Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 10, 2015 4:28 pm
Ugrás egy másik oldalra
You are my life
Cairy & Blaine

Az élet számtalan meglepetést tartogat, ezernyi végkimenetelt takar, s csak egyetlen lehetőséget ad a döntésre vonatkozólag. Azt hisszük, hogy a telése lassú, s hogy nem száll el majd mellettünk oly hamar, nem iramlik el, nem múlik el, és kiélvezhetünk minden pillanatot, melyet szeretnénk eme életben megélni. Viszont sajnálatos módon csalódásban kell részesednünk, amikor is a halál pillanatában rájövünk mindarra, amit kihagytunk, elszalasztottunk, avagy éppen meg nem éltünk. Múló pillanatok, egyszerű apróságok, szerelem, szeretet, barátságok, boldog percek, élni akarás, kívánságok, rejtett meglepetések, egy-egy ünnep, avagy a családdal olykor-olykor eltöltött pillanatok képei. De mindezen én magam már nem csodálkozom, ahogy gondolom senki sem, sőt miért is tenné bárki is, amikor manapság a rohanás, a kapkodás, sőt a tudatlanság határvonalát súroljuk élesen. Egy olyan világban élünk, ahol nem lehetünk lassúak, ahol nem élhetjük meg a másodpercek varázsát, ahol nem jut időnk szinte semmire sem. Elengedjük az álmainkat, csak mert valami történik velünk. Elhagyjuk önmagunkat, csak mert a fájdalom érzése felemésztő. Lemondunk dolgokról, csak mert nem hiszünk eléggé. Az élet próbákból áll, s ha elesünk, akkor fel kellene tudnunk állni, hogy ezáltal tovább menve harcolhassunk. Semmit nem ér a meghátrálás, avagy az, hogy egy helyben gubadva azon gondolkozunk mit rontottunk el. Semmit nem ér a múltban történt jelenet, hisz elmúlt, meg volt, s nem változtathatjuk meg. Semmit nem ér az, hogy negatívan szemlélünk, hogy öngyilkosságba futunk, avagy, hogy elzárkózunk. Bizalmatlanság, álca, hazugságok édes hálója.. hova jutottunk el egyáltalán? Mi lett belőlünk, s egyaránt velünk? Tudom, hogy tudatlan emberként is van elég probléma, ahogy természetfelettiként is, ezért is kell a kettő közti egyensúlyt megtalálni, ezért is kell kiállni magunkért, s elfogadni a helyzetünket. Oh, s most miért is gondolkozom ezen?
Fájdalom, fájdalom, fájdalom.. Annyi mindent megélünk, s átélünk, avagy csupán csak túlélünk, hogy az szinte lehetetlen, de mégis ezek a pillanatok tesznek minket egyedivé, erőssé, bátorrá, határozottá, avagy csak egyszerűen tapasztalttá. Mondanám, hogy könnyű létezni, de valahogy mégsem. Történt velem is épp elég balszerencse, avagy szörnyűség, amit jobban szeretnék magam mögött tudni, de valahogy mégis emlékszem. A pillanatok kristálytisztán a szemeim előtt jelenek meg, mint egyféle rossz kísértés, de tudom mindeközben jól, hogy elmúltak, s hiába is akarnék ellene tenni, ha nem lehet, így tehát egyszerűen csak elfogadom. A múlt fájdalma számomra csak egy lepergett érzelmi sorozat, míg a jelen a boldogságom, s a jövőm kulcsának zálogsora.
Minden elejtett szó, minden apró érintés, avagy minden momentum szinte már-már önmagáért beszél. Kifejezi az érzéseimet, ahogy előrébb viszi a pillanat egyféle összefüggő történés sorát. Számomra Cairy nemcsak egy megváltás, vagy egy boldogság, hanem annál jóval több. Maga az életem része, sőt valamiképpen az életem. Ő az, akiért bármit megadnék, avagy csak úgy lazán mindent eldobnék. Amíg ő mellettem van, nos számomra senki, és semmi más nem kell. Vele kiélvezek minden pillanatot, hisz úgy érzem, hogy ő volt minden, amit akartam, amire vágytam, avagy, amit csak kívántam.
Váratlanul ér, ahogy felszólal, majd egy hirtelen mozdulattal elhúzódik tőlem, s ezáltal ajkaim egy pillanatig súrlódnak a nyaka felületén. Kissé meglep, mert átfut az elmémen, hogy lehet meggondolta magát, de miután megfogja a kezemet, s felhúz magához, hogy így induljunk meg az emeleti szobába, akkor minden kétségem elszáll, mintha eddig sem vetődött volna fel bennem. A hálószobánk felé indul a lehető leggyorsabban, míg én magam nemes egyszerűséggel követem. Felérve kielőzöm Cairyt, és kinyitom az ajtót magunk előtt, ahogy egészen az ágyig vezettem, majd lazán, de mégis gyengéden rálököm. Ezt követően pedig finoman rámászok, ahogy egy csókkal illetem.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 11, 2015 11:34 pm
Ugrás egy másik oldalra





To: Blaine

Megjegyzés: szerelmem <3
Zene: Story of my life
Szószám: 841
Credit:

A szívem egyre hevesebben dobban, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Fájnak a dobbanások, de még is jólesik ez az érzés. Ismeretlen számomra, de még is oly könnyedén fogadom el ezt az érzést. Mikor nem ismertem még őt, fogalmam sem volt, hogy milyen szeretni. Amikor felkeltem minden reggel, úgy éreztem magam, mint egy egyszerű test, amelyben nem lelődik semmiféle érzelem. Olykor elgondolkoztató volt, hogy miért kelek fel, vagy egyáltalán miért is kellene élnem? Minden egyes nap értelmetlennek ígérkezett, míg végül minden este bebizonyosodott, hogy ez így is van. Ez volt az, amikor egyedül éltem, egyedül küzdöttem meg minden egyes pillanattal a nap folyamán. Mindig tudtam, hogy engem egész életemben a gyász nevelhetett. Az egyedüllét volt az, ami lepecsételte a napjaim minden egyes pillanatát. Magamban kiabáltam, gondolkoztam, beszéltem,  s suttogtam, mert annyira idegesített a magány, és olykor megfeledkeztem önmagamról. A legnagyobb szerencsém viszont az volt, hogy nem kellett sokáig eme érzésnek a rabjául szolgálnom, hiszen, amikor megjelent ő, mikor először felbukkant szemeim tükrében, szívem s gondolatom vad lepkékkel teltek meg. Akkortájt két érzés uralkodott el rajtam. Egyrészt a bánat, de ugyanakkor a boldogság is, elvégre megláttam azt az embert, aki miatt végre éreztem valami jót is, pusztán csak a látványával érte el mindezt nálam. A bánat mindössze csak azért volt, mert úgy éreztem, hogy bármennyire is elkapott a hév, de soha nem lehet az enyém. A bánat és a szürkeség mellett nagy álmodozó voltam mindvégig, aki bolyongott hitetlenül a világ szűkös falai mentén.  A falak csak támaszok voltak azok emberek és a barátok helyett, amik megfogtak, ha a földre akartam rogyni a keserűségtől. Ha még is elestem, ott volt számomra a padló, amely hidegségével illetett, s mellé a veszteséggel, és a szégyennel, hogy nem tudok felállni, és továbblépni. Olyan voltam, akárcsak egy haldokló korcs, amely a porban kúszik nyüszögve, mi a halálért epedezik fáradtan, belőle minden élettől lassan kialudva. Egy szenvedő lélek voltam mindvégig, de most már úgy érzem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb, ugyanakkor legboldogabb embere. Hiszen itt van velem ő, érezhetem puha, s forró ajkait, melyek tökéletesen csókolnak, s beszélnek.
Végig az ő tekintetét próbálom fellelni, mintha az egy rejtőzködő értékes kincs lenne, ami voltaképp számomra az is. A tekintete gyönyörű, kevés ember van ilyen angyali szemekkel megáldva, de kijavítva önmagam, szerintem Blaine az egyetlen, aki ilyen lágy tekintettel rendelkezik. Igaz, igaz, így korom sötétben nem igazán látom ezeket a csodás szemeket, de még így is látom magam előtt az édes arcát, amelyek rám mosolyognak lágyan, s kedvesen.
Volna okom rá, hogy ideges és zaklatott legyek, de nem vagyok az, elvégre megbízom benne. Nekem ez az első alkalom, és halvány fogalmam nyilván van arról, hogy mindez hogyan fog majd lezajlani. Engem nem zavar a dolog, számomra ez egy hót természetes dolog, nem mellesleg pedig már én magam is vágyom a dologra. Eddig mindig elleneztem, hiszen még is csak gyereknek éreztem magamat ehhez a dologhoz. Abszolút tapasztalatlan, és tudatlan voltam akkor még ezen részen, nem mintha most nem volnék az. Természetesen most is, csak amióta beleszoktam ebbe a kapcsolatba, átértékelődtek a fejemben a dolgok. Alappá vált az, hogy mostantól felelősséggel vagyunk egymásra, még akkor is, ha nem vagyunk házas kapcsolatban. Egyszer majd szeretném, ha eljutnánk odáig, hiszen azt terveztük, hogy örökké együtt. Szeretném, ha mindez az állítás igaz volna, s ne vesződjék el a semmibe ez az ígéret. Mindvégig törekedni fogok arra, hogy Blaine boldog legyen mellettem, de nem fogom azért sem megítélni, ha nem kérné meg a kezem. Ezt a lépést én nem tudnám megtenni. Nem azért, mert nem akarnám, hanem mert nem érzem azt, hogy az az én dolgom lenne. De visszakanyarodva, nem lenne gond, ha nem lépné meg ezt. Nem mindenki akarja ezt a lépést megtenni, habár én szeretném, ha papíron is együtt lennénk, ami bizonyítja, hogy mi összetartozunk. Hiszen, ha azt mondjuk, hogy örökkön-örökké, akkor annak hivatalosnak is kell lennie. Lehet, hogy ez egy ostoba elképzelés, de nekem így lenne teljes a boldogság. És szerintem Blaine számára is szép lenne ez az egész. Ő nagyon romantikus alkat, nem hiszem, hogy ellene lenne a dolognak.
Figyelemmel követem, miként rám nézett azután, miután kimásztam az öléből. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy meggondoltam magam. Vágyom rá teljes mértékben, csupán csak a kanapé... nos, nem tudom, mennyire volna alkalmas a dologra, de én jobb szeretem a kényelmesebb helyeket.
Elmosolyodom akaratlanul is, amikor kezemre nyomja ajkait, ezáltal egy csókot lehelve rá, de ugyanakkor éreztem halvány remegéseit is. Próbáltam visszafogni magamat a nevetés miatt, elvégre látom rajt, hogy mennyire akarja, és még is mennyire próbálja mindezt leplezni. Nem csodálom, és nem is lepődöm meg rajt. Nyilván, nem érzem át mindazt, amit ő érez ez idő közben, hiszen nekem ilyenben soha nem volt részem, és Blaine már tapasztaltabb nálam, valószínű jobban igényli a dolgot, mint most én.
Figyelem, midőn tenyerét mellkasomra helyezi, én pedig tenyeremet a kézfejére automatikusan, s végigsimítok rajt. Tudom, hogy jó lesz, és nem lesznek gondok.
- Gyere akkor. – pattanok fel azután egyből, mikor nyakamon súrlódtak ajkai, és akkor megfogom az egyik kezét, és felhúzom magamhoz, s egy hirtelen mozdulattal indulok meg vele fel a hálószobánkba, a lehető leggyorsabban.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 06, 2015 9:50 pm
Ugrás egy másik oldalra




Cairy & Blaine


You are my life, Cairy..


ღ zene: #Klaine ღ megjegyzés: Szeri van

Az égbolt sötétkék színbe öltözött, de mégis éjfeketeként tükröződik a szemeink világában. Az éjszaka leple alá szállt, s beborít ezernyi helyszínt, mely éppen az ő feladatkörébe esik. A homály tehát elfed mindent, mit egykor a környék szépsége mutatott, s már csak múló emlékként elevenedik fel a képzeletünk határán. Ámde mégsem uralkodik egy maga a fekete vászon hatás, mely emberek sokaságát rejti el az éjszakában, hisz egy-egy helyen lámpák fényei törik meg a lepelt, s ezáltal világosságba borítják az eddig láthatatlan utcák bizonyos részeit. Az égbolt pedig a maga kis palástján tündökölteti fel a millió számú, de mégis gyönyörű, sőt apró csillagokat, melyek sárgás, és arany színárnyalatban ragyognak a peremfelületen. Különböző méretűek, más-más kisugárzással, s teljesen eltérő jelentéssel övezve, de ennek ellenére mindegyik meseszép a maga kis nevében. Ezek mellett még egyetlen egy darab égitest foglal helyett, mely bármelyik csillagnál nagyobb, mely uralkodói jelleggel megáldott, s mely a Nap helyébe lép, miután az eltávozott. Az éjszaka királya az égen, s fényforrásként szolgál a sötétben. Ezüstös színnel kápráztat el minket, és akár örökké el is nézhetnénk, hisz gyönyörű a látványa. Kifinomultan, de mégis szabályszerűen váltogatja a méreteit a napok telésével, s ezáltal egy körkörös folyamatot ír le. Azt is hihetnénk, hogy csillog, mint egyféle csillámpor, de mégsem, hisz annál jóval több lakózik benne. A fényével voltaképpen megtöri a már egyes helyeken beállt sötétséget, és a helyébe némi világosságot juttat. Megcsillan minden üvegfelületen, visszatükröződve, a tavakban látképként tündökölve. Így juthat el egyetlen bizonyos ház ablakához is, ahol tökéletesen áthatol az áttetsző üvegen, s ezáltal némi láthatóságot biztosít, de mégsem annyit, hogy kivehető legyen bármi is. Elismerem persze azt a tényt, hogy számomra természetfelettiként kissé könnyebb a helyzet, hisz eleve kitűnő látással rendelkezem, ami a feketeség áradatában lehetővé teszi, hogy Cairyt nézhessem, sőt voltaképpen így találtam meg a vitrint, majdan az üveget, aztán a poharakat, de egy normál emberi szem is megszokja egy idő elteltével. Ámbár nem fog mindent látni, de a részletek magukért beszélnek majd, s kivehetőek lesznek némi módon.
A kanapé voltaképpen egy bizonyos nézetből tekintve kényelmes, de hogy őszinte legyek, nos azt kell mondjam, hogy az idő előre haladtával egyre kényelmetlenebbé válik. Mégsem tűnik fel eme tény oly zavaróan, hisz eleve el vagyok foglalva a csókkal, melyet Cairy-vel váltok, s amely annyira heves, vad, de mégis szenvedélyes. Minden benne van, egyszerűen mindent beleteszek, hogy megmutassam ezáltal mindazt, amit a személye kivált belőlem. A szeretetet, a vágyat, a pezsgést.. Nem rohanok, de mégis olyan sietősen hat eme jelenet záloga, hisz érezhetően mindkettőnk vágyik a másikra, s talán túlságosan is. Nem tagadom azt, hogy rengetegszer megpróbáltam már elérni mindezt nála, de mindig visszautasítást kaptam, míg nem egy idő után beletörődve ebbe, nos feladtam. Kár lett volna erőltetnem, avagy emiatt elveszítenem. Nem ért annyit maga ez az intim pillanat, hogy feladjam a kapcsolatunk, s most sem ér ennyit, tehát, ha netán meggondolja magát, akkor ez van. Bele kell törődnöm, s bele is fogok, mivel szeretem őt, s nem ezért, hanem csak önmagáért, a személyiségéért, a jelleméért, azért amilyen, s azért is amit tesz. Csodálatos jelenség az életemben, sőt szinte számba se tudnám venni, hogy mennyit jelent nekem az, hogy létezik. Ha ő nem lenne, akkor nem ismertem volna meg ezt a páratlan érzést, akkor nem lehetnék a társasága. Több, mint egy barát, mint egy pár.. a lélektársam, az életem kiegészítője, az oxigénem, sőt ő maga a létezésem tárgya, az életem. A sötétségből a kiút, a fényben az áldás, a bánatomban a boldogság, az életemben az öröm, a fájdalomban a vigaszom. Nélküle nem is élhetnék, nem is tudnék, s nem is akarnék. Annyira sokat jelent nekem, hogy szavakba nem önthető, hogy kifejezésre nem adható.. S eme éjjel, nos megtörténik az, amire nem is gondoltam volna. Azt hittem eleve, hogy várni óhajt, s erre tessék. Oly módon meglepett vele. Eleve nem akarom elrohanni, hisz számára ez az első pillanat, s az első megragad. Ezért is vagyok a vadság, és a hevesség ellenére is gyengéd vele. Szeretném, ha jól érezné magát, ha élvezné, ha mindez maradandó élmény volna neki.
Jéghideg, de mégis puha bőrére helyezem a kezemet, ahogy felhúztam kissé a felsőjét. A csókunk eközben sem marad abba, sőt feltehetően bátrabbá válik, s némileg vadabbá, ami kifejezetten tetszik. Tisztában vagyok vele, hogy mivel fog járni ez, de neki fogalma sincs róla.. talán kissé lassítanom is kellene. De ahogy erre gondolok, nos már is elválik tőlem. Ajkaink elszakadnak egymástól, ahogy ezzel egy arányban kinyitom a szemeimet, s az ő tekintetét keresem, még ha ebben a koromsötétben látnék is valamit. Kapkodom a levegőt, s érezhető, hogy mennyire nem tudok betelni vele. Szinte remegni kezdek, ahogy lemászva rólam, nos mellettem foglal helyet, azaz a kanapén. Nagyot nyelek, és óvatosan felülök, hogy aztán megfoghassam az egyik kezét, amelyre végül egy apró csókot lehelek, miközben hallgatom a kérdését. Finoman bólintok rá, miközben egészen mélyen szívom a tüdőmbe a levegőt. Egy percre lezárom a szemeimet, s próbálok megnyugodni, hogy ne legyek zaklatott. Ámde a lélegzetvételeim, a szívdobbanásaim, sőt maga az egész testem lázban ég a vágytól. Felforrósodik a hangulat, s kezdem elveszteni az eszem, de mégsem lehet. Nem hagyhatom. Egy apró puszit adok végül az ajkaira, ahogy a mellkasára helyezem a bal tenyeremet, s ezáltal érzem a szívdobbanásait. Magamba szívom az illatát, ahogy a nyakát kezdem el csókolgatni óvatosan. Eddig semmilyen ruhát sem szedtem le róla, sőt egyelőre nem tervezem, hisz nem rohanunk, s most amúgy is arra várok, hogy mikor indulunk el felfelé..


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 05, 2015 11:38 pm
Ugrás egy másik oldalra





To: Blaine

Megjegyzés: szerelmem <3
Zene: Story of my life
Szószám: 968
Credit:

Szerettem volna mindent megadni neki. Akár a sötét éjszaka egéről is lehoztam volna neki a legszebb csillagot mindközül. Olyan tehetetlennek érzem magamat, hiszen annyi mindent akarok neki, de még sem jutok el odáig. Mindig csak a mosolyát akarom látni az arcán, s soha sem a könnycseppeket, amelyek a bánatot jelképezik. Ha könnycseppek is, azok az örömtől legyenek, és ne a bánattól, a keserűségtől. Nem akarom őt bánatosnak látni. Igaz, igaz, az elmúlt időkben nagyon ritkán láttam őt szomorúnak. Igyekeztem mindent úgy eltervezni, hogy ne történjék semmiféle gond. Szeretem, ha egy kapcsolat problémamentes, ámbár hiába is tiltakozom, valami mindig lesz. Például a mostani késésem, amit lássunk be, nem volt szép tőlem. Szó nélkül mentem el, és ha ez nem elég, a telefonom is lemerült. Számítottam rá, de arra nem, hogy ilyen későn esek be.  Blaine pedig sírt. Még mindig látom magam előtt a könnyeket, amelyek lefolynak arcán végig, s a tudat, hogy ezért csak is én vagyok okolható egyes egyedül. Minden egyes szívdobbanásom fájdalmas, mintha az nem is a szívem volna ami belül dobban, hanem egy gépezet, amely belülről szétszed ütéseivel. De ezek a dobbanások sokszor a legszebbek, amikor a pillanattól megáll, és azt hiszed, hogy most fogsz meghalni. Ezt érzem, amikor Blaine megcsókol, vagy csak szimplán rám néz, mikor meglátom őt. Rengeteg sok gyönyörű érzést tudnék elmesélni bárkinek, hogy mit érzek ő iránta, vagy mit érzek akkor, amikor szimplán csak ő jár a fejemben. Az a harci helyzet, hogy rettentő módon szeretem őt, és egyáltalán nem is szégyellem a dolgot. Én büszkén vállalom, hogy én szeretem őt tiszta szívemből, sőt! Számomra büszkeség, és büszkén vállalok minden egyes dolgot.
Nem tudom, hogy régen hogyan voltam ezzel a dologgal. Fogalmam sincs, hogy kihez vonzódtam, legyen az nő vagy férfi, már, ha egyáltalán bárkire is szemet vetettem. Önmagamat is újra meg kellett ismernem, hiszen minden előröl kezdődött az életemben. Próbáltam minél inkább  a nememhez való dolgokat magamhoz kötni, ámde bármennyire is törekedtem, nem igazán sikerült. Persze, öltözék az ízig vérig for men, de a viselkedésem kevésbé az. Például rettentő módon utálom a sört, az alkoholos italok sem a kedvenceim, a labdarúgást és az egyéb sportot is legszívesebben kitiltanám a világból. A bandázás sem az én világom, én jobb szeretek inkább egyedül maradni. Zárkózott típus vagyok, elvégre jó magam sem tudom, hogy voltaképpen ki vagyok én. Milyen voltam az előző életemben? Ugyanilyen, vagy talán a legutáltabb személy az egész világegyetemben? Ki tudja...  
Ámde, a múltban soha sem szabad élni. Mindig ezt mondogatom ugyan magamnak, de valamiért még is csak oda vezet minden egyes gondolat. Nincs múltam, de még is kavarognak körötte a gondolataim. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ez mellett a jelent és a jövőt elhanyagolom. Ennek a két időnek is bőven szánok időt, hiszen rengeteg sok tervem van. Szeretném, ha Blainenal egy szép kis-nagy család lennénk. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint egy tündérmese, de hiszem, hogy az életben lehetnek szép dolgok is. Szeretnék Blainenak biztos jövőt, ahol ő is boldog lehet. Nem akarok egyfolytában a nyakára járni, sem pedig annyira ragaszkodó lenni, mert azzal megfojtanám.  Legnagyobb démonom az a töménytelen mennyiségű szeretet, amit iránta érzek. Képtelen vagyok nélküle kibírni hosszú távú időket, sőt, de még rövidtávú időket is sírva-nyögve bírom ki. Olyan érzés vesz olyankor körbe, mintha a szívemet kitépték volna a helyéről, vagy megfosztottak volna a végtagjaimtól. Ez a férfi létfontosságú az életemben. Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem nélküle. Egy biztos, hogy ha őt elveszítem, azzal meg van ásva a sírom.
Óvatosan simítok végig arcán ujjaimmal, miközben ajkait ragaszkodóan, mohón elsajátítom. Szemeim lehunyva vannak, s egyre jobban élvezem mindezt a jelenetet. Forró ajkai súrlódnak az enyémen, én pedig akaratosan beleharapok gyengéden. Rettentő módon kívánom, még annak ellenére is, hogy belül halálra aggódom ez dolog kapcsán. Nagyon idegesít, hogy nem tudom, mit csinálok jól, és mit nem. Lehet, hogy talán a lehető legrosszabb leszek az ágyban, vagy fogalmam sincs. Nekem ez az első, és halvány fogalmam sincs, hogy milyen az első, vagy egyáltalán milyen is az a szituáció. Ez számunkra teljesen más, mint az átlagos pároknál, de annyira még sem lehet olyannyira eltérő.  A másik dolog, fogalmam sincs, hogy mindez mekkora fájdalommal jár. Annyira végül is nem félek, hiszen akkor nem kapott volna el ennyire a hév. Így is tudom, hogy egyszer meg kell ennek is történnie, mert minden kapcsolatnak ez egyfajta alapja, természetes dolog. Blaine is már vágyik rá, jól tudom, hiszen néhányszor elleneztem a dolgot, amikor próbált rávenni. Akkor még nem voltam rá felkészülve, ráadásul bennem volt az aggodalom, hogy csak arra kellenék neki. Fél éve, hogy Blaine bebizonyította, hogy a kételyeim mind alaptalanok egytől egyig. Boldoggá tesz, hogy önmagamért szeret. Bármikor megadatott neki, hogy elhagyjon, de mégsem tette. Voltaképpen nem is lett volna rá igen oka, elvégre mindent megtettem annak érdekében, hogy ne szenvedjen semmiben sem hiányt. Mindössze csak az ilyesféle együttléteket elleneztem, de úgy vélem, nem annyira létfontosságú az ember életében a szex. Legalábbis szerintem. Igaz, soha nem volt benne még részem, és egyelőre még ilyen véleménnyel vagyok róla. Gőzöm sincs...
A libabőr ellep, amikor felsőmet feljebb tolja, ahogyan belemarkol a ruha szélébe. Apró nyelés hagyja el torkom, de még mindig nem engedem el ajkait. Végig vad, de még is gyengéd csókokkal illetem őt.
Egy pillanatra azonban elhúzódom, de nem azért, mert nem szeretném. Látszik az arcomon, a lélegzetvételeimen, hogy mennyire vágyom rá. A sötét miatt nem igazán látom, hogy Blaine milyen is póló nélkül. Vicces, de szégyen ide vagy oda, de nem láttam őt soha sem meztelenül, sőt, még póló-nadrág nélkül sem. Nem tagadom, de sokszor elmélkedtem azon, hogy milyen is ő ruha nélkül. A villanyt pedig nem szeretném felkapcsolni. Egyrészt nagyon szégyellős vagyok, másrészt pedig kiégnének a szemeim ilyen sötét után.
Óvatosan kimászom az öléből, majd mellé helyezkedem, ahogyan térdeimre támaszkodom, azokra két tenyerem, majdan őt figyelem.
- Nem megyünk fel a szobába? – kérdezem tőle elővigyázatosan, lágy, de még is halk hangon.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 02, 2015 8:58 pm
Ugrás egy másik oldalra




Cairy & Blaine


You are my life, Cairy..


