A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Keresem :
no one, that blonde chick wants me Ω

† Tartózkodási hely :
Ω
† Hobbi & foglalkozás :
criminal Ω



Warren Norton ÍRTA A POSZTOT
Vas. Nov. 27, 2016 5:04 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Miller && Norton  
to the uninvited angel
Megmagyarázhatatlan volt az egész. Többek között az is, hogy miért készültem én bármiben is segíteni neki. Voltak önös érdekeim, de abban nem ő tudott volna segíteni, és mi több, csak hátráltatna abban, amit tenni készültem, ha egyszer eljutok oda, hogy megtalálom azokat, akik megölték az embereimet, és elvették azt, ami az enyém. Nem is tudtam hirtelen eldönteni, melyik volt számomra nagyobb veszteség. Az embereim, vagy az, amit elvettek tőlük. És erre még a nyakamra járt a rendőrség is. Nem volt elég bajom. Tényleg düh kezdte marcangolni a gyomromat, de egészen jól tartottam magamat. Semmi fogást nem akartam hagyni magamon, mert ha egyszer kitapintják a gyenge pontomat, nem lenne az az Isten, ami segítene levakarni őket magamról. Sokat értem már el az életemben, és most is arra vágytam, hogy egyedül intézzem el ezt az ügyet, egy józan sugallat viszont azt suttogta a fülembe, hogy először életemben hallgassak a nőre, és segítsük egymást. Hiába a düh, a beképzelt magacsság, igazat kellett adnom ennek a löketnek. Hozzáadhat valamit az információival ahhoz, amit kerestem. Együtt okosabbak lehetünk. De ha lehetőségem adódna kiszállni az utolsó pillanatban, mert máshogy akarok cselekedni, gondolkodás nélkül megtenném.
Megvontam a vállamat, a kis vigyor már ott bújkált a szám sarkában. - Hát. Vagy úgy értem, vagy nem. Ezt magára bízom, döntse el. - mondtam könnyedén. Tényleg nem segített az ügyön, ha megtartom magamnak az információimat, de az volt az igazság - és erre már ő is rájöhetett volna, ha tényleg annyira ügyes nő -, hogy tényleg nem ismertem olyan vámpírokat, akik erre képesek lettek volna. - Azt is tudja, hogy velem nem sokan packáznak. A tettes vagy nagyon bátor vagy nagyon ostoba. Vagy lehetséges opció még, hogy ő se tudja, kivel kezdett. - gondolkodtam tovább. Mindegyikben volt lehetőség, bár egyik esetben sem fogom megkímélni az életét, letépem azt a mocskos fejét. Vagy fejüket, ha többen voltak.
Ott jártam a nyomában, egyrészt azért, hogy bosszantsam, másrészt azért, mert vele ellentétben én még nem jártam a tett helyszínén, nem volt előttem a kép. Nem tudtam, mit hol keressek. Azon kívül, hogy némi vér ivódott a betonba. Tapasztalatból tudtam, hogy ezt még évek múlva is meg fogják látni azok, akik erre tévednek. - Maga a vesémbe lát. - tátottam el a számat drámaian, némileg megemelve a hangomat, mintha elismerném azt, amit rólam megtudott. Vagy megismert. Igazából tényleg így volt, de a világért sem ismertem volna el őszintén, hogy lenyűgözött a "jelentése" rólam. - Milyen kár, hogy különböző oldalakon állunk, Miss Miller. - sóhajtottam fel nem kevesebb drámával, majd elfordítottam a fejemet. Ideje volt ismét komolyra fordítani a szót, már nemcsak őt érdekelte, hogy ki és miért tette ezt.
Elhátráltam mögüle, és a dokk másik része felé indultam. - Mit nem adnék azért jelenleg, hogy farkas legyek. Ha vámpírok tették, legalább valami szagot fognék. - méregettem a környéket, majd visszafordultam, hogy ismét végigpásztázzak mindenen, amit megpillantottam. Összeszűkültek a szemeim, a recsegő lécek alattam pedig csak nehezítették a dolgomat. Így nem volt könnyű gondolkodni, főleg nem úgy, hogy majd' felrobbantam. Csak jól titkoltam. - Évek óta nem használtam mágiát. De ha találnék itt valamit, valamit a tettesektől, egy estére megszegném a fogadalmamat. - motyogtam magam elé, bár biztos voltam abban, hogy hallotta.

●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Are you I N S A N E like me?
Been in P A I N like me?


He's so TALL
AND handsome as HELL
He's so BAD but
he does it so WELL

† Tartózkodási hely :
♐ new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
♐ detective
† Humor :
♐ kinky



Kelsey Miller ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Okt. 24, 2016 2:03 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

the dirty alliance
Norton & Miller

Nem válaszolok ugyan semmit a megjegyzésre, de akaratlanul is elképzelem abban a bizonyos narancssárga kezeslábasban, és hát el kell ismerni, van igazság abban, amit mond. Vagy csak azért nehéz Nortont összekapcsolni a rikító színnel, mert általában inkább a sötét összeállításokat részesíti előnyben, ahogy a legtöbb alvilági személy. Nem mintha ez bármit is számítana, ha egyszer tényleg rács mögött találná magát.
- Máris azt számolgatja, hogy vajon hányszor látogatnám meg? Nekem ez inkább úgy hangzik, hogy ÉN fogok hiányozni magának – kontrázok rá a szavaira ezúttal már egyenesen vigyorogva. Ennek a témának már tényleg nem sok komolyságot hagytunk, azt viszont valóban el tudom képzelni, hogy Mr. Bűnöző keze messzire elér. Valahol ez is szerepet játszik abban, hogy még nem csukattam le eddig. Egyrészt mert túl befolyásos ahhoz, hogy ez ilyen könnyen menjen, másrészt pedig mert odabenn a rácsok között talán még szabadabban garázdálkodna, mint idekinn. Mit számít neki néhány fal? És nem csak azért, mert elég ravasz, hogy ha akar, pillanatok alatt kijusson, de még mágus is, ennél fogva mindig nála lenne az előny, illetve az a bizonyos B terv. Akkor már érdemesebb idekinn rajta tartani a szemem.
Nem kifejezetten tetszik a mód, amilyen könnyedséggel lerázza magáról a további kérdezősködéseimet, de veszem a lapot. Hiába a természetes rendőri kíváncsiságom, érzem, hol a határ, és ma nem a felbosszantása a cél, nem is az, hogy idő előtt elküldjön a francba, hanem hogy együttműködésre bírjam, így hát ezúttal lenyelem a békát, és mára félreteszem a további kérdéseimet. Ami viszont meglep, hogy még végig sem mondom, milyen hírt is kaptam telefonon, ő máris indulásra kész. Ez végül is jó jel. Végre valamiért nem kell könyörögni. Azt viszont már nem várom meg, hogy felszenvedje magára a kabátot, megindulok a kijárat felé. Persze utolér, mielőtt az utcán lennék, és kérdés nélkül a saját kocsija felé invitál. Invitál? Nevezzük inkább néma dirigálásnak. Mégis ki tette meg őt főnöknek? A szemeimet forgatom, majd egy sóhajjal követem őt, és beszállok mellé a járműbe.
Megérkezve a dokkokhoz már minden ismerős a számomra. Ma már nem először járok itt, de végre lehetőségem van zavaró tényezők nélkül nyugodtan, kedvem szerint körülszimatolni. Tulajdonképpen szó szerint. Amint elérjük a konkrét helyszínt, Nortonnal a sarkamban újra végigjárom a hullák hűlt helyeit, minden érzékemet arra összpontosítva, hátha felfedezek valamit, amit korábban nem. Ettől függetlenül persze eljutnak a fülemig a férfi szavai, mire meglepetten kapom fel a fejem.
- Úgy érti olyan vámpírokat, akik a titkos recepttel készült vérkoktéljaira vevők? - kérdezek vissza, csak hogy biztos legyek benne, ugyanarról beszélünk. Kissé meglep ugyan, hogy a korábbi titokzatoskodás után most mégis úgy dönt, válaszol egy kérdésemre, de igyekszem ezt nem nagyon kimutatni. Csak sajnos nekem az nem túl jó hír, ha nincs egyetlen gyanúsított sem. Valamit mégis csak tudnia kell, hisz ha közvetítéssel is, de rendszeresen túlad az árúján. Aztán a férfi egy újabb kérdéssel fordul hozzám.
- Komolyan tudni szeretné? - Rendben, miért is ne? Arcomon a pimaszságának megfelelő mosoly fut végig, ám végül némileg elkomolyodva zsebre dugom a kezeimet, és rövid időre elszakadva a tetthely további vizsgálgatásától, közelebb sétálok Nortonhoz. - Maga közel sem olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát. Persze, élvezi a hatalmát, és hát azt is elhiszem, hogy izgalmas folyton a tilosban járni – mondom ezt akaratlanul úgy, mint akinek azért van ebben már némi tapasztalata, bár most egyáltalán nem rólam van szó. - Ravasz és nagyképű, de nem elvetemült - bökök felé a levegőben a mutatóujjammal. - Becsvágyó, de nem akar minden áron megszerezni valamit, megvannak a saját magának felállított korlátai. És ha hiszi, ha nem, ezt valahol becsülöm is. Szóval... azt hiszem, nagyjából már kitapasztaltam, milyen ügyekkel hozhatom kapcsolatba, és mi az, ami közel sem a maga asztala, Mr. Norton – bejezem be az elemzést egy féloldalas mosollyal, aztán megvonom a vállam. Hát, azt hiszem, a több évnyi csipkelődés és egymás nyakára járás után már belefér egy megmondós pillanat is. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszafordulok a tetthely felé, és végighordozom a tekintetemet a közelben levő hajókon, hátha sikerül kiszúrnom valami gyanúsat. Bár talán érdemesebb lenne azzal kezdeni, hogy bemegyünk a raktárházba, és megnézzük az említett felvételt, ami a bűntény után készült.

Pour Some Sugar On Me
©
Vissza az elejére Go down


Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Keresem :
no one, that blonde chick wants me Ω

† Tartózkodási hely :
Ω
† Hobbi & foglalkozás :
criminal Ω



Warren Norton ÍRTA A POSZTOT
Pént. Aug. 05, 2016 9:56 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
[/url] Előzmények <<

Miller && Norton  
to the uninvited angel
Egy ideig tartottam a tekintetét. Már többször is megfigyeltem, milyen elbűvölő a tekintete, a különböző színek keveredése pedig egyenesen levett volna a lábamról, ha hagyom. Egyetlen nőnek sem voltam hajlandó bedőlni, ezt tanulhattam abból is, hogy anyám sosem bánt kesztyűs kézzel az apámmal. Szerették egymást, de sosem az hordta a nadrágot, akinek kellett volna. Nem akartam az apám sorsára jutni, behódolni holmi nőnek. Márpedig a velem szembenülő nő amennyire lenyűgöző szépséggel rendelkezik, éppen annyira emlékeztetett az anyámra. De rendőrnek nem is megy el egy világtalan. Na jó, néha igen. De ez nem Miller nyomozóra volt jellemző. Neki helyén volt az esze, tudta használni a tudását, mindig össze tudta illeszteni a darabkákat. Ezt nem tudná megtenni egy olyan kis senki, aki azt sem tudja, hogy hol kel fel a nap.
- A narancssárga nem az én színem. - jegyeztem meg, továbbra sem szakadva el pillantásától. A szám széle éppen annyira hajlott mosolygásba, mint az övé. Felesleges volt teljes komolysággal élni az életet, köztünk sem volt már annyira éles távolságtartás, mint régen. Ahhoz túl gyakran látogatott meg. - Ha kikerülnék a képből, hiányérzete lenne. Milyen gyakran jönne hozzám beszélőre? Tudja, azt hiszem, a börtönben sem lennék kevésbé tevékeny. - utaltam arra, hogy elég nagy kézzel áldott meg az úristen, és sok helyre elérek vele. Akkor is, ha egy egész rácssorozat állt be közém és a világ közé.  De merész gondolat lett volna tőle, ha azt hinné, hogy akkor és ott befejezném a pályafutásomat. Hány évet kapnék? Tizet? Tizenötöt? Az attól függött, milyen vádpontok alatt tudnának besózni. De az élet attól még megyegetne tovább. Miller nyomozó pedig előbb vagy utóbb, de rájönne, hogy üres és sivár az élete nélkülem.
Ismét hátra kellett dőlnöm. Túl kíváncsi volt, ezt aligha lehetett volna fokozni. Vagy én nevelkedtem rossz körökben, ahol megtanították, hogy sosem kérdezgetünk senkit. Ő mondjuk pont ezeknek a köröknek az ellenkezőjéről jött ide. Lehet, hogy az akadémián a folytonos kérdezősködést tanították? - Hagyjunk egy kis titkot holnapra is. - mondtam könnyedén. Nem úgy beszéltem, mint akinek most ölték meg a legjobb, legmegbízhatóbb embereit, pedig belül dühös voltam és csalódott. Az egész bár berendezését darabjaira tudtam volna szedni. Ennek ellenére nem mutattam, semmi köze nem volt hozzá, hogy mit éreztem vagy mit nem. Egy tetszőleges szerepbe bújtattam magamat előtte, hisz ez volt az életem. Egy jól felépített, kiismert szerep. A felszín pedig a valódi érzéseket rejtette, de oda aligha volt betekintése bárkinek.
Amíg a telefonját nézegette, már sejtettem, mi lesz a következő lépés, így a kabátomért nyúltam. - Jól van, megyek már. Nem látja, hogy megyek? - kérdeztem értetlenül, szándékosan magas hangon, de még mindig a széken ültem, és csiga léptekben vettem magamra a dzsekit.
Kilöktem az ajtót, és rögtön meghoztam egy fontos döntést: az én autómmal megyünk. Az övét sehol se láttam, rendőrautóba pedig főleg nem ülnék, így intettem neki, hogy szálljon be az anyósülésre.
A dokkokon sétálgatva már nyoma sem volt annak, hogy itt bármi történt volna. A kordont kivéve. Felsóhajtva álltam meg, valamiért már éreztem, hogy jó helyen jártam, és itt lesz a folytatása ennek az érdekfeszítő, gyanúsítgató beszélgetésnek. - Személyesen nem ismerek vámpírokat. - mondtam, válaszolva a még bárban feltett kérdésére. A volán mögött ülve nem voltam beszédes kedvemben, le kellett nyelnem az éledő haragomat, most pedig csend és béke volt, így valamennyire még uralkodtam magamon. - Mondja, ha történik valami a városban, hányadik gondolata vagyok a lehetséges elkövetők listáján? - tettem fel aztán, ismét pimasz hangvétellel.

