Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Chesterfield - Isobel szülővárosa

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 23, 2012 3:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
(Kisváros, ahonnét Isobel származik.)
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 28, 2012 2:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
(Damon és Elena lakása)

Hosszú út volt. Nekem különösen... de szerencsére problémamentes... JJ majdnem végig aludt. Az autó zötykölődése, az egyenletes zajok, és a meleg jó hatással volt rá. Csak egyszer kelt fel az út során, bár akkor majd' egy órát ébren volt, de aztán újra elaludt. Adam elenben végigébren volt, és hol a tájat csodálta, hol engem boldogított a magyarázásával, hol meg simán játszott valamivel amit a keze ügyébe adtam.

Mikor hosszú idő múltán leparkoltam a szüleim háza előtt, már ki sem keleltt szállni, tudtam, hogy itt... jó lesz. A gyerekeknek biztosan. És ha nekik jó, akkor nekem is... jobb. Így nem lesz baj. Kibírjuk... kibírunk bármennyi időt... mert mi legalább együtt vagyunk...

(folyt. köv. egy hónap múlva)
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Nov. 02, 2012 7:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Hosszú ideje, valahogy mostanában fordult elő először az, hogy gondtalannak tűntünk. Vagyis egy külső szemlélő számára bizonyosan annak tűntünk volna. Anya és apa teljes tökéletességben foglalták le Adam és JJ figyelmét, mindennemű hiányosságról, legalábbis általában. Bár Adam gyakorta kérdezett közbe, az apját keresve, s én ilyenkor mindig igyekeztem elfordulni tőle, hogy ne lássa az arcomra kiülő bánatot, de... anya szerencsére erősebbnek bizonyult nálam, és ilyenkor mindig kitalált valamit, hogy elvonja kisfiam figyelmét. Apa is nagyszerűen helytállt a kicsikéimmel ismét, és most már azért bátrabb is volt velük, Adam oda volt a nagyapjáért most is, és JJ is sokszor nevetett, meg játszott a nagyszüleivel. Azt hiszem neki lényegesen könnyebb volt, hisz még sosem látta az apját igazából, fogalma sem volt mi az egyáltalán, hogy "apa", bár próbáltam magyarázni neki, de... azt hiszem az igazi tapasztalat hiányában nem volt meglepő, hogy az igazi hiányérzet is elmaradt tőle. Nem láttam szomorúságot a szemében és az arcán, ha beszéltünk Rick-ről, nem láttam hogy sírva ébredt, mert róla álmodott. Adam-nél sokkal többször tapasztaltam ezeket. Ahogy fejlődött a szókincse szép lassan, úgy kérdezett egyre komolyabbakat, még ha gyermeteg alap szinten is, mégis érthető volt amit tudni szeretne. Értettem hogy hiányzik neki Rick, hogy tudni szeretné hol van, és mikor jön vissza, hogy nem érti, miért ment el, és fél, hogy az apja nem szereti, azért nincs velünk... Mindig ezek a kérdések jöttek elő, hiába próbáltam megfelelő választ találni neki rájuk. Hisz nem volt megfelelő válasz...

DE ahogy teltek a napok, a szüleim egyre jobban belejöttek, hogy foglalják le Adam figyelmét, játékokkal, édességekkel, látványosságokkal, amik kisgyerekek számára nagyon érdekesnek számítanak.
Sokszor sétáltunk, parkba, és egyéb részeire a városnak, Adam és JJ is élvezték eme kis túrákat, élvezték a havat, az új környezetet, a tájat, a behavazott házakat, és az új embereket. A játszótéri új gyerekekről nem is beszélve. JJ már az első napokban jó barátságokat kötött a hozzá hasonló kicsikkel, és kis húzódzkodás után Adam is betársult. Nem volt számukra gond a beilleszkedés az idegen környezetbe. Minden tetszett nekik. Még az is, mikor vásárolni mentünk, az pedig különösen, ha segíthettek választani, Adam pedig lelkes kis pakoló volt, bármit készségesen segített nekünk, "gyenge lányoknak" a kosárba vagy épp a kocsiba rakni. A legtöbb helyre együtt mentünk, én sem szerettem a gyerekeim nélkül járni, és ők se szerették ha nem vagyok ott, hiába a jó kapcsolat a nagyszüleikkel. Bárhova mentünk, csapatosan mentünk. Általában négyen, hisz apa nem szerette az ilyen "női túrákat" se, meg a nagy gyaloglásokat, Ő jól elvolt otthon az újságjával, vagy mással. De anya, én, és a gyerekek sokat jöttünk-mentünk. Akkor is, ha csak anyának volt valami dolga, vagy ment valakihez, hívott engem is, és én meg vittem magammal automatikusan Adam-et és JJ-t is.

Én már nehezebb eset voltam ami a figyelemelterelést illette. Habár JJ és Adam egész napos elfoglaltságot jelentettek, és anya is ritkán hagyott magamban gondolkodni, meg félre vonulni, de... azért voltak pillanatok, mikor óhatatlan volt hogy a keserű és fájó gondolataim elragadjanak, s olyankor nem győztem rejtegetni a könnyeim. Annyira fájt... a szívem, a lelkem, sokszor szó szerint a testemig hatolt a kín... Nehezemre esett felkelni, és lefeküdni, mindig egyedül, nehezemre esett enni, inni, és lélegezni... nehezemre esett nézni a csodálatos hóesést, a napkeltét, vagy épp azt, ahogy a napkorong lebukik a házak mögött... Nehéz volt... élni is. Rick volt a mindenem, az életem, a testem és lelkem mozgató rugója, az értelem, amiért éltem, léteztem... és most... már oly rég egyedül voltam, hogy mintha nem is lett volna az a "néhány" csodás hónap vele... Ha nem láttam Adam-et és JJ-t majd hogy nem el is tudtam felejteni, hogy léteztek azok a hónapok, amiket vele töltöttem... hisz ők voltak egyedüli bizonyítékai... az emlékeimnek nem hittem már, hisz beléjük tekinteni is féltem... féltem hogy belerokkanok.


A hozzászólást Isobel Annebeth Saltzman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 23, 2013 5:22 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Nov. 09, 2012 1:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Egyik nap, csak úgy üldögéltem a szobámban. Az ablak beugrójában ücsörögtem, homlokom a hideg üvegtáblának hajtottam, s néztem a havas utcát. Éreztem hogy lepereg egy könnycsepp az arcomon, de nem nyúltam érte, hagytam, hadd peregjen le szépen lassan, hogy aztán az ölembe hulljon... Nagyot nyeltem, s szipogva értek ujjaim az ablakhoz. Nem is tudom miért, csak valahogy jó volt, reménykedtem, hátha az a hűs hideg ami odakintről érződik, hátha elér a szívemig, és megfagyasztja, hogy ne fájjon már annyira nagyon...
Nem is tudom miért nem keltem fel, és vettem erőt magamon, pedig hallottam a nappaliból a gyerekzsivajt, apa épp lovacskázott Adam-el, míg anya JJ-vel elszaladt a boltba, ahova kisfiamnak nem volt kedve menni. Én akartam menni, de anya azt mondta, inkább maradjak. Úgy nézett rám mint aki a vesémbe lát, éreztem rajta hogy tudja, hogy nem aludtam az éjjel... szinte semmit... De hát nem tehettem róla, miután Rick-el álmodtam, képtelen voltam visszahunyni a szemem... Még az ágyban sem bírtam megmaradni, nem hogy még aludjak is... Reggel a gyerekek hangja kicsit segített, jobb lett, de ezek szerint a mosogatórongy-érzetem az arcomon is ki volt ülve. Így hát maradtam... és bejöttem a szobába, hátha lesz ebből alvás, de... nem lett, ezért is ülök az ablakban... hiába Adam vidám hangja, ez most valahogy nem segít... csak elvesztett szerelmem jut róla az eszembe, újra meg újra... képtelen vagyok most... tovább lendülni ezen a rossz érzeten...
Fogalmam sem volt róla mikor kezdtem el halkan dúdolni, előbb a mi közös dalunkat, ami sosem ment ki a fejemből szinte, de... aztán a dalocska dallama egy idő után valahogy elváltozott, már csak úgy dudorásztam, ami az eszembe jutott... nem is tudom minek, csak... mert jólesett... hiába éreztem úgy hogy a fájdalom lassan túlcsordul a szívemből, és elönt mindent... Valamikor a dúdolásból... halk suttogással éneklés lett...

Csillagfény, vár az éjben mindig,
Reményt kelt, szívemben a fény.
Egy napon, visszatér az álmom,
Egy nap majd, hazatér a szív,
Egy perc lesz, átölel, és érzem,
Hozzám bújik, s nem megy el többé.

Azt mondja, szeret míg csak élünk,
Azt mondja, hiányoztál már.
Azt hiszem, elhinném ha jönne,
Elhinném, szeretné a szívem,
Azt látnám, áll a küszöbön.
Futnék én, karjába repülnék,
Többé már, nem kívánnék mást.

Keresem, szívemmel a jó szót,
Mely van tán, oly varázsos,
Hazahív, talán egy nagy csoda,
Talán még... élhetsz... valahol...
Talán majd... lesz egy álomképem,
Talán az, a valóság lesz mégis,
Jó lenne, valót látni szépet,
S rájönni, nem álomkép az...

Egy dolgot, szeretnék én nagyon,
Ez lenne Ő, életem szerelme,
De nem jön Ő, hiába is álmodom,
Nem áll ott, hiába keresem...
Üres az, az átkozott küszöböm,
üres már... a szívem is lassacskán...


A végén már nem is nagyon értettem a saját szavam se, inkább volt ez sima suttogás mint éneklés, sírás közben nehéz énekelni... és amúgy sem tudtam minek kezdtem bele, csak... valahogy így könnyebb volt kimondani... mintha nem az enyém lenne... csak álom... elbeszélés... valami...
Arra eszméltem fel, hogy egy kéz ér a vállamhoz, és oda pillantva apámat láttam meg. Szemében szomorú fény csillogott, legalább annyira, mint az enyémben a könnyek. Leguggolt mellém, és megfogta a kezemet, én meg előredőltem és a karjai közé bújtam, szorosan ölelve Őt. Tudtam a szívem mélyén hogy nem szabadna így kiakadni, nem szabadna hagynom újra elhatalmasodni a bánatom, de most... ahogy apa ölelt, képtelen voltam nem hagyni utat az érzéseimnek...

Azt vettem legközelebb észre, amint egy másik, apáénál jóval kisebb kéz érint meg... mint anno, mikor Rick azt a levelet hagyta otthon... Ez képes volt rábírni hogy felemeljem a fejem, hogy levegőt vegyek... és azt hiszem talán valami bágyadt mosoly is rákerült az arcomra, bár nem tudom biztosan...
- Szia Kicsim... - szipogtam, s próbáltam letörölni az arcom, mire Adam is odanyúlt, s pici kezével kezdte el törölgetni a bőrömet... Szomorú mosollyal fogtam meg a kezét, és húztam a számhoz, majd puszit nyomtam kicsi ujjaira.
- Nem síj... - nézett rám szomorúan, mire fejem félrebiccentve bontakoztam ki apa karjaiból, és most én öleltem magamhoz Adam-et.
- Nem sírok - ráztam meg a fejem, és nagyokat lélegeztem, hogy hátha... igaz is lesz.
- Gyejtya - hallottam meg a vékony hangocskát, s mikor elhúzódtam, Adam megmutatta a másik kezében tartott kis mécsest, amit a nappaliból hozhatott be magával... legalábbis én ott hagytam.
- Igen gyertya - bólintottam neki, és átvettem azt, hogy megnézzem. Ezt a gyertyát gyújtottuk meg karácsonykor... Igazából nem is tudom hogy jött, de arra gondoltam, ha már egyszer Alaric nincs velünk, legalább... ennyit tegyünk meg érte. Nem úgy mintha halott lenne, nem, semmiképp, épp csak... úgy, ahogy gondolunk rá, mint valakire akit nagyon szeretünk, de nem lehet velünk, és hiányzik... Adam-nek nagyon tetszett a lobogó lángocska, és nekem is... JJ-nek annyiban jött be a dolog, hogy nagyon szerette volna megfogni. Neki nehezebb volt elmagyarázni hogy nem szabad, de Adam könnyen megértette.
- Gyújtsuk meg? - kérdeztem, mire kisfiam bólintott egy határozottan. Apára néztem, aki megvonta a vállát, felállt, s miután megsimogatta Adam arcát, kiment a szobából.
A karomba emeltem Adam-et, felálltam, és az ágyhoz vittem. Leültettem, majd a kezébe adtam a mécsest, én pedig elővettem egy doboz gyufát az éjjeliszekrény fiókjából. Én is leültem, és meggyújtva a gyufát, meggyújtottam a kis gyertyát is. Aranyos fénye megfestette Adam kezét, és arcocskáját, ahogy áhítattal nézte.
- Mond apunak, hogy szereted, és a gyertyácska angyala hátha elviszi neki az üzenetedet - öleltem magamhoz Őt, mire bólintott, és halkan mondta a gyertyának.
- Szejetlek Apu. - S bár én nem mondtam ki, de ugyanezt éreztem. Nagyon-nagyon sok szeretetet...


