Share | 

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Keresem :
i think a man has to have his own heaven to be happy. Δ
Tartózkodási hely :
look around Δ
Hobbi & foglalkozás :
i'll cut you up and make you dinner Δ
Humor :
— are you a clown? — haha, sometimes Δ



A poszt írója Quinn Anas
Elküldésének ideje Kedd Aug. 01, 2017 4:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


noah & quinn
how are you, lil vampire?  

A fényűző városnak ezen része épp olyan volt, mintha a halál birtokán sétálgatnék bátran. Mindössze csak az éjszakai fények világítanak meg néhány járdát, hogy még is aki arra jár nehogy nyulat fogjon. Sokan kerülik éjjel az e féle kihalt utcákat, pedig hiába kihalt, nos, néhányuknak itt található az otthonuk. Nekem egy-két napra vissza kellett ide jönnöm, hiszen mégiscsak hátrafogom hagyni kis időre. Ki tudja, talán örökre? Még én magam sem tudom, hogy milyen élet örvendez majd engem Mystic Fall's-ban, hisz bárhogy is nézzük, az a város tökéletes ellentéte New Orleans-nek. A munkámat persze egyáltalán nem sérti, hisz hullák mindenhol akadnak, nem igaz?
Az, hogy miért sétáltam itt az utcák között, nos, rengeteg magyarázata volt. Többnyire most az, hogy a közeli sínpálya mentén találtak két holttestet ahová engem is beinvertáltak. Ugyan a napokban mondtam fel annak érdekében, hogy az új városban folytathassam a tevékenységet, mégis úgy gondolták, hogy szükségem volt rám oda még utoljára. Különösebben nem kellett túl sok mindent tennem, elvégre csak néhány mintát vontam le egyes helyszínekről ott a közelben. Tudni illik, hogy rengeteg vámpír hemzseg ebben a városban, és a gyilkosság tényezői tökéletesen bizonyítják, hogy kevésbé emberi az, aki elkövette. A munkatársak erre értelmes magyarázatot nem tudnak találni, így szokásuk elkönyvelniük úgy, hogy nincs gyilkos. Pedig ha tudnák...
Léptem lassultak egy fél másodperc keretén belül, aztán csak megálltam, sötét vigyorral az arcomon. - Valóban alkalmas bújócskázni? - Kérdően vonom fel finoman ívelt szemöldökeimet, s a démoni vigyorral az arcomon fordulok meg az alak irányába. - Esetleg segíthetek? - A legkevésbé sem volt kedveskedő a hangnemem, sokkal inkább fenyegető.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Keresem :
•• my happy ending

Kedvenc dal :
•• under the sea?
•• never been in love
•• beautiful mess
Tartózkodási hely :
•• new orleans
Hobbi & foglalkozás :
•• felszolgáló&sunyiban vadász
Humor :
•• fluffy as hell



A poszt írója Olivia L. Drake
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 22, 2017 2:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


victor & olivia
We touch I feel a rush

Épp azért emelkedik és süllyed ilyen sebesen a mellkasom, mert tapasztalt vagyok erre a helyzetre nézve. Főként, mivel nem egy ismeretlen vámpírral nézek szembe. Épp egy olyannak vívom ki a figyelmét, akivel jelentős múltunk van, még ha karcsú is, súlya van. Ajkaim morzsolgatva igyekszem leplezni, hogy bár acélidegekkel vagyok felvértezve, nem vagyok ostoba, mint sok vadásztársam. Fegyverek nélkül egyikünknek sincs túl sok esélye, persze próbálkozni lehet, éppen csak nem érdemes. Ennek tudatában úgy érzem nem olyan szégyenteljes, ha megpróbálok hatni rá. Megint. Ostobaság, mert egyszer már eljátszottam az esélyeimet nála, mindenesetre most kicsit komolyabb a tét, mint egy jól is elsülhető gyilkosság. Az életemről van szó! Arról a madárkáról, ami épp a tenyerében pihen. Szemeim, minden rezdülésem elárulja neki, hogy határozatlan vagyok ezúttal. Nincs más lehetőségem, hagynom kell, hogy szét cincáljon, majd elsétálnom a megfelelő pillanatban. Esetleg fegyver után kutatnom. Mindezt leplezetten!
Láthatóan tudatába kerül, mennyire sebezhető vagyok. Pillantása árulkodik. S hiába próbálok uralkodni magamon, rezignáló csontjaim, heves szívverésem nem tudom tompítani. Jól áttanulmányozható - nyitott könyvként nézek szembe vele.
- Nem hittem volna, hogy hiányolni fogod. - magamra erőltetek egy mosolyt, hitetlenkedő grimasszal párosítva, eközben elfordítva róla szemeim, mintha unnám. A legkevésbé sem unom! És ostoba dolog figyelmen kívül hagyni azt, aki egyetlen másodperc töredéke alatt nyakam törheti, így hamar visszapillantok rá szemeim sarkából. És belegázol, méghozzá térddel a bíbor motoromba. Nyelnem kell, nedvesítenem torkomon, ajkaimon egyszerre. Nem csak eltalálja azt a bizonyos hajót, el is süllyeszti. Érzem, hogy vörösödnek füleim. Zavartság kerít hatalmába. Szerencse ül a fejemre, mikor folytatja mondandóját, s elkanyarodik erről a kényelmetlen témáról, egy kevésbé kínos felé. Hiszen nem ismertem volna be szívesen, hogy elvakított a vágyakozás utána... - Ha nem ismernélek, azt gondolnám a sértettség beszél belőled. - nyújtózkodva próbálom a háta mögül elkapni arcjátékát, miközben utána eredek. Eszemben sincs szem elől téveszteni. Nem venném a lelkemre, ha miattam súlyosabb károkat okozna - már ha eltekintek a bíbor pettyektől ruházatán.
Szemeim forgatva gyorsítok a tempón, mikor pimasz megjegyzésével illett. Kénytelen vagyok karjába kapva megállítani. Más módot nem ismerek rá, hogy figyelmét elnyerjem. Olyat szólni nem merek, lefog tudatlanságom a kapcsolatunkra nézve.
Megpróbálom szűk szavakba rejteni kíváncsiságom miben létét, de a felelet, mivel szolgál olyan hirtelen hűsít le e percben, mint ahogy a gyertyát fújják el. Lesütöm tekintetem. Nem tudnék mosolyogni. A mellkasomban szétáradó ezerféle érzelem miatt úgy érzem, kicsúszik lábaim alól a talaj. Tekintetem további szavai vonják magukra, ahogy közeledik hozzám. Szemeim feltérképezik arcát, kékjeit, ajkait. Le kell fognom egy felkívánkozó sóhajt, majd lesütni szemeim, megcsóválni fejem. - Ha így van, akkor gondolom előbb-utóbb bekopogtatsz majd. - biccentek fejemmel, célozva rá, hogy ma estére -tehát- utamra enged, egyben és egészben. Mosolyom bátortalanul terül szét arcomon, de hamar tovaillan, mikor a felbukkanó alak felé pillant, aki történetesen Shawn. Ajkaim rögvest elnyílnak, hogy ördögi vigyora ellen szóljak, de már de elillan tőlem. Méghozzá ő hozzá!
A francba! Sietek rögtön utána, közben kétségbeesetten pihegve. Amint odaérek, már lefogja a férfit, aki bűvkörébe esik. Rosszalló pillantást intézek felé, majd fejem csóválom, tenyereim feltartom, mintha védekeznék. - Engedd őt el! Neki ehhez semmi köze... - sziszegem, ahogy az ujjai a férfi nyakán játszadoznak - Victor, kérlek! - lépek közelebb, kezeim leengedve a törzsem mellé - Nekem tartozol a véres leszámolásoddal, nem neki! - szinte dühödt türelmetlenséggel csóválva a fejem mocorgok egyik lábamról, a másikra téve a súlyt idegességemben. A pokolba is!
- Azért... - kezdek bele téve egy arasznyi lépést hátrálva, hátha a távolság megszüli a kellő nyugalmat, közben erőszakosan összepréselve ajkaim. Tudom helytelen, ostobaság így a kezére játszanom, de Shawn élete a tét, ő ártatlan. - Azért nem tudtalak megölni, mert vannak érzéseim irántad. - úgy mondom ezt, mintha épp most ragadnék tőrt és készülnék azt a szívembe döfni - Rendben van, hogy gyűlölsz és hogy azt akarod, hogy szenvedjek, legyen, nem félek tőled, de őt engedd el. Kérlek... - hangom remegő, mégis határozottan csilingeli körbe a teret magunk körül. Elfordítom pillantásom kettesükről, tétovának érzem magam. Most, hogy már a szívem is lába előtt hever, szemeimmel fegyver után kutatok.

aljas életke :nyalamcsorog: || ♥
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♢ it will be
Tartózkodási hely :
♢ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
♢ drinking bourbon



A poszt írója Victor Phillip Radev
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 17, 2017 12:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


playing with hearts like you did...
olivia & victor

Remek hallásomnak köszönhetően szinte hallottam, ahogyan minden apró pihe felemelkedik a testén. Az én hatásom váltotta ki belőle ezt a biológiai reakciót, ez pedig még több pluszt adott a vigyoromhoz. Nem véletlenül mondták az okosok, hogy a férfiak másképp működnek, mint a nők. Olivia kegyetlenül játszott, míg vele voltam. Most pedig én akartam ugyanígy játszani. Látni a sebezhetőségét, kihasználni a fájdalmát. Mert neki is fájt. Leplezni sem tudta volna. Velem ellentétben, aki megpróbálta a legjobb arcát mutatni, de mindeközben ordítani tudtam volna. Vagy vele, vagy miatta, már nem is ezen volt a fő hangsúly. Olyan intenzív hatást gyakoroltunk egymásra, amit senki másnál nem találhatott meg. Egyetlen férfi sem volt képes ilyen érzésekkel bombázni. Ez nekünk szólt - tőlem neki és fordítva.
Felengedett, magára erőltette ezt a röhejes álarcot, ami azt a hatást keltette, mintha nem remegne tőlem a lába. Pedig most lenne itt az ideje, hogy tényleg féljen tőlem. Az ördög soha nem aluszik. Bár ő ne tudná? Az én sátánom az ő bőrébe bújt bele, és majdnem a vesztemet okozta. Én nem a megölésével fogom kezdeni. Ki akartam élvezni minden pillanatát annak, ahogy elveszíti a talajt a lába alatt. - Pontosan arra. - bólintottam helyeslően, tekintetemmel továbbra is falva az egész alakját. Nem lett volna baj ezzel a fehér rémséggel, de nem passzolt hozzá. Az én Oliviámhoz biztosan nem. És remélhetőleg ez a szett nem a tisztaságát hívatott jelezni. - De még itt vagyok! - csaptam össze a két tenyerem még szélesebb mosollyal, felvont szemöldökkel. - Pedig rólad azt mondják, sosem véted el. Kár, hogy nem előbb kérdeztem utánad ezen a lepratelepen. - sóhajtottam fel szememet forgatva. Nem volt nekem bajom ezzel a várossal, inkább ő mérgezte meg bennem mindazt, amit jelentett. A szórakozást, a zenét, az élet apró örömeit. Mindet elvette tőlem, csak a zöldelő méreg maradt bennem.
Nem is kellett sok idő, hogy meghalljam a hangját. Majd a cipője kopogtatását. Jött utánam. A nevemet mondta. - Más helyzetben jobban tetszik, ha a nevemet mondogatod. - szúrtam oda egy kaján megjegyzést, egészen addig folytatva az utamat, amíg bele nem kapott a karomba, ezzel megállásra kényszerítve.
Meghallgattam a mondanivalóját, alig állva meg, hogy ne rajzolódjon rögtön ördögi vigyor a képemre. Elértem, amit akartam. Tudtam, hogy mi fájt a hozzá hasonlóknak, ebben az esetben viszont annyiban különbözött a többi nőtől az életemben, hogy azok a nőszemélyek sosem érdekeltek igazán. Nem érdekelt, hogy szenvednek-e, élnek-e vagy halnak. Olivia minden porcikája mozgatta a fantáziámat, ahogyan az is, hogy bárki kezét eltörném, ha hozzáérne a tökéletes porcelántesthez. A szemem csak úgy parázslott. Túl jól ismert. Ismernie kellett ahhoz, hogy meg tudjon állítani. Fel kellett ismernie a jeleket. - Csak a haláltól félek, drágám. - válaszoltam közönyös hangon, miután ellépett tőlem. - Te hosszú ideig játszadoztál velem, míg eldöntötted, hogy megteszed. - hajoltam közel az arcához, alig egy centiméter választotta el édes ajkait az enyémtől. - Most enyém a színpad. És ne legyen kétséged affelől, hogy én meg is fogom tenni, ha eljön az ideje. - vált a hangom suttogóvá, de érezhette benne a tettvágyat, azt a szenvedélyt, amivel együtt szerettem őt, és éppen ez tehetett arról, hogy képtelen voltam elfelejteni a múltat. Azt, amit tenni akart velem.
Nem volt szerencséje. Láttam, ahogy az imént kóbor pillantást vetett a kihalt utcákra, de nem járt sikerrel: egy ártalmatlannak tűnő fiatal férfi megjelent a sarok végén, én pedig ismét Olivia felé kaptam a tekintetem, és ravasz vigyorom egyértelműen elárulta, hogy mit fogok tenni. Ő volt az, akivel nemrég még egy asztalnál üldögélt. A randevúja.
Egyetlen másodperc alatt tettem meg a távolságot, hogy a férfi előtt teremve a szemeibe bámuljak. - Ne beszélj, meg se mozdulj. - Visszafordultam Olivia felé. - Tényleg beérnéd ennyivel, drágám? Utánam? - kérdeztem szinte felháborodva, ujjaimmal már a srác nyakánál járva.