●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 15, 2016 3:36 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
It's hard for me to say:
I'm jealous of the way you're happy without me
Számolnom kellett azzal, hogy esetleg nem érti meg az okát annak, hogy miért bújtam el előle és Emmett elől. Féltem, nem érti meg okát, de míg ők emlékekkel, bosszúvággyal felruházva, tudván mi történt velük, el tudták fogadni azt, amivé váltam, addig én megcsömörlöttem valahol a két világ között, ahonnan ismeretlen erők hoztak vissza. Emlékek nélkül, érzések nélkül, összezavarodottan ébredtem, és kevésen múlt, hogy majdnem belebolondultam az egészbe. Túltettem magam a múlt borzalmain és próbáltam új életet kezdeni, felépíteni azt, amiről azt hittem halott, felépíteni magam, elfeledve a naiv lányt, aki próbál nem arra gondolni, hogy milyen borzalmas is lehet az élet. Sikeremhez pedig a magány volt a legjobb pártfogó. De látom rajta, hogy küzd a kérdései visszafogásával, mégsem erőlteti tovább, így valamiféle megnyugvás kerít hatalmába, hogy nem kér magyarázkodást, nem várja el, hogy feltétlenül megértessem vele, mi történt velem, s nem rója fel, amiért képtelen vagyok mindent elmesélni neki. Mert bár tudom jól, hogy ő is érzi, megváltoztam, akárcsak ő, a félelem benne is épp úgy él, mint bennem, hogy ismét elveszíthetem. Pedig még csak igazán vissza sem kaptam a bátyám...de valamilyen módon mégis azt hiszem, hogy a fejlődés, a haladás útjára léptünk, s kapcsolatunk erősségét mi sem bizonyítja jobban, mint némi távolságtartást követő békés beszélgetés. Legyen az bármennyire felületes.
A víz kékje mindkettőnk tekintetét fogva tartja, a szél csendes, csupán apró hullámokat kavar, melyek bokámhoz csapódva törnek csak meg, és a béke, ami hirtelen magába kerít, emlékeztet rá, hogy valahol legbelül még mindig az a kislány vagyok, aki a bátyja ölelő karjaiba vágyik, aki éjszakákat át tudna beszélni, ábrándozni. Csupán másokkal szemben ezt az énem jobb elnyomnom, és nem gyengének mutatkoznom, mert ebből már oly sokszor tanultam, hogy ismét semmiképpen sem szeretnék csalódni senkiben.
Szavai megnyugtatóan csengnek, még jobban elfog hát ez az érzés, és ajkamon halovány, talán bátortalan mosolynak nevezhető gesztus ül ki.
-Bár mindent ilyen könnyen elérhetnék.-suttogom kissé megtört hangon, ahogy rá emelem tekintetem. Bár neki mindenképpen jót teszek, másokkal ugyan ezt nem feltétlenül tudom elérni, sőt. Életeket tettem tönkre, s oltottam ki az elmúlt századokban, vezeklésre mégsem gondoltam sosem. Mindig találtam okot tetteimre és ezekbe kapaszkodva lógtam a sötétség gödre felett, mely egyre mélyebb volt alattam, s egyre jobban vonzott, elpusztítva mindent, ami bennem egykor élt.-"Ha egy szép élet vágyát őrzöd, a múlttal nem szabad törődnöd, s mindig úgy tégy, ha veszteség ér, mint hogyha újjászülten élnél."-idézek egyik kedvencemtől, ahogy tekintetem ismét elkalandozik a messzeségen. Nekem sem szabadna a múltammal törődni, mégsem hagy nyugodni az, folyton üldöz, sarkamban van, hegyes karmai pedig újabb és újabb sebeket okoznak lelkemen. Ezt a harcot pedig magam ellen csak én magam tudom megvívni. Sem ő, sem más nem segíthet rajta. A bátyám, de míg őt lényem felszabadítja, félek bevallani neki, de az ő jelenléte csak kínzó, fájó emlékeket szakít fel bennem, hiába hiszem, s részben érzem, hogy visszakaptam neki hála valamit, s talán kicsivel boldogabb vagyok, mint voltam.
Elterelem szavaim, és gondolataim, felőle érdeklődöm, illetve a lány felől, aki belopta magát az ő szívébe és és másik bátyáméba is. Szerettem volna találkozni vele, megismerni őt, kíváncsivá tett, s hála annak, hogy rejtőzködésben évszázados tapasztalatom volt, volt időm őket megfigyelni. Lopva féltékenységet éreztem, hogy a lány, kinek neve Layla, bátyáim között állt, és szeretetet kapott tőlük, addig én kiestem ebből a játékból, s inkább voltam villámhárító és valamiféle köztes pont a családunkban, mint egy lány, aki két testvér feltétlen szeretetét élvezi. Mert azt azt hiszem nem várhatom el tőlük és nincs is jogom ilyesmit kérni, mert valahol ez az érzés irányomból irányukba is csökkent. Vagy csupán megfakult.
-Ben, ismerlek annyira, hogy tudjam, sosem engedtél közel magadhoz senkit ennyire, akit csak egy lány jelzővel illetsz.-dorgálom le kissé, és ha leplezni akarná hazugságát, akkor is eleget láttam már, hogy tudjam, szó sincs olyasmiről, ami hozzá csak egy lányként kötné a szóban forgó barna ragyogást az élete egén.-Nem baj, ha nem ismered be, hogy valaki fontos neked, de lásd be, legalább magadnak, hogy így van. Mindenkinek kell valaki az életben, aki megdobbantja a szívét.-a saját tapasztalattól azért messze vagyok, de tanácsként talán jól jöhet még tőlem ilyesmi, némiképp magamnak is. Nem voltam az a feltétlenül társas leány, mint régen, bár szó se róla, jómagam is féltem a kapcsolatoktól. Hisz sosem volt semmi komoly az életemben, még ennyi évszázad távlatában sem. Évszázadokig csak azzal foglalkoztam, hogy ismét magam legyek. Előtte pedig halottként nem volt lehetőségem ilyeneken gondolkodni. Az előtt pedig egy kislány voltam, akit mindenki óvott, még a széltől is. -Az a lány pedig...-sóhajtok nagyot, talán kicsit megtörten, amin némiképp akaratomon túl is érződik, hogy valamiért azért szúró tüske van a szívemben irányába is. Függetlenül a kerülgetett témán kívül, amiről jelenleg egyikünk sem beszélt még. Mi történt pontosan közte és Emmett között.

●● Cold ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 15, 2016 12:03 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


Minden egyes gesztusára figyelek, miközben morzsákat megoszt velem életének legnagyobb részéről. Nem tudok meg mindent, még mindig ezernyi kérdés marcangolja amúgy is megtépázott, magányos lelkemet, de most, hogy itt van és ami ennél is fontosabb, életben van, megértésre és türelemre törekszem. Meg sem tudnám számolni, hány évtizedig mellőztem ezen tulajdonságokat. Emmett mellett sok türelmet tanultam, de a megértés apró szikrája sem égett bennem soha. Drága húgom láttán viszont mindezen érzések lángra lobbannak bennem. Félreteszem minden sértettségem, a tényt, hogy saját életet kezdett és szinte került minket sok-sok éven keresztül. Érzem, tagadni sem tudnám, hogy bánt, de én magam is tudom, mekkora súly nehezedik egy olyan személy vállára, ki örökké él. Egy halandó élete egyszer csak véget ér és attól függően, hogyan élte azt a néhány, röpke évtizedet, lehet áldás vagy átok. Számunkra, még ha nem is mondjuk ki, áldás lenne a természetes halál. Túl büszkének gondolom magunkat ahhoz, hogy büszkén viseljünk egy csatában elszenvedett vereséget, mi halállal zárulhatna. Vámpír létünkből kifolyólag azonban egy érdemekkel leélt, rövid élet lehetősége csupán álom lehet. Éppen ezért is vagyok vele megértő, mert ha tehettem volna, menekültem volna mindentől, mi egyszerűbb, boszorkány életemből megmaradt. Hazánkból el is futottunk, miután bosszút álltunk családunkon. Fivérem mellől azonban képtelen voltam tágítani, mert mi együtt vágtunk bele ebbe a rögös, képtelennek tűnő életbe. Philippa azonban egyedül kellett szembenézzen mindezzel.
Tekintetem ismét a víz kékjére vetem. Megfoghatatlan, századok óta fel nem merülő érzések kerítenek hatalmába. Szemeim ismét könnybe lábadnak, ezúttal viszont leküzdöm a vágyat arra, hogy szabadjára engedjem őket. A boldogság már ismeretlen számomra, réges-régen nem éreztem, nem járta át testemet, most még is valami talán ahhoz hasonló kezd el munkálódni bennem és mindezt neki köszönhetem. Hinni és tudni akarom, lehetünk még egy család akkor is, ha el akar majd menni a városból. Akarom, hogy egy család legyünk ismét. Emmettel szemben nehezebben enyhülnék meg, ahhoz túlságosan is sok borzalmat kellett végignéznem, de nem lehetetlen. Előttünk áll még egy örökkévalóság. Nem gyűlölhetem őt életem végéig. Mert fogalmam sincs, mikor következik el utolsó leheletem órája. Nem látok előre az időben.
Visszafordítom rá tekintetem és halvány, mosoly szerű gesztus jelenik meg arcomon. Sokáig kellett elnyomnom minden érzésemet magamban, hogy eleget tegyek saját büszkeségem kívánalmainak, ezért a mosoly, nevetés, vagy felhőtlen beszélgetés sem az én asztalom. Mondhatni szarul csinálom őket.
- Egyetlen dolog számít Philippa. Hogy élsz és itt vagy most mellettem. Nem akarok többé a múltban élni. Feloldoztál ez alól.- Hagyják el a nyugtató szavak ajkaimat és én sem tudnám eldönteni, kit akarok nyugtatni mindezzel. De nyugalom érzése fog el, évszázadok óta először és ez késztet minden megbocsátásra. Semmiért nem adnám földanyánk ajándékát senkinek. Valahogy feltámasztotta húgomat és végül elvezette hozzám, még ha először fagyos halál alakjában érkezett is. Tettem már én is nem egy borzalmas dolgot, mi alól senki sem volt kegyes feloldozást adni. Én viszont megadhatom másoknak.
Arckifejezésem hirtelen változik, ahogyan húgom szavai egy bizonyos emberre céloznak. Nem érint annyira rosszul Layláról beszélni, mint gondoltam volna, de a lány jelenléte az életemben Emmettnek köszönhető. Nem tehetem meg, hogy bemocskolom fivérem egyetlen húgunk előtt. De talán most már ismeri a történetet, még ha nem is kerek egészen.
- Laylára gondolsz, ha jól veszem ki szavaid.- Mondom bizonytalanabbul, mint szeretném, de tartásom és hangom mélysége árulkodhat egyfajta távolságtartásról. Ez pedig nem Philippa irányában történik, hanem Layla miatt. Pontosan nem tudom, mit mondhatnék róla, hiszen teljesen megkavarja világomat, a feje tetejére állít mindent és új dolgokat tanít nekem. Még sem tudok lépést tartani vele, túlságosan gyorsan és rosszkor történtek velünk az események.
- Ő egy nehéz dió, tudod...- Kezdenék bele, de nem tudom, hogyan folytathatnám anélkül, hogy Emmett nevét felhozzam. Hallgatok egy ideig, próbálom mérlegelni, mi az, amit mondhatok, mi az, amit semmiképp nem kellene szóba hoznom. Rövidesen ráeszmélek, hogy nem a fivérem miatt kerülöm a témát, sokkal inkább saját érzéseim miatt. Anélkül, hogy észrevenném, hatalmas sóhaj tör ki belőlem. Életemben soha nem voltam még ennyire tanácstalan. Ennyire elveszett. Mintha az érzelmek lennének a démonaim és az összessel egyszerre kellene szembenéznem. Lehetetlenségnek tűnik.
- Ő csak egy lány.- Tör ki végül belőlem a bődületes marhaság. Ha szavakba tudnám őt foglalni, megtenném. Ha meg tudnám magyarázni, ki ő nekem, megtenném. Ha csak tudnám, hogy a bennem kialakuló érzelmek mit jelentenek, hát elmondanám neki. Philippának mindig mindent elmondtam, a legbelsőbb gondolataimat is megosztottam vele. Nem azért nem beszélek, mert ő változott volna. Én változtam. A borzalmak, a vér, az öldöklés pecsét szerűen zárta el bennem az érzéseket. Századokig szükségem sem volt rájuk. Most pedig nyílzáporként ostromolnak én pedig csak állok bambán, szerencsétlenül, s hagyom nekik.