A hozzászólást Isobel Annebeth Saltzman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 16, 2013 2:14 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 10, 2012 7:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Adam halkan szuszogott a karomban. Mindketten az ágyon feküdtünk, s kisfiam már legalább egy órája elszundított. Annyira nézegette a kis gyertya lángját hogy egészen elálmosodott benne. Igazából nem tudom mit várt a lángtól, mert egészen úgy nézett ki mint aki vár valamire, de... nem történt semmi ami indokolta volna a várakozását. Végül elszundított a karomban. Nem akartam kivinni őt, így csak végigfektettem az ágyon és betakargattam, behúzva a függönyöket, és mellé dőlve.
A gyertya még mindig égett, megvilágítva picit a szoba sötétjét, de nem zavaróan, csak épp hogy. Én Adam mellett feküdtem, és onnan néztem a fényt, mely az éjjeliszekrényről sugárzott széjjel. Persze semmire nem volt jó, de a mi szívünknek jobb érzés volt, és... ha Adam ettől boldog volt, akkor én is. Nem volt kérdés, hogy bármit megtennék, ha neki attól jobb. Azt kívántam, bár én is tehetnék valamit, valami ilyesmit, amitől jobban érzem magam. De nekem csak Ők voltak. Ők pedig vegyes segítséget nyújtottak, hisz egyszerre voltak gyógyír, és a fájdalom megerősítői. Adam-ből és JJ-ből is sugárzott felém Rick aurája... felfedeztem Őt a vonásaikban, a szemeikben, a hangjukban, a mozdulataikban... ezerszer jobban, mint eddig valaha. Nem tudtam nem látni Őt bennük, és ez egyszerre volt jó és rossz. Ért gyógyírként, és sebző pörölyként. Butaság volt, de tudtam, ha Elena itt lenne, még benne is látnék ilyeneket, hiába hogy Őt nem Rick-től szültem. És nyilván Damon-ből is érezném ezt, hisz ők barátok... vagy legalábbis azok voltak mielőtt Rick elhagyott minket...

És a házra is ugyanez volt igaz. Az Rick háza, nem az enyém. Az övé volt előbb egyedül, aztán a miénk közösen, de akkor is az Övé... Őt éreztem mindenhonnét. A falakból, a padlóból, a bútorokból, a levegőből... mindenhonnét... És minden mesélt... meséltek az asztalok, melyeknél együtt ettünk, melyeken együtt... voltunk... Mesélt a kanapé, ahol összebújtunk, örültünk, nevettünk... Mesélt a kád, ahol együtt fürödtünk, mesélt a zuhany, a tükör, de még a csempe is... Mesélt az ágyunk, a szekrény, a ruhák... mesélt még a cipője is... és a szőnyeg az ágy előtt... meg a lepedők, a takarók, a párnák... Mesélt az ajtó, az ablak, a csillár... Mesélt a kert, a medence, a fű, a fák, a kerti asztal, mesélt még a kerítés is... Minden arról árulkodott, mi mindent tettünk ott, miket mondott, vagy mondtam én... Mesélt a szerelemről, a fájdalomról, az elsuttogott, és elkiabált szavakról... Mesélt a kimondott, és eltitkolt érzésekről, mesélt arról, amit csak láttunk, de nem mondtunk ki hangosan... Minden ott volt, amit valaha tettünk, láttunk, hallottunk... Mesélt az utca, a házszám, a garázs, a kocsi... minden...
Még a napban is csak Őt láttam. Ha a hűs, téli napsugár megsimogatott, Rick puha, erős kezét éreztem magamon... Ha a szél a hajamba kapott, az Ő ujjai simították, túrtak bele, és érintették meg a fejbőrömet... Ha a hideg a fülembe csípett, az Ő fogát kerestem, mely finoman, játékosan harapott... Ha a sötétség elborította a szobát, az Ő meleg testét kutattam, kívántam, mely a zord félelemtől megvéd... Ha az éhség marta a gyomrom, az Ő rántottáját, kávéját, kakaóját, kenyerét, lekvárját éreztem illatozni, de még a szekrényből is az Ő bögréjét akartam kivenni.
Rick volt az életem fő színe, és nélküle minden... olyan szürkés lett... mint miután átváltoztam... és miután otthagyott Pearl börtönében... Kihunytak a fények, és nélküle magamra maradtam újra a sötétben... de most Adam és JJ is velem voltak... együtt éltünk a sötétségben... Hálás voltam a sorsnak hogy legalább Elena és Damon tudnak boldogok lenni, Delenáékkal... hálás voltam anyáéknak hogy Adam-nek és JJ-nek is jut a fényből... de nekem csak az a kis gyertya volt, ott a szekrényen, és... annak a halvány, pislákoló fénye... mely percről percre egyre gyengébb lett, kevesebb... és előbb vagy utóbb, de biztosan kialszik majd. S én elképzelni sem tudtam, tudok-e majd nélküle élni, s ha igen... ugyan milyen élet lesz az...

Így aludtam végül én is el...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 12, 2012 1:26 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Késő éjjel volt. Már rég aludni akartam, s körülöttem már rég mindenki elaludt. De nekem nem jött álom a szememre, hiába akartam. Bekapcsoltam a tévét, hogy majd arra alszom el. Mellettem a gyerekek halkan szuszogtak, JJ Adam kis kezét szorongatta, minta biztosítani akarná, hogy a bátyja ott van, végig mellette, nem megy sehova. Vagy csak én akartam ezt bemesélni... nem tudom... Talán már mindent csak bemeséltem. Talán minden csak oda volt képzelve... Talán kezdek megkattanni. Lehet... Egy film ment a tévében. Késő volt már, korhatáros film. Őrültek és gyilkos volt benne, sok futkosás, rejtély... Máskor elkapcsoltam volna, de most néztem. Érdekelt mi lesz, vajon ki az őrült, ki a gyilkos, mi az igazság... Mikor a nevem hallottam meg benne, először felnevettem, nem volt gyakori a nevem, mással még sosem találkoztam akit így hívtak volna. De most ott volt. Egy fiatal, szőke nő... kicsit őrült, de hát... ki nem az ebben a filmben? Isobel... így hívták... és a 23-as szám, az uralta az életét, abba őrült bele, és abba is halt bele... és engem is így hívnak, és az év első hónapjának 23. napján születtem. Véletlen. De nekem már semmi nem tűnt annak, mindenben jelentést kerestem. Talán csak besokalltam, talán túl fáradt vagyok, vagy csak... kezdek lemondani... De bárhogy is bámultam ki a fejemből, ott volt előttem mindenféle dolog, és én mindenhol jelentést láttam...
Idegesen túrtam a hajamba, és kapcsoltam ki a filmet. A szoba elsötétedett, csak a függönyök közt besütő holdfény adott némi világosságot, s nekem az épp elég volt ahhoz hogy tökéletesen lássak. Az éjjeliszekrényen ott nyugodott a laptop, melyet most a kezembe vettem, az ölembe fektettem, s felnyitva bekapcsoltam, mire megelevenedett a kép. Nem tudom mit akartam most ezzel, minek a gép, és mit keresgélek a neten... butaság volt.... mégsem akartam megállni, hagytam hogy az agyam összefüggéseket fabrikáljon szavak és mozdulatok, gondolatok közt, mígnem végül egy mondat bontakozott ki előttem...

"Ha azonban nem így jártok el s ezáltal vétkeztek az Úr ellen, ti lássátok, milyen büntetés ér majd benneteket bűneitekért."
(Számok könyve 32:23)

Büntetés... ez a szó valamiért ott lebegett előttem. Kidomborodott a képernyőn, szinte láttam ahogy kivibrál a többi közül, s úgy imbolyog, mintha táncolna... táncolt örömében, örvendett... nevetett rajtam... mert bűnös vagyok, és gyilkos, rossz ember... nem is ember... s most megbűnhődök a bűneimért... elvették a lányom, visszakaptam a lányom, elment a lányom, visszajött a lányom, elhagytam a szerelmem, visszakaptam, de aztán elment, mégis visszakaptam, megint elvették... elment tőlem, ott hagyott, és nem jött vissza... nem jön vissza... sosem tér vissza... És én beleőrülök... elmegyek majd... és magukra hagyom a gyermekeim megint, és egyedül maradnak, és én elmegyek, s én sem térek vissza... Senki sem tér vissza, mindenki elmegy, és nem jön vissza, mind elveszünk... el a sötétben... és sosem találunk vissza, nem is keressük a visszautat, nem keressük, mert tudjuk hogy megérdemeljük a bánatot, a magányt, mert bűnösök vagyunk... és büntetés jár a bűneinkért...

Dühösen, és csalódottan csaptam öklöm a billentyűzetre. Erősen, de nem úgy hogy széttörjön... Azt hiszem szólt bennem valami... egy ösztön... mely csendre intett. Csendes fájdalomra. Mert a legfájóbb kín nem az, melytől sikítok, üvöltök, török és zúzok... nem... a legfájóbb kín az, melyet életem végéig, vagy legalábbis évekig cipelek, nem nyavalygok miatta, nem sírok, nem könnyezem... csak némán, összeszorított szájjal és üveges szemekkel tűröm, és viselem... mindhalálig... Tűrj! - szólt bennem a hang. - Tűrd el! Ne merj szenvedni! Tűrj és kussolj!

Ahogy újra a képernyőre néztem, a kép váltott, mikor rácsaptam a billentyűkre. Egy másik szöveghez kapcsolt, egy történethez... Egy kicsi, rövid, alig egy perces kis valami volt ott... Egy lány... egy lány aki meghalt... s utolsó szavait egy levélbe rejtette, egy üzenetbe... csak pár sorba, mely megmaradt utána...

Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat.
Miattad eladtam a lelkem az ördögnek.
Bűnöm: Lélek prostitúció.

Szavak, búcsú, bocsánat... Neki búcsú és megbánás... nekem búcsú, és egy új jelentés. Megbánás. Bocsánat... Igen, a bűnös hanyatlása... A bűn megbánása... elégtétel... felszabadulás... Lehet hogy van ilyen? Lehet hogy lehet nekünk is? Lehet hogy a gyilkos is megteheti? A bűnös, a gonosz... a lelketlen...? Mi is? Vajon létezik megbocsátás? Vagy Ördög, aki megvenné az én lelkem, s cserébe visszaadná amit elvett?? Vajon visszakaphatom még? Vajon van olyan akinek fohászkodhatnék érte vagy alkudozhatnék? És melyik igazabb? Melyiknek volna hatalma? Volna egyáltalán? Ki űzheti ki előbb a gonoszt? És ki paktálna le vele... velem? Ördög? Vajon ér annyit a lelkem mint Rick? Ér annyit, hogy megfelelő fizetség lenne érte? Vajon igen? Vagy nem? Ha van lelkem, és van kinek eladni, eladom! Eladnék magamból bármit, testem, lelkem, látást, hallást, emlékeket, bármit odaadnék, hogy Rick visszajöjjön... hogy visszaadja az Isten, az Ördög, vagy az, ami elvitte. De vajon van olyan? Van ilyen? Vagy csak megőrültem... vagy csak ÉPP most őrülök meg? Válaszokat akartam, de hiába írtam le bármit, nem jött felelet... legalábbis nem amit kerestem... Bár tudtam, rossz helyen keresem... hisz ŐT nem a szavak... nem a világ vitte el... Hanem épp annak a vége... mindennek a vége... Nem a halál... mert azt érezném. Nem, ez a halálnál is rosszabb. A halál utáni csend... a sötét... az vitte el ŐT... És talán a lelkemért cserében sem adná vissza, de ha mégis, ha van bárki aki igen, visszaadná a lelkemért cserébe, hát tessék! Eladom! Odaadom! Bárkinek akinek kell! Ha cserébe Rick-et visszaadja! Akkor és csak akkor viheti! Eladom érte, leszek én is "lélek prosti", leszek bármi, ha az megfelelő súlyú ellenszolgáltatás, ha az... visszaadja az életem, a józan eszem, a szívem... akkor viheti a lelkem! Csak adja vissza azt, kit úgy hívok, Szerelmem!!