40 31 Cool
[/quote]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Keresem :
•• my happy ending

Kedvenc dal :
•• under the sea?
•• never been in love
•• beautiful mess
Tartózkodási hely :
•• new orleans
Hobbi & foglalkozás :
•• felszolgáló&sunyiban vadász
Humor :
•• fluffy as hell



A poszt írója Olivia L. Drake
Elküldésének ideje Vas. Márc. 19, 2017 4:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


victor & olivia
We touch I feel a rush

Nem reménykedtem benne, hogy megtalálom -beleütközöm-, de amikor megtörténik, nem teljesen vagyok biztos benne, hogy örülök neki, annak ellenére, hogy az utolsó találkozás óta nem tudom kiverni a fejemből. Tekintetem reflexből végig szalad öltözékén, mert van abban valami egészen különleges, - ám, alig egy másodperc telik el, hogy a vérrel átitatott anyag látványa koponyám falára rajzolja magát, mintegy bebiztosítva afelől, hogy ő egy szörnyeteg és semmi keresnivalója sincs a fejemben, az álmaimban, vagy bárhol máshol az életemben. - Leszámítva talán az áldozataim listáját! -
A gyilkos mosolya alatt libabőrösre pettyezi a feszültség szövetem, minden ponton a ruháim alatt. Megfeszülve húzódom távolabb, kiesve fagyos szerepemből, mivel illetnem kellene. Hiszen Ő nem tudhatja, hogy nincs fegyverem, a kellő magabiztossággal meggyőzhetem afelől, hogy márpedig...
- Arra gondolsz, ami végül kis híján a veszted okozta? - állom pillantását, annak ellenére, hogy végig járatja rajtam - leplezetlenül - szemeit. Egyik lábamról átpakolom a másikra a súlyt, közben megmakacsolva arcizmaim. A gunyoros megjegyzését hallva megrázva a fejem próbálom a megfelelő szavakat összedobálni fejemben, de meg sem várva, hogy reagáljak bárhogyan is, elfordul tőlem és útjára indul. Meglep, hiszen azt gondolnám, hogy a méltósága és a büszkesége, mit ajkairól elloptam, majd arra sarkalja, hogy bosszút álljon most, hogy így összetalálkoztunk... - Victor... - meg sem próbálom átgondolni, hagyom az ösztöneimnek, hogy utána vonszoljanak, mint valami kétségbeesett őrültet. Sietősen igyekszem felvenni a tempóját, majd a karjába kapok, hogy megállítsam, hacsak egy pillanatra is, de újra magaménak tudhassam a figyelmét. -  Így zárod le? Azt gondoltam, ennél szenvedélyesebb bosszúval drukkolsz elő... - tekintetem kétségbeesetten futkos keresztül az utcán, megállapodva végül démoni szemein. Feszülten próbálok rájönni, hogy milyen céllal kóborolhat errefelé, s rendületlenül bízom benne, hogy nem arra hajaz, hogy bántson bárkit is, csak azért, amiért összetörtem a szívét. - Valami piszkosabbal, mint a közöny... - fogalmam sincs, hogy ez valójában miért szükséges. Lényegtelen semmiségnek tűnő pillantással jutalmazom, hogy végül ellépve tőle továbbra is rajta tartsam a szemeim. A francba, hogy épp ilyenkor nincs nálam semmi ellene?! Kivéve azt az aprócska szikrát, ami körülöttünk pattog most is...
- ... vagy félsz megtenni? - somolyogva állom útját, egészen közelről szembenézve vele. Aminek egyébként semmi józan-oszlopa sincsen, hiszen egyetlen mozdulatával elvághatná az életvonalam vékonyka cérnáját, de a kíváncsiság, a sóvárgás -az ajkai után, amiken kalandoznak hűvösen ható szemeim most is, - erősebbek nálam.


:nyalamcsorog: || ♥
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♢ it will be
Tartózkodási hely :
♢ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
♢ drinking bourbon



A poszt írója Victor Phillip Radev
Elküldésének ideje Vas. Márc. 19, 2017 3:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


playing with hearts like you did...
olivia & victor

Az ereim majd' szétrobbantak az adrenalintól. Az imént végeztem a szokásos vacsorámmal, ami minden egyes alkalommal olyan erővel és tettvággyal töltötte el a porcikáimat, hogy egy egész háztömböt képes lettem volna elvinni a hátamon. Vegyült bele minden. A jóllakottság kellemes, bódító érzése. Düh, ami hosszú, tényleg hosszú ideje mérgezte a vérem. Vágy, egy újabb gyilkossághoz. Tökéletes jelöltem is lett volna az áldozat szerepére, de ezidáig nem tehettem az ügy érdekében. Nem tartózkodtunk egy városban, és egyetlen átkozott nőszemély sem érdemelt annyit, hogy miatta utazgassak városok között. Még akkor sem, ha esetemben ezt könnyedén orvosolhattam is volta vámpír lévén.
Egyesével akartam eltörni a csontjait, csak hogy kicsit is érezze, ő milyen sebet ejtett a szívemen. Nevetnem kellet volnat még a gondolattól is, de egyedül azért nem tettem, mert igaznak bizonyult. Hosszú évszázadok után először lopózott valaki a bőröm alá, majd megtelepedett ott, és azóta sem engedte a gondolataim. De ma már csak meg akarom fojtani. Elnyomtam minden érzést, amit tápláltam iránta. Legalábbis igyekeztem a dühömet előtérbe helyezni, ha lehetőséget kapnék arra, hogy tényleg egy sötét sikátor végében találják meg kora hajnalban. Hetek teltek el azóta, és nemcsak éber állapotban, de az álmok világában is azt kutattam, mije volt annak a nőnek, amivel megszerzett magának. Hisz egyszerű játéknak indult, mindig is játszottam a naív nőkkel, mindaddig, míg el nem jutottam velük az ágyamig. Ez volt az életem. Őt is ilyen célra szántam. Meg is kaptam. A teste túlontúl elbűvölő volt ahhoz, hogy ne akarjak minél többször végigsimítani rajta a tenyeremmel. Bebarangolni a porcikáit újra és újra. A testénél csak a lelke tűnt tisztábbnak, szebbnek. Egy jó színész hazugsága.
Időközben változott meg az egész. Nem adta magát olyan könnyen. Bár utólag már könnyű választ adni ennek a miértjére. De ez még mindig nem volt elég. Nem akartam feladni.
A véres felsőm nyakrészét igazgattam. Pontosan tudtam, ma este hol is fogom őt megtalálni. Nem élvezhette annak a töketlennek a társaságát. Utánam biztosan nem. Hozzászokott az igényes társasághoz. Ezen el kellett mosolyognom.
Ez a mosoly csak szélesebb lett, mikor belém ütközött, de abban a pillanatban, ahogy rám nézett, nem láttam a félelmetes vadászt, aki le akart vadászni az éjszakánk kellős közepén. - Ó, drágám. Gyerünk. Hol van az a tűz, amit legutóbb láttam tőled? - kérdeztem szenvedélyes hanggal, közben tetőtől talpig végigmértem. Kitett magáért, tényleg megpróbálta komolyan venni ezt a randevúnak nem csúfolható valamit, amiről kimenekült. - Nem áll jól a fehér. Könnyen koszolódik. - vigyorodtam el, majd elléptem előle, és hátat fordítva elindultam az utcán. Úgyis tudtam, hogy ennél ő kíváncsibb. Jönni fog velem. Vagy utánam. Részletkérdés.

Cool
Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Keresem :
•• my happy ending

Kedvenc dal :
•• under the sea?
•• never been in love
•• beautiful mess
Tartózkodási hely :
•• new orleans
Hobbi & foglalkozás :
•• felszolgáló&sunyiban vadász
Humor :
•• fluffy as hell



A poszt írója Olivia L. Drake
Elküldésének ideje Vas. Márc. 19, 2017 2:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


victor & olivia
We touch I feel a rush

Tehetetlenül nézzük egymást, gondterhelten a gyászos csöndben. Shawn minden bizonnyal megbánta már, hogy a szombat estéjét rám pazarolta. A mondandómmal ellentétben a férfi még közelebb lép, felemeli a kezét és azt sugallja, hogy meg akar érinteni, méghozzá az arcomon.
- Állom. - nyökögöm lemondóan, közben fizikailag olyan távolra húzódva tőle, amennyire csak lehetséges. Felkutatom tárcám, majd az asztalra csattanó tenyerem alól kikukucskáló pénz egyértelmű lezárása a közös estének. Az italon kívül egyébként nem fogyasztottam semmit! Ha rendeltem volna, még elhintem benne a reménykedést kettőnk jövőjével kapcsolatban, így tiszta lelkiismerettel állok fel az asztaltól, s hagyom hátam mögött az éttermet.
Egy részem követelte, hogy lökjem el az ő és magam biztonsága érdekében, és szeretném azt gondolni, hogy ez vagyok én – az ember, a vadász. Ez a felelősségteljes hang az agyam hátsó részében. De igazából nem Shawn biztonsága érdekében hárítottam el magamtól, s még csak nem is azért, mert ne lenne teljességgel rendben a fizimiskája. A fejemben megbúvó démonom miatt mondtam nemet. Azért, aki éjjelente álmaimba kóborol és heves pajzánkodást folytat velem. Az, aki halhatatlan. Minduntalan fejemben ott a lehetőség, hogy talán túl közel repültem ahhoz a bizonyos naphoz, és megégettem magam, mikor összesimultam vele...
Ebben a pillanatban az agyam nagyobb részét kitevő vágyakozás, az igény, hogy a karjaiba omoljak és érezzem az ő testének vágyódását, törődését, nem törődve a következményekkel és a veszélyekkel, ez az önző szörnyeteg vagyok én!

Lehetetlen sebességgel rázom a fejem, áthaladva a téren. Semmi esély rá, hogy neki fogjak üldözni bárkit is -, ma éjjel nem. Nem vágyom semmi másra, csak egy forró fürdőre, és egy üveg édes borra. Inkább kettőre. Szám sarka megrándul a gondolatra, hogy beteljesítsem fiziológiai szükségletem jelen első két lépcsőfokát, s olyannyira elkalandozik tekintetem a folyton fel-fel bukkanó lábfejeimen, hogy nem veszem észre, - valaki előttem áll. Tompa csattanással ütközöm bele, éppen csak pár centit hátrálva, aggódón keresve a két lábon járó akadályom - megtestesítőjét.
- Elnézést, nem figyeltem... - kezdek mentegetőzésbe, még kezeim is feltartom védekezően, mikor az alakkal szembe találom magam, kis híján lenyelem a nyelvem. Ajkaim elnyílnak, elképedve veszem tudomásul, hogy Victor az. - Szórakozol velem?! - oly' halkan kérdezem, hogy inkább szól a kettőnk útvonalait irányító karmának a kérdés, mintsem neki. Rendeznem kell arcizmaim, és felkészülnöm rá, hogy ez a találkozás talán végzetes lehet. A számomra. Persze, nem mintha ne lennék jó futó! - De fegyvert nem hoztam. Én ostoba! //Mentségemül szóljon, ha furán vette volna ki magát, ha egy randi összesimulásban ér véget, és egy injekciónak álcázott verbéna méreg befigyel a hátsó zsebembe...//
- Azt hittem, olyan messzire szaladtál, hogy többé nem látjuk egymást... - mosolyra görbül ajkaim vonala, de aligha leplezhetném, hogy valósággal rezignálnak csontjaim a gondolattól, hogy ismét láthatom. Több okból is. Egyrészt hangosan nevetnem kellene, amiért az előbb még arról fantáziáltam, hogyan idomulnék bele a karjaiba, másrészről sírnom kellene, ha reálisan átgondolom, hogy a férfi valószínűleg kitépné a szívem azért, ahogyan legutóbb elváltunk...

