést, hogy elhagyjam az emeletet, de ugyanúgy a pakliban volt, hogy elkönyvel idiótának, és besétál órára. Ennek nagyobb volt a valószínűsége.  


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 23, 2015 4:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

Clayton & Kiara
•••••• what are you want from me? ••••••
Nem értettem valakinek miért kell egyáltalán megszólalnia, ha normálisat nem tudott mondani. Tökéletesen meglettem volna az ácsorgással és a délutáni tennivalók fejben való rendezésével anélkül is, hogy a figyelmemet az érkezőre kellett volna irányítanom, mert akárhogy is, valószínűleg erről szólt az egész... felkelteni az érdeklődésemet, másképpen nem én lettem volna az, akit kipécézett magának és megpróbált akármit is tervezett csinálni. Csupán annyit ért el, hogy kis híján égnek állt a hajam, rosszul voltam a hozzá hasonló stílussal rendelkező egyénektől. Talán amiatt, mert régebben én is az ő csoportjába tartoztam: akkor is mondtam a magamét, méghozzá nem kedvesen, hanem az odaszólogatás mestereként minden létező és egyébként nem kínálkozó, de általam észrevett alkalmat megragadtam a véleményem kinyilvánítására. Nem érdekelt, hogy megbántottam valakit, sőt, jólesett látni, hogy a szavaim hatással voltak másokra, nem tartott sokáig teljesen átesni annak a bizonyos lónak a túloldalára. Meg is kaptam a büntetésemet a pocsék és embertelen viselkedésemért, elveszítve az egyik legfontosabb személyt az életemben döbbentem rá, mennyi joguk lett volna szembeköpni az embereknek azért, ahogy bántam velük. Csodáltam is, hogy addig nem tették. Elkerülve otthonról legalább a szemétség magamról való lekaparásával nem volt muszáj foglalkoznom.
- Nekem pedig mindegy, hogy mit gondolsz. Ha már mindketten ennyire adunk a másik nézeteire, miért nem hagyjuk egymást békén? - Kérdeztem mosolyra húzva az ajkaimat, ami jelezte, hogy nem szívesen folytatnám ezt a társalgásnak egyébként nem nevezhető eszmecserét, szóval jobb lenne, ha békén hagyna. A bunkóság számomra igen halvány határát súrolta a viselkedése, egyébként is könnyen vevő voltam arra, hogy bepipuljak az ilyen stílusra, ám a délutánban, inkább estefelé járva egyáltalán nem volt kedvem semmihez. Főleg nem előhúzni az odamondogatós énemet.
- Orvosnak tanulok, mielőtt még találgatni kezdenél. És te? Életvezetési tanácsadónak, úgyhogy gondoltad jó gyakorlati lehetőség lenne random embereket kiválasztani és elmondani nekik, amire nem kíváncsiak? - Felvontam a szemöldökömet. Jöhetne a professzor, ha nem ácsorogtam volna itt, akkor biztosan becsukta volna előttem az előadó ajtaját, mert itt lett volna három perccel az óra kezdete előtt és megkaptam volna, hogy késtem.

••• teenage dream ••• © •••  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Nov. 06, 2015 8:43 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kiara && Clayton
never know what the future brings

Nem tűnt barátkozó fajtának, habár nem is az volt a legnagyobb célom, hogy valakinek a barátságára szert tegyek a főiskolán. Az ilyesmi távol állt tőlem, tekintettel arra, hogy amikor csak megtehettem, a szobámban ültem, és azon gondolkodtam, hogyan is szabadulhatnék meg a szüleimtől. Nem barátkoztam már akkor sem, nem vágytam az efféle gesztusokra, de ebben közrejátszhatott az is, hogy beképzelt sznobok vettek körbe a magániskolában, ahová a szüleim oly" nagy szeretettel járattak. Ez abból állt össze, hogy reggel elvitt egy kocsi, a család szobalánya készített nekem reggelit, majd mikor végetért a nap, jött az autó ismét, és hazavitt a jégverem lakásba. Talán nem ártott volna elköltöznöm az északi sarokra, még ott is otthonosabban rendelkeztem volna be egy eszkimópár mellett, mintsem a saját szüleim fészkében. Vagy inkább poklában, mert ez sokkalta inkább jellemezte. Az elején nem volt gond velem, de kamasz fejjel jó ötletnek tűnt megheccelni őket azzal, hogy a sofőr soha nem talált már ott az iskolánál. Történt mindez azért, mert amint kitett ott reggel, megvártam, hogy eltűnjön a sarkon lefordulva, én pedig ledobtam a nyakkendőmet, és elsétáltam onnét. Ez egy idő után feltűnt, és már ott is találtam magam az igazgatóval szemben, mellettem a szüleimmel. Apám egy pofonnal jutalmazott meg, de nem azért, mert tiszteletlen voltam és mert aggódtak miattam, vajon merre járok, nem. Ő azért aggódott, mert őt idézve, minden cent, amit az iskolába öl, kidobott pénz az ablakon. Életemben először röhögtem a képébe.
- Nekem mindegy, mit csinálsz. Csak szóvá tettem, hogy talán jobban keresnél egy vigyorgó ragadozóként ezekkel a szemekkel, mintsem tanárként vagy akármiként, amiért itt görnyedsz. - Túl őszinte voltam, de már belefáradtam abba, hogy mosolyogva bólogassak. És ez a fajta viselkedés legalább hagyta, hogy ne kelljen a lelkemről beszélnem senkinek, mert csak simán bunkónak tűntem tőle. És egy bunkót nem akar megfejteni senki. Megtanultam bánni az élet adta lehetőségekkel, nulláról indulni úgy, hogy alig van pénz a zsebemben, miközben a karjaidon furcsa érváságok jelei éktelenkedtek még mindig. Ezért sem részesítettem előnyben azokat az ingeket, amelyek ezt engedték volna mutatni, tekintve, hogy senkire nem tartoznak ezek a sérülések. Ezek az én lelkem sérüléseinek nyoma, annak, hogy nem volt jó az életem, bizonyítéka annak, hogy nem minden a pénz, ha közben elfelejtenek szeretni. De soha senkinek nem meséltem el a történetemet, egyedül annak a pszichiáternek évekkel ezelőtt. - Ez csak az én véleményem. Fontold meg, nem szoktam ingyen tanácsokat adni - húztam ki magam, habár tudtam, hogy egy bizonyos határon már túlmegy az arcátlanságom, és azon tűnődtem, hogy talán ideje megemberelni magam. De sokkal szórakoztatóbb volt így fürkészni az arcát. Hozzászoktam, hogy pár mondatom után mindenki olyanná válik, mint valami papírika, és ordítani kezdtek. És emiatt már meg is jelent egy ravaszkás vigyor a szám szélében.  


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 18, 2015 12:18 pm
Ugrás egy másik oldalra

Clayton & Kiara
•••••• what are you want from me? ••••••
Fárasztó nap volt a mai, aminek bőven lehetett köze az időjáráshoz is. Már reggel, amikor felkeltem legszívesebben visszabújtam volna a takaró alá látva, hogy szinte sötétség uralkodik a campus udvarán, pedig negyed hét elmúlt. Utáltam az őszt emiatt, a hirtelen szakadni kezdő eső sem dobott a kedvemen és tudtam, hogyha a reggelimet nem egy hatalmas bögre kávéval fogyasztom el, akkor esélytelen, hogy egyáltalán kilépjek az ajtón, nemhogy nyolcra beérjek órára. Szerencse, hogy nem kellett sem buszoznom, sem sokat sétálnom, az orvostudományi centrum a kollégiumtól pár méterre volt, amit nagyon nehezen tettem meg. Nem tett jót a lelki világomnak a járdán hömpörgő víz, a felázott fű és a feltámadó szél, ami az esernyőt mindenféleképpen ki szerette volna csavarni a kezemből. Átéltem a tökéletes napkezdést néhány perc leforgása alatt.
Kárörvendő dolog, de jó volt látni, hogy nem egyedül én voltam vegetatív állapotban. A csoporttársaim, sőt a tanárok sem tudtak mit kezdeni a valószínűsíthetően őszi depressziónként címkézett jelenéséggel és hiába szerettem volna azt magamba szajkózni, hogy engem nem gyűrhet le semmi időjárási viszontagság, évszaki sajátosság, nyomott hangulat, mégsem voltam elég erős ahhoz, hogy feltétel és elkalandozás nélkül figyelni tudjak. Az igaza megvallva nem is volt kedvem, sőt, erősen elgondolkoztam azon, hogy törlöm a késő délutáni programomat, ami megszokottan a pincébe volt szervezve. Mostanában mindenki, akinek tudomása volt a ketrecben élő vámpírokról úgy tűnt, mintha elveszítette volna az érdeklődését a vérszívók felboncolása iránt és ez a pangás rám is kihatott… sajnos nem mehettem le, hogy önkényesen anatómiaórákat vegyek az egyiken, de mostanában egyre többször szerettem volna ezt csinálni. Végül is, ha senkit sem érdekelt, mi folyik lent, akkor miért ne?
Visszacsúsztattam a telefonomat a táskám mélyére, amikor az előadó elé értem, ahol a következő órámat tartották. Az ablak felé pillantva egy ismerős arcot láttam magam előtt, de elképzelésem sem volt a felől, hol találkozhattunk. Aztán eszembe jutott: pár napja a büfénél ő volt az, aki előre engedett. Általában ha vásároltam az épületben az a kávézóban történt meg, de elfelejtettem magammal ebédet hozni, ezért megelőzve az éhhalál küszöbére sodródást beállta a sorban egy szendvicsért, a fiú arca pedig azért maradhatott meg benne, mert régen láttam annyira búval bélelt, érdektelen pókerarcot, mint az övé volt.
Elkapta a tekintetemet, amit rögtön elszakítottam tőle, nem terveztem bámulni. A tőlem nem messze lévő csoporttársaim felé vettem az irányt, de mire elindultam volna a fiú már az ajtófélfának dőlve nézett rám, összevont szemöldökkel siklottak szemeim az arcára. Nem sokat változott pár nap alatt.
- Szóval te, mint tapasztalt öregember azt ajánlod, hagyjam itt az egyetemet és inkább plakátokról vigyorogjak? – Kérdeztem megráncolt homlokkal. Bőr jócskán volt a képén, ahogy észrevettem. – Inkább itt maradnék, ha megengeded. – Egyáltalán ki ez a srác? Nem voltam odáig az ilyesfajta bemutatkozásokért.