(Forrás, idézetek:
http://mibenmosoly.blog.hu/2010/11/02/anna_tortenete
http://mibenmosoly.blog.hu/2010/07/02/title_1567415#more2125397 )
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 14, 2012 12:03 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Sikítva ébredtem... Úgy ültem fel, mint akibe áramot vezettek. Kezem a szám elé szorítottam, és kapkodva szedtem a levegőt az orromon át. Körbepislogtam, de mellettem már nem volt senki, sem JJ, sem Adam. Riadtan füleltem körbe, de kintről sem jött zaj, se az övéké, se anyáéké. Először már éppen pánikba estem volna, hogy az álmom valóra vált... de akkor megláttam az éjjeliszekrényen, a kis díszdobozomnak támasztott cetlit, melyen ennyi állt.

"A parkba mentünk.
Anya"

Hát persze... sétálnak, és anya biztos elrángatta magukkal apát is, hogy én egyedül lehessek... Néha úgy érzem, anyám egy átérző, vagy valami boszorkány... tudja mikor mi kell.
Keservesen nagyokat nyelve csúsztam át az ágy széléig, és engedtem le csupasz lábaim a padlóra. A szőnyeg csikizte a talpam, de nem érdekelt... nem tudott... Még mindig folytak a könnyeim, szaggatottan szedtem a levegőt, és nem tudtam megnyugodni. Mintha az álmom most is... velem lenne még... ott éreztem a szívemben, a bensőmben... égette a gyomrom... A maró kín úgy öntötte el a bensőm, hogy nem tudtam, hogy bírok most csendben lenni... hogy bírom... sikoly nélkül... Pedig nem is volt valódi fájdalom, nem volt... fizika... a lelkem fájt... az elmém... az emlékeim...
Szemem odasiklott újra az éjjeliszekrényre, rajta volt a cetli anyától, a mécses tegnapról, és... a doboz. Egy kicsi díszes dobozka, faragott mintás, fából készült, pici kallantyú zárta le... Remegő kezem nyúlt oda, és vette fel, hogy aztán a másik felpattintsa a zárat, és felfedje a benne heverő darabokat. Egy telefon darabjai... Rick mobiljának a darabjai, amiket... a megszállt énje vágott a földhöz a házunk előtt... Ez volt az egyetlen bizonyíték, hogy van még... férjem... valahol... vagy legalábbis volt akkor... Szerettem volna hinni, hogy ha az ÉN férjem meghalna abban a testben... az emlékeit is magával vinné, a múltunkat, és... mindenét... csak a teste maradna hátra... És szerettem volna hinni, hogy ha akkor még odajött a házunkhoz, akkor emlékezett hol lakik, és akkor emlékezett rám... és a kicsikre, és Elenára, és Damonre, és... a múltunkra, a szerelmünkre... és... akkor még biztosan élt... valahol... Szerettem volna hinni, hogy ma is, de a hit volt az egyetlen amim volt... és ezek a darabok.
Ujjaim közé fogtam az összetört képernyő egy darabját, és felemeltem, ki a többiből. Aztán visszaejtettem a többi közé, és lezártam újra a dobozt. Fájt... még az érintése is, mégis... talán az őrület határa tette, de jó volt fájnia... A darabok arra adtak reményt buta fejemnek hogy van MÉG férjem, a fájdalom pedig bizonyságot adott, hogy ha MÁR nincs is, de anno VOLT... Én is kellettem valakinek... bármi történt is velünk... én kellettem neki, Ő meg nekem... MI voltunk egymásnak, mint a tűz és a víz, és mint... a virág és a napfény... ellentétek is, és... az életben maradás feltételei is... Nem volt Ő nem volt ÉN, csak MI... egy pár... egy szerelem... múlt... jelen... jövő...
És a fájdalom. És a magány. És a düh. És a kín. És a harag. És mégis a szerelem...
Ahogy néztem a kis dobozt... eszembe jutott, valahogy... hogy az elmúlt kb. két évben... mióta visszajöttem... és mi újra MI voltunk... Rick két telefont tört össze, és mindkettőt azért mert én hívtam... Az elsőt, mikor azt hitte én és Em... és Ő majdnem...
De gondolni sem akartam arra a szóra, és arra az időre, és... hogy mi lett volna ha akkor börtönbe kerül... ha Damon nem segít... ha... nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy...
És aztán itt van most ez a készülék... törött... miattam... és miatta... de most nincs segítség... Anno, ha más nem lett volna, egy igézéssel megoldhattam volna a bajt, de ma... nincs kit megigézni... nincs kit segítségül hívni... nincs menekvés... és nincs Rick... csak az összetört darabok... És én, aki azt kívántam, bár a szívem darabjait is a dobozba tehetném, és lehetnék halott, vagy bármi más, bármi olyan állapotú, ami nem érzi a kínt... a magányt... Mert itt voltak a szüleim, a gyerekeim, otthon ott volt Elena, Damon, Delena, David, és Em is, és volt munkám, és... de... mégis magányos voltam, mert egy valakit senki és semmi nem pótolhatott, a kínt nem enyhíthette, és a bánatom nem fújhatta el... sem a bűntudatom... mert Rick nem volt már velem, nem volt itt, nem volt velem, nem puszilt meg, nem mondta hogy Édesem, nem... hívott fel, nem írt nekem üzenetet, nem várt otthon, és... nem vacsoráztunk együtt, nem alhattam a karjában, nem szeretkezhettünk, nem láttam a mosolyát, nem láttam ahogy munkába menet lehajtott a kocsifeljárón, nem ajánlhattam fel neki hogy csinálok reggelit...

Nincs Rick... nincs semmi sem... csak magány... Nincs lélek... nincs társ... és megérdemlem... csak a kín jár nekem...

( https://www.youtube.com/watch?v=R_CstLuD7sw )
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 21, 2012 1:30 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
( https://www.youtube.com/watch?v=2piizz_1UA4 )

Valami esett. Nem tudom mi... arra sem emlékeztem hogyan keveredtem ki a házból... Csak azt láttam, hogy a sötét utcán sétálok. Fázott a lábam, de nem bírtam lenézni, hogy megtudjam miért, hisz a csizmámban nem fázhatna... A karom is fázott... a nyakam is... valahogy lassan tudatosult bennem hogy egész lényemben vacogok... Fáztam... De nem érdekelt. Egyszerűen nem bírt érdekelni... csak mentem és mentem előre. Hogy minek? Ugyan minek... nem tudom, de mentem... haladtam előre és nem álltam meg, bárhogy is fáztam. Emberek haladtak el néha mellettem, kiket én csak homályos foltokként észleltem... éreztem hogy néha meglökik a vállam, vagy a karomhoz érnek ahogy elmegyünk egymás mellett... hallottam hogy szitkozódnak mikor nem térek ki előlük és nekik kell odébb menni... Mindent hallottam... de semmi nem érdekelt... Éreztem a forró könnyeket az arcomon, melyek a levegőre érve lehűltek, és félúton már hideg cseppekként csorogtak útjukon... De nem érdekelt. Hagytam őket, hadd menjenek amerre akarnak, hisz úgysem számít... semmi nem számít. Minden mindegy már. Mit érnek ezek? Semmit. Pont mint a szerelmem. Az se ért soha semmit. Nem tartotta meg a férfit akit szeretek. Elment. Mit neki hogy terhes voltam? Mit neki hogy a lányát vártam? Mit neki hogy veszélyes volt egyedül? Mit neki hogy SZERETTEM?? Mit neki hogy vele mentem volna?? Mit neki hogy beledöglök a kínba?!?! Semmi nem számít... minden mindegy már... Elment, s eltűnt a mélyben... elvitte a gonosz... elvitte a halál.. az árny... a démon... a végzet... a Sors... elvitte a világ tőlem... elvitte, és nem adja vissza. Elfolyt akár a folyó... akár a könnyeim... lehullt a mélybe és nem jött vissza többé... sosem látom már... Elhagyott és nem tér vissza... Mit nekünk a SZERELEM?!? Mit ér az? Mit ér az akarat?? SEMMIT!!

És már nem is érdekel... nincs miért élni... nincs miért kérni... Ha meghalok sem érdekel senkit... fel sem tűnne... nem is keresne senki... soha már... Nem kellek... Minek is? Ostoba nő... csalárd nőszemély... szajha... démon... hulla... Minek az? Kinek az? Senkinek... Nem számít már... semminek és senkinek... Se én, se a szerelem... se a család... Akár jöhet is a halál...

Addig mentem hogy egy parkban találtam magam... fák vettek körül... Én egy lámpa alatt álltam. A fény körben megvilágított... elöntött a fény, és én felnéztem... fel a fénybe... Bántotta a szemem az ereje, de nem érdekelt... én nem éreztem... Csak a fényt... ahogy megsüti az arcom... Éreztem hogy az arcomba hull valami... valami hideg... de nem érdekelt... mindegy volt... csak hulljon ha neki így jó...
Lassan térdre rogytam. Éreztem a hideget a térdem alatt. Éreztem hogy a nadrágom átázik... és a hideg ráz... de nem érdekelt... Csak néztem azt a töménytelen fényességet magam felett, és bámultam a semmit... a nagy semmit...

Aztán éreztem... valami újat. Egy kéz... Egy kéz ért az arcomhoz... aztán a vállamhoz... Elfordítottam a fejem és a mellettem állóra néztem. Egy idegen férfi... egy idegen, barna hajú férfi... sovány volt, de izmos... nem túl magas... látszott hogy erős... egészséges... sötét vastag dzseki és farmer volt rajta... A vonásai... egyszerűen hihetetlenül hasonlított... hihetetlenül...
- Rick... - suttogtam, de a hangom akár a harmat...
- Asszonyom, jól van? - kérdezte tőlem, és próbálta megfogni a kezem hogy felállítson, de én belé kapaszkodtam és lefelé húztam, magamhoz... - Mit keres itt így? Mindjárt megfagy. Jöjjön, hazakísérem. Hol lakik? - kérdezgetett, de nem bírtam felelni...
- Rick, hol voltál ennyi ideig? Miért nem jöttél haza? - kérdeztem, őszintén híve, hogy Ő az... az én édes szerelmem... az életem... a kedvesem... akiét meghalnék, kérve és kéretlenül is...
- Asszonyom, összetéveszt valakivel. Félrebeszél. Mindjárt megfagy itt. Álljon fel kérem, segítek - fogott meg most már erősebben, és felhúzott. De nem álltam meg a lábamon, vissza akartam esni a földre...
- Még mindig ural az a szörny igaz? Nem ismersz meg, mert az a dög benned van... bánt téged... elvesz tőlem... - néztem Rá sírva, és erősen markoltam a kabátját. - Pedig mi várunk rád. Hazavárunk, én és a kicsik. Adam már olyan nagy... erős, és okos akár az apja, és JJ... már rég megszületett, és még nem is láttad... pedig csodaszép... elbűvölő... De sosem fogod látni, mert az a szemét... nem enged el... nem akar visszaadni nekem... - sírtam keservesen, és mérgesen csaptam a férfi mellkasába. - De mi várunk! Amíg vissza nem kapunk! A démon előbb-utóbb megunja... ráun... a testedre, és kiszáll belőle... és akkor hazajöhetsz... és mi várunk rád... örökké ha kell... bármeddig, érted?? Érted te szörny?! Visszavárjuk!! Örökké!! Nem mondjunk le róla! Soha! - kiabáltam kétségbeesett dühvel, és vertem azt az erős mellkast mely előttem volt. Nem érdekelt hogy mit szól a tulaj.
- Asszonyom, megőrült?! Fejezze be, hallja? Nem tudom kihez beszél, de én nem az vagyok! Nyugodjon meg, hallja? HÉ! Ne üssön, fejezze be, segíteni akarok!! - kiabált már Ő is, de nem tudott engem túlkiabálni. Erősebb voltam, és akaratosabb, és ezt ki is használtam, mikor sehogy sem akart ereszteni. Kitéptem a kezem az övéiből, és dühtől szikrázó szemekkel ütöttem az elsőt vakon. Az arcát találtam el. Felkiáltott, és az arca elé kapta a kezét miközben térdre esett. De nem érdekelt. Ahogy rám nézett a szemében rémület fénye csillant... ám én nem láttam mást, csak hogy Rick arca néz rám, ami hazudik nekem... a démon beszél... ez a démon... az a GONOSZ LÉNY!! A gonosz maga!!!
- MEGVESZETT?! - kiáltott rám dühösen, és ahogy elvette kezeit az orra elől, láttam a vérét amint vöröslő függönyként borítja be az orcáját... És ez... egy új... egy új dühöt keltett... egy új démont... Démon a démon ellen... Egy erős... dühös... éhes... démont... ébresztett fel...
Éreztem miként eresedik be az arcom... és váltanak véresen vörösre a szemeim... a fogak kibújtak az ajkaim közül... s még mielőtt a férfi felkiálthatott volna, már rá is vetettem magam, és azon nyomban tépni kezdtem a nyakát... Akár a dühös vad, mely dúvadként tör a lesből az áldozatára... mint aki hetek óta nem evett... mint a vad, ki véres, gyilkos dühvel tombol... És úgy is volt. úgy volt!! Csak a vér dübörgött!! Dühvel!! Bosszúért!!! BOSSZÚÉRT!! Hogy megöljem a DÖGÖT!!! A rohadt férget a férjemben!!! A szörnyű állatot, ki elrabolta az életem!! Szívtam, csak szívtam, ittam, nyeltem a vérét, míg el nem fogyott, de még akkor is szívtam... szívtam, hiába nem jött már vér... csak szívtam... szívtam, mintha ez segíthetne... szívtam, mintha ettől jobbá válna... mintha kiszívhatnám a gonoszt... a szörnyűséget, a démont....