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :

Kedvenc dal :
(( Six Feet Under
))
Tartózkodási hely :
(( New Orleans ))



A poszt írója Davina Claire
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 07, 2016 7:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 Raymond & Davina

Swallowed up in the sound of my screaming cannot cease for the fear of silent nights
Marcel nem helyeselte volna, hogy épp erre teszem meg az utat, amit szükséges, mégsem hiszem, hogy bármely más út másabb veszélyeket rejtegetett volna. A hátamon céltábla volt, aki elkapott, vagy életben maradt vagy nem. Egyenlőre az utca vöröslő kövei másról is árulkodnak, nem csak az én kezem által kioltott életek elmúlásáról.
-Képzelem hány üres eszű tyúk dőlt be tette nélkül is...-sziszegem a szavakat, bár tudom jól, hogy nyilvánvalóan nem tudom minden mozdulatom és rezdülésem kontrollálni. Mintha blokkolná a képességeim, melyeket másokkal szemben kifejezetten ügyesen használtam már.
Már épp az hiányzott, hogy kislányos zavaromban és a testem uraló dühömben dobbantsak egyet lábammal, és színpadiasan távozzak. Ezt csinálta volna a Davina, aki kislányként még nem tudott a képességéről és fogalma sem volt arról, mi vár még rá. De én nem tehettem ezt. Vágok egy megvető, gúnyos fintort, és arra kezdek koncentrálni, hogy ne töröljem képen. A nevetése, ahogy szavak nélkül reagál mondandómra, továbbra is csak bosszantani tud, és kezdek tartani tőle, nem akarom megismerni a gondolatokat, amik megfordulnak fejében. Az indokot pedig nem részletezném.
A probléma, az igazi probléma pedig sokkal inkább az volt, hogy a félelem helyére gyermeteg kíváncsiság költözött, amitől szabadulni nem tudtam, s tudtam, láttam rajta, hogy tökéletesen kiszúrta a szemét ez az apró figyelem is. Rezzenéstelen arcom akkor is mindent mutató, amikor nem akarom, hogy az legyen, s míg máskor java részt fájdalomtól és dühtől ködös, most a kíváncsiság sötét tüze lobban fel íriszemben. Fogalmazzon, ahogy jónak látja. Akár a körülmények, akár sem, de az lettem, ami.
-Vérrel a kezemen születtem, egy Francia Negyedbe, aminek most a vezetője vagyok. Mit gondolsz a egy listán kellene összeírnom, mitől félek, a találkozó veled az utolsó, vagy az utolsó előtti dolog lenne? Ez pedig a  nyílt utca, ha nem lenne elég nyilvánvaló a feltűnést, amit okozol, nem te fogod megjárni.-ebben a negyedben, pláne az éjszakákon, s pláne az ilyen helyeken a falnak füle van kifejezés nem csak holmi pletyka. alapja is van, és mivel ő is egy lehetne azok közül, akik az oldalukra akarnak állítani, kétlem, hogy más fejében ez a találka mást vetne fel. Még akkor is, ha a nyilvánvaló rámenősége, nem a szándékait palástolja. És talán ami még inkább zavar, az a hirtelen jövő, ismeretlen eredetű vonzalom, amit kivált belőlem, idegen létére. Közelsége már önmagában túllépi a határaim, sosem voltam az a típusú lány, akit minden korombeli ránézésre gondolhatna. Ettől pedig még inkább frusztrálni kezdenek a fülembe suttogott szavai.
Végigmér, szeme sem rebben, és mikor ismét rám néz, én sem veszem észre, hogy alsó ajkamba harapok, ahelyett, hogy a megjegyzése hallatán eloszlatnám a kételyeit arról, mennyire rosszul gondolja. Meglehet a dac szólna belőlem. Nem kockáztatok. Nem gondolhatok csak magamra.
-Kiforgatod a szavaim. De tudod mit? Tegyünk egy próbát. Ha a boszorkányok kérdés nélkül engedik, hogy átlépd a határt, gyere. Ha nem, még a végén azt is megtudom, milyen az égő farkas szaga.-nem fogom vissza magam, meglehet mint eddig is, minden szavam hidegen hagyja. Mégis érdekelne, hogy az ősök szellemei mennyire kedvesek vele és meddig nézik el, hogy a temető, a szent helyen hagyja lábnyomát.
Keze még mindig mellettem támasztja a falat, és bár számítok rá, csókja egészen máshogy hat rám, mint amit elképzelek, vagy amit ennek nyomán tenni akarnék. Nem gondolom a perc törtrészéig sem, hogy képen töröljem, egyszerűen elmerülök a testem átjáró bizsergő érzésbe. Nem mozdulok, nem teszek ám sem ellene, sem érte, hogy hagyja abba vagy folytassa, amikor elhúzódik, ajkam vékony ívbe szorul, és próbálok magamra erőltetni egy dühös arckifejezést.
Nem mozdulok, egészen addig, míg távolabb nem húzódik, és kezet nem nyújt felém, hogy csatlakozzak hozzá, és ahogy ő mondja, induljunk, minden bizonnyal a kripták felé. Ekkor azonban ahelyett, hogy elfogadnám a felkínált lehetőséget, meglendítem kezem, és minden erőm összeszedve törlöm képen.
-Fogalmam sincs, hogy kinek képzelsz, de jobb lesz, ha visszaveszel. Egy nagyképű seggfej vagy, semmi több. Felőlem, ha akarsz, követhetsz, az sem érdekel, ha nem. De jegyezd meg, soha többé ne érj hozzám egy újjal se! Ha egy Ősi megölésén gondolkodom, nem hiszem, hogy a te sorod bevégzése nehezebb vagy nagyobb feladat lenne. Csak egy keverék vagy, aki sehová sem tartozik.-zsibbadó tenyerem testem mellé ejtem, és úgy lépek el mellette, egyenesen a kripta felé indulva. Ha kitöri a nyakam, így jártam. De lángoló arcom és bizsergő testem válasza a közeledésére több, mint amire felkészültem vagy amit elvártam volna magamtól. Viszont felkészültem legbelül arra is, hogy szavaim, melyek inkább engem tartottak a földön, talán túl durvák voltak. Sosem gondoltam még ilyesmit, miután kimondtam valamit. Ellenben most, talán elismerem, nem volt jogos, amit mondtam.

● ● ●  Remélem megfelel  40  ● ● ● Evanescence - Haunted● ● ●

®

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Δ yellow flicker beat
Tartózkodási hely :
Δ ha te azt tudnád
Humor :
Δ hogy mi?



A poszt írója Raymond Wingrave
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 07, 2016 2:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my wicked witch

- Sok mindent szeretnénk, de néha azokért tenni is kell… - pillantottam rá egy sokat sejtető mosoly kíséretében, hiszen míg ő nem tudhatta, hogy ki vagyok, addig én elég sok mindent tudtam róla. Árnyék suhantam az utcákon, a kiválasztottat követtem, minden egyes lépését. A távolból óvtam a rá leselkedőktől, hiszen nem csak az én figyelmemet keltette fel. Igaz, kicsit másképpen a másik féllel, de azóta ő is megtalálta azt, hogy milyen is a humuszt között fetrengeni és örökre ott maradni. Azt pedig kár lenne tagadni, hogy véka alá akartam volna rejteni, hogy mennyire is jól szórakozom. Mámorító volt ez a játék. Az erősnek tűnő pici egérke és a macska játéka volt ez.
- Milyen dacos lett valaki, de igazán aranyos vagy még így is. – direkt fogalmaztam így, hiszen biztos voltam abban, hogy még inkább fel fogom húzni őt vele és részben kicsit ez volt a célom. Azt akartam, hogy veszítse el a fejét, hogy azon íriszek villámokat szórjanak, hogy még édesebb legyen eme gyermeteg arcnak a vonásai. Nagyon is jól állt neki az, amikor dühös volt, még imádnivalóbb volt.  Másrészt ez is egy fajta érzés, ami elárulja azt, hogy nem hagyom őt hidegen.
Csak egy mosollyal felelek arra, amit mond. Mind a ketten tudtuk, hogy ez nem feltevés volt, hanem sokkal inkább az igazság, amit sokan képtelenek meglátni. Egy gyermek, akit gyilkossá tett a rideg valóság és egy-két ősi, mert ők úgy gondolták, hogy bármit elvehetnek, amit csak akarnak. Ehhez pedig nem félnek felhasználni a „parasztokat” se a sakktáblán, vagy éppen a bástyákat. Nevetésem könnyedén tölti be az kihalt utcát, ahogyan a másik mivoltomnak köszönhetően tökéletesen látom, hogy miként remeg a fitos kis nozija. Gyerünk Davina, gyerünk. Mutasd meg, hogy mennyire megvetsz, de pontosan tudtam, hogy nem vet meg és hatással vagyok rá, akár karja, akár nem. Düh szikrái mellett pedig könnyedén csillan a kíváncsiság és megannyi érzés, ami ezernyi szónál is többet árul el. Nekem jó, neki pedig balszerencse, de hát utóbbi most túlzottan nem érdekel.
- Mitől félsz? – csak ennyit kérdezek a fülébe suttogva, úgy, hogy a leheletem könnyedén cirógassa a nyaka vonalát, hiszen sose voltam ilyen téren szívbajos. Jó érzés a közelében lenni, túlzottan is talán. A kezemmel továbbra is mellette támaszkodom, majd felemelem a fejemet, hogy mélyen a szemébe nézzek és kezemmel arcán simítsak végig. Mintha nem kellene hozzá engedély és talán így is van. Látom a gyűlöletet és megannyi nem éppen pozitív érzést, de valahogy még ez se érdekel, hiszen bármennyire is tiltakozni akar ellene, látom rajta, hogy a közelségem csöppet se hagyja őt se ridegen. Nem egy kőszobor, és már ez is egy jó kezdet.
- Sose mondtam, hogy alkut akarnék kötni, hiszen minek az alku, ha annál sokkal jobb dolgok is vannak. – billentettem oldalra a fejemet és közben csöppet se leplezve tekintettem végig a testén, hogy utána ismét az arcán állapodjon meg a pillantásom. Hagytam, hogy az a szempár rövid időre megbabonázzon, majd ismét elnevettem magam, de nem léptem távolabb tőle. – Sose becsülj le senkit se, főleg, ha nem tudod, hogy mi fán terem és mióta él, vagy éppen mire képes. – kacsintottam rá rosszfiúsan, hiszen sok mindenre képes vagyok. Ha akarnám, akkor rövid ideig minket se látna senki se, ahogyan nem is hallaná őt, ha segítségért kiáltana. Rosszabb vagyok, mint néha a Mikaelsonok, de még se annyira véreskezű, mint ők. Szeretek szórakozni, de hát mindennek mindig megvan a maga ideje. Nem kell sietni, se elkapkodni semmit se. Mosolyogva hallgattam azt, amit mondott. Nem szóltam közbe, inkább csak egy tincset igazítottam könnyedén a füle mögé a szabad kezemmel, mármint amelyikkel nem támaszkodtam. – Az előbb hívtál meg magadhoz, így ezek után tényleg azt hiszed, hogy félek attól, hogy eltöröd a csontomat? Ha szeretnéd… - azzal a lendülettel igazán közel hajoltam, hogy végre megízleljem az olykor kígyókat megirigylő nyelvet, ajkakat. Birtokló volt, hiszen miért lettem volna finom? Akartam és meg is kaptam, még ha ezzel csak még inkább felhúztam őt. – tedd meg, hiszen még úgyis gyorsabban utolérlek, mint a sánta emberek tennék. – nem voltam ember. Farkas vagyok, ha még nem jött volna rá, így a regenerációm is gyorsabb. Főleg, ha az ember tud még egy-két trükköt is varázslómesterként. Majd végül ellöktem magam, mint aki jól végezte a dolgát. – Mehetünk Miss Pukkancs? – azzal a lendülettel pedig a kezemet felé nyújtottam, hogy együtt folytassuk tovább az utunkat, hiszen továbbra se árultam el, hogy mit akarok. Talán még magam sem tudtam, vagyis túlzottan is, de élveztem, hogy ennyire akarja tudni. Kíváncsi lennék, hogy mire lenne képes érte, hogy végre kibökjem.