••• teenage dream ••• © •••
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 04, 2015 5:32 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kiara && Clayton
never know what the future brings

A délelőttöm leginkább azzal telt el, hogy tökéletes magyarázatokat gyártsak arra, miért hagyom ki az előadásokat. A főiskolát már-már csak valami hobbinak tartottam, túlzottan lefoglalt az a tényező, hogy a saját életem alapjait lepakolásszam, és ahhoz bizony idő kellett... és pénz. Rengeteg pénz, amit végre saját zsebből fedeztem. Tényleg büszkeség töltött el azt illetően, hogy nem volt szükségem apám támogatására, akiről hónapok óta nem hallottam. Ahogyan anyámról sem. Néha még tartottam egy-egy kis értekezést a pszichiáteremmel, aki érdeklődött, most is úgy érzek-e irántuk, mint régen, de nem kellett hozzá észlénynek lennie, hogy tudja, vannak érzések, amelyek sosem fognak elhalni, és a gyűlöletem és undorom pontosan ilyen. Sokan meglepődnek, hogyan képes valaki ezt érezi a tulajdon szülei iránt, de számomra ez nem volt újdonság. És bárki ellen kiálltam, aki nem hitte el, hogy egy anya lehet szörnyeteg, nemcsak jótündér keresztanya. Nekem abból nem jutott, helyette kaptam egy csomó pofont, szitokszót, amik meghatározták az életemet. Valamiért egyáltalán nem volt ínyemre az, hogy bárkinek is elmeséljem ezeket, hiszen ez a múltam, egy olyan részem, amire nem vagyok büszke, és akárhányszor rágondolok, még ennyi idő után is, ökölbe szorulnak kezeim, és vér szökken ki a bőrömből, ahol körmeim belevájtak. Szerencsére vámpírként már nem kell azon aggódnom, hogy nyoma marad.  
Egy ideje az egyik ablak párkányán ültem, és néztem ki az ablakon. Talán idétlen látványt nyújtottam, hiszen mindig is tudtam, hogy nekem nem áll jól az ábrándozás. De egy lány kirángatott belőle, mikor rám köszönt, és odajött hozzám. Vele voltam tegnap este abban a bárban. Azt hittem, hogy nem is látom többet, telintve, hogy ha úgy is történik, hát sokat nem veszítettem volna a hiányával. De helyette csak a kezembe nyomta a telefonszámát, amire nem volt lehetősége, majd elhúzta a csíkot. Nem is éreztem bánatot ezt illetően, hiszen a társasága éppen olyan, mint a viselkedése az ágyban. Egyhangú és unalmas.
Rögtön össze is gyűrtem a kis cetlit, és készültem volna továbbállni, amíg fel nem tűnt, hogy egy barna hajú lány az egésznek a szemtanúja volt. El tudtam képzelni, mit gondol most rólam. Bár meg sem lepődöm már, mikor a lányok elkönyvelnek egyszerű szívtelen, beképzelt baromnak. Nem szólaltam meg túl gyakran, és ha igen, tökéletesen alkalmazkodtam ahhoz a hatalmas falhoz, amelyet magam köré húztam. Senki nem látott alá, nem tudott rajta áthatolni, és ha ehhez egy beképzelt majom viselkedését kellett produkálnom, hát megtettem.  
Az csak pár másodperc elteltével esett le, hogy láttam már pár napja, méghozzá a kis büfében, ahol előre engedtem, mert én éppen amúgy is el akartam intézni egy fontos telefont, hát... úgy voltam vele, menjen nyugodtan előre, nem foglalom a helyet addig sem, és ő is halad. Azt sem tudtam, hogy képes vagyok efféle udvariasságra, habár egyedi alkalom volt.
Kihúztam magam, majd kigoboltam az ingem felső két gombját, ezt követvén sétáltam oda hozzá, és mintha ugyanarra az előadásra várnánk, megálltam mellette, megtámaszkodva az ajtófélfában. Nem nyitottam én senki felé, most sem az volt a célom, hogy randizzak vele vagy hogy udvaroljak, mert az állt tőlem a legtávolabb. De unatkoztam. - Tudod, ha ilyen arccal lennék megáldva, biztosan nem egy egyetemen pazarolnám el a fiatalságomat - billent oldalra a fejem, végigmérve az alakját. - Te inkább olyan... plakátra való vagy, mintsem egy előadóba - sóhajtottam fel. Kimondtam, talán némileg közömbösnek tűnt a hangom, de hát istenem... nem feleségül akartam venni még mindig.  


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 01, 2015 10:41 pm
Ugrás egy másik oldalra


Amint kiszúrtam Aaront a folyosón, egy fura, de kellemes érzés kerített hatalmába. Jó volt újra látni őt. Olyan hirtelen távozott, mintha történt volna valami szörnyűség vele. Egy szót sem szólt, semmit, egyik nap itt volt, a következőn meg már hűlt helyét találtam. Remélem semmi szörnyűségre nem került sor, szenvedett már épp eleget az élete során, igazán megérdemelne valami jót is a sorstól. Például azt, hogy boldog legyen valakinek az oldalán. Ő túl jó, ehhez a világhoz. S a jókat általában eltiporják. Manapság olykor muszáj hazudni és csalni, ha el akarjuk érni a célunkat. Elég gáz, de sajnos ez az igazság.
Magyarázatát hallva, próbáltam megértő lenni és bólintani, de a következő kérdésem máris ott motoszkált bennem és képtelen voltam csendben maradni. Időre volt szüksége. Oké, de miért nem szólt? Miért nem búcsúzott el, vagy akármi. A barátság alapja a bizalom. Nem bízott volna meg bennem eléggé, ahhoz hogy elárulja, mire készül?
- Én értem, de igazán szólhattál volna két szót. - Maradtam végül inkább egy sima megjegyzésnél. Óvatosan magához ölelt, amit természetesen én is viszonoztam. Nem akartam semmi hirtelen mozdulatot, nélkülem is épp elég problémája volt, nem szerettem volna gondokat okozni neki. Eszembe jutott, hogy ez az első alkalom, mikor átöleljük egymást. Nem tudom miért, de úgy éreztem, ennek a pillatnak jelentősége van.
- Ugyanmár, miket beszélsz? Nem mentél az agyamra! - Tiltakoztam reflexszerüen, miután eltávolodtunk egymástól. - Szívesen meghallgattalak, ahogyan most is bármit elmondhatsz nekem. Persze, csak ha megbízol bennem. - Tettem hozzá, védekezően magam elé emelve a kezeimet. Semmi sem erőszak. Ha nem akar beszélni, azt is megértem.
Amint tekintetét a padra szegezte, követve a pillantását, elveszítettem a fonalat. Nem tudtam, mire fog készülni. Egyik kezébe a rózsacsokrot vette, míg a másikban egy szép, fekete ékszeres doboz volt. Meglepetten vettem át tőle az ajándékokat, melyeket mint kiderült kárpótlásul kaptam a hirtelen távozásáért cserébe.
- Köszönöm, de igazán nem kellett volna. - Egyszerüen nem találtam a szavakat. A virágcsokor olyan szép volt. Még mielőtt vetettem volna egy pillantást az ajándékdobozra, adtam egy lágy puszit Aaron arcára hálám jeléül. Ezt követően a virágot a padra tettem, majd a díszes ajándékdobozt kezdtem tanulmányozni. Megemeltem a tetejét, majd kis híján tátva felejtettem a számat, amint megpillantottam egy kagylógyöngyökből készült nyakláncot.
- Ez gyönyörű, tényleg köszönöm! - Mondtam hálásan, majd ismét átöleltem őt.
i have missed you

Rory & Aaron

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 01, 2015 8:43 pm
Ugrás egy másik oldalra

to rory
you have stolen my heart


Kényelmesen ülök a padon, és csak az előttem lévő falat bámulom. A folyosók teljesen kiürültek, nem értem, hogy miért nem jár erre senki sem. Nem zavar, elvégre még is csak komfortosabb így. A zaj csak zavarna, és idegesítene. Remélem, hogy az üzenetemet megkapta, hiszen számomra ez a találkozás nagyon fontos lenne. El akarom neki mondani, hogy mit érzek iránta. Ám lehet, hogy ehhez túl gyáva leszek. Nem érdemelném meg, én csak egy senki vagyok. Nem érdemlem meg a szeretetét sem, de még a figyelmét sem.
De aztán lépteket hallok a folyosó végéről. Hirtelen felfigyelek tengerkék szemeimmel, s akkor egy ismerős alakot vélek felfedezni. Világosbarna hajak, kecses léptek, már tudom, hogy ő az. Legszívesebben elbújnék valahová, de már ahhoz túl késő.
Nagyon nyelek, és a rémülettől hirtelen felállni sem merek. Csak várom, ahogyan jön felém, és az arcát figyelve, észreveszem, hogy felismert. Újabb nyelés hagyja el szűk torkom, hiszen tudom, hogy leszid, amiért eltűntem a szeme elől. De nem tehettem mást. Szükségem volt egy kis időre, hogy kitisztuljak, hogy elfeledjem a múltat, amit átéltem. Nem élhetek örökké rabságban.
Végül aztán mellkasomba üt egyet óvatosan, s én végig csak voltam, mint a kuka, és végig csak őt néztem, hogy még így mérgesen is milyen bájos tud lenni. Sok ideje már, hogy nem láttam, és így üdítő érzés volt most újra látni őt. Eleinte féltem, hogy elhagyta a várost, és talán soha nem lelem fel. de végül nem így lett, még időben tértem vissza a városba. Már nem akarok visszamenni oda, ahonnét jöttem pár napja. Szép volt, de számomra ez a lány fontosabb, mint a jólét. Ám lehet, hogy már talán van valakije. Megeshet. Akkor… így jártam, azt kell majd elfogadnom. Már megszoktam, hogy sorra csak a bajt és a szenvedést kapom, és semmi mást. Soha nem leszek boldog, ezt én pontosan jól tudom. De már nem idegesít a tudat, hiszen már elfogadtam. Meg tanulok bánatosan boldog lenni.
- én csak… - kezdem el akadozott hanggal a magyarázatom. – csak szükségem volt egy kis időre. – Nyelek végül, ahogyan felállok, és magamhoz ölelem őt óvatosan. Azt hiszem, most ez az első, hogy megöleltem őt, mert eddig soha nem mertem még ezt sem. Gyáva vagyok ahhoz, hogy szeressek egy nőt. Félek attól, hogy elveszíteném. Vagyok annyira balszerencsés, hogy ez történik majd. De el kell fogadnom a tényt, hogy én erre vagyok ítélve. A balsorsra, és az is lesz a halálom, a koporsóm.
Óvatosan elhúzódom tőle, majd halkan sóhajtok egyet.
- Figyelj… - kezdek bele. – Elmentem, mert kénytelen voltam.Tudod, hogy miken mentem keresztül. Nem akartam a sajnáltatásommal az agyadra menni. – vallom be, ahogyan részletezem.
Végül a padra szegezem tekintetemet, azokra a dolgokra, amiket hoztam Rorynak. Végül lehajolok értük, majd átnyújtom neki őket. Számomra nagyon tetszett a gyöngynyaklánc, és ő rá emlékeztetett. Na meg a virág.
- Kárpótlásul… - pirulok bele végül, miközben átnyújtom neki. Megérdemelném, ha a képembe dörgölné az egészet, elvégre csúnya módon tűntem el a szeme elől. De nem tehettem mást. Nem akartam neki szólni, azt akartam, hogy felejtsen el. De végül én nem bírtam nélküle.


special death || szívem || 502 || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 18, 2015 9:31 pm
Ugrás egy másik oldalra