Egész addig szívtam, míg egyszercsak... el nem sötétült minden... hirtelenjében egy szikrázó villanás... egy zizzenés a távolból... és a fény kihunyt felettem... sötétbe borultunk... messze volt a többi lámpa, sötét lett... és én erre emeltem fel a fejem. Nem kellett nekem a fény. Így is láttam. Éreztem... és láttam... Éreztem a testet a karjaimban... a sikamlós, forró vért a számon, az államon, ahogy csorgott le a nyakamon... éreztem a számban az ízét... És láttam... ahogy lenéztem, láttam azt a teljesen idegen arcot... láttam... az üveges szemeket, és az arcra fagyott utolsó érzelmet... a halálfélelmet... láttam... láttam... láttam... És sikítani akartam... sikoltani, a sötét, néma éjbe... Belesikoltani a csendbe mit tettem... gyilkoltam... egy ártatlant öltem meg... vérét vettem... ennek a halálra vált arcú embernek... A halált akartam legyőzni, azt hittem a gonosszal küzdök... helyette... én lettem a gonosz... a démon... aki halált hozott... elvett... ölt... Én voltam... én tettem...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 21, 2012 2:09 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Nem emlékszem... újra homály... sötét semmi... Valahogy haza kerültem. Valahogy hazaértem... Átázott a ruhám... előbb a hótól... aztán a vértől... Még sötét volt mikor beléptem az ajtón... Csend honolt, mindenütt, kint is, bent is. És sehol senki. Talán észre sem vették hogy eljöttem... hisz alszanak... mind... Hallottam is a szuszogást... anyáék is aludtak és Adam meg JJ is. JJ a járókában a szobámban, ahol hagytam, Adam pedig az ágyamon... Mély csend volt...
Lerúgtam a papucsot a lábamról, mely úgysem ért semmit hisz csupa hó volt. Ahogy a csupasz lábam is... Hogy miért így indultam neki? Nem tudom... nem emlékszem...
Lassan, mezítláb indultam el a szobám felé. A fürdőbe mentem, és magamra zártam az ajtót. Megnyitottam a zuhanyt, és az átázott ruháimat leszórva a földre, beálltam a tisztán forró vízsugár alá. Fejem lehajtottam, hagytam hogy a víz végigcsorogjon a meztelen testemen... lemosva rólam minden koszt... főként a vért... melytől vörössé színeződött a víz és úgy folyt a lefolyóba... le a mélybe... el messzire... És én csak bámultam, le a csempére magam alatt... de nem is tudom láttam-e egyáltalán. Szemem előtt a férfi arca lebegett... a halott, hideg arc... az üveges szemek... a halálra vált arc... az üres szemek... a vérző nyak... a seb... a fogam tépte seb... Ott volt minden... minden amire emlékeztem...

Észre sem vettem mikor kezdtem el újra sírni, de... nem is csoda, hisz arra sem emlékszem, mikor hagytam abba... Szívem szaggatott, akár csak a légvételeim... fájt a mellkasom, és szorított... szinte éreztem magamban annak a férfinak az utolsó erőlködő levegővételeit, ahogy próbált... élni... életben maradni... de én... megöltem... minden csepp vérét... kiittam... elettem... tőle... Őt pedig valakitől... valakitől aki szerette... haza várta... valakitől... biztosan...
Elzártam a vizet mikor már úgy éreztem tisztább nem lehetek... és a törölközőmért nyúltam. Gépies mozdulatok... törölközés, köntös fel... ruhák a mosógépbe... és a lábaim a szoba felé indultak vissza...
Lassan haladtam, néma léptekkel... nem is néztem hogyan, hova... Láttam magam előtt egy járókát, belenéztem... JJ békésen szuszogott, hát tovább indultam... az ágy... betakart kis test... Adam... de nem az a kép jött amit vártam... Nem a csukott szemhéjai és a békés arca... hanem a rémült, szomorú arca... és a tágra nyílt, de álmos szemei...
- Adam... - suttogtam rekedten, s könnyes arcom hirtelen szégyellni kezdtem... nem akartam hogy lássa...
- Anyu...? - nyújtotta felém kicsi kezét, és nehéz volt megállapítani hogy megszólít, vagy kérdezni akar-e... De elfogadtam a kezét, és megszorítva kicsit bebújtam mellé a takaró alá.
- Anyu itt van... - suttogtam fájó szívemet masszírozva fél kezemmel, miközben Adam hozzám bújt, és bevackolta magát a karjaim közé.
- Ne sírj. - Adam felnézett az arcomra, és a kicsi éjjeli lámpa fénye mellett is jól kivehető volt mennyire szomorú. Odanyújtotta kicsi kezét, és elkezdte simogatni az arcom. Rájöttem, a könnyeket akarja letörölni. De nehéz dolga volt szegénykémnek, hisz mindig újak jöttek...
- Sajnálom, kicsim... nem megy... Anyu nem tudja abbahagyni... - szipogtam, de próbáltam én is, köntösöm ujjával letörölni a könnyeket, és úgy bújni Adam kicsike vállához, hogy ne lássa ha újak peregnek elő.
- Ne sírj, Anyu, én nem megyek el - mondta nekem, miközben a karomat simogatta tovább. Hozzám bújt, s bár szavai nem voltak egészen érthetőek, de én már gyakorlott voltam, értettem mit szeretne... És a szívem csak... még jobban kezdett fájni... most a szégyentől... Megint... megint nem voltam erős... hagytam a fájdalomnak, hogy elvegye az irányítást... megint szenvedtem... Pedig itt vannak a kicsikéim... szükségük van rám, és nem mennek sehova... Próbáltam ebbe kapaszkodni... Beléjük... erősen... hogy ne tudjon karjaiba ragadni a szenvedés... újra... Szorosan, hatalmas szeretettel öleltem magamhoz Adam-et, hogy érezzem azt a töménytelen szeretetet ami kettőnk közt volt... Oly rég... oly sokszor... mentettük meg egymást... éltünk... minden kínban, fájdalomban, magányban... minden nehézség árán is... S most is... együtt kell kibírnunk... hárman... Ő, Én, és JJ... együtt... s a távolból Elenával, Damon-el, David-el, és Delenával... és anyáékkal... és valahol messze... Rick lelkével, mely... egyszer... egyszer... hazatér... ha hazatér... haza KELL térnie... mert egy család vagyunk... és a család nem adja fel... soha...

https://www.youtube.com/watch?v=BXaxeBhECiw&feature=fvwrel
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 22, 2012 11:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Fáradtan ébredtem, s egész pontosan arra hogy valaki húzza a hajamat. Kimerült voltam, és rosszul éreztem magam. Legszívesebben örökre itt maradtam volna a takaróm alá bújva, és eltűnve a világ elől. De sajnos tudtam magamtól is, amit a hajamat cibáló kis ember is igyekezett a tudtomra adni... Azt, hogy nem tehetem meg. Hiába vágyom rá, és tennék meg érte bármit, hogy elbújjak a bánatom és a szégyenem elől... nincs hova. A takaró ettől nem véd meg.
- Anya - hallottam a panaszos hangot a fejem fölül, és erre már nyeltem egy nagyot, aztán letoltam a fejemről a takarót. Adam arcát láttam meg legelőször. Aztán el is tűnt, ahogy kisfiam, mikor látta hogy elérte a célját, lemászott mellőlem a földre, és elszaladt.
Fáradtan dörzsöltem meg a szemem, aztán lassan felültem. JJ már nem volt a járókában, és Adam is eltűnt a szobából, ha a fülem nem csalt, akkor anya és JJ a konyhában voltak, apa és Adam meg a nappaliban...
Hallottam hogy ők teljesen rendben vannak, apa épp arról magyarázott Adam-nek hogy most szépen leszedik a díszeket a karácsonyfáról, és kiviszik a fát a kertbe. Közben anya kint JJ-nek gügyögött arról milyen finom leves készül ebédre. Én pedig szégyelltem magam... megint hárítok, és csak a magam bajával törődök... sajnáltatom itt magam... és lemaradok mindenről a gyerekeimmel... Pedig én NEM maradhatok le!! Ha én lemaradok, ki fogja elmesélni ezeket Rick-nek?? Ha én nem látom és hallom őket, ki fogja?? Muszáj összeszedni magam... újra... muszáj!!

Így erőt vettem magamon, és erőlködve kimásztam az ágyból. Hiába a meleg a lakásban, úgy éreztem a tagjaim még mindig mintha át lettek volna fagyva. Nagyon rossz volt a közérzetem... bár az is lehet hogy az egészet csak beképzeltem... a tegnap éjjel miatt...
Kényszermozdulatokkal rendbe tettem az ágyat, azután vettem egy jó forró zuhanyt. Ez kicsit... kicsikét segített. Bár nem sokat, de mégis kicsivel jobb lett. Már képes voltam kicsit... fejben jelenlévőbb módon visszatérni a szobába, hogy felöltözzek, megfésüljem a hajam, ilyesmik.
Mikor a két héttel korábban, a szülinapomra kapott ékszeres dobozra pillantottam a fésülködőasztalon, egy pillanatra összefacsarodott a szívem... hisz ez egy újabb szülinap volt, amiről a családunk egy nagyon fontos tagja lemaradt... Persze fele olyan fontos sem volt az a nap mint Adam és Delena szülinapja, vagy JJ és David születése, vagy Elenáék lagzija, sőt, még a karácsony mellett is eltörpült, de... azért számított. Nem mintha nagy feneket kerítettünk volna neki... Persze anya remek vacsorát csinált, és kaptam ajándékot, még Adam is rajzolt nekem egy képet az alkalomra, de... az, hogy a képen csak mi... MI szerepeltünk, akik körülötte voltunk, a szüleim, én, JJ, Elena, Damon, Delena és David voltunk... Alaric hiányzott... és nem tudtam miért... ez... fájt. Nem tudtam hogy Adam szomorú-e vagy dühös, vagy... mi az ok, hogy az apja nincs a "családi képen..." De nem mertem megkérdezni, féltem olyan szót használna, amitől összetörnék...
Így a kérdés megoldatlan maradt, de Adam szeretettel adta nekem a képet, hát nem tehettem meg hogy nem örülök neki. A kép most is, itt volt, az asztalon, a szép, díszes, ezüst doboz mellett, ami ha kinyitottam, zenélt. Emlékeztem JJ hogy megilletődött amikor először meghallotta. De azóta... teljesen beleszerelmesedett a kis dallamocskába. Pont úgy tetszett neki, mint Adam-nek az apjával közös dalom.
Nagy levegőt vettem, s mikor hallottam hogy anya elindult errefelé, a karjában JJ-vel, sietve kivettem a dobozból egy láncot, aztán becsuktam mielőtt beértek volna. Most nem akartam elaltatni JJ-t. Épp a láncot fűztem a nyakamba amikor beléptek.
- Sziasztok - néztem rájuk, és igyekeztem belőni egy hiteles mosolyt, ami még a lányomnál be is jött, de... anyámon látszott, hogy ezt nem vette be. - Minden rendben? - kérdeztem, miközben becsatoltam a láncom, aztán átvettem anyától JJ-t. Magamhoz ölelgettem, mire Ő máris a nyakláncommal kezdett el játszani.
- Szörnyen festesz - mondta anya, amit magam is sejtettem és éreztem. Megvontam a vállam, mintha nem érdekelne, nem számítana, de közben nem akartam felnézni JJ-ről, nehogy az arcom eláruljon. - Gyere, lefőtt a kávé, beszélgessünk - folytatta, és éreztem a hangján, hogy ez nem kérés volt, hanem kijelentés. Vettem hát egy nagy levegőt, s felállva az asztal mellől, JJ-t a karomban tartva indultam el anya után a konyhába.