Hello Milady  :mer:


Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :

Kedvenc dal :
(( Six Feet Under
))
Tartózkodási hely :
(( New Orleans ))



A poszt írója Davina Claire
Elküldésének ideje Kedd Nov. 01, 2016 2:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 Raymond & Davina

Swallowed up in the sound of my screaming cannot cease for the fear of silent nights
Képtelen vagyok eldönteni, felismerni, mit is akarok igazán. Vonz a sötétség, az ismeretlen, ugyanakkor ha a közelembe kerül, szinte a félelem emészt fel. Hirtelen gyengének érzem magam előtte, olyannak, akinek nincs hová menekülnie. Szabadulnék, mégsem teszek úgy, hogy meg is szabaduljak tőle. Pedig könnyen menne.
Bárhogy szabadulnék, nem ereszt, csapdába esem a fal és közte, és közelsége veszélyezni kezd. Érzem a testem átjáró idegen érzést, mely kellemes bizsergéssel önt el, amitől csak még inkább nehezemre esik visszarántatni magamra a maszkjaim, amik mindeddig védtek. Fogalmam sincs, mit forgat a fejében, szavaira csak fogaim között sziszegve adok választ.
-Szeretnéd.-nem ér annyit, hogy felidegesítsem magam, a félelem maró érzése mégis dühössé tesz. Nem lehetek ennyire gyenge. Ez képtelenség. Egy régens nem viselkedhet így, ezt mindenki tudja. De ő pont erre hajt. Ha neki megy, másnak miért ne menne? A felmerülő kérdésre nem sok időm van választ keresi, elnapolom hát, és a jelen kellemetlenségeivel kezdem el foglalkozni.
-Kár. Ebben az esetben válasz nélkül maradsz.-próbálok erőt gyűjteni ismételten hangomba, testének közelségét feledni próbálom, és mellkasom elé fonom ujjaim, ezzel is védve magam attól, hogy még egyszer annál közelebb kerüljön, mint amennyire azt én szeretném.
Még ha igaza is volt... Nem voltam gyilkos. Sosem tekintettem magamra akként. Bár minden bizonnyal, minden gyilkos így van ezzel. Mindenki keresi a kifogásokat arra, hogy miért ne nevezzék annak. Gyilkoltam, ahogy engem is megöltek már egyszer, ahogy körülöttem is hullottak el jó páran. Mégis itt voltam. Akiknek pedig az életét vettem, csupán a túlélés miatt, más kényszerítésének hála tettem. Édes mentség és nagyon is kevés a valódi bűnök elfedésére.
-Kedves feltételezés.-hagyom ennyiben, de mikor további szavaim hallatán csak felnevet, és hajába túr, egy pillanatra megremeg orrom, akár egy nyúlnak, ezzel is kifejezem, mennyire nem tölt el boldogsággal, hogy tulajdonképpen rajtam szórakozik. Összeszorított állkapcsom továbbra sem ereszt, és olyan dühvel próbálok rá nézni, ahogy még senkire nem próbáltam. De tudom jól, hogy magam árulom el, mert szememben más is csillog, kezdetektől fogva. Az érdeklődés, a vonzalom. Sosem váltotta ezt ki belőlem még senki.
-Nem, nem említette még senki.-válaszolok könnyedén, merő gúnnyal hangomban. Semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez, ez pedig sütött rólam is. Ismét közelebb lép, hátam mivel nincs messze a faltól, könnyedén szorulok csapdájába, keze a fejem mellett támasztja, én pedig idegesen nézek erre, majd ismét szemébe. Nagyot nyelek. Érzem, tudom, hogy idősebb, féltem eddig is, közelsége hirtelen ismét nem a félelmem, hanem a kíváncsiságom kezdi erősíteni. Érintése nyomán megremegve szegem fel fejem, és próbálok ismét fintort vágni, de a mondat könnyedén siklik ki ajkaim között, amit nem akarok kimondani.
-Bármi is hozott ide... Tudjuk jól, hogy nem hiszek a véletlenekbe okkal. Tehát légy oly kedves és avass be ördögi tervedbe. Ha nem megölni akarsz, mi dolgod van velem? Alkut ajánlasz? Minden bizonnyal tudod, hogy mi a véleményem az alkuról.-Elijah-val kötött alkum titkáról nem tud senki, és nem is igazán volt alku, inkább egy szívesség, mely előnyös lehetett volna, ha a célkeresztet nem a hátam közepén hordtam volna minden nap.-De a kripta legalább nem beszél vissza és nincsenek hallgatózó fülek. Vagy esetleg arra is van megoldásod, hogy mások ne füleljenek a távolból? Aligha hiszem, hogy ekkora erőd lenne.-kedvességem jeleként, talán meggondolatlan kijelentést teszek, mégsem érdekeltek a következmények. A kíváncsiságomnak hála hangom mégis lágyabb, mint imént, pedig szavaim próbálom késként használni, ám rajta olyan páncél van, amit nem törhetek át. Így nem.  És épp ez a baj. Nem is akarom a páncélt áttörni. Valami a vonzásába sodort, valami erre az útra kényszerített, minek hála most magam sem tudom merre haladjak tovább.-De kár, hogy nincs Holdfény. Biztos idilli lenne a gondolataid között, de rossz lányt szemeltél ki, ha ennyitől a lábaid elé borulok. Egyébként is, a romantikus, költői találkákban ismeri mindkét fél a másikat. egyenlőre rólad annyit tudok, hogy egy rámenős, idegesítő alak vagy, semmi többet. Bár érdekelne, hogy a csontod mennyire törékeny.-billentem kicsit oldalra fejem, és próbálok kemény maradni, ismét véka alá rejteni az érdeklődésem minden jelét. Megy? Nem hiszem.

● ● ●  Remélem megfelel  40  ● ● ● Evanescence - Haunted● ● ●

®

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Δ yellow flicker beat
Tartózkodási hely :
Δ ha te azt tudnád
Humor :
Δ hogy mi?



A poszt írója Raymond Wingrave
Elküldésének ideje Kedd Nov. 01, 2016 1:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my wicked witch

Vannak akik árnyaknak születnek, míg mások azzá akarnak válni, de egy közös mind a kettőben, ha valaki megtalálta őket és figyeli, akkor esélyük sincs többé eggyé válni a sötétséggel. Nincs az a köd, eső vagy sötétség, ami képes lenne ezeket az alakokat elrejteni. Főleg nem őt, nem is értem, hogy mit hitt. Talán azt, hogy esélye lehet egyszerűen elvegyülnie, hogy senki se fogja felismerni? Talán nincs a homlokán semmilyen jel ténylegesen festve, de attól még megjelölték és ez elől nem rejtőzködhet el. Az árnyak ideje lejárt, legalább nála.
Látom a fintort és az undort, ami az érintésemnek köszönhető, de valahogy még ez se hat meg. Sose bántottam egy nőt se, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan sokan gondolnák. Nem vagyok szent, de sose akartam az lenni. Az ördöggel cimborálok és annak jobb kezével.  Ohh, drága Mazit is lehet ideje lenne ismét majd felkeresnem. Múltkor is olyan jót beszélgettünk, de hiába akarna a törékeny virágszál szabadulni továbbra is úgy tartom egy kézzel, mintha csak a kezem a derekára tapadt volna.
- Majd talán egyszer, ha később is azt akarod. – felelem csöppet se bájos és hízelgő mosoly keretében. Nem, inkább volt rosszfiús, mintsem úriemberes, de legalább igazat szóltam, ezért azért hálás lehet. Látom rajta, hogy miként járja át újra és újra a félelem, vagy miként akarja azt daccal leplezni, viszont meg kell hagyni egy okom se lehet panaszra, hiszen igazán szórakoztató a műsor, de akkor kezd csak még jobb lenni, amikor háta a falhoz simul, amit nem olyan régen még kezével érintett, a testem pedig kicsit neki feszül, mintha csak egy különleges börtönbe akarnám bezárni őt.
- És ha így van, az még nem jelenti azt, hogy ne tőled akarnám hallani, nem gondolod? – koppintok egyet az orrára, mintha csak még dühösebbé akarnám tenni és részben ez is a célom. Imádnivaló az a szempár, amikor Zeusz villámai kapnak helyet benne. A mosoly pedig továbbra se tűnik el az arcomról, miközben egy lépésre állok tőle és úgy figyelem azt, hogy mit fog tenni vagy mondani. – Miért kéne félnem, ha nem vagy gyilkos csak azzá tettek? – kérdeztem meg könnyedén, azt pedig továbbra se kötöttem az orrára, hogy eléggé nehéz dolga lenne a megölésemmel, hiszen öregebb vagyok, nem kevéssel. Lehet, hogy több boszorkány vére kavarog az ereiben, de az évszázadok erejével még ő se ér fel. Másrészt meg eléggé éber voltam ahhoz, hogy csak úgy ne tudjon lecsapni egy kis mágiával, meg bárki sétálhat erre… Az újabb kijelentésein csak egyre inkább elkezdek nevetni, majd hajamba túrok, hogy utána újra őt találjam meg az íriszeimmel. – Mondták már, hogy mókás vagy? – vehette sértésnek, én viszont annál jobban szórakoztam, majd ismét közelebb léptem és a feje mellett támaszkodtam meg az egyik kezemmel. – Ha azt mondanám, hogy miattad vagyok itt, akkor elhinnéd, vagy továbbra is játszanád a dacos kislányt, ami meg kell hagyni egészen bájos és imádnivaló. – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben másik kezemmel a nyaka vonalán simítottam végig. Látom azt, ahogyan megremeg, ahogyan a felismerés felcsillan a szemeiben, majd színpadiasan lépek ismét távolabb tőle, hogy megtapsoljam a helyes következtetés miatt. – Mondanám, hogy ez hangosra sikeredett, de szerintem már te is rájöttél erre. – vakargattam meg kicsit a borostás államat, hogy egy pillanatra az égre nézek. – Szerinted, ha sikerült árnyék megfigyelni, akkor tudnál nekem ártani? Tudod, mit inkább erre ne is válaszolj. Inkább arra, hogy még mindig a kriptádba vágysz, vagy inkább jobban érdekel az ittlétem oka? Eme véletlen és sorszerű találkozás, amely igazán költői ebben a holdfényes éjszakában. – nagyzolok kicsit, hiszen már ő is tudhatja, hogy rohadtul nem véletlen ez a találkozás, de úgy már mennyivel jobban hangzik, nem?  



Hello Milady  :mer:


Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :

Kedvenc dal :
(( Six Feet Under
))
Tartózkodási hely :
(( New Orleans ))



A poszt írója Davina Claire
Elküldésének ideje Kedd Nov. 01, 2016 12:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 Raymond & Davina