m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 18, 2016 2:19 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
It's hard for me to say:
I'm jealous of the way you're happy without me
Próbáltam sosem a múltam árnyékai között élni, túllépni az úton, ami ahhoz az énemhez vezetett, akivé váltam. Próbáltam az érveim, hogy miért nem vagyok rossz ember, kinek sötét a szíve elnyomni, de tudtam, mindig is éreztem, hogy képtelen leszek erre. Ezek emlékeztetnek rá, hogy honnan indultam, mivé lettem, és időközben mennyi sebet szereztem, amit talán sosem akartam megejteni magamon vagy másokon. Tudom, hogy gyengeségem, a magammal vívott harcom jelei kiülnek arcomra, de nem érzem szükségét annak, hogy elmeneküljek ettől az egésztől. Nem érzem a késztetést, hogy máshogy tegyek előtte, hogy elmeneküljek kérdése elől, bár jó pár fekete foltot hagyok történetemben, miket elrejtek fájdalmammal, miket magamnak se ismernék be, s szemében könnyen szörnyeteggé változhatnék ismét. De a bátyám most kaptam csak vissza, legalábbis ráléptem az útra, ami reményeim szerint ide vezethet majd, és ennek fényében kell elsősorban cselekednem. Ha el akarnám törölni az elmúlt évszázadokat, akkor sem biztos, hogy más lennék, de ennyi év távlatából jó volt csendesen ücsörögni Ben mellett úgy, hogy nem ítélkezik, csak hallgat. Joga lett volna, és nem gondoltam, hogy első viszontlátásunk óta nem fordult volna meg a fejében, hogy talán nem én vagyok az, akit húgának hitt. Mégsem mondja ezt ki, szeme és arca pedig kőszobri nyugalom helyett érzelmektől átitatott, s szinte szívemig hatol a fürkésző tekintete. Nem kérdez vissza, hallgat, ám így is érzem, és tudom, hogy próbálja a rólam alkotott emlékeit összeegyeztetni jelenlegi énemmel. A másik bátyám, bármi is volt a bűne, viszont nem akartam ebbe a beszélgetésbe belevonni. Nem voltam még kész rá, hogy elgondolkodjak közös dolgaikon, és igazán csak akkor döbbentem rá, hogy oldalt sem tudnék válaszolni, amikor megvolt a lehetőségem, hogy Ben életét kioltsam.
Kérdése mégis hirtelen ér, és nagyot nyelek, mielőtt válaszolnék rá, először ugyanis próbálom magamban összerakni a megfelelő válaszokat. De rájövök, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen, mert az igazság még nekem is kissé ködös volt.
-Először meg akartalak titeket találni, mikor emlékeim visszakaptam. Majd felejteni akartam az életem utolsó napját, mikor láttalak titeket, mert attól féltem, ha újra a szemedbe nézek csak azt a napot fogom látni.-próbálom hosszadalmas okfejtés révén összerakni a megfelelő válasz töredékes darabjait.-Aztán mégis eluralkodott rajtam valami, hogy szükségem van rátok. Ekkor már vámpír voltam, és minden annyira erős volt, ami hozzátok kötött. Először Emmett nyomát kutattam fel, majd a tied is.-nem titkolom hát tovább, egyszerűen kimondnom.-Azt hittem, hogy akként, amivé váltam könnyebb az ő, mint a te szemedbe nézni. De évek óta figyellek téged is. Engem viszont akaratom nélkül egyikőtök sem találhat meg.-azt hiszem utolsó mondatom volt a lényeg. Hisz tudtam az erős családi kapocs sosem szakítható meg, mégsem voltam már olyan földhözragadt, hogy csak ebben és ennek éljek. Önző mód elkezdtem a saját életem, amibe nem feltétlenül fértek bele ők is minden napra. Talán az emlékek fájdalmassága miatt, talán az eltitkolt dolgaim miatt. Magam sem tudom már... Egyszerűen önző voltam velük szemben, s ezt az egyet magamnak se tagadtam sokáig.-Azért ennyi idő után, mert szembe kellett néznem a tényekkel, évszázadok múltak el, egyikünk sem olyan, mint régen, s arra a családra messziről se hasonlítunk, akik voltunk.-zárom le a kérdést, tekintetem rá emelve, őszinteségtől csillogó íriszem összefűzve övével. Az ismerős barna tekintettel, ami képes most is indokolatlanul mosolyt varázsolni ajkamra.
Ahogy magáról beszél, nagyot sóhajtva bólintok egyet. Szavai egy részével egyet értek hát. A dolgok egymásból következtek, s amikor ellene szegültem, pontosan apám fekete-fehér elvét követve döntöttem volna, más oldalakról meg sem vizsgálva a kérdést. Ezt egy ügyvéd nem minden esetben engedheti meg magának. De most megtettem, és tudtam, hogy a szálka valahol meg is maradt, ha benne nem is, bennem egészen biztosan.
-Elfogadóbb... Ennek bizonyára oka is van, és mindketten tudjuk, hogy ki az, és mi az.-teszek egy ártatlannak semmiképpen sem mondható célzást a lányra, akivel láttam az elmúlt napokban is. Boldognak tűnt, bár történetük fejében sokkal inkább volt ez a kérdés egy kihallgatásra való, mintsem a jelenlegi csendes helyzetre. De csak nem veszi tolakodásnak. A féltékenységem alaptalanságát nem ismerném be előtte, mert annak oka én magam voltam. Én nem hagytam, hogy tudjon rólam, s én tettem meg mindent az ellen, hogy nyomomra bukkanjon. Viszont az a lány kezdett érdekes lenni szememben, és meg akartam róla többet tudni.

●● Cold ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 18, 2016 11:24 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


Figyelmesen hallgatva történetét minden rezdüléséből kivehető, mennyire nehezen élte meg az említett időszakokat. Egyikünknek sem volt könnyű, de talán húgomnak még nehezebben ment minden, hiszen egyedül volt, nőként és boszorkányként kellett helyt állnia, mindezt úgy, hogy nem volt tisztában önmagával, nem tudta, ki ő és honnan jött. Emmettel ez volt legnagyobb előnyünk, ez hajtott bennünket megannyi éven át: Tisztában voltunk önmagunkkal és a körülöttünk lévő világgal, valamint a helyünkkel ebben a világban. Apánk tanításai végig bennünk éltek, élnek a mai napig. A szívem összeszorul szavai hallatára, de különösebb jelét ennek nem mutatom. Mellette szerettem volna lenni, talán apja helyett apaként egy helyesebb útra terelni. Aztán rájövök, talán jót tett nekünk az évek távolsága, mert így nem kellett a borzalmakat végignéznie, miket Emmett okozott. Még számomra is nehéz mindezen emlékekkel létezni, ő pedig lányként talán még nehezebben élte volna meg édestestvére ámokfutását. Hiába nem volt mellettünk, sokáig az ő emléke miatt voltam képtelen Emmettel végezni. Soha nem tudtam volna nem arra gondolni, mit szólna mindehhez Philippa... Hogyan nézne rám, ha saját véremet oltanám.
Sajnálkozik, de így megnyugodva, elfogadva a történteket már azt érzem, nincsen miért. Persze ez nem azt jelenti, hogy fivéremmel nem fogok leszámolni, ha a kezeim közé kerül. Iránta sem érzek gyűlöletet, de mély fájdalommal tölt el a tudat, hogy elvégeztette volna saját húgunkkal a piszkos munkát. Hogyan nevezhetném ezután is fivéremnek? Sokszor próbáltam segíteni rajta, jobb útra téríteni, de ő már nem az az ember, akivel felnőttem. Talán egyikünk sem ugyan az, de Emmett esetében másról van szó.
Nem kellene tovább feszítenem a húrt, de muszáj rákérdeznem. Muszáj tudnom válaszokat az elmémet gyötrő kérdésekre.
- Miért ennyi idő után akadtál rám?- Nézek szemeibe, talán kérdésemre felém fordul. Nem akarnék neki fájdalmat okozni, de ha tiszta lappal akarunk kezdeni, őszintének kell lennünk egymáshoz. Bennem is van annyi makacsság, hogy a tudás után menjek, mely gyógyír lehet szívemnek, de mindenképpen megnyugvást hozhat. Lehet nem vagyok kész rá én sem, hogy szavait halljam, hogy konkrét magyarázatot kapjak, de elkerülhetetlennek látszik, ezért sem húznám vele tovább az időt.
- Nem kell sajnálkoznod.- Kezdek bele halkan, szavaim folytatást sejtetnek és egy mély levegővétel után képes is vagyok rá, hogy ismét megszólaljak.
- Egy valamiben változtam Philippa. Nem látom már feketén és fehéren a világot. Atyánk így nevelt minket, tanításai tűzként égnek bennem, csillapíthatatlanul, de látásmódom még is változott valamelyest. Igyekszem elfogadóbb lenni a környezetemmel, mint régen. Annak idején semmilyen indokot nem fogadtam volna el, most viszont... Sokat éltem, rengeteg mindent láttam és tudom, hibázni emberi dolog. Nem vagyunk tökéletesek, bármennyire is annak akartam hinni magam.- Persze mindezen változást talán a két legfontosabb nő indította el bennem. Együtt kell tudnom érezni Layla-val és a húgomat is meg kell tudnom érteni. Az ok erre pedig egyszerű: Fontosak számomra. Soha senkit nem akartam az istenverte életemben közel engedni magamhoz, őket viszont ha akarnám sem tudnám kizárni. Kellenek az életembe, akár egy éhes napon egy falat kenyérre szüksége van az embernek. Éltetnek és emlékeztetnek a régi önmagamra, még mielőtt bezárkóztam volna és megvontam volna a világtól valómat. Eddig csak Philippa közelében lehettem őszintén önmagam és hogy is haragudhatnék rá... Elég volt a gyűlöletből, így is túl sokban volt részem. El kell tudnom engedni a múltat, a rosszat. A jelenben szeretnék érni.

m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 16, 2016 8:46 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
It's hard for me to say:
I'm jealous of the way you're happy without me
A mögöttünk elterülő város zaját végleg kizárom tudatomból, nosztalgikus, mégis boldog pillanatot élvezve hajtom fejem vállára, és szorítom meg kezét, mintha ezzel is jelezni akarnám, nem megyek sehová sem. És mindennél jobban szeretném ezt a percet agyamba vésni és kellemes emlékként megőrizni, hogy emlékeztethessem magam, a testvérem még mindig él, lélegzik és ha én is és ő is úgy akarjuk, megtarthatjuk és fenntarthatjuk ezt az állapotot. Igaz, én nem éreztem szükségét védelmezésének, valahol legbelül mégis sejtettem, hogy sosem fog árnyékomból eltűnni, hacsak én nem határozok úgy, hogy elmegyek vagy egyszerűen elrejtem jelenlétem előle.
Ellenben velem, aki tartja magát, arcáról enyémre siklik egy könnycsepp és ez elég okod ad nekem is, hogy sajátjaim is hagyjam előtörni. Közelségének hála hirtelen megnyugvás tölt el, szavait pedig eszemben sincs megkérdőjelezni. A keserűség, hogy én mégis annyit változtam, hogy félek, ha megismerne igazán, megtudná minden elkövetett hibám, már nem nézne rám úgy, vagy nem tudna úgy nézni rám, mint a húgára, csak, mint egy szörnyetegre. Így ezen szavaira nem reagálok, csak hagyom, hogy egyik könnycseppem a másikat kövesse és lehunyva szemem megnyugvásban úszva töltse el pár percet mellette. Furcsa pár szónak, percnek mekkora hatása lehet egy életre, s mennyi mindent megváltoztathatnak egy ember életében. Jelenleg azt hiszem a tetteim után, levegőben elvesző sajnálom indított el egy lavinát, vagy inkább egy gleccsert, ami lassan éri el végcélját, de addig töretlenül és fékezhetetlenül halad előre.
Elhúzódik tőlem, és én is így teszek, arcomról letörölve a sós, keserű örömmel átitatott könnyeim, és kifújok egy adag levegőt. Sűrűn pislogva szipogok még párat, és elmosolyodva emelem vissza tekintetem a horizontra. Mivel is kezdhetném... Talán ha a halálom utáni időről mesélnék...de azok fájdalmas emlékek. Ha az elmúlt időszakról mesélnék... azok viszont megérthetetlenek a múltam nélkül. Percekig hallgatok, a horizontot közelítő Nap korongját nézve. Végül vállat vonok, megrázva fejem, hagyom, hogy arcom részben elfedje a szélnek hála hajam. De jobbnak látom, ha szemébe nézek. Talán onnan gyűjthetek erőt ahhoz, hogy megszólaljak, hogy el tudjam kezdeni.
-Anno, mikor meghaltam, száz évig bolyogtam a két világ között. Nem emlékszem az érzésre, csak arra, hogy abban a barlangban ébredek fel, ahol...-nyelek nagyot lesütve szemem, küszködésem arcomra kiül, gyengeségem nem tudom és nem is akarom elrejteni előle.-Nem emlékeztem rá, hogy ki vagyok, hogy mi történt velem. Eltelt több, mint egy évszázad, de a városba érve valaki megismert. Anyánk egyik tanítványa lehetett. Érthetetlen módon megbíztam benne, mert valami azt súgta, hogy így kell tennem.-folytatom történetem, ismét szemébe nézve, de érzem, hogy ajkam megremeg és hangom egyre halkabb lesz, ahogy egyre több emlék kerít magába abból az időből. Tudom, hogy nem mondhatok el mindent egyszerre. De szükségem volt rá, hogy elmondjam neki. Neki, aki mindig mellettem volt.-Majd egy évszázadomba telt, hogy rájöjjek ki vagyok és miért tértem vissza. Akkor viszont vámpírrá váltam és mindent egészen más színben kezdtem látni.-ismerem el, de nem fejtem ki ezt jobban, inkább ugrok az időben, egy apró fejrázás közben, ahogy zavarodottan összevonom szemöldököm, tekintetem még mindig az ölemben lévő kezeimre siklik, ujjaim gyötörve harcolok magammal, hogy kitartsak, erősnek mutatkozzam, legalább annyira, hogy hangom hallható maradjon.-Megtaláltam Emmettet, majd elmondta, mi történt én pedig...-vonok vállat, mert nem tudom befejezni a mondatot. Mert fogalmam sincs, hogy mit gondoltam akkor. Csak azt tudom, hogy azóta mit gondolok.-Sajnálom, ami történt.-ismétlem magam, akár hetekkel ezelőtt, akár az elmúlt percekben. Egyszerűen képtelen voltam összefüggően elmondani az elmúlt évszázadok eseményeit, s tudtam, hogy arcomról lerí, hogy van, amit szándékosan nem is akarok elmondani, s reméltem, hogy nem veszi észre rajtam.
●● Painful Memories ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 16, 2016 8:06 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