ღ zene: #Klaine ღ megjegyzés: Szeri van

Most először nem könnycseppeket hullajtok, hanem boldog vagyok valaki mellett. Végre nem a magány fogad, hanem valami sokkalta jobb érzés. Nem kell egyedül élnem az életem, nem kell egy üres ágyban ébrednem, nem kell önmagamat kínozni lelkiekben azzal, hogy senki sem szeret, mert itt van ő.. Számomra mindennél fontosabb, még a saját életemnél is, hisz rettentően féltem. Egyrészt magam miatt, hisz eleve vérfarkas vagyok, ami arra kényszerít, hogy minden egyes telihold alkalmával havonta egyszer szenvedjek, s ha ott lenne az átváltozásnál, akkor talán bántanám, és ezt egyszerűen nem akarom, hisz beleőrülnék, ha bármi történne vele miattam. Mindeközben persze tudom jól azt is, hogy ő nem igazán foglalkozik ezzel, mert emberként kezel, s hogy ott a tény, miszerint képes vagyok emlékezni, sőt kontrollálni önmagam farkasként is, de ezek ellenére óvatosnak kell lennem. Nem szabad hagynom, hogy olyankor egy légtérbe kerüljek vele, ahogy azt sem szabad megengednem, hogy olyan személyek közelébe kerüljön, akik bánthatják. Tudom, hogy túl parázom, hogy fanatikusan aggódom, de nem szeretném, ha egyből temetnem kellene. Ha rajtam múlna, akkor egész nap a házban ülne, és el nem mozdulhatna sehová sem, hisz szeretném őt mindentől megóvni, ámde mégsem tehettem. Nem szabhatok neki határokat, nem állíthatok fel szabályokat, s nem tehettem a személyes rabommá, hisz szabad ember, ezáltal pedig teljesen önálló döntésekkel, és akármennyire is fáj a tudata annak, hogy egyszer csak valami történhet vele, akkor is kell neki teret adnom. Muszáj. Nem fojthatom meg önmagammal, csak mert kényszeres vágyat érzek a megvédésére, csak mert úgy féltem őt, ahogyan. Tudom jól, hogy néha túlzásokba esem teljesen, és hogy utána magyarázkodhatok, de ez velem járó tény. Ámbár akkor is jobb az a pár túlzás, mintha tényleg annyira visszafognám őt, ahogy azt gondolatban elképzelem.. S pontosan egy ilyen pillanat közepette, ahol mi is tartunk, nos ilyenre gondolok.. Komolyan mondva én sem vagyok komplett, de hát mit tagadjam, sosem voltam az. Mindig is bennem volt egyféle negatív jelzésű érték, de csak amiatt, mert féltem a szeretteimet, ahogy mostan őt, sőt őszintén szólva ő az egyedüli, aki mellettem van, tehát senkim sincs, ha ő eltűnik, távozik, vagy.. Oké, nem kellene ennyire pesszimistává válnom, ha egyszer pozitív srác vagyok.
Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy kiélvezem a kezdeti közeledését. A hátamhoz jön, és teljesen, sőt nagyon, de nagyon közel van hozzám. Már a jelenlétére is megremegek, s hozzám sem kellett még érnie, aztán pedig ösztönösen megteszi. Végig simít az oldalamon, és csókolgatni kezdi a bőrömet. Túlságosan is élvezem, ami azt illeti, ámde mégsem adom meg magamat egyelőre, azaz rögtön. Próbálom visszatartani a saját kis személyemet, mert nem akarom elhinni, hogy azt akarja, ha persze eleve eddig nem engedte meg, akkor most mi változott volna mégis? Gondolom én, hogy semmi, vagy nem is tudom.. kezd bezavarni, de rendesen. Egyre jobban igénylem a lélegzetvételt, miközben tovább folytatja a kis magánakcióját. A karom, a felsőtestem... Kezdem elhinni, hogy ez az, aminek tűnik, holott tisztában vagyok vele, hogy mit óhajtott eleve.
Végül hirtelen fordulok meg felé, és ezzel megadom magamat neki. Nem tudtam tovább visszafogni a dolgot, amikor is kényszeresen belerántva mindebbe teljességgel rabul ejt. Olyan igézően hat rám a jelenléte, szinte csoda számba menő, hogy kibírtam félévet eme téren, vagyis mégsem, hisz eleve szeretem, és nem emiatt vagyok vele. Tehát hirtelen közeledve hozzá végül megcsókolom őt. Minden benne van a csókban, aminek benne kell lennie. Teljesen elveszek a jelenetben, és azt akarnám, hogy sose legyen vége ennek a csóknak, mintha a táplálékom lenne, avagy a létszükségletem. Lassan simulok hozzá, ahogy végig simítom a kezemet a hátán gyengéden. Még így is kapkodom a levegőt, amit kivehet, hisz annyira közel vagyok hozzá.
Mondhatni nagyon ledöbbenek, amikor is hirtelen a kanapén kötök ki. Eddig észre sem vettem, hogy visszaértünk ide. Ámde mosolyogva fogadom a tényt, ahogy Cairyt nézem mindvégig, aki végül az ölembe ül egy pajkos mosollyal. Ahogy folytatja a csókot, én közelebb vonom őt magamhoz. A heves csókját is viszonozom időközben ugyanolyan hevességgel persze, ahogy ő teszi azt. Míg a hajamba túr, és a nyakamon simít végig, én addig a hátát kezdem el simogatni, ahogy végül benyúlok a felsője alá, és kissé feljebb húzom rajta, hogy a bőrére helyezhessem a kezemet. Nem akarom elsietni ezt, hisz eleve kezdő eme téren, és én tiszteletben tartom, hogy az. Tehát csak szépen, óvatosan, és finoman bánok a mozdulatokkal. Ráérünk, és nem rohanunk sehova, hisz miénk az egész este voltaképpen. Holnap pedig amúgy sem dolgozom, szóval..


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 24, 2015 12:01 am
Ugrás egy másik oldalra
Blaine & Cairy
You are my life

Bárcsak előbb megismertem volna őt. Lehet, hogy másként alakultak volna a dolgok. Lehet, hogy talán nem estem volna kómába, vagy nem mentem volna el az anyámmal, hanem vele maradtam volna a meleg kandalló mellett ülve, egy finom kávé, vagy tea mellett. Hm, milyen szép is lett volna akkor minden. Minden olyan másabb lett volna ő vele. De, úgy látszik, hogy ennyi mindenen kellett ahhoz keresztülmennem, hogy őt megismerhessem. Ő a legszebb dolog az életben, amit valaha kaphattam volna. Ő mellette nem érzem azt, hogy egyedül vagyok. Nem érzem azt az érzést, hogy egy üres szoba sarkában ülök, és nincs más, csak én, és a mellkasomban lévő üresség, ami körbevesz engem utálva s röhögve. Nem, már nem érzem ezt. Úgy érzem, hogy ezt az érzést az a szeretet tölti be, amit Blaine iránt érzek. Sötét űr, mely megtelik szép dolgokkal, ami megnyugtatja az ember lelkét. Ettől eltekintve, már nem érzem azt, hogy hiányozna a múltbéli életem. Olyan érzés fogott el igazából, mintha újraszülettem volna, vagy én nem is tudom. Igaz, igaz, sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy megértsem ezt a világot újra. Újra megannyi évet kellett bepótolnom csak azért, hogy olyan legyek, mint a többi ember. Ámde, így is eléggé másabb vagyok, elvégre a saját nememhez vonzódom. De mi a baj ezzel? Talán az ilyen emberek nem lehetnek boldogak? Nem tudom. Bármennyire is így kelljen lennie, én nem érzem azt, hogy boldogtalan vagyok. Sőt, nagyon is boldog vagyok, és úgy érzem, hogy felhők felett vagyok, ahol a nap is van, a felhők alatt pedig a sötétség. Hátrahagytam mindazt, ami lélekben megemésztett, és most már csak arra összpontosítok, hogy mindent megadjak a kedvesemnek, amit szeretne. Szeretném, ha boldog lenne, egy pillanatig sem akarok könnyeket látni a szemében, vagy bánatot érezni rajt. Az számomra olyan, mintha a szívemet megannyiszor szurkálnák, ahányszor egy-egy könnycsepp kihullik gyönyörű, mélybarna szemeiből.
Tudom, persze, hogy rettentő módon idegesítő vagyok néha számára. De valójában olyankor tudom, hogy a lelke mélyén nevet, és tényleg szórakoztatónak talál. Szeretem látni, és hallani a nevetését, mert az számomra létfontosságú. A nélkül nem tudok meglenni, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megváljak tőle egy pillanatra is. Olyankor olyan érzések kerítenek maguk köré, például, hogy most fogom őt utoljára látni, vagy, hogy ezután örökre elveszítem. Egyrészt nagyon aggódom miatta, hiszen tudom, hogy ő micsoda. És ez egyáltalán nem is zavar, hiszen számomra a természetfelettiek igen csak ismeretlenek, és voltaképpen egyáltalán nem is érdekel a dolog. Blaine számomra egy olyan ember, akinek normális élete van. És itt vagyok én, aki a világon a legjobban szereti őt. És ezt szeretném neki most is bebizonyítani ilyen formában, amit most próbálok elérni.
Óvatosan simítok végig gyengéden oldalán, miközben óvatos, s lágy csókokkal illetem egyik vállát, és ahhoz közelre eső testrészét, finom, puha nyakát is hosszabb, s lassú csókokkal hintem. Olyan forró a bőre, s olyan lágy, egész nap el tudnám csókolgatni, és simogatni. Rettentően kívánatos, főleg, hogy lekerítettem róla a felsőjét is egy ócska kifogással. Jobbat nem is találhattam volna ki.
Ujjaimmal végigsimítok óvatosan izmos karján, másik tenyeremet pedig végighúzom izmos testén, ahogyan azzal a lendülettel szorosabban magamhoz vonom, ugyanakkor még is gyengéden produkálom mindezt.
Tudom, hogy nagyon ellenkezni próbál, holott nem kéne, elvégre én magam kínálom fel neki a dolgot, azt, amit eddig végig visszautasítottam. Biztos vagyok benne, hogy már nagyon vágyik rá, és, hogy őszinte legyek, én is. Nem is azért, mert csábító ez a dolog, hanem mindaz a pillanat csak a miénk, és együtt élvezzük a dolgot. Ez mindkettőknek nagyon fontos.
Csendben figyelem, miközben hirtelen felém fordul. Éreztem, és láttam az arcán, hogy minden erejét beveti arra, hogy ellenálljon. Tudom, hogy mennyire vágyik rá, látom a tekintetén, és érzem a lélegzetén is. Annyira vadító.
Mikor közelebb hajol hozzám, hogy megcsókoljon, óvatosan egyik tenyeremet arcára helyezem, s közelebb húzom magamhoz, ahogyan én is viszonzom.
Óvatosan végigsimítok hátán egyik tenyeremmel, hiszen elég közel áll hozzám, érzem forró testét az enyémen, érzem, ahogyan a mellkasa fel, és le mozog, s ugyanakkor a csókjai az, ami teljesen rabjává tesz. Gyengéden beleharapok óvatosan alsóajkába, majd egy óvatos fordulatot veszek, ahogyan mellkasánál fogva lelököm a kanapéra. Egy pajkos mosoly húzódik ekkor arcomra, majdan óvatosan mellé helyezkedem. Egyik lábam átlendítem öle felett, míg végül az ölébe ülök, s egyre hevesebben csókolom, miközben ujjaimmal a hajába túrok, másik tenyeremmel pedig végigsimítok gyengéden a nyakán. Ám a csók... úgy érzem, egyre hevesebben kezelem a dolgot.


szerelmem || the light by adam   || ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 17, 2015 9:17 pm
Ugrás egy másik oldalra




Cairy & Blaine


You are my life, Cairy..