Swallowed up in the sound of my screaming cannot cease for the fear of silent nights
Rejtőzködtem, árnyként akartam suhanni, de tudtam szagom, jelenlétem már önmagában sokak előtt leleplezhet. A mocskos macskakövek tarkította út, a sötét alakok suhanása mellettem, elhitették, hogy beleolvadhatok a környezetembe. De az utca kiürül, a kíváncsi tekintetek eltűnnek, és ahogy a férfinak ütközöm, érzem, ahogy hirtelen a felismerés átjár, nem vagyok egyedül, s soha nem is lehetek. A félelem erre csak annyi, mint piskótalapra a hab, melytől édes és díszes lesz. Menekülnék, még úgy is, hogy Vincent szavai élénken élnek elmémben. Megannyi boszorkány ereje pezseg bennem, éljek vele, használjam. Az utolsó eset, mikor használtam az erőm, az életembe került. A magam ura akarok lenni, én akarok dönteni, nem hagyom, hogy más uralkodjon felettem. Épp ezért próbálnék egy lépést tenni hátra, ám a karja határozottan fonódik derekam köré, és tart meg, menekvésre lehetőséget sem adva. Mit képzeltem én? Ez nem az a város, ahol pont én lehetek szellem, s ahol pont elengednek az éjszaka  közepén egy boszorkányt.
Megérzem ujjai érintését arcomon, a fintor, az undor jele azonnal kiül rám, és bár próbálom erőm visszafogni, érzem, hogy a félelem érzetének hála a határ a józan ész és a menekülésre késztető erő között nagyon elvékonyodik.
-Eressz!-sziszegem makacskodva, és odébb rántom arcom, nem érdekelnek a szemembe hulló tincsek sem. Fogaim összeszorítva hagyom, hogy felülemelkedjen rajtam a dac és elnyomom a rettegő kislányt. Bár úgy érzem ez is édes kevés jelen helyzetembe. Ennek jele, hogy próbálok kitérni útjából, de nem ereszt, és hirtelen nevetésétől kiráz a hideg. Sosem éreztem magam prédának, vagy még ennyire erősen nem, így az új érzéstől ismételten csak a félelem erejét kezdem érezni, a sajátom pedig mintha elhagyni készülne. Nem ember, ezt még így is érzem. És pont neki milyen oka lenne rá, hogy elengedjen csak úgy? Épp ez a baj. Semmilyen.
A falnak dőlő hátam emlékeztet rá, hogy ki is vagyok, és leküzdöm a késztetést, hogy képen töröljem. Eltolnám, de mintha sziklaként nehezedne rám, és fogaim csikorgatva próbálom ujjait lefejteni magamról, és nem tudomást venni róla, hogy forró lehelete nyakam bőrét cirógatja.
-Ha tudod ki vagyok, és tudod mivel ütöm el az időm, minden bizonnyal azt is tudod, hová igyekszem.-válaszolok kérdésére, mikor erőt veszek magamon, s bár egy lépésnyire van tőlem, menekülni nem igazán tudnék sehová. Megvillanó szemmel billentem kicsit oldalra fejem.-Nem félsz tőle, hogy megölhetnélek.-állapítom meg, és ellépek a faltól, és felemelve fejem, mélyen szemébe nézek.-Ahelyett, hogy húzzuk a másik idejét, mond, hogy mit akarsz, és eressz, hogy visszatérhessek a jó öreg kriptámba.-tökéletes ellentettjét mutatom annak a lánynak, aki beleütközött, aki az imént falnak vetett háttal cselekvőképtelen volt.-Talán azt várod, hogy a fajod felkaroljam? Vagy csak a tűrőképességem akarod felmérni? Ha meg akarnál ölni, próbálkozz csak, állok elébe.-tárom szét karjaim magam mellett, célpontot adva neki, ha így óhajt cselekedni. Mégis érzem, hogy a maszk, amibe próbálok belebújni hasztalan. Tekintetem arcát pásztázza, s úgy érzem, mintha nyitott könyvvé válnék előtte, s könnyedén olvasna bennem. Az idegen érzéstől testem megremeg, amit akár észrevesz, akár sem, én érzek, s ez épp elég. A megmagyarázhatatlan érzésre próbálok választ találni.-Régóta figyelsz már.-döbbenek rá, de nem tudom megállni, hogy a szavak csak elmémben jelenjenek meg.


● ● ●  Remélem megfelel  40  ● ● ● Evanescence - Haunted● ● ●

®

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Δ yellow flicker beat
Tartózkodási hely :
Δ ha te azt tudnád
Humor :
Δ hogy mi?



A poszt írója Raymond Wingrave
Elküldésének ideje Kedd Nov. 01, 2016 11:53 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my wicked witch

Úgy tartják, hogy a démonok sose alszanak. Főleg nem éjszaka, akkor a legelevenebbek, így talán nem csoda, hogy a pihe-puha ágyam helyett inkább most is a város utcáit koptattam, miközben figyeltem az omladozó falakat, az ezernyi gyertyalángot, amik megvilágították a temetőt és talán még kísértetiesebbé tették néhányak számára, akik eddig is annak látták. A halál az élettel együtt jár, megannyi vérszínezte már eme utcaköveket, amelyek az utcákat hálózzák be. Saját fajok fordultak egymással szemben, ostoba nem létező trónharcok folytak itt, mi is az a sorozat? Trónok harca talán, amely oly divatos mostanság. Talán még ő is megirigyelné az itt folyó ostoba harcokat, amely pontosan ugyanúgy egy trónért folyik, de miért is? Senki se uralhatja a másikat, mindig is lesznek olyanok, akiket nem lehet térdre kényszeríteni, mert senkinek se fognak behódolni. A város bűbája pedig továbbra is meg volt, hiszen az ártatlan lelkeket is képes volt szörnyeteggé változtatni, ezt pedig igazán tetszett. Szerettem mindig is az elkallódott lelkeket, akik nem akarták, hogy vér tapadjon a kezükhöz, de még is elérték azt, hogy így legyen.
Látom a közeledő alakot és az illata is könnyedén ölel körbe, miközben az esti hűvös szellő kezd felébredni. Kitérhetnék az útjából, de nem akarok, hiszen rávártam. Miatta jöttem erre a környékre, hiszen tudom, hogy itt él részben, az otthona lenne talán az egyik kripta, amely védelemmel szolgálhat egy ártatlan, de még se tökéletesen hófehér léleknek. A gonoszság, a hatalom és a bosszú végül az ő lelkében is táptalajra lelt. Amikor könnyedén nekem ütközik, akkor sietve kapok utána, hogy egyik kezemet törékenynek tűnő alkata köré fonjam, majd a meglepettségét látva könnyedén kúszik egy féloldalas mosoly a képemre. Élvezem-e a helyzetet? Még szép, hiszen törékenynek tűnik az, ki ezt elrejtené minden egyes másodpercben, pedig az igazi játék még csak most kezdődött el picinyke Davina.
- Pedig talán érdekesebb vagyok, mint a véres utcakövek. – szóltam meg könnyedén, majd arcából kisöpörtem pár kósza tincset és továbbra se vettem le róla a szemimet. Tudok én úriember és ártatlan lenni, ha az kell és most egyelőre az kellett. Majd idővel eldöntöm, hogy mennyire is fogom hagyni, hogy a felszínt megkapargassa és megérezze, hogy mennyire tudok idegesítő is lenni, ha úgy akarom. Amikor távolodna, akkor se eresztem, inkább csak fürkészem őt, mintha csak egy préda lesne az aktuális kiszemeltjére, amikor pedig meghallom az erőteljesebb hangját, akkor elnevetem magam mélyen, öblösen. – Miért is tenném? – a következő pillanatban pedig úgy fordítom, hogy a fal és közém szoruljon, majd mélyen beszívtam a levegőt, miközben nyakához hajoltam. – Miért futsz? Fiatal vagy, és megannyi lehetőség még előtted van, arról nem is beszélve, hogy az éjszaka még fiatal. – közben pedig könnyedén simítottam végig a derekán, hogy kissé felhúzzam őt, majd pedig nemes egyszerűséggel léptem el tőle, hogy utána zsebre vágjam a kezeimet. – Pontosan hova is sietsz? A jól megszokott és rideg kriptádba? – pillantottam rá kérdőn és látszott, hogy remekül szórakozom, mert miért ne tenném?  


Hello Milady :mer:


Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :

Kedvenc dal :
(( Six Feet Under
))
Tartózkodási hely :
(( New Orleans ))



A poszt írója Davina Claire
Elküldésének ideje Kedd Nov. 01, 2016 10:47 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 Raymond & Davina

Swallowed up in the sound of my screaming cannot cease for the fear of silent nights
A város éjszakai fénybe burkolózott, a zene a sikátoros, szűk utcákban mégis távoli zajnak hallott. Az ősz ezen időszakában a maszkok még inkább előkerültek, én mégsem a bálozás vagy a szomszédok csokoládé forrásainak kifosztása miatt jártam az utcákat. Az elmúlt időszakban alig tettem ki a lábam a temetőből, a kripták amolyan második otthonommá váltak, ami talán egyesek számára furcsa lehetett, a világban, amit éltünk, mégis teljesen normálisan hatott.
Ujjaim végigfuttatom a fal hűvös, vizes kövein, és befordulva a sarkon, arra várok, hogy utam továbbra is egyedül folytathatom. A templom és a temető között megannyi forgalmas utca volt, de ami nappal biztonságosnak tűnt, az éjszaka könnyedén egy csatatérré változhatott, így ezek az utcák pontosan ezen céloknak feleltek meg. Elzárva az emberektől, boszorkányok, farkasok és vámpírok eshettek egymásnak, békét kötöttek, s törtek ketté. Régensként próbáltam a boszorkányokat féken tartani. De bizonyos fajok, melyek egyik csoportba sem sorolhatók, egyik oldalra sem álltak. Élvezték, hogy a kitaszítottak helyett már, az amúgy tiszta vérűnek nevezett fajok is hullanak, és vér áztatja az utcákat. Összehúzom magamon a dzsekimet és lehajtom a fejem, hogy azon pár lézengő lélek ne jöjjön rá, hogy ki is sétál az utcán. Bár nyilvánvaló, hogy ennyi édes kevés ellenük, és szinte biztosra veszem, hogy az utánam fordulók egy része sejti, kinek a lábnyomán tapos át, míg  szemeivel méreget.
Az egyenletes légzés, a könnyed lépések, mind jó álcái annak, hogy ökölbe szoruló kezeim ne legyenek feltűnőek. Egészen addig, míg egy falba nem ütközöm. Pontosabban egy férfiba. Felkapom a fejem, és zavartan pislogva emelkedem ki a sötét, zavaros gondolataimból. Meglepettségem szinte azonnal kiül arcomra, és ha akarnám sem tudnám elrejteni, azt, amit máskor könnyű szerrel egy egész világ elől el tudok tüntetni. Leleplezem magam, sebezhetőségemnek jelét adva gyorsan hátrálok egy lépést, hacsak meg nem állítanak ezen mozdulatok elvégzése közben.
-Bocs, nem láttalak.-próbálom annyiban hagyni, ám a pislogó lámpák fényében ha felismernek, és pláne egy olyan, mint az ő faja, azt hiszem, eddigi szerencsém el fog hagyni, és utam véres lábnyomokkal folytathatom csak. Nem félek, ugyanakkor tudom, betolakodó vagyok én is, és errefelé senki sem nézi jó szemmel az ilyeneket. -Engedj utamra!-szólalok meg, immár magabiztosan, ahogy páncélzatom ismét magamra öltöm és teszek egy próbát arra, hogy a hírnevemnek eleget téve a kislányt, ki valahol, valamikor megrekedt, eltemessem. Elrejtem a félelmeim, a vágyakozást, hogy szabad legyek, döntésjoggal rendelkezzek magam, s ne mások felett. De tudom jól, hiú ábránd ez is, épp úgy, mint az a gondolat, hogy egy kérést bárki teljesítsen feltételek nélkül. A világ változik. Talán ideje lenne, ha vele változnék én is, és nem csak a külvilág felé mutassam ezt. A kibúvóknak lassan semmi értelme nem lesz. Előbb vagy utóbb engem is fel fog emészteni a sötétség, s ezt az érzést csak alátámasztja az is, hogy máris vérem pezsegve szántja ereim falát, készen arra, hogy testem bármely veszély ellen megfelelő erővel ruházza fel a védekezéshez.

