Share | 
A topik címe: Kihalt utcák

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 21, 2015 1:19 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

******
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 21, 2015 1:19 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


care & hedy



Szinte már kezdett az idegeimre menni ez a folyamatos szívverés. Már szinte a tömegben is csak ezt hallottam. Valahogy túlságosan sokszor hallom az utóbbi időben és kezd az idegeimre menni. Olyan, mintha szándékosan játszaná velem ezt a játékot, hogy egyedül csak az ő szívverésére tudjak koncentrálni. Valakinek ilyen halálvágya lenne? Nem kell többször szólnia szívesen cselekszem én. Legalábbis addig, míg megvan az esély arra, hogy elkapjam. Ki tudja lehet, mikor üldözőbe veszem, akkor pedig eltűnik a tömegben csak azért, hogy engem bosszantson. Soha nem tudhatom. Szándékosan lépek ki a bárból, hiszen bármennyire is szeretném magam jól érezni az a nyamvadt szívverés nem engedi.
Mikor sétálok a szinte kihaltnak tűnő utcán, ami eléggé furcsa már önmagában is, hiszen elég ritkán találkozni New Orleans városában kihalt utcával most mégis sikerült belefutnom ebbe az egyetlen egybe, de talán pontosan ezt fogom tudni a hasznomra fordítani, mert nekem most ebből a helyzetből igen is hasznot kell kovácsolnom. Meg kell tudnom, hogy mégis kihez tartozik ez a titokzatos szívverés, mert ha nem, akkor én esküszöm, hogy bejelentkezek egy elmegyógyintézetbe. Egyszerűen elviselhetetlen. Nem bírom. Nem és kész.
Végül pedig, mikor az egyik sarkon befordulok óvatosan eltűnök és várom, hogy a drágalátos követőm is pontosan ugyanígy cselekedjen, hogy akkor végre nyugodtan szoríthassam a falnak a nyakánál fogva. – Elárulnád nekem végre, hogy mégis mi a franc fenéért követsz? – Legszívesebben már most átharapnám a torkát, de nem tudhatom, hogy nem-e lesz még ilyen csilingelő gyalogkakukk, ha vele végzek. Még soha nem találkoztam semmivel, ami ennyire elviselhetetlen lett volna, de komolyan. Ez egyszerűen szörnyű. Már kezdeném élvezni, hogy nem liheg senki a nyakamban erre tessék. Itt is van egy. Mintha hiányoltam volna. Pedig szó sincs ilyesmiről.



©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 20, 2015 9:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Elijah and Devyn

Úgy sétáltam az utcán, mint akinek semmi baja nincs. Közben pedig a  torkomban éreztem az égető érzést. Ujjamon csavargattam a gyűrűt, úgy szorongatva, mintha az segítene. Egyik utcát szeltem át a másik után, és mindig csak arra tudtam figyelni, hogy hány ember van körülöttem. Minek jöttem ide? Nyomozni a családom után, de ha így folytatom csúnya kudarc lesz a vége. Körmöm végül tenyerembe vájom, hátha ezzel több hasznot érek el, mint eddigi próbálkozásaimmal, de semmi sem hat. Csak a dübögést, a szívverések zaját hallom. A kapucnis felsőt fejemre húzom, de nyakamon így is virít az egyik tetoválásom, ahogy kézfejemen is, és még hülyébben érzem magam, mint ahogy éreztem eddig. Miért? Mert most pont úgy rohanok, mint egy szánalmas drogos. És még csak célom sincs igazán.
Egyszer csak elfogynak az üzletek, az emberek, és valamiféle kísértet járta helyre tévedek. Zavarodottan nézek körbe, az agyam megint besokkolt, és rájövök, hogy valakinek a kiáltására leszek figyelmes. De nem a közelből jön, olyan, mintha a szél hozná a hangot. Aztán ahogy a szédülés abba marad, már nem vagyok éhes. Miért? Mert az életemből ismét kiesett ki tudja mennyi idő, és azért vagyok itt egyedül, mert eddig el tudtam jutni a sebességemnek köszönhetően, de zsákutcába kerültem. Az éhség elmúlt, kezemre nézve ugyan nem látom jelét annak, hogy meggondolatlan lettem volna, de ahogy megnyalom szám, a vasas íz azonnal gyomromba szökik.
-Nem, nem, nem....-kapok rémülten számhoz, és sajnos a válasz de. Megint elvesztettem a kontrollt, ráadásul egy városban, amiről annyit tudtam, hogy furcsa szabályokra épül. Körbenézek, senki sem követett. Elkezdem letörölni a számról a vért, minden porcikám remeg, és a hangzavar egyre nagyobbnak tűnik. A sikoltás a távolból kész káosszá növi ki magát, nem tudok már kivenni hangokat, csak azt tudom, hogy én okoztam azt a felfordulást pár utcányira. S bármennyire nem akarom ezt elhinni, kénytelen leszek beismerni ismét, ezzel egyedül nem tudok megbirkózni. Menekülnék, de nincs hova, hátam nem merem a falnak vetni, inkább futni próbálok, kijutni innen, de ekkor beleütközök valakibe...
-Bocsánat, én csak...-kezdenék neki, de mégis mit én csak? Én csak eltévedtem? Ugyan, még ha ez igaz is, akkor sem hinné el. Érzem, hogy valami furcsa alak, nem ember, bár lehet, hogy elmúlt az éhségem. Ez jó kifogás, csakhogy az éhség nem múlik el. Körbenézek, de ő áll előttem, mögöttem pár méternyire kőfal, két oldalt szintén pár méternyire a kihalt utca falai.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Okt. 21, 2015 5:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Úgy érzem, mintha az egész világ ellenem és a családom ellen fordult volna. Mióta betettük a lábunkat New Orleansba, a feje tetejére állt minden. A város eddig is háborúban állt, és noha mi állunk a tápláléklánc tetején, veszély bennünket is fenyeget. Noha minket megölni nehéz akár egy boszorkánynak, akár egy vámpírnak, van veszíteni valónk. A városunk, a jogos örökségünk. Annak idején mi emeltük ki New Orleanst a mocsárból, és noha az esetek nagy százalékában vannak fenntartásaim Niklaus puszta gondolkodását illetően is, mégis el kell ismernem, hogy van igazsága a tetteiben. Mi vagyunk ennek a városnak a jogos urai, és visszavesszük, ami jár nekünk. Amennyiben nem sikerül, nemcsak egy földrajzi helyet veszítünk, hanem valamit, ami fontos alapja a létezésünknek. Az öcsém esetében a vesztenivalók listája kiegészül az önbecsülésével is, ennek pedig általában káosz és mészárlás a végeredménye.
Marcel szállította nekem a híreket, miszerint valaki megszegi a szabályokat, és túristák helyett helyiekből lakmározik minden éjszakán. És nemcsak az étvágyát elégíti ki velük, hanem a tetemeket a város különböző részein szórja szét. A rendőrség már szaglászik, még akkor is, ha a városi rendfenntartó erők jelentős hányada a zsebünkben van.
Így hát úgy döntöttem, a saját kezembe veszem az irányítást, és járok utána a titokzatos idegen kilétének. És nem is kell messze mennem... mintha az ördög egyengetné az utamat, hallom meg esti séta közben a sikításokat, amik szinte egyenes vonalon vezetnek a történtek színhelyére.
Lehajolok, szemrevételezem a kivérzett áldozatokat, és szemem sarkából meglátok egy alakot mozogni az árnyékban, olyan könnyedén, mintha eggyé vált volna a sötétséggel. A kíváncsiságom legalább olyan nagy, mint a törvények betartása iránti elkötelezettségem, így hát a következő sarkon az illető útjába állok, minek következtében egyenesen nekem rohan, és visszatántorodik kissé az ütközés erejétől.
Mivel elzárom az útját, és nem tud meglépni mellettem, kissé megigazgatom az összegyűrt zakómat, majd a nyakkendőmet, és az alakra rá sem pillantva az égre nézek.
- A nevem Elijah Mikaelson. Gondolom nem kell bemutatkoznom, mert hallottál már rólam - teszem hozzá. Egyelőre kedves hangnemet ütök meg, és nem kezdek azonnali megfélemlítésbe. Ez az alapvető különbség köztem és Niklaus között. Aztán az alak felé fordulok, de nem látom az arcát. A csuklya, ami a fejét takarja, árnyékba vonja a vonásait, csak szemei világítanak a lámpák halvány fényében.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 21, 2015 7:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Elijah and Devyn