ღ zene: Sooner Or Later ღ megjegyzés: Szeri van

Érzelmek, melyek a földre küldenek, s érzelmek, melyek az egekbe emelnek. Két vég között ingázik, s ezzel teremti meg a jót, majdan pedig a rosszat az életünkben. Hol pokolként, s hol pedig mennyei jelenségként tűnik fel. Hol ködfoszlányként, hol pedig egyszerűen csak teljes egészében kápráztat el. Megdöbbent, meglep, lesokkol, avagy széttép, feléget, s darabokra omlaszt végleg. Az élet kegyetlenség, de van, hogy a lehető legjobb élményt hozza el. Mi emberek ösztönösen reméljük a jobbat, a szebbet, és naivan hiszünk egy olyan képzetben, amely talán nem is létezik. A büntetéseink árán, a szenvedésünk kapcsán, és a fájdalmunk végső pontján tanuljuk csak meg igazán, hogy mennyire is borzasztó az a világ, amelyben élünk. A mai társadalom sokkoló, de van benne egyféle nosztalgia, hisz megtanulhatsz önmagadba zárkózni, s ezzel jobban feltérképezni a személyiséged. A magánnyal haverkodhatsz össze, az egyedülléttel nézhetsz szembe, és egy üres szoba sarokba ülve bámulhatod a plafont, hogy íme tényleg ridegen, de mégis szánalmasan egymagad vagy. Sírhatsz, zokoghatsz, és könnyeket ejthetsz, de mindez senkit sem fog érdekelni.. Nem vigasztalnak meg, nem ölelnek át, nem suttogják halkan a füledbe a 'szeretlek' szó lágy szólamát. Nem néznek rád édesen, sem pedig boldogan, nem vezetnek be egy jobb élet árnyalatába, s nem is fogják a kezed, avagy nem is tartják neked a vállukat. A padlón vagy, egyedül érzed önmagad, s úgy gondolod nincs senkid, sőt semmid. Mindent eldobnál magadtól, csak mert elveszett a remény, melyet eddig oly ragaszkodóan szorongattál a kezedben. A szíved összetör, s feladja a létét, feladja a dobbanását, melyet eddig oly hevesen folytatott. A lelked széttépődik, és lassan megsemmisül, mintha egy végítélet végezne vele. Az érzelmek elhomályosulnak, a szavak eltompulnak, s ott állsz.. állsz egy késsel a kezedben, hogy a szívedbe szúrd.. állsz egy fegyvert tartva a fejedhez, hogy elsüsd a golyót.. állsz, ahogy egy ugrás választ el csupán, s lezuhanva örökre kihunyj..
De minden negatív érzelem ellenére nem adtam fel, hisz hittem valamiben. Talán a csodában, avagy a változásban, nos nem tudom, de azon az estén valami bennem megváltozott. Megláttam őt az emberek közt, s valami olyat kezdtem el érezni, amit eddig még soha. Felkeltett, életre hívott, s új értelmet adott mindennek. Ő a napfényem a mindennapokon, ő a ragyogásom a sötétségben, ő az a tűz, mely felmelegít, ha már végképp kihűltem. A szemei, olyan mélységes ártatlanságról árulkodnak, ő maga, olyan imádni valóan édes, a hangja, mint valami lágy zene, mely teljesen megnyugtat. Ahogy ránézek boldogabb leszek, ahogy találkozik a tekintetünk a szívem kihagy egyetlen ütemet. Minden egyes gondolatom ő maga, minden egyes szép emlékem hozzá kötődik, minden lélegzetvételem érte szól. Több ő nekem, mintsem hinném. Jobban szükségem van rá, mint az életemre. Oh, annyira felélénkít, annyira felpezsdít.. Boldogságom forrása, vidámságom tárgya, a napjaim bearanyozója, az életem igaz szerelme.
Automatikusan nyúlok a pohárért, hogy aztán nagyot kortyoljak a whisky-ből. Egyrészt kaparó, de másrészt mégis igazán jóleső. Próbálok ellazulni általa, s minden gondolatot kizárni. Nemcsak, hogy nyugtatásként kell, de feledésként is. Az imént történtek, s most az, hogy kecsegtet Cairy egyféle lehetőséggel.. Hirtelen sokkol a tény, s lep meg, ahogy átölelve hátulról csókolgatni kezdi a vállamat. Beleremegek az érintéseibe, a csókjaiba, s a jelenlétébe, miközben szorosan közel kerül hozzám. Felsóhajtva veszem tudomásul mindezt, ahogy végül meghallom a halk szavait.-Én is nagyon szeretlek téged.-Válaszolom suttogva végül, miközben továbbra is annyira csábítóan közel van hozzám. Nem adja fel, sőt kezdem azt hinni, hogy tényleg azt akarja. Ahogy végig simít a kezeivel a felsőtestemen, ismét megremegek.-Kérlek..-Suttogom hirtelen, de ő csak azt akarja, hogy hagyjam magam. Elmondani nem tudnám, hogy mennyire fontos nekem, s vágyom rá, de nem emiatt szeretnék vele lenni. Viszont akármennyire is akarok ellenállni, nos egyszerűen nem megy. Reflexszerűen fordulok felé, ahogy végül magamhoz húzva óvatosan átölelem őt a derekánál, majdan gyengéd, érzéki, de mégis szenvedélyes csókban részesítem. Annyira édesek az ajkai, olyan eszméletlen jól csókol.. megfogott, és most már, ha akarnék sem hátrálhatok ki ebből, mert már nem tudnám megtenni, egyszerűen nem menne..


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 17, 2015 3:24 pm
Ugrás egy másik oldalra

Blaine & Cairy
I WAS BORN TO MAKE YOU HAPPY

Ismerem őt olyannyira, hogy el fogja utasítani azt, amit most teszek. Szeretem őt, és azt hiszem, eljutottunk egy olyan pontra, hogy megtörténjen az, amit én megtagadtam tőle mindvégig. Egy kapcsolatban fontos dolog ez, főleg, hogyha az illetőek szeretik egymást. Mi pedig szeretjük egymást, és azt hiszem, a mi kettőnk kapcsolata sokkalta jobb, mint egy átlagos páré. Úgy érzem, sokkalta boldogabbak vagyunk, mint bármelyik. A szerelem óriási, amit érzek iránta. Hogy miért? Hát elmesélem. Az első olyan nap volt számomra, amikor nyugodt voltam. Róttam az utcákat, és azon gondolkoztam, hogy hová tartozom. A családom összes tagja halott? Kihez tartozom? Ki vagyok én? Mivel nem szokásom inni, ezért egy kávé mellett gondolkoztam azon, hogy mihez kezdjek úgy, hogy nem emlékszem semmire sem. Nem volt senkim se, aki támogatni, segíteni tudott volna. Hol voltam akkor? Az őrület peremén. Ezer és ezeregy éjszakát sírtam át, mert egyedül voltam. Az orvosok, akik hét éven át küzdöttek az életemért, ők segítettek néhány papírt beszerezni, hogy el tudjak helyezkedni. A szervezetem nem felejtett el semmit sem, ezért nem kellett semmit sem újra gyakorolni. De a gondolataim... Hiába is, de mindössze csak néhány fotó volt az, ami megmaradt a családomból. De azokat a képeket elégettem, amikor megláttam őt aznap, a kávézóban. Akkor éreztem azt először, hogy a bánaton kívül mást is érzek. Hallottam, és láttam, ahogyan énekel. Láttam rajt, hogy mennyire élvezi, és hogy, mennyire beleéli magát. Látszott rajt, hogy mindene az ének, a dal. Láttam egy emberben azt, hogy van mibe kapaszkodni. De ugyanakkor abban a pillanatban ébredtem rá, hogy más vagyok, mint a többi ember. Nem a nőkhöz vonzódom. Amikor az utcákat jártam, valahogy egyen sem akadt meg a tekintetem. De férfiakon sem. Csak akkor, amikor őt megláttam. Még mindig fülemben cseng édes hangja, és látom magam előtt a tehetségét, azt, hogy mennyire tökéletes. És amikor rám nézett. Olyan volt, mintha megállna a világ körülöttem. Nem hallottam akkor semmit sem, és nem láttam semmit és senkit, csak őt. Eleinte azt hittem, hogy nem engem néz, csak én látom úgy, hogy annyira erősek voltak a gondolataim, hogy én magam láttam úgy. De igen, engem nézett. És akkor volt bennem először valamilyen életcél. Egy lehetőség arra, hogy újra élő ember legyek, aki a szeretetét feláldozza valakinek. Blaine adott számomra újra életet. Boldog életet, ő vele. A vidámsága volt az, ami felvillanyozott. Akkor ugyan még nem ismertem, de már akkor tudtam, hogy ő mennyire csodálatos ember. Számomra Blaine a szerelmem, és egyben a példaképem. Irigylésre méltó, hogy neki mindig félig teli van a pohara. Ugyanakkor komoly ember, de néha megtört. Olyankor lágyan csókolgatom, és nyugtatószavakat beszélek fülébe. Mindig megnyugszik olyankor. És még akkor is rendkívül aranyos. Olyan, akárcsak egy szomorú kiskutya. Fél éve, hogy azt mondhatom, van életem. Hirtelen kellett ahhoz kitisztulnom, hogy emberek közé tudjak menni, hogy elfogadjam a mai világot. Nehéz volt mindent megtanulnom szinte újra. De Blaine segített ebben is, hogy elfogadjam a mai világot. Számomra ő az én őrangyalom, aki fogja a kezem, ha rossz útra lépek. Számítottam rá, hogy elutasít. De nem vettem magamra, hiszen a csókjából tudtam, hogy élvezi mindazt, amit teszek vele. Ez számomra jó volt, hiszen tudtam, hogy valamit jól csinálok. Én még nem voltam soha senkivel sem. Számomra Blaine az első szerelmem, és egyben az utolsó, ezt megígérhetem neki. Nekem csak ő kell mindörökké. Figyelem, ahogyan az asztalhoz kerül, majd az italból kezd el inni. Elmosolyodom, hiszen tudom, hogy vágyik rá. Én is vágyom rá, talán sokkalta jobban, mint ő. Végül gyengéden átölelem hátulról, majd ajkaimmal csókolgatom egyik vállát, ahogyan szorosan hozzásimulok. - Szeretlek téged. – suttogom hozzá halkan, miközben még mindig csókolgatom. Közben tenyereimmel simítok végig felsőtestén gyengéden, érzékien lassan. – Csak hagyd magad.- Suttogom halkan füle mögött, miközben akaratlanul is, de elmosolyodom.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 16, 2015 9:45 pm
Ugrás egy másik oldalra




Cairy & Blaine


You are my life, Cairy..


ღ zene: never stop ღ megjegyzés: Szeri van

Már az első pillanattól kezdve tudtam, amint megláttam őt, hogy egyedül csak is rá van szükségem, és senki másra. Minden addigi nézetelvemet feladtam érte, és előnybe helyeztem őt, csak hogy bebizonyítsam, hogy én változhatok, sőt változtathatok voltaképpen magamon. Ez a változás rengeteg mindennel járt, és annyiféle újdonságot mutatott be nekem, hogy néha el sem hiszem, amikor is visszaemlékezve rádöbbenek, hogy mennyivel másabb lettem, és mennyi mindent feladtam. Cairy előtt például sosem volt komolyabb kapcsolatom, csak alkalmi szinten találkoztam bizonyos személyekkel, akikkel úgymond intimebb viszonyt folytattam, de egyik mellett sem állapodtam meg. Nem éreztem késztetést arra, hogy megtegyem, avagy meglépjem eme jelentőséget. Egyikük sem váltott ki belőlem mélyebb benyomást, pedig én próbáltam keresni valami eredetit, és valami egészen leírhatatlant az érzelmek terén másokkal kapcsolatban, ahogy általában azt a szerelmesek szokták mesélni: első látásra szerelem.. De valahogy mindebből én kimaradtam, és miszerint nem volt szerelem a szívemben, így feladtam. Nem keresgéltem, nem szándékoztam tovább ezzel foglalkozni. Már amúgy is jócskán túlléptem a fiatalkoromat, így kicsapongó életbe kezdtem. Flörtök, randik, bulizás, egy-egy éjszaka.. A jelentkezők száma pedig meg volt mindig, hisz rengetegen vannak hozzám hasonlóak. Egyesek titkolják, mások nyíltan vállalják, bár aláírom ezer örömmel, hogy nem minden utcában laknak, de előfordulnak. S annak ellenére, hogy egy ilyen tény állt a hátam mögött, nos mégis megtudtam lépni a lépcsőfokokat. Komolyan álltam a kapcsolatunkhoz, nem csaltam meg egyszer sem, hűséges voltam hozzá végig pedig ő nyíltan kijelentette a félévünk alatt nem is egyszer, hogy vár azzal a bizonyos résszel. Megértettem, felfogtam, és ezzel együtt elfogadva mellette maradtam, mert mindennél jobban szeretem őt. Amint megjelent abban a kávézóban én tudtam, hogy ez több lesz, hisz.. ahogy rá néztem, ahogy rám nézett. Oda-vissza voltam magammal már abban a bizonyos pillanatban, de féltem. Nem tudtam akkoron, hogy ez lehet-e kölcsönös érzelem az irányából. De abban az egyben biztos voltam, hogy valamilyen változást elindított bennem, valamit megmozgatott, és zavarba jöttem életemben először, mintha csak egy tinédzser srác lettem volna újra.
A feszült hangulatom ellenére tökéletesen tisztában vagyok az emlékeimmel, és az élményeimmel. A gondolataim letisztultak, és minden másodpercben rá gondolok egyedül. Számomra nem kell más, sőt sohasem kellesz senki sem. Ideális partnerre leltem, sőt néha úgy érzem, hogy túl jó társat kaptam magam mellé. Annyira, de annyira szerethető, kedves, imádni valóan édes, és nem utolsó sorban segítőkész személyiség. Nagyon nehezemre esik meglepni őt bármivel is, mert fogalmam sincs minek örülne, vagy, hogy mivel is tudnám viszonozni mindazt, amit tőle kaptam. Talán semmivel, de ennek ellenére próbálkozom erősen, hisz szeretném, ha tudná, hogy nagyon sokat jelent nekem. Nem mondanám, hogy teljes mértékben megváltoztatott, mert ugyanúgy önmagam maradtam, csupán megmutatta, hogy mi az a szerelem -, szeretet. Vele egészen másabb minden, és nem azért rajongók érte, mert jobbá tesz engemet, vagy mert mindent megcsinál nekem, hanem azért, mert teljes szívemből szerelmes vagyok belé, a jelenlétébe, a személyiségébe, sőt.. fokozni sem tudom. Túl tökéletes a számomra, túlontúl is..
Miután végre sikerült leültetni a kanapéra Cairyt, azután átmegyek az asztalhoz, majdan felbontva az üveget öntök italt a poharakba. A whisky talán a maga nemében ütős, de kiváltképpen tökéletes. Keserű, de mégis édeskés, mármint megédesíti a pillanat hevét. Végül leteszem az üveget vissza a poharak mellé, és készen állnak arra az italok, hogy megigyuk őket. Szerintem ennyi bőven elég is lesz így estére, mert nem akarok részeg lenni, csak nyugtatás gyanánt szolgál jelen esetben. Egy pillanatra megfordulva Cairy felé nézek. Aggódom érte, és ez az arcomra is kiíródik szembetűnően. Nem tudom, hogy mit csinálnék nélküle. Bele sem akarok gondolni! Érdekesen néz rám, szóval felvonom a szemöldökömet a tényre, mert nem értem ezt az egészet tőle. Annyira másabb lett egyetlen perc elteltével. Sokkal szabadabbnak érzem, és annyira lazán ül azon a kanapén is.. egészen mámorító. Persze annyira túl messzire nem kalandozok el a gondolataimban, mert hát van egy bizonyos határvonal.
-A felsőm?-Kérdezek vissza a szavai után rögtön, hisz nem értem, hogy hogyan is kapcsolódik voltaképpen ide a felsőm. Most mi köze van ehhez az egészhez annak, hogy koszos rajtam ez a felső? Egy pillanatra magamra tekintek, aztán vissza rá. Fogalmam sincsen, hogy ez hogyan jön most ide.-Most te mosni akarsz?-Vonom fel érdeklődően a szemöldökömet, ahogy a tekintettem is kérdővé válik.-Na, azt már nem.-Jegyzem meg hirtelen, miközben persze feláll a helyéről, és tesz felém néhány lépést. Nagyon, de nagyon nem stimmel itt valami. Vagy csak én vagyok túl paranoiás? Eléggé érdekesen méreget a tekintetével. Hirtelen megrázom a fejemet, és próbálom nem hevesen túl komplikálni.
Egyetlen egy pillanatra lezárom a szemeimet, amikor pedig ténylegesen észbe kapok, akkor már rég leszedte rólam a felsőt. Úgy nézek a szemeibe mélyen, mintha épp fürkészni akarnám, hogy mire is készül. Nem bírom felfogni, hogy hogyan is tud a.... Elmosolyodik, majdan ajkait az enyémekre tapasztja, az egyik kezét a felsőtestemen simítja végig, míg a másikat a derekamra rakja. Nem kicsit megdöbbent a jelenet, hisz erre nem számítottam semmiképpen, mégis annyira jól esik. Azaz mi a fenén gondolkozom én magam, amikor is pontosan tudom, hogy azt nem lehet? Viszonozom a csókját, miközben végig simítok a hátán gyengéden, majdan befejezve ezt az egészet elhúzódom tőle. A közelsége túlságosan is megbabonázó, de.. próbálom nem komolyan venni az iméntieket. Így az asztalnál kötök ki, ezáltal neki pontosan háttal, míg az egyik pohárért nyúlok időközben, hogy igyak a whisky-ből.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 31, 2015 12:01 am
Ugrás egy másik oldalra
Blaine & Cairy

i was born to make you happy


Amikor aggódik, mindig felidegesíti magát. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát miattam, így is eleget mellőzött mellettem. Fél éve, hogy együtt vagyunk, de még egyszer sem engedtem, vagy hagytam azt neki, hogy bármilyen intimebb dolgot tegyen velem. A csókon kívül semmi mást nem engedtem meg neki, mert féltem, hogy csak ki akar használni. Mára már így is tudom, hogy nem így van, mert teljes mértékben megbízhatok benne. De még is… számomra az a dolog akkor is nagyon intim, ezért részben még félek is tőle. Pedig már felnőtt férfi vagyok, de még sem érzem azt, hogy képes lennék rá. Vágyom rá, csak attól félek, hogy rossz lennék, és utána Blaine elhagyna. De nem hiszem, ő nem ilyen. Ah, miért is agyalok ezen, nem értem.
Amikor elindultam pohárért, számítottam arra, hogy le leszek szidva. Nem rémülök meg, nem is hibáztatom e miatt, amiért ilyen hangnemben kért meg, mert tudom, hogy ő csak így aggódik. Én pedig mindenhogyan szeretem őt, még ilyenkor is, amikor az ideg is kiveri rajt a vizet.
Végül egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat, azután pedig Blaine kiveszi kezemből a két poharat, amit hagyok, sőt, még én nyújtom át neki őket. Nem akarom, hogy idegeskedjen, hiszen olyankor a hangulat is nagyon feszült tud lenni. Én azt akarom, hogy mosolyogjon, vagy vigyorogjon. Az előbb is bókoltam neki, de inkább csak szerénykedett. Nem tudom, hogyan tudnék a kedvére tenni, hiszen még is csak azért vagyok, hogy őt boldoggá tegyem, és hogy szeressem őt.
Eszembe is jutott egy lehetőség, hogy mivel dobhatnám fel a hangulatot. Lehet, hogy ennek örülne is, hiszen már néhányszor biztos vágyott arra, hogy megtörténjen. Ha ezt visszautasítja, azzal nagyon megsértene, utána pedig az esküvő után sem fogom hagyni magamat. Lehet, hogy akkor elhagy, de számomra ez akkor is egy fontos dolog. Most, vagy soha, lehet választani.
Végignézek rajt, ahogyan leülök a kanapéra. Két lábamat egymásra rakom, egyik karomat a kanapé háta tetejére rakom magam mellé, míg a másikat ölemben pihentetem. Azon gondolkozom, hogy miként vegyem rá arra, hogy belemenjen. Biztos vagyok benne, hogy már vágyik rá, de amennyire ismerem, tudom, hogy eleinte majd vissza fogja utasítani, még ha szavakkal nem is, de tettekkel biztos. Ez engem nyilván rosszul fog érinteni, de nem szabad megsértődnöm, mert tudom, hogy ő csak tiszteletben akarja tartani azt, amit még először elterveztem. De akkor is meg kell törnöm, mert a kedvére akarok tenni.
- Kicsit koszos a felsőd. – Jelentem ki komoly hangnemben, és arccal. Ez számomra egy teljesen új téma. Nem koszos a felsője, de még egy kis pihe sincs rajt, teljesen sima.
Határozottan felemelkedem a kanapéról, majd pár lépéssel elé is kerülök, majd végignézek rajt, mintha azt vizsgálnám, hol van rajt még folt. De teljesen mást néztem. Vágyom rá.
Pólója nyakába akasztom egyik ujjam, azután óvatosan le is húzom róla, majd eldobom a hátam mögé. Egy mosoly szökken az arcomra, hogy ne tűnjek komolynak, majd ajkaira tapasztom hirtelen az enyémeket, s izmos, feszes felsőtestén simítom végig egyik tenyeremet, míg a másikat derekára tapasztom, s szorosan magamhoz húzom. Annyira jól néz ki, hogy erre már nem léteznek szavak.




✦ szívem ✦ of the night ✦ 510
✖ K.P ✖

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 24, 2015 3:05 pm
Ugrás egy másik oldalra




Cairy & Blaine


You are my life, Cairy..


ღ zene: Somebody Loves You ღ megjegyzés: Szeri van

Az idő teljességgel kikészített lelkiekben, az óra előrehaladtával én magam idegileg tönkrementem, és valami elszakadt nálam, amitől fokozottabban jöttek át az érzelmek. Egyre dühösebbé váltam, egyre intenzívebben csökkent a hangulatom maga, és már komolyan mondva nem tudtam, hogy a mi a fenéhez is kezdjek. Nem jelentkezett, nem mondta nekem egyetlen szóval sem, hogy csúszik az érkezésével, sem hogy ennyit fog késni, tehát még szép, hogy az aggodalmam az egekbe ugrott azonnali hatállyal. Félteni kezdtem őt, hisz nem akarom, hogy bármi baja legyen. Egy természetfeletti városban élünk voltaképpen, ami szó szerint hemzseg a különböző mágikus lényektől, ő pedig kint volt egyedül.. egymaga. Bárki bánthatta volna őt, megcsapolhatta volna a vérét, vagy csak bosszút állhatott volna személyesen rajta, és még hozzá miattam. Annyi vétket gyűjtöttem már össze, hogy totálisan kikészülök, ha magára kell hagynom. Tudom önálló felnőtt férfi, de csak egy ember, aki bárki számára simán lehet egy játékszer. Én pedig nem akarom azt, hogy kihasználják, hogy bárki is hozzáérjen egy ujjal is. Tudom túl aggódom ezt az egészet, de egyszerűen fanatikusan, sőt egyértelműen szeretem a személyiségét, azaz őt magát, ami már magában tükrözi azt a részletet eleve, hogy ragaszkodom hozzá, és szó szerint: foggal, körömmel. Tehát ha valami baja esne, akkor én abba teljességgel beleőrülnék, sőt nem is akarnék soha többé a tükörbe nézni. Nem bírnám a saját ábrázatomat. Ugyanakkor képtelen lennék feldolgozni az elvesztését.. nem menne. Annyira idegesítően aggódom érte, hogy néha már-már komolyan mondva túlzásokba esek, de ez van. Ilyen vagyok én magam. Az idegrendszeremet most sikeresen elintéztem annyiban biztos vagyok. Életemben nem viselt még meg semmi sem ennyire lelkileg. Túl aggódtam a helyzetet, olyanokra gondoltam, amikre nem kellett volna, pesszimistává váltam, holott optimista típusú személyiség vagyok, és ezek mellett dühöngtem egy sort, sírtam is, mert így adódott a helyzet. Őrültté tett a hiánya, és komolyan mondom, hogy ez csak néhány óra volt mindösszesen. Akkor mit csinálnék, ha hosszabb ideig nem lenne? Mondjuk, ha egy napig nem jelentkezik teljesen, és én egyedül várom itt, akkor mihez kezdek? Talán mire hazaérne személyesen, addigra már öngyilkossá is váltam volna, vagy pedig kiüresedett volna a tekintettem mélységesen, és ezáltal az őrületbe kergettem volna önön magamat. Lelkiekben nagyon meggyötört a mostani időszakasz, és bár már vége, de még mindig feszült vagyok. A gyomrom görcsben, mert ez nem múlik el egy pillanat alatt, aztán az elmém sincs rendben, nem beszélve rólam.. úgy érzem szétestem. Mélyen szívom magamba a levegőt, és annyira próbálkozok azzal, hogy nyugodt legyek, de valahogy ez sok volt nekem, sőt kész sokk helyzet. Már kezdem azt hinni hirtelen, hogy bediliztem, és képzelődöm. Őt látom magam előtt, és haza sem jött.. Oké, Blaine, már csak egy valami nyugtathat meg téged, és az pontosan az ital. Legalább elnyomja az érzést egy kis időre bennem, elfeledteti a körülményeket, és mire józanodom, nos magam lehettek egészen, egyszóval: optimista.
-Bármi történhetett volna.-Mondom halkan a mondatot, hisz még kimondani is fáj, s nem pedig belegondolni mindebbe mélyebben. Nem tudom, hogy hogyan viseltem volna el az elvesztését, vagy ha súlyos állapotban a kórházba kerül.. Mindig csupán csak a rosszra tudok gondolni, holott itt van épségben, és nincs semmi baja, de ennek ellenére épp azon rágódom, hogy "mi lett volna, ha.." Talán tényleg őrült vagyok, és elmebetegen, avagy rögtönzötten ragaszkodó. Nem tudom mi lenne velem, ha beleszeretne másba, és elakarna hagyni. Belehalnék a sokkba, a tudatba, egyszerűen megölném magamat. Olyan hatalmas nagy hiba a részemről ilyen mély érzéseket táplálni felé, hisz.. hisz kiadom neki önmagamat sebzettként, és ha netán elárul, akkor nekem annyi lesz. Végleg végem lesz.
-Nem, nem vicces, Cairy!-Szinte már ordibálok, hisz nem játék mindez. Bármi, ismétlem bármi megtörténhetett volna vele, és én akkor most totálisan ki lennék még jobban idegileg. Nem szabadna mindezt ennyire túl reagálnom, de annyira féltem, még a széltől is óvnám, esküszöm. Jó, elég lesz.. igazán elég lesz. Épp ezért is megyek talán fel olyan hirtelen a fásliért, hogy ne keljen lent lennem. Megnyugvásként is hat, hogy egy kicsit eljöttem onnan. Mármint, amíg egyedül vagyok, addig megnyugtathatom magamat, hogy tényleg nincs komolyabb baja, csak egy kisebb lábtörés.. abból csak felépül, nem de? Tehát igazából nem is értem, hogy miért vagyok ennyire feszült, amikor is köztudottan hazaért épségben, és minden oké is lehetne. Valahogy a vérfarkasgénjeim nem engedik a nyugalmat, ha egyszer dühös leszek, akkor nagyon is, sőt túlzottan az leszek. Ez van, nincs mit tenni. Menthetetlen vagyok, ami vicces, másrészt meg siralmas. Végül a fáslival térek vissza hozzá.
-Dehogy másztál volna fel érte.-Válaszolom a szavait követően komolyan, hisz eszem ágában sem lett volna, hogy felengedjem őt. Fáj a lába, sőt kifejezetten jót tesz neki az, ha megül azon a kanapén, és szépen pihenteti magát. Nem fog sem járkálni, sem mászkálni, sőt nem kell csinálnia semmit sem, majd én mindent elintézek, és probléma megoldva. Eléggé hamar megoldom a lábán a kötést, és aztán már szinte ott sem vagyok, bár az "olyan édes vagy" megjegyzésre felhúzom a szemöldökömet, eléggé érdekesen még hozzá.-Kérlek, ne túlozz.-Felelem egyszerűen, majd megrázom a fejemet. Nem is értem miért mond ilyeneket, amikor is nem igaz. Végül túllépve a gondolataimon, és egyben a gondjaimon, nos megindulok a vitrin felé. Kiveszek egy üveg jó minőségű whiskyt, és elolvasok rajta néhány információt, és mindeközben észre sem veszem igazából Cairy mit csinál, bár a kérdését hallottam még utólag.
-Te, és az ital ilyen állapotban...-Kezdek bele a mondandómba, de félúton abbahagyom, ahogy meglátom őt. Szinte ledermedek, sőt egészen meglepődöm, ami azt illeti, hisz mégis mi a fenéért nem pihen? Pillantásom egyből szigorúvá válik, ahogy nagyon, de nagyon kiakadok rá.-Nem mászkálhatsz!-Jelentem ki hirtelen határozottan, aztán persze rögtön észhez térek, hisz nem uralkodhatok felette, csak.. csak féltem az Istenit!-Vagyis.. mászkálhatsz, csak gyógyulj meg előbb, kérlek.-Magyarázom a dolgot a számára eléggé feszülten, ahogy szomorúan tekintek rá. Igazság szerint nagyon bánom, hogy azt mondtam, amit, hisz nem akarok megrögzött parancsolónak tűnni, sőt nem áll szándékomban megmondani neki, hogy mit tehet, és mit nem, csak... csak annyira aggódom. Végül mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, és az üveget lerakom a kanapé előtti kis asztalra, ahogy a Cairy kezében lévő poharakat is oda társítom szépen.-Én.. én sajnálom.-Mondom ki halkan a tényt, ahogy finoman elérem nála, hogy visszaüljön a kanapéra, hisz jót fog neki igazából tenni, ha pihen.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 24, 2015 12:05 am
Ugrás egy másik oldalra
Blaine & Cairy

i was born to make you happy

Nem akartam neki fájdalmat okozni. Szeretem őt, és rosszul is érzem magam a miatt, amiért így történtek a dolgok. Tudom, hogy könnyen megbántódik, de nem jöhettem el csak úgy onnét, ahol voltam. Ez nem volt olyan egyszerű, vagy gyors, ahogyan azt én gondoltam. De mindegy is. Már hazaértem, és a lényeg az, hogy itthon vagyok vele. Ám kissé megijedtem, amikor teljesen sötétben találtam rá, és ráadásul sírt. A legrosszabb, hogy ez mind miattam volt. Mélységesen bántott a dolog, hogy ezt tettem, és gyűlölöm is érte magamat.
Csillogó tekintettel nézek rá, miközben feszülten ücsörgök a kanapén, és egy nagyot nyelek. Legszívesebben kedvem lenne ahhoz, hogy a nyakába fussak azonnal. De nem akartam. Egyrészt a lábam miatt is nehezen ment volna, másrészt pedig Blaine agyára mennék, érzem.
Arca nagyon komoly volt, s míg egy nevetés pihent arcomon, hirtelen görbült is le a szám, majd csak az asztalt bámulom bambán.
Azután pedig újra ránézek, hátha talán morcica megnyugodott.
- De nem történt semmi baj sem. – Mondom neki magyarázkodóan. nem akartam túl sokat beszélni, mert sok beszédnek sok az alja, és nem szeretném, ha kételkedne bennem. Ha ismer, akkor pontosan jól tudja, hogy soha nem csalnám meg. Soha életemben nem voltam olyan ember, aki félrelép. Sőt… ő az első párom. De egyben az utolsó is, azt garantálhatom neki.
- Nem olyan magas a kerítés, szerencsére. Meg csak rosszul ugrottam. Szakad az eső is, és kicsit megcsúszott a kezem. Kissé vicces. – Kuncogok kínomban. Nem volt számomra sem vicces, mert mélységesen szégyellem magam inkább, hogy Blaine sírt is miattam. Nem szeretem, ha sír. Azt akarom, hogy boldog legyen, hogy mosolyogjon. De most nyilván nincs min nevetni. De nem baj, majd megpróbálom a hangulatot feldobni, elvégre mindig is az volt a célom, hogy Blainet nevetni, vagy mosolyogni lássam.
A bőrdzsekimet leveszem magamról, majd a kanapé karjára terítem óvatosan, azután Blainera leszek figyelmes. Elsétál, ám láttam rajta, hogy semmi olyanért, hogy rosszat mondtam volna. Ezért nyugodtan maradok a helyemen, és várom a kedvesem, közben pedig a vizes ablakot figyelem.
Azután a lépcsőtől újabb hangok szivárognak le. Látom is, hogy lejön egy fáslival, és felém jön.
- Jaj, nem kellett volna. Felmásztam volna érte. – Mire ki is mondtam, már be is tekerte a lábamat vele. Nagyot nyelek, hiszen szégyellem magam, hogy úgy kell ápolgatnia.
- Olyan édes vagy. – Mondom neki óvatosan, amikor befejezte, és végül feláll.
Ám látom, hogy a vitrin felé megy, és kivesz egy üveg italt. Érthetetlenül nézek rá, nem értem, miért akar inni.
- Ugye nem nélkülem akarsz inni? – kérdezek rá azután vigyorogva. Soha nem láttam őt még inni.
Azután pedig lassan feltápászkodom, és elindulok a vitrin felé, majd két poharat veszek ki, ha már egyszer elitek akarunk lenni.
Rá nézek közben, és teljesen elolvadok a látványától. Annyira tökéletes férfi, hogy azt nem tudom szavakba ölteni. Gondolom, hogy néhány nő álma, ám bízom benne, hogy soha nem csalna meg sem nővel, sem pedig férfival. Ismerem őt, még akkor is, ha már volt néhány alkalmi kapcsolata. Tudom, hogy Blaine szeret. Még eddig le sem feküdtünk, és még mindig mellettem van, amit nagyon becsülök benne.


✦ szívem ✦ of the night ✦ 510
✖ K.P ✖

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 17, 2015 10:14 pm
Ugrás egy másik oldalra




Cairy & Blaine


You are my life, Cairy..