Szemeiben könny vegyül, ám nem csordul ki belőle, mintha nem csak ugyan olyan reakciói lennének, mint amilyenek nekem, de ugyan azt is érezné legbelül. Miért kellett ilyen hosszú időn át magányos farkasként járnom a világot, csak, hogy megélhessem végre ezt a pillanatot? Mindegy, hogyan alakul a kapcsolatom ezután Philippával, tudom, nem leszek egyedül a világban. Talán földanyánk így ad számomra egy új esélyt, így tehetem jóvá, hogy annyi évvel ezelőtt hagytam elveszni. Tudom, sok választásom és lehetőségem nem akadt azon az éjszakán, mikor meghalt, de most már újabb céllal bővülhet az életem. Megvédhetem mindkét nőt, kik kedvesek szívemnek. Bár húgom sokkal több erő birtokában van, mint Layla, de az ő lépteit is ugyan úgy fogom vigyázni. Már ha a városban marad. Ha el is megy, mert útja másfelé hívja és követi ösztöneit, valamiért reménykedem benne, nem mostanában fog ezt megtörténni. Túl sok idő telt el, túl sok mesélni valónk van mindkettőnknek ahhoz, hogy gyorsan elváljunk egymástól.
Kezemért nyúl, megszorít, fejét vállamra hajtja, nekem pedig lecsordul arcomon egy könnycsepp, épp arcán landolva, de én ezt nem veszem észre. Atyánk férfinak nevelt, a sírás sosem volt az én asztalom, mert minden fájdalmat inkább dühként kezeltem, hogy a könnyek soha ne is jöhessenek szóba. De most, hogy visszakaptam őt, hogy tudom, él és virul, még ha sok kérdéssel és kétséggel is jár mindez, felkavar annyira, hogy hagyjam magam pár percig teljesen elgyengülni. Talán gyengének tart majd emiatt, de most ez sem érdekel. Kell nekem is pár perc hat évszázad után, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett érzelmeket. Szemem továbbra is könnybe lábad és talán ha percenként egy lefolyik arcomon. Csak ezt a pár percet adja meg nekem földanyánk, utána soha többet egyetlen könnycsepp. Ezt megígérhetem.
- Közel sem változtam annyit, mint gondolod.- Szólalok meg halkan, kezemmel átkarolom vállán át és kicsit magamhoz is húzom. Közelsége többet jelent, mint szerintem el tudná képzelni. A nap közben épp előttünk, a vízen visszatükröződve kezd lemenni, narancssárgássá festve a kékséget. A tenger illata, a színek játéka, a húgom érintése boldogsággal töltenek el. Olyan érzés ez, melyet utoljára Bergen-ben éreztem, annak virágzásakor. Akkor mindenki boldog volt.
Nem tudom, kész-e rá, hogy elmesélje életének történetét, de muszáj megkérdeznem. Szeretném tudni, mi történt vele, hogyan lehet életben és miért nem keresett annyi ideig. Haragom, mi pár hete azon az éjjelen megmutatkozott, már lecsillapodott, talán el is tűnt. Nem hibáztatom döntéseiért és érzéseiért, mert hiszem annyira okosnak és talpraesettnek, hogy mindenre megvolt az oka. Ha a benne is kialakult gátak lennének a magyarázat, akkor pedig meg is tudom érteni. Mindig nehezemre esett mások bőrébe beleképzelve magam megérteni érzéseiket, de köztünk talán a közös vér az a kapocs, hogy nem kezelem őt annyira büszkén, fafejű módjára, mint bárki mást. Hisz ismerem, együtt nőttünk fel és hiába megannyi év, a vér nem válik vízzé.
- Mi történt veled? Merre jártál?- Kérdem tőle, ahogy kiegyenesedek és valahol őt is arra késztetem, hogy szemembe nézzen, ahogy én is ráemelem tekintetem. Ha nem áll készen erre a beszélgetésre, nem firtatom a kérdést tovább, de szívem mélyén remélem, hogy legalább egy kicsit beenged saját múltjába, mi már nem közös számunkra. Azokba az időkbe, mikor nem voltam mellette és egyedül boldogult a nagyvilágban.

m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 16, 2016 5:40 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
It's hard for me to say:
I'm jealous of the way you're happy without me
Korunkban, s a jelenben az elvek, melyek a családokat összekötik egészen mások. Már nincs ami visszatartsa egyiket a másiktól, hogy szembe forduljanak egymással. Már nem kérdés, hogy ki ölhet meg kit, a hierarchia egészen más, mint akkor volt. És tetteim pontosan azt mutatják, hogy az időt, ami folytonosan előre halad, nem állíthatjuk meg, s szabadon hozhatja magával a folytonos változást is. S ennek csapdájába esve én is képes lettem volna elvenni életét, pusztán azért, mert hagytam, hogy egy befolyásoljon egy másik ellen. Holott én sosem voltam ilyen. Mindig figyeltem mindenkire, mérlegeltem, és a saját belátásom szerint döntöttem. A tündérmesékben mégsem hittem soha, ahol mindenki jó volt, így sokszor döntéseim egyszerűen leszűkítettek mindent -mai szóval élve- feketére és fehérre. Hiába igyekeztem az összekötő szálakat szemlélni, munkámnak köszönhetően immár a parázs is kialudt, ami kereste volna ezeket. Mégis, ahogy bátyám leül mellém, s fejemben visszhangoznak szavai, rájövök, hogy valahol mélyen legbelül bizonyos emberek iránt még mindig képes vagyok így közeledni, ha erőfeszítésekkel is. Idő kell, hogy megbocsássak, hogy ő megbocsássa, mire készültem, és bár a feketeség még mindig szívem fonja be, próbálom elnyomni, hogy pár percig, óráig a bátyám ismét testvérem, ne ellenségem legyen. Hiszen sose volt az. Mindig kiállt értem, mellettem, ha kellett.
Mesélni akartam neki az évszázadról, melybe visszatértem, a hazánkról, amivé vált, mégsem tettem. Fájdalmas emlékeim meg akartam vele osztani, mindent el akartam neki mesélni, de jobbnak láttam, ha mindezt egyenlőre magamban tartom még egy darabig. Korainak éreztem. A horizontot, a hajókat figyelem, egyszerre hallgatom, amit mond, s reagálok rá, s harcolok, hogy rá nézzek. Hiszen érzem, hogy tekintetem komor, és fájdalommal teli, s egyenlőre harcolok, hogy szemében ne tűnjek épp ilyennek. Mégsem bírom sokáig, rá emelem tekintetem, megengedve neki, hogy lássa rajtam mindent, amit eddig elzártam előre. Gyűlöletem leplezte fájdalmas keserűségem, a fakó tekintetet, amire talán rá se ismert volna, ha nem tudta volna, aki szembe ül vele még mindig a húga.
Gyengéd érintése arcomon akár a tavaszi szél, szemem félig lehunyva, megengedek magamnak egy halovány mosolyt. A melegség, ami elönt rég elfeledettnek hittem, most mégis olyan, mintha mindig is mellettem lett volna. Tekintete enyémet fürkészi, és állom azt, látom övén, hogy enyémhez hasonlóan szomorú, most mégis békés és mintha azt a szeretetet látnám benne, amit oly rég tudtam, hogy érez irántam.
-Sok minden történt....-suttogom halkan, testtartásom nem változik, közelsége nem zavar, épp ellenkezőleg, az emlékek csapdájába ejt ismét. A hely, az idő, mi ketten, annyi mindent hoz elő a múltból, hogy szinte zavarba ejt, s tekintetemben érzem, hogy akaratom ellenére összegyűlik egy apró könnycseppre való, amivel küzdök, hogy ne engedjem útjára. S ez épp úgy csillog, mint övében sajátja. A hosszú percnek hála egyszerűen elfeledek mindent, amit eddig éreztem gyűlöletet, és minden erőmre szükségem van, hogy ne is akarjak ezen dolgokra emlékezni. Szükségem volt erre, szükségem volt a bátyámra, a tőle kapott szeretetre, az elvesztegetett idő feledésére, a rövid idő emlékére, amit egymás mellett lehettünk. Évszázadok teltek el, szeretetem iránta mégsem változott, csupán mélyen elrejtettem magamban azt.
-Engem pedig az, hogy te is.-hagyom, hogy ismét halvány mosoly suhanjon át arcomon, és mikor elveszi kezét arcomról, látom rajta, hogy feladja a harcot ő is, melyet vívott, hogy erősnek mutatkozzon előttem.-Megváltoztunk, eltelt több évszázad, de te akkor is a testvérem vagy. Bármennyire kívántam a halálod, képtelen lennék elvenni tőled életed. Úgy, hogy az érzések, emlékek birtokában vagyok, nem menne.-vallom be, kezem övére siklik, megszorítom azt, és hajtom vállára fejem. Annyi mindent akartam még neki elmondani, annyi mindent akartam elmesélni neki... de vártam. Fogalmam sincs mire, e vártam. Talán egy jelre tőle, földanyánktól, hogy megtehetem ezt a lépést felé, hogy nyithatok. Mesélni akartam neki a városunkról, az érzéseimről, mikor megtudtam mi történt velük, az időről, mikor fogalmam sem volt róla, hogy ki vagyok. Azokról a dolgokról, akiknek egyetlen személynek meséltem, őt is megöltem...

●● The Fray - Be Still ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 16, 2016 4:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


Szavai nyugalommal, közel békességgel töltenek el és még ha a partok és tenger egészen más, mint hazánkban, még is hasonló érzések kerítenek hatalmukba. A régi idillt nem hozhatjuk vissza, talán ezzel mindketten tisztában vagyunk, de teremhetünk egy újat, ha partnerem ebben. Megértem, ha nem lenne, néha engem is elfog egy érzés, hogy egyszerűbb lenne halottnak lenni. Nem azért, mert túl sok a teher a jelenben - bár így van -, hanem mert a múltban történteket senki sem tudja kitörölni emlékezetünkből. Családunkat nem a jelen teszi tönkre, hanem mindazon események, melyek modern korunkig eljuttattak minket. Talán ezzel húgom is tisztában van.
Elmosolyodom, bár még nem tekint rám, így nem láthatja. Boldogsággal tölt el, hogy itt ül mellettem és ha már nem is ugyan az a lány, ki legszebb időszakában volt és talán változott is, alapvető személyiségének jegyei, melyek emlékeimben élnek még mindig benne lakoznak. A türelem, melyről híres volt már nem lételeme és a vidámsága sem aranyozza be napomat többé, makacssága, határozottsága még mindig benne él. Így bennem is.
Kicsit mindig is elszomorított, hogy nem tértem vissza hazámba, de első száz évünket vámpírként Emmettel azzal töltöttük, hogy vadásztuk azokat, kik e kínt hozták fejünkre. Szeretteink halálával már nem éreztük hazánkat sajátunkénak és az anyaföld sem támogatott minket közel kétszáz évig. Talán Philippa feltámadásának időpontjában üzent földanyánk először, bár mivel nem mesélte el, mi történt vele, nem tudom biztosra mondani. Századokkal később Bergen már biztosan nem hasonlított arra, mire emlékeztünk, így sosem tértünk vissza. Mára meg már csak emlékeinkben él.
Szavaimat követően végre rám emeli tekintetét, mely tele van fájdalommal és csalódottsággal. Ha tehettem volna, utamat vele járom végig és vigyáztam volna minden egyes lépését, de a kezdetek kezdetén elbuktunk benne. Ma már másképpen lenne. Erős vámpírboszorkányokként élünk Emmettel, senki sem árthatna szeretteinknek. Ha nem lettünk volna naivak és hiúak fiatalként, talán még mindig így lenne. Vagy leéltünk volna egy egyszerű életet és büszkén, harcosokként temettek volna el minket, kikről az utókor is megemlékezik a történelem lapjain.
Kezemmel óvatosan érintsem arcát, hüvelykujjammal finoman simítok végig bőrén. Ha elüti a kezemet, nem ellenkezem, de ha engedi, percekig csak vonásait kémlelem és tekintetem nem szakad el övétől.
- Szépséged mit sem változott. Arcod még mindig gyönyörű, bár a vidámság fénye elkerüli.- Suttogom szavaim éppen annyira, hogy a tenger halk morajlásai ellenére is hallja, amit mondok. Eláraszt az a mérhetetlen szeretet, melyet mindig is éreztem iránta és talán életemben először könnyek gyűlnek a szemembe. Mikor mindenki meghalt csak haragot éreztem, bosszúvágyat, nem sirattam meg szeretteimet, pedig a gyász mind a mai napig sötét fátyolként nehezedik rám. Mikor pedig a düh elenyészővé vált, már századok teltek el és a sírásnak értelme elveszett. Könnyem nem folyik végig arcomnak vonalán, de csillogása tisztán kivehető.
- Boldoggá tesz, hogy életben vagy. Nem is tudod mennyire.- Nyögöm a szavakat, valamiért nem érzem szükségét erősnek láttatnom magamat. Ha továbbra is életemet akarja venni és gyengének titulál viselkedésem miatt, ám legyen. Elveszem kezemet arcáról, leengedem magam mellé és beletörődök a tudatba, hogy ha szeretné, ő életemet vehetné. Tudom, vigyáznom kell Layla-t, így most nem engedném neki, de ha egy napom ugyan azzal a gyűlölettel fordulna felém, mint pár hete azon az estén, nem akadályoznám meg. Ha valaki véget vethetne ilyen módon a szenvedéseimnek, csak neki engedném.