Úgy burkolózok a kapucnis pulcsiba, mintha az bármi ellen nyújthatna védelmet. Pedig semmi elől nem nyújt. Néha kiesnek dolgok, az átváltozásom óta minden perc egy újabb őrület. Az agyam valamiért küzd, valamire emlékezni akar, de nem tudom mire és az egyetlen dolog, ami megeshet velem, hogy arra eszmélek fel, valami szörnyűséget tettem. Megint. Nem tudom irányítani, emlékeznék, de nem tudok, pedig próbálkozom. Órákig ülök a sötét hotelszobában, hátha elmúlik. De semmi sem segít. Erre egy városba tévedek, ahol a családomról tudhatnak valamit, és arra sem emlékszem, hogy tegnap délután mit tettem, ahogy arra sem, hogy húsz perce hol voltam. Amiben biztos vagyok, a kezemre vér tapadt, mert a vámpír énem éhsége ismét alábbhagy, és a fémes íz még nyelvem hegyén ott pezseg. Nem jó érzés. Sőt. Visszavonhatatlanul utálok az lenni, ami. A jobb napok, mikor tudom kezelni a dühöm, a kétségbeesésem, olyankor teljesen józan vagyok. De vannak percek, mikor semmi sem segít és jön a filmszakadás. El sem hiszem, hogy fél éve még annak a cirkálónak a fedélzetén töltöttem a napjaim vagy azt, hogy géppisztollyal lövöldöztem a lőtéren. Ha így haladok, én húzom a rövidebbet és az én fejembe fognak golyót repíteni hamarosan.
Ahogy menekülőre foghatnám, szó szerint nekirohanok valakinek és idegesen hátrálok a becsapódás erejétől. Felnézek, de a kapucnit nem veszem le fejemről, míg meg nem hallom nevét. Szívem kettőt kihagy, ha nem többet, és úgy kapom le a fejemről az oda nem illő ruhadarabrészt, mintha ismét a seregben lennék, épp csak vigyázzba nem vágom magam.
-Egy ősi, bár gyanítom nem azért van itt, hogy ezt elárulja, vagy bármi mást magáról.-nyelek nagyot, minden csontom összerezzen, s nem tudom eldönteni baromi nagy mázlista vagyok vagy baromi nagy szerencsétlen. Utóbbi fél éve minden nap mellkasomban lüktető érzés, ami a torkom kaparásánál kezdődik és az őrületnél, a filmszakadásnál ér véget.
-Én nem akartam, meg tudom magyarázni.-nézek rá végül, nagyot nyelve és rövid hajamba túrok, nyakamon elővillannak a tetoválások és úgy dörzsölöm meg a bőrt, mintha a megoldás ott rejlene. Pedig kétlem, hogy így lenne.-Próbálom uralni, de nem megy. Valaki megmentett, de nem segít ebben az egészben.-rázom meg fejem. Mégis mit mondhatnék? Azt, hogy a családom keresem, de fél év alatt csak addig jutottam a nagy tanulásban, hogy csak minden harmadik ember vérét akarom megízlelni, de azokét folyamatosan magaménak akarom? Mert most valahol itt állok, és egy helyben toporgok napok óta, mint egy idióta, mert a családom ügyében sem haladtam előre semmit. az érzés pedig nem kellemes...
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 22, 2015 4:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Kíváncsian várom a reakcióját, és nem kell sokáig várnom rá. A nevem hallatára - hála a vámpírhallásnak - magam is hallom, hogy a szíve úgy áll meg néhány pillanatra, mintha már nem is a mellkasában dobogna, hanem a kezemben tartanám. Természetesen kitépve. Aztán ledobja a fejéről a kapucnit, és úgy áll előttem, mintha nem is Ősi vámpír lennék, hanem legalább az atyaisten. Nos, az öcsémnek nyilván tetszene ez a fajta hozzáállás, én azonban nem kedvelem, ha túlzottan piedesztálra emelnek.
Hang nélkül nézem az előbukkanó arcot, a rövid hajat, a tetoválásokat. Hm. Mintha csak Gia merészségét és határozottságát látnám, csak épp jóval vadabb kiadásban. A kapkodó mondatai és mentegetőzése hallatán pedig az a gondolat is felvillan a fejemben, hogy szegény talán nem teljesen beszámítható. Ideges mozdulatai, és pillantásának ide-oda cikázása pedig erőteljesen alátámasztja ezt a véleményemet. Egy darabig hezitálok rajta, vajon Marcel egyik túlságosan buzgó és vérszomjas újoncával állok-e szemben, akinek agyára ment az átváltozás, de aztán ezt a gondolatot hamar elvetem. Még ha így is lenne, az ifjú Marcellus van annyira rátermett, hogy erős kézzel tartaná kordában a serege tagjait.
Szembe fordulok a lánnyal, egy lépéssel közelebb megyek. Mivel egyszerre tűnik beszámíthatatlannak és kiszámíthatatlannak, nem szándékozom megijeszteni. Legalábbis egyelőre nem, így hát kedvesen nézek rá.



- Gyanítom nem tévedek, ha azt mondom, új vagy a városban, és a vámpírlétben egyaránt - állok meg előtte. - Mindazonáltal szerencséd, hogy nem Niklaus akadt a nyomodra. Ő általában röviden, és véresen intézi a konfliktusokat, ellentétben velem - nézek a hátam mögé, amerre a hullák hevernek, majd kissé arrébb kormányozom a lányt, messzebb a tett színhelyétől.
- Most jönnek a kérdéseim, amiket nyilván fel sem kell tennem, mert magadtól is tudod, mik lennének azok. Kérlek, válaszolj. Ne kelljen erőszakhoz folyamodnom egy lánnyal szemben - mondom olyan hangsúllyal, amiben benne van az ígéret, hogy ha kell, egy percig sem fogok habozni, hogy ilyen módon jussak információhoz. A többi már csak rajta áll.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 22, 2015 5:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Elijah and Devyn

Az első lecke, hogy ne keveredjek bajba, saját magam által lett megszegve. Beszámíthatatlan voltam, bár régebben is hajlamos voltam meggondolatlanul cselekedni, először ütni, aztán kérdezni, de ez most egészen más volt. az érzés is. Ebből nem tudtam már jó ideje kimászni és egyszerűen az agyamra ment, hogy egy időzített bomba vagyok. Utáltam a meglepetéseket, és az egész életem egy meglepetés lett. Valami, ami nap, mint nap új dolgokat ad, de újakat is vesz el. Azon kapom, hogy kezdek megőrülni és ennek nyomán felbukkan egy Ősi, akiről rövid itt tartózkodásom óta megtudtam, hogy a kedvesebbik, bár ez nem sokat segít a tényen, hogy a szívem elkezd úgy dobogni, mintha nem is a testemben lenne és tényleg külön életet élne.
Dadogva próbálok kimászni abból, amibe keveredtem, noha emlékeim igen haloványak, fogalmam sincs, hogy hogyan mászhatnék ki ebből. A kapucni vállamon landol és a férfi arcán végigfuttatva tekintetem, végül mikor hozzám szól, képes vagyok a szemébe nézni. Egy lépés előre, hogy nem vagyok én annyira beszari általában, mint amilyennek most tűnök. Ha ezzel máris aláírom a halálos ítéletem, hát legyen, eddig is találtam olyan helyzeteket, mikor kockáztatni kellett. Megállom, hogy nagyot nyeljek, és a remegést, ami végig akarna futni testemen, szintén megfékezem. Muszáj összeszednem magam. Elém lép, aztán odébb vezet. Az idegességem nő ugyan, de harcolok, hogy a látszat ne legyen kiborítóbb, mint amit érzek.
-A városban pár napja, a vámpír létben úgy fél éve.-reagálok szavaira, hajamba túrok, aztán a számhoz emelem kezem, hogy letöröljem az ott maradt vért, aztán jó szokáshoz híven a körmöm kezdem rágni, míg ismét mond valamit, ami magamtól is kitalálható kérdésekről szól. Összeszedem magam, a falnak dőlök, hogy lehiggadjak.
-Fél éve egy sikátorban tértem magamhoz, valaki azt hitte, hogy meggyógyított, de fogalmam sincs miért, meghaltam. Mystic Falls-ban születtem, és miután senkim nem maradt, elkezdtem kutakodni. Állítólag az egyik üknagyanyám boszorkány volt. Nem hinnék az ilyesmiben, ha nem tudnám már, hogy ez esélyes. Szóval beleástam magam még jobban a témáéba, és azt mondták ebben a városban talán ismerhetik.-mit hallgatok el? Azt, amit eddig is, és a katonai kiképzésnek köszönhetően a hazudozás legapróbb jelét sem mutatom, még a lélegzetem és a szívhangom is egyenletes. Nem hazudozok, csupán nem mesélek részletekbe menően a tényről, hogy fél éve egy cirkálóról kerültem abba a sikátorba és fogalmam sincs róla, hogy hogyan. Ez kizárt, hogy lényeg lenne a jelenlegi helyzetben.-Vannak dolgok, amik kiesnek. Olyan, mintha a testem felett nem tudnék uralkodni. Egyik pillanatban még sétálgatok, a következőben teljesen máshol vagyok és arra eszmélek, hogy véres a szám vagy a kezem.-magyarázom, ezzel el is érkezve oda, amiért most bajban vagyok. A fékezhetetlenségem, amin nem tudok felülemelkedni, pedig régebben jó voltam benne, hogy befolyásoljam a testem minden reakcióját. De ahogy látom, ez a vámpírsággal kihalt belőlem, ahogy sok minden más is.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 22, 2015 6:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Úgy tűnik, ha őrült is, nem teljesen reménytelen. Legalábbis annyi sütnivalója van, hogy rájöjjön, mit szeretnék kérdezni. A fenyegetésem hatásos-e ennyire, vagy magától is beszélne, nem tudom, de máris dalol, mint egy fülemüle.
A története viszont nem tesz simábbá vagy egyszerűbbé semmit. Zavaros a sztori. Valaki átváltoztatta, aki ott hagyta, küzdjön egyedül a démonjaival. Eddig világos. Hogy boszorkány rokonai is lehetnek? Elsőre azt mondanám, ez lehetetlen, de végeredményben New Orleansban vagyunk, ahol szabadon folyik a zene, a szerelem, a jazz, az élet, és ahol szabadon tevékenykedhetnek minden faj tagjai. Jól vagy rosszul, a tömegbe simulva vagy kitűnve, az már az ő dolguk. Egy ilyen városban miért lenne lehetetlen, ha csakugyan ilyen rokonokat keresne magának?
- Bárki is teremtett, nem tudom az indokait, mert nem ismerhetem őt. De felelőtlen és bárdolatlan módon viselkedett. Ezzel a tettével nem örök életet, hanem gyors halált szánt neked. Bármikor belebotolhatsz itt egy boszorkányba, vagy vérfarkasba. Egyikük sem szívleli a fajtádat, főleg ha az illető épp egy mészárszékké alakítja át az egyik utcát - jelentem ki. - Meg kellett volna tanítani rá, hogyan élj halhatatlanként - gombolom ki az öltönyöm zakóját, és kényelmesen nekidőlök a falnak, úgy, hogy még mindig elálljam az útját, ha készülne elinalni.
- Menjünk egy kissé nyugodtabb helyre, ahol beszélgethetünk. Hajlandó vagyok segíteni neked, legalábbis nagy vonalakban elmagyarázni a létezésed újdonsült mivoltát. Megadom a városban fellelhető kedvesebb és türelmesebb boszorkányok nevét, akiknél kérdezősködhetsz. De már most figyelmeztetlek: egyetlen rossz mozdulat, egyetlen hazugság, vagy bármiféle aljas húzás azt fogja eredményezni, hogy a tested a város egyik, a szíved a város másik pontján hagyom, elrettentésül a törvény megszegőinek - nézek a szemébe halálos komolysággal, aztán némileg megértőbb arcot vágva elnézek a vállai felett, a nyílt utca irányába.
- New Orleansban vagyunk, eziránt remélem, kedveled a jazzt. Ismerek egy remek bárt a közelben. Kérlek - mutatom neki udvariasan az utat.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Okt. 23, 2015 6:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