ღ zene: Love Me Like You Do ღ megjegyzés: Szeri van

Az emberek többsége szeret ítélkezni mások felett, mintha ők maguk különbek lennének. Sokkal több hibát vétenek, mint bárki más, de mégis én vagyok leszólva, mert nem épp a nők az ideáljaim. Bár fogalmam sincs róla, hogy ez a gondolat miként illik ide, de eszembe jutott most éppenséggel. S ezt a szálat megragadva, nos én bátran vállalom azt, ami vagyok, azt, aki vagyok. Nem tartom magamat nőiesnek, hisz szeretem a fiús dolgokat. A focit, az ivást a haverokkal, a meccseket, vagy szimplán a bulit.. Nem hordok női ruhákat sem, mert idiótaság lenne, egyszóval pasiként viselkedem, de mégis a férfiakhoz vonzódom, a saját nememhez. Amikor anno apám próbálkozott visszaszoktatni, akkor rájöttem arra, hogy ez nem visszafordítható, ahogy nem is egy betegség, és amikor rátaláltam Cairyre, csak akkor értettem meg tökéletesen, hogy a szerelem sem bonyolult ebben a témában, sőt lehet, hogy sokkal tisztább, mint egy nő-férfi szál. Cairy mellett boldogabb vagyok, egész életét élek, nem szenvedek hiányt semmiben, hisz szeretem. Tökéletes jelensége az életemnek, egyszerűen néha el sem hiszem, hogy ez a valóság, és megadatott nekem ő... ő, mint lelki társ. Magában hordozz mindent, amire egy ember csak vágyhat. Annyira lelkiismeretes, szerény, elbűvölő, magával ragadó egyéniség, és megfelelő, hogy szavakba sem önthető. Minden reggel, amikor mellette felkelek, akkor szerencsésnek érzem magam. Lefekvésnél is csak ő minden gondolatom. Egész nap eltudnám nézni, egy örökkévalóság is kevés lenne belőle. Nem sokszor láthat sírni engem, hisz vidám srác vagyok, kifejezetten az a pozitív jelenség, aki még a halottat is feldobja lelki kedvvel. De valahogy most... nem tudom. Túl csúszott az idő zónán. Kiakadtam, hiányzott eszméletlenül, aggódtam érte, és ez lelkiekben megtépkedett. Kedvem lett volna törni-zúzni mindent a helyiségben, ami csak mozdítható. Annyira ideges voltam. Annyira őrült. Egyszerűen fájt a gondolata is annak, hogy történhetett vele valami, hogy megcsalhat, vagy... vagy meghalhatott. A mellkasom összeszorult, szinte alig akartam lélegezni, hisz minden levegővétel fájt, a szívem sem akart dobbanni.. mert miért tegye, ha nincs miért élnie? Most, hogy megjelent kedvem lett volna ordibálni vele, hogy miért nem szólt nekem, hogy miért nem jelezte azt, hogy kiesik egy bizonyos időre, akkor nem készültem volna ennyit feleslegesen. Most meg kiderült, hogy eltörte a lábát... Az első gondolatom egyből az, hogy valaki hozzá ért, és bántotta, emiatt pedig kényszeresen feszülté válok, sőt idegessé. Kedvem lenne megfojtani azt, aki megmerészelte ezt kísérelni, de hamar tisztázódik, hogy nem bántották. Ő maga mondja ki az ajkain, amit el is hiszek a számára, hisz sohasem hazudna nekem. Ekkor megnyugszom kissé, ahogy élvezem azt a pár pillanatot, amíg még a karjaimban tarthatom őt. Megérzem az édes csókját az alsó ajkamon, de még mielőtt bármit tehetnék, nos elszökdécsel a kanapéig, ahol helyet foglal. Én magam pedig ösztönösen nézek utána, amint eltávolodott tőlem.
-Öröm, hogy nem ért hozzád senki sem, mert esküszöm, hogy az illetőt azon nyomban ki is végeztem volna.-Vallom be őszintén a számára, ahogy végül elmosolyodom halványan, és letörlöm az arcomat, hisz nem régiben még könnyeztem, de ideje lesz összeszednem magamat végre. Nem sírhatok, bár az idegeim most nagyon ki vannak, de mindegy is.-Hogy mit csináltál?-Kérdezem meghökkenve hirtelen, hisz nem is kelletett volna átmásznia azon a magas kapun.-Azért örülök, hogy ennyivel megúsztad.-Teszem hozzá komolyabban, és ő hiába nevet ezen az egészen, én ezt nem tudom viccesen felfogni, hisz baja esett. Ezek után persze a kifogását hallgatom, hogy miért is késett ennyit, miközben kissé közelebb lépek felé, de nem megyek a közvetlen közelébe egyelőre. Nagyot nyelek, ahogy elhiszek mindent, amit mond. Nem lenne oka nekem hazudni, tehát... Viszonozom a pillantását, és a szemeibe nézek, ahogy bólintok végezetül.
-Semmi baj, elhiszem neked.-Mondom halványan elmosolyodva, majd egy hirtelen mozdulattal felmegyek az emeletre. Keresek egy fáslit valamerre, aztán azzal térek vissza hozzá, persze miután megtaláltam. Felhúzom végül a nadrágja szárát, és bekötöm a sebénél.-Még egyszer ilyet ne csinálj.-Mondom komolyan, ahogy vissza lehúzom a nadrágja szárát, majd keresek magamnak valami üveg italt, hisz ki vagyok készülve idegileg.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 16, 2015 11:48 pm
Ugrás egy másik oldalra
Blaine & Cairy

i was born to make you happy

Olyan rossz, hogy csak 1 éve érzem azt, hogy élek. Nem emlékszem a múltamra sem, és szörnyűnek tartom, hogy Blainenak nem tudok magamról semmit sem mondani. Lehet, hogy egy pszichológus vissza tudná hozni az emlékeimet, de az a történet, hogy ilyen drága kezelésekre nincsen pénzem. Különben is, annyira nem érdekel a múltam. Ki tudja, mit tettem, és lehet, hogy az örökre lepecsételné az életemet utána. Lehet jobb is így, hogy tudatlan ember vagyok.
Blaine karjaiba kapaszkodom, azután pedig óvatosan átölelem, ahogyan tarkója mögé fonom karjaimat, és arcomat a mellkasára pihentetem, a sérült lábamat pedig megemelem, hogy ne nehezedjek rá. Olyan kényelmes már így.  Nem kint rohangászni a sötétben, és a szakadó esőben. Így is egy merő kösz vagyok, hiszen az eső is a fejemre szakadt, na meg bokrokat másztam meg, meg a kerítésünket. Ennek következtében pedig meghúzódhatott a bokám, mert pokoli fájdalom lüktet ott.
Olyan jó volt érezni, hogy a karjait átfonja mögöttem, és szorosan magához ölel. Ilyenkor tudtam, hogy nem vagyok egyedül, ilyenkor nem bánthat senki sem. Blaine csodálatos ember, még akkor is, ha tudom, hogy valójában micsoda is ő. Ő nem tehet arról, hogy az élet ilyen sorsot szánt neki. Azt viszont biztosan tudom, hogy ameddig élek, én mindig szeretni fogom. Még akkor is, ha néha ilyen durcás.
- Jaj, nem, nem bántott senki sem. – mosolygok rá, nem törődve azzal, hogy aligha bírok megállni a lábamon. Végül aztán kicsit megemel, ami sokkal jobb, hiszen nem kell a súlyomra nehezednem annyira.
Egy apró csókot lehelek alsóajkára, azután pedig elszökdécselek a kanapéig, majd amikor az üvegasztalhoz érek, arra rátámaszkodok, és végül ledobom magamat a kanapéra, felhúzva a bal lábam száránál a farmerom szárát. Kissé bekékült, de nem baj, katonadolog. Ezzel pedig visszahúzom a nadrágom szárát.
- Csak átmásztam a kerítést. – Mondom neki kissé szégyellve, hiszen eléggé buta dolog volt ez tőlem. de másképpen nem tudtam volna bejutni, hiszen a kocsiban maradt a kapukulcs, és azt hittem, hogy Blaine alszik, ezért nem is akartam becsöngetni.  – És ahogyan ugrottam… - nevetek – kissé hülyén ugrottam le. – vigyorodom rá.
- Igazából csak azért késtem, mert állásinterjún voltam. Nem is egyen, hanem többön is voltam. És az utolsó kicsit tovább tartott. – Nyelek egy nagyot, ahogyan fáradtan hátra dőlök, és a plafont bámulom. – Azután pedig dugó volt. Ha vártam volna, akkor még mindig ott ülnék. tudtam, hogy késésben vagyok, azért kiszálltam, és otthagytam a kocsit. Reggel majd visszamegyek érte, hamar felkelek, hogy ne kobozzák el. – Sóhajtok fáradtan. – Ne haragudj szerelmem, hogy későn jöttem. Én sem erre számítottam. A telefonom meg lemerült, azért sem tudtam szólni. – Nézek utána rá nagy kerek szemekkel. tényleg az igazat mondom. Neki soha nem tudnék hazudni.


✦ szívem ✦ of the night ✦ 472
✖ K.P ✖

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 15, 2015 7:13 pm
Ugrás egy másik oldalra




Cairy & Blaine


You are my life, Cairy..


ღ zene: Just Say Yes ღ megjegyzés: Szeri van

Mindent megtettem annak érdekében, hogy valami igazán különlegessel álljak elő a számára, és ezáltal mosolyt csaljak az arcára, de sajnos a tervem kudarcba fulladt. Késett, túl csúszott az időponttal, sőt nagyon is, mint kellett volna, és hiába akartam nyugodt maradni, ha egyszerűen nem bírtam a gondolataimmal, és szinte minden egyetlen pillanatra legalább, de átfutott az agyamon. Elképzeltem, hogy elhagyott, mert nem vagyok számára elég jó, mert nem az vagyok, akire vágyott az életében, és.. mert nem a tökéletes jelölt vagyok. Már arra is gondoltam hirtelenjében, hogy esetleg más pasival csal meg, pedig én igazán nem vagyok az a féltékeny típusú személyiség, hisz tudom jól róla, hogy mennyire szeret, és ragaszkodik hozzám. Nem máshoz, hanem hozzám. Mégis egyetlen pillanatra képes voltam róla ilyet feltételezni, hisz ott a tény, miszerint nem vagyok tökéletes. Sohasem leszek az, így talán.. de csak talán jobban járt volna anno, ha nem ismerkedik meg velem. Elkerülhette volna a rengeteg velem járó zűrzavart. Egy ártatlan ember, akit megrontottam azzal, hogy bevezettem a természetfeletti világba. Elmondtam neki mindent: mindenkiről, és mindenről. Bár eléggé jól fogadta a közleményt, és mellettem maradt annak ellenére, hogy egy fenevad vagyok, egy éjszakai lény, egy négy lábon járó vérfarkas, aki széttéphet bárkit. De akkor is, ő csak egy ártatlan ember, akit szinte bárki kihasználhat, és bánthat könnyedén. Én.. én nem viselném el, ha miattam esne baja, vagy történne vele valami. Isten mentsen attól, hogy meghaljon.. nem.. nem, ilyen nem lesz. Nem halt meg! Gondoltam én arra is időközben, hogy bántották, és komolyan mondva látok rá esélyt, de... nincs de! Semmi baja, jól van, és csak az idióta gondolataimat beszélem be magamnak, ami már-már nem is lenne meglepő. Jó, tudom, ez csak három óra, és egy fél, de akkor is.. Halálra aggódom magamat miatta, szinte megöl belülről az ideg, és ezáltal kikészülök lassacskán. Maximum egy napot bírnék ki nélküle, de azt is szenvedve. Annyira hiányozna, hisz egyszerűen az életem részesévé vált, és szeretem őt..
Eléggé közel állok a bejárathoz, vagyis jobban mondva az előszobai részleghez, ami annyit minősít, hogy még jobban figyelemmel tudom kísérni a sötétségben megbúvó fekete alakot. Hallom a szívverését, a légzését, és érzem az illatát, sőt ennyi épp elég is, hogy tudjam ő az, és nem más. Nem sokára tisztul a látásom is, és képes leszek bemérni őt a sötétben. Pontosan figyelemmel követem, hogy mit is tesz, avagy csinál, és nem sokára feloltva a lámpát világosság támad. Eleinte bántja a szememet, de végül megszokom, ahogy Cairyt nézem. Ideges vagyok ez tagadhatatlan, ahogy az is, hogy valahol fáj a nem régiben átélt aggodalmaim kellege, és mindezért is engedek a könnyeimnek, amelyek lefolynak az arcomon. Hallom, ahogy megszólít egy cuki kis becenévvel illetve, de valahogy kedvem támadna leordítani a fejét, hogy mégis mit képzel, hogy csak most ért haza, és nem szólt, hisz halálra aggódtam magamat voltaképpen, de aztán újból megszólal. Egyetlen szót mond csupán, majdan megindul felém, és mire odajutnék, hogy tényleg meg is szólaljak, addigra mégsem teszem. Látom, hogy megsérült, és sántít a lábára. Eleinte sokkolódok emiatt, de végül megvillan a farkas tekintettem.
-Cairy...-Szólalok meg nagy nehezen végül, ahogy megérzem őt a közelemben. A fenébe is! Képes levenni a lábamról, és ezáltal elérni azt, hogy egy pillanat alatt elszálljon az iránta érzett dühöm. Bár már a sérülése megingatott lelkiekben. Óvatosan simítom végig a hátán a kezeimet, ahogy végül szorosan magamhoz ölelem őt gyengéden. Érzem a nyakam közvetlen közelében az arcát, és a leheletét is. Lezárom a szemeimet, ahogy kiélvezem a pillanatot. Annyira hiányzott a közelsége.-Úgy örülök, hogy itt vagy, de nagyon aggódtam érted.-Hangom megremeg, ahogy még jobban magamhoz vonom őt.-És.. és a lábaddal mi történt? Ki tette ezt veled? Esküszöm, kinyírom!-Térek ki végül erre is, ahogy megemelem őt, hisz nem szeretném, hogy a fájós lábán álljon.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 14, 2015 11:49 pm
Ugrás egy másik oldalra
i was born to make you happy

Pokoli fájdalom kínozta a bokámat. Amikor ránehezedtem, megakadt a torkomban a levegő, fogaimat összeszorítottam, s igyekeztem nem felsikítani. Nagyon fájt, ezért igyekeztem nem teljesen ránehezedni a súlyommal.
Az ajtót óvatosan kinyitom, majd halkan be is csukom, hogy ne legyek hangos. Korom sötétség vett aztán maga köré. Biztos vagyok benne, hogy Blaine már alszik, és ezért van ilyen sötét. Jól teszi, hogy alszik, és örülök neki. Ám reggel biztos, hogy mérges lesz rám, hiszen nem értem haza 8 órára, arra az időpontra, amikor leülünk vacsorázni.
De aztán mozgást hallok.
Egy nagyot nyelek, s ennek hangja is szinte atomrobbanás volt ebben a csöndben. Hihetetlen, de félek. Tudom, hogy Blaine nagyon hamar lesz bogaras, és nem akarom, hogy mérges legyen rám. Most biztos, hogy ezer dolgot feltételez rólam. Biztos felmerült benne az, hogy más férfival vagyok, vagy hogy szimplán csak leléptem. Vagy valami bajom esett.
Tudom, hogy buta húzás volt ez tőlem, de nem tehetek róla. Minden áron akartam valamilyen munkát szerezni, és azt hiszem, ez így helyes. nem akarok Blaineon élősködni, mert az nem szép dolog. Nekem is dolgoznom kell, ugyanúgy, ez így helyes.
A villanykapcsolót kutatom a falon, ám olyan sötét volt, hogy csak tapogatóztam, és közben szenvedtem a lábammal is.
Amikor pedig megéreztem ujjbegyeim végén a falból kikerekedő villanykapcsolót, megnyomom, és az előszobát fény vonja be.
És meg is látom Blainet könnyes szemekkel.
Hogy lehettem ilyen barom? Teszem fel magamban magamnak a legelső kérdést, miután meglátom a szerelmemet könnyes szemekkel.
- Édesem… - nyelek egy nagyot, s a falnak támaszkodtam az egyik kezemmel, mert nem bírtam megállni a lábamon. Nagyon fájt.
Szívszorító volt látnom azt, hogy sírt. Soha nem láttam még sírni ennyire.
- Én…- kezdek bele akadozottan, s nagy nehezen odasántítok hozzá, elég látványos volt, hogy az egyik lábam megsérült.
Miközben közeledtem hozzá, s mikor már nem bírtam a lábammal, szerencsémre addigra már nyakába kapaszkodtam, és meg tudtam állni nagy nehezen. Nyakába simítottam arcomat gyengéden, és gyönyörű érzés volt éreznem azt, hogy milyen jó illata van. Ez megnyugtatott, és el is feledtette azt velem, hogy mennyire is fáj a lábam.
De még mindig a nyakába kapaszkodom, és szenvedek, mert még mindig pokolira fáj. Akárcsak a szívem, hogy nem értem haza időbe.



Blaine & Cairy

©

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 09, 2015 9:59 pm
Ugrás egy másik oldalra




Cairy & Blaine


You are my life, Cairy..


ღ zene: Battleships ღ megjegyzés: Szeri van

A szokásosnál korábban jöttem haza, és az esti melót is lemondtam a telefonomon, csakhogy meglepetést készíthessek Cairy-nek, még hozzá a mai közös vacsora esténkre. Voltaképpen az egész napomat rohanással töltöttem. Boltok, üzletek, mert tökéleteset szeretem volna venni a számára, és amikor megtaláltam a pontosan megfelelőt, csak azután indultam el hazafelé, azaz ide, ahol most vagyok. A reggelemet, és a délelőttömet is erre szántam rá, de mindezt nem bánom, hisz megérte teljes mértékben, csakhogy tökéleteset adhassak az életem legfontosabb személyének. Egyszóval neki. Helyet foglalok a laptopom előtt, majd keresek valami egyszerű receptet, amit elkészíthetnék, és ami egyúttal nem lesz rémborzalmas általam, csak mert én csinálom. Tört burgonya, rántott sajttal, meg tartármártással. Tökéletes. Desszertnek pedig kiváló lesz a Tiramisu. Még ezt nagyjából el is tudom készíteni, mert anyám rengetegszer csinálta, bár sosem próbálkoztam vele. Próba szerencse, na meg, majd meglátom. Tehát átfutom a receptet gyorsan, aztán már a konyhába is vagyok. Előveszem, amit kell, csinálom, amit szükséges, és szépen sorban végzek lassacskán mindennel. Este nyolc előtt pedig befejezve az ételt, és megterítve az asztalt leülök a székre, és várok.. várok, és várok. Az óra mutatója a nyolcasra ér, és sehol senki. Eleinte tényleg azt hiszem, hogy csak egy sima csúszásról van szó, de amikor eltelik egy félóra idegesen állok fel, hogy aztán oda-vissza kezdjek el járkálni, faltól falig. Újabb félóra, és amikor megállva az órára nézek, csak akkor jut el a tudatomig igazából, hogy már egy órát csúszik a haza jövetellel. Hol vagy már? Beletúrok a hajamba, és próbálok nem egyre idegesebb lenni, de nem tudom magamat türtőztetni. Előkapom a telefonomat, és azonnal hívni kezdem, de csak a hangrögzítő kapcsol. Nagyot nyelek, és egyelőre nem mondok semmit, csak kinyomom. Várok, várok, és várok.. egy másfél óra késés. Mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, ahogy újból hívom, és mindezt este tizenegyig ismételem, amikor is már a kanapén ülök. Az idegrendszerem totál kikészült, és ha bárki megközelítene, akkor késztetésként fojtanám meg. Egyszerűen ideges vagyok, feszült, és dühös. Negyvenszer hívtam már, és nincs sehol.. se egy üzenet, se semmi. Halálra aggódom magamat miatta, és ki tudja hol van, mi történt vele, avagy épp mit csinál. A város tele van természetfelettiekkel, így akárki megölhette, bánthatta, vagy.. vagy... nem, nincs semmi baj, Blaine. Jól van. Gondoltam már mindenre. Minden rosszra, és minden negatívumra. A fülemhez emelem a telefont nagy nehezen, ahogy nagyot nyelek. Újból a hangposta kapcsol: "Itt Cairos, a sípszó után hagyj üzenetet.." - ez alkalommal nem nyomom ki, hanem beleszólalok.
-Könyörgöm, vedd már fel.-Sírásban török ki, ahogy nagy nehezen sikerül kimondanom a szavakat.-Aggódom, és... és nem akarom, hogy bajod legyen. Nem tudom hol vagy, vagy.. vagy... mit csinálsz, de ne tedd ezt velem. Kérlek, sőt térden állva könyörgöm jelentkezz..-Zokogva rakom le a telefont, ahogy teljes erőből a parkettához vágom, és darabokra hullik ezáltal. Könnyes arccal dőlök a kanapé háttáblájának, ahogy a fejemet hátra döntöm. Egyszerűen nem hiszem el.. nem, nem halhatott meg.. Nincs semmi baja, nincs semmi baja, nincs semmi baja.. Ismételgettem magamnak, de mindhiába, hisz sehol sincs. Éjszaka 11:15, és ő sehol. Úgy bámulom az órát, mintha megoldást mutathatna fel, de nem reménykedem már. A legrosszabbra gondolok, és ez belülről megöl.. nagyon megöl. A szívem ezernyi darabra törik a gondolatra, hogy halott, és én nem védhettem meg, vagy hogy bántották, vagy hogy megcsal.. Nagyot nyelek, és egy tizenöt perc múlva arra eszmélek fel, hogy kint mozgolódást hallok. Úgy térek ezáltal észhez, mintha egy ezer éves álomból ébrednék fel hirtelen. Hallom, ahogy a zár nyílik, hallom, ahogy ő lélegzik.. hallom, és ez dühössé tesz. Nem szólt, nem hívott, nem is jelzett.. még egy nyamvadt sms-t sem írt! Lassan állok fel a kanapéról, és az előtér felé irányítom a tekintettemet, ahogy a sötétben vagyok, egy üres szobában, egy üres lélekkel, egy.. egy nagy űrrel a mellkasomban. Minden szívdobbanásom, és lélegzetvételem fájdalmas, ahogy nagy nehezen megindulok egyre közelebb az ajtó felé, majd végül megállva a nyíló ajtót bámulom. Ideges vagyok, nagyon ideges, és szívem szerint darabokra zúznék mindent.. mindent.. ebben az átkozott szobában! Újabb könnycseppek folynak le az arcomon, ahogy kisírt szemekkel bámulok az érkezőre, hogy vajon ki is lesz az, de érzem, hogy Cairy. Más nem lehet..


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 08, 2015 11:54 pm
Ugrás egy másik oldalra
i was born to make you happy

Éppen úton vagyok hazafele, és az utat bámulom, ahogyan vezetem az autót. Késő van már, már 11 óra van, és már 8ra haza kellett volna már érnem. Tudom, hogy Blaine mérges lesz rám, de nem tehetek róla. A mai napon vagy 7 állásinterjún voltam, és mindegyik sikerült, már csak el kell döntenem, hogy melyikkel járnék jobban. Az utolsóval csak negyed órája végeztem, azután pedig beugrottam gyorsan egy kávét inni, mert nem láttam már a szemeimtől sem. Végig beszámolót írtam, terveket, és úgy érzem, hogy meg vagyok halva. Ha hazaérek, Blainenak csinálok vacsorát, elküldöm fürdeni, addig kivasalom a ruháit, ha kész, azután én megyek fürdeni, és bedőlök az ágyba, és alszom, mint a bunda. Vagyis… még majd mosogatnom is kell, a rendtől függően takarítani, meg bepakolni a szennyest… ah, szerintem éjjel egykor is még majd fent dekkolok.
Az úton hirtelen lefékezem, amikor magam előtt vagy két km-s sort látok meg. Hát ez remek… Blaine meg fog ölni.
Türelmetlenül nézelődöm körbe, de legszívesebben folyamatosan nyomnám a dudát, hogy miért nem mennek már.
körbenézek, azután egy nagyot fordítva a kormányon, s a másik sávba átmenve gyorsan áthajtok egy másik utcába, ahol végül leparkolok, majd reggel visszajövök a kocsiért. Itt is áll a dugó, mindenhol, csak itt volt szabad hely.
A kocsikulcsot a zsebem mélyére süllyesztem, majd futásnak eredek hazafele. Az eső is kicsit potyog, én pedig a lehető leggyorsabban futok. Néhány embernek neki is megyek véletlenül, de aztán azonnal bocsánatot is kérek, majd nem várva meg a válaszukat haladok tovább, bár az energiám egyre jobban fogy, és fáradok, de nem szabad megállnom, mert haza kell érnem, tudom, hogy vár haza, és aggódik, de a telefonom lemerült, hogy szóljak neki.
De aztán meglátom a házat. Akkor még egy utolsó erőt veszek magamon, és még gyorsabban futok.
Az úton is hamar átfutok, majd látom, hogy a kapukulcsot bent felejtettem a kocsiban, ahogyan a táskámban matatok.
Megállok kifulladtan a kerítés előtt, és nem is tudom, hogyan másszak be. Csengetni nem merek, mert lehet Blaine alszik, vagy valamit csinál.
A karommal felhúzom magam, majd az egyik lábamat átlendítem, és azonnal le is ugrok, bár eléggé szerencsétlenül, mert szerintem kiugrott a bokám. Ahogyan a földre érkeztem, valami szúró érzést éreztem a jobb bokámban, de nem tántorított el, hanem tovább sántítottam az ajtó elé, majd a bejárati kulcsot keresem, ami nálam is volt.
Kinyitom, és a lehető legjobban rettegek a következményektől…



Blaine & Cairy

©

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Előszoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Ház és előszoba
» Ház és előszoba
» A ház és előszoba
» Bejárat és előszoba
» Nappali & Előszoba

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakások és szobák :: New Orleans-i lakások :: Blaine és Cairos lakása-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •