Ezt akartam. Nagy házat, egy jól fizető állást, sok pénzt, és kellő hírnevet. Emlékszem, hogy eleinte csak apámnak akartam bizonyítani. Soha nem bízott bennem, a testvéreimmel mindig is sokkal jobb kapcsolatot ápolt. Én a tékozló fiú voltam, aki soha nem értett egyet vele, aki egyfolytában vitatkozott. Nem jött el egyetlen nagy alkalomra sem. A diplomaosztómat is kihagyta, még csak egy rohadt üzenetet sem küldött. Azóta persze én is felnőttem, a kapcsolatunk még mindig szörnyű, de egyikünk sem akar rajta változtatni. Ő egy zsémbes, egyfolytában kritizáló öreg ember, én pedig … nos, maradjunk annyiban, hogy nem kell a gratulációja.
Az önelégült képemet, ahogy integetek neki.  – vigyorodtam el. Na meg persze Wandát, de nyilván nem úgy kezeltük, mint egy vagyontárgyat. Hozzá kell tenni, hogy nem ragaszkodtam én sem igazán a lányomhoz. Tudom, nem túl apai, de soha nem voltam jó apa. Nem tudtam volna egyedül felnevelni, sokat dolgoztam, szinte alig voltam otthon. Az exfeleségem meg minden áron szerette volna, ha nála helyezik el Wandát. – Ha kicsit kivárok, még az is megtörtént volna.  – nevettem el magam. Elég sokáig húztuk, mivel egyikünk sem akart üres kézzel menni. Azonban én ebből készültem megélni, sok mindent nem tehetett. Annyit adtam, amennyit a lelkiismeretem diktált. Keveset. – Még így is többet kapott, mint amit érdemelt volna.  – például a házat. Én vettem, neki alig volt benne pénze. Én voltam azonban az, aki összepakolt és elment. Valamiért nem ment volna az, hogy ott éljek. Mindig az lett volna előttem, hogy épp rányitok a feleségemre meg a szeretőjére. Ebből nem kértem.
Oh, nem barátom, nem! Nem verjük el, hanem megsokszorozzuk! – veregetem meg a vállát szélesen mosolyogva. A szerencsejátékhoz kell némi érzék és tudás, de mint a nevében is benne van, nem ezek döntenek. Én mindig úgy állok neki, hogy fele-fele esélyem van nyerni. Ez azért annyira nem rossz, nem? Általában be is jön, ha meg nem… visszafolyik valahogy. – De semmi házasság! Komolyan, ne akarj megházasodni még egyszer! Eddig nem volt rá esélyed, úgyhogy éld ki magad! Gondolj csak bele! Az apakomplexusos csajok… élvezd ki Bryan! Megérdemled.  – egy házasság és válás után mindenképpen. Én aztán nem fogom elítélni, ha fiatal nőkkel van együtt, ez tőlem sem áll olyan távol, habár egyre ritkábban. Nehéz újdonságot találni, ha már mindent láttál.
Arra a fekete kukászsákra gondolsz, amit magunkra húztunk hogy beolvadjunk a sötétbe?  – erősen túloztam persze. Nem kukászsák volt az, de elég leharcolt és viharvert cuccok. Régen azért nem engedhettem meg magamnak, hogy olyan drága dolgaim legyenek, mint manapság. Ahogy ő sem. – A bíróság tényleg jó volt. Megfordult a fejemben, hogy betörőnek állok inkább. – egy pillanatra, nem többre. Jobban profitál, ha azokat védem, akik betörnek a bíróságra, mintha engem védenének. ¬– Ne csigázz, Bryan! Hova kell betörnünk, hogy válaszokat kapjunk? – persze, hogy benne voltam. Régen sem kaptak el minket. A zárfeltörés talán neki jobban ment már akkor is, de ahogy az egyik ügyfelem mondta: Nincs olyan ajtó, amit ne lehetne kinyitni.

-Ugye? Híreszteld, nekem senki nem hiszi el! – csóváltam meg mosolyogva a fejem. Persze, tudom, hogy miért. Egyrészt, mert én mondom. Másrészt pedig, mert jellemhibám, néhányan legalábbis így hívják, hogy igen nagy bunkó tudok lenni. Mondhatnám, hogy a munkámmal jár, de nem. Viszont remekül tudom kamatoztatni a munkámban. Bárkit akarok ízekre szedni a tárgyalóteremben, nem lehetek kedves, együtt érző… így hát, ha valakit könnyre kell fakasztani, bele tiporni a lelkébe, összetörni a világát… megteszem. Ez nem fog kedveltebb személlyé tenni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy érdekelne. Soha nem foglalkoztam mások véleményével különösebben. Sok időt vesz el és sok energiát takarítok így meg. – Mind többet kapnak, mint amit megérdemelnek. – húztam el a szám. Ez kissé hímsoviniszta megnyilvánulásként hathat, de nem úgy értettem. Nem vagyok előítéletes a nőkkel szemben, nem nézem le őket, csak hát… ismerem a volt feleségemet, és ismerek olyanokat, mint ő. Ha hagyjuk, egyes nők kihasználják a helyzetüket. Én csak magam védem.
-Hé, ami Amszterdamban történt, ott is marad! Amúgy meg… túléltük, igaz? Tudod, hogy tartják: akinek már nincs mit vesztenie…  azt hiszem tudja, hogy folytatódik. Valahogy így volt ez akkor is. Mivel lényegében semmink nem maradt, megtehettük, hogy elég vakmerők legyünk és hát.. végül is bejött. Aznap megszegtünk néhány törvényt, de én úgy tartom, hogy az életre ugyanaz tartozik, mint a tárgyalóteremre. A törvényeket tudni kell használni és kihasználni. Ha nem így lenne, akkor nem keresnének ügyvédeket sem. – Nem olyan sok, mint hiszed! – ráztam meg a fejem. Ez igaz, bár attól függ mennyit tippel. Az igazság az, hogy fiatalként szerettem falni az életet, mostanra… megkomolyodtam. Habár, az élvezeteket továbbra sem vetem meg, de felelősebb életet élek, mint akkoriban. – És meglehet unni. Most te jössz! Egy egyetemen tanítasz, Bryan, csak az ujjad kell nyújtanod és ők a karod veszik! – tartottam már egyetemen én is órákat. Néhányat, nem fizetnek elég jól, és nem szeretem őket, soha nem voltam jó tanár, de még csak jó diák sem. Azonban, láttam azokat a hallgatókat. Mai világunk egyik nagy gondja a rossz apák, ezt a mintát erősítem én is. Emiatt pedig sok olyan fiatal lány van, aki bizony nem veti meg az idősebb korosztályt. Bryan pedig most már szabad.
-A seriff irodája…  - bólogattam fásultan, a pultra könyökölve. – Oké. Törjünk be az irodájába. – bólintottam aztán határozottan még egyszer. Talán törvényes úton is megszerezhetnénk azt, ami Bryan szerint válaszokat tud adni, de… abban hol a kihívás? A bátraké a szerencse. Ráadásul, tekintve, hogy mennyire érzékeny pont ez a városban, aligha adnának bármi kézzelfoghatót. Jobb, ha ennek magunk járunk utána. – Szóval, mikor ejtsük meg, tanár úr? – az én időrendem azt hiszem rugalmasabb, mint az övé. Tanít, ha órája van, én pedig dolgozom, ha dolgozni akarok. Habár, kétlem, hogy a diákjai telesírnák a párnájukat, ha egyszer Bryan elengedné őket sörözni, amíg ő ajtókat tör fel.