● ● ●  Remélem megfelel  40  ● ● ● Evanescence - Haunted● ● ●

®

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 30, 2016 1:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

| Szabad játéktér|
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
ξ it's my own design, it's my own remorse, help me to decide, help me make the most of freedom and of pleasure, nothing ever lasts forever, everybody wants to rule the world
Tartózkodási hely :
ξ always follow the bloody yellow flicker road



A poszt írója Alec J. Hannigan
Elküldésének ideje Pént. Júl. 29, 2016 8:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
- Én lennék a legboldogabb, ha a saját két kezemmel lógathatnám fel. - Felesleges lett volna tagadni, a gúny még mindig jól állt neki. Vannak olyan tulajdonságok, amelyek felettébb előnyösek, főleg ha egy nő szájából törnek elő, méghozzá egy hasonló szituációban. Ezért sem voltunk mi rossz páros, mindig egymásra hangolódtunk, megtaláltuk az összhangot. Aztán szépen vége is lett. El kellett volna gondolkodnom az okokon, de nem voltam hajlandó. Nem akartam tudomásul venni azt, amit megpróbált leerőltetni a torkomon. Helyettem döntött. Erre pedig nem jogosítottam fel senkit. Még őt sem. Senkit. Az egész életem abból állt, hogy mások irányítsanak, egészen addig, míg sikerült kitörnöm. Azt követően a személyiségem minden jegye megváltozott. És nem fért bele, hogy egy hozzá hasonló, ősvámpír szőke liba játszadozzon velem. Amikor dühös voltam rá, nem féltem a szemébe kiabálni a véleményemet, mely szerint ő csak egy elkényeztetett ősi ribanc. De a legtöbbször úgy tűnt, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Tehát lényegében feleslegesen erőltettem meg magam abban, hogy a tudtára hozzam. Cserébe voltam én is minden, amit férfi el tud képzelni, miközben egy nővel veszekedett. Mert lehetett ő ezer éves, elsősorban nő volt. És az rosszabb minden fajtánál. - Hm, most hirtelen érdekel? - kérdeztem felvont szemöldökkel, amikor a kiszáradásomról érdeklődött. Nem várta meg a következményeket. Azon kívül, hogy elsietett, mint valami tornádó, de előtte még gondosan megölte a legjobb embereket, hát... nyivlán erre már nem jutott elegendő ideje. - Mondjuk úgy, nem ismerem ezt a mai világot, mert csak egy hete élek benne. - Nem válaszoltam meg egyértelműen a kérdését, de elegendő okot adtam arra, hogy elgondolkodjon. Ez számomra is midnig nehéz volt, tekintve, hogy a döntéseinkkel nemcsak saját magunknak adunk új fejezetet, hanem másoknak is. Ő is megadta nekem az én új történetemet - akkor már nélküle. - Még nem döntöttem el, hogy karót vagy tőrt akarok döfni beléd. - Valójában párszor már elgondolkodtasm. Aztán rájöttem, hogy nem tudnám megtenni. Én nem vagyok egy közülük. Nem gyilkolok meggondolás nélkül olyanokat, akik jelentettek nekem valamit, csak ha igazán jó indokom volt rá. Az anyám és az apám ilyen volt. Én magam öltem meg őket, csak mert úgy bántak velem, mint valami kutyával.
Leginkább az lepett meg, amit ezután tett. Ajkait éreztem a sajátjaimon, de csak pár másodpercig. Igazán felfogni sem tudtam, hogy mi történt, hisz mire éreztem az édes ízt, már ott sem volt. Ez legalább nem változott.
- Menj. - mondtam aztán, ekkor már a hátának, hangomban dühvel és utálattal, egy jéghegynyi sértettséggel. Összekoccantak a fogaim. Ő tűnt el előbb. Ismét ő ment el.

Köszönöm a játékot, szépségem! Várom a következőt! Cool©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 28, 2016 1:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rebekah & Alec
HE WAS NOT POETRY. AND YOU WERE NOT A POET. BUT STILL YOU WROTE THE STARS INTO HIS SKIN
- Ouch, ezzel most a lelkembe gázoltál. – szólaltam meg gúnyosan, hogy leplezzem azt, hogy mennyire is rosszul esett, s ha rajtam múlik, akkor sose fog üzletelni egyik fivéremmel se. Abból semmi jó nem származna, ha nem is ők ártanának neki, akkor azok, akik a testvéreim vagy éppen az én halálomra fáj a fogunk. Bár tény, hogy Klaus fejét szerintem többen akarják venni, mint az enyémet, vagyis gondolom. Ő több rosszat tett, mint mi. A gúnyosság meg természetesen hatott, megtanultam ennyi év alatt leplezni a valódi érzéseimet, s ez vele szemben se volt jelenleg másképpen.
- Szívesen látnád lógva, vagy tévedek? – kérdeztem meg kíváncsian, s fürkészve őt. Arra még azt hiszem várnia kell, mert ki tudja már követni Klaus és Marcellus közötti se veled, se nélküled kapcsolatot. Néha éppen „puszipajtások”, míg máskor egymás torkát szorongatják, mintha csak valami fura viszony lenne közöttük. Tudom, hogy Klaus számára fontos Marcel, még akkor is, ha néha mást mutat, vagy diktálnak a tettei, de ahhoz eléggé nagy hibát kellene elkövetnie, hogy ténylegesen a fejét akarja venni a bátyám. Én pedig nem akarok akkor őt lenni, amikor a feje a porba hull. Túl sok fej hullott már, most is csak azért vagyok itt, mert Elijah megkért rá, illetve Hayley Hope miatt. Amúgy meg vélhetően teljesen máshol sétálgatnék már. – Kiszáradás? Mégis mit műveltél magaddal? – kérdeztem meg döbbentem, s érezhette a hangsúlyomból, hogy mennyire nem tetszik az, amit hallok. Úgy néz ki, hogy még mindig nagyobb hatással voltam, vagyok rá, mint azt gondoltam volna, de ahogy mondani szokták, néha egyes emberek kötődnek egymáshoz, akár szabadna, akár nem, vagy éppen akarják, vagy nem akarják. Sors különös fintora. – Sértett, önérzetébe gázolt vámpír… - ismételtem meg a szavait, majd egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat, hiszen kezdtem úgy érezni, hogy nem Alec áll előttem, hanem a bátyáim közül valamelyikének a klónja. – Talán te jobban illenél a Mikaelson családba, mint jómagam. – feleltem kurtán. A szavai pedig csak még tovább törték bennem azt, amit egykoron én eltörtem azért, hogy életben maradhasson. – Ha így lenne, akkor most nem lennél itt, vagy csak szeretnél beállni azok közé, akik imádnak karót vagy éppen tőrt döfni a testembe? – kérdeztem meg kíváncsian, majd pedig egészen közel léptem hozzá. Ajkaim ajkait érintették, de mielőtt még ellökhetett volna magától én kezdtem el hátrálni, majd elindultam abba az irányba, amerről jöttem, egy pillanatra megtorpantam és hátra pillantottam.
- Tedd meg, talán még segítséget is találsz hozzá! – a szavaim fájdalommal voltak átitatva, de mégis minek kellett volna örülnöm? Visszatért, de halovány mása se volt annak, akit egykoron ismertem. Mintha a szíve kővé dermedt volna, s Klausnak egy darabkája kelt volna életre benne. A könnyeimet sietve töröltem le, s ha csak meg nem állított, akkor könnyedén tűntem el onnan úgy, hogy követni ne tudjon később. S egyre inkább úgy éreztem, hogy karóban a szívvel is kellemesebb lenne élni, mint jelenleg ebben a puskaporos városban…


Zene •• :szeri: ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
ξ it's my own design, it's my own remorse, help me to decide, help me make the most of freedom and of pleasure, nothing ever lasts forever, everybody wants to rule the world
Tartózkodási hely :
ξ always follow the bloody yellow flicker road



A poszt írója Alec J. Hannigan
Elküldésének ideje Szer. Júl. 27, 2016 4:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
Nem abból a fából faragtak. Soha nem vallottam volna be, nem mondtam volna ki hangosan, hogy mit tett értem. És mit nem. Ahogyan arról sem készültem vitát indítani, hogy én mit tettem érte. Már senkit sem érdekelt, hogy milyen áldozatokat hoztunk meg egymásért, vagy hogy milyen szenvedélyesen tudtuk élni az életet együtt. Imádtam ezt a nőt. Minden furcsa hóbortját. A hajába vegyülő barna árnyalatot, amelyet régen annyira imádtam. Természetesnek hatott tőle. - Tudnék a bátyádnak olyan ajánlatot tenni, aminek köszönhetően életben hagyna. De úgy vélem, már nem vagyunk annyira jóban, te és én, hogy ennek te is részese légy. - tettem hozzá közönyösen. Nem esett jól az, hogy ismét eszembe jutottak azok a régi idők. A fájdalom, amelyet a kegyetlen szakítás okozott a mellkasomban. Sosem felejtettem el. Rosszabb volt minden anyai és atyai pofonnál, amit gyerekkoromban kaptak. Rosszabb volt a sok keserédes tapasztalatnál, amelyet előtte vámpírként szereztem. Ez a nő. Rosszabb volt mindennél. Méreg volt. Vagy én voltam méreg, s mérgeztem meg őt. A tárgy szempotnjából úgy tűnt, mindketten elég rosszak voltunk ahhoz, hogy ne lehessen a történetünk befejezése happy end.
- Legalább nem változott a Mikaelon ösztön. - reagáltam arra, amire igazából kíváncsi voltam. A kis barnabőrű se húzná sokáig, ha a bátyuson múlna. De nem az én tisztem volt erről véleményt mondani. A kis fekete fiú fejét szívesebben téptem volna le bárkinél, de már nem akartam utat engedni holmi féltékenységnek. Az túl emberi tulajdonság, én pedig többé nem akartam emberi lenni. Ki akartam írtani magamból minden vonulatot, a fájdalmat, a dühöt és a szeretetet. Mindet egyszerre éeztem, ahogy ránéztem Rebekah Mikaelsonra. - Már felesleges, kedvesem. Én nélküled senki voltam. Hetven évnyi kiszáradás után rájöttem, hogy... egyetlen nő sem ér annyit, hogy magamat büntessem miattuk. - húztam ki magamat. Készen álltam rá. Láttam őt. Hallottam a magyarázatot. Véget kellett vetnem neki. És habár nem terveztem elmondani neki, hogy a szakításunk után a pincémbe vonulva száradoztam, mégis kibukott. Hozzátartozott kettőnk fejezetéhez. - A múltban meghoztad a döntésedet. Én is megtettem. Most. Mi már nem gyerekek vagyunk. Sem felelőtlen kamaszok. Több kell annál, hogy egy sértett, önérzetébe gázolt vámpír felejtsen. - mondtam, a hangomba pedig ezúttal már jéghegynyi ridegség költözött. Össze akartam-e törni a szívét? Megtette ő helyettem is, összetörte a sajátját. Ide már nem kellett az én munkásságom.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 26, 2016 5:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rebekah & Alec
HE WAS NOT POETRY. AND YOU WERE NOT A POET. BUT STILL YOU WROTE THE STARS INTO HIS SKIN
Talán tényleg nem érthettem meg azt, hogy miért is akarna bárki valamennyire is hasonlítani a testvéreimre. Szerettem őket, hiszen a bátyáim voltak és ott volt a sok éve tett ígéret is, de ennek ellenére se értettem mindig egyet a tetteikkel. Főleg akkor nem, ha az életembe szóltak bele. Klaus pedig tökéletesen értett ahhoz, hogy miként fosszon meg attól az emberi érzéstől, amelyet oly sokan érezni akarnak. Szerettem, de mintha ez az ő szemében bűn lett volna, vagy talán árulás, amiért fontossá váltak számomra mások is. Én sose éreztem így, hiszen lehet néha hátat fordítottam nekik, de ártani sose lettem volna képes, míg ő habozás nélkül küldött többször álomba. – Ha ezt így gondolod, akkor miért nem látod be azt, hogy az életedet mentettem meg egykoron? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, miközben a pillantásommal szinte fogva tartottam őt. – Ha most nem maradnál életben, akkoriban miért maradtál volna? Főleg, ha esetleg Klaus toppan be és nem Elijah? – tettem fel neki egy újabb kérdést, mielőtt még válaszolhatott volna az elsőre is. Elijah is szeretett már élete során, s tudom, hogy ő sose ártott volna Alec-nek. Csak akkor, ha a velem szembe álló férfi veszélyt jelentett volna. talán naiv voltam egyesek szemében, de inkább csak a vámpírsággal olyan dolgokat veszítettem el, amikről gyermekként sokat álmodoztam. S ha rám is talált a boldogság, akkor könnyedén illant el a családomnak köszönhetően, mintha nem lenne jogom ahhoz, hogy ne csak ők legyenek a szívem legmélyén.
- A bátyám mai napig szívesen eltenné őt láb alól, legalábbis sok esetben, ahogyan akkoriban is tette. – pillantok rá kissé büszkén és sértődötten, hiszen túlzottan fáj, hogy nem tud túllépni azon, hogy közöm volt Marcellhez. Igen, de ahogyan mindenkinek, úgy neki is ártott volna a bátyám és nem is lehetett úgy igazán semmi közöttünk. Szerettük egymást, lehet… De Alec-et szerettem életem során a leginkább. Ő mellőle inkább elsétáltam, mintsem én okozzam a vesztét Klaus egyik őrültsége miatt, vagy talán féltékenysége miatt…
- Talán boldogan haltál volna meg, de én nem akartam azt, hogy meghalj. Én esélyt akartam arra, hogy újra láthassak, s újra érezhessem azt, amit melletted éreztem. – s kezem óvatosan siklott arcára, amikor pedig nem tolta el a kezemet, akkor picit még közelebb is léptem hozzá. – Talán nem volt jogom, de okkal tettem, amit tettem, még akkor is, ha nem helyesen cselekedtem. – felelek neki alig hallhatóan, miközben íriszeimmel őt fürkészem. – Miért nem engeded, hogy helyre hozzam azt, amit egykoron elrontottam? – kérdezem meg alig hallhatóan, miközben az iránta érzett érzéseim szinte készségesen foglalnak helyet az íriszeimben.

Zene •• :szeri: ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
ξ it's my own design, it's my own remorse, help me to decide, help me make the most of freedom and of pleasure, nothing ever lasts forever, everybody wants to rule the world
Tartózkodási hely :
ξ always follow the bloody yellow flicker road



A poszt írója Alec J. Hannigan
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 11, 2016 10:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
Talán jogos volt. Nem sokan akartak hasonlítani a Mikaelson fivérekre, elvégre nem sok irigylésreméltó volt bennük. Némi hatalmon és drága ruhán kívül. De én átláttam ezeken, volt időm megtanulni, hogy mi is az igazán fontos az életben. És ha már volt egy bizonyos stílusod, ami eltért másokétól, hát felejthetetlen maradtál az emlékezetekben. Én így akartam fennmaradni. Örök lenni mások emlékezetében. De valószínűleg sosem fog megadatni, hisz nézzünk csak mögé a dolgoknak: engem már mostanra is elfelejtettek, pedig azt hittem, hogy kellő dolgot tettem le az asztalra. Ezek szerint tévedtem. Az, hogy éberen tartottam egy egész társaságot, mai szemmel eltörpül minden más mellett. Nyilván az is fontosabb volt, hogy reggel hány órakor kel fel a nap. Így még sosem aláztak meg. - Te ezt nem érted. Mi férfiak annál inkább - tettem hozzá. Nő és nő között is akadt olyan, aki hasonlítani akart a másikra. Igaz, én nem utánozni akartam valakit, hanem arra a mintázatra kialakítani egy saját stílust. Ég és föld a kettő. - És nem hiszem, hogy életben maradnék egy, a bátyáddal lefolytatott vizit után. - sóhajtottam fel. Tudtam én, hogy nem kedvelnek, de az ellenszenv inkább annak volt bizonyítéka, hogy nem akarták Rebekaht a közelembe engedni. Az egyetlen húguk volt, féltették mindentől. Talán lekötelezettnek kellett éreznie magát, amiért esős időben elengedték. Nem volt már gyerek. El tudta dönteni, mire van szüksége. Csak... rosszul döntött.  
Kicsit sem tetszett ez az ív. Nem akartam, hogy bűntudatot ébresszen bennem. Azt hittme, már mindent a helyére pakolásztam odabenn, a képzeletbeli érzések tárházában. Bár az, hogy szerettem, nem egy képzelt érzés volt. Inkább bizonyíték arra, hogy nem voltam jégből. Képes voltam rá. Csak nem akartam. Nem... - Nekem nem úgy tűnt, hogy annyira szenvedtél volna annak a féregnek a karmai között. A bátyád őt nem akarta eltüntetni, mikor összefeküdtél vele? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Hát, talán nem. És miért nem? Mert az a fickó ma New Orleans egyik vezetője. Klaus egykori kis kedvence. Talán ez volt a legnagyobb különbség kettőnk között. Ő tudott helyezkedni, én pedig saját magamat adtam. Micsoda vétek.
Félrebillentettem a fejemet. Engem nem tudott csak úgy meggyőzni. Nem volt hozzá elegendő ereje. Azzal pedig, hogy az életem védelme érdekében cselekedett, csak megráztam a fejemet. - Melletted boldogan haltam volna meg. Nem volt szükségem a védelmedre. - néztem rá határozottan, ám mikor megérintette az arcom, nem mozdultam el. Először akartam, végül mégis maradtam a helyemen. - Helyettem is döntöttél. Nem volt jogod hozzá. - bukott ki belőlem a saját véleményem, ekkor már enyhébben, kevésbé vádlón.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 11, 2016 9:58 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
he was not poetry. and you were not a poet.
but still you wrote the stars into his skin
Kíváncsian fürkészem őt, s még mindig alig akarom elhinni azt, hogy itt van. Tudtam jól, hogy kivonta magát a forgalomból. Bár ezt nagyon nehezen akartam elhinni, hogy saját magának okozta volna a vesztét és nem pedig más. Sose volt angyali, de legalább tudtam azt, hogy egyszer még visszatérhet, ha úgy hozza az élet. Viszont ha Klaus kezei közé kerül, akkor erre esélye se lett volna. Ő nem szokott túlzottan kegyelmezni azoknak, akiket közel engedek magamhoz.  Szerinte gyengeség a szerelem, szerintem viszont nem. Válaszát hallva elnevetem magam és még picit a fejemet is megrázom, így szőke fürtjeim táncra kelnek. – Tudod, talán te vagy az egyedüli, aki pont eme tulajdonságukra akarna hasonlítani. – jegyzem meg mosolyogva, majd mielőtt még bármit is mondhatna újra megszólalok. – Esetleg kérjek hozzájuk időpontot, hogy valaki divattanácsok miatt szeretne velük beszélni? Még a végén öltöny társak lesznek. – szólalok meg kissé ironikusan, de ebben a pocsék helyzetben is meg kell lelni azt, ami kissé nevetséges. Főként inkább Elijah-nak van stílusa, de reménykedem abban, hogy Alec nem miatta öltözködik így, hanem tényleg azért, mert ő így érzi jól magát. Sose szerettem a koppintós embereket. – Én pedig választottam, a szenvedést, hogy te élj… - szólalok meg komolyan és álom a pillantását. Sose féltem tőle, ahogyan nem is tartottam tőle, pedig igazán közel volt sokszor a szívemhez. Könnyedén megölhetett volna, de még se tette sose. Ahogyan azt se gondoltam volna, hogy ennyire megviselte a távozásom, vagy ennyire makacs tud lenni.
Szavaira csak hitetlenkedő nevetéssel felelek, miközben továbbra is a falnak dőlök. Hogy lehet ennyire makacs valaki? Talán meg se kellene lepődnöm, hiszen Klaus is pontosan ennyire vak. Megrázom a fejemet, majd szőke tincseimbe túrok, s úgy figyelem azt a személyt, akit életem során talán leginkább szerettem. – Tudod, eléggé fura, hogy mennyire vak vagy. S azért hibáztatsz, amiért inkább amellett döntöttem, hogy életben maradj, mintsem egyik reggelen a halott tested köszöntsön vissza rám. – ridegség… Na, ebben már tökéletesen megjelenik ez, ahogyan a fájdalom is. Nem értem, hogy miként látja ezt. Tény, hogy összegabalyodtam azzal a személlyel, akiről beszél, de inkább felejteni akartam és reményt nyerni, hogy valakit egyszer talán a bátyám is életben hagyna, aki fontos számomra. – Szemmel láthatóan nagy jelentősége van, hiszen nem tudsz semerre se tovább lépni, se túl lépni a büszkeségeden. Azon csorbán, ami rajtad esett. – egy pillanatra engedem el őt a pillantásommal. Legszívesebben talán lekevertem volna neki egyet, hogy térjen már észhez. Lásson a dolgok mögé…  Szavaira kicsit közelebb lépek hozzá, s a kezem arcára siklik. – Szerettelek Alec, úgy ahogyan előtte senkit se, illetve még utána is. Nem múlt egy úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád és akár hiszed, akár nem, még mindig szeretlek, de amit tettem egykoron azt a te érdekedben tettem. – mondom neki sokkal szelídebben már, a szemét fürkészem és a kezem még mindig arcán pihen, ha csak el nem vette onnét. Tudom, hogy nem ennyire érzéketlen, hogy még van szívében olyan darab, ami felém húzza őt, vagy különben nem szenvedne ennyire a közelségemben.

Bocsánat a késés miatt! 27

:szeri: :hatodjmeg:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
ξ it's my own design, it's my own remorse, help me to decide, help me make the most of freedom and of pleasure, nothing ever lasts forever, everybody wants to rule the world
Tartózkodási hely :
ξ always follow the bloody yellow flicker road



A poszt írója Alec J. Hannigan
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 21, 2016 9:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
- Óh, a bátyáid mindig is rendelkeztek egy nagyon egyszerűnek tűnő tulajdonsággal, de az egyszerűség ellenére sem birtokolják sokan - mondtam egyszerű, alig látható vállvonással, de szándékosan nem fejeztem be rögtön a mondatomat, csendesen vártam pár másodpercet, hogy végül pontot tegyek az elmélkedés végére. - Van stílusuk - mosolyodtam el egy másodperc erejéig. Ha másban nem is, ebben az egyben szívesen hasonlítottam volna rájuk, elvégre ugyan nem tudtam, mi van velük, de fogadni mertem volna rá, hogy ebben nem változtak. Még a gyilkolás mesterségét is stílusosan, egyedi módszerekkel oldották meg. És ezzel szemben nem tudtam volna tagadni önmagam egyhangúságát. Az én furcsaságaimat könnyedén meg tudták emészteni az emberek, habár a sajátos módomban úriembernek tekintettek. Úriembernek a vámpírok között. Bár tegnap megjegyezték egy kávézóban, hogy úgy beszélek, mint aki most lépett ki egy középkori leányregényből. Sok jót nem hallottam ezekről a szerzeményekről, állítólag ez a világ alapjaiban véve korcsosult el, és volt egy olyan érzés bennem, hogy nem szeretném közelebbről megismerni ezeket a mocskokat.
Felsóhajtottam. Láthatta az arcomon, hogy ha nem teszek, idő előtt robbanok fel a méregtől. De ez a kis levegőcsere gondoskodott arról, hogy kibírjam, és békésnek tűnő vonásaim stabil helyen maradjanak. - Persze, de egy dolgot elfelejt, Miss Mikaelson. Választásunk mindig van - néztem mélyen a szemeibe. Ismerte a filozófiámat. Én csak őt akartam, azt, hogy engem válasszon, ne a testvéreit, hisz éppen annyit tudtam volna nyújtani neki, mint ahogyan azt ők tették volna. Neki viszont ez a furcsán rögös út kellett. Talán így érezte teljesnek magát. Sosem értettem a családjához fűző hűségét, talán mert én sosem éreztem hasonlót. Az egyetlen gondolat, amely a családomhoz kötött, az a megölésük volt. - És én... én téged választottalak volna. Egészen addig, míg nem kezdtél a sötétebb árnyalatúak felé kacsintgatni. - Tagadhatatlan volt ez a nagy tüske. Valószínűsítettem, hogy amíg élek, fel fogom ezt hozni, bármikor összefutunk. Hacsak ki nem tépi erőből ezt a szúrós kkis valamit, de azt csak a szívemmel együtt tudná. - De hagyjuk! Hisz ez csak a múlt. Mi jelentősége? - kérdeztem költői hangsúllyal. Valójában volt. Ez tett bennünket azzá, akik voltunk. Én pedig nem gondolkodtam azon, hogy megváltozom. Még mit nem.
Őszinte voltam, de a hallgatás után jobbnak láttam távozni. Szándékomban állt. De megfogta a kezem. Eddig próbáltam tudomást sem venni azokról az érzésekről, amelyek az arcára rajzolódtak. - Csak azt mondd, amivel nem csapod be velem együtt saját magadat is - mondtam ki a kérésemet, habár inkább szolíd utasítás és követelés volt. Nem veszek részt még egyszer egy bolond komédiában. Férfi voltam. Nehezebben produkáltam az érzéseket, és nehezebben reagáltam arra, amit mondott. Szavakkal nem is lettem volna képes rá.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 29, 2016 10:56 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
he was not poetry. and you were not a poet.
but still you wrote the stars into his skin
- Ohh, bármelyiket is bóknak vennéd? Legtöbben egyikükre se akarna hasonlítani. – pillantok rá kíváncsi tekintettel, miközben úgy fürkészem őt, ahogyan egy vad tenné a prédájával. Meg akarom fejteni őt, ahogyan a motivációját is, hogy pontosan mit keres itt, hiszen megtanultam már, hogy néha a barátokból vagy éppen a szerelmekből lehet a legveszedelmesebb ellenség is. – Amúgy meg nem nehéz kitalálni, hiszen ő is szereti az eleganciát és állandóan az öltönyét félti. – adok választ végül a ki nem mondott kérdésre, hiszen hamarabb hasonlítanám Elijah-hoz, mint Klaushoz. Talán volt a másik bátyámmal is hasonlóság benne, hiszen nem félt soha kioltani mások életét, így érthető, hogy valamennyire őket láttam benne, de mégis képes voltam régebben is meglátni a jót és szeretni őt. Azt is tudom, hogy ez mára se változott, még ha teljesen mást is mutattam régebben, vagy akár most. Nem akartam szenvedést okozni, de nem sok választásom volt. Vagy elhintem azt, hogy mást szeretek, vagy pedig az életével fizetett volna rövid időn belül, hiszen a bátyám, Niklaus sose rajongott a választatjaimért. Akkoriban gyenge voltam vele szemben, de mára már nem érdekelne, ha meg is tiltaná, de talán már túl késő és nem jutott számomra más szerep, mint óvni a pici Hope-t, a családunk reménységét.
S természetesen a múltban elkövetett sérelmek se maradhatnak el. Nem számítottam arra, hogy az arca bármilyen érzelemről fog árulkodni, ahogyan azt se vártam, hogy bármit is bevallana, de a szavaira azért feljebb szökik a szemöldököm, majd egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben én is vele együtt fordulok, hogy a szemeimet továbbra is rajta tarthassam. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire magadra veszed. Sok olyan dolog történt akkoriban, ami nem az, aminek látszik. Maradtam volna, ha maradhattam volna. – jegyzem meg komolyan, hiszen fogalma se lehet arról, hogy mekkora céltábla volt körülötte, s sokkal inkább emiatt léptem le, mintsem a szerelemért, mint amit ő gondol. Természetesen idővel voltak érzéseim Marcell iránt, de fele annyira se voltak komolyak és erősek, mint amit Alec iránt éreztem. Hangja viszont sok mindenről árulkodott, de még se tettem szóvá, hiszen mi értelme lett volna? Semmi…
Szavai meglepnek, hiszen nem reméltem, hogy kimondja, vagy esetleg a megérzéseim nem csalnak. Figyelem őt, miközben arcom vonásai kicsit meglágyulnak, a pillantásomban a fájdalom apró szikrái megjelennek. Hallgatom őt, de nem felelek, percek telnek el így, ha esetleg közben elindult volna, akkor kezét megfogva állítom meg. – S ha nem akarom, hogy elmenj? Ha azt szeretném, hogy maradj? – kérdeztem tőle meg kissé remegő hangom, majd a kezemet elhúztam. – A bátyáim most el vannak foglalva saját magukkal, s nem szeretnének még több ellenséget. Régebben nem tartottál tőlük, most mégis félsz? – kérdeztem kissé meglepetten, hiszen pont emiatt még inkább féltettem őt. Végül pedig neki dőlök a falnak és onnét figyelem őt. – Féltettelek, ezért mentem el. S tudtam jól, ha azt hiszed másért dobog a szívem, akkor nem jössz utánam… - vallom be végül a dolgot, miközben a pillantásomat az égre emelem.



:szeri: :hatodjmeg:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
ξ it's my own design, it's my own remorse, help me to decide, help me make the most of freedom and of pleasure, nothing ever lasts forever, everybody wants to rule the world
Tartózkodási hely :
ξ always follow the bloody yellow flicker road



A poszt írója Alec J. Hannigan
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 28, 2016 10:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
- Nos, attól függ, melyik bátyádra gondolsz. Amíg nem tudom, azt sem tudhatom, bóknak vehetem-e. - Egyes esetekben inkább sértésnek vettem volna ezt a hasonlatot. Szerettem az öltönyöket, bár jobban szerettem inkább otthon szabadon flangálni. Akkor mindig előnyt éreztem, elvégre abban tényleg szerencsésnek érezhettem magam, hogy valami adoniszi testtel lettem megáldva. A legtöbben erről elég gyorsan tudomást vettek, ám kamaszkoromban még úgy tűnt, nem lesz belőlem az ég világon semmi. Sem így, sem úgy. Irtózatosan néztem ki, erről valószínűleg az tehetett, hogy csontsovány voltam, lógott rajtam a bőr, és a szüleim mindent elkövettek annak érdekében, hogy ezen ne lehessen változtatni. Remek móka éheztetni a gyereket, de tényleg. Talán emiatt jöttem rá elég korán, hogy ha egész életemben kerülni kívánok valamit, hát az a gyermeknevelés lesz. Nem tudnék neki többet adni vagy jobbat. Sekélyes lenne mint én. Nem becsülne semmi az életében azon kívül, hogy életeket onthat ki. Ennek pedig igazán... nincs értelme. Elég az ilyen mentalitásból egy is. És arra itt vagyok én.
Nem reagáltam semmit. Nem játszottam magam, csupán egyszerű szabályokat követtem. Nem akartam még egyszer a hatása alá kerülni. Egyszer már beleestem a Rebekah Mikaelson nevezetű csapdába, és után megváltásnak tartottam a több évtizedes kényszerszabadságomat. Ezt nem engedhettem meg még egyszer. Nálam kellett volna lennie a gyeplőnek, de ő átvette, mikor kikezdett azzal a kis suhanc négerrel. Nem voltam rasszista, de tőle viszketett a tenyerem. - Ha azt érezted volna, amit én, mondanom sem kellett volna. Magadtól is maradtál volna. - jegyeztem meg rezzenéstelen tekintettel, ám hangom megtelt csalódottsággal, keserűséggel. Dühvel egy bizonyos mértékig, éppen ezért kezdtem bánni, hogy meglátogattam. Nem keleltt volna még ide jönnöm, szemmel láthatóan nem készültem fel a jelenlétére magammal szemben.
Némi távolságot követeltem meg magamnak, ezért sétáltam el a közeléből, belemarkolva a hajamba, de csak visszafogottan. Nem akartam azt a benyomást kelteni, hogy ő tett engem feszültté, pedig a puszta jelenlétével felbosszantott. Vagy éppen ellenkezőleg, csak éppen jobban esett azt gondolni, hogy bosszant. - Miattad. Miattad jöttem ide. - fordultam vissza felé, de továbbra sem produkáltam érzéseket az arcomon. - Tudni akartam, jól vagy-e. És most, hogy megbizonyosodtam róla, talán el is megyek. Ha már a bátyáid még mindig ki vannak élezve mások szívére.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 08, 2016 9:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
he was not poetry. and you were not a poet.
but still you wrote the stars into his skin
Nem értettem, hogy miért pont most bukkant fel. A családunk eleve sokkal gyakrabban gyanakodott mostanában a régi ismerősökre, akik váratlanul pont most bukkannak fel egymás után, s ez alól én se voltam kivétel. Lehet, hogy én voltam mindig a naiv és néha túl édes hugica, de ennek ellenére Hope védelme számomra is fontos volt, s nem mertem volna miatta kockáztatni. Ő volt az én szemem fénye, s még az életemet is adtam volna. Rám bízták, én pedig teljesítettem a feladatot, vagyis nem is volt annyira feladat, hiszen örömmel tettem. Most, hogy a nővérünk is előkerült már nem egyedül vigyázok a csöppnyi teremtésre, hanem ő is kiveszi a részét. S ezért mindig hálás leszek, hiszen ennek köszönhetően lehetek itt, s ennek köszönhetően botlottam bele a múltam egyik árnyékába. Magam sem tudtam, hogy örülök, vagy inkább átkozom az égieket, amiért pont utamba sodorták őt. De legalább ne Hope társaságában lelt rám, így ez mindenképpen még mindig a szerencsésebb helyzet volt. Szerettem őt, ahogyan ez talán mára se változott semmit se, de túl sok érzés kavargott bennem a viszontlátásnak köszönhetően. De azt is tudtam jól, hogy olyan volt, mint Nicklaus, a szerelmet gyengeségnek tartotta és ez talán mára se változott semmit se.
- Talán túlzottan is hasonlítasz egyik bátyámra. – mondtam neki egy kisebb mosoly keretében. Bár inkább tűnhetett gúnyosnak, mint őszintének. Elijah volt ilyen. Ő imádta az öltönyeit és imádott elegánsan is öltözni. – S szerinted ezt én el is hiszem? Ismerlek Alec, így előttem nem kell megjátszanod magadat. – ajkaim között pedig egy lemondó sóhaj hagyta el, mert semmi kedvem nem volt ehhez a színjátékhoz. Megjátszhatja, hogy nem érdekli őt semmi se, de idősebb vagyok és elég jó a szimatom ahhoz, hogy ki mikor hazudik és a következő szavai szintén az én malmomra hajtották a vizet. – Gondolom, hogy mennyire sajnálod. Tudod, egyetlen egy szavadba került volna régen is és maradtam volna, de sose mondtad ki, ahogyan sose állítottál meg, így miért is kellett volna maradnom? – kérdeztem tőle úgy, mint akinek semmit se jelentett volna soha. Mintha nem sajnálnám azt, hogy összetörtem a szívét. Nem akartam, de valahogy mindig erre voltam ítélve. Vagy én töröm össze a férfiak szívét, vagy a bátyám, Klaus veszi az ujjai közé és ezzel megöli őket. Sose bírta elfogadni a választottjaimat. – Ezt sose cáfoltam. – értettem egyet vele, mert talán eddig életem során őt szerettem leginkább. Kíváncsian fordultam utána, majd megráztam kicsit a fejemet. – Sokszor éreztem már ezt, de mégis mindig megvolt a maga varázsa. Örülök annak, hogy újra élsz. – s ez nem volt hazugság. Őszinte voltam, még ha ez ostobaság is volt. – Miért pont ebbe a városba jöttél? Eléggé sok helyen tudnád élvezni az életet, vagy a természet csodáját szemlélni…





©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
ξ it's my own design, it's my own remorse, help me to decide, help me make the most of freedom and of pleasure, nothing ever lasts forever, everybody wants to rule the world
Tartózkodási hely :
ξ always follow the bloody yellow flicker road



A poszt írója Alec J. Hannigan
Elküldésének ideje Vas. Márc. 06, 2016 6:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
Azt nem tudtam, hogy milyen reakcióban reménykedtem. Sőt, tőlem távol állt az, hogy bízzak bármiben is, tekintve, hogy nem vallott rám a nagy érzelmes egymásnak borulás. Talán már ott elkezdődtek a gondok ezt illetően, mikor sikerült egy teljesen érzelemmentes családot kifognom, akiknek minden szép és jó volt, csak éppen a tulajdon gyerekükkel éreztették állandó jelleggel, hogy egy selejtes embrió. Szóval... nem akartam megölelni, nem akartam azt suttogni neki, hogy mennyire hiányzott. Még ha így lett volna sem vallottam volna be, és pontosan tudta rólam, hogy még a tulajdon arcomról is inkább lenyúznám a bőrt, semmint hogy egyszer bevalljam az érzéseimet. Ez nem vallott rám. Sosem. Dühös tudtam lenni, és ennek nem féltem hangot adni. Akkor sem, mikor elváltak útjaink. Összetörte a szívemet. De még akkor sem mondtam ki, hogy szeretem. Dehogy mondtam! A szerelem a gyengeség egy jele. És nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy gyenge és érzelgős legyek. Elég volt a sajátos dühkitöréseimet kezelnem, bár azt is elég kevés sikerrel. És ő sem dicsekedhetett el azzal, hogy könnyedén veszi az akadályokat, miután a legutolsó heves vitánk után kivégezte az embereimet.
- Nem vagyok hiú. Csak kényes az öltönyömre - billent oldalra a fejem. Nem rengett meg a szám, nem akartam mosolyogni, ahogyan a pislogás mentes kommunikációban is eléggé jó voltam már. Nem szerettem efféle gesztusokkal megszakítani a szemkontaktust. - Nem tudom a szívemre venni, abból kiindulva, hogy még mindig nincs a mellkasomban semmi - hangsúlyoztam ki jól artikuláltan a szavakat. Már ha arról beszéltünk, hogy kíméletlen voltam. A szerv még mindig ott dobogott a bőröm alatt, de abban az értelemben, ahogyan ő használta most, hát nem volt szívem. - Bár szomorúan értesültem arról, hogy végetért a kapcsolatod a kis... fekete vámpíroddal - sóhajtottam fel drámaian. Mintha nem érdekelt volna. De ahhoz éppen elég volt, hogy majdnem egy évszázada ellökjük egymástól magunkat. Nekem nem kellett olyann ő, akit más is szívesen próbálgatott. Én nem néztem másra addig, míg vele voltam. És ki tudja, ő a Marcel nevű királyfin kívül kezdett-e még mással is. - Óh, de úgy emlékszem, hogy vissza is adtam - utaltam az állítólagos ellopott szívére. Mikor kisétált, nem hagyott nálam semmit. A szívét sem. Magával vitte. - Kár, jó páros voltunk - léptem el mellőle, és a nadrágzsebembe süllyedtek a kezeim. - Tudod, már majdnem hatvan éve nem láttam felkelni, majd lemenni a napot. De azt hiszem, eljött az én időm. Ismét.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Kihalt utcák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Utcák és terek
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái
» Utcák és terek
» Kumogakure Utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3