Elijah and Devyn

Amit el akartam kerülni, abba bele is futottam szépen. Zavarosan magyaráztam, elhallgatva részleteket, ugyanakkor olyan lett a sztori, mintha Wyatt nem is akart volna az életem része lenni, s bár valóban, nem akart, csak a jó szándék vezérelte. Meg akart gyógyítani és nem gondolta, hogy meg is öl ezzel. Mert bármit is adtak nekem, az ellen későn kaptam meg a vért, mint ellenszert. Így maradt a halál, aztán a vámpír lét. És nem, ez nem olyan volt, mint a filmekben, hogy jött a fehér fény az alagút végén. Ez feketének és véresnek tűnt, olyannak, amivel nehezen tudtam harcolni egyedül, de nem is akartam, hogy más segítsen rajtam. És erre a múltam kutatásáról szóló dolgok csak olajként szolgáltak a lobogó tűzre. Miért? Mert az elmélet kedvéért boszorkány felmenőim voltak. Kérdés, én miért nem lettem az? Na, azt én sem tudom, de nem rémlik, hogy anyám hatfogásos ebéd főzése helyett bájitalokat kotyvasztott volna.
-Ő nem az a típus, aki annyira szeret beszélni, és arra se igazán számított, hogy meghalok. Mind a ketten azt hittük, hogy meggyógyultam és túl fogom élni.-mondom, mielőtt végleg rossz színben látná Wyatt, mert bár nem örültem, hogy vámpírként léteztem, és egyáltalán a ténynek, hogy vannak vámpírok, de így vagy úgy, éltem. Azt hiszem ez lehetne valamiféle pozitív dolog is.-Mindig is elvakult voltam, ha a célom akartam elérni. De ez... Ez nem volt célom.-hangom elhalkul, ahogy a mészárlásra utalok, amit magam vittem véghez. Nem volt célom az öldöklés. Voltaképp a túsztárgyalásról szóló fejtágító óráim szerettem a legjobban az egyetemi évek alatt. Mikor még nem számított, hogy hol fogok szolgálni, csak felkészítettek mindenre, ami velem történhetett. Ezért is tudhattam, hogy mit akar tudni, a plusz tény mellett, hogy egyértelmű volt, a miért vagyok itt kérdés, ami kezdetektől a levegőben lógott.
-Nem akarok a városban maradni. Nem tovább, mint szükséges.-jegyzem meg, hangom immár magabiztos, tökéletesen érzékelteti, hogy eszem ágában sincs itt maradni, pláne nem két darabban végezni. Nem én leszek az, aki megmutatja másoknak, mit ne tegyenek, és hogy ne éljék túl a város törvényeit. -A segítséget megköszönöm.-végre végignézek rajta. A zakó, az ing, a megtestesült kimértség, ami mögött a tökéletes ragadozó nagyon jó álcát kap, és tipikusan olyan ember, vagyis vámpír volt, akinek a szavában nem kételkedik vagy talán nem is mer kételkedni az ember. Bár gyanítom volt ideje ezt gyakorolni, hogy a kellő hatást elérje mindenkinél.
-Hiszi vagy sem, de kedvelem.-eresztek meg egy mosolyt, ami annak a jele is, hogy kezdek kiengedni, de ujjaim még mindig idegesen a gyűrűmön pihennek. Utána indulok, vagyis inkább mellette lépkedem, a pulóverem cipzárját magasra húzva, hogy a pólómon éktelenkedő vérfoltot eltakarja, és ahogy elindulunk, hálát adok az égnek, hogy élek és a fejem a nyakamon van. Ugyanakkor remélem, hogy nem most sétáltam bele eszetlenül egy csapdába, ahonnan nem lesz kiút.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Pént. Okt. 23, 2015 6:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 12, 2016 7:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
A modern technika vívmányai még alapjában véve nem arattak osztatlan sikert. Nem tudtam felfogni egy-egy apróság működését... telefonok? Egy olyasvalami tud a világról mindent, ami elfér a kezemben? És egyáltalán mi ez az egész, mi ez a tévének csúfolt doboz, amibe emberek szorultak? Lámpák az autók mellett? És egyáltalán milyen csúf szerzetek ezek az autónak nevezett szerzetek?
Ezek voltak az első gondolataim, miután hatvan éves saját döntésű fogságból szabadultam. Nevettek rajtam, mikor besétáltam egy-egy üzletbe, és olyan kifejezésekkel kértem a szükségleteimet kielégítő elemeket, amelyek mint kiderült, már régen kihaltak a nyelvből. Ez nem az én hibám, habár senki nem kényszerített arra, hogy önmagamat zárjam el hatvan évre... az első táplálkozás olyan volt pár napja, mintha ismét megszülettem volna. Világra bújtam egy koszos, poros pincéből. A ház, amelyben elrejtőztem, már majdnem teljesen leomlott. Egykoron otthont adott nekem és családomnak. Habár ritkán szálltam meg ott, elvégre állandó mozgásban voltam bizonyos ügyleteim miatt, az otthon finom illatát éreztem, mikor beléptem a falak közé. Távol volt innét. Amerika déli részén, egy meleg kis pontban... de ez is, mint sok más, a történelem egy foltjává vált. Folttá, amelyre nem emlékezik senki... rajtam kívül.
Nem lepődtem meg azon, mi volt az első gondolatom a kegyetlen álom után. Mintha villám csapott volna belém, úgy jutott eszembe a szőke hajú bestia. Meg kellett volna fojtanom az első adandó alkalommal, mikor megtehettem volna. Bár vámpírként aligha lett volna rá hatással egy kis fojtogatás, esetleg nyaktörés. És nem volt eszközöm ilyesfajta kicsinyes gyilkosság, a stílusosságra törekedtem, akárcsak ő. Elvégre kinek jutott volna eszébe egy velős veszekedés után a legjobb embereim kivégzése? Inkább... kivéreztetése. Szétfolytak a padlón, a szívük pedig a járdán hevert. Holmi ember számára undorító lett volna. A szememben művészet volt. De dühös voltam rá, és hidegen hagyott hogy a művészet mely fokát próbálja éppen megugrani ezzel a bámulatra méltó alkotással.
Megálltam az egyik kis utca sarkánál, ahonnan rálátást kaptam arra a házra, ahová nemrég bement. Csak távolból figyeltem őt, habár az arcát egyszer sem láttam. Azt fecsegték, régóta nincs már a városban. Talán a sors keze, hogy három nap elteltével végül mégis itt találtam meg. Ahol ott van az egyik Mikaelson, nincs messze a többi sem. Én pedig csak vártam. A falnak dőlve. Zsebre vágott ujjakkal. Időm aztán volt. Az örökkévalóság.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 20, 2016 8:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
he was not poetry. and you were not a poet.
but still you wrote the stars into his skin
Sok mindent megéltünk már, de álmaimba se gondoltam volna azt, hogy egyikünknek meg fog adatni egy gyermek. Hope lett a család szemefénye és mindenki óvni akarta, de persze ezzel még messze nem ért végett a meglepetések tárháza, hiszen előkerült a nővérem is. Klaus nem bízott benne, de én minden egyes nappal egyre jobban. Megértettem az önös érdekeit is, hiszen pontosan tudtam, hogy milyen érzés mások kénye-kedve szerint. Amikor megölik azt, akit szeretsz, vagy te zúzod porrá azt, ami a világot jelentette számomra, mert így legalább nem kell attól félned, hogy csak a sírját fogod újra látni. Így még volt esély arra, hogy egyszer az élet újra úgy osztja a kártyalapokat, hogy ti keresztezzétek egymás ösvényét, de minél több idő telt el, annál inkább halványabb lett a remény.