(Ékszerdoboz: http://i00.i.aliimg.com/wsphoto/v0/661698446/Bahamut-LOTR-font-b-Greek-b-font-Mythology-Europa-Baroque-Rose-font-b-Jewelry-b-font.jpg )
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 27, 2012 12:22 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Kifelé menet vetettem egy pillantást a nappali felé. Adam a fa előtt állt, és csodálattal bámulta az izzó fényeket, az arany színkavalkádot.

http://kepfeltoltes.hu/121126/533841_449349675128655_487273889_n_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Mosolyogva néztem egy pillanatig, aztán hallva a türelmetlen sóhajt a konyha felől, folytattam oda utamat. Leültem a konyhaasztalhoz, és kislányomat az ölembe ültettem. JJ megkaparintott egy kiskanalat az asztalról, és azzal kezdett játszani, közben anya elém tett egy csésze kávét.
- Szóval? - kérdezte, de nem egészen értettem mire gondol. Ezt leolvashatta az arcomról is, mert hozzátette. - Hol voltál éjjel?
- Hogy érted hogy hol voltam? - kérdeztem vissza ártatlanul, mint akinek fogalma sincsen miről van szó.
- Nos, biztos nem az ágyadban, mert ott nem lett volna csupa egy merő vér a ruhád. Szóval?
Meglepődtem. Azt hittem nem fog szemet szúrni a dolog, de... nem tudom... talán mégis kellett volna erre számítanom. A rajta kapottak zavarával szegtem le a fejem, és bámultam JJ tarkóját, zavarodottan simogatva kicsikém hátát, és nem nézve fel, hiába éreztem hogy anya mellénk ül. Viszont mikor kivette a kezemből JJ-t, akkor rászántam magam, felemeltem a fejem, és rá néztem.
- Mi történt? - kérdezte átható tekintettel nézve a szemembe, és látszott az eltökéltség a tekintetéből, hogy nem fogja megoldatlanul hagyni a rejtélyt. - Azt hittem nem csinálod. Nyilvánvalóan nem egy őzsutát találtál a város közepén, igaz? És gondolom nem is a szomszéd kutyája volt. Nem az állatkertbe mentél, és nem az állatkereskedésbe, semmi ilyesmi, igaz?
Nem feleltem. Most komolyan nem tudtam hogyan is mondjam el az igazat. Elvégre az anyám, hát most mégis... hogyan...? Itt ül előttem, kezében az unokájával, és... én így képtelen vagyok...
- Anya... - kezdtem, könyörgőn nézve rá, és közben hol Rá, hol pedig JJ-re néztem.
- Kislányom, ne most kezd szégyellni magad. Ha valaki emberi lény volt a vacsorád, ne most szemérmeskedj. A lányod aligha ért ebből bármit, és nem is érdekli Őt miről beszélsz. Engem pedig ismersz, nem Merlin leszármazottai vagyunk, szóval nem fogok szívrohamot kapni. Mond el mi történt az este - makacsolta meg magát anyám, és olyan határozottsággal beszélt, meg... sajnos olyan nagyon igaza is volt, hogy nem tudtam mit tenni, össze kellett kaparni magam.
- Igen, megöltem valakit - mondtam ki végül nagy nehezen, egy jó mély levegővételt követően. - Ne kérdezd miért mentem el, mert nem tudom. Csak egyszerűen... valamiért csak úgy elindultam. És csak mentem, és mentem, és mentem... és... csak arra eszméltem hogy kint járok a hóban, és fázom... Zavarodott voltam, és nem értettem magamat, és... nem tudom... mintha az eszem itthon maradt volna, nagyon összezavarodtam... én csak... - éreztem hogy elerednek a könnyeim, és ezen JJ közelsége, vagy anya nyugtató keze a térdemen sem segített -, Ő... az a férfi segíteni akart. Ott talált a hóban és én... én azt hittem... nagyon hasonlított Rick-re, és azt hittem Ő az, de Ő tagadta, én meg... össze voltam zavarodva, és dühös voltam, és... azt hittem Ő az... meg akartam szabadítani a démontól aki megszállta, és én... csak... hagytam hogy előjöjjön belőlem a szörny, és... és... megöltem - zokogtam fel hangosan, de még a saját hangom se nyomhatta el, hogy ne halljam ahogy apa a nappaliban próbálja minél zajosabban bontani a fát, hogy így lefoglalja Adam-et. Csak néztem amint JJ megilletődött arccal néz rám, és anya maga felé fordítja hogy elvonja a figyelmét a cumisüveggel, amit kislányom át is vett, és lelkesen inni kezdett. Bár hátratekingetett rám, de a finom tea és az üvegen díszelgő kis figurák lefoglalták annyira hogy ne "követelje" az engem elszomorító probléma megoldását.
És csak zokogtam... biztos hogy nem simán csak percekig, ahhoz túl sok idő telt el... nem... tovább... jóval tovább... csak sírtam, és sírtam, és sírtam... Anya pedig nem szólt közbe, hagyta hadd sírjam ki magam. Ő csak ült ott JJ-vel, és lefoglalta Őt míg én zokogtam. De ez egy idő után egyszerűen nem ment... nem bírtam ülni ott és kiadni kínom és szégyenem, míg a gyerekeimet itt foglalták le körülöttem a szüleim. Egyszerűen nem bírtam így.
- Bocsánat... - rebegtem egyszer csak mikor végleg beadtam a megadásom, és nem törődve anyám értetlen, aggódó pillantásával, felpattantam, és a hátsó ajtón át kimenekültem a lakásból...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 02, 2012 10:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Elfutottam. Menekültem, magam és minden elől. Menekültem, amilyen gyorsan, és amilyen messzire csak bírtam. Menni akartam! Világgá! Hogy ott hagyjam a démont, és tisztát térhessek haza... bűntelenül... démon nélkül... a szörnyet kiűzve magamból...
De arra nem készültem fel, hogy a Sors... közbeszól a menekülésembe. Futottam, igen, mint a villám, úgy száguldottam, amilyen messzire csak bírtam. Menekültem. Futottam! Egészen addig... amíg nem... egy erő... egy ütés... megállított. Egy ütés, amire nem számítottam, és arra sem, hogy utána a merő sötétség, az eszméletlen ájulás kerít a hatalmába... és minden érzelmem, gondolatom, vágyam, és... mindenemet... elnyelte a semmi...

(folyt. köv. Semmi)
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 21, 2013 2:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
(Semmi)

(Snow Patrol - Chasing Cars)

Lélegeztem. Azt hiszem... Megmozdult az ujjam. Azt hiszem... Megrebbent pillám... De nem biztos... talán csak képzelem az egészet... Ahogy a hideg földet is a hátam alatt. És azt is, hogy fáj mindenem. Azt is, hogy hasogat a fejem, a szívem... hogy nem tudom rávenni magam a mozdulásra... Talán képzelem... az egészet. Talán álom. És még talán mindig ott vagyok lent... a Pokol sokadik bugyrában... ahová azok kerülnek, akik még a Pokol melegét sem érdemlik meg... csak a nagy büdös semmi jár nekik... Talán azért van hideg. És talán azért fáj minden, mert itt van Oliver...

Lassan nyílt fel szemem. Fény. Egy lámpa fénye magasodott fölöttem valahol a távolból... mögötte csillagok... sokszáz csillagot láttam. És azt a mély feketeséget mindezek felett...
Rick... - gondoltam magamban, és újra lehunytam szemem. Fejem félrebillent, mintha csak a szél fújná odébb. Arcom a hideg aszfalthoz ért. De éreztem ahogy lassan árad a meleg... és éreztem az illatát is... a vérem forró olajként csorgott alám, és melegítette testem... előbb csak fejem, majd nyakam is már... aztán a hátam. Nem éreztem a gyógyulás jótékony hatását, ahogy csitul a fájdalom... Nem akart elmúlni... csak nőttön nőtt a lüktetés... mely mintha csak szívem szaporodó ritmusát követte volna... Dum-dum-dum-dum... szinte meg tudtam tapintani a dobbanásokat... a lüktetést... a fájdalmat...
Hol vagy Rick? - kérdezte elmém, és szemeim egy röpke pillanat erejéig felnyíltak megint. Az út széle. Járda. Két pár láb...
- Rick... - suttogta szám, hang szállt torkomból... de csak én hallhattam, senki más, oly gyönge volt...
Szám nem mozdult tovább, nem volt erőm. Szemem újra lehunytam. Fájt a mellkasom. Szúrt a szívem. Hasogatott. Fájt... minden.
Rick merre vagy? - kérdezte elmém újfent, s fájdalmas nyögéssel próbált kezem mozdulni, de még ujjam se rezdült. Nem akarta... csak elmém forgott.
Szemhéjam résnyire, talán egy millimétert... emelkedett... egy arcot pillantva meg... éreztem hogyan kúszik szét könnyfátyol szememen, ezzel homályosítva az egész pici képemet is, melyet megkaparintottam a világból...
Kérlek Szerelmem... úgy fáj... gyere értem... - nyögte elmém... de még neki is fájt gondolkodni, nem még nekem, tudni miket gondol...
Homályos képemből kiúszott az az egy arc... de aztán kúszott is vissza már vízszintesen... mintha ott feküdne mellettem... Szeme megcsillant, és egy meleg kéz ért a kezemhez. Aztán a hasamhoz. A karomhoz. A nyakamhoz. Az arcomhoz. Egy kéz... egy édes, puha, meleg kéz...
Mond hogy nem vagy halott, kérlek... - könyörögtem némán, és szememből egy csepp könny gördült az úttesten gyűlő vérembe. A fájdalom uralta a lelkem, és nem tudtam mi valóság, mi képzelet... Tényleg van-e vér? Tényleg itt vagyok-e én? És Rick? Oly ismerős ez a kéz... ez a szempár... érzem az illatát... édes illata... bőre...
- Tarts ki - kérlel egy hang. - Gyerünk, ne add most fel! Küzdj! Erős vagy, bírd még ki egy kicsit! Itt a segítség! Bírd még! - mondta egyre erősebben a hang, követelőzőn. Mintha minden vágya, minden akarata az lenne, hogy én kibírjam, és ne adjam fel, és... küzdjek.
Fáj, kérlek... maradj itt mellettem. Csak feküdjünk itt, jó? Maradjunk itt örökre együtt... Kérlek Rick... - dobolta elmém, legalább háromszor vagy tán többször is a szavakat. Nem akartam mást, csak hogy szeressen... hogy velem legyen... - Kérlek Szerelmem...
Újra éreztem a kezet. A hajamon simított végig, aztán arcomon. Éreztem hogy fölém hajol, hogy egy test ér az enyémhez...
- Szükségem van Rád - súgta a fülembe édes, bársonyos hangja. Meleg lélegzet súrolta arcomat. - Felejts el minden bajt, és küzdj még! Minden ami vagyok, és voltam valaha... jó és rossz... a tiéd, drága kicsi Izi... csak bírd még ki..! Ne add fel most! Én sem adtam fel, te se add fel! Erős vagy! A családunkért!
Valahol a tudatom mélyén érezte testem, hogy felemelkedem. Kezek érintettek. Valami megszúrta a karom... Valami szorította a nyakam... a fejemhez ért... Kezek emeltek... puhát éreztem... meleget...
Úgy fázom, Szerelmem... nélküled fázok... maradj itt velem, maradj, és feküdj itt velem, jó? - kértem remegve, és éreztem hogy minden eddiginél jobban rázkódom... fázok... fáj... minden olyan rossz érzés lett újra... Egy kéz szorította meg a kezem. Aztán egy meleg arc ért az enyémhez. Mintha hozzám simulna... mintha védene...
- Rick... - nyöszörögtem még tán hallhatón is, de nem tudtam semmit, nem tudtam mi történik... eltűnt az a pici kép is... és az érzés... minden... fekete lett... de jó meleg... eltűntem a meleg fekete álomban... a semmiben, mely fekete volt, nem fehér... nem éreztem, nem fájt... csak lebegtem...
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 24, 2013 8:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
(Vincze Lilla: Míg dobban a szív)

Csend honolt körülöttem. Csend, és meleg. Ez a két dolog volt amit tudtam... amit éreztem, nagyon sokáig... Nem is gondolkodtam, nem is tudtam, de nem is akartam, itt most... túl jó volt... Békés. Nem volt semmi fájó pont, semmi idegen... vagy bármilyen... nem kellett tudni semmit, és nem kellett látni, érezni... nem kellett csinálni... semmit... És ez jó volt nekem. Végre nem kellett sem tudni, sem tenni semmit. Nem kellett elviselnem sem a gyengeségem, és erősnek erőltetnem magam szintén nem... Egyszerűen csak voltam, és kész.

