A Wessel való találkozásom után ismét megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon jó ötlet volt-e a részemről visszajönni ide, elfogadni azt a fránya felkérést és a Mystic Falls gimnáziumban levő nebulókat intelligensebb társaságra cseréljem. Jó ötlet volt mindez? Mert határozottan furcsa lesz majd nap mint nap látni őt, beszélni vele, tekintettel mindarra, ami a múltban lezajlott kettőnk között. Vettem egy jó mély lélegzetet, felnéztem az égre és halkan elsuttogtam a választ: igen. Pontosan ezt kell tennem. Nem bújdoshatunk örökre egymás elől, előbb utóbb úgyis összefutottunk volna, különben is, ami megtörtént, azon amúgy sem lehetne már változtatni. Ami a múltban történt, az ott is fog maradni.. Majd fogtam magam és a nyakamba vettem a várost, elnézve az egyetlen olyan helyre, amit annak idején valahogy mindig elkerültem. A régiség bolt még mindig ugyanott állt, ahol annak idején. Egy átlagos épület volt, a kirakatában néhány olyan tárggyal, amit látszólag már nem igen használnak. Világjáró körutam során rengeteg ilyen helyen jártam már, bár akkoriban inkább ősrégi Grimoire-okat kutattam, most viszont, minden mást, ami hasznosnak tűnhet. Kitudja, talán itt lelem meg a barátnőm következő születésnapi ajándékát. Beléptem az ajtót, udvariasan köszöntem a tulajnak, majd nézelődni kezdtem a kirakati áruk között.
A mai nap még eseménytelenebbül telt, mint az eddigiek. Korán kelés, nagy adag kávé, előadások tömkelege, ebéd, előadások és végre egy szusszanásnyi idő. Persze nem mindenkinél működött így a rendszer. Sokan voltak, akik kiélvezve a kezükbe kapott saját életük feletti rendelkezési jogot úgy döntöttek, hogy márpedig nem fogják fiatal éveiket elpocsékolni arra, hogy a padokban ülve firkálgassanak valamit a füzetbe. Én nem ilyen voltam. Mindig mindenben a legjobb akartam lenni és ehhez a tanulmányok is hozzátartoznak. És egyébként... hogyan lehetnék méltó tagja az Augustine-oknak, ha beérem a középszerűvel? A végén egy kísérlet közepette a saját karomat nyisszantanám le a szikével. Délután közöltem a szobatársammal, hogy ne várjon, mert nem tudom, mikor fogok visszaérni a városból. Nem volt útitársam a sétálgatáshoz, de nem is kellett, mivel magányra vágytam. Félreértés ne essék, imádom a barátaimat, ám néha muszáj kiszakadnom, mert úgy érzem megfulladok. Talán a titkolózás miatt van... sőt biztosan. Senkinek nem mondhatom el, hogy hová tűnök el időnként éjszakára is, nem köthetem az orrukra, hogy mi folyik a szerintük eszméletlenül unalmas iskola alagsorában. Azt hinnék, beteg vagyok... pedig nem! Csak a bátyám útját felderítve rájöttem, hogy én is ugyanúgy érdeklődök a vámpírok anatómiája után, mint ő. Persze... bevallom nem esik nehezemre élettelen bábuként bánni velük azok után, amit a testvéremmel tettek. Megálltam egy kirakat előtt. Egy régiségüzlet. Nem volt szokásom betérni ilyen helyekre, viszont mindig is vonzottak a szép dolgok. Az időmből kitelt, ezért úgy döntöttem, benézek. Bajom nem lehet belőle. Benyitottam, udvariasan köszöntem a tulajnak és nézelődni kezdtem. Az ódon dolgok különleges illata megcsapta az orromat és elmosolyodva nyugtáztam, hogy kettőnkön kívül mindössze egy lány tartózkodott a helyiségben. Nem mintha egy régiségbolt vonzaná a tömegeket. A szőke hajú lányra pillantottam és olyan volt, mintha már láttam volna. Persze sok mindenkivel vagyok így... akit egyszer is látok, annak nagyjából megjegyzem a vonásait és mindig felrémlik előttem, ha újra találkozunk. Biztosan az egyetemről ismerem, mint nagyjából mindenki mást a városban. - Szép lánc. - Néztem a nyakláncra, amivel láthatólag szemezett. - De szerintem nem illene hozzád. Nagyon megnyújtaná a nyakad. - Mosolyodtam el halványan. Nem volt bennem rosszindulat, csak úgy kijött belőlem. A lány szintén nem olyan típusnak tűnt, aki viselné az ilyen holmikat.
a hozzászólás Crystalnak készült, 360 szót tartalmaz, és írás közben a Payphone című számot hallgattam. Remélem tetszik. *.*
Elég volt egyszer végigsiklanom a kiállított tárgyakon és máris megakadt a tekintetem egy két igazi gyöngyszemen. Az első, amit kiszúrtam az egy nyaklánc volt; egy szép ezüstnyakék, több kicsi kőből összefűzve, egy kör alakban, középen egy nagyobb darabbal. Elsőre megtetszett, egy különleges koktélruhával párosítva elbűvölő hatást kelthetne, bár inkább ajándéknak szánnám Kendra számára, minthogy magamnak vásároljam meg. Magamon valamiért nem tudnám elképzelni, talán azért, mert első sorban a barátnőmnek szánom. Miközben azon törtem a fejem, hogy miként döntsek, hirtelen egy másik tárgyra villant a pillantásom. Egy pár gyémánt füllbevaló volt, egyetlen kő volt benne, semmi több. Csak fél füllel hallottam, amint kinyílt a bejárati ajtó, túlságosan is belemélyedtem gondolataimba, azonban pár perccel később egy lánynak sikerült kizökkentenie pillanatnyi töprengésemből. Megjegyzése hallatán elmosolyodtam, majd szembe fordultam vele. Nagyon ismerősnek tűnt, talán valamelyik előadásom alatt láthattam korábban, a többi hallgatóval együtt. - Igazából azt egy barátnőmnek néztem ki - helyesbítettem mosolyogva, hisz mindig is értékeltem az őszinteséget. Bár, kicsit furcsáltam, hogy így ismeretlenül is, bárkinek el meri mondani, amit gondol, viszont nem éreztem rossz indulatot a szavaiban, így ha akartam, se tudtam volna megsértődni rá. - Magamon inkább ezt a pár füllbevalót tudnám elképzelni - mutattam oda, ahol a gyémánt csodámat először megpillantottam. - Lehet korábban már találkoztunk, Crystal vagyok, Crystal Alston - mutatkoztam be a szókimondó lánynak. Valamiért soha nem szoktam nagy dobra verni, hogy tanár vagyok, hisz aki bejár az óráimra, az úgyis megtudja.
Elmosolyodtam. Nem jöttem zavarba, hogy a nyakláncot nem saját magának szánta és így szóltam bele a választásba, hiszen ha eszébe jutott volna, hogy ő vegye fel, akkor legalább megakadályoztam egy ballépésben. Persze megpróbáltam mindig normálisan az emberek tudtára hozni a véleményemet és ahogy éreztem, ő sem vette bunkóságnak a megszólalásomat, sőt, mosolya igazán szimpatikussá tette. - Ez már sokkal jobban illene hozzád. - Mosolyodtam el én is a fülbevalóra pillantva. Nekem is jobban tetszett az apró, köves fülékszer, mivel inkább ilyeneket hordtam, mint nyakláncot, de ez már szinté személyes dolog, amit inkább nem kötöttem az orrára. És valószínűleg nem érdekelné. - Kiara Davenport. - Mutatkoztam be én is. Alston? Megnyugtatott, hogyha lottóznék, akkor nagy esélyem lett volna megnyerni a főnyereményt, hiszen az volt a sejtésem, hogy ismerem valahonnan. És amikor bemutatkozott, be is ugrott. Láttam a nevét a félév tanárainak névsorán és ezzel együtt összekapcsoltam, hogy ő tartja azt a kurzust, aminek az első óráján tagadhatatlanul szokásomtól eltérően nem nagyon figyeltem oda. Ismét olyasvalami, amit nem kellene elé tárnom. - Azért jöttem ide, mert ismerősnek tűntél és most már rá is jöttem, honnan. Bejárok az egyik órádra. - Mondtam halvány mosollyal. A Whitmore egyébként is híres volt arról, hogy a tanárok és a diákok jó kapcsolatot ápolnak egymással, bizalmaskodni mégsem szoktam senkivel, hiszen az úgynevezett nyalizás nem az én stílusom volt.
a hozzászólás Crystalnak készült, ? szót tartalmaz, és írás közben a Payphone című számot hallgattam. Remélem tetszik. *.*
Láthatólag nem jött zavarba a válaszomtól, ami csak még inkább alátámasztotta bennem azt az észrevételemet, miszerint nem sértésből szólt bele a választásomba. Szimpatikus lánynak tűnt, a nagy szájával együtt is. Elmosolyodtam, amikor elárulta, hogy a kis köves füllbevaló neki is elnyerte a tetszését. Hm, akkor ezek szerint mégsem annyira eltérő az ízlésünk, mint azt sejtettem. - Szerintem meg is vásárolom ezt, hisz magamat ismerve,ellenkező esetben biztos megbánnám, hogy itt hagytam - vallottam be égnek emelve a szemeimet, majd az elárusító fele fordultam, hogy megtudakoljam az árát. Hamarosan a lány nevét is megtudtam, Kiara. Mint ahogyan arra is fény derült, hogy tényleg az egyetem egyik hallgatója, aki ráadásul be is jár az óráimra. Micsoda véletlen. - Örülök a találkozásnak - villantottam egy barátságos mosolyt a lányra. Belegondolva, hogy ezidáig úgy társalogtunk egymással mint két majdnem egyidős fiatal lány.. Olyan volt, mintha egy pillanat erejéig megfeledkeztem volna mindenről, beleértve a körülményeket is, hogy immár oktatóként és nem nebulóként tartózkodom Whitmore-ban. Miközben átnyújtottam az árusnak az általa említett árat, amit a füllbevalómért cserébe kért, érdeklődve tekintettem Kiara felé. - Te voltaképpen követtél engem? - kérdeztem rá kerek perec kissé gyanúsan, ám annál vidámabban. Valóban érdekelt, hogy végig csak a kíváncsiság hajtotta-e.. vagy esetleg más is?!
- Ismerős érzés. - Bólintottam széles mosollyal. Rossz tulajdonságaim közé tartozott, hogy imádtam vásárolni, általában minden bennem felgyülemlett feszültséget le tudtam vezetni egy kiadós bevásárló körúttal, amikor nem fogtam vissza magam és minden magamra pakoltam, ami megtetszett. Szerencsére ilyenkor nem kellett foglalkoznom semmilyen visszatartó tényezővel és meg is nyugtattam magam, hogy eleget tanulok, ülök a laborban és a tankönyveim felett és segítek az embereknek a közeli kórházban ahhoz, hogy megengedjem magamnak az ilyesfajta kiruccanást. Addig nem szólaltam meg, míg az eladóval beszélt és ki nem fizette az árut. Inkább csak elgondolkoztam azon, hogy vajon miért tanít ennyire fiatalon? Nem az lenne a dolga, hogy minél több mindent lásson a világból? Erre majdnem vele egykorúaknak osztja az igét a fősulin, ami valljuk be, hogy a Whitmore esetében nem egy világklasszis karrier kezdete. Persze ezt magamra is vonatkoztathatnám… nem itt képzeltem, hogy elvégzem a tanulmányaimat. Valamelyik Borostyán-ligás intézményben akartam tengetni a mindennapjaimat, a Yale pont megfelelő lett volna. Fel is vesznek, ha az utolsó pillanatban nem gondolom meg magam… talán nála is valami nagy dolog játszik közre, hiszen ránézésre nem az a lány, aki megvetné a nagyvilági életet. - Voltaképpen nem követtelek. - Nevettem fel a feltételezés hallatán. Természetes, hogy erre gondolt, a helyében én is ezt tettem volna, de én nem voltam az a nyalizós diák. Mégis mire mennék vele? - Csak ismerősnek tűntél és hiába a jó arcmemóriám, ha agyoncsapnak sem jöttem volna rá, hogy tanár vagy. - Vallottam be jókedvűen. - Remélem nem bánod, hogy hozzád szóltam. - Pislogtam rá változatlan kedvességgel és jókedvvel.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Elmosolyodtam a válasza hallatán. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Már kiskorom óta a vásárlás a legkedvesebb hobbijaim közé tartozik. Ezért is van, hogy ha egy kis kikapcsolódásra vágyom, rögtön elmegyek nézelődni a közeli bevásárló központokba. Na jó, a nézelődésből az esetek 99%-ában az lesz, hogy beszerzek néhány új ruhadarabot vagy kiegészítőt. Nem tehetek semmit ez ellen, hiszen ilyen vagyok. Így utólag talán nem is volt olyan jó ötlet rákérdezni arra, hogy követett-e engem. Na mindegy, így legalább megtudom, mi is járhatott a fejében először, amikor megpillantott engem. Nos, én kíváncsi, kellett nekem tudni, mire gondolt! A kacagás olyan hirtelen tört elő belőlem, hogy még én magam is meglepődtem a reakció miatt, amit a szavai kiváltottak belőlem. - Tényleg ennyire nem látszik rajtam? - próbáltam sértődött arccal nézni rá, de mindössze annyit értem el a próbálkozásommal, hogy az ajkaim végül egy széles mosolyra húzódtak. Hát, ezt megkaptam. Na nem mintha, ezt jómagam nem szürtem volna már le egy jó párszor, de egy hallgató szájából mégis másképp hangzott. - Egyáltalán nem bánom, hogy megszólítottál! - feleltem változatlanul mosolyogva. Hogy is bánnám, amikor elérte, hogy egy pillanat alatt jobb kedvre derüljek. Amit.. jobban belegondolva, nem is olyan nehéz megvalósítani. - Mellesleg ha már egy régiségboltban vagyunk, esetleg te is körbenézhetnél. Kitudja, talán a te szemed is megakad majd egy igazi kincsen - javasoltam ártatlanul, vásárlásra buzdítva, mint egy rossz cselszövő, hogy ne csak én essek kísértésbe.
Lazán vállat vontam. Valljuk be, egyáltalán nem zavartattam magam amiatt, hogy egy tanárommal beszélgettem, hiszen hahó! Látta már valaki ezt a lányt? Szerintem még akkor is sokat mondok, ha ránézésre 5 évvel tippelem többnek magamnál. Ha egybeeresztenénk a Whitmore diákseregével egyáltalán nem tűnne fel semmifajta különbség, hiszen akármennyire is kiszállingózni az oktatásból az öreg-szemüveges-lassú, tanárokra jellemző hármas, azért szép számmal vannak a kampuszon idősödő professzoraink. Nos, Crystal pont a kivétel közé tartozik és a viselkedése sem a begyepesedett felsőbbrendűséget kívánja prezentálni. - Egyáltalán nem látszik. Van diák, aki sokkal idősebb nálad, szóval.. - Elmosolyodva vettem tudomásul, hogy nem bánja a fecsegésemet és természetesen benne is elkezdett érlelődni a gondolat, hogy körbenézzek, elvégre... milyen hely az, ahol én még nem jártam és első betérésem alkalmával felfedezőkörút nélkül hagyom el? Szerettem feltérképezni a magam körül elterülő környezetet, szóval igenis legalizálhatom a vásárlási kényszeremet. Egy kis időre. - Múlt félévben még nem láttalak itt se diákként, se tanárként. - Az egyik polc elé léptem, de Crístal felé fordítottam a fejem. - Te is a Whitmore-on tanultál vagy csak elfogadtad az állást gondolva, hogy jó lesz valamire? - Érdeklődtem. Sokaknak pofátlanságnak tűnhetne ez a kérdezgetés, de reméltem, hogy ezt sem bánja. Csak kíváncsi vagyok.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Lehet, hogy kicsit komolyabban kellene vennem ezt az egész kialakult szituációt, hisz mégiscsak egy diákommal beszélgetek. Ha ezt így folytatom, a végén még elhíreszteli a saját körében mindenkinek, hogy milyen laza vagyok, nem kell tőlem félni, nem buktatok meg senkit. Áh, mekkorát is tévednének. Bár, az tény, hogy nem szívesen buktatom meg azt, akin látom, hogy igyekezett és készült, de mindez nem vonatkozik azon személyekre, akik nem csak, hogy nem járnak be a tanórákra, de a vizsgaidőszakot is ugyanilyen lazán veszik. Ám, a lányra pillantva, mégsem érzem azt, hogy valamitől is tartanom kellene Vajon mennyivel lehet fiatalabb nálam? Úgy négy-öt évvel talán, ha többet mondanék, az már irreálisan csengene. - Hát, ebben van valami - elmélkedtem, közben visszaemlékezve azon pillanataimra, amikor gondolataimba merülve a hatalmas diáksereget méregettem, hátba beugranak olyan személyek is, akiket elsőre 26 felettinek saccoltam. - Szerencsére viszont ezeknek a száma még igen csekély - tettem hozzá, a saját észrevételeimből kiindulva. Volt ebben a lányban valami, ami saját magamra emlékeztetett. Talán ezért sem vettem zokon mindazt, amit ezidáig szép szavakkal kifejezve a fejemhez vágott. Látva, ahogy megindult az egyik polc felé, akaratlanul is megvillantottam a mosolyomat. Ezek szerint őt is könnyű rávenni egy kis vásárlásra, újabb közös pont. Ám, ettől függetlenül, neki még mindig akadtak kérdései, láthatólag egy darabig nem is fog kifogyni belőlük. - Ebben a félévben kezdtem - jegyeztem meg, közben azt a polcot kísérve figyelemmel amihez az előbb fordult. Volt ott minden, amit az ember lánya el tud képzelni, többek között a nyakék-füllbevaló-karkötő hármas több ezer gyönyörű példánya. Mellettük viszont akadtak ott mások is. Néhány tárgy viszont kifejezetten ocsmány volt, azaz túldíszített, giccses, olyanok amiket évszázadokkal ezelőtt viselkhettek az emberek. - Egy évig tartózkodtam a Whitmore-on, egy cserediák program keretein belül, de azóta már eltelt pár év. A diplomaosztóm után világkörüli útra indultam, aztán valahogy ismét itt kötöttem ki - túrtam bele a hosszú szőke hajtömegbe, közben gondolatban összegezve az elmúlt évben történteket. Tom halála, Zach megkeresése, Mystic Falls, a bátyám.. akire azóta is haragszom. S most ismét itt vagyok. Azon a helyen ahol minden elkezdődött. Gyorsan megráztam a fejemet, még mielőtt túlságosan is elmélyülnék kusza gondolataimba.
Kíváncsi voltam, hogy mikor jön el a pillanat, amikor ugyan fejbevágni nem fog, de burkoltan közli, hogy nem sok közöm van ahhoz, mit csinált és hol, úgyhogy jó lenne, ha befognám a lepénylesőmet. Szerencsére még mindig tudtam feszegetni a határokat, amikkel nem az volt a célom, hogy kiakasszam, mindössze a kíváncsiságomat próbáltam kielégíteni. Ilyenek a módszereim.. de megpróbáltam a tisztelet határain belül mozogni, elvégre fiatalság ide vagy oda, akkor is az egyik tanárommal beszélgettem. - Akkor nem vagy idegen a suliban. - Állapítottam meg halvány mosollyal. Vajon tudja, mi folyik a falak mögött? Vagyis inkább alatt... nem hinném, hogy ezekben a körökben mozogna. Néhány kivételes esetet nem tekintve a fősulin tanuló diákoknak fogalma sincsen az ódon alagsorokban munkálkodókról, a Whitmore-házban szervezett összejövetelek igazi okairól és arról, hogy egyetlen rossz mozdulat következtében emberéletek mehetnek tönkre vagy hunyhatnak ki. Mint a testvéremé. - Világ körüli út? - Erre aztán tényleg felkaptam a fejem, a vásárlás mellett a második kedvenc időtöltésem az utazás volt. Persze nem a félév kellős közepén, de a nyári szünetben imádtam felkerekedni és meglátogatni az amerikai és európai rokonokat egyaránt. Legalábbis ötven százalékban rokonlátogatásnak indul, aztán mindig más lesz belőle... - Irigyellek. Én is terveztem, hogy cserediákként eltöltök egy évet valahol... leginkább Párizs felé húz a szívem, de... itt ragadtam. - Az okok a kísérletek voltak, de ezt nem köthettem az orrára, így gyorsan el kellett harapnom a mondatom végét. Szerencse, hogy viszonylag tudok titkot tartani. - Túl sok minden van, ami már ideköt. - Aprót sóhajtottam, majd újabb mosolyt az arcomra varázsolva fordultam felé.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Volt valami ebben a lányban, ami miatt úgy éreztem, nem kell tartanom attól, hogy valakinek is elfecsegné mindazt, ami az imént kettőnk között elhangzott. Mintha neki egy jóval nagyobb titok nyomná a lelkét, valami olyasmi, ami nem csak róla szólt. Hm, kíváncsi vagyok mi lehet az a dolog, mert az ehhez hasonló megérzéseim ezidáig még egyszer sem vezettek félre. Egy egyetemistához képest ő valahogy túl kimértnek, felelősségteljesnek tűnt, bár az is előfordulhet, hogy egyszerüen csak olyan dolgokon esett át az utóbbi időben, ami miatt fel kellett nőnie. Elmosolyodtam, amikor hirtelen felkapta a fejét a világkörüli út hallatán. Hm, akkor már két közös pont is van, amiben hasonlítunk. A szemeiben viszont szomorúság csillogott, amikor hozzátette, hogy bár, ő is szívesen töltött volna el egy évet cserediákként Párizsban, valami miatt mégsem mehetett el. Ezt nem értettem. Vajon mi tarthatta vissza? Kezdtem azt hinni, hogy ez a hely magával hordoz valamiféle titkot is, amit nagyon kevesen tudhatnak.. Wes is olyan furcsa volt, amikor láttam. - Ezt nem értem. Mi lehet fontosabb annál, mint amit igazán szeretnél? - érdeklődtem kíváncsian, mert tényleg érdekelt, hogy mi állhatott az útjába, mi lehetett olyan fontos, hogy miatta lemondjon az álmairól? Lemondjon arról, amit igazán szeretne. - Ha elfogadsz egy tanácsot, szerintem kövesd az álmaidat! Menj egy Párizsba, szerezz tapasztalatokat. Ráérsz utána is a Whitmore-on, meg az ügyes bajos dolgain agyalni, majd ha kiutaztad magad - javasoltam kedvesen. Nem szabad hagyni, hogy mások beleszóljanak az életünkbe. Ez az egyik olyan dolog, amit az utóbbi időben megtanultam.
Egy pillanatra olyan volt, mintha az anyámat hallottam volna. Ő is ugyanilyen hanglejtéssel vont kérdőre, amikor bejelentettem, hogy a kiskorom óta vágyott Borostyán-ligás egyetemek egyikét a Whitmore-ra cserélem, mert ugyan a bátyámat megértette, de azt nem tudja felfogni, én miért szeretnék egy viszonylag apró felsőoktatási intézményben tanulni, amikor mindig is magam voltam a társaság közepe, a szám soha be nem állt, mindenbe bele és mindenből ki tudtam dumálni magam, valamint ha kellett, megállíthatatlan üzemmódba kapcsolva vágtattam a célom felé. Csakhogy a célom időközben megváltozott és erről a szüleim sem tudtak. Hogy adhatnám nekik elő, hogy a fiúkat valami megveszett vámpírfajzat gyilkolta meg és a bátyám utolsó kívánsága az volt, hogy megtudjam az igazat a haláláról? Milyen ember, milyen testvér, milyen lánygyermek lennék, ha nem akarnék utána járni a történteknek és nem próbálnám meg a bosszúállást? Egy szóval mondva borzasztó. - Megígértem a testvéremnek, hogy utánajárok valaminek. - Pillantottam Crystal-ra. Nem lett volna köze hozzá és nem mondhattam volna semmit, hiszen erről szól a titkos társaság, de... meg nem tudnám nevezni, miért éreztem úgy, hogy neki aztán az élettörténetemet is előadhatnám hiába ismerem mindössze fél órája. - Ha elmennék ki tudja, mi történne. Talán már nem is lenne miért visszajönnöm. - Mondtam kissé komolyabban, de a végén meghúztam a vállam és elindultam a bolt kijárata felé, mivel őszintén szólva szokásomtól eltérően egyetlen csecsebecsével sem gyarapítottam az egyébként is hatalmas gyűjteményemet. - Azért látszik, hogy te sokfelé jártál. Mármint abból, ahogy ösztönöznél az utazásra... én is megfordultam már rengeteg helyen, de van egy olyan érzésem, hogy egyik iskola sem olyan különleges néhány szempontból, mint a Whitmore. - Felkuncogtam, ám egy csöppnyi gúny is vegyült ebbe a mosolygásba. - Merre jártál a világkörüli utadon? - Kérdeztem rá.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nem értettem, mi lehetett az oka annak, hogy egy hozzá hasonló, céltudatos lány a Borostyán-ligás egyetemek helyett inkább Whitmore-t válassza, egészen addig míg újra meg nem szólalt. Ígéretet tett a testvérének, hát nem igazán erre a feleletre számítottam. Mindenesetre biztos nagyon komoly dologról lehet szó, ha emiatt képes volt az álmairól is lemondani. Bár, kíváncsi voltam, hogy mi állhat a dolog hátterében, mégsem erősködtem. Láttam rajta, hogy nem szívesen osztaná meg ezt az információt akárkivel. - Komolyan hangzik, bármiről is legyen szó - bólintottam megértően, anélkül hogy tovább kíváncsiskodtam volna. Talán, ha jobban megismer és rájön, hogy megbízhat bennem, majd megnyílik előttem. Ki tudja, lehet, hogy más is érintett a témában, s ezért kell hallgatnia. Van valami ebben az iskolában, ami nem hagy nyugodni. Már az is gyanús volt, ahány féle természetfeletti lénnyel találkoztam az óráim alatt.. mintha vonzaná őket ez a hely. Mondjuk manapság már mindenhol találkozni lehet néhány hozzám hasonló boszorkánnyal.. a vámpírokról nem is beszélve! - Leginkább Európa lényegesebb helyszíneit vettem célba, különösen azokat a városokat, melyek gazdag történelemmel rendelkeznek. - Plusz, azokat, ahol a magamfajták éltek évszázadokkal ezelőtt, mindent elkövetkve annak érdekében, hogy kiképezhessem magamat az erőmet illetően, teszem hozzá még magamban. Vajon ő hisz a természetfelettiben? Kíváncsi lennék a válaszára, bár ezt a kérdést egyelőre még nem merném feltenni neki. - Ez igaz. Van valami a helyben, ami idevonzza a természetfeletti.. elméket - egészítem ki a mondatomat, amint rájövök, hogy mi is hagyta el az imént az ajkaimat. Na tessék, én és az a nagy szám.. Ha tud valamit minderről, akkor biztos kiszúrja a kis bakimat.
Nem sok hozzá hasonló emberrel találkoztam az elmúlt időben. Ha valakivel beszélgetni kezdtem, eleve nem hozódott fel ilyen hamar, hogy mit miért teszek. Ha igen, akkor pedig mindenki kíváncsiskodni kezdett, szinte gyötörtek a szavaikkal, kényszeríteni próbáltak, hogy kielégítve mérhetetlen kíváncsiságukat kiteregessem a titkaikat. Egy régi, gyermekkori barátnőm azt mondta nekem a nyáron, hogy szinte süt belőlem, hogy hordozok magamban valamit, amit nem akarok senki orrára kötni, de érezhetően előbb-utóbb fel fog emészteni. Így lenne? Tényleg látszik rajtam vagy Marie csak azért vettem észre rajtam, mert három éves korom óta ismer? Harmadik éve csinálom ezt a titkolózást... mások biztosan sokkal jobban bírják nálam, hiszen az életpályájukat tették fel arra, amit én csak három éve művelek, mégis... kutya legyek, ha sokáig fogom még bírni, ha nem beszélhetek valakivel őszintén. Elmosolyodtam a szóhasználatán. Természetfeletti elmék? Mintha egy kicsit megakadt volna a hangja a természetfeletti szó használata után... mintha véget akart volna vetni a mondatnak, végül mégsem tette. Kezdek bolondságokat belelátni különböző helyzetekbe, úgyhogy kicsit kínlódva ugyan, de felnevettem. - Érdekes. - Kortyoltam bele az egyébként már kihűlt, de még mindig a kezemben tartogatott kávémba. Így sokkal pocsékabb, mint melegen. - Ha egy tanár mondja ezt, biztos van benne igazság. Nekem a természetfelettiről a furcsaságok jutnak eszembe, amik az évnyitó óta történtek. Például az a lány, aki állítólag öngyilkos lett... egyesek szerint valami megharapta. - Na arra kíváncsi vagyok, erre mit reagál. Ha ő is hisz a vadállatos sztoriban, eldobom az agyam. Okosabbnak tűnik annál, hogy bevegye, egy medve garázdálkodik a campuson. Bár.. az intelligencia igazán nem számít ebben az esetben. - Sokan nem veszik be a medvés sztorit és különféle összeesküvés-elméletekkel állnak elő. Ők is biztos... természetfeletti elmék. - Vontam meg a vállam, mintha mit sem sejtenék a helyzet igazi mivoltáról.
Magam is belátom, mennyire nem volt jó ötlet az "elme" szót társítani a természetfeletti mellé, de a spontaneitás furcsa dolgokat hozhat ki az emberből. Mint ezt.. természetfeletti elmék, jó ég, ez meg hogyan juthatott az eszembe? Látszólag nem észlelt semmit a bakimból, de az is lehet, hogy nagyon is jól tudta miről beszélek, csak megjátsza magát. Akármelyik is legyen, azt értem el a téma felhozatalával, hogy az évnyitó óta történt furcsaságokra terelte a hangsúlyt. Az az eset az én kíváncsiságomat is egyértelműen felkeltette. Nem hiszem, hogy öngyilkos lett volna, ahogyan abban is kételkedem, hogy egy medve betört volna az egyetem területére. A vámpír sokkal valószínübb a medvénél. Ám, hiába kérdezősködtem, valamiért mindenki ugyanazt a mesét adta elő nekem: öngyilkos lett. - Én nem igazán hiszek ebben. Ugyanmár, egy medve a campuszon? Még fedősztorinak is gyenge. - Akárki is találhatta ki ezt az elméletet, nem hiszem, hogy sok köze lett volna a helyszínelőkhöz. Vagy ha mégis, akkor az illető minden bizonnyal el akarta tussolni a valódi gyilkos kilétét egy fedő történettel. Ezzel a cselekedetével csak még inkább megerősítette az illető bennem a gyanút arra, hogy egy vámpírnak is köze volt az ártatlan lány megöléséhez. - Te mit gondolsz erről? Nem igazán ismertem a lányt, így teljes mértékben abban sem lehetek biztos, hogy nem-e ölte meg saját magát. - Kíváncsi voltam a véleményére a témával kapcsolatban. Hisz ő mégiscsak régebb óta tartózkodott az iskola falain belül. Lehet, hogy ismerte a lányt. Bár, nem úgy beszélt róla, mintha olyan nagyon jóban lettek volna. Meglehet, hogy nem is ismerte, mindenesetre én azért kíváncsi lennék arra, hogy miként is vélekedik az esetről. Az előbbi "természetfeletti elme" szóhasználatomat meg inkább hanyagoltam. Néha előfordul, hogy olyanokat is mondok, amit később meg is bánok, ilyen volt ez az eset is, de még mindig jobb volt az elme, mintha lényt mondtam volna helyette.
Végre valaki, akinek a fejébe szorult egy cseppnyi ész és nem hiszi el azonnal, amit a rendőrség és az egyetem bele akar passzírozni az agyunkba. Persze Crystal-al nem vagyunk egyedül, a hiszékenyeken és a radikálisokon kívül vannak néhányan, akik normális kereteken belül ugrálnak az eset magyarázatait illetően. Sokak szerint egy öngyilkosságot próbál eltussolni a vezetőség, mások ember által okozott támadásra gyanakszanak, míg én... jó, az én magyarázatom kívül esik a normálison, hiszen az alagsori óra utáni tevékenységeimnek köszönhetően ahogy a kezeim közé kaptam az aktát világossá vált, hogy szó sincs emberi magyarázatokról. Ilyen irányba gondolkodva az a medve nem is lenne akkora baromság... csak a vámpírokra nem gondol senki. Aki nem hisz bennük, aki nem látott még bizonyítékot a létezésükre, azoknak természetes, hogy nem jut eszükbe ilyen. Feltéve, ha épelméjű és tudatmódosító szerek használatát nélkülöző személyekről beszélünk. - Az egész csak azért van, hogy a diákok ne hisztizzenek. Mármint azok a diákok, akiket érdekel valami azon kívül, hogy a következő bulira tele legyen a söröshordó. - Tettem hozzá. Semmi bajom nem volt a bulizással, én is szerettem társaságba járni és néha éjszakázni is, de egy-két személy tényleg eszméletlen baromnak titulálta magát. - Öngyilkosság, gyilkosság, összeesküvések, medvék... mi jön még, talán a vámpírok? - Vontam fel a szemöldökömet, miközben kínos kacaj hagyta el a számat. Egyre kíváncsibb voltam, hogy vajon erről a témáról mit gondolhat? Oké, az ember lánya nem várhatja el senkiről, hogyha netalántán hisz valamiben azonnal világgá is kürtöli egy igazából számára még teljesen ismeretlen másik embernek, de egy próbát megér.
Jó volt látni, hogy ő is hasonlóképpen vélekedett a témával kapcsolatban, mint én. A szavaiból, amiket ezek után mondott, bizonyossá vált a számomra, hogy a felszín alatt jóval többet tud annál, mint amit a környezetében levők tudomására hoz. Nagyon magabiztosnak tűnt, miközben a fedő sztoriról beszélt, mintha tényeg arról lett volna szó. Mintha mindketten tudtuk volna, hogy szó sincs itt semmi medvéről, sem öngyilkosságról. Jómagam azért picit még reménykedtem az öngyilkosság elméletben, hiszen jobb szeretek biztosra menni, mielőtt még elfogadnám azt, hogy vámpírok is ólálkodnak az egyetem területein belül. Mindig is utáltam azt a fajt, amelyik számára az emberi vér egyet jelentett a túlélés lehetőségével. Mondjuk ha jobban belegondolok, ezért a határtalan gyűlöletemért, amit a vérszívók iránt éreztem, a bátyám is felelős volt. Ha nem lett volna vadász és nem mondja el nekem annak idején azokat a történeteket, talán az ellenszenvem sem alakul ki irányukba. Aztán újra megszólalt, ezzel elérve, hogy minden gondolatom egy pillanat alatt váljon köddé a fejemben. Ugyanazzal a taktikával próbálkozott, mint én korábban, annyi eltéréssel, hogy ő jóval konkrétabb példával állt elő. Apró kacajt hallattam, amint felhozta a vámpír témát. Nagyon merész húzás volt ez a részéről, hiszen nem tudhatta, én miképpen fogok reagálni rá. - Hm.. Azt hiszem már csak idő kérdése és azoknak a létezését is megalapozott tényként fogjuk kezelni. - Felelem végül egy magabiztos mosollyal az arcomon. - Persze, ha erre sor kerülne, több millióan nem mernének kilépni az utcákra, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban előttük teremhet egy ijesztő szörnyeteg. - Tettem még hozzá, elgondolkodva. - Mit gondolsz erről? Te hiszel a létezésükben? - Emelem meg kíváncsian szépen ívelt szemöldökeimet.
Azt hiszem, a magabiztosságom az ő magabiztosságának volt köszönhető. Régen találkoztam már ilyen egyéniséggel, aki egyetlen szó nélkül befolyásolni tud másokat, mert annyira hatásos, ahogy csak egyszerűen ránéz valakire vagy levegőt vesz. Szerettem magam ilyen emberekkel körülvenni, hiszen én sem voltam egy bujkáló madárka-típus, ám néha burkolt önbizalomfejlesztésre szorultam és ezt a tanfolyamot úgy tudom legkönnyebben elvégezni, ha ilyen emberekkel veszem körül magam. Az pedig külön jó, hogyha ez a valaki értelmes is és lehet vele beszélgetni, nem csupán az egymásra mosolygásból áll a délutánunk. - Ebben egyetértünk. - Mosolyodtam el bólintva, amikor szintén megrendíthetetlen magabiztossággal és ugyanilyen mosollyal válaszolt a burkoltan "hiszel a vámpírokban vagy sem?" kérdésemre. Nem tipikus beszédtéma, főleg ha az ember lánya barátokat szeretne szerezni, de... egye fene, ha már kigondoltam: szinte süt az arcáról, hogy titkokat őrizget. Mérföldekről kiszagolom az ilyen személyeket, hisze én is közéjük tartoztam, a csoporttársait pedig hamar felismeri az ember. - De ki tudja, talán a rajongó tinilányok örülnének nekik. - Vontam meg a vállam enyhe somolygással a szám szélén, ám az agyam már a saját válaszomon kattogott. Nem szerette hazudni és általában kimondtam, amire gondoltam, de... ez is egy ilyen helyzet lenne? Bár bajom nem származik belőle, ha beavatom, hogy igen, szerintem éjt nappallá téve rohangálnak vérszívók az utcákon. - Hiszek bennük. - Mondtam végül. - Nem sokkal kevésbé reális, mint valamilyen felsőbb hatalomban hinni. Ha az angyalok lehetnek mellettünk, akkor a szörnyetegek miért hiányoznának? - Kérdeztem költőien. Oké, talán tényleg túl költőien, de ezt gondoltam.
Olyan érzés volt vele beszélgetni, mintha már évek óta ismernénk egymást. Talán ha járna erre valaki a campuszról és ránk pillantana, egyértelműen azt a következtetést vonná le, hogy évek óta jóban vagyunk. Igazság szerint, az sem zavarna, ha ez bekövetkezne. Valamiért már nem tudtam rá diákomként tekinteni, ő egyenrangú volt velem. Furcsa volt, mert mindazok ellenére, hogy voltaképpen mi nem is beszéltünk semmi konkrétról, mégis úgy éreztem, hogy tudat alatt nagyon is komoly témát feszegetünk. Alig hoztuk fel a vámpírok létezését, arról is csak nagy általánosságban ejtve néhány szót, mégis szinte bizonyos voltam benne, hogy mi játszódhat le abban a csinos koponyájában. Lelki társak, jutott eszembe a tökéletes megnevezés, ami annyira illett ránk jelen pillanatban. Amint újra egyetértését fejezte ki egy bólintás kíséretében, az a sejtésem támadt, hogy ő bizony már egy ideje megalapozott tényként kezeli a vérszívók létezését. Egyre több dologban hasonlítunk. - Hát, nem hiszem, hogy ezek a lények kicsit is csillognának a napfényben.. - Kuncogok fel égnek emelve a szemeimet, miközben a fejemben életre kelnek a Twilight-ban látott akármik. Soha nem értettem az íróját. Hát, ő sem találkozott még hús vér vámpírral az élete során, az is biztos. Aztán amint ajkaimat elhagyta a következő kérdésem, már meg is bántam a kimondottakat. Rossz ötlet volt ilyen nyíltan rákérdezni.. Bár, valami odabent mégis arra késztetett, hogy ne köntörfalazzak, mert nem fognak kinevetni. Sőt, mint kiderült, jól tettem, hogy feltettem a kérdéseimet, mert nem kis meglepetésemre igenlő választ kaptam rá feleletül. - Igen - mondtam szűkszavúan. - Nem lenne kedved beülni valahová, ahol kellemesebb körülmények között folytathatnánk a beszélgetést? - Ajánlottam fel neki kedvesen, mert ha jobban belegondolunk, nem valami célszerű egy régiségboltban társalogni az ellenséges fajról.
Ahhoz képest, hogy miről beszélgettünk egyáltalán nem éreztem rosszul magam. Sőt, mg zavarban sem. Mintha arról lett volna szó, hogy ki mennyi kenyeret vett a kisboltban vagy éppen hogy tetszett a tegnapi tehetségkutató adása, esetleg milyen volt a kedvenc sorozatunk legutóbbi része. És ahogy észrevettem úgymond neki sem volt ellenére a téma, sőt egyikőnk sem zavartatta. Én is régen elfelejtettem, hogy hoppá, egyébként egy tanárommal beszélgetek, akivel holnap reggel tíztől órám lesz. Persze, a tanárok is emberek, de nem gondoltam volna, hogy ilyen jól el tudunk majd beszélgetni. Főleg, hogy eleve nem konkrét célzattal szólítottam meg, hanem csupán a véleményemet nyilvánítottam ki egy általa a polcról leemelt csecsebecséről. - Remek ötlet. - Bólintottam mosolyogva. - A közelben van egy jó kávézó, mit szólnál ahhoz? - Kérdeztem érdeklődve, miközben az említett épület irányba fordultam, de közben valami már megfogalmazódott bennem, ami nem hagyott nyugodni. És ahogy magamat ismerem úgyis addig fogja bökni a csőröm, míg ki nem mondom. - Nem gondoltam volna, hogy beszélgetni kezdünk. - Vallottam be, de a mosolyom nem tűnt el az arcomról. -De ahhoz képest, hogy tanár vagy, normális is. Nem mintha előítéleteim lennének a tanárokkal, csak tudod... nem éppen megszokott, hogy mindenféle cél nélkül esetleg kávézni menjen egy tanár és egy diák. - Vontam meg a vállam. - De örülök, hogy összefutottunk. - Mondtam őszintén.
Halk sóhajjal nézek körül a boltban. Első ránézésre egy szokásos antikvárium, akár az enyém vagy bárki másé. A pult alatt vagy megfelelő szavakra nálam is előkerülnek bizonyos mágikus tárgyak. A mai nap viszont más, mint a többi. Nem csereberélni jöttem vagy egyéb ostobaságot csinálni. A tulajdonos egy szívességet kért tőlem. Én pedig még rendelkezem annyi lelki világgal, hogy beültem a kocsimba és idehajtottam. Nagyon régről ismerem a bolt gazdáját, legalábbis a mostanit. Az hogy meddig tud a seggén megülni egy helyen, az megint más kérdés. Az örömön kívül viszont mindennel eltöltött, hogy rám talált és megtudta a valódi nevem. Azt is, hogy micsoda is vagyok egészen pontosan. Ezért nézek most vele farkasszemet, ahogy elém tesz egy ládikót és felemeli a fedelét. Fekete lepel fedi azt, ami alatta lapul. Gyanakodva nézem végig az előttem kibontakozni vágyó tárgyat, majd ugyanolyan mufurc ábrázattal meredek fel a kollégára, aki széttárja a karjait. - Ne kérdezd, hogyan került ide. A múlt héten akadtam rá. Belenyitottam és belelapoztam, azóta is olyan rémálmaim vannak, hogy nem merek aludni. - sóhajt fel és valóban... egészen hasonlít egy mosómedvére a fekete karikákkal a szeme körül. Püffedt is az arca. - Persze, hogy rémálmaid vannak, olyan védővarázslatok ülnek rajta, hogy annak örülj, hogy nem pörkölte meg a segged. - horkantok feleletül, majd félrehúzom a textíliát és megdermedek. Arianrhod Rhydderch. Ha nem lennék elég óvatos, könnyek szöknének a szemembe. - Mi a francot keres ez a kontinensen...?! Lépek hátra, majd mindkét kezemmel a hajamba túrok és nagyot, szaggatottat sóhajtok. - Szóval tényleg téged illet... Még jó, hogy körbekérdezősködtem... - mormogást hallok magam mögül, amire visszapördülök a pult felé. - Te teljesen megőrültél. Elmondtad másnak is, hogy nálad van ez? Ez az apai nagyapám könyve. Meghalt mielőtt megszülettem. Ez az egyetlen bizonyítékom van arra, hogy minden ágamról varázslat vesz körül. - fújtatok, mint egy mérges bika, majd a velem szemben villanó tekintet és az ajtó nyílását jelző csengőre visszarántom a leplet és lecsapom a láda fedelét. Az ajtó felé fordulva meglátom a belépő kisasszonyt és önkéntelenül elmosolyodom. Fogalmam sincs miért. - Ezt a diskurzust majd folytatjuk, kolléga, szolgáld ki a hölgyet. - intek, majd elkezdem körbejárni a boltot, de a tekintem a ládikóra van ragadva. Az a könyv életveszélyes, ami benne van.
Mai nap akkor már rosszul indult, amikor fel kellett kellnem. Annyira imádom az ágyam, puha hívogató, és olyan, mint, ha megcsalnám, amikor elhagyom, de ő a legjobb szerető, mert minden éjjel vissza fogad a melegségébe. Persze, hogy az egyetemen ilyenkor vannak a felkészülések, és iylenkor kell vért izzadnom, hogy végre valahára kapjak egy rohadt kettest. Persze a suliban régen kitűnő voltam, de az egyetem más... vért kell izzadnod. Persze, nem csak tanulás az életem. Dolgozom egy bárban is, ahogy pincérnő vagyok, nem szeretek kasszázni, így azt nem is merem be vállalni, hiszen az én matekom mellett, jobb, ha azt nem bolygatjuk. De szeretek az emberekkel lenni, szeretm őket megviccelni és az mindig jó érzéssel fog el, ha valaki elmosolyodik tőlem.
Ott vagyok a 47-es szobában hála istennek eddig egyedül, de remélem nem is fog megváltozni, szeretem a magányt. Keresem az én drága történelem könyvem, amit nem igazán akarok, találni vagy éppen az nem akarja, hogy megtaláljam. Bújócskát kb 3 óra alatt feladtam, de milyen éredesek meg lett, és, mint kiderült ez a tonhalas szendvics és a könyv mámorító szaga okozta az én rosszul létem. Ez használhatatlan. Elindultam könyvet nézni a suliba, és megkadt egy édes kis könyves bolton a szemem.
KIvül olyan könyveket láttam, amik csak úgy hívogattak. Valahogy soha nem szerettem olvasni, annyira, mint kellett vola, de szeretem az ilyen régi csodás könyveket, ami kitudja kinek a kezében lehetett.
Be ballagtam hát, kis csengő megszólallt meg. - Jónapot!- Köszönöm jó kislányhoz méltóan, és egy mosolyt hintek az arcomra. Rögtön jött is a "segíthetek? "kérdés, de csak megráztam a fejem. Csak megtudom találni maga is a történelem könyvet, ha egyálltalán an itt olyan.
Lassan az egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat, ahogy megkérdezi a kolléga a hölgytől, hogy segíthet-e neki. A kisasszony jelenlétében van valami megnyugtató és különös is egyszerre. Nem, nem tudnám szavakba önteni vagy megközelítőleg megfogalmazni. Fiatal, hozzám mérten pedig szinte pofátlanul. De egy kicsit elgondolkodom mindig, amikor egy ifjú betér egy ilyen üzletbe. Engem érthető, hogy miért vonzanak az antik dolgok, a viktoriánus kortól kezdve az ipari forradalmon át a világháborúkat is láttam és harcoltam bennük. A hidegháborús szerepeimre meg szívesen emlékezem vissza. Sok mindent kellett megtennem a királynőért és a koronáért. Halkan sóhajtok, szinte elmerengve, majd észbe kapok, hogy a vendégen felejtettem a pillantásom és inkább a polcok felé fordulok. Az sem lenne tanácsos, ha a ládámat bámulnám túl sokáig. Leemelek egy könyvet az egyik polcról és felnyitom. Történelemkönyv. Régi fajta, de inkább évtizedekben lehet mérni a korát. Hümmögök egyet halkan, majd a vége felé lapozok. - Rég nem láttam ennyire részletes könyvet, ami az ipari fejlődést is részletezi. Első kiadás... - szólalok meg, majd a pult mögül dob felém egy könyvet a bolt ura, amit könnyedén elkapok és a borítóra szegezem a tekintem és elégedetten elmosolyodom. - - Na, ezért lincselnének is az egyetemisták. Történelmi személyiségek személyes visszaemlékezései. Kuncogok kicsit és Churchillhez lapozok. Mekkora egy seggfej volt Winston néha.
Kezdőlap
