Share | 

avatar
Ősi vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans ♱
Hobbi & foglalkozás :
what do you think? ♱



A poszt írója Mikael Mikaelson.
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 12, 2015 5:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Elijah & Mikael
A magány a hatalom ára

Nem hittem volna, hogy ide fognak majd visszajönni. Száz év sem telt el azóta, hogy elűztem őket innen, úgy gondoltam, hogy a kis birodalmuk összedőlése sokkal nagyobb sebet ejt majd rajtuk. Mégis, alig száz év múlva, ismételten New Orleans utcáját járják a Mikaelsonok. Mióta a kis boszorkány visszahozott, sok mindenre fényt derítettem. A város közel sem volt olyan, mint régen. Kicsúszott a kezükből az irányítás, nem bírnak el az ellenségeikkel, sőt, néha még egymás ellen is törnek. Nem meglepő, Niklaus erővel ragadta el azt, amit egyszer elvettem tőle, nem csoda, hogy nem tisztelik őt. Marcelben minden meg volt, ami hiányzott belőle, fordítva pedig ez szintén igaz volt. Csakhogy Marcel politikája a tiszteleten alapult, míg Niklausé a félelmen. Örökérvényű igazság marad pedig az, hogy akit a félelem hajt, hajlamosabb árulásra.
De ez persze nem mondható el Elijah-ról. Az ő rendíthetetlen erkölcse messze földön híres volt, noha megszegte időnként, de fáradságos munkával elérte, hogy ezekről mit se tudjanak azok, akik éppen egy asztalnál ültek vele. Adódik a kérdés, hogy az erkölcs segíti, vagy visszarántja csak az embert? Hiszen az erkölcs szinte mindig a legjobb megoldások útjában áll, aki pedig hagyja, hogy ez megkösse a kezét, magára vessen, ha a csatatéren vereséget szenved.
Nem akarom titkolni az itt létemet, de kénytelen vagyok a boszorkánynak köszönhetően. Azonban ez sem elég, elégedettséggel tölt el, hogy meghallott. Már egy ideje titkolnom kellett jelenlétem a városban, ha eddig senkinek sem tűnt fel, hogy visszatértem, sebezhetőbbek, mint valaha. – Az ilyesfajta kérdésekre aligha várhatsz választ. – mosolyogva léptem elő a homályból,de egyelőre nem tettem semmit sem. – Érdekes, hogy pont itt találkozunk ismét, bár… ahogy látom, közel sem mennek olyan sikeresen a dolgaid, mint régen. – a vak is látná, hogy a város lassan egy kisebb háborúba sodródik majd. Lehetnek akármilyen erősek, a túlerő általában mindig nyer. Elbízni magukat pedig felesleges. Senki sem halhatatlan, csak mert eddig senki nem volt képes véget vetni az életének.

Roads • My son  Cool    • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 09, 2015 5:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



A kikötő, és egy holdfényes éjszaka. Erre van csak szükségem ma éjjel. Ahogy Niklausnak kora gyermekségétől az erdő volt a menedéke, a vigasznyújtó "otthona", nekem a kikötő, és az óceán jelentette a menekvést a lelkemet marcangoló és vállamat nyomó gondok elől. Emlékszem, amikor száz évvel ezelőtt először tettük a lábunkat erre a földre. Különös megnyugvást éreztem, mint mikor az emberek hosszú nap után belépnek az otthonukba, és kis időre leteszik magukról a napi nehézségek terheit. Ahogy látom a vízen csillogó holdfényt, a csillagok tükörképét, ahogy a város ezer és ezer fénye délibábot játszik, leírhatatlan, elmondhatatlan béke és nyugalom száll a szívemre. Noha száz év alatt oly sok minden változott, a rajongásom és az óceán iránti csodálatom a mai napig is ugyanaz, ami régen volt. Szeretnék ráfeküdni a hullámokra, csendesen elringatnának, mint anya a gyermekét, és kis időre igazi, valódi békességet találnék.
Belefeledkezve nézem, ahogy a kivilágított hajók lágyan ringanak a hullámokon, ide hallom a rajta lévők beszélgetésének hangját. Pohárcsörrenés, halk muzsika vegyül a szavak közé, és egyszerre önt el boldogság, és a magány keserű érzése.
Hirtelen apró nesz szakít ki a révedezésből, valaki lépte koppan a dokkok időette kockakövein, ám amint arrafelé fordítom a pillantásom, azonnal el is halnak, mintha a közeledő megtorpanna.
- Van ott valaki? - kérdezem, és összeráncolt szemöldökkel próbálom felderíteni a sötétség lepte sarkok áthatolhatatlan homályát.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♢ the light in the darkness

Tartózkodási hely :
♢ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
♢ drinking bourbon



A poszt írója Victor Phillip Radev
Elküldésének ideje Vas. Okt. 25, 2015 7:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

olivia & victor
i won't leave you alone again
Egy ideje már azon gondolkodtam a nappalim kanapéján üldögélve, hogy ideje lenne új lakberendezőt keresnem. Emlékeztem még arra, amikor beköltöztem ide. Szinte már teljességgel megfeledkezdtem erről villáról, míg távol voltam, pedig lenne okom büszkének lenni rá. Ámbár ha így fogalmazok, akkor egyértelműen hazudom, hiszen én magam csak átvettem a tulajdonosától kissé... erőszakos úton és módon. Egy kissé ellenkezett, de hát... nem is maradt sokáig egyben a nyaka, s ezáltal rögtön megkönnyebbültem, hiszen minden zavaró tényező kizárásra került.
Azóta annyi történés zajlott le eme falak között, a tapéta árulkodott mindenről: vérről, könnyről, és annyi de annyi eseményről, mely szinte ordítana, ha képes lenne rá.
Beszippantottam a levegő illatát, mikor hetekkel ezelőtt beléptem az ajtón. Otthon éreztem magam, annak ellenére, hogy az utóbbi időben megritkultak itt a látogatásaim, de nem éreztem magam felelősnek ezért. Hiszen nem kötött ide semmi. Egészen pár héttel ezelőttig, mikor az a szőke démon ismét a karmai közé kapott. Olivia árulása fájt. Azt akartam elfelejteni, ezért álltam tovább olyan hamar... s aki ezt nem érti meg, annak kívánom, hogy próbálják meg úgy megölni, ahogyan engem próbáltak. Talán megértik. Ha nem, még mindig szívesen látom őket egy torkonharapásra. De már túlléptem ezen. Megértettem, miért tette.
Mikor már harmadjára csörrent meg a telefonom zsinorban döntöttem úgy, hogy végre megnézem, de már csak egy hangüzenetet kaptam. A hangja zaklatott volt, és nem is igazán értettem, mire megy ki ez a játék, hát nagyot nyelve ráztam magamat gatyába. Nem készültem ma elhagyni a lakásomat, de úgy tűnt, a sors ezt másképpen akarta. Nem mozdultam volna, ha nem Olivia kér erre. Úgy reagáltam erre, mint valami robot, akit bekapcsoltak hosszú hibernált állapot után.
Vámpíri sebességemet kihasználva készültem fel arra, hogy Olivia ezúttal is kitalált valamit, amivel jó ideig távol tarthat magától. Nem tegnap volt az utosló találkozásunk, és ennek is megvolt az oka, de erre nem szívesen emlékeztem vissza. Ez a nő túl bonyolult az én ízlésemnek, mégis olyan voltam vele kapcsolatban, mint valami bárgyú hős lovag. A lovag nélkül, mert elhagytam valahol a lovamat.
Hangokat hallottam. Nyögés, konténer zaja. Lehunytam a szemem, így koncentráltam az elhangzó szavakra, de valójában csak Olivia fájdalmának hangját, és egy másik nő pár pofátlan szavát tudtam kivenni a levegőben.
Ott termettem a nő előtt, és mire ismét Olivia köelébe került volna, ezúttal rajtam volt a sor, hogy arrébb vágjam. Csak a csattanást hallottam, ahogy a betonnal találkozott. - Igen, újra. És a vámpír nem szereti, ha a k*félő partnerét hajigálják. - vált a hangom dühössé, és Olivia mellett teremve néztem a szemébe. - Megint mi a csudát csináltál? - kérdeztem ingerülten, nem mintha őt hibáztattam volna azért, ami itt történt. Egy vámpírnak nem kell sok, és valójában már kezdett összeállni a kép a fejemben. Olivia vadász. Ez a rohadék meg vámpír.

• jeleeen Smile©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Keresem :
no one...yet
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new Orleans
Hobbi & foglalkozás :
hunting things
Humor :
sarcastic



A poszt írója Olivia Swan
Elküldésének ideje Pént. Szept. 11, 2015 3:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

to my love, Victor
am i a monster?

Nem veszi fel. Már harmadjára hívom. - Gyerünk... gyerünk már, vedd már fel. - motyogom idegesen magam elé és mikor ismét sípol a telefon kis híján elhajítom a francba. Minek is van telefonja? Tudom, hogy vámpír, de az ég áldja meg, ez a technika kora ha tetszik neki, ha nem. Újra próbálom. Ezúttal megvárom a sípszót. - Én vagyok Victor. Segítened kell. Kérlek gyere, amint megkapod. A kikötőben vagyok, a dokkoknál. - körbenézek, ahogy a farzsebbe dugom a telefont. Sehol egy lélek sem. Mondjuk ez így hajnal kettőkor nem túl meglepő. A rakpart munkásai már nem dolgoznak csak a biztonsági őr volt de az meg az előttem heverő hullák között hever. No persze, nem én voltam. Ami azt illeti meg kellett volna mentenem de rohadtul elcsesztem. Zihálok. Szőke tincseim vértől vöröslenek, kezeimen, ruhámon szintén vérfoltok pihennek. Forró könnyek mossák az arcomat a zaklatottságtól, ahogy visszagondolok negyed órával ez előttre amikor a biztonsági őr még életben volt, amikor a kislány még nevetett, amikor a prosti anya még nem sikoltott. Most pedig előttem hevernek mind holtan és én rohadtul nem emlékszem mi történt csak arra, hogy égető fájdalomra ébredek s csuklóimat, nyakamat harapások borítják. Nem álmaim estéje. Egy hirtelen hangra emelem meg a fejemet. Nagyon nehéz állva maradnom, nem, hogy még a hang irányába indulnom és bár minden ösztönöm azt súgja bújjak el, nem teszem. - Victor? - kérdem halkan ahogy egyre beljebb merészkedem a sötétben de senki nem reagálom. Éles fájdalom nyilal belém de nem nyögök fel, megállom. - Victor? - kérdem újra de semmi reakció... aztán egy fél perccel később durva ujjak ragadják meg a torkomat és egy nő taszít neki az egyik konténernek a sok száz közül. - Tippelj újra Olivia. - elégedett mosoly, gyönyörű de vad tekintet, kíméletlenül vékonyra húzott ajkak. - Nicole. - ejtem ki a nő nevét... a nőét akit megöltem... elvileg legalábbis. Akinek a párját is megöltem. Mi a franc? S vajon ideér-e Victor időben? - Felteszem újra a vámpírral kefélsz... - újra a konténernek vág. Annyi erőm sincs, hogy leszedjem az ujjait.

monster || <3 || xxx || ©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Vissza az elejére Go down
 

Dokkok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Külterület :: Kikötő
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szomb. Okt. 13, 2018 9:57 am




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3