Chesterfield - Isobel szülővárosa Normal_new-best-friend_082_www.kepfeltoltes.hu_

Fogalmam sem volt hogy eközben mi folyik körülöttem. De nem is akartam tudni. Életemben most először... nem akartam tudni semmiről, de úgy igazán... Így agyam egyik fele egyszerűen csak volt... nem csinált semmit, nem csináltam semmit... Ám a másik fél... az, amelyik az emlékeimet tárolta, most, hogy nem piszkált bele neki semmi... most, hogy én sem küzdöttem semmi ellen... most... kitárta a kapuit, és csalogatni kezdett. Csalogatott, hogy nyíljak meg, lássak... ne tegyek semmi mást, csak... emlékezzek.
Valahol a sötét árnyon túl, megrebbent kezem, megrándultak ujjaim... ahogy szívem kapálózott ez ellen... mert nem akarta hogy fájjon, és tudta, az emlékek fájdalmat okoznának, hiszen a múlthoz tartoznak... csak... a múlthoz...

Chesterfield - Isobel szülővárosa Normal_new-best-friend_028_www.kepfeltoltes.hu_

De hiába az akaratom... illetve épp a NEM akaratom, nem voltam elég erős, és az emlékek foszlánytára kibuggyant szívem minden harca ellenére. Emlékkockák suhogtak a légüres semmiben, és a fekete sötétségből hangok, néha képek szálltak felém, érzések öleltek körül... majd újra eltűntek, hogy máris jöjjön egy újabb... Legtöbbször Rick hangját hallhattam, és a sajátomat. Rengeteg, rengeteg sok érzelemmel körülvegyítve őket... örömmel és sok félelemmel egyaránt... A kezdet jó volt, de aztán... egyre vegyesebbé vált...

Chesterfield - Isobel szülővárosa Normal_new-best-friend_029_www.kepfeltoltes.hu_

- Az egyetem alatt.. jött egy LÁNY! Egy mesés, hollófekete hajú lány... És ahogy Őt megláttam... az egész életem megváltozott... - mosolyodott el életem párja, ahogy eszébe jutott, amint Ő először meghallott, hogy én nevetek... odakapta a fejét, ahol másik három csoporttársammal együtt ültem a padon, még az egyetemen, s a szemem sarkából érzett mozdulatra az én pillantásom is arra tévedt. Megláttam Őt... életemben akkor először.
- Én már akkor tudtam... hogy Ő az enyém lesz! Ha a fene fenét eszik is.. ha térden csúszva kell is könyörögnöm, hogy legyen a feleségem, akkor is Ő lesz az akit ÖRÖKKÉ szeretni fogok... - dobolt fülembe Rick gyönyörű, bársonyos hangja, mely úgy simogatta lelkem sebeit, akár mint a nap melege az arcomat szokta... - Az a lány... az a Gyönyörű lány volt AZ, aki visszaadta nekem az életet. Volt miért élnem, és volt KIÉRT élnem... Egyetlen célom volt, hogy meghódítsam Őt! És mikor sikerült.. Én voltam a világ LEGBOLDOGABB embere! Mintha felhőkön lépkedtem volna.. puha, fehér bárányfelhőkön, mik hol magasabbra, hol mélyebbre ereszkednek...

~~o{}o~~

Éreztem, ahogy Szerelmem a karjaiba vesz, és finoman magához ölelt, miközben elindult Velem, vissza a szobába. Én már a fejemet is képtelen voltam megtartani, így a mellkasának döntöttem, és lehunyt szemekkel öleltem nyakát, és szívtam be édes, mámorító illatát.
Éreztem azt is, mikor finoman lefektetett az ágyra, s Én rögtön össze is gömbölyödtem, magamhoz húzva egy kispárnát, és azt átölelve feküdtem. Félig már az álmok világában voltam, de még meg akartam kérdezni, hogy nem bújna-e mellém, mikor is kérdésem fölöslegessé vált feltenni, mivel hallottam, hogy matat az ágy mellett. Aztán pedig megéreztem, amint teste az enyémhez simult, és a takarót magunkra húzva szorosan átölelt.
Éreztem kezét a derekamon, és éreztem a testéből áradó hőt, éreztem a szuszogását, és ez végtelen nyugalommal töltött el... EZ, hogy itt van Velem, még az előbbi kirohanásom ellenére is. Szeret, és itt van Velem.

~~o{}o~~

- Nagyon haragszol Rám? - kérdeztem félve, és kezem óvatosan a kezéért nyúlt. Féltem, hogy eltol majd magától, és felkel mellőlem, vagy ilyesmi... de nem így tett.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot, Kedvesem?? - kérdezte hitetlenkedve. - Hát nem tudod, hogy Te vagy az életem? Hogy bármit teszel én örökké megbocsátok és a Tiéd leszek?? - suttogta szerelmesen. - Mi örökké egyek leszünk! - mozdította meg aprón összekulcsolt kezünket - és ezen SEMMI nem változtathat... Amíg TE is így akarod... - fűzte hozzá halkan.
- Én soha nem akarok mást, csak TÉGED. Nem kell Nekem senki más. Inkább halnék meg, de nem kell más, csak TE - válaszoltam, s a lehető legkomolyabban néztem a szemeibe. Szabad kezemet felemeltem, és az arcára simítottam. - Szeretlek... borzasztóan szeretlek... és kérlek, könyörgök felejts el mindent, amit tegnap este tettem vagy mondtam. Nem tudom mi ütött belém... nem volt okom így megsértődni... meg hisztizni... kiabálni meg végképp nem volt. És ha tettem esetleg olyat, ami féltékenységre adott okot, akkor... akkor sajnálom... de Em TÉNYLEG CSAK a barátom. Semmi több. Soha nem volt, és nem is lesz több. Ő nekem olyan... olyan mintha a bátyám lenne. Nincs okod aggódni, én TÉGED szeretlek, és mindig is TÉGED foglak. Senki mást, csak a férjemet, a férfit, aki a világot jelenti nekem, a gyermekeim apját... mert bár tudom, hogy Elena nem a tiéd, de mégis apjának tekint, én tudom... és én is annyira szeretném, ha az lennél. Szeretlek. Örökké téged, és soha senki mást.

~~o{}o~~

- A Fiam.. - suttogta Rick elmosolyodva -, a fiam a legtökéletesebb dolog amiről beszélhetünk... - mondta elragadtatott, ragyogó szemekkel a szemeimbe nézve, majd egész lassan és finoman közelítve arcomhoz, egy csókot nyomott a számra... Majd elhúzódott.
- Mesélj! Mesélj nekem Róla... Mit hallasz??? Mit érzel?? - kérdezte gyermeki kíváncsisággal, és kezét a kezemre helyezte a hasamon.
Felnevettem lelkesedésén, annyira, de annyira aranyos volt. Ahogy kezét a hasamon nyugvó kezemre helyezte, vidoran mosolyogva húztam el a kezem, hogy csak az Övé legyen a hasamon. Aztán kezem a kezére simítottam, és finoman odébb csúsztattam kicsit, az Övével együtt, aztán ösztönöztem, hogy finoman nyomja meg a hasam, hogy érezze, amit én éreztem az előbb.
- A baba még picike ahhoz, hogy Őt érezzük... DE amit most érzel, az a méhem, ott van bent a MI fiúnk - magyaráztam mosolyogva, értetlen, kíváncsi arckifejezésére. - Ha a barátod jól becsülte meg, akkor most nagyjából 9 hetes lehet, mostantól már nem embrió, hanem magzat a neve - tettem hozzá somolyogva, mert ez annyira tetszett. Nem is tudom honnét jutott hirtelen az eszembe.

~~o{}o~~

A családunk számít csak. Semmi más. Ha a világ össze is dől körülöttünk, nem számít, csak MI legyünk itt egymásnak. Minden mást kiheverek, DE a családom nélkül nem bírnék élni. ŐK a mindenem.
Láttam, hogy Szerelmem teljesen belemerült a gondolataiba, de kíváncsi voltam, így megszólaltam:
- Szóval... van ötleted hogyan hívjuk majd a fiúnkat? - szándékosan kérdeztem így, hisz Ő is érezte, akárcsak Én, hogy fiú lesz a baba. Ebben épp olyan biztos voltam most is, mint annak idején abban, hogy Elena kislány lesz.
- Mit szólnál, ha apám nevét kapná... és nagyapámét... - vetett fel nekem két gyönyörű nevet Alaric. - Adam Christopher Saltzman... Mit szólsz? Hát nem cseng gyönyörűen..?? - kérdezte fellelkesülve, a levegőbe mutatva a három név egymásutánját. Szinte sütött róla, mennyire tetszenek neki ezek a nevek, és hogy nagyon szerette volna ha ezeket választjuk...
- Adam... Christopher... - ízlelgettem én is közben. - Gyönyörű... igazad van, ez tökéletes. Jobbat ki sem lehetne találni - lelkendeztem mosolyogva, s hanyatt fekve, boldogan kezdtem simogatni a hasamat.
- Adam... Gyere ide Adam... Kicsi Adam, hova bújtál? - ízlelgette Rick a szavakat, mint aki hirtelen egy másik világba csöppent, mint aki ott sincs...
- Kicsi Adam... édes kicsi Adam... - mondtam én is utána. - Annyira szép, és azt hiszem tökéletesen illik is hozzá. - Megint az oldalamra fordultam, és szerelmemhez hajolva lágyan megcsókoltam Őt. - Tökéletes - mondtam újra. - Ezt szeretném.

Chesterfield - Isobel szülővárosa Normal_new-best-friend_027_www.kepfeltoltes.hu_


A hozzászólást Isobel Annebeth Saltzman összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 25, 2013 12:03 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 24, 2013 8:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Chesterfield - Isobel szülővárosa Normal_new-best-friend_001_www.kepfeltoltes.hu_

~~o{}o~~

Kicsit tapogatóztam. Én magam egy hideg priccsen feküdtem... amit egyetlen pokróc fedett... Éreztem, hogy a lábaim libabőrösek... és remegtem... bár ez utóbbi a félelem miatt volt... Főként, mikor tekintetem tovább siklott... s a rácsok mellett, a földön... egy sötét sziluettet láttam meg... valakit... aki háttal feküdt Nekem... Rick...

~~o{}o~~

A jeges félelem uralta testemet, mégis... szívemet melegség járta át... amint azt mondta "AZ ÖCSÉMÉRT MARADJ NYUGODT!"... Az öccséért... Elena ott van... tudtam Én... tudtam jól. Ő nem hal meg soha, nem adja fel, mert borzasztóan erős. Az Én kislányom... erős kislányom...
- Szeretlek, Kicsim... - suttogtam remegő hangon, ahogy aggódott miattunk, és azt mondta, szerez segítséget... - Damon biztos segít... Ő is... a családunk tagja... biztos segít Nekünk...

~~o{}o~~

Óvatosan visszafektettem Alaric fejét a földre, majd felállva körbenéztem a gyér világításban. Megláttam a sarokban a földön még pár pokrócot, s bár nem tudtam eldönteni, hogy véletlenül lettek-e otthagyva, vagy direkt... de mindenképp hálás voltam értük. Odasétáltam, és felkapkodtam őket, majd zsákmányaimmal együtt tértem vissza Szerelmemhez. Nem akartam Őt emelgetni, így ott, a földön terítettem le a pokrócokat, majd óvatosan meg-megemelgetve, húzva, tolva, felügyeskedtem Rick-et a takarókra.

Mikor ezzel megvoltam, óvatosan mellé feküdtem Én is, és míg egyik kezemmel az Ő kezét fogtam, addig a másikkal magunkra húztam az utolsó pokrócot. Fejemet Szerelmem mellkasára hajtottam, hogy még tisztábban halljam a szíve dübörgését... A szívéét... melynek sebes kalimpálása mintha egyszercsak felgyorsult volna, amint fejem a mellkasához ért... Szabad kezemmel a hasamat kezdtem finoman cirógatni, és örültem, hogy legalább Ők ketten Velem vannak... s hogy Én Velük lehetek...

~~o{}o~~

- Ne... - nyöszörögtem kétségbeesetten, és hirtelen nem tudtam, hogy kezeim védelmét Szerelmemnek, vagy gyermekemnek próbáljam-e biztosítani...? Rick-et öleljem vagy a hasamat... a fiamat? Melyiküket lenne esélyem megvédeni? - Ne merészeld bántani őket... inkább Engem... Engem bánts, de ne Őket... kérlek... kíméld meg az életüket...

~~o{}o~~

Rettegtem... és arra vágytam, hogy valaki olyannak a hangját halljam, aki szeret, és akit szeretek... Rick... Elena... Damon... Em... bárki... akárki... valaki...

~~o{}o~~

Egyik remegő kezemmel a fülemhez szorítottam a telefont. A másik remegő kezemmel meg Alaric kezét fogtam, és a hasamra húztam. Mivel egyszerre akartam fogni a kezét, és a hasamat is, ez tűnt a legjobb módszernek.
Aztán amikor meghallottam hogy valaki felveszi, elsőként szólaltam meg:

- Damon... - suttogtam félve -, Damon Én vagyok... tényleg Én... Kérlek... kérlek mond, hogy Elena ott van Veled... ugye Veled van? Ugye Ti jól vagytok?
- Isobel - suttogta rekedt döbbenettel - ISOBEL, TÉNYLEG TE VAGY? HOL VAGYTOK? - faggatott, és éreztem hangjából mennyire zaklatott. - Isobel - nyögte, még mindig nem volt képes összeszedni magát a meglepetésből, amit ez a hívás okozott. - Igen.... itt vagyunk... mindketten. Elena is itt van... A te lányod - utalt rá halványan, hogy már nem az az Elena él, aki annyi fájdalmat okozott mindannyiunknak. - Isobel, jól vagytok? - hangzott a kérdés, valamivel élesebben... talán közelebb emelte a telefont a szájához... - Hová tűntetek el? Merre vagytok? Rick is rendben van? És te? És Adam? - ki sem fogyott a kérdésekből.

Ahogy kimondta, hogy az ÉN Elenám ott van Vele... az ÉN lányom... minden félelmem ellenére is megkönnyebbültem. Ha Elena jó, és Damon-nel van... akkor minden rendben Velük... nem lesz bajuk... De Mi... ahogy Rólunk kérdezett, már korántsem voltam ilyen megkönnyebbült...
- Én... Én jól... most még jól vagyok - nagyot nyeltem, és próbáltam visszaszorítani a könnyeimet, hogy képes legyek összefüggően beszélni. - Csak... csak nagyon félek... Alaric... még mindig nem tért magához... és Pearl azt mondta, hogy a boszorkánya... Emily tette ezt vele... és hogy így is marad amíg Ő meg nem kéri Emilyt, hogy ébressze fel. Azt mondta, ha ellenszegülök, vagy megpróbálok megszökni... így hagyják Őt örökre... és... és aztán Adam-et is megölik...

Hiába hogy nem akartam, újra kitört belőlem a zokogás... mégis próbáltam tovább beszélni, a lehető leghalkabban és legérthetőbben...
- Pearl elmondta... mit tettek Vele... hogy bezárták a kriptába... Jonathan Gilbert a szerelme volt... Tőle vár gyereket... terhes volt mikor bezárták... Amikor Ő... Ő elkezdett kiszáradni... a kisbabája Vele együtt megdermedt élet és halál között... és Ő azt hitte halott... és... és most mindezért áll bosszút... és azt mondta itt fogok maradni örökre... valami pincében... nem tudom hol... Félek... nagyon félek, Damon...
- Nem, ez nem lehet.... - motyogta Ő a túlvégről. - Őrült.... egy komplett őrült.... - hebegte. - Isobel, tartsatok ki. Megtalálunk, esküszöm! Sosem hagynánk titeket.... csak legyetek erősek... Ha nincs más megoldás, igyál Rick-ből... ott a gyűrűje vele, meg fogja menteni! De neked és Adamnek élnetek kell! - kiáltotta. - Isobel, megteszünk mindent.... ÉN MAGAM FOGOK KARÓT DÖFNI ANNAK A SZUKÁNAK A SZÍVÉBE! - kiabálta a telefonba, s én ezt hallva remegve rándultam össze, és füleltem egy pillanatig...
- Csss... Damon, kérlek... - suttogtam félve. - Pearl jobban hall, mint bármelyikünk... ne kiabálj...
- Isobel, te mindig olyan okos, és erős voltál... - mondta aztán már jóval gyengédebben. - Légy az most is... Magatokért... értünk - tette aztán hozzá.
Próbáltam Damon szavaiban bízni... bízni hogy nem adják fel... hogy tényleg megtalálnak Minket... és próbáltam meggyőzni magamat is, hogy tartsak ki... Adam-ért... Rick-ért... Értük...
- Tudom... tudom, hogy bízhatok Bennetek... de akkor is... félek... Pearl nagyon... nagyon dühös... és Én nagyon félek... hogy soha nem látlak már Titeket... hogy megölik akiket szeretek... félek... segíts... kérlek...
- Az a dög nem lehet dühösebb, mint én - morogta a telefonba, és hálás voltam, hogy ezúttal már csendesebben beszél hozzám... - Nem fogtok meghalni Isobel, kezeskedem érte! Nem tudom, hogyan, de meg fogunk találni és itthon lehettek újra, velünk! Hallod, Izi? Csak legyetek erősek, és bátrak mindketten! Tűzön-vízen át, de megkeresünk! Csak legyetek türelmesek.... Fogalmad sincs, merre lehettek? A városban vagytok egyáltalán? Isobel... Isobel... - hallottam valami koppanásféle recsegő zajt... mintha ütögette volna a telefont.
Hiányoltam Elena hangját... de Damon-re is alig tudtam figyelni... ahogy kezem remegése fokozódott, próbáltam erősebben fogni Alaric kezét... hátha ez segít... de nem nagyon értem el vele semmit... egyszerűen nem tudtam levetkőzni a félelmem...
- Hallom... - nyöszörögtem. - Hallom, de... de Damon... mi lesz ha mégis bántja őket...? Ha bántja Adam-et...? Abba Én belehalok... - Az Ő hangja is akadozott... mintha valami zavarná a vételt... - Nem tudom hol vagyunk... elkábítottak mikor idehoztak... bárhol lehetünk... akárhol...
- Isobel, kérlek, nyugodj már végre meg! - mondta Ő kicsit hangosabban. - Tudom, hogy félsz, de sírással nem fogsz tudni segíteni semmin! Csak még jobban legyengülsz, legyengül Adam is veled együtt... és akkor csak Rick vére marad mentsvárként, amitől ő maga fog legyengülni. Kérlek, próbálj uralkodni magadon! Van ötletünk, ami alapján elinduljunk.... csak tarts ki... Isobel.... Isobel... - ütögette újra meg a telefont. - Isobel, hallasz még egyáltalán? Isobel...

Még hallottam, hogy Damon magyarázott, hogy nyugodjak meg, és próbáljak erős lenni, mert így se magamnak nem használok, se Adam-nek, se Rick-nek... és tudtam hogy igaza van, de akkor is annyira féltem... láttam Pearl arcát... a szemeit... ahogy beszélt... tudtam, hogy ha Rajta múlik, TÉNYLEG itt fogok elporladni... Majd hallottam hogy a vonal megszakadt, miközben Damon szólongatott engem... de a pittyegő hang jelezte hogy a hívásnak vége... Én is kinyomtam, és szomorúan... újra magányba borulva raktam el a készüléket... Aztán összehúztam magamon a kardigánom, és miközben Alaric karjai közé bújtam, újra jó alaposan betakaróztam a pokrócunkkal.
- Szükségem van Rád... - suttogtam, Szerelmem mellkasára hajva újra a fejemet... és beszívva édes, finom illatát. Ez picit jó volt... ez mindig jó volt...

~~o{}o~~

Egy-két perce feküdhettünk ott... néma csendben... csak az Én szipogásom törte meg néha a némaságot... pedig Én nagyon-nagyon igyekeztem megnyugodni... legalább egy kicsit... Adam-ért... Mikor is egyszercsak megéreztem... megint mintha kicsi buborékok értek volna belülről a hasamhoz... éreztem, ahogy nekemütődnek... egy-kettő... egy-kettő... Két pici láb... ebben biztos voltam, mert ez kicsit erősebb volt most, mint legutóbb... először a kezeit érezhettem talán... most viszont a lábait... egy-kettő... egy-kettő...
Hirtelen ragadtam meg Alaric kezét, és újra a hasamra húztam. Megígértem Neki, hogy ha megint megmozdul a fiúnk, megmutatom majd újra. Megígértem, hogy érezheti majd. És hiába hogy nincs most magánál, akkor is, azt akarom, hogy érezze.
- Érezlek, kicsi Adam... - suttogtam Neki, és másik kezemmel finoman cirógattam a hasam közben. - Köszönöm... érezlek Téged... Apa és Én érzünk Téged...

~~o{}o~~

- Alaric... - suttogtam, s éreztem, hogy szemeimben újra könnyek gyűlnek... de ezek már nem a félelem és bánat könnyei voltak, hanem a szeretet, és valamiféle hihetetlen megkönnyebbülés könnyei... hogy él... reagál... jól van... és érzi... Ő is érzi a fiúnkat...
Nagyon lassan, és óvatosan feljebb csúsztam Hozzá, és egyik kezem még mindig az arcán tartva, lágyan, óvatosan, ajkaim az ajkaihoz értek...

~~o{}o~~

Lehunyt szemmel lélegeztem mélyeket a nyakánál a bőréből, és hallgattam a szavait. Éreztem, hogy egy puszit nyomott a hajamra, és annyira jólesett. Jólesett már az is, hogy egyáltalán hallom a lélegzetvételeit, ahogy egyre erősebbek lettek, mivel egyre jobban magánál volt.

~~o{}o~~

- Soha ne hagyj el... - suttogtam bele a mellkasába, közben erősen, de vigyázva szorítva a derekát, melyet öleltem. - Soha... soha ne hagyj magamra... Maradj Velem... Velünk... örökre...

~~o{}o~~

Szerelmem finoman megsimogatta az arcomat, és ez olyan jólesett most. Ahogy csillogó szemei mérhetetlen sok szerelmet sugároztak Felém... halványan elmosolyodtam Én is.

~~o{}o~~

Az hogy Nekem fájhat, nem érdekelt, hisz kibírom, és ha arról van szó, hamar meggyógyulok de... de a baba...
Elenára gondoltam... hogy mikor Őt hasba szúrták... ŐT megvédte a gyűrű... de a babáját nem... mi van akkor ha baj lesz, és ez most is így történik??? Mi lesz, ha Adamnek baja esik...???