m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 15, 2016 4:43 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
It's hard for me to say:
I'm jealous of the way you're happy without me
A csendes figyelő szerepköre úgy látszik megfordul, hisz pár napja már nem erőlködöm azon, hogy ne találhasson rám. Ellenben Emmett orrára sem szívesen kötöm, hogy merre járok. Idő kellett, amíg a családom nem folytonosan jelen lévő tényező az életemben. A tenger kékségének szele emlékeket hoz elő, és a nosztalgia hangulatába csöppenünk mindketten, tisztes távolból, a kékséget, nem pedig egymást fürkészve. Fogalmam sincs, hogy tekintetem most milyen lehet, szavaim keserűségéhez mérten azt hiszem némi érzelmet mutatok, felfedem a horizontnak megsebzett lényem tükrét, ami mindig is őszinteségtől sugárzó szeretetteljes volt Ben közelében. De a hely nem ugyan az, mint régen. A hazánkhoz semmi sem hasonlítható. Az időjárás itt egész más, a víz színe sötétebb, a víz maga koszosabb, az illatok távolról sem hasonlítanak a norvég partvidék illataira. Még emlékszem a sokszor áporodott hal szagára, ahogy a kikötőben az árusok temérdek mennyiségben árulták azokat, vagy a friss zöldség illatára a város piacán. Ezek viszont itt nincsenek meg, s már hazámban is csak a piac emlékeztethet valamennyire ezekre. A kikötőkben már nem tutajok, ácsolt csónakok és egyszerű hajók állnak, hanem hatalmas, robusztus vasszörnyetegek.
Leül mellém, de nem rezzenek ettől össze, nem nézek rá, magam elé bámulok, s mikor szavaimra reagál, akkor sem változtatok ezen a felálláson. Csak szeretnék kicsit úgy ücsörögni vele, hogy össze tudjam szedni magam annyira, hogy ismét szemébe tudjak nézni. Hogy ne az jusson eszembe, ami pár hete történt, hanem az, hogy mindent meg lehet oldani, ha akarjuk, mindent el lehet feledni valamennyire, hogy tovább tudjunk lépni egy új útra. Csak szerettem volna a testvéreként nézni rá ismét, nem az ellenségeként, de ehhez kell egy kis idő, hisz a vívott csatámban meg kell magam győzni a lehetőségekről. Tudtam, hogy neki sem könnyű, hogy ő is megvívja a saját csatáit és ő is harcol az érzéseivel. De vagyunk olyan makacsok, hogy ezt ne tudassuk a világgal, mégis régen is tudtam, hogy így érez ő is, akárcsak én.
-Még most is megvan.-biztosítom róla, ha eddig nem tudatosult volna benne, hogy húga akaratos, makacs lénye még mindig létezik és lélegzik benne, s tesz érte, hogy ő kerüljön ki győztesen mindig. Talán ezért is választottam az ügyvédi szakmát annyi évtizede. Mert ahhoz ezek tökéletesen jól jövő képességek.
-Én igen. Muszáj volt valamibe kapaszkodnom egy évszázad üresség után.-keserű hangom nem sokat változik, ugyanolyan tekintettel meredek magam elé, bár neki fogalma se lehet arról, hogy szülőhazánkba szinte minden elmúlt évben visszatértem. Felkerestem az erdő lepte földet, a barlangokat, ahol minden megtörtént velem. Ahol meghaltam, ahol a szemük előtt vesztem el. A fájdalom ellenére szükségem volt rá, hogy valami emlékeztessen rá, ki veszett oda aznap.
Hajamba túrok, mikor az emlékeinkről beszél, hogy nem adná őket semmiért. Érzem, ahogy rám emeli tekintetem, én mégsem nézek még rá. Inkább behunyom szemem és kissé lehajtom fejem. És mikor őszinte szavai elérnek tudatomig, akaratlan nagyot nyelek, és nem bírom tovább, hogy ne nézzek rá. Tekintetem üressége eltűnik, és fakó barnaság helyett ragyogó tükörként néz rá. Elárulva mindent, amit nem tudok kimondani, és amit nem is akarok kimondani. Mert erősnek akarok még mindig tűnni a szemében, mégis őszintének és nyitottságot sugallónak.
-Ne legyen bűntudatod miatta. Akkor, ott annak meg kellett történnie.-képtelen vagyok mást mondani, megállom, hogy ajkaim, hangom megremegjen az érzelmektől, mégis ahogy rám néz, tudom, hogy ezeket a szavakat épp olyan nehezen mondta ki, mint amilyen nehezen fogta vissza magát, hogy ne képeljen fel. De az a düh most nem látszik rajta, mintha az is csak egy emlék lenne.-Nem élhetünk örökké a múltban. Tovább kell lépnünk.-bár nehezemre esik ezt kimondani is, és hazudnék, ha nem érezném még mindig az akkori események iránti dühöm, de talán így megérti, hogy a szándékaim most nem támadó jellegűek, épp ellenkezőleg, békések és még ha kissé szomorúak és keserűek is, de semmiképp sem ellene szólóak.
●● The Fray - Be Still ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 15, 2016 4:14 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .



Nem fordul meg, nem néz rám, talán az ő tekintetét is beszippantotta a kékség, mely előttünk terül el. Ritka látvány számomra ennyire nyugodtnak látni a vizet, Norvégia fagyos kikötőit gyakran ostromolták kegyetlen viharok, melyek elől az ember fejvesztve menekültek. Földanyánknak mindennel terve van, mit véghez visz és ezek a viharok is általában a közelgő ellenség visszavonulásra késztetése érdekében történtek. Én legalábbis ebben akartam hinni. Mikor háborúkat vívtunk Dánia épségéért és hajóra szállva utaztunk Emmettel, mint harcosok, akkor is nem egyszer támadott jár az időjárás gúnya, egy alkalommal majdnem oda is vesztünk.
Nem bánom, hogy nem néz rám, talán egyszerűbb nekem is erősnek maradnom anélkül, hogy tekintetében vesznék el. Félek megint csak keserűség, megfoghatatlan gyűlölet és megvetés nézne rám vissza. Hiába bírunk most két-három szót váltani egymással vita nélkül, nem gyógyítja be sebeinket. Mert nem csak a bennem keletkezett sebekről van szó, az ő sebeiről is, melyeket a századok alatt szerzett. El tudom képzelni, mennyit szenvedhetett, mennyit küzdhetett, hogy idáig eljusson a védelmünk és szeretetünk nélkül. Átértékelve nem csodálkozom amiért zavarodott, mert reménykedhetett benne, hogy Emmettel egy helyen, békességben és szeretetben talál bennünket. Hiába minden rossz, mit fivérem ellenem, Layla vagy a világ ellen követett el, még iránta sem vagyok képes teljes mértékig gyűlöletet táplálni. Az ember saját vérével szemben megbocsátóbb, mert barátait és környezetét meg tudja válogatni, ám családját nem.
Leülök én is a dokk szélére, onnan pásztázom tovább a kékséget és pár percre le is hunyom a szemem, hogy a lágy szellő, a tenger sós illata és rég halottnak hitt húgom édes hangjának keveredésében pihenhessen. Persze szavai nem zaklatlak fel, most, hogy itt ülök mellette, rám tör a késztetés, hogy megbeszéljük dolgainkat, még is visszatart a kétség, hogy nincs még itt az ideje. Egy ideje már a kettősség jellemzi érzelmeimet, mert ahogy Layla-val sem, most Philippával sem jutok dűlőre. Talán ennyi évszázadra volt szükségem, hogy rájöjjek, semmi sem csak fekete és fehér, főleg ha a hozzád közel állókról van szó.
- Sosem szeretted a szabályokat. Nem lehetett neked megmondani, mit hogyan kellene tenned. Megvolt a saját módszered az élet dolgaira.- Mosolyodom el halványan. Azon az estén, mikor meg akart ölni, láttam rajta ugyan ezt a makacsságot, amiért ő abban akar hinni, amit először elhitt és nehezen akar ezen változtatni, mert egyszerűbb lenne ragaszkodni hozzá, mint beengedni magát az igazságot.
- Soha nem tértem vissza Bergenbe. Képtelen voltam rá.- Mondom halkan szavaira, megértem a fájdalmát, hiszen mindezen emlékek közösek számunkra, együtt nőttünk fel, majd életünket is együtt veszítettük el. Nem tudom, hogy kerülte el a halált, de sejtem, hogy édesanyánk keze lehet benne. Mielőtt lerohanták Bergent a vámpírok, édesanyám pánikolt leginkább és Philippát féltette a legjobban. Azt mondta bármit megtett volna azért, hogy semmi baja ne essék. Elhittem neki.
- Nem adnám őket semmiért. - Kezdek bele halkan, még mindig nem nézek húgomra, talán nincs elég merszem hozzá, vagy nem akarom ismét felzaklatni a látszólag megnyugodott lelkemet.
- Az emlékeinket. A közös gyerekkorunkat. Szüleink útmutatásait. Még a borzalmakat sem. Egy dolgot igyekeztem kiverni mindig is a fejemből. - Ekkor fordítom felé a tekintetem hosszú percek múltán, még akkor is, ha ő továbbra sem néz rám.
- A tehetetlenségből fakadó bűntudatot. Amiért odavesztél és nem tehettem semmit. - Hangom nem csuklik el, nincs tele tocsogós érzelmekkel, egy valami viszont tisztán érződik rajta: Őszinte vagyok. Nem másítok, nem színezem ki a történetet, mert érzéseim nyersek és valósak, minden velejárójukkal.

m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 15, 2016 3:47 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
It's hard for me to say:
I'm jealous of the way you're happy without me

Figyelmem megosztva a horizonton és a kezemben lévő dokumentumokon tartom, futtatom végig. Fogalmam sincs mennyi idő telhet el így, beszippantanak az emlékek, próbálok figyelni a munkámra, de kevés sikert érek el benne, s a papírlapokra nézve is egyre csak az emlékeken gondolkodom. Egyre az jut eszembe, hogy a messzi kékség szele milyen elfeledettnek hitt emlékeket hoz elő belőlem. Próbáltam elvonatkoztatni napokig, hetekig attól, amit Emmet-től hallottam, majd amit Ben-től, s szükségem volt időre, hogy átgondoljak mindent. A dolgok viszont nem úgy haladtak, hogy erre esélyem legyen. Fogalmam sincs, hogy hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe, és nem tudtam mi lenne belőle a jó kiút. Napjaim azzal töltöttem párszor, hogy Ben árnyékában jártam nyomok hagyása nélkül. Figyeltem, mérlegeltem, próbáltam megbocsájtani, feledni, rálelni benne a bátyámra, de mindig akadályokba ütköztem. Egyre emlékeztettek a szavak, hogy ő már nem az, akire emlékszem, mégis, mikor felemelte a hangját, és kiadta magából gondolatait, teljesen mást láttam, mint előtte. Valahol láttam benne még a bátyám, s tudtam, éreztem hiányát, hogy szükségem volt rá. A gondolataim egyre több szálon fűződnek tova, egyre többször fordul meg a fejemben a feledés gondolata, ahogy érthetetlenül, és mégis ésszerűen előtört belőlem akkor este a bocsánatkérés. De szükségem volt időre, s talán ezért is húztam meg magam úgy, hogy ne tudja: figyelem minden lépését.
Múlik az idő, mire megérzem jelenlétét, közeledtét pedig majdan léptei hangja is bizonyítják. Gyomrom összeszorul, torkomban gombóc nő és nagyot nyelek, mikor megszólal. Bár érzelmeket nem tudok pontosan kiolvasni hangjából, s tudom, hogy nem messze tőlem, mögöttem áll, nem mozdulok. Tekintetem a horizonton tartom, hagyom, hogy hajam zászlóként lengjen hátamon, és mégis képes vagyok halovány mosollyal reagálni az általa említett emlékre. A víz hullámzó tükrét nézem, talpam továbbra is hűti az, és az emléknek hála úgy érzem, hogy a víz egész testem beborítja. Az akkor rám törő pánikot, melyet egy kisgyermek tehetetlen süllyedés közben érez, nem feledtem. Azóta jó úszóvá váltam, már nem sokkal azután azzá lettem, mégis ez az érzés maradandó emlékként égett belém.
Nagyot nyelek, mikor semmitmondó hangsúlya ellenére arra tereli a szót, hogy mit érzett akkor. Szoborként ülök, figyelek, hallgatok, majd összeszedve erőm megszólalok, de hangom épp annyira csendes, mint övé.
-Emlékszem arra a napra. Emlékszem az érzésre. Emlékszem...-halkul el hangom, és ajkamba harapok, hogy ne forduljak semmiképp se hátra, hisz érzem, hogy tekintetem elárulna rólam és a jelenlegi érzéseimről mindent.-Emlékszem, hogy megmentettél, ahogy arra is, hogy atyám is és anyám is leszidott, amiért egyedül próbáltam kievezni az öbölből.-elnyomok egy mosolyt, hisz ez olyan emlék volt, ami azt mutatta, hogy mennyire makacs, akaratos és önfejű voltam, igazi szabályszegő, akinek senki nem szabhatott határokat, és aki vállalta, ha a tetteinek következményei lesznek. A mosoly viszont keserűvé válik, ahogy megemlíti a honvágyát, a családunk, a köztünk lévő köteléket, a vérünk. Fogalmam sincs miért, mégis könnyedén szólalok meg, míg a kezemben lévő papírokat visszacsúsztatom a többi közé, melytől táskám kitömötté válik.
-Bergen nem olyan, mint régen.-szólalok meg keserűen, ahogy a tekintetem ismét a horizontra és az egyik távol úszó hajóra siklik.-De nekem is hiányzik mindez. Fogalmad sincs, hogy mennyire.-hunyom le szemem, fejem lehajtva, ölemben nyugvó kezeimre nézve.-Hiányzik az akkori élet. De mára mind csak emlék. Sokszor keserű, megfakult, távoli emlékek.-hangom érzéketlensége megkérdőjelezhető, keserűség és egyfajta szomorúság talán érződik rajta akaratomon kívül is. Továbbra sem fordulok hátra, nem fordulok felé, tekintetem nem fürkészi arcát. Nem érzem még magam képesnek arra, hogy ismét szemébe nézzek. Ez is egy lépés. A másikhoz képesek vagyunk hangunkban düh, megvetés nélkül megszólalni. Képesek vagyunk perceket csendesen tölteni, emlékezni egy kicsit. Apró lépés, de több, mint amire várhattam tőle, magamtól. Mert szívem még mindig keserű, fekete a tudott dolgoktól, de szeretném ismét megismerni annyira, hogy ezek valóban megkérdőjelezhetetlen hazugságok legyenek csupán, melyeket egy sértett báty mondott a másikkal szemben, a másik ellen.
●● The Fray - Be Still ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 15, 2016 3:07 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


Egy hosszú, kiadós, majd három napos alvást követően meglátogattam Layla-t, de ott sem maradhattam örökké. Azóta is eltelt már pár nap és ugyan következetesen nem kerestem húgomat, nyitott szemmel jártam, hátha megpillantom őt egy ház tetején, vagy az egyik mellékutcában. Bár nem tudom pontosan, milyen szavakat intéznék hozzá, talán értelme sem lenne találkozni, de sajnálkozó szavaim erősen égnek bennem. Atyánk, anyánk és földanyánk is azt akarná, engedjek jéghideg szívemnek és hagyjam, hogy feledésbe merüljenek a történtek. Napokig gondolkodtam rajta, mit tehetnék, mi lenne a helyes. Aztán egy hét is eltelt. Majd kettő. Viszont a gondolat, a fájdalom és a rossz érzések nem múltak, hiába múlt maga az idő.
Szükségem volt a húgom szeretetére és támogatására. Segítenie kellett megértenem saját magamat és senki sem ismert jobban őnála. Talán lehetett pár válasza olyan kérdésekre, mikben nem voltam biztos. Ehhez viszont tisztáznom kellett vele a történteket, mire nehezen vettem rá magam. Tudni akartam viszont, mivel telnek napjai, mivel telt neki az elmúlt század, merre járt, miket látott. Tudni akartam, milyen most az én drága húgom, valahol viszont még mindig düh kerülgetett, ha eszembe jutott sötét alakja, vádaskodó szavai. Nekem sosem ment könnyen saját büszkeségem leküzdése, mert túlnőtt már rajtam. Még is a véremről volt szó.
Nem kellett sokat járnom a várost, hogy földanyánk és némi varázslat segítségével nyomára akadjak. A dokk végében ült, lapozgatott valamit, néha apró mosoly jelent meg arcán. Nem tűnt annyira ellenségesnek, annyira komornak és sötétnek, mint első találkozásunkkor. Most nem az a mérhetetlen düh jár át, mint azon az estén, talán a távolság és az idő segített az én érzéseimen, eléggé ahhoz, hogy most megkeressem őt és tudni akarjam, hogyan éli meg a kettőnk között húzódó, mély szakadékot és a szakadék nyújtotta távolságot. Hibáztat még a múltért vajon? Akarja még halálomat? Gyűlölettel gondol rám?
Egy órán keresztül figyelem őt a távolból, majd ráveszem magam a cselekvésre. Nem állok meg a stég partra eső szakaszánál, besétálok rajta, egészen a végéig. Innen már anélkül érezheti közeledtem, hogy bármit csinálna: Nem szükséges hátranéznie, még csak nem is a hangok vannak segítségére. Egyszerűen tudja. Mert a véremből való, mert földanyánk segít mindkettőnknek. Megállok egy-két lépésre tőle, tekintetemmel a tengert pásztázom, mintha erőt adhatna megszólalásra, vagy választ kérdéseimre.
- Emlékszem gyermekkorunkban egyszer beborultál a tutajoddal.- Emlékszem vissza egy régi történetre. Philippa talán hat éves volt, még ő is emlékezhet rá, ha csak dühből nem akarja kizárni az ehhez hasonló emlékeit.
- Nagyon megijedtem.- Súgom, mert nem érzem sem hangos, sem határozott beszéd jelentőségét. Nem akartam fölébe kerekedni, megalázni, erősebbnek mutatni magam. Még sem vegyül valami sok érzelem szavaimmal, tartásom sem éppen a legbarátságosabb, de ennél jelenleg nem vagyok többre képes. Így is káosz uralkodik a fejemben. Nem akarom túláradó érzelmekkel tovább bonyolítani az amúgy sem egyszerű életünket. Én legalábbis így érzem.
- Veszetten ugrottam utánad a partról. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha akkor és ott odaveszel. Atyánk sem nézett volna rám többé szeretettel. - Mozdulatlanul állok, egészen belebambulok a tenger kékjébe, miközben nagy levegővételekkel élvezem a sós levegő jótékony hatását. Otthonunkra emlékeztet és a távol úgy hív, mintha csak a túloldalán Norvégia partjai nyúlnának el.
- Honvágyam van. Hiányzik a múlt. A szüleink. Mikor még jó testvérek voltunk. Hozzá akarnám tenni, hogy ő maga is hiányzik, de nem jönnek ki szavak ajkaimon. Képtelen vagyok még ilyen fajta intimitásra, talán egy ölelést is túlzásnak éreznék, bár még fogalmam sincs, most éppen mennyire gyűlöl Philippa, így gondolataimat nem engedem ezekre a vizekre úszni. Egyelőre nem mentünk még egymás torkának, már ezt is értékelem.


m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 15, 2016 12:39 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
It's hard for me to say:
I'm jealous of the way you're happy without me
Próbálok nem a lelkiismeretemre koncentrálni, ahogy a part felé sétálok. Mégis, ahogy a kellemesen meleg, tavaszi szél hajamba kap, megérzem a tenger sós illatát, szinte kiráz a hideg az emlékektől. Az egyik dokk végét veszem célba, lépteim lassúak, szinte behunyt szemmel sétálok. A bátyámmal való találkozásnak már az elmúlt pár napban csak emléke maradt meg, mégis összeszorult tőle a gyomrom, ahogy elmém elém vetítette a dühös, szinte megvető pillantását, a hangja, az üvöltéssel felérő rivallását pedig fülemben hallom visszhangozni. Pár napig, akárcsak régen Emmett mellett, most is elrejtve nyomom, létezésem, követtem. Ben minden lépésénél ott voltam, próbáltam kideríteni, hogy valóban képes vagyok-e még felfedezni benne a bátyám. Egy dologban biztos voltam. A lánnyal törődött. Nem olyan volt, mint amilyennek lefestette másik bátyám, a eddigi dühöm helyére némi féltékenység költözött a lánnyal töltött idejét kémlelve. Úgy viselkedett vele, olyan törődéssel, mint régen velem tette, s nem titkolom a féltékenységem, hogy én elvesztettem ezt a fajta kapcsolatot, és bármennyire is szerettem volna látni magam előtt, hogy visszakaphatom valaha, nem láttam. Szinte biztosra vettem, hogy azt a kapcsolatot elvesztettem jó időre, talán örökre is.
Az ügyvédi szerepkör lekötötte az időm azon részét, mikor nem foglalkoztam a lánnyal, kinek azt hiszem Layla a neve. A kezemben lévő tömött táskában lévő iratokat kellene átnéznem, mégis, inkább kihasználom a kellemesen meleg időt, s a dokk szélére érve lekapom lábamról a kényelmetlen fekete magassarkút, és leülök a fa tákolmány szélére, lábaim a hűvös vízbe engedve. Közel se volt itt olyan tiszta víz, mint szülőhazámban, vagy olyan a levegő. Mégis az előttem elterülő kékség megnyugtató hatása most is megvolt. Kifújom a levegőt, majd ismét nagyot szippantok belőle, és pár iratot a kezembe veszek, hogy végérvényesen el tudjam terelni gondolataim a lányról és bátyáimról. Talán a sors iróniája, hogy épp olyan ügy akadt kezeim közé, ahol egy család válásánál a gyerekelhelyezés a vagyonelosztás volt a téma. A sorokat átfutva aláhúzok pár részt, amit fontosnak tartok, tekintetem végül mégis a kezemben lévő papírokról az előttem elterülő horizontra siklik. Emlékszem, mikor így vártam atyám, vagy a hazatérő kereskedőket. Emlékszem, hogy sokszor gondolkodás nélkül vetettem magam ruhástól a vízbe, hogy mindenkinek megmutassam, engem senki sem zabolázhat meg. Akaratlanul elmosolyodom az emléken és hagyom, hogy agyam furcsa nosztalgiázásba kezdjen, míg a szél apró hullámokat kelt a víz tetején, s azok csiklandozva lábszáram, csapódnak a dokk végén lévő kőfalnak.
●● The Fray - Be Still ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
♢ it will be
† Tartózkodási hely :
♢ new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
♢ drinking bourbon



Victor Phillip Radev ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Márc. 15, 2016 2:59 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Olivia & Victor
folytatás itt
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
no one...yet
† Kedvenc dal :
no light & beautiful Disaster

† Tartózkodási hely :
new Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
hunting things
† Humor :
sarcastic



Olivia Swan ÍRTA A POSZTOT
Vas. Feb. 07, 2016 6:35 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
to my love, Victor
i dont want to live without you

Látom rajta ahogy megváltozik... ahogy elengedi a féken tartott szörnyeteget ami mohó, éhes, vérre és halálra vágyik és abban a pillanatban értem meg milyen erővel fogja vissza magát, amikor mellettem van csak azért, hogy elég jó legyen nekem. Soha nem gondoltam bele abba, hogy ilyen mértékben rejti el előlem a szörnyetegét, miközben én fajtársait irtom kíméletlenül. Mardosó bűntudat öleli körbe ma amúgy is érzékeny lelkemet. A vállamban lüktető fájdalom elviselhetetlen és egy pillanatra elgondolkodom, hogy feladom, amikor felszólítja a nőt, hogy tegye meg, törje ki a nyakamat. Itt a vége. Most, most visszakapom. Most megbűnhődöm azért, hogy egyszer elárultam őt. Most fog hagyni meghalni és aztán vámpírként visszatérni, most mikor már tudja az igazat, hogy teljesen és végzetesen beleszerettem, most mikor már hajlandó lennék vámpírként leélni a napjaimat ha ez azt jelenti, hogy vele élhetem le az örökkévalóságot. Most engedni fog a szörnyetegnek ami bosszúra szomjazik. Most megbüntet. Én pedig elhiszem, elhiszem, hogy megérdemlem, hogy elenged maga mellől és elhiszem, hogy hagy meghalni. Könnyek folynak végig arcomon ahogy összetörik a szívem és közben Nicole mozdul, a vállamban szétzúzott csontok még arrébb mozdulnak, elhomályosul a világ egy pillanatra ahogy a fájdalom szétterjed testemben. - Blöffölsz.  - mondja a nő de a higgadtsága már eltűnt, nyugtalan, idegesen pillant körbe, hogy merre menekülhetne. Victor pedig tovább üti a vasat és két pillanattal később a nő teste összeesik, én pedig ismét a férfi karjaiban találom magamban. Óvó karokban amik gyöngéden ölelnek és tartanak, hogy ne zuhanjak össze. Mire felfogom mit mond már sírok. - Én.. azt hittem...  - meg vagyok zavarodva. Felkészültem a halálra és arra, hogy vámpírként térjek vissza, hogy aztán hagyjam magam belepusztulni a fájdalomba, hogy nélküle kell tovább éljek. - Te...nem..  - levegő után kapok. Ölelésébe borulok. Nem érdekel a kín amit törött vállam okoz csak érezzem közelségét, ajkait homlokomon, mellkasát ahova fejemet hajtom, karjai testem körül ahogy érintésének börtönébe zár. Csak hosszú másodpercek után térek vissza és fogom fel mit is mondott. - Úgy érted?  - pillantok le a gyűrűre amit tőle kaptam – de hogyan? Victor én...  - elcsuklik a szavam. Olyan nehéz talpon maradnom, hogy térdeim megrogynak. - Vigyél haza kérlek.  - nyögök fel miközben megkapaszkodom benne ép kezemmel. - Kérlek Victor. Nem akarok senkit csak téged. Örökké.  - suttogom magam elé neki is bevallva szerelmemet, szavakkal is odaadva szívemet, lelkemet, testemet, miközben örülök ha képes vagyok még állva tartani magamat. Nem érdekel ki talál rá a testekre. Nem érdekel mi volt eddig Victor múltja. Ez a férfi szeret engem. Engem választott. S én őt. Ha a sors úgy hozza örökké.


hello || you are the best <3 || xxx || ©
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
♢ it will be
† Tartózkodási hely :
♢ new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
♢ drinking bourbon



Victor Phillip Radev ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 31, 2016 4:18 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
olivia & victor
i won't leave you alone again
Abban tudtam bízni, hogy a boszorkány egy pár pillanatra óvatlan marad. Ha megmozdul, tesz vagy mond valamit, az egész, pár másodperces rögtönzött tervemnek befellegzett volna, de volt annyi mázlim, hogy ne így történjen.
Egy pillanat múlva ott álltam a háta mögött, a verbénás fecskendőt rögtön a nyakába vágtam, belenyomva a maró anyagot. Nem irigykedtem miatta, tudtam, hogy milyen érzés, de sajnálni sem sajnáltam. Így járt az, aki velem próbált szórakozni. Nem volt célszerű azt fenyegetni, aki fontos szerepet foglalt el az életemben, Olivia pedig ennek tökéletes megtestesítője. Az életének fenyegetése nagyjából olyan, mintha az én halántékomhoz tartana valaki fegyvert, habár sebezhetetlen voltam ilyen fegyverek szempontjából, de lecsupaszodott embernek éreztem magam az utóbbi időben. Egészen eddig a pillanatig. Az adrenalin ismét szárnyalt a mellkasomban, és eszem ágában sem volt lemondani róla csak azért, hogy újra visszaszelidüljek egy hozzám amúgy sem méltó szerepbe. Nem az volt a célom, hogy jófiú legyek. Jó akartam lenni Oliviának, elég jó ahhoz, hogy szeretni tudjon, de ez nem jelentette azt, hogy képes lennék teljes egészében elveszíteni azt, ami eddig voltam. A múltam egy darabkája mindig bennem élt, és van, amit sosem tudnék kinőni. Ez az egész helyzet pontosan ilyen. Igényem volt rájuk. Szerettem hős lenni.
- Három másodperced van, hogy elengedd. - fordultam a nő felé, aki ekkorra már Olivia köré fonódott. Láttam rajta, hogy tettrekész, bármikor képes lenne kitörni a nyakát. Velem ellentétben viszont Olivia nem örökéletű. Legalábbis eddig azt gondolta magáról, de mégis volt bennem némi nyugalom, és negédes mosoly kíséretében nevettem fel. Főleg mikor megharapva a csuklóját akart vért itatni Oliviával. - Van egy egészen kicsiny probléma. - emeltem fel a kezem, hogy a mutatóujjamat felemelve lépjek közelebb hozzá. - Ő sosem lesz vámpír. Az pedig, hogy elvegyél tőle, két személyes akció. - néztem végig rajta, aztán megráztam a fejem. - Bocs, nem vagy az esetem. - sóhajtottam fel, mintha tényleg sajnálnám. Tudtam én, hogy ha hergelem, előbb-utóbb Olivia nyaka bánja, de még mindig eléggé magabiztos voltam ahhoz, hogy folytassam. Közben hallottam Olivia szavait, ahogyan próbálta elvonni a nő figyelmét, de engem nem nagyon hatott meg, most minden egykoron bennem lakozott szörnyeteg a felszínre került. Ölni akartam, nem volt elég a boszorkány. Kellett ennek az átkozott ribancnak a szíve is, és isten bizony, hogy a tenyereim közé fogom kapni. Nagyjából húsz másodperc múlva. - Engem akarsz zsarolni vele? - böktem Olivia felé. - Törd ki a nyakát, tessék. Tudod, hogy rémes vámpír válna belőle, csak szégyent hozna az egészre. - beszéltem úgy, mintha tényleg undorodnék az elképzeléstől, majd ismét közelebb léptem hozzájuk.
Láttam rajta, hogy összezavarodott. Tudtam én, hogy másra számított, nem ezt akarta hallani, szenvedni akart látni engem, ahogyan Oliviát is. És ezt a pillanatot kihasználva bukkantam fel én is a háta mögött, mellkasába tolva a tenyerem. Amikor megérintettem a még dobogó szívét, megragadtam, és egy rántással húztam ki belőle. A nő arca sápadni kezdett, majd miután elengedtem, nem sok tartás maradt benne. Csak arra volt még nideje, hogy összeessen, és kiszálljon belőle minden élet.
Oliviára néztem, majd miután a nő szívét egy mozdulattal arrébb hajítottam, véres kezemmel megfogtam az ő kezét, megfigyelve rajta a gyűrűt, amit pár napja tőlem kapott. - Meg ne próbáld levenni. Ha ez nincs rajtad, még mindig szorongatná a nyakad. - Nem véletlenül adtam neki. Ritkák azon ékszerek, amik képesek visszahozni valakit az életbe, nehezen tettem rá szert, és ha nincs rajta, fele ennyi magabiztossággal sem tudtam volna a nőt arra buzdítani, hogy kitörje a nyakát.

• my angel :hug:©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
no one...yet
† Kedvenc dal :
no light & beautiful Disaster

† Tartózkodási hely :
new Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
hunting things
† Humor :
sarcastic



Olivia Swan ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 10, 2016 3:38 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
to my love, Victor
i cant live without you

Nem hagy magamra. Esze ágában sincs s ahogy a tekintetét egy pillanatra az enyémbe fúrja tudom, hogy ahogy én is ő érte, úgy ő is képes lenne meghalni értem. Ez pedig és homlokomra nyomott édes csókja erőt ad. Kihúzom magam. Nem. Nem adom fel. Túl fogjuk ezt élni. Együtt. Azt a kurvát pedig eltesszük a föld alá. Már kezdene eltölteni a remény amikor Nicole beszélni kezd. Rövid történetét azonban megtöri Victor és a fájdalom ami a hangjából sejlik fel. Mit sem ér a szavunk, a fenyegetés ha Nicole oldalán egy boszorkány áll aki épp az egyetlen férfinek okoz fájdalmat akit képes vagyok szeretni. Aggodalmam azonnal ideges szavakba csap át. - Kár, hogy nem maradtál halott te ócska kurva. - köpöm elé amivel persze csak nagyobb vigyort csalok az arcára, hiszen megkapja amit akart. - Ó, pici Swan csak nem fáj a barátodnak? - az évek során sok vámpírt tettem el láb alól. Sokat végeztem ki hidegvérrel és soknak okoztam pokoli fájdalmat, olyat amit eddig még nem ismertek, hiába a száz évek amiket leéltek mielőtt a városomba jöttek volna. Egyik sem maradt életben. Nicole sem. Csak arra nem számítottam, hogy ez a nő megtalálja a módját annak, hogy visszatérjen. Emlékszem rá. Tudom ki ő.
Cirka kettő évvel ezelőtt botlottunk egymásba. A nő épp egy gyermeket próbált meg elcsalni az anyja mellől. A kisfiú annyi idős lehetett mint az a kislány aki alig pár méterre tőlünk fekszik holtan. Ez az őrült nő jobban szereti a gyerekeket mert édesebb a vérük. Én pedig még idejében elcsíptem. Mondanom sem kell, hogy nem voltam finom vele. Amint a verbéna az ereibe került legyengült. S utána napokig kínoztam. Nem ismertem kegyelmet. Könyörgött. Bármit megad, mondta és meg is tette. Elárulta a vámpírokat, a fivéreit. Én pedig megöltem mindet. S aztán vele is végeztem.
Victor ránt vissza az emlékből. Mi az, hogy vámpír? De akkor hogyan... oh... vámpír boszorkány. Victor magához ölel. Érintését érzem a zsebemben és áldom magam, hogy visszaléptem a lakásba az apró kis fegyverekért amik ha jó helyre céloz velük az ember, akár halálosak is lehetnek. A következő másodpercben fel sem fogtam amit történik. Victor elsuhanó alakja, a boszorkány aki holtan zuhan össze és porrá válik és Nicole akinek ujjai újra torkom köré fonódnak. - Nem! - sikolt Nicole és érzem, hogy az ujjak szorosabban zárnak. - Nézzük csak mit fogtam? - közel húz magához, hogy Victor ne próbálkozhasson. - Olyan... - megfogja az egyik vállam - ...törékenyek. - rászorít én pedig felüvöltök a fájdalomtól. Újabb törött csont, hurrá, hurrá. Tényleg sokat kérek azzal, hogy legyen egy nyugodt éjszakám Victorral? Egy ahol egyikünk sem veszélyes, ahol nem kell foglalkoznunk a külvilággal, ahol belemenekülhetek ölelésébe, hogy érintése és csókjai elűzzék a rémálmokat? - Mit gondolsz tegyem kicsit erősebbé? - megharapja a csuklóját de még nem nyomja a számhoz. - Mit gondolsz tegyem halhatatlanná és vegyelek el tőle? - forró könnyek égetik az arcom. A fájdalom pokoli de a gondolat, hogy nélküle éljek.... Nem. Az elviselhetetlen. - A bátyád könyörgött nekem tudod. Mint egy kisgyerek. A nevedet kiabálta de mondtam neki, hogy te adtad őt a kezemre. - el kell felejtenie Victort. Magamra kell tereljema  figyelmét. Előbb kell megölnie, mint, hogy vámpírrá próbálna változtatni... mert ha megteszi én nem leszek elég erős lemondani Victorról. A vele való életről. Képtelen lennék.

breaking all the rules || oh how much i missed you <3 || xxx || ©
Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
♢ it will be
† Tartózkodási hely :
♢ new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
♢ drinking bourbon



Victor Phillip Radev ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 10, 2016 11:55 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
olivia & victor
i won't leave you alone again
- Tudod, sokat segítenél néha, ha inkább otthon maradnál a formás hátsódon üldögélve. - címeztem Oliviának. Ez felesleges volt részemről, mert nem ő volt az első vadász az életemben. Ismertem már a habitusaikat, és hogy addig nem nyugszik a vérük, míg nincs meg a "napi adagjuk". Oliviát pedig még ennél is jobban kiismertem már azok után, hogy majdnem én is az áldozata lettem, miután a bőröm alá fészkelte be magát. Nem is akartam tagadni azt, hogy javíthatatlanul, visszafordíthatatlanul beleszerettem az előttem álló nőbe, a megannyi sorcsapás után sem voltam képes elfelejteni, holott néha vívódtam... szeressem vagy törjem ki a nyakát. Megtehettem volna, egyetlen óvatlan pillanatába került volna. De miatta értékeltem át a szerelem fogalmát, új vizekre eveztem mellette, és ezt eldobni nem érte volna meg egy múltbéli kis kisiklás miatt. Ami miatt majdnem meghaltam, de ezen már túltettem magamat. És a helyzet most nem is azt kívánta, hogy azon tűnődjek, hogyan tudtam volna megölni, miután az életemre tört.  
A vámpírnő felé fordítottam a fejemet, már az irritáló hangja miatt képes lettem volna megszabadítani a fejétől, nem még azért, hogy pont velem kezdett ki. Oliviát talán könnyű ügynek tartotta - habár ő sem volt piskóta -, de velem nem volt jó ujjat húzni. - Itt ma csak egy valaki fog meghalni. - néztem a nőre szinte vérben forgó szemekkel, ahogy a dühöm eluralkodott a gyomromon, és marcangolni kezdte a zsigereket. Volt annyi eszem, hogy Oliviát ne engedjem el, elvégre tudtam, hogy az iménti esése után jó eséllyel nem fog tudni egyedül megállni még. De mikor a nő háta mögé tévedt a pillantásom, felsóhajtva elhúztam a számat. - Két valaki. - módosítottam a szöveget, megérezve közben azt, hogy a vámpírral ellentétben az érkező nem az, benne boszorkány gének munkálkodtak. Azzal már nem foglallkoztam, hogy Olivia nemes egyszerűséggel arra kért, hogy húzzam el a csíkot. Nyilván így ismert meg, hogy lelépek az utolsó pillanatban. De tévedésben élt, ha azt gondolta, hogy meg is tenném. - Első szabály, Swan. Legközelebb az ilyen idegbeteg picsákat hagyd meg nekem. - ejtettem ki lassan a szavakat, habár nem volt min gondolkodnom, majd fél kézzel megigazítottam a gallérjaimat, mintha ebben a helyzetben számítana. Talán elsőkézből a kabátot kellett volna ledobnom magamról, de csak ekkor pillantottam meg Olivia könnyeit. Megráztam a fejem, belenézve szemeibe, mintegy üzenve felé, hogy ne most adja be a kulcsot, majd egy csókot leheltem a homlokára.  
Ujjait aztán a gyűrűm körül éreztem meg, ezzel megértve, mit is akar t számomra sugallni. Más kérdés, hogy volt-e egyáltalán annyi időnk, hogy kibírjuk élve a napfelkeltéig. A nő nagyszerű mesébe kezdett Olivia kérdése hallatán, miszerint könnyű túlélni valamit, ha vannak kapcsolatai, miközben a boszorkány pasas felé pillantott. Közben kénytelen voltam megköszörülni a torkomat, ahogy valamit érezni kezdtem a mellkasomban. A szívem köré mintha valaki marokban nyúlt volna, és szorítani kezdte, de nem volt kétségem affelől, hogy a boszorkány kezdte el a magánakcióját. - Nincs annyi időnk. - bukott ki belőlem, utalva ezzel arra, hogy nem lesz annyi időnk, hogy megvárjuk a napfelkeltét, de a hangom már tükrözte azt a fájdalmat, amit a boszorkány varázslata ért el.
A fickóra néztem, szinte már levegőt se vettem, de ennek ellenére valamit megéreztem, amit eddig nem. A fickó nem volt teljes egészében boszorkány. - Ez egy vámpír. - bukott ki belőlem. Elegem volt már az ilyenekből, félig boszorkányok, félig vámpírok, mintha valaki nagyon unatkozott volna, mikor ezeket létrehozta.
Olivia zsebébe nyúltam alig észrevehetően, imádkozva azért, hogy az én kis vadászom pont most ne hagyja otthon pár apró kellékét. A fecskendő az ujjaim közé került. Normál esetben megijedtem volna tőle, de most hasznomra vált, hogy egy vadásszal vagyok egy csapatban. A markoló érzés közben erősebb lett a mellkasomban, de talán pont volt annyi időm még, hogy a férfit kiiktassam, belenyomva a verbénával teli fecskendőt... és ha a boszorkány nem abrakadabrál, akkor csak egy idióta vámpírral kell foglalkoznunk.

• my angel :hug:©
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
no one...yet
† Kedvenc dal :
no light & beautiful Disaster

† Tartózkodási hely :
new Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
hunting things
† Humor :
sarcastic



Olivia Swan ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 10, 2016 10:45 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
to my love, Victor
am i a monster?

Nem tudhatja meg, hogy közöm van Victorhoz. A jó büdös fenének kellett felhívnom a férfit! Mert abban biztos voltam, hogy jön. Bármennyire is cseszem el, jön. Nem hagy a veszélyben. S bár tagadom de én sem hagynám őt. Ha valaha is szüksége lenne rám, ott teremnék. Szeretem s a mi szerelmünk olyan pokolian forró, minden felemésztő szerelem amiről a legtöbben csak olvasnak az életben. Én mégis rettegek. Rettegek, hogy soha nem lesz képes megbocsátani az éjszakát amikor megpróbáltam megölni és amint teljesen az övé leszek, amint nem csak a testem borítja majd ajkaival és ujjaival hanem szívemet is, akkor bosszút áll és darabokra tör. A nő ujjainak a torkomon hála azonban nincs túl sok időm gondolkozni. - N..ee..m – próbálom hörögni, tagadni, hogy bármi közöm lenne a férfihez de már késő. Victor megjelenik és akkorát taszít a nőn, hogy még én is hallom a koppanást. Aztán persze máris mellettem van, derekamra fonja egyik karját. A hangszín ellenére elég csak a szemébe néznem, hogy lássam az aggodalmát de egyelőre örülök, hogy levegőt bírok venni. A harapásnyomok égnek, tekintetem ködös és csak megcsóválni bírom a fejem. - Én... -  nyögöm ki rekedten, halkan. - Nem tudom Victor. - szedem magam végre össze annyira, hogy legalább ezt kinyögjem de többre nem is jut időm. - Én segíthetek. - Nicole úgy röhög, mint valami őrült. Nem értem. Nem értem, hogyan került ide. Miért most. Mi hívta? Arról nem is beszélve, hogy  életben van, mikor tudom, hogy megöltem. - Kár, hogy ilyen korán megjött a csúnya és gonosz vámpír bácsi. Így nem akkora szórakozás megölni Swan de azért így is megteszi. - S akkor meglátom. Nem messze tőlünk, a parton egy férfi. Nem is akármilyen. Egy boszorkány. Kelepce. Mindkettőnk számára és én barom gondoskodtam róla, hogy Victor is itt legyen. Megmarkolom a kabátját. - Fuss amíg tudsz. - nyögöm ki hirtelen és bár suttogok, tudom, hogy suttogásom Nicole is meghallja. - Nem, nem Swan, nem mentek sehova. Egyikőtök sem. Pont ott vagytok ahol lennetek kell.  - Victorra pillantok. - Annyira sajnálom. Nem tudtam Victor, én nem tudtam, kérlek, hinned kell nekem. - Összetörik a szívem. Könnyek folynak végig arcomon. A fájdalom mindenhol lüktet bennem de az, hogy akaratomon kívül elárultam a legélesebb. Nem bírom tartani magam és ha Victor nem teszi, összeesem. Nicole pedig csak vigyorog én pedig másra sem vágyom, mint arra, hogy letépjem a vigyorgó fejét. - Ha bármi baja esik én esküszöm...  - kezdek bele de Nicole közbevág. - Akkor mi Swan? Nézz magadra, állni sem tudsz. Arról nem is beszélve, hogy innen egyikőtök sem távozik ma élve. - Nicole háta mögé bámulok. A nap hamarosan fel fog kelni. Victor védve van azt jól tudom de Nicoleon semmit nem látok ami ennek jelét adná. Elég lenne csak a szót húzni talán? Victorra pillantok és ujjam a gyűrűre simul és eltakarom, hogy tudja, ez talán megmenthet bennünket. Az ami amúgy az ő ellenére, a nap, most talán a hősünkké válik. - Hogy lehetsz életben? - mondom. Időhúzás.

monster || <3 || xxx || ©
Vissza az elejére Go down


Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
https://www.youtube.com/watch?v=Evesz3tyrgM
Grizfolk - The struggle
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Niklaus visszatartása az őrültségeitől



Elijah Mikaelson ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 09, 2016 10:11 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Hiába minden. Én ugyanúgy frázisokat puffogtatok, ahogyan ő is. Az álláspontok nem közelednek egymáshoz, és nincs békeszerződés. A háború mellett teszi le a voksát, ahogyan magam is. De ez esetben két külön oldalon állva. Ő Niklaus elpusztítása mellett, én pedig az öcsém oldalán. Így volt ez ezer évvel ezelőtt is, és azóta sem változott semmi, talán csak a gyűlölete intenzitása kapott szárnyakat. És már nem csak Niklausra irányult, hanem rám is. A - véleménye szerint - ostoba, és hűtlen fiára, aki ellene fordult, hogy megóvjon és védelmezzen egy fattyút. Azt, aki történetesen az öcsém, és akinek a megváltására feltettem mindenem. Ha kell, a saját életemet is.
Ő maga is belátja a jelenlegi helyzet értelmetlenségét. Nem is próbál győzködni tovább, sarkon fordul és elindul. De szemeiben még látom ugyanazt a csalódott dühöt, ahogy Niklausra is mindig nézett. Mintha ezzel a döntésemmel megszűntem volna magam is a fia lenni.
- Ha a véremet és az életemet akarod apám, lesz lehetőséged elvenni. De legyen bármily megtisztelő is számomra a felkérés, hogy álljak az oldaladra, a válaszom: NEM - nyomom meg az utolsó szót érezhetően. - Ha a harcot választod, akkor harc lesz, apám. Vér a vérből való ellen. Én és a családunk, ellened - hajtom meg a fejem kissé, mintegy a régi nemzőm iránti homályos tisztelet megnyilvánulásaképpen, és nézem, ahogy távolodó alakját elnyeli a sötétség.

(köszönöm a játékot) 40
Vissza az elejére Go down


Ősi vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Kedvenc dal :
monsters we truly are
† Tartózkodási hely :
New Orleans ♱
† Hobbi & foglalkozás :
what do you think? ♱



Mikael Mikaelson. ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 29, 2015 7:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Elijah & Mikael
A magány a hatalom ára

A szavai akaratlanul is mosolyt csalnak az arcomra. Megvető mosoly ez. Mikor ránézek, nem érzek büszkeséget. Csakis szánalmat. Szánalmat az ember iránt, akivé vált. Akivé saját hibái tették. Csak remélhetem, hogy rá fog jönni, mennyire eltévedt azon az úton, amin járni szeretne. Ő is pontosan tudja, hogy soha nem lesz boldog, amíg olyanokért él, kik nem adnak feláldozásáért cserébe semmit sem.
Ez a te nagy bajod Elijah! Hogy soha nem fogod megérteni mit követel meg az élet az embertől. Talán itt lennél, ha nem úgy nevellek, ahogy? Az ember ott a legerősebb, ahol egyszer már eltört. Egy apa dolga erőssé tenni gyermekeit. Én ezt tettem, ezért vagy itt, ezt bizonyítja az, hogy még életben vagy. Azonban az, aki most itt áll szemben velem, nem ilyen ember. – lényegében nem is ember, igaz? Nem lehet már apa, és soha nem fogja megérteni, hogy mit követel meg az embertől az élet. Elvesztettem két gyermekemet, úgy döntöttem, hogy felkészítem őket és megmutatom, hogy milyen is az élet igazi arca. Erőssé váltak, még Niklaus is profitált a fájdalomból. A kín tanítja az embert. Egy gyerek a tűz lángjai közé nyúl, de ha elégszer és elég erősen verünk a kezére, többet nem fog így tenni. A fájdalomnál nincs jobb tanítómester.
Meglepetten húzom össze a szemöldökömet a kirohanását hallva, de megállom, hogy bármit is mondjak, hagyom, hogy kiadja magából, amit a tudomásomra kíván hozni. – A világ legnagyobb réme…   ismétlem meg a szavait mosolyogva. Ez aztán hízelgő. – Tegyem le a fegyvert, kössek békét, különben megöltök? Mire próbálsz alapozni, fiam? A félelmemre? – horkantok fel gúnyosan. Ostoba, ha azt hiszi, hogy egy háborúban felém kerekedhet. Százszor több csatát vívtam meg, mint ő. – Szerinted félek tőletek? Én? A világ legnagyobb réme? – idézem őt. Nem várok tőle választ, semmi szükség rá. Megkaptam minden válaszomra a kérdést. Ugyanazokba a tévképzetekbe menekül újra és újra. – Az elmúlt ezer évben, nem volt a világnak olyan távoli pontja, kietlen ürege, ahonnét ne menekültetek volna el előlem. Akár tetszik, akár nem, én vagyok a vadász, fiam! Te nem tehetsz mást, mint futsz az életedért, vagy elveszted azt, miközben velem harcolsz. Sajnálom, Elijah, de halálra vagy ítélve, ha továbbra is őt véded. – hátat fordítottam neki és elindultam arra, amerről jöttem. Mielőtt azonban végleg eltűntem volna, még utoljára hátrapillantottam. – Nem akarlak megölni, fiam! De, ha nem hagysz más választást, kénytelen leszek megtenni.
Roads • My son  Cool    • ©
Vissza az elejére Go down


Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
https://www.youtube.com/watch?v=Evesz3tyrgM
Grizfolk - The struggle
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Niklaus visszatartása az őrültségeitől



Elijah Mikaelson ÍRTA A POSZTOT
Vas. Dec. 27, 2015 7:30 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Csak egy gúnyos mosollyal válaszolok a szavaira, mikor kisdednek nevez. Valakinek, aki nem viselkedik férfi módjára. Nos, ha egy férfinak - véleménye szerint - olyannak kell lennie, mint ő, akkor inkább vagyok gyermek.
- Lehet, hogy ezer évvel ezelőtt azt hívták férfinak apám, aki testi és lelki gyötréssel, fegyverrel, vagy akár ostorral nevelte fel a gyermekeit - emlékezem vissza, mikor megverte Niklaust - de manapság már változnak az idők. Javaslom, szerezz be egy újabb kiadású naptárt. Olyan vagy, mint a vénemberek, akik erőtlenül sóhajtoznak egy padon, és a mai világot szemlélve a régi után sóhajtoznak, szüntelenül hajtogatva a "bezzeg az én időmben" kezdetű klisét. A férfiasság bizonyítéka, apám, nem a testi erőben rejlik, és nem a megfektetett nők számában, hiába is áltatod magad ezzel - teszem hozzá, aztán elkomorulok. Elvesztem szinte a hangomat is, mikor képmutatónak nevez. Egy szörnynek, aki elrejti a valódi mivoltát az úriemberség álcája mögé. Lelki szemeim előtt megjelenik ahogyan a kriptában vagyok, kiéhezve, meggyötörve lógok anyám láncain, és szinte látom magam előtt az elmémben lévő vörös ajtót, ahová az ezer év alatt végrehajtott bűneimet zártam. Torkom elszorul, szinte robban bennem az adrenalin, mintha még mindig anyám uralná az elmémet, és próbálná felszínre hozni bennem a vadállatot.
- Hallgass! - rivallok hirtelen apámra, és rácsapok az épület falára úgy, hogy megreccsen az egész. - Elég volt a szavaidból, nem hallgatlak tovább! - vicsorgok rá dühösen, és szemem alatt újfent megjelennek a fekete erek. - Két választásod van, apám. Vagy leteszed a fegyvert, és végre békét kötsz az öcsém létezésének tényével, vagy háborúba indulsz ellene. De tudd, ebben az esetben Niklaus nem lesz egyedül. Mert mellette fogok állni, ellened. És addig fogunk űzni és hajszolni téged, felcserélve az eddigi vadász-áldozat szerepeket, mígnem utol nem érünk, és miközben az öcsém kitépi a szívedet, és a fejedtől foglak elválasztani, hogy a világ megszabaduljon attól a szörnytől, amivé te fajzottál. Mert nem mi vagyunk a világ legnagyobb rémei apám, hanem te. Mi hát a válaszod?
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 7:03 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down
 

Dokkok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: New Orleans :: Külterület :: Kikötő-