Hosszú ideje nem jártam már a városban, s az ajánlat, hogy én is jöjjek vissza egyszerűen még fura volt és képtelen voltam rá, ahogyan Hope se kerülhetett még vissza. Veszélyes egy hely volt, s jobb volt úgy, ha az emberek halottnak hiszik, viszont Freya kezeire újra rámertem bízni. Nem tudom, hogy milyen lehet a viszonya Hayley-vel, de úgy éreztem, hogy képtelen lenne ok nélkül bántani az unokahúgunk édesanyját, ahogyan abban is megállapodtunk, hogy Klaus se lehet állandó vendég. Mi ketten vigyáztunk rá most már, s a szabadnapomnak köszönhetően sietve indultam el a városba, hiszen dolgom volt. Próbáltam nem feltűnést kelteni, mert nem szeretném, ha a mi kis titkos szövetségünk a testvéremmel a bátyáim fülébe jutna, hiszen eléggé kicsi az esélye annak, hogy örömmel fogadnák. Jó pár perce szeltem már az utcákat, amikor feltűnt, hogy valaki követhet, de még se adtam jelét. Egyszerűen csak sétáltam tovább, mintha semmit se éreztem volna meg, mintha a gyanú apró szikrái nem jelentek volna meg. Végül pedig besétáltam az egyik házba, s az illat és az érzés egyre erősebb, illetve ismerősebb lett.
Sietve hagytam el az épületet a másik oldalt és igyekeztem becserkészni, megfigyelni a másik felet, így eshetett meg az is, hogy mögé lopóztam, majd a kezem a vállaira siklott, hogy a következő pillanatban a sikátor falának nyomjam, de amikor szembe került velem, akkor egyszerűen lefagytam és úgy éreztem, hogy ez biztosan valami boszorkány műve lehet, ez nem a valóság. Sietve engedtem el őt, majd hátráltam is pár lépést… - Alec? – csúszott ki a neve ajkaimon, de ebbe az egy szóba milliónyi érzés tódult, hiszen egykoron szerettem őt és még most is, de nem lehetett akkoriban se, mivel minden félresiklott. – Te mit keresel itt? – s a csodálkozás nem tűnt el az arcomról, vagy éppen a hangomból.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 03, 2016 6:03 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
Amíg csak vártam, volt időm visszaemlékezni azokra az időkre, mikor először engedtem be ezt a szörnyet az életembe. Eleinte békésnek tűnt a kettőnk közötti viszony... abból a szempontból, hogy én sem voltam kisebb vagy kevésbé félelmetes szörnyeteg. De az idő múlásával rá kellett jönnöm arra, hogy mi mindenre igaz ez a két dudás nem fér meg egy csárdában... ahogyan két dudás, úgy két szörnyeteg sem, habár talán kettőnk közül is én voltam a rosszabb. Ő képes volt kegyelemre. Nő, egy ártatlan női lélek nyugszik szíve lankadatlan mélyén, és megannyi tragédia ellenére tud jót is cselekedni. Tudtam, hogy képes rá. Ezért kellett annyira, hogy velem legyen. De a várakozásaim ellenére belőlem nem tudta ezt kihozni. Bennem nem maradt a jóság egy apró szikrája sem, valószínűleg már akkor kiölték belőlem, mikor embrióként fejlődtem anyám méhében. A hányatott gyermekkor erre csak bónuszként jött, én pedig... egyszerűen rájöttem, hogy jónak lenni egyáltalán nem kifizetődő. Akkor sem volt, és ahogy most körülnéztem a világban, hát még most sem az. A politikusokat hallgattam tegnap abban a televízió nevezetű dobozban. Sütött szemükből, hogy hazudnak. S megannyi ostoba "jó" ember elhiszi ezt. Azt hallják, amit hallani akarnak, tökéletes kampány, remek propaganda. Legalább még mindig nem veszett ki az emberből ez az ótvar hiszékenység.
Az zökkentett ki a gondolatoból, hogy a szemem elől eltűnt a látvány. Hátam a falnak koppant. Azt sem tudtam, miért nem mozdult az orrom, miért nem vettem észre a jellegzetes illatot. Virág, talán orchidea illata, amelyet a haja árasztott közel fél évszázaddal ezelőtt is... és valami úgy tűnik, hogy idővel sem változik.
Arcomra nem ült ki megdöbbenés, mikor magammal szemben fedeztem fel az arcát. Ellenkezőleg. Elmosolyodtam, de nem a jókedvű, örülök hogy újra látlak-féle ezer wattos mosoly volt ez, inkább az az ördögi, hogy tudtam, én vagyok fölényben a meglepetés erejével. A meglepetés tulajdonképpen én magam vagyok. - Örvendek - biccentettem, majd felsóhajtottam, és megfogva a kezét, leemeltem magamról. - Most vettem ezt az öltönyt, légy rá tekintettel - jegyeztem meg a szokásos kemény hangívvel, majd kiegyenesedtem, és leporoltam az említett ruhadarabot.
Utána ismét felé fordultam, majd egy elegáns mozdulattal rántottam vállaimon. - Úgy gondoltam, ideje beköszönnöm. És esetleg felajánlani a bátyjaidnak, hogy ha netán bosszantanád őket, valaki még mindig szívesen megfojtana - mondtam, arcomról nem távozott a mosoly, ellenben határozottságot tükröztem. Még mindig fájt, amit velem tett, elvégre kinek ne fájna? A férfiúi lelkembe gázolt bele azzal, hogy lecserélt valami kicsinyes vámpírra, aki magának akarta ezt a számomra amúgy is unalmas várost.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 09, 2016 8:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
he was not poetry. and you were not a poet.
but still you wrote the stars into his skin
Vannak olyan személyek, akiket beengedünk az életünkbe, aztán rájövünk arra, hogy hibát követtünk el. Hibáztunk azért, mert hittünk a jóban, a vágyak és a szerelem morajának. S ha nem a másik fél hibája miatt romlik el valami, akkor mindig van egy harmadik személy. Az én életemben a bátyám volt mindig a harmadik személy. Ő szakított el mindig azoktól, akiket szerettem. Számára a szerelem a gyengeség jele volt, pedig a szerelemnek van a legnagyobb ereje, és amíg ő ezt nem látja, addig örökre gyenge fog maradni.
Elég régóta éltem már ahhoz, hogy feltűnjön, ha valaki követ engem. Amióta pedig Hope biztonsága volt a tét, azóta meg még inkább óvatosabb lettem. Sose lettem volna képes megbocsájtani magamnak, ha miattam történik valami vele. Az évek pedig könnyedén tettek színésznővé, az egyik legjobbá, hiszen az élet maga egy színdarab, ami mindig változik. S nem tehetünk mást, mint egyszerűen megtanulunk sodródni az árral. Emiatt is kerültem a gyanús személy mögé, minden kérdés és minden gondolkodás nélkül vágtam a hátát a házfalának, miközben az ujjaim a nyaka köré fonódtak.
Ha óvatosabb lettem volna, akkor feltűnt volna, hogy ismerem az illetőt, de jelenleg minden ismerős egyelő volt az ellenséggel is. Néha pont azok akarnak ártani nekünk, akikben egykoron megbíztunk és nem értettem, hogy mit is keres pontosan itt ennyi év után. Így talán nem meglepő, hogy nem bíztam benne se. Túl régen láttuk már egymást.
Amikor a kezemet levette az öltönyéről, akkor felvontam a szemöldökömet, mintha az első köszönését meg se hallottam volna. – Ohh, mióta is lettél ennyire hiú? Emlékeim szerint régebben szeretted, ha a kezem rajtad vándorolt. – mosolyodom el hamiskásan, de továbbra se vagyok meggyőződve arról, hogy annyira ártatlan lenne, hogy nincs mitől tartanom. Emiatt pedig még mindig kicsit óvatosabb és gyanakvóbb vagyok. Könnyedén kitéphetném a szívét, hiszen hozzám képest csak egy kölyök. – Ennyire a szívedre vetted volna azt, hogy régebben csak úgy kisétáltam az életedből? – vonom fel a szemöldökömet egy kisebb nevetés keretében. Eléggé abszurd, hogy a bátyáimnak akarná felajánlani a segítségét ellenem. – Nos, ki kell ábrándítsalak, de szerintem Klaus még mindig szívesebben ölne meg, mint a segítségedet elfogadná. Ha jól rémlik régebben se voltál a kedvence amiatt, amiért elloptad az ártatlan húga szívét. – Nem kell azt neki tudnia, hogy jelenleg béke honol a testvéri kötelékben. Lehet, hogy sokszor nem értünk egyet bizonyos dolgokkal kapcsolatban, de ennek ellenére jelenleg a közös cél most összekovácsolt minket és sokkal inkább bízunk a másikban, mint bárki másban a múltunkból, vagy a jelenünkből.



©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 06, 2016 6:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
Azt nem tudtam, hogy milyen reakcióban reménykedtem. Sőt, tőlem távol állt az, hogy bízzak bármiben is, tekintve, hogy nem vallott rám a nagy érzelmes egymásnak borulás. Talán már ott elkezdődtek a gondok ezt illetően, mikor sikerült egy teljesen érzelemmentes családot kifognom, akiknek minden szép és jó volt, csak éppen a tulajdon gyerekükkel éreztették állandó jelleggel, hogy egy selejtes embrió. Szóval... nem akartam megölelni, nem akartam azt suttogni neki, hogy mennyire hiányzott. Még ha így lett volna sem vallottam volna be, és pontosan tudta rólam, hogy még a tulajdon arcomról is inkább lenyúznám a bőrt, semmint hogy egyszer bevalljam az érzéseimet. Ez nem vallott rám. Sosem. Dühös tudtam lenni, és ennek nem féltem hangot adni. Akkor sem, mikor elváltak útjaink. Összetörte a szívemet. De még akkor sem mondtam ki, hogy szeretem. Dehogy mondtam! A szerelem a gyengeség egy jele. És nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy gyenge és érzelgős legyek. Elég volt a sajátos dühkitöréseimet kezelnem, bár azt is elég kevés sikerrel. És ő sem dicsekedhetett el azzal, hogy könnyedén veszi az akadályokat, miután a legutolsó heves vitánk után kivégezte az embereimet.
- Nem vagyok hiú. Csak kényes az öltönyömre - billent oldalra a fejem. Nem rengett meg a szám, nem akartam mosolyogni, ahogyan a pislogás mentes kommunikációban is eléggé jó voltam már. Nem szerettem efféle gesztusokkal megszakítani a szemkontaktust. - Nem tudom a szívemre venni, abból kiindulva, hogy még mindig nincs a mellkasomban semmi - hangsúlyoztam ki jól artikuláltan a szavakat. Már ha arról beszéltünk, hogy kíméletlen voltam. A szerv még mindig ott dobogott a bőröm alatt, de abban az értelemben, ahogyan ő használta most, hát nem volt szívem. - Bár szomorúan értesültem arról, hogy végetért a kapcsolatod a kis... fekete vámpíroddal - sóhajtottam fel drámaian. Mintha nem érdekelt volna. De ahhoz éppen elég volt, hogy majdnem egy évszázada ellökjük egymástól magunkat. Nekem nem kellett olyann ő, akit más is szívesen próbálgatott. Én nem néztem másra addig, míg vele voltam. És ki tudja, ő a Marcel nevű királyfin kívül kezdett-e még mással is. - Óh, de úgy emlékszem, hogy vissza is adtam - utaltam az állítólagos ellopott szívére. Mikor kisétált, nem hagyott nálam semmit. A szívét sem. Magával vitte. - Kár, jó páros voltunk - léptem el mellőle, és a nadrágzsebembe süllyedtek a kezeim. - Tudod, már majdnem hatvan éve nem láttam felkelni, majd lemenni a napot. De azt hiszem, eljött az én időm. Ismét.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 08, 2016 9:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
he was not poetry. and you were not a poet.
but still you wrote the stars into his skin
Nem értettem, hogy miért pont most bukkant fel. A családunk eleve sokkal gyakrabban gyanakodott mostanában a régi ismerősökre, akik váratlanul pont most bukkannak fel egymás után, s ez alól én se voltam kivétel. Lehet, hogy én voltam mindig a naiv és néha túl édes hugica, de ennek ellenére Hope védelme számomra is fontos volt, s nem mertem volna miatta kockáztatni. Ő volt az én szemem fénye, s még az életemet is adtam volna. Rám bízták, én pedig teljesítettem a feladatot, vagyis nem is volt annyira feladat, hiszen örömmel tettem. Most, hogy a nővérünk is előkerült már nem egyedül vigyázok a csöppnyi teremtésre, hanem ő is kiveszi a részét. S ezért mindig hálás leszek, hiszen ennek köszönhetően lehetek itt, s ennek köszönhetően botlottam bele a múltam egyik árnyékába. Magam sem tudtam, hogy örülök, vagy inkább átkozom az égieket, amiért pont utamba sodorták őt. De legalább ne Hope társaságában lelt rám, így ez mindenképpen még mindig a szerencsésebb helyzet volt. Szerettem őt, ahogyan ez talán mára se változott semmit se, de túl sok érzés kavargott bennem a viszontlátásnak köszönhetően. De azt is tudtam jól, hogy olyan volt, mint Nicklaus, a szerelmet gyengeségnek tartotta és ez talán mára se változott semmit se.
- Talán túlzottan is hasonlítasz egyik bátyámra. – mondtam neki egy kisebb mosoly keretében. Bár inkább tűnhetett gúnyosnak, mint őszintének. Elijah volt ilyen. Ő imádta az öltönyeit és imádott elegánsan is öltözni. – S szerinted ezt én el is hiszem? Ismerlek Alec, így előttem nem kell megjátszanod magadat. – ajkaim között pedig egy lemondó sóhaj hagyta el, mert semmi kedvem nem volt ehhez a színjátékhoz. Megjátszhatja, hogy nem érdekli őt semmi se, de idősebb vagyok és elég jó a szimatom ahhoz, hogy ki mikor hazudik és a következő szavai szintén az én malmomra hajtották a vizet. – Gondolom, hogy mennyire sajnálod. Tudod, egyetlen egy szavadba került volna régen is és maradtam volna, de sose mondtad ki, ahogyan sose állítottál meg, így miért is kellett volna maradnom? – kérdeztem tőle úgy, mint akinek semmit se jelentett volna soha. Mintha nem sajnálnám azt, hogy összetörtem a szívét. Nem akartam, de valahogy mindig erre voltam ítélve. Vagy én töröm össze a férfiak szívét, vagy a bátyám, Klaus veszi az ujjai közé és ezzel megöli őket. Sose bírta elfogadni a választottjaimat. – Ezt sose cáfoltam. – értettem egyet vele, mert talán eddig életem során őt szerettem leginkább. Kíváncsian fordultam utána, majd megráztam kicsit a fejemet. – Sokszor éreztem már ezt, de mégis mindig megvolt a maga varázsa. Örülök annak, hogy újra élsz. – s ez nem volt hazugság. Őszinte voltam, még ha ez ostobaság is volt. – Miért pont ebbe a városba jöttél? Eléggé sok helyen tudnád élvezni az életet, vagy a természet csodáját szemlélni…





©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 28, 2016 10:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
- Nos, attól függ, melyik bátyádra gondolsz. Amíg nem tudom, azt sem tudhatom, bóknak vehetem-e. - Egyes esetekben inkább sértésnek vettem volna ezt a hasonlatot. Szerettem az öltönyöket, bár jobban szerettem inkább otthon szabadon flangálni. Akkor mindig előnyt éreztem, elvégre abban tényleg szerencsésnek érezhettem magam, hogy valami adoniszi testtel lettem megáldva. A legtöbben erről elég gyorsan tudomást vettek, ám kamaszkoromban még úgy tűnt, nem lesz belőlem az ég világon semmi. Sem így, sem úgy. Irtózatosan néztem ki, erről valószínűleg az tehetett, hogy csontsovány voltam, lógott rajtam a bőr, és a szüleim mindent elkövettek annak érdekében, hogy ezen ne lehessen változtatni. Remek móka éheztetni a gyereket, de tényleg. Talán emiatt jöttem rá elég korán, hogy ha egész életemben kerülni kívánok valamit, hát az a gyermeknevelés lesz. Nem tudnék neki többet adni vagy jobbat. Sekélyes lenne mint én. Nem becsülne semmi az életében azon kívül, hogy életeket onthat ki. Ennek pedig igazán... nincs értelme. Elég az ilyen mentalitásból egy is. És arra itt vagyok én.
Nem reagáltam semmit. Nem játszottam magam, csupán egyszerű szabályokat követtem. Nem akartam még egyszer a hatása alá kerülni. Egyszer már beleestem a Rebekah Mikaelson nevezetű csapdába, és után megváltásnak tartottam a több évtizedes kényszerszabadságomat. Ezt nem engedhettem meg még egyszer. Nálam kellett volna lennie a gyeplőnek, de ő átvette, mikor kikezdett azzal a kis suhanc négerrel. Nem voltam rasszista, de tőle viszketett a tenyerem. - Ha azt érezted volna, amit én, mondanom sem kellett volna. Magadtól is maradtál volna. - jegyeztem meg rezzenéstelen tekintettel, ám hangom megtelt csalódottsággal, keserűséggel. Dühvel egy bizonyos mértékig, éppen ezért kezdtem bánni, hogy meglátogattam. Nem keleltt volna még ide jönnöm, szemmel láthatóan nem készültem fel a jelenlétére magammal szemben.
Némi távolságot követeltem meg magamnak, ezért sétáltam el a közeléből, belemarkolva a hajamba, de csak visszafogottan. Nem akartam azt a benyomást kelteni, hogy ő tett engem feszültté, pedig a puszta jelenlétével felbosszantott. Vagy éppen ellenkezőleg, csak éppen jobban esett azt gondolni, hogy bosszant. - Miattad. Miattad jöttem ide. - fordultam vissza felé, de továbbra sem produkáltam érzéseket az arcomon. - Tudni akartam, jól vagy-e. És most, hogy megbizonyosodtam róla, talán el is megyek. Ha már a bátyáid még mindig ki vannak élezve mások szívére.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 29, 2016 10:56 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
he was not poetry. and you were not a poet.
but still you wrote the stars into his skin
- Ohh, bármelyiket is bóknak vennéd? Legtöbben egyikükre se akarna hasonlítani. – pillantok rá kíváncsi tekintettel, miközben úgy fürkészem őt, ahogyan egy vad tenné a prédájával. Meg akarom fejteni őt, ahogyan a motivációját is, hogy pontosan mit keres itt, hiszen megtanultam már, hogy néha a barátokból vagy éppen a szerelmekből lehet a legveszedelmesebb ellenség is. – Amúgy meg nem nehéz kitalálni, hiszen ő is szereti az eleganciát és állandóan az öltönyét félti. – adok választ végül a ki nem mondott kérdésre, hiszen hamarabb hasonlítanám Elijah-hoz, mint Klaushoz. Talán volt a másik bátyámmal is hasonlóság benne, hiszen nem félt soha kioltani mások életét, így érthető, hogy valamennyire őket láttam benne, de mégis képes voltam régebben is meglátni a jót és szeretni őt. Azt is tudom, hogy ez mára se változott, még ha teljesen mást is mutattam régebben, vagy akár most. Nem akartam szenvedést okozni, de nem sok választásom volt. Vagy elhintem azt, hogy mást szeretek, vagy pedig az életével fizetett volna rövid időn belül, hiszen a bátyám, Niklaus sose rajongott a választatjaimért. Akkoriban gyenge voltam vele szemben, de mára már nem érdekelne, ha meg is tiltaná, de talán már túl késő és nem jutott számomra más szerep, mint óvni a pici Hope-t, a családunk reménységét.
S természetesen a múltban elkövetett sérelmek se maradhatnak el. Nem számítottam arra, hogy az arca bármilyen érzelemről fog árulkodni, ahogyan azt se vártam, hogy bármit is bevallana, de a szavaira azért feljebb szökik a szemöldököm, majd egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben én is vele együtt fordulok, hogy a szemeimet továbbra is rajta tarthassam. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire magadra veszed. Sok olyan dolog történt akkoriban, ami nem az, aminek látszik. Maradtam volna, ha maradhattam volna. – jegyzem meg komolyan, hiszen fogalma se lehet arról, hogy mekkora céltábla volt körülötte, s sokkal inkább emiatt léptem le, mintsem a szerelemért, mint amit ő gondol. Természetesen idővel voltak érzéseim Marcell iránt, de fele annyira se voltak komolyak és erősek, mint amit Alec iránt éreztem. Hangja viszont sok mindenről árulkodott, de még se tettem szóvá, hiszen mi értelme lett volna? Semmi…
Szavai meglepnek, hiszen nem reméltem, hogy kimondja, vagy esetleg a megérzéseim nem csalnak. Figyelem őt, miközben arcom vonásai kicsit meglágyulnak, a pillantásomban a fájdalom apró szikrái megjelennek. Hallgatom őt, de nem felelek, percek telnek el így, ha esetleg közben elindult volna, akkor kezét megfogva állítom meg. – S ha nem akarom, hogy elmenj? Ha azt szeretném, hogy maradj? – kérdeztem tőle meg kissé remegő hangom, majd a kezemet elhúztam. – A bátyáim most el vannak foglalva saját magukkal, s nem szeretnének még több ellenséget. Régebben nem tartottál tőlük, most mégis félsz? – kérdeztem kissé meglepetten, hiszen pont emiatt még inkább féltettem őt. Végül pedig neki dőlök a falnak és onnét figyelem őt. – Féltettelek, ezért mentem el. S tudtam jól, ha azt hiszed másért dobog a szívem, akkor nem jössz utánam… - vallom be végül a dolgot, miközben a pillantásomat az égre emelem.



:szeri: :hatodjmeg:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 21, 2016 9:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
- Óh, a bátyáid mindig is rendelkeztek egy nagyon egyszerűnek tűnő tulajdonsággal, de az egyszerűség ellenére sem birtokolják sokan - mondtam egyszerű, alig látható vállvonással, de szándékosan nem fejeztem be rögtön a mondatomat, csendesen vártam pár másodpercet, hogy végül pontot tegyek az elmélkedés végére. - Van stílusuk - mosolyodtam el egy másodperc erejéig. Ha másban nem is, ebben az egyben szívesen hasonlítottam volna rájuk, elvégre ugyan nem tudtam, mi van velük, de fogadni mertem volna rá, hogy ebben nem változtak. Még a gyilkolás mesterségét is stílusosan, egyedi módszerekkel oldották meg. És ezzel szemben nem tudtam volna tagadni önmagam egyhangúságát. Az én furcsaságaimat könnyedén meg tudták emészteni az emberek, habár a sajátos módomban úriembernek tekintettek. Úriembernek a vámpírok között. Bár tegnap megjegyezték egy kávézóban, hogy úgy beszélek, mint aki most lépett ki egy középkori leányregényből. Sok jót nem hallottam ezekről a szerzeményekről, állítólag ez a világ alapjaiban véve korcsosult el, és volt egy olyan érzés bennem, hogy nem szeretném közelebbről megismerni ezeket a mocskokat.
Felsóhajtottam. Láthatta az arcomon, hogy ha nem teszek, idő előtt robbanok fel a méregtől. De ez a kis levegőcsere gondoskodott arról, hogy kibírjam, és békésnek tűnő vonásaim stabil helyen maradjanak. - Persze, de egy dolgot elfelejt, Miss Mikaelson. Választásunk mindig van - néztem mélyen a szemeibe. Ismerte a filozófiámat. Én csak őt akartam, azt, hogy engem válasszon, ne a testvéreit, hisz éppen annyit tudtam volna nyújtani neki, mint ahogyan azt ők tették volna. Neki viszont ez a furcsán rögös út kellett. Talán így érezte teljesnek magát. Sosem értettem a családjához fűző hűségét, talán mert én sosem éreztem hasonlót. Az egyetlen gondolat, amely a családomhoz kötött, az a megölésük volt. - És én... én téged választottalak volna. Egészen addig, míg nem kezdtél a sötétebb árnyalatúak felé kacsintgatni. - Tagadhatatlan volt ez a nagy tüske. Valószínűsítettem, hogy amíg élek, fel fogom ezt hozni, bármikor összefutunk. Hacsak ki nem tépi erőből ezt a szúrós kkis valamit, de azt csak a szívemmel együtt tudná. - De hagyjuk! Hisz ez csak a múlt. Mi jelentősége? - kérdeztem költői hangsúllyal. Valójában volt. Ez tett bennünket azzá, akik voltunk. Én pedig nem gondolkodtam azon, hogy megváltozom. Még mit nem.
Őszinte voltam, de a hallgatás után jobbnak láttam távozni. Szándékomban állt. De megfogta a kezem. Eddig próbáltam tudomást sem venni azokról az érzésekről, amelyek az arcára rajzolódtak. - Csak azt mondd, amivel nem csapod be velem együtt saját magadat is - mondtam ki a kérésemet, habár inkább szolíd utasítás és követelés volt. Nem veszek részt még egyszer egy bolond komédiában. Férfi voltam. Nehezebben produkáltam az érzéseket, és nehezebben reagáltam arra, amit mondott. Szavakkal nem is lettem volna képes rá.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 11, 2016 9:58 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
he was not poetry. and you were not a poet.
but still you wrote the stars into his skin
Kíváncsian fürkészem őt, s még mindig alig akarom elhinni azt, hogy itt van. Tudtam jól, hogy kivonta magát a forgalomból. Bár ezt nagyon nehezen akartam elhinni, hogy saját magának okozta volna a vesztét és nem pedig más. Sose volt angyali, de legalább tudtam azt, hogy egyszer még visszatérhet, ha úgy hozza az élet. Viszont ha Klaus kezei közé kerül, akkor erre esélye se lett volna. Ő nem szokott túlzottan kegyelmezni azoknak, akiket közel engedek magamhoz.  Szerinte gyengeség a szerelem, szerintem viszont nem. Válaszát hallva elnevetem magam és még picit a fejemet is megrázom, így szőke fürtjeim táncra kelnek. – Tudod, talán te vagy az egyedüli, aki pont eme tulajdonságukra akarna hasonlítani. – jegyzem meg mosolyogva, majd mielőtt még bármit is mondhatna újra megszólalok. – Esetleg kérjek hozzájuk időpontot, hogy valaki divattanácsok miatt szeretne velük beszélni? Még a végén öltöny társak lesznek. – szólalok meg kissé ironikusan, de ebben a pocsék helyzetben is meg kell lelni azt, ami kissé nevetséges. Főként inkább Elijah-nak van stílusa, de reménykedem abban, hogy Alec nem miatta öltözködik így, hanem tényleg azért, mert ő így érzi jól magát. Sose szerettem a koppintós embereket. – Én pedig választottam, a szenvedést, hogy te élj… - szólalok meg komolyan és álom a pillantását. Sose féltem tőle, ahogyan nem is tartottam tőle, pedig igazán közel volt sokszor a szívemhez. Könnyedén megölhetett volna, de még se tette sose. Ahogyan azt se gondoltam volna, hogy ennyire megviselte a távozásom, vagy ennyire makacs tud lenni.
Szavaira csak hitetlenkedő nevetéssel felelek, miközben továbbra is a falnak dőlök. Hogy lehet ennyire makacs valaki? Talán meg se kellene lepődnöm, hiszen Klaus is pontosan ennyire vak. Megrázom a fejemet, majd szőke tincseimbe túrok, s úgy figyelem azt a személyt, akit életem során talán leginkább szerettem. – Tudod, eléggé fura, hogy mennyire vak vagy. S azért hibáztatsz, amiért inkább amellett döntöttem, hogy életben maradj, mintsem egyik reggelen a halott tested köszöntsön vissza rám. – ridegség… Na, ebben már tökéletesen megjelenik ez, ahogyan a fájdalom is. Nem értem, hogy miként látja ezt. Tény, hogy összegabalyodtam azzal a személlyel, akiről beszél, de inkább felejteni akartam és reményt nyerni, hogy valakit egyszer talán a bátyám is életben hagyna, aki fontos számomra. – Szemmel láthatóan nagy jelentősége van, hiszen nem tudsz semerre se tovább lépni, se túl lépni a büszkeségeden. Azon csorbán, ami rajtad esett. – egy pillanatra engedem el őt a pillantásommal. Legszívesebben talán lekevertem volna neki egyet, hogy térjen már észhez. Lásson a dolgok mögé…  Szavaira kicsit közelebb lépek hozzá, s a kezem arcára siklik. – Szerettelek Alec, úgy ahogyan előtte senkit se, illetve még utána is. Nem múlt egy úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád és akár hiszed, akár nem, még mindig szeretlek, de amit tettem egykoron azt a te érdekedben tettem. – mondom neki sokkal szelídebben már, a szemét fürkészem és a kezem még mindig arcán pihen, ha csak el nem vette onnét. Tudom, hogy nem ennyire érzéketlen, hogy még van szívében olyan darab, ami felém húzza őt, vagy különben nem szenvedne ennyire a közelségemben.

Bocsánat a késés miatt! 27

:szeri: :hatodjmeg:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 11, 2016 10:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
Talán jogos volt. Nem sokan akartak hasonlítani a Mikaelson fivérekre, elvégre nem sok irigylésreméltó volt bennük. Némi hatalmon és drága ruhán kívül. De én átláttam ezeken, volt időm megtanulni, hogy mi is az igazán fontos az életben. És ha már volt egy bizonyos stílusod, ami eltért másokétól, hát felejthetetlen maradtál az emlékezetekben. Én így akartam fennmaradni. Örök lenni mások emlékezetében. De valószínűleg sosem fog megadatni, hisz nézzünk csak mögé a dolgoknak: engem már mostanra is elfelejtettek, pedig azt hittem, hogy kellő dolgot tettem le az asztalra. Ezek szerint tévedtem. Az, hogy éberen tartottam egy egész társaságot, mai szemmel eltörpül minden más mellett. Nyilván az is fontosabb volt, hogy reggel hány órakor kel fel a nap. Így még sosem aláztak meg. - Te ezt nem érted. Mi férfiak annál inkább - tettem hozzá. Nő és nő között is akadt olyan, aki hasonlítani akart a másikra. Igaz, én nem utánozni akartam valakit, hanem arra a mintázatra kialakítani egy saját stílust. Ég és föld a kettő. - És nem hiszem, hogy életben maradnék egy, a bátyáddal lefolytatott vizit után. - sóhajtottam fel. Tudtam én, hogy nem kedvelnek, de az ellenszenv inkább annak volt bizonyítéka, hogy nem akarták Rebekaht a közelembe engedni. Az egyetlen húguk volt, féltették mindentől. Talán lekötelezettnek kellett éreznie magát, amiért esős időben elengedték. Nem volt már gyerek. El tudta dönteni, mire van szüksége. Csak... rosszul döntött.  
Kicsit sem tetszett ez az ív. Nem akartam, hogy bűntudatot ébresszen bennem. Azt hittme, már mindent a helyére pakolásztam odabenn, a képzeletbeli érzések tárházában. Bár az, hogy szerettem, nem egy képzelt érzés volt. Inkább bizonyíték arra, hogy nem voltam jégből. Képes voltam rá. Csak nem akartam. Nem... - Nekem nem úgy tűnt, hogy annyira szenvedtél volna annak a féregnek a karmai között. A bátyád őt nem akarta eltüntetni, mikor összefeküdtél vele? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Hát, talán nem. És miért nem? Mert az a fickó ma New Orleans egyik vezetője. Klaus egykori kis kedvence. Talán ez volt a legnagyobb különbség kettőnk között. Ő tudott helyezkedni, én pedig saját magamat adtam. Micsoda vétek.
Félrebillentettem a fejemet. Engem nem tudott csak úgy meggyőzni. Nem volt hozzá elegendő ereje. Azzal pedig, hogy az életem védelme érdekében cselekedett, csak megráztam a fejemet. - Melletted boldogan haltam volna meg. Nem volt szükségem a védelmedre. - néztem rá határozottan, ám mikor megérintette az arcom, nem mozdultam el. Először akartam, végül mégis maradtam a helyemen. - Helyettem is döntöttél. Nem volt jogod hozzá. - bukott ki belőlem a saját véleményem, ekkor már enyhébben, kevésbé vádlón.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 26, 2016 5:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rebekah & Alec
HE WAS NOT POETRY. AND YOU WERE NOT A POET. BUT STILL YOU WROTE THE STARS INTO HIS SKIN
Talán tényleg nem érthettem meg azt, hogy miért is akarna bárki valamennyire is hasonlítani a testvéreimre. Szerettem őket, hiszen a bátyáim voltak és ott volt a sok éve tett ígéret is, de ennek ellenére se értettem mindig egyet a tetteikkel. Főleg akkor nem, ha az életembe szóltak bele. Klaus pedig tökéletesen értett ahhoz, hogy miként fosszon meg attól az emberi érzéstől, amelyet oly sokan érezni akarnak. Szerettem, de mintha ez az ő szemében bűn lett volna, vagy talán árulás, amiért fontossá váltak számomra mások is. Én sose éreztem így, hiszen lehet néha hátat fordítottam nekik, de ártani sose lettem volna képes, míg ő habozás nélkül küldött többször álomba. – Ha ezt így gondolod, akkor miért nem látod be azt, hogy az életedet mentettem meg egykoron? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, miközben a pillantásommal szinte fogva tartottam őt. – Ha most nem maradnál életben, akkoriban miért maradtál volna? Főleg, ha esetleg Klaus toppan be és nem Elijah? – tettem fel neki egy újabb kérdést, mielőtt még válaszolhatott volna az elsőre is. Elijah is szeretett már élete során, s tudom, hogy ő sose ártott volna Alec-nek. Csak akkor, ha a velem szembe álló férfi veszélyt jelentett volna. talán naiv voltam egyesek szemében, de inkább csak a vámpírsággal olyan dolgokat veszítettem el, amikről gyermekként sokat álmodoztam. S ha rám is talált a boldogság, akkor könnyedén illant el a családomnak köszönhetően, mintha nem lenne jogom ahhoz, hogy ne csak ők legyenek a szívem legmélyén.
- A bátyám mai napig szívesen eltenné őt láb alól, legalábbis sok esetben, ahogyan akkoriban is tette. – pillantok rá kissé büszkén és sértődötten, hiszen túlzottan fáj, hogy nem tud túllépni azon, hogy közöm volt Marcellhez. Igen, de ahogyan mindenkinek, úgy neki is ártott volna a bátyám és nem is lehetett úgy igazán semmi közöttünk. Szerettük egymást, lehet… De Alec-et szerettem életem során a leginkább. Ő mellőle inkább elsétáltam, mintsem én okozzam a vesztét Klaus egyik őrültsége miatt, vagy talán féltékenysége miatt…
- Talán boldogan haltál volna meg, de én nem akartam azt, hogy meghalj. Én esélyt akartam arra, hogy újra láthassak, s újra érezhessem azt, amit melletted éreztem. – s kezem óvatosan siklott arcára, amikor pedig nem tolta el a kezemet, akkor picit még közelebb is léptem hozzá. – Talán nem volt jogom, de okkal tettem, amit tettem, még akkor is, ha nem helyesen cselekedtem. – felelek neki alig hallhatóan, miközben íriszeimmel őt fürkészem. – Miért nem engeded, hogy helyre hozzam azt, amit egykoron elrontottam? – kérdezem meg alig hallhatóan, miközben az iránta érzett érzéseim szinte készségesen foglalnak helyet az íriszeimben.

Zene •• :szeri: ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 27, 2016 4:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
Nem abból a fából faragtak. Soha nem vallottam volna be, nem mondtam volna ki hangosan, hogy mit tett értem. És mit nem. Ahogyan arról sem készültem vitát indítani, hogy én mit tettem érte. Már senkit sem érdekelt, hogy milyen áldozatokat hoztunk meg egymásért, vagy hogy milyen szenvedélyesen tudtuk élni az életet együtt. Imádtam ezt a nőt. Minden furcsa hóbortját. A hajába vegyülő barna árnyalatot, amelyet régen annyira imádtam. Természetesnek hatott tőle. - Tudnék a bátyádnak olyan ajánlatot tenni, aminek köszönhetően életben hagyna. De úgy vélem, már nem vagyunk annyira jóban, te és én, hogy ennek te is részese légy. - tettem hozzá közönyösen. Nem esett jól az, hogy ismét eszembe jutottak azok a régi idők. A fájdalom, amelyet a kegyetlen szakítás okozott a mellkasomban. Sosem felejtettem el. Rosszabb volt minden anyai és atyai pofonnál, amit gyerekkoromban kaptak. Rosszabb volt a sok keserédes tapasztalatnál, amelyet előtte vámpírként szereztem. Ez a nő. Rosszabb volt mindennél. Méreg volt. Vagy én voltam méreg, s mérgeztem meg őt. A tárgy szempotnjából úgy tűnt, mindketten elég rosszak voltunk ahhoz, hogy ne lehessen a történetünk befejezése happy end.
- Legalább nem változott a Mikaelon ösztön. - reagáltam arra, amire igazából kíváncsi voltam. A kis barnabőrű se húzná sokáig, ha a bátyuson múlna. De nem az én tisztem volt erről véleményt mondani. A kis fekete fiú fejét szívesebben téptem volna le bárkinél, de már nem akartam utat engedni holmi féltékenységnek. Az túl emberi tulajdonság, én pedig többé nem akartam emberi lenni. Ki akartam írtani magamból minden vonulatot, a fájdalmat, a dühöt és a szeretetet. Mindet egyszerre éeztem, ahogy ránéztem Rebekah Mikaelsonra. - Már felesleges, kedvesem. Én nélküled senki voltam. Hetven évnyi kiszáradás után rájöttem, hogy... egyetlen nő sem ér annyit, hogy magamat büntessem miattuk. - húztam ki magamat. Készen álltam rá. Láttam őt. Hallottam a magyarázatot. Véget kellett vetnem neki. És habár nem terveztem elmondani neki, hogy a szakításunk után a pincémbe vonulva száradoztam, mégis kibukott. Hozzátartozott kettőnk fejezetéhez. - A múltban meghoztad a döntésedet. Én is megtettem. Most. Mi már nem gyerekek vagyunk. Sem felelőtlen kamaszok. Több kell annál, hogy egy sértett, önérzetébe gázolt vámpír felejtsen. - mondtam, a hangomba pedig ezúttal már jéghegynyi ridegség költözött. Össze akartam-e törni a szívét? Megtette ő helyettem is, összetörte a sajátját. Ide már nem kellett az én munkásságom.

:szeri:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 28, 2016 1:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rebekah & Alec
HE WAS NOT POETRY. AND YOU WERE NOT A POET. BUT STILL YOU WROTE THE STARS INTO HIS SKIN
- Ouch, ezzel most a lelkembe gázoltál. – szólaltam meg gúnyosan, hogy leplezzem azt, hogy mennyire is rosszul esett, s ha rajtam múlik, akkor sose fog üzletelni egyik fivéremmel se. Abból semmi jó nem származna, ha nem is ők ártanának neki, akkor azok, akik a testvéreim vagy éppen az én halálomra fáj a fogunk. Bár tény, hogy Klaus fejét szerintem többen akarják venni, mint az enyémet, vagyis gondolom. Ő több rosszat tett, mint mi. A gúnyosság meg természetesen hatott, megtanultam ennyi év alatt leplezni a valódi érzéseimet, s ez vele szemben se volt jelenleg másképpen.
- Szívesen látnád lógva, vagy tévedek? – kérdeztem meg kíváncsian, s fürkészve őt. Arra még azt hiszem várnia kell, mert ki tudja már követni Klaus és Marcellus közötti se veled, se nélküled kapcsolatot. Néha éppen „puszipajtások”, míg máskor egymás torkát szorongatják, mintha csak valami fura viszony lenne közöttük. Tudom, hogy Klaus számára fontos Marcel, még akkor is, ha néha mást mutat, vagy diktálnak a tettei, de ahhoz eléggé nagy hibát kellene elkövetnie, hogy ténylegesen a fejét akarja venni a bátyám. Én pedig nem akarok akkor őt lenni, amikor a feje a porba hull. Túl sok fej hullott már, most is csak azért vagyok itt, mert Elijah megkért rá, illetve Hayley Hope miatt. Amúgy meg vélhetően teljesen máshol sétálgatnék már. – Kiszáradás? Mégis mit műveltél magaddal? – kérdeztem meg döbbentem, s érezhette a hangsúlyomból, hogy mennyire nem tetszik az, amit hallok. Úgy néz ki, hogy még mindig nagyobb hatással voltam, vagyok rá, mint azt gondoltam volna, de ahogy mondani szokták, néha egyes emberek kötődnek egymáshoz, akár szabadna, akár nem, vagy éppen akarják, vagy nem akarják. Sors különös fintora. – Sértett, önérzetébe gázolt vámpír… - ismételtem meg a szavait, majd egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat, hiszen kezdtem úgy érezni, hogy nem Alec áll előttem, hanem a bátyáim közül valamelyikének a klónja. – Talán te jobban illenél a Mikaelson családba, mint jómagam. – feleltem kurtán. A szavai pedig csak még tovább törték bennem azt, amit egykoron én eltörtem azért, hogy életben maradhasson. – Ha így lenne, akkor most nem lennél itt, vagy csak szeretnél beállni azok közé, akik imádnak karót vagy éppen tőrt döfni a testembe? – kérdeztem meg kíváncsian, majd pedig egészen közel léptem hozzá. Ajkaim ajkait érintették, de mielőtt még ellökhetett volna magától én kezdtem el hátrálni, majd elindultam abba az irányba, amerről jöttem, egy pillanatra megtorpantam és hátra pillantottam.
- Tedd meg, talán még segítséget is találsz hozzá! – a szavaim fájdalommal voltak átitatva, de mégis minek kellett volna örülnöm? Visszatért, de halovány mása se volt annak, akit egykoron ismertem. Mintha a szíve kővé dermedt volna, s Klausnak egy darabkája kelt volna életre benne. A könnyeimet sietve töröltem le, s ha csak meg nem állított, akkor könnyedén tűntem el onnan úgy, hogy követni ne tudjon később. S egyre inkább úgy éreztem, hogy karóban a szívvel is kellemesebb lenne élni, mint jelenleg ebben a puskaporos városban…


Zene •• :szeri: ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 29, 2016 8:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

rebekah & alec
unfortunately i promised to never let you go
- Én lennék a legboldogabb, ha a saját két kezemmel lógathatnám fel. - Felesleges lett volna tagadni, a gúny még mindig jól állt neki. Vannak olyan tulajdonságok, amelyek felettébb előnyösek, főleg ha egy nő szájából törnek elő, méghozzá egy hasonló szituációban. Ezért sem voltunk mi rossz páros, mindig egymásra hangolódtunk, megtaláltuk az összhangot. Aztán szépen vége is lett. El kellett volna gondolkodnom az okokon, de nem voltam hajlandó. Nem akartam tudomásul venni azt, amit megpróbált leerőltetni a torkomon. Helyettem döntött. Erre pedig nem jogosítottam fel senkit. Még őt sem. Senkit. Az egész életem abból állt, hogy mások irányítsanak, egészen addig, míg sikerült kitörnöm. Azt követően a személyiségem minden jegye megváltozott. És nem fért bele, hogy egy hozzá hasonló, ősvámpír szőke liba játszadozzon velem. Amikor dühös voltam rá, nem féltem a szemébe kiabálni a véleményemet, mely szerint ő csak egy elkényeztetett ősi ribanc. De a legtöbbször úgy tűnt, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Tehát lényegében feleslegesen erőltettem meg magam abban, hogy a tudtára hozzam. Cserébe voltam én is minden, amit férfi el tud képzelni, miközben egy nővel veszekedett. Mert lehetett ő ezer éves, elsősorban nő volt. És az rosszabb minden fajtánál. - Hm, most hirtelen érdekel? - kérdeztem felvont szemöldökkel, amikor a kiszáradásomról érdeklődött. Nem várta meg a következményeket. Azon kívül, hogy elsietett, mint valami tornádó, de előtte még gondosan megölte a legjobb embereket, hát... nyivlán erre már nem jutott elegendő ideje. - Mondjuk úgy, nem ismerem ezt a mai világot, mert csak egy hete élek benne. - Nem válaszoltam meg egyértelműen a kérdését, de elegendő okot adtam arra, hogy elgondolkodjon. Ez számomra is midnig nehéz volt, tekintve, hogy a döntéseinkkel nemcsak saját magunknak adunk új fejezetet, hanem másoknak is. Ő is megadta nekem az én új történetemet - akkor már nélküle. - Még nem döntöttem el, hogy karót vagy tőrt akarok döfni beléd. - Valójában párszor már elgondolkodtasm. Aztán rájöttem, hogy nem tudnám megtenni. Én nem vagyok egy közülük. Nem gyilkolok meggondolás nélkül olyanokat, akik jelentettek nekem valamit, csak ha igazán jó indokom volt rá. Az anyám és az apám ilyen volt. Én magam öltem meg őket, csak mert úgy bántak velem, mint valami kutyával.
Leginkább az lepett meg, amit ezután tett. Ajkait éreztem a sajátjaimon, de csak pár másodpercig. Igazán felfogni sem tudtam, hogy mi történt, hisz mire éreztem az édes ízt, már ott sem volt. Ez legalább nem változott.
- Menj. - mondtam aztán, ekkor már a hátának, hangomban dühvel és utálattal, egy jéghegynyi sértettséggel. Összekoccantak a fogaim. Ő tűnt el előbb. Ismét ő ment el.

Köszönöm a játékot, szépségem! Várom a következőt! Cool©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Kihalt utcák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Helyszínek :: New Orleans-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3