~~o{}o~~

- Szerelmem... - súgtam, s éreztem egy szúró könnycseppet a szemem sarkában. - Úgy érzem... bármelyik perc lehet az utolsó... Nagyon félek, hogy meghalunk... NAGYON félek. De... Adam... - csúszott szabad kezem vissza a hasamra -, Ő... úgy érzem azt súgja Nekem, hogy csináljam. Hogy ne féljek, csak csináljam. Ezt érzem. És Én bízok benne, hogy nem lesz baj, mindegy mennyire félek...

~~o{}o~~

Kelletlenül... remegő kézzel fogtam meg a kezét, és szemeimet lehunyva, magamban mormogva, hogy "sajnálom, sajnálom, sajnálom", éreztem, hogy arcom változni kezd... majd éreztem a szemfogaimat is... és egyetlen határozott, gyors mozdulattal, ráharaptam Szerelmem csuklójára... Nem akartam... és gyűlöltem magam érte... de mégsem bírtam nem megtenni... muszáj volt... Próbáltam azzal bíztatni magam, hogy a Fiamért teszem... nem magamért, hanem Adam miatt, mert Neki is táplálékra van szüksége.

~~o{}o~~

- Adam... Adam... Adam... védd meg! Védd meg! Te Anyuka vagy, a gyerekeidet kell védened! Mindennél és mindenkinél jobban! Ők az ELSŐK! Mindig ŐK! A gyerekeid az ELSŐK! Mindenki más második, még Te magad is! - Aztán pici szünet után még hozzátette. - Védd meg a babát! Védd meg Adam-et!

~~o{}o~~

Alaric erősen szorított magához, és Én is hasonlóan erősen kapaszkodtam belé, fejem a mellkasának döntöttem, és kezeimmel erősen megmarkoltam az ingét a hátán. Úgy kapaszkodtam, mintha menten kiszakítanák a karjaim közül...

~~o{}o~~

Könnyeim nem apadtak... Lelkem nem csitult... Feladtam... És csak arra tudtam gondolni... hogy nem látom többé a kislányomat... és Damont... és Em-et... és Szerelmemmel és kisfiammal együtt itt fogok meghalni...

~~o{}o~~

Megcsókoltam... ebben a csókban pedig... ott volt minden... MINDEN!! A megadás... a feladás... a reménytelenség... a veszteség... a fájdalom... a végítélet érzete... és az a pokoli mennyiségű és erősségű szerelem, amit Őiránta éreztem. MINDEN benne volt!
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 24, 2013 8:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
(FIGYELEM: Köznyugalmat megzavaró emlékkép lehet, kiskorúak csak nagykorú felügyelete mellett, vagy saját felelősségükre olvassák el. Wink )

(Miley Cyrus: One in a Million)

Éreztem kezeit a hátamon... éreztem hogy simítja a bőröm a ruhámon keresztül... és éreztem, hogy úgy csókol Ő is, mintha ez lenne az utolsó lehetőségünk rá, hogy szeressük egymást...
Igen... szeretni akartam... e-pillanatban mindennél és mindenkinél jobban. akartam ŐT! Vágytam Rá, úgy, hogy a vágy már szinte fullasztott...!!
Finoman de határozottan kezdtem a kezénél fogva magammal húzni, vissza a pokrócok felé, s közben a csókunkat sem szakítottam meg.
Közben másik kezem már az ingén át simított végig a derekán, majd a hátán is.

- Szeress... - suttogtam elfúló hangon, s szinte már-már könyörgőn, egy pillanatra megtörve csókunkat, és szinte ajkaiba suttogva... de aztán még mielőtt válaszolhatott volna bármit is, újra csókolni kezdtem, még szenvedélyesebben, szeretőbben, vágyakozóbban, mint az imént...

Szerelmem hanyatt döntött a földön, és fölém hajolva tovább csókolt, miközben kezét éreztem egész testemen végighaladni... majd a combomon felfelé tartani... Belenyögtem a csókunkba, annyira jólesett minden érintése. Bőröm már izzott... szinte égetett, annyira vágytam RÁ, a csókjára, az érintésére... mint éhezőnek egy falat kenyér... az életet jelentette Nekem!
Úgy csókoltam, mintha életünk utolsó napját élnénk... és tényleg úgy éreztem... De ahogy karjaiban voltam... azt gondoltam, ha ez a nap lenne életem utolsó napja... boldogan halnék meg... hisz az utolsó dolog amit tettem volna, az lenne, hogy tiszta szívemből szeretem ŐT.

Közben az én kezeim sem tétlenkedtek, megtalálták ingének gombjait, és szépen lassan kigombolták őket. Közben kezem hozzá-hozzáért csupasz bőréhez... s éreztem, hogy az Ő bőre is mennyire forró... bár ezt a combomon játszó keze is elárulta már...
Mikor az inge minden gombját elértem már, nekiálltam lehámozni róla a zavaró ruhadarabot. Habár felsejlett elködösült elmémben a gondolat, hogy széttépem és nem bajlódok vele... de aztán arra gondoltam... azért ez még kellhet... most épp nincs másik a közelben... és Pearl addig se nézegesse a férjemet félmeztelenül, míg a "vendégszeretetét élvezzük", még... még élve...

De aztán ahogy Szerelmem keze MÉG feljebb csúszott, minden, de TÉNYLEG minden gondolat elhagyta a fejemet, és nem érdekelt más, csak hogy SZERESSEN és SZERETHESSEM, talán életünkben utoljára...
Felsőjét egyelőre csak félig sikerült leszednem róla, de jelenleg ez is elég volt, miközben egyik kezem a csupasz mellkasára csúszott, a másik kezem a nyakára siklott, majd a hajába túrt, úgy húztam MÉG egy kicsit közelebb magamhoz, MÉG éhesebben, s szeretőbben csókolva Őt...

(Crystal: Most úgy ölelj)

A szenvedély és szerelem minden tagomat átjárta. Ahogy kezei végigjárták újra meg újra testem legérzékenyebb pontjait, már egészen bizonyosan úgy éreztem, ha ebben a pillanatban érne a halál, boldogan halnék meg, tényleg boldogan. Az Ő karjaiban, Őt szeretve, Őt ölelve... szebb halált kívánni sem lehetne.
Oly szenvedélyes hévvel csókoltuk egymást, mintha nem lenne elég időnk már arra sem, hogy befejezzük. Mintha bármely perc lehetne az utolsó. Szerelmesen siettünk, és sietve szerettünk, vágytuk, kívántuk az érintést. Csókoltuk, öleltük, simogattuk egymás testét.

Egyik lábamat finoman a csípője köré emeltem, és MÉG közelebb vontam magamhoz. De közben végig figyeltem a hasamra, nehogy megnyomjuk. Vigyáztam Adamre, akárcsak Rick. De érezni akartam. Érezni ŐT! Annyira akartam, szerettem, kívántam... nem voltak szavak... csak tettek... nem volt más, amivel ki tudtam volna fejezni, hogy mennyire elképesztő módon szeretem Őt!
Ez a pillanat, ez a perc, ez az óra... vagy bármennyi idő is adasson meg Nekünk... EZ most a MIÉNK volt, csak a MIÉNK!

Éreztem újra, amint keze a hasamra csúszik, finoman végigsimítva rajta, amitől egy édes sóhaj szakadt fel belőlem. Finom, jó érzés volt, s most felhevült testemnek kiváltképp élvezetes is...
Aztán keze tovább siklott felfelé, fel egészen a melleimig, ahol is MÉG tovább korbácsolta érzékeimet a gyönyörök óceánjában. Simogatott, finoman, lágyan, érzékien vágyakozva. Én pedig nem bírtam megállni, hogy ne nyögjek fel egyes mozdulatainál.

Arra eszméltem, hogy újra csókol, s én szenvedéllyel, és élvezettel viszonoztam édes csókját. Egyszer-egyszer aprókat nyögve közben. Aztán elszakadt tőlem, s a keze is kicsusszant a ruhám alól, mire szemeim kinyitva felnéztem csillogó szemeibe, kérdőn, hogy miért húzódott el. De aztán egy pillanattal később már le is húzta rólam finoman a ruhámat, s ott feküdtem alatta két szál fehérneműben. És nem volt több kérdésem.
Újra hozzám bújt, és ahogy mellkasa a melleimhez ért, megint csak felnyögtem, élvezettel. Arról nem is beszélve, amilyen hangokat kiadtam magamból, amikor ajkai kezdtek kényeztetni, fülem mögött, nyakamon, és mindenütt, ahol csak értek. Majd azt hittem itt helyben elégek a szenvedély tűzében, mikor ujjai ismét odalent érintettek... testem legforróbb pontján...

Szeretni akartam, kényeztetni, örömöt okozni én is neki... Egyik kezem elkalandozott a dereka felé, szépen lassan, szinte észrevétlenül csusszanva egyre lejjebb és lejjebb, mígnem kezem végül megtalálta feszülő nadrágjának "legkiemelkedőbb" pontját, melyen habozás nélkül végig is simítottam.
Egyszer-kétszer megismételtem még a mozdulatot, s éreztem, hogy egész teste megfeszül felettem, én pedig élveztem a "hergelését", így újabb "apróságra" szántam el magam. Ezúttal ÉN húzódtam el finoman tőle, és egy szemvillanás múlva máris alattam volt, és én hajoltam az Ő teste fölé.
Szemeibe nézve láttam arcán a meglepettséget, de a kíváncsiságot is, hogy most vajon mire készülök. Én viszont csak csintalanul mosolyogtam Rá.
Először, leügyeskedtem róla teljesen az ingét, és kezeimmel finoman karmolászva végigcirógattam mellkasát és hasát, majd kezeim NEM álltak meg, lejjebb csúsztak, és elkezdtem kibontani az övét, meg a nadrágját.
Mikor ezzel megvoltam, egy-két ügyes mozdulattal meg is szabadítottam az egész nadrágjától, meg az alsójától is, és még mielőtt akár csak felmerülhetett volna elméjében egy gondolat, én máris a kezeim közé fogtam, amúgy is merevedő férfiasságát.

Hallottam ajkai közül feltörni egy hangosabb nyögést, s erre újfent elmosolyodtam. De közel sem annyira, mint mikor kezeim finoman, érzékien mozgatni kezdtem, ezzel még tovább tornászva Őt is afelé a bizonyos kapu felé.
Egy pár percig így kényeztettem, majd az eredeti gondolatom beteljesítendő, kezeim nem mozogtak tovább . Szerelmem szemei rögtön kérdőn, s vággyal telve villantak felém, de én csak mosolyogtam.

Aztán mikor már kérdésre nyílt volna a szája, habozás nélkül hajoltam Alaric öléhez, és fogadtam ajkaim közé kemény büszkeségét, amitől az eddigi leghangosabb nyögést csikartam ki belőle, amit csak lehetett...
Egy-két pillanatig nem mozdultam, hagytam, hogy kiélvezze az ÚJ érzést. S felpislogva arcára jól láttam, mennyire élvezi, s éreztem, hogy nem sokon múlott, hogy itt vége is legyen. De MÉG nem akartam "elvinni", így finom, lassan körző, őrjítően pici mozzanatokkal kezdett nyelvem táncba, és Szerelmem kincsét kényeztetve, egyszer-egyszer óvatosan a fogaim is végighúztam teljes hosszán, ezzel ha lehet, MÉG inkább az őrületbe kergetve az érzékeit.
De tudtam jól, ha ezt még sokáig játszom, "egyedül maradok", így finoman elhúzódtam tőle kicsit, és ismét a kezeim vették át az ajkaim helyét, miközben csókokkal hintettem végig combjait, majd derekát, fel egész a hasán át a mellkasáig.

Aztán elengedtem kicsit, és átvetettem az egyik lábam a csípője felett, fölé hajoltam, DE még nem egyesültem vele. Hozzá hajoltam, és míg kezeim végigsimították ugyanazt az utat, melyet az imént még ajkaimmal jártam végig, közben újra megcsókoltam.

- Tedd meg... !!! - kérlelt suttogva, heves lélegzetein át. Szerelmem ösztönző szavaira elmosolyodtam. S amint kezei a csípőmre csúsztak, és finoman magára húzott, pillanatokon belül már bennem is volt. Levegő után kaptam, és testem elöntötte a már jól ismert forróság. Együtt égtem Rick-el a szerelem édes tűzében.
Egy-két pillanatig kiélveztem az édes forróságot magamban... aztán szerelmem csