Damian úgy tűnt el a semmiben, ahogyan érkezett. Semmilyen üzenet, semmi búcsú. Nem, mintha igényelném, de azért egy cetlinél többet vártam, ami nem is igazán búcsúzó szöveget tartalmazott csak egy címet meg annyit, hogy boszorkány. Na, talán segít valaki nekem végre valahára magam mögött hagyni ezt a nyomasztó korszakot? Bármennyire is szeretnék megbízni Damian-ben meg a megérzéseiben és abban, hogy lebeszélt valakivel egy ilyen kis találkozót.. Még talán benne képes vagyok megbízni, de azért nem tenném rá az összes pénzemet arra, hogy a boszorkánynak nem tettem keresztbe az évszázadok során valamivel. Úgyhogy fő az óvatosság beszereztem magamnak egy paprika spray-t. Azt hiszem ilyet alkalmaztak egyszer rajtam és nem kellemes érzés. De igazából teljesen lényegtelen. Nem önmagamon tervezem alkalmazni és nem tudom mennyi esélyem lenne használni, de a meglepetés erejére kívánok hagyatkozni, ha a helyzet úgy hozza.
Belepasszírozom ezt is a táskámba, de lehetőleg nem annyira, hogy elsüllyedjen benne, mert utálom, mikor minden a kezembe akad csak az nem, amire ténylegesen szükségem van. Emberként pedig túlságosan sok mindenre van szükségem. Szinte állandóan a táskámban turkálok. De van, hogy elkap a hév, hogy kiborítsam az egészet, hogy végre megtaláljam azt, amit akarok.
Lassú, kimért léptekkel szelem az utcákat a hideg szél néha-néha a hajamba kap. Azért már nincs olyan jó idő, mint volt. Főleg, hogy a szeszélyes időjárásnak köszönhetően egyszer úgy érzem magam, mint egy sült csirke aztán hirtelen át kell váltanom a pingvin élőmódra. Mire már gyakorlott eszkimó lennék megint meleg van. Szeszélyesebb az időjárás, mint egy nő.
Háromszor leellenőrzöm a címet, mielőtt kopogtatnék az ajtón, de végül határozottan kopogtatok, majd utána a kezemet a táskámba mélyesztem és a gáz spray-t kezdem el szorongatni. Na, nem mintha rögtön az ajtóban megpróbálna megölni az isten tudja melyik bűnömért, amit a múltban vétettem, de soha nem lehet tudni.

Kath&  Dexter

Fáradtan dőlök hátra a fotelben miközben a kiértékeléseket végzem. Egyik kezemben toll, a másikban egy szelet pizza, ölemben pedig a papír, elég távol a pizzát tartó kezemtől, hogy még véletlenül se legyek képes leenni. Egyik meglehetősen érdekes képességem az, hogy képes vagyok magamat szinte bármilyen körülmények között leenni, attól függetlenül, hogy mit eszek, vagy mi van rajtam, de persze akkor sikerül a legjobban, ha fehérben vagyok. Még szerencse, hogy mostanában rászoktam a szalvéta használatára. Gyerekként soha nem értettem, hogy minek, de mire felnőttem, azért nagyjából sikerült rádöbbennem arra, hogy mi is a célja a dolognak. Azóta kevesebbet kell mosnom, éljen a szalvéta!
A megjelenésemre amúgy is adni kellett mindig. Elvárják azt ott is, ahol dolgozom. Ha valaki elegáns, de nem ijesztően… hivatalosan, akkor könnyebben el tudja nyerni azok bizalmát, akikkel majd dolgoznia kell, és én is pontosan ezt tettem. Annyi különbséggel, hogy volt egy kis előnyöm másokhoz képest. Tudtam dolgokat, amikről álmodni sem mernének soha. Kissé meglepetten dőlök előre a kopogtatást hallva, és gyorsan előtúrom a füzetemet, amibe az időpontokat írtam eddig. Senkit nem írtam fel mára. Talán csak a szomszéd gyereke lőtte már megint át a labdát. Idegesítő egy kölyök volt, magamban megfogadtam már, hogy ha még egyszer eltörik valami miatta, akkor Alaszkába küldöm, aztán majd hazajut valahogyan.
Az ismerős arc láttán néhány pillanatig csak bámulom, majd legyőzve a meglepettségemet csak megrázom a fejemet. – Bocsánat, azt hittem ismerlek. – ismerem is, de ahogy elnézem, ő nem tudja, hogy ki vagyok, hiába állított ide be. Egyáltalán minek jött ide? – Ugye nem egy gáz spray-t szorongatsz? Adok inkább egy lapátot, csak azt ne. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Utálom. Egyszer lefújtak vele és azóta irtózom már a gondolatától is. Még, hogy a nők nem lehetnek felfegyverzettek… pár ilyennel még két évszázaddal ezelőtt csatát is nyerhettek volna. – Szóval miben segíthetek… ? – a nevét nem tudom, vagyis de, viszont jobb, ha úgy hiszi, hogy mi csak most értesülünk a másikról először az életben.

Egy pillanatra azt gondolom, hogy ostobaság volt idejönnöm kíséret nélkül, de nem igazán volt választásom, ha nagyon őszinte szeretnék lenni. Nem akarok nyomorult ember lenni és várni, ahogy az idő kegyetlenül eljár felettem, mert én nem ezért születtem. Meg nem is fogom olyan könnyedén feladni még akkor sem, ha jelen pillanatban igen hevesen ver a szívem, hogy mi is fog következni, hogy vajon mennyi esélyem van arra, hogy élve távozom a helyszínről. Ha akartam volna se hozhattam volna magammal szárnysegédet, mert az egyetlen, akivel rendelkeztem az fogta magát és egyszerűen köddé vált. Biztosan valami jobb dolga akadt. Bár azt hittem, hogy mi ennél egy fokkal közelebb álltunk egymáshoz, no de sebaj nem fog összetörni a szívem emiatt és nem fogok hisztérikus rohamot kapni.
Az arc, amivel szembetalálkozom valahogy furcsa volt, hiszen úgy nézett rám, mint aki rémeket lát, de azt hiszem csak képzelődöm, hiszen Damian sosem küldene engem a saját vesztembe. Vagy mégis csak nem tudok róla? Ha most elkezdek kételkedni az egyetlen emberben is, akiben megbízom, akkor már tényleg csak magamra tudok számítani. – Ez sokakkal előfordul. – Azt hiszem még az is azt hiszi, hogy ismer, aki igazából Elena Gilbert drágalátos ismerőse, vagy őt látta egyszer az utcán megfordulni, ami nevetséges szerintem. Utálom a folyamatos általánosítást. Nem tudom, hogy honnan jött rá, hogy mit tartogatok a kezemben, de nem is számít, úgy teszek, mintha nem lenne igaz. – Nem, dehogy. – Legyintek egyet majd pedig kicsit igazgatom a táskát a karomon, hogy eltereljem a figyelmét. – Katherine. Elméletben pedig elég annyit mondanom, hogy Damian Leighton. – Ha pedig ez sem mond neki semmit még mindig használhatom a gáz sprayt, ami helyett felajánlotta a lapátot, de inkább használom azt, ami kéznél van, mintsem várjak arra, hogy valamit készhez kapjak. – Remélem, hogy jó helyre jöttem, bár a tájékozódási képességeim nem az igaziak. – Vámpírként még ez is sokkal könnyebb volt. Most meg úgy érzem magam, mint aki folyamatosan a sötétben tapogatózik.