A vizsgaidőszak lejártával akkora kő esett le a szívemről, hogy legszívesebben egész nap rohangáltam volna összevissza. Utána betérve egy bárba, hogy részegre igyam magam és lesmároljam az első jóképű pasit, aki az utamba kerül.. Na jó, talán az utóbbira mégsem került volna sor. Végül ahelyett, hogy rohangáltam volna, mint egy félőrült Mystic Fallsba mentem, hogy találkozzak az egyik legjobb barátommal, Jeremyvel. Mikor a társaságában vagyok, hirtelen úgy érzem, mintha vele lennék egyidős és nem pedig a nővérével. Igazi barát, akivel bármiről el lehet beszélgetni. Remélem valamilyen mértékben hatást tudtam gyakorolni rá, ami a festést illeti. Kár s vétek lenne, ha elpazarolná a tehetségét.
Alig egy napja jöttem vissza Whitmore-ra, magam sem értve miért, hiszen annyi mindent tehettem volna helyette. Például, nyaralhatnék valahol. Igazán rám férne a kikapcsolódás. Azonban valamiért nem volt hangulatom az utazáshoz. Úgyhogy inkább autóba pattantam és visszajöttem a kampuszra. A mai reggelemet manipedivel kezdtem, majd kaptam egy névtelen üzenetet valakitől. Összeráncolt szemöldökkel kezdtem el gondolkodni a küldő személy kilétén. Mégis ki akarhat velem találkozni ilyenkor? A diákok fele már rég hazament. Az exemnek semmi keresnivalója a kampuszon.. és azt a szexi tornatanárt is alapból lehúztam a listáról. Az emberek java része fesztiválozik.. végül eszembe jutott valaki, akit már egy ideje nem láttam. Aaron. Ha ő írt, akkor ahogy meglátom az lesz az első dolgom, hogy dühösen lehordom, amiért egy szót nem üzent magáról, sem arról, hogy hová tűnt el.
Ahogy közeledett a találkozás órája, magamra varázsoltam egy nyári, laza outfitet egy egyszerű sminkkel téve szebbé az összhatást, majd elindultam a megbeszélt helyre, ami jelen esetben a folyosót jelentette. Picit tartottam attól, aki várni fog rám, hiszen nem lehettem teljesen biztos Aaron személyében.
A folyosókhoz érve egyre jobban aggódtam, majd minden aggodalmam pillanatok alatt el is szált, amint megláttam azt az ismerős arcot. Az arcomra egy széles mosoly ült ki, miközben megszaporázott léptekkel közeledtem feléje. Aztán a szám kis híján tátva felejtettem, mikor kiszúrtam, hogy egy gyönyörű rózsacsokor díszeleg közvetlenül mellette. Mire fel..? Nem számít, mert még így is haragszom rá, amiért szó nélkül lelépett. Pedig azt hittem barátok vagyunk.. vagy valami hasonlók.
- Szia! - üdvözöltem őt olyan 5 méternyire tőle jó hangosan, majd közelebb érve hozzá a nyakába is ugrottam örömömben.  - Elárulnád, hogy mégis hová a fenébe tűntél? - húzódtam el tőle néhány percnyi ölelkedés után, jó nagyot vágva dühösen a mellkasába.. na jó, annyira azért nem fájhatott neki a "lányos" ütésem. - És miért kellett névtelenül írnod? Már kezdtem a legrosszabbtól tartani - folytattam a szídását, természetesen inkább humorosan, mint dühösen, azt direkt nem téve hozzá, hogy a szívtipró tanárbácsin át az exemen keresztül egészen a vérszívókig mindenki az eszembe jutott.
i have missed you

Rory & Aaron

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 18, 2015 8:03 pm
Ugrás egy másik oldalra

to rory
you have stolen my heart


Gondolkoztál már azon, hogy milyen lehet úgy élni, hogy nincs senkid sem? Vagy milyen is magányban élni? Valójában ez viszi rá az embert, hogy öngyilkos legyen. Van, aki ebbe beletörődik, de van, aki ettől megőrül, és megbolondul. Egy időben én is azt hittem, hogy erre a sorsa fogok jutni. A családom minden egyes tagja halott, és barátaim sincsenek. Miért is nem lepődöm meg.  
Nehéz az egyedüllét, én pontosan tudom. Az ember annyira egyedül van, hogy már saját magával kezd el beszélni. Ez is egyfajta őrültség, bolond dolog.
Egy időre elutaztam Londonba, hogy ott kikapcsolódjak. Az iskola végén járok, ezért ezt az utolsó időt elhanyagoltam. Ám gondolkoztam, hogy ott maradok Londonban. De aztán eszembe jutott egy lány. Ő volt az egyetlen, aki aligha ismert, de törődött velem. Érezte rajtam, hogy nem vagyok jól, és nem az öregedés öl meg, hanem a magány, a nyomorúság.
De e mellett bármit megadnék neki. Mert beleszerettem.
Majdnem egy fél évet töltöttem Európában egyedül. Az örökségemből ki tudtam jutni könnyedén. Ez idő alatt végig ő rá gondoltam, és hiányzott.
Amikor visszajöttem, gondoltam rá, hogy visszafordulok. Nem azért, mert ott jobb lett volna nekem, hanem mert nem érdemlem meg az ő törődését. Az élet nem kegyetlen. Csak az osztja, amit az ember megérdemel. Én pedig nem tudom, mi a hibám, és azért is büntet, hogy nem veszem észre.
Ám Rorynak hoztam egy ajándékot Londonból. Azt hiszem, hogy valamivel meg kell hálálnom a törődését. A nők többsége szereti a drága, ritka ékszereket. Megvallva nem szeretem az aranyat, de mindig is elegánsnak találtam a kagylógyöngyökből készült nyakláncokat. Szép golyóformára lecsiszolt kagylógyöngyökből készült nyakláncot vettem neki, ami egy nagyon szép, fekete dobozban van. Emellett pedig itthon vettem neki egy szép rózsacsokrot.
A folyosó egyik padjára leültem, magam mellé rakva a kis dobozt, és az mellé pedig az illatos virágokat. Reméltem, hogy Rory eljön. Igaz, névtelenül küldtem neki egy üzenetet, és ez buta dolog volt tőlem. Azért, mert nem tudhatja, hogy ki írt neki üzenetet, és mivel a bizalom nincs meg egy ismeretlen felé, ezért nem jön el. De végtére is csak meglepetést akartam neki okozni. Lehet, örülne nekem. De az is lehet, hogy haragudni fog rám, amiért egyik napról a másikra köddé váltam.
Mindenesetre nyugodtan ücsörgök a padon, és várom a lányt, akibe azt hiszem, teljesen beleszerettem.

special death || szívem || 393 || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jún. 30, 2015 2:10 pm
Ugrás egy másik oldalra

Folytatás itt >>>> Előcsarnok
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 29, 2015 10:03 am
Ugrás egy másik oldalra




Selene & Matt
Surprise


with Fragrant




Pont olyan dologról beszél Ms Winchet, amit már elvileg megtanultam kezelni, de mégsem értem magamat, a reakcióimat, miért érzek késztetést arra, hogy átváltozzak? Mert az állati alakomban, jobban érzékelem a világot, könnyebben eligazodom az illatokban, így volt ez most is, vonzott ez az jázminos eső illat, tényleg itt éreztem a nyakamban a szelét, mintha a természet nógatott volna, hogy itt és most változzak át, kihúzva belőlem az alakomat, az átvedlést, sosem volt még ilyenben részem, ha… haza érek, fel kell hívnom anyámat, hiszen a kapcsolattartás nem szűnt meg közöttünk, attól még, hogy eljöttem otthonról. Felcsillantak a szemeim, amikor meghallottam, hogy mivel foglalkozik, és ahogy mutatta… ahogy a szívére helyezte a kezét, úgy éreztem végem van. Ebben a pillanatban nem akartam tanár lenni, nem akartam idősebb se lenni nála, egyszerűen csak oda akartam volna lépni hozzá, átsimítani a mindig szellőtől lebegő és libbenő haján, és a szíve fölé a kis kezére érinteni a sajátomat, érezni akartam ,hogy hogyan születnek meg belőle a dallamok, sosem hallottam még, hogy hogyan szól a hárfa, illetve filmeken, és néhány színházi előadáson, de külön magát egyedül megszólalni még nem hallottam.
- Nagy állított szög hárfán játszik ,vagy a kisebb kézin, egy, két vagy három pedálsoroson? - lelkesültem fel a témát hallva, nagy zene kedvelő vagyok, és mindig érdekelnek az új tapasztalatok. Nekem szerintem túl erősek a kezeim egy hárfához. De szinte az összes hangszert ismertem.  
Megráztam a fejemet.
- Félre ért, nem ellenük gondoltam, hanem… ki kellene mennie egyszer az erdőbe, vagy a rétre, van egy hely… ahol a rét végén van egy vízesés szeretek kifutni oda, majd levetni magamat a tóba, és…- menet közben átváltozni, meztelenül úszni a hűs vízben, de nem fejezem be. Nem beszélhetek neki erről, ő a diákom, nem mehet át a beszélgetés személyeskedésbe, pedig annyira szeretném. Most először beszélgetek a városban lakók egyikével, még akkor is ha nem itt született, ő sem, akárcsak én.
- Remélem a nem klasszikus értelmében sem ártana nekik. Megértem, hogy sok erőt birtokol, és ezt nem tudja rendesen kezelni, de maradjon meg ilyen kedvesnek, még akkor is, ha - ha… átgázolnak rajta, és megtapossák. - Bírja ki, legyen ilyen okos, és ne csapjon nekik vissza, ezt… idővel az élet valamely területén biztos vissza fogják kapni, de maga? Lehet, hogy adott pillanatban helyesnek érezhette a cselekedetét, de később lehet, hogy bánni fogja. Ms Winchet, maga így jó ahogy van, egy napon majd biztos lesz valaki aki észre veszi, hogy több rejtezik önben mint egy lábtörlő és a segítségére lesz, hogy ezt észre is vetesse magával is. - drága kedves Gaia, mért mondok neki ilyeneket? Megmagyarázhatatlan, gyomorszorító érzés lett úrrá rajtam ezen gondolataim nyomán, tényleg nem értettem, hogy mi történik velem, teljesen más volt ez, amikor még nem voltam ura a képességemnek, pár évesen, még a nevetéstől is átváltoztam, később ahogy egyre jobban uraltam, bizonyos testi funkciók és vágyak hatására sikerült spontán változnom, de ez más volt, szinte éreztem, ahogy a kedvenc alakom a bőröm felszínét súrolja, ahogy végig csiklandozza a testemet az ismerős bizsergető változást jelző kellemes érzés. Amikor meghallottam, hogy elkezd beszélni a kívülállókról, kicsit meglepődtem, nem igazán hallottam még efféléről, ritkák voltak a kívülállók, rajtam kívül alig egy- kettővel találkoztam, igen, erősek voltak, lázadók akár csak én, és jól megértettük egymást. De, nekik volt őrzőjük, nekem nem, és jól megvoltam nélküle. Ha szóba került az őrző téma mindig tereltem, ők pedig csak mosolyogtak, mintha olyan belső viccen osztozkodnának amiről még csak sejtésem sincs. Különben is, ők… várandós volt a warlockjától. Mennyire fogadható ez el?! A vérvonal tisztasága érdekében nekem is fajtám béli nőstényt kellett volna találnom, de nem akartam. Csak élvezni akartam az életemet. Amikor megérintett kicsit megrezzentem, hűvös volt az érintése, megnyugtató. A szabad  kezemet a torka alatti részhez érintettem, ösztönös mozdulat volt, talán a szavai miatt, vagy valami másért, de ez nálunk a bizalom jele volt, bíztam benne, hogy nem fog ártani nekem Ms Winchet, éreztem a zsigereimben. A szél felkavarodott körülöttünk, olyan volt, mintha egy tölcsér közepén állnánk, ami kívül tart mindent, s idebent, csak mi ketten vagyunk, a nap barnította bőrömön világosan látszott az ő kis tenyere, kezei.
Már éppen odahajoltam volna hogy a homlokomat az övéhez érintsem, ha a tarkóját fogtam volna közben, akkor alárendeltebb tag lett volna, de mivel a nyaka alatti részt, mellkas körül érintettem, így közel egyenrangú félnek tekintettem Ms Winchetet, homlokráncolva s torok köszörülve léptem hátra, szinte fázósan dörgöltem meg a karjaimat, mi történt? A… bensőm, az állatom lecsillapodott, én nem jutottam szóhoz. Kibírtam volna! De, ugyanakkor jól esett, nem tudtam, hogy mit higgyek, jól esett, ugyanakkor felkavart, életemben először volt ilyenben részem, helyesnek ugyanakkor illetlennek is éreztem, illetve, nem illetlen, a bűntudatom szólalt meg, hogy ő a diákom! Nem akartam menni, de muszáj volt, felvetődött bennem néhány kérdés, amit nem itt kellett volna megvitatnunk, de akkor hol? Nem! Nem fogok felszökni a kollégiumi szobájába! Megdörgöltem a tarkómat és ahogy felemeltem a fejemet, úgy pottyant a homlokomra egy esőcsepp. Majd még egy, és követte a többi. Lehunytam a szememet, és hagytam még, hogy néhány esőcsepp az arcomat érintse, én… tudni akartam, hogy miért bántam vele úgy mint majdnem egy falka taggal, ezek az ösztönös mozdulatok csak fajtámbéliekkel szoktak működni. Az iskolában is volt néhány diák, ők, ösztönösen megadták magukat vagy annak jelét mutatták a közelemben, csak mi vettük észre egymás között. Rendesen összezavarodtam. Végül, elindultam a kollégium irányába.
- Kibírtam volna, a kocsimig… - dünnyögtem halkan mentegetőzve. Igen, tudok bánni magammal, a változással, de tény, hogy nehezebben viseltem Ms Winchet kellemes tavasz illattal kísértő auráját, nem azért mert büdös, pont az ellenkezője, nagyon is kellemes illata van.  Szerintem tudta ő is, hogy a becsületemet próbálom menteni. - Úgy értem… - szörnyen zavarba jöttem, olyan volt mintha egy megnyugtató bölcsőben lennék, ami biztonságot adott, az állatom bennem, nyugodtan szunnyadt, most, várt a megfelelő időre, eddig türelmetlen volt, mert az én érzéseim is kuszák voltak, s mindketten tudtuk, hogy az átváltozás sok esetben képes megnyugtatni, ezért is szerettem állat alakban felfedező utakra járni, mert megnyugtatott, kikapcsolt, s most is olyan emberi problémákkal kellett szembe néznem, amik elől mindig is menekültem, az érzéseim, a gyengédebbik oldalam, amit eddig még nem nagyon tapasztaltam, más nő közelében, legfeljebb csak a családom közelében, a húgaim és az öcséim irányába. Ennek meg sem szabadott volna történnie, a szüleimnél sosem láttam még ilyet, hogy a boszorkányaik állítanák le a változást.
- Ugye, nem végleges…? - nem értettem a varázsláshoz, egyáltalán, semmit.  Két tappancs döbbent a koponyámon, szinte éreztem, mint akit épp atyaian vágnak fejbe, hát ez a kedvenc alakom véleménye… a buta kérdésem után megrázom a fejemet és felszusszantok. - még sosem csináltak velem ilyet, köszönöm, nem bírtam volna ki…szóval, köszönöm. - böktem ki végül. Ami azt illeti rendesen összezavarodtam, és ezt egy diák lányomnak köszönhettem. Hallottam az útjaim során rémtörténeteket, hogy egyes tanárokat a diákok buktattak meg, és törték derékba a karrierjüket, ezért kellett óvatosnak lennem, de Ms Winchet éreztem, hogy nem akar visszaélni semmivel sem, legfeljebb csak én, nekem vannak időnként olyan gondolataim, amelyek nem méltóak egy tanárhoz. A legrosszabb az egészben, hogy én… megborzongtam, nem a hidegtől, mert nem volt hideg, még annak ellenére sem, hogy elkezdett szemerkélni az eső. Hogy én... életemben először nem tudtam, hogy mit szeretnék. Én, aki mindig a saját utamat jártam, most... megilletődtem azt hiszem. Szótlanul tettem meg az utat a kollégiumig vezető úton, szerettem volna nem itt lenni, hanem otthon, nálam, ezzel a lánnyal, ott beszélgetni vele, hiszen... Rá sandítottam, majd elkaptam róla a pillantásomat. Úgy éreztem magam mint egy óvodás aki épp tiltott dolgot csinál a vécében vagy a bokor mögött a kis társával. Átszántottam a nedves hajtincseim között, és megráztam a fejemet. Az eső zuhogni kezdett, s a távolban még villámlott is, nagy vihar közeledett. Ismertem az utakat ilyen időben, nehéz volt a közlekedés a Whitmore, és Mystic Falls között. Mintha a természet is azt akarta volna, hogy maradjak itt, ennek a lánynak a közelében.
- Futás? - kérdeztem oldalra pllantva Ms Winchetre, engem nem zavart volna, ha ennél is vizesebb leszek, de az a ruha... amit viselt, egy pillanatra megtorpantam, majd megráztam a fejemet. A diákom!

♫ My Way ♫Ruha १ Note: :hug:
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 28, 2015 9:26 pm
Ugrás egy másik oldalra



Matt&Selene
                                                                                     
What are you doing here?



Ahogyan haladtunk előre a fák között néha oldalra pillantottam, a másik irányba, amerre nem a tanár úr volt. Nem kellett előtte szégyellnem semmit, talán csak azt, hogy az óráit nem tartottam annyira érdekesnek amennyire ő érdekesen tudta előadni. Legalábbis a korrepetálásokon már éberebb voltam, és azokon az alkalmakon jobban is odafigyeltem arra amiről beszélt. És valóban érdekesnek találtam, ahogyan annak találtam egyébként Európát is. Én mégsem vágytam oda. Jól tudom semmi nem lenne képes kárpótolni számomra a hazámat, ezt a helyet ahol felnőttem ahova kötődöm. Nem szabadna ilyen erősen vágyódni bármely hely iránt, ahogyan senkivel nem lehet igazán kapcsolatot kialakítanunk, mert az életünk egyszer majd másfelé fog szólítani bennünket. A kérdésére fordulok ismét felé, és hallgatom hogyan csusszan szinte egyetlen közös ritmussal a lábunk a murvás sétányon. A bokrok fekete árnyékok közé bújnak, a virágokat helyenként a rendszertelenül elszórt és lassan felvillanó lámpaoszlopok fénye világítja meg. Hogy mivel is szeretnék foglalkozni? A finom mosolyomat nem akarom rejteni előle, a kérdése több mint különös. Fátyolszerűen kissé előrebillenő fürtjeim mögül sandítok ki rá.
–Tudja milyen különös, hogy ezt soha senki még nem kérdezte meg tőlem? Mármint persze volt lehetőségem, hogy politológia helyett esetleg bölcsészetet hallgatok, esetleg a jogi kart célzom meg, de ebben mégsem volt több mint annyi, hogy egy egészen kicsiny mozgásteret kaptam. Abba azonban nem volt beleszólásom és a mai napig nincs, hogy mivel kell majd foglalkoznom. Hogy a sorsunkat megírták, és eszerint élünk, én pedig nem vagyok lázadó, soha nem is voltam. Az erőt nem azért kapjuk, hogy a saját hasznunkra éljünk vele, hanem azért, hogy megtaláljuk azt akinek felajánlhatjuk. Olyan ez tudja…mint az ami önnel történik. Nem kéri, mégis az átváltozás képességével születik, nem szeretné, hogy megtörténjen bizonyos helyzetekben, mégis megtörténik, amíg nem tanul meg vele bánni. Az erő igazi birtoklása az amikor már tudatosan vagyunk képesek irányítani. Szóval, hogy mivel szeretnék igazán foglalkozni? – nem tudtam, hogy el merjem neki mondani, nem fog esetleg kinevetni miatta? Hiszen ezt igazából még senkivel nem osztottam meg. Úgy értem, hogy senkivel, hogy valóban senkivel. Ez valamiféle titok volt, az enyém, igazán a sajátom. A vállaim közé húzom a fejem, sután és bután emelem rá kék szemeimet, várok valami biztatást, hogy mondjam nyugodtan, nála biztos helyen lesz a titkom. És nem is áll ez olyan messze az igazságtól, hiszen a mai szégyenletes mosdóba zárásomat is titokként őrzi majd tovább.
– Én…szabadidőmben zenéket írok. Hárfára és zongorára. Magam is játszom mindkét hangszeren. És ha valaki azt kérdezné tőlem, mint ahogyan ön is megkérdezte, hogy mivel szeretnék majd egyszer foglalkozni, akkor ezzel. Olyan érzés ez, amikor a fejemben ott hallok összecsendülő hangokat, érzem, ahogyan dallammá forrnak bennem, apró kis taktusokká, és le kell írnom, meg kell őriznem, különben attól félek, hogy elveszik ami megszületett itt benn.- mutatok a szívem tájékára egy kis időre, majd a rásimuló tenyeremet a továbbiakban ott pihentetem. Hiszen azt gondolom és gondoltam korábban is, hogy a zene soha nem a fejben íródik, soha nem az elme szüleménye, hanem a lélek komponálja az agy számára is érezhető hangokká. Ezért van az, hogy a lelketlen, az igazán lelketlen emberek a zenét sem képesek értékelni. Hagytam, hogy a szavaimat megértse és talán azt is érezze belőlük, hogy mindez olyan dolog amit nem sűrűn szoktam megosztani másokkal, talán ezért is beszélek róla olyan nehezen, olyan akadozva, és ezért is csendesedem el olyan gyorsan. Amikor az orra lá morog, hogy csupán a külseje miatt járnak sokan az óráira, nyelek egy nagyot. Ha őszinte akarok lenni, akkor én sem tudtam csak úgy simán másfelé nézni valahányszor belépett a terembe, és minden alkalommal megéreztem azt a különös finom friss eső illatot, amely valahányszor kísérte. És amikor a mellettem ülő lányt megkérdeztem ő is érzi, csak a fejét rázta és nagy kerek szemekkel bámulta tovább Glyenne urat. Különös, csak én éreztem ezt? Én éreztem, hogy minden alkalommal olyan volt, mintha egy harmatos felhő kísérte volna? Aztán az illat kavargott még a levegőben, végül elült, nem éreztem tovább. Most ahogyan sétálunk a kollégium felé néha megcsapja az orromat, érzem ahogyan dolgozik és munkálkodik benne valami erő amit próbál visszatartani. Kicsit megrémülök a tudattól, mert ezt nem szabadna éreznem. Ezek a dolgok olyanok, amelyeket majd az őrzője fog…csak neki szabad. Mit művelek már megint? Az erőmet használom tudatlanul? Aztán rájövök, hogy ez nem az erőm, ez valami egészen más, valami különös és eddig nem tapasztalt dolog. Maguktól kelnek életre az apró levegőcseppek, maguktól születnek meg és burkolnak bennünket körül, körbecsiklandozva a sétányon végighaladó alakunkat. Nekem még a ruhám alá is bújnak, végigfutnak a bőrömön. Kacagnom kellene de visszafogom. Elképesztően csodálatos és leírhatatlan az érzés, bárcsak el tudnám neki mondani. Helyette belekapaszkodom az egyszerű társalgásunkba, noha tudom, hogy ez a felszínt kapirgálja, nekünk sokkal mélyebb dolgokról kellene diskurálnunk.
– Nem használhatom apránként, mert…érzem, hogy túl sok, hogy ha egyszer megpróbálom, akkor nem biztos, hogy meg tudom állítani. És az már nem lesz olyan veszélytelen mint egy aprócska papírreptetés. Jobb ha nincsenek vele tisztában mire lehetek képes. A harag rossz tanácsadó, épen ezért próbálom kerülni, és ezért nem konfrontálódom.  Ezért tart mindenki gyávának, ezért lehet céltábla. Egy ideig. De tudja, nem lesz ez mindig így. Igaz ártani továbbra sem lennék képes senkinek. A szó klasszikus értelmében.- fejezem be végül a mondatot, és érezhető, hogy ettől többet egyelőre nem is akarok még neki mondani. Ez egy olyan dolog amibe nem szoktunk beavatni senkit, még az olyanokat sem, akik ha azt vesszük nem sokban különböznek tőlünk. Illetve a sorsunk bizonyos pontokon találkozik. Hallgatom a történetét Svédországról, arról, hogy miképpen hagyta ott a falkáját, hogy miképpen lépett a saját útjára és amikor a végére ér, sokat sejtetően emelem rá oldalról a tekintetem egy pillanatra megállva.
– Akkor ön egy Setran, vagyis kívülálló. Olyan aki a törvényekkel szembeszegül, egy olyan akinek az őrzője is ezt fogja tenni. Magának….magának nem kell keresnie az őrzőjét. Ő fog önre találni.- hogy tud vigyázni magára abban biztos vagyok, abban már nem, hogy mindennel szemben tud magára vigyázni.
– A Setranok veszélyesek. Nem a saját fajtájukra, hanem más fajokra. Ha egy ilyenről tudomást szereznek a vámpírok vagy akár a vérfarkasok, vadászni kezdenek rá. Azért veszélyesek, mert …- körbepillantottam és egy darabig füleltem, hogy ki hallhat esetleg bennünket, de csupán néhány kóbor tücsök ciripelt a füvön, és a szél táncolt át a hársfák levelein, megmozgatva azokat. A szél a barátom, ő segítene ha veszély leselkedne ránk, tudatná vele. De csupán selymesen futott végig a karomon, kacagva terült szét a távolban magasodó kollégium épülete között. Befejeztem végül a mondatot.
-… azért veszélyesek, mert minden alakjuk sokszorosan erős. A konlávén belül úgy tesznek róluk említést, hogy csak az válhat az őrzőjükké, aki mesteri erővel rendelkezik. Talán ezért nem talált még önre az őrzője, mert kevés létezik belőlük.- itt elakadtam a mondatban mert éreztem a belőle áradó hőt, az egyre erősebb eső illat ahogyan keveredett a jázminnal, szinte már számomra is fullasztó volt. Mi ez az egész? Vele egyszerre kezdtem venni a levegőt, ugyanazzal a zihálással amivel ő. Szél támadt körülöttem, először alig érezhető, majd egyre erősebb, nyomában meghajoltak a fák lombjai, mint leboruló pórnép üdvözölték, ahogyan közöttük átszaladt. Előre mozdult a kezem, ujjaimat finom kulcsoltam a csupasszá vált felkarjára. Szinte égetett. Mormolni kezdtem, magamban egyre lassabban ejtve ki minden betűt, tekintetemmel, az ő tekintetét kerestem. Segítenem kell rajta, bajban voltunk mindketten. Nekem felébredt az erőm, melynek következtében hatalmas szél kerekedett, és hozta, húzta, vonszolta magával ezer zápor szagát, belecsempészve a masszív jázmint. Talán tíz perc lehetett az egész, talán öt. Nem tudom, de olyat tettem amit nem lett volna szabad, nem nekem lett volna szabad. Lecsillapítottam a benne szunnyadó vadat, ami kitörni készült. Ezt nem is tudhattam volna, ahogyan nem lehettem volna képes egy Setran kitörését megakadályozni erre csak a….elakadtam. Az nem lehet. Megráztam a fejem, és bűnbánó arccal néztem vissza rá, fáradtan csillantak a szemeim.
– Ne haragudjon kérem, ezt nekem nem lehetett volna….én- a kollégium felé pillantottam, majd zavarodottan fordultam hozzá vissza a kezeimet tördelve, éreztem, hogy megint eluralkodnak rajtam a rossz érzések. Mit műveltem?
– Bocsásson meg!- fejeztem be végül. Tipródtam és reméltem, hogy a fennmaradó utat meg tudjuk majd tenni békében, elválnak útjaink, és holnaptól megy minden a maga medrében. Feltéve ha egy ilyen után ez lehetséges.






Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jún. 26, 2015 7:54 pm
Ugrás egy másik oldalra




Selene & Matt
Surprise


with Fragrant




Amikor az illatok körbeölelték Ms Winchetet, majdnem közelebb léptem hozzá, behunyt szemmel, egy újabb tavasz jutott eszembe, ezúttal Japánban, majd mintha magam is repültem volna a szelek szárnyán, tovább, Amerika, Brazilia, hogy aztán kacskaringósan ide keveredjek , mint a méhecskék. Megráztam a fejemet és gyorsan elpillantottam másfele, ringó léptemből vissza vettem, s ezzel álcáztam magam, hogy elindultam inkább.
- De, igazán… igazából mit szeretne csinálni? - kérdeztem kíváncsian. Hiszen én egykor azért lettem skandinavisztika professzor, mert engem ez érdekel, és szeretném,ha mások úgy látnák a történelmet és a mondaköröket ahogy én, hogy egyes dolgok mesék, mások igazak, ha élne még ez a felfogás, nem félnének tőlünk, a másoktól, akik valamilyen képességgel születtek a világra, persze.. Voltak ártók és ártatlanok, mind-mind jellemtől függőt, de volt amely eltorzult az idők folyamán. Ilyenek voltak a halhatatlan vámpírok.
Nem értettem ezeket az ambivalens érzéseket magamban, a diákom, minek aggódom afelől, hogy elakarna menni, eddig is csak bosszantott kicsit, mert komolyan kudarcként éltem meg, hogy nem tanul, és még el is alszik az óráimon, tehát nem érdekli, viszont én meg maximalista vagyok, és ha bele szakadok is, legalább négyes átlagra fel fogom vinni, az eredményét a tantárgyamból. Az enyémből mindenképp.
Csak hát, mégsem érdekli…
Fene ebbe a kudarc szerű érzésbe, végtére is csak egy diáklány, akinek finom az illata és papírokat röptet maga körül, így is csodabogárnak nézik, s ilyen irányíthatatlan képességgel őrző szeretne lenni…? Egy pillanatra megsajnáltam, őt is, és azt is akit őriznie kell. Vajon, képes lesz összeszednie magát?
- Nézze, tudom, hogy a többsége csak a külsőm miatt jár skandinavisztikára, ez addig nem is zavar, ha legalább tanul, vagy annak minimális látszatát látom. - mormogtam az orrom alatt, mint egy sértett gyerek. Szállj már le a témáról Matt, mások is aludtak már el az órádon! Igen, de ők… nem Selene voltak. Gondolatban homlokon csapom magam majd megrázom a fejem, és tovább haladok Ms Winchet mellett. Hirtelen érdeklődve kaptam fel a fejemet annak hallatán, hogy tud főzni, a sütemények engem kevésbé, míg a hugaimat annál inkább érdekelték.
A kaja emlegetésére pedig hirtelen nagyon éhes lettem, csak úgy spontán kedvem lett volna felülni a repülőre, hogy anyám főztjét egyem, ha nagyon vissza akartam volna élni, akkor apám magán repülőjével megtehettem volna, de az egész szabadon való tekergésem a függetlenedésről szólt. Átragadt rám Ms Winchet jókedve és mosolyogtam, amikor leutánozta a mamája hanghordozását, figyeltem, ahogy a kék szemei megtelnek élettel, és örömmel, pusztán attól, hogy… jelenleg nem tartott attól, hogy megint átverik, én nem is akartam, nem állt szándékomban. Nekem jól esett így látni, önfeledten. Úszás után ilyenkor már rég enni szoktam, a közeli étteremből szoktam rendelni, mivel én magam nem igen tudok főzni, de mindig meglepődnek, hogy mennyit kérek, örüljenek, fizetek, bár már kedvezményt is kapok, és előre vesznek  a listán. Ha belegondolok jobban, nem kellene félnem , tartanom annyira a boszorkányoktól, mert Ms Winchet, nem olyan karót nyelt, mint az a boszorkány, aki a családom védelmébe szegődött, és nincs nagy ellenségeskedés az arab boszorkány nő és közte, állítom titokban kedvelik egymást.  Az egyik az apám, a másik az anyám védelmezője. Hogy nekem miért nincs? Hallani sem akartam a ceremóniáról, akkoriban húztam el otthonról, miután befejeztem az egyetemet és kiderült, hogy megvan a választott nőstényem. Tökéletes.
- Ha apránként használná az erejét? Kisebb dolgokhoz, hogy azzal is lemozgassa a fennmaradó energiáit? - logikus nem? Én így próbálnám meg kihasználni a maradék erőmet, vagyis… én inkább teljesen másként, a testmozgás, ágyban… igen, az jó feszültség és fennmaradó energia levezető. Gaia, hogyne lenne ismerős? Aki a fák, erdők, állatok és a természet szülőanyja? Akinek minden szellő sóhajából, fáj levelének rebbenéséből, vagy a föld morajlásából érezhető volt a jelenléte, figyelt minket, olykor, éreztem mintha terelne is, de nem úgy mint a szüleim, hanem amikor sütött a nap és a réten bolondoztam valamely állat alakomban, ő is velem örült volna ahogy simogatott a napsugarakkal, vagy a szél, ahogy a fülembe susogott.
- A falkám Svédországban van, eljöttem onnan, mert jobb így. - nem akartam részletezni, nem hiszem, hogy Ms Winchetre tartozott volna, hogy épp egy alfával áll szemben. - Odahaza kísérő voltam, apám oldalán az ilyen ceremóniákon, éppen megkaphattam volna az engem megillető helyet, de valami nem stimmelt, a boszorkányok megérezték, és én is tudtam, hogy nem lesz ez így jó, a másik falka nősténye valamit megérzett, én pedig nem utána mentem, hanem a saját ösvényem felé indultam… - az egyik boszorkány kitárta a karjait, és a nőstény felé mutatott, meg a háta mögött megnyíló ösvény felé. Az ismeretlent választottam, az előre elrendeltetett helyett. Azt hiszem ezért nem hibáztatnak se a szüleim se a másik falka, a tavaszi esős jázmin illatot követtem, furcsa vonzódás volt ez a tavasz iránt. Nem is értettem, Ms Winchetet is ezen illat miatt gondoltam érdekesnek. Nem értettem, hogy miért mondom el ezt ennek a boszorkány lánynak, de abba kellene hagynom, ez nem egy diáklányra vonatkozik, ez… az én életem egy szeletkéje.
- Teljesen svéd vagyok. - kanyarodtam vissza az egyik aktuális témához. - Stockholmban születtem… - megint elharaptam a mondatot és felszusszantottam, nem igazmondásra köteleztek, és ezt a furcsa szédülést is inkább a kezdődő éhségemnek tudtam be.  Tehát, ő is a saját útját igyekezne járni, míg én már tapasztaltabb túrázókén vágok át az ösvényeken és haladok át a komplikált utakon, vagy mászok meg hegyeket, ő még csak botladozik, épp csak elengedték a kezét.
- Ms Winchet, nem kerestem az őrzőm sohasem. - köszörültem meg a torkomat, nem volt számomra ez olyan fontos, huszadrangú volt, mert nem akartam olyan karót nyelt őrzőket mint amilyenek a szüleimé. Azt sem akartam, hogy vigyázzanak rám ,tudok vigyázni magamra. -  tudok vigyázni magamra. - szólaltam meg hangosabban is, hogy Ms Winchet tudomására hozzam a véleményemet. - csak… az összejövetelek hiányoznak, s mivel itt a falkámból én vagyok egyedül, ezen a környéken, afféle megtűrtként vagyok jelen, ha akarnám, átvehetném a vezetést, de nem fáj a fogam efféle babérokra, efféle felelősségre,- igen, mondhatjuk, hogy végtére is a felelősség elől menekülök. Ahogy közeledett a kollégium, én úgy lépkedtem egyre lassabban, kigomboltam még két gombot az ingemen, nem villogni akartam, csak az illatok… Olyan bódítóak voltak körülöttünk, az eső és a tavasz, Ms Winchet, hogy kedvem lett volna átváltozni. Pislogtam, majd felhajtottam az ingemet is mindkét kezemen, a könyökömig. Úgy éreztem, hogy nem tudom uralni a képességemet, egy veríték csepp indult útjának a halántékomon, s kicsit ráncoltam is a homlokomat. Bírjam ki, az épületig, bírjam ki az iskoláig! Nagyot kortyoltam a levegőből, de csak rosszabb lett, még intenzívebben éreztem az illatokat. Nem értettem, hogy mi történik velem. A nevetése olyan volt mintha kis harangok csilingeltek volna, ő a diákom! Egészen biztos, hogy nem bájolt meg, mert azt érezném, éreztük ha egy boszorkány az erejét használta. Ciki lenne, ha az iskolához ilyen közel változnék át. Nem volt itt se az anyám, se az apám, akitől bármit is kérdezhettem volna. De minden egyes lélegzetvétellel csak rosszabb lett, úgy értem,jobb lett volna ha átváltozhatok.

♫ Air ♫Ruha १ Note: :hug:
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 24, 2015 2:21 pm
Ugrás egy másik oldalra



Matt&Selene
                                                                                     
What are you doing here?




Soha nem szégyeltem azt aki vagyok, igaz ennyire nyíltan ritkán beszéltem róla. Molly és a hozzá hasonlóak tudták, és rendszerint vissza is éltek vele, ahogyan most is tették. Egyszerű lett volna, és ahogyan a tanár úr mondta csak használnom kellett volna az erőmet, azzal még nem döntöm romokba a világot. Persze a hangulatomtól is függött mennyire erős szelet vagyok képes életre hívni, és őszintén szólva voltak elég problémás próbálkozásaim időnként, amikor még nem voltam teljesen ura az erőmnek. Az alvási szokásimból kiderül, hogy még mindig nem vagyok. Szerettem volna elmondani neki mindent, hogy ha már végre van valaki itt aki meghallgat, akkor kiönthessem neki a szívemet, azt ami bennem van, még akkor is ha az illető a tanárom. Én azonban többet láttam ennél. Egy olyan világ, egy olyan faj szülötte aki jobban megérthetne engem az átlagnál. Lépkedtem mellette néha oldalra sandítva és próbáltam kitalálni mi járhat a fejében. Azonban ez a képesség valami miatt még nem működött nálam, lehet igazán soha nem is fog. Boszorkány vagyok, de nem vagyok mindent tudó, nem vagyok képes minden erő felett uralkodni, arra csak a mesterek képesek, azok, akik már olyan sok időt éltek le, hogy halhatatlanságuk biztos, és erős tudatában a dolgok felett állnak. Olyan tudás van bennük amelyet nemhogy megismerni, de azt hiszem megérteni sem nagyon leszek még képes egy darabig. Mégis, valami különös erőtől vezérleve sokkal több dolgot osztottam meg a tanárommal, mint bárki mással korábban. Az illatok összekeveredtek a levegőben, és amikor a kinti lassan beköszöntő este illata keveredett az enyémmel, eső illat csapta meg az orromat. Kissé értetlenül pislogtam. Nem értem honnan jött, nem értem miért éppen most és azt sem, hogy köze van vajon ennek ahhoz a beszélgetéshez amit éppen folytattunk, de én éreztem. A kis szellő megannyi síró felhő illatát sodorta felém. Egy pillanatra kissé meglepetten pislogtam a mellettem álló férfira, és láttam, vagy talán csak éreztem, hogy neki is észre kellett vennie ezt a pillanatot. Vagy csupán én voltam az akinek feltűnt? Megráztam a fejem a kérdés hallatán.
- Nem nagykövet, bár tudom, hogy az attasé ezt jelenti...ez...hm...hogy is mondjam, nálunk egy rang. Azt jelenti, hogy ott teljesítek szolgálatot a világban, ahova éppen küldenek. A diplomácián dolgozhatnék, és ezáltal a külhoni kapcsolatokért lehetnék felelős. Persze nem azt mondom, hogy ez életem vágya, hogy mindig is ezt akarnám csinálni, és csak reménykedem benne, hogy mire ennek eljönne az ideje sikerül majd megtalálnom azt akire vigyáznom kell.- hajtottam le a fejem, és én őszintén ebben reménykedtem. Így kell lennie, valahogyan a zsigereimben éreztem, és amikor esténként kiültem az ablakba és a messze távolba bámultam, a szél suttogta a fülembe, átsimogatva a bőrömön, hogy ez így is lesz. Hogy ő már tudja a titkomat, látja a sorsomat, mi az égben a megrajzolódó felhők között rejtezik, minden nappal egyre közelebb hozva.
- Nem feltétlenül Svédország, lehet akár Németország vagy Itália. Mindegyik nyelvet tanulom, igaz nem vagyok ebben valami ügyes, ahogyan a kulturális ismeretek sem az erősségem....mint azt ön is tudja az alvásaim miatt. Mindegyik órán ezt csinálom. Talán azért mert igazából nem köt le.- majd felfogva mit is mondtam pontosan gyorsan és sietve helyesbítettem, mert picit zavarban éreztem magam attól amit mondtam neki
- Nem úgy értem, hogy nem érdekel például az amiről ön tartja az előadását, igazán élvezetes és nagyon érdekes....csak hát- vontam meg a vállam. Most valljam be neki, hogy bár vonzónak találom a külsejét, ahogyan az összes lány annak tartja, csak a hülye nem venné észre, hogy így van...annyira azért mégsem, hogy ébren tartson? Én nem láttam bele a lelkébe, a külső pedig számomra olyan, mint egy hang nélküli hangszer. Egy hárfa, amin nincsenek húrok. Gyönyörű, és legszívesebben átsimítanék rajta, de addig nem tudom értékelni, amíg meg nem szólalnak rajta a dallamok.A muffin említésére elmosolyodtam haloványan és ujjaimmal a hajam közé túrtam.
- Az ötlet nem rossz, akkor viszont találnom kell egy cukrászdát itt a Whitmore-on ahol igazán ízletes süteményeket árusítanak. Tudja a kollégiumi szobához nem tartozik teljesen felszerelt konyha, bármennyire is finom süteményt vagyok képes sütni. A nagymama egykor a fejébe vette, hogy meg kell tanulnom mindenféle édességeket készíteni, főzni is ami azt illeti. Ez valamiféle hagyomány volt nálunk. Képzelheti, hogy miképpen nézett ki tíz évesen az első gyümölcs tortám- nevetve ráztam meg a fejemet, és mellé még kicsit fintorogtam is jelezve neki, hogy életem egyik legrosszabb konyhai élménye volt.
- A nagyi csípőre vágta a kezét, és azt mondta nem lenne ez olyan rossz, csak kár, hogy borzalmasan sós. Az epres torta sós lett.- újra felnevettem, és a hajamat egy feltámadó apró szellő libbentette meg. A jókedvem egyik jele volt, a visszamaradó energiák ismételten. Ezekkel még meg kell tanulnom bánni, mert a jövőben nem lehet az, hogy az utolsó lépésemet is ilyen kisebb szélviharok kísérik. Aztán meg eszembe jutott a röfögő hang amit a tanár úr említett és akkor meg azon kezdtem nevetni. Azt hiszem marad az utolsó megoldás, hogy megpróbálja nekem kimagyarázni a helyzetet és persze az, hogy remélhetőleg el fogják hinni, hogy valóban korrepetálás miatt voltam benn ilyen sokáig. Elvégre a kollégiumi szabályok mindenkire vonatkoznak, és igen nagy fejetlenség lenne, ha mindenkivel mindig kivételezni kellene.
- Én igazán hálás lennék valóban ha elkísérne. Talán ha mellettem van akkor nem is kell bővebben magyarázkodnom miért nem tudtam visszaérni időben. És rémesen sajnálom ezt az egészet. Tudom...tudom, hogy nem szabadna hagynom magam, és tudom azt is, hogy az erőmet használni nem vétek, nem bűn, hiszen pontosan ezért kaptam. De amíg nem tudok vele felelősséggel bánni nagyobb dolgokra inkább nem vetemednék. Meg aztán ez sem mindig van így, csak vannak bizonyos szabályok amiket be kell tartani...de éppen önnek magyarázok szabályokról? Hiszen pontosan tudja miről beszélek.- most már megfordultam felé és így magyaráztam neki tovább. A szabályok... legalább annyi van mint nekünk, de amíg mi több tanácsnak tartozunk felelősséggel, ők csupán a falkájuknak. Követtem a tekintetét a parkoló irányába, majd kék íriszeim visszavándoroltak rá, és úgy bólintottam a kérdés hallatán.
- Igen vannak, és meg is lep, hogy ön még soha nem volt egyen sem. Igaz ez valószínű abból eredhet, hogy még nem talált önre a védelmezője, vagy a falkája nem kapta meg a jelet. Hallott már róla ugye? A ritka virágról, aminek szirmai ha megjelennek a párnáján részt kell vennie a gyűlésünkön. Az illata lesz ami elárulja az őrzőjének, hogy a felsőbb hatalmak önhöz rendelték ki. Az én virágom a jázmin, fehér szirmokkal, világoskék csíkokkal a szélén. Olyan ez számunkra mint az egyedi ujjlenyomat, mindegyikünké más. De meg fogjuk ismerni kire kell vigyáznunk. És nem csupán rá, hanem azokra akik fontosak a számára. Nem tudjuk, hogy férfi vagy nő az illető, nem tudjuk az életkorát és a származását sem. Nem mi választunk, az égiek jelölik ki számunkra. Mi a Gondviselésnek hívjuk, mások Gaia-ként emlegetik, ismerős ugye?- mosolyodtam el és azt hiszem ebben a mosolyban az őseim egy csöppnyi régi bölcsessége is vegyült. Sosem akartam többnek látszani senkinél, mégis tudtam, hogy többre vagyok hivatott, soha nem akartam az erőmet megmutatni másoknak, mégis tudtam, hogy eljön majd a nap, amikor valakire ezzel fogok majd vigyázni, hogy ő lesz a számomra onnantól a legfontosabb, hogy engedelmesen megadom majd a sorsomnak és mindenemet feláldoznám majd érte, ahogyan ő is értem. Én nem tudom, hogy ennek mikor fog eljönni az ideje, csak abban reménykedtem, hogy ezért nem kell majd messze mennem, hogy nem kell majd elhagynom a hazámat, és egy másik kontinensen egy számomra idegen világban élnem. Már így is nehéz megpróbáltatás volt számomra, hogy a családomtól távol kellett egyedül boldogulnom.
- Egyedül vagyok, nincs a városban senkim. Ennek így kell lennie, meg kell találnom önmagamat, meg kell erősödnöm, tisztában kell lennem vele, hogy pontosan mire is vagyok képes. Van egy kapcsolatom New Orleansban, ha bajban lennék őt hívnám. Bár azt hiszem hamarabb érezné ha valóban bajba kerülnék semmint megtörténne. Elég idős és bölcs már hozzá. Egy Mester. Bár én még sosem találkoztam vele, még nem volt rá szükségem.- egyik lábamról a másikra álltam, mentem volna már és maradtam is volna mg. Tudtam, hogy ha most innen elsétálunk, ez a különös atmoszféra, ami körülvesz bennünket, ez meg fog szűnni. Ő volt az aki végül elindult a főépületet összekötő sétálón át a kollégium felé. Az esthajnal csillag feljött már az égre mikor elindultunk, de a horizonton még csak narancs színben vibrált a nap, utolsó mosolyát még nekünk adja mielőtt eltűnik és a helyére érkezik meg a világot ezüstfeketébe öltöztető alattomos holdvilág. Az én napszakom a hajnal volt, amikor indul az élet, amikor elkezdődik, amikor a világ lassan újra inyílik mint a szirmait bontogató apró kis virág, egy csöppnyi jázmin, mint én magam. Az illatom kísért bennünket, karöltve a hársfák mézesen bódító aromájával keveredve és ahogyan mellé léptem, hogy felvegyem a sétánk ritmusát, éreztem, hogy néhány kóbor kis szellőcske csokorba kötve kacarászott bennünket körül, mint megannyi színes, ámde láthatatlan léggömb.
- Ha jól tudom ön svéd. Mármint azt mondják, hogy nem csak tanítja, hanem félig az is. Önnek miért kellett elhagynia a hazáját? Azért mert otthon még nem találta meg az őrzőjét? - bocsánatkérően emeltem a mellkasomhoz a kezem és félrebiccent a fejem, ezzel is jelezve, hogy elnézést kérek, ha indiszkrét terültre tévedtem.
- Persze ha nem tartozik rám, akkor bocsánat, hogy feltettem a kérdést...csak tudja a gyűléseken kívül nem nagyon van alkalmam váltókkal találkozni. Valahogyan mindig elkerültük eddig egymást.- a hangom egészen halkult végül elhallgattam. Az járt valóban a fejemben, hogy lehet, hogy nem érzem rajta az őrzője védelmét. Ennek csak az lehet az oka, hogy még nincs. És kíváncsivá tett, hogy miért nincs.


Tag: Matt || Ruhám|| The same old story || ©


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jún. 23, 2015 9:30 pm
Ugrás egy másik oldalra




Selene & Matt
Surprise


with Fragrant




Visszamaradó energiák? Roppant érdekes dologról beszélt Ms Winchet, számomra ez azt jelentette, hogy voltak felesleges energiáim, amit vezetéssel, úszással, vagy esetemben repüléssel vezettem le, imádtam repülni is, élvezetes volt, amikor a tollaim közé kap a szél és nem csinálok más , csak a szél ellen dolgozom, vagy rá fekszem és hagyom magam sodorni a léghullámokkal. Nem haragudtam, csak sajnáltam ezt a végtelenül álmodozó lányt.
-Európába? - torpantam meg meglepetten. Én… pont onnan menekültem el, megráztam a fejemet és elindultam Selene után tovább, az akcentusom is előjött, érdekes volt, mert ritkán szokott ilyen történni, többnyire ha órán sikerül a diákoknak valami érdekes kérdésbe beletenyerelniük, és elragad a lelkesedés, általában csak akkor fordul elő velem ilyesmi apróság. Európa messze van. Erről eszembe jutott az egyik kedvenc dalom, a magyar rádióban hallottam, Vén Európáról szólt. Szomorú és lassú, ha történelmi szempontból veszem szemügyre megértem, hogy miről énekel a zeneszerző. Mint történész professzor, nem csak a saját hazám történelme érdekelt, hanem minden más kultúráé is, mindenben szerettem elmélyedni, különösképp a szájhagyomány útján terjedő történetekben, ezek tanulságos mesék voltak.
De nem tudtam napirendre térni afelett a tény felett, hogy Ms Winchetet a kis covenje, vagy nagy… vagy akármilyenje elküldje más kontinensre. Rosszul érintett? Nem mondanám… csak, nem tudom, szerencse,hogy a boszorkányok szaglása nem éles, mert bizony a klór és tusfürdőm illatán túl éreztem, hogy elbizonytalanodtam kissé. De, már a választása is… politológus szak.
- Mik a tervei? Nagykövet szeretne lenni? Svédországban?- egy ilyen apró álmodozó teremtés? Tényleg helyt állna a területén? Képviselni tudná Amerikát, és hol? Nem itt születtem, de szerettem itt élni, és tanítani és kicsit a saját országomként is gondoltam erre a helyre. Végül is, a kérdésem után nem sokkal megkaptam a választ. Borzalmas, hogy védelmezőként mennyi mindenen kell átesnie, a felsőbb hatalmak miatt. Mi egyszerűbbek voltunk ebből a szempontból, bár...Miért pont Svédország? Már ott álltunk az ajtón kívül, zavarban éreztem magamat, hogy miért? Nem tudom, először vagyok egyedül egy diákommal, szemtanúk nélkül, éreztem ,hogy senki sincs a közelünkben. Pislogtam, sátor szerű pilláim alól pillantottam le Selenere.
- Én… tudok. De, akkora állattá attól tartok, lehetetlenség volna átváltoznom. - furcsa is volt a helyzet, mert nyíltan, most beszélgettem először valakivel arról, hogy váltó vagyok, s ő… az előttem álló lány boszorkány, magamtól biztos nem hoztam volna fel a témát, mert… nem akartam, hogy azt higgye, hogy tapintatlan vagyok. Vagy bármi, ehelyett, ő maga oldotta meg az egészet. Meg akartam szólalni, de elvette a szavamat a jázmin illata, hogy lehet valaki ilyen intenzív virág illatú, amikor épp valamilyen érzelmet sugároz magából? Macska oldalam, purrogva dörgölőzött volna a bokájához, de nem kamasz fiú vagyok már, hogy ne tudjak uralkodni az érzelmeimen. Éreztem, hogy menne, de maradna is? Annyira kettős volt ez az érzés, hogy nem tudtam eldönteni. Nem akartam semmit sem mondani neki, csak azt akartam volna, hogy álljunk itt, még egy darabig, és nem tudom, csak… szavak nélkül kommunikáljunk,de miért akartam vele úgy megértetni magamat, akár egy-egy fajtársammal? Beletúrtam a szőkés hajamba, majd aprót rántottam a vállamon.
- Süssön neki fahéjas muffint, mindig olyan illata van, és egyszer láttam ahogy azt a szép süteményt, olyan förtelmesen falja be és még röfög is közben… - tényleg így volt, a kollégiumi portás mindig fahéj illatot árasztott. Idén nem én voltam a felügyelő tanár aki a diákokkal lakott, de attól még elkísérhettem volna. Aztán rájöttem, hogy butaságot mondtam, a mai lányok nem igen tudnak főzni, nagyon meglepett volna ha Ms Winchet képes volna efféle műveletre.
- Vagy… siessen. - de, egyáltalán nem akartam, hogy siessen. Selenere mosolyogtam. Tettem pár lépést az autóm felé, megtorpantam, és visszafordultam.
- Vagy, elkísérem, és szólok a portásnak, hogy külön óra miatt volt kénytelen késni. A jegyei alapján még célszerű is lenne. - rántottam meg a vállam és visszalépkedtem Selenehez. Előhúztam a moblilomat a nadrág zsebemből, még volt időm bőven, hogy átmenjek a másik városba csak egy kicsit szórakozni. Rám fért volna, különösen ezen információk tudatában, Európa.
- Mondja, szoktak tartani bármiféle eseményt, amiken váltók és önök is részt vesznek? - bizonyára tudhatta rólam, hogy Svédországból jöttem, hihette azt, hogy érdekel az egyik ilyen gyűlés, miért ne? Talán… el kellene mennem, hátha találok egy partiképes lánykát. De a rituálék is hiányoztak, amikben otthon volt részem. Bár… nem tudom, ezen a téren mindig is bizonytalan voltam. Mennem kéne, nem kellene itt lennem. Nem akartam felajánlani neki,de ha nem engedik be a kollégiumba, akkor akár, el is jöhet hozzám is. Majd, elalszik a vendégszobában, de nem addig, amíg meg nem próbáltuk a kollégiumi bejutást. Előbb járjunk utána ennek, aztán következhet bármi.
- Nincsen egyébként rokona a városban, akinél vész esetére meghúzódhat? - csak nem küldték el Chichagoból csak úgy minden nélkül, vagy igen? Végül is az önállóság megtanulása lenne a főiskolai élet egyik lényegi szempontja. Sokat kérdeztem, nem tehettem róla, érdekelt ez a lány, nem azt mondom, hogy nem akartam élni a lehetőséggel, mármint azzal, hogy kérdezősködjek, mert egyébként kevés barátom volt itt, és a családom jött többnyire látogatni, az ismerőseim jó része és a haverok is szintén otthon voltak.
Mindamellett, én holnap dél környékére jövök be órát tartani. Addig vagy a neten kutakodtam, vagy aludtam, vagy a titkos hobbimat űztem, a réten rohangásztam valamilyen állat alakban, leginkább kutya, mert még véletlenül sem akartam lepuffantva lenni a vadászok által valami nemes vadnak nézve. Így lassan elindultam a kollégium felé.



♫ Für Elise ♫Ruha १ Note: :hug:
©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 21, 2015 5:38 pm
Ugrás egy másik oldalra



Matt&Selene
                                                                                     
What are you doing here?


 


Annyira más volt itt minden mint otthon. Mások voltak az emberek, teljesen másképpen viszonyultak egymáshoz. Én minden nap szüntelen vágyódtam haza, vágyódtam vissza. Hogy miért is voltam itt, ilyen messze az otthonomtól, messze azoktól akik igazán szeretnek és akiknek igazán fontos is vagyok? Mert apa szerint így közelebb vagyok egy csoporthoz akik New Orleansban élnek, akik majd segítségemre lesznek ha eljön az ideje. De nekem mégis úgy tűnt minden egyes nappal, hogy senkitől nem kapok segítséget. Magamra maradtam. És amikor ezt többször elmondtam neki a telefonban, azt hiszem csak nyugtatni próbált a hangjával. Most az a legfontosabb, hogy várakozzak. De mire? Erre a kérdésre akárhányszor is tettem fel, soha nem kaptam választ. Talán nem is létezett semmiféle csoport, talán azért kerültem el otthonról, hogy magam fedezzem fel az erőmet, talán azért, hogy merjek megtenni olyan dolgokat amelyeket a család biztos menedékében soha nem mertem volna. Félénk gyerek voltam, mindig visszabújtam anyu mögé, és csak a szüntelen terjengő virágillat árulkodott arról éppen mit érzek. Ez helyettem is beszélt, mondanom sem kellett, és amikor láttam miként szippant bele anyám a levegőbe és néz rám, arcán a szűnni nem akaró mosolyával. Az egyetlen volt aki feltételek nélkül szeretett, és az egyetlen akitől kérnem sem kellett mégis kaptam: ölelést, gyengédséget és szeretetet. A családom volt az egyetlen menekülési útvonalam, egy hely ahol biztonságban érezhettem magam. Az apukám a tenyerén hordozott és ez mostanság sincs másképpen, csak éppen azt nem kapom meg, amire a legjobban vágyakozom, az ő közelségüket. Nem tudom mennyiben van köze ennek az egésznek ahhoz, hogy igazán képes legyek felfedezni magam, hogy képes legyek uralni az erőmet, hogy ne csupán időnként szórakozzak vele, hanem nagyobb dolgokra is képes legyek. Amire állítólag hivatott vagyok. Gyakorta temetkezem régi családi lexikonok mögé, olvasok feljegyzéseket és memoárokat az őseimet illetően, és mindannyiszor elfacsarodik a szívem ha arra gondolok mennyien estek áldozatul az évszázados üldöztetésnek, azoknak a vérzivataros időknek, amikor védelmezniük kellett valakit, egy családot, bárkit…és az utolsó erejükkel, mágiájuk utolsó kis tartalékaival is ezt tették. Ahogyan majd nekem is tennem kell. Rajzok, karcolatok, megsárgult papírok árulkodnak rólunk…Winchetekről és a Mariott-okról, a családom egykori tagjairól, kiknek nem jutott ki boldog idős kor. Az energia fog majd összekötni bennünket akit társul rendelt számomra a természet, és a Gondviselés, akit majd megismerek arról, ahogyan összefonódik az erőnk, ahogyan a levegőből és a fényből valami más születik, valami magasztosabb, amely erre rendeltetett. Anya szerint az angyalok leszármazottai vagyunk egy régi legenda szerint, akiket varázserejük tart itt a földön, és vannak közöttünk akik elbuktak, akik képtelenek már arra, hogy visszataláljanak a fényre. Az egyensúlyt kellett volna őriznünk de elbuktunk. Mára megcsappant a számunk köszönhetően annak, hogy csak játékszernek használnak bennünket a vérszívók és a vérfarkasok is,  csupán a váltókban bízhatunk, azokban akiket egykor mi teremtettünk és akiket majd meg kell védenünk. Mi őket és ők minket. Ahogyan a tanár urat néztem, és szinte magával ragadott a mögötte húzódó erő, ahogyan visszafogja a benne dübörgő alakot, azon gondolkodtam, hogy neki már vajon van valaki aki vigyáz rá? Felismerte már vajon az őrzőjét? Nem éreztem körülötte idegen energiákat, nem érezte védelmet, sem semmi különleges erőt csak a sajátját. Különös pedig már meg kellett volna találnia, ritkán szoktak ilyen sokáig várni…valami más lehet itt, valahogyan másképp akarta a természet. Nyugalommal töltött el, hogy elkísér, hogy nem kell majd magyarázkodnom akárkinek, arra vonatkozóan mit keresek még itt. Hiszen lehetett akár külön órám is, miért ne? Bár nem szívesen hoztam volna kellemetlen helyzetbe Gylenne urat, mégis sok itt a rosszindulat, hiszen magam is tapasztaltam, de én leszek majd az aki számonkéri őket. Meg fogja helyettem tenni egy magasabb hatalom, maga a természet vagy bármi. Itt sétált mellettem, az orromat megcsapta az uszoda klór illata. Amúgy is érzékeny voltam az illatokra, mindarra amit a levegő hozott és vitt, minden ami ebben lakozott, a természet egyik pajkos kis elemében, amely könnyed is lehetett és játékos, de lehetett bősz, vad és kíméletlen. Mindegyiket képes leszek majd idővel uralni, sőt néha azt merem képzelni amikor egy magas torony tetejéről tekintek alá, hogy ha igazán akarom, ha minden erőmet összegyűjtöm, talán már most is képes lennék rá. Csak még nem merem kipróbálni, nincs még annyi bátorságom, azt hiszem.
– Igen, a kollégiumban.- bólintottam a szavaira, és nem is mertem többet mondani, már így is akaratlanul a cinkostársammá tettem, nem akarom még jobban kényelmetlen helyzetbe hozni. Innen gyalog minimum negyed óra lenne, ha sietek akkor is tíz perc, nekem pedig annyi már nem volt hátra. Öt perc múlva zárják a főbejáratot. Roppant kellemetlen lesz magyarázkodnom, de majd megpróbálom, azt hiszem. Amikor az óráin történő szundikálásaimat említi, azt hiszem önkéntelenül is lelassítom a lépteimet, és szégyenkezve hajtom előre a fejem, majd rázom meg mielőtt visszapillantok rá. Bűnbánóan és rettentően szégyenlősen
- Nem szó sincs róla, hogy nem tanítana érdekesen, csak tudja, az én gondolataim időnként szeretnek…hogy is mondjam…- forgattam a szemeimet és csettintettem a nyelvemmel, kerestem a megfelelő kifejezést, és amikor végre megtaláltam mosolyogva és diadalittasan tekintettem vissza rá.
-… külön utakon szárnyalni. A visszamaradó energiák pedig egyszerűen azt csinálják a papírokkal amit szoktak. Kérem ne haragudjon rám!- őszintén gondoltam a szavaimat nem akartam én tényleg semmi rosszat, ez egyszerűen a tudtomon kívül történt, csak úgy magától. A visszamaradó energia a mi esetünkben olyan mint a parázs egy tábortűz után. Akkor is ott van ha már kialudt a tűz, és nem tudunk vele mit kezdeni, hagyni kell, hogy szépen kialudjon, az én esetemben, hogy a könnyed kis szellő ami fellebben, lenyugodjon.
– Nem tudom leadni a tárgyat. Ha végzek akkor minden valószínűség szerint Európába kell majd utaznom, ha ez lesz a Tanács döntése. Ha nem találom meg itt akit védelmeznem kell, akkor valószínű ott kell majd rálelnem.- a világ legtermészetesebb módján beszéltem neki erről. Váltóként tökéletesen tisztában van a fajaink közötti kapcsolattal.
- Politológiát azért hallgatok, hogy attasé lehessen belőlem, enélkül nem lehet.  Ahhoz pedig kell az ön tárgya is. Hát ezért nem adhatom le. És igen tudom, hogy vannak gyengeségeim, sajnos. Tudja engem nem sokkal inkább más érdekel, de nem én választhatok, nincs beleszólásom a tőlem magasabb hatalmak döntésébe, egyszerűen csak el kell azt fogadnom. – vontam meg a vállam, és így beszélgetve értük el a két szárnyú bejárati ajtót, melyen át kiléptem, és körbenéztem. Már elkéstem teljesen mindegy, hogy sétálva vagy éppen futva akarnám megtenni ezt a távolságot. Megálltam az ajtó mellett még mindig zavarodottan fűztem egymásba a kezeimet és úgy pislogtam, hogy a tanár úrra, hol pedig a cipőcském orrát bűvöltem rendületlenül és kitartóan. Zavarban voltam, mert még sosem voltam kettesben nem csak, hogy egy tanárommal az iskolában zárás után, de egy váltóval sem ami azt illeti. Találkoztam már többel, de velük inkább különleges események, avatások, esetleg nász alkalmával. Legtöbbször mi adtuk a termékenységi áldást a választott párra.
– Sokkal könnyebb lenne visszajutnom ha tudnék repülni…de hát…- hagytam félbe mosolyogva a mondatot és megvontam a vállam. Már nem féltem, az orgona illatát átvette az egyre erőteljesebb jázmin, csöppnyi gyöngyvirággal keveredve. Szomorú voltam, hogy el kell válnom tőle, végre valakivel tudtam beszélgetni, még ha ez egy ilyen furcsa és szokatlan helyzet után is történt. Ha jobban belegondolok még sosem beszélgettem a tanár úrral az óráin kívül. A korrepetálások alkalmával pedig nem voltam egyedül.
- Nagyon köszönöm, hogy elkísért, és igen….tudom, hogy részt kell vennem majd a külön óráin. Mióta ide járok mindig ez a vége, az alvások miatt. De ígérem igyekezni fogok.- emeltem fel a kezem és az ujjaimat keresztbe pakoltam egymáson, úgy próbáltam még inkább meggyőző lenni. Nem tudtam még elindulni, csak álltam ott vállamon az apró táskámmal és hol az ösvényt nézegettem, hol Gylenne úrra pislogtam, és hintáztam előre meg hátra billegve.
– Nincs valami jó mentőszövege, amit beadhatnék a portásnak, hogy ne legyen rám mérges? Nem szeretem ha mérgesek rám, mindig rossz érzésem van tőle.- kérlelő tekintettel néztem rá, reménykedtem, hogy valahogyan még ki tud majd húzni legalább egy jótanáccsal a slamasztikából.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 21, 2015 5:32 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Folyosók

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Folyosók
» Mosdók és fülledt folyosók környéke...

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Whitmore fõiskola :: Campus
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szer. Szept. 19, 2018 8:26 pm
Kedd Szept. 18, 2018 7:15 pm
Vas. Szept. 16, 2018 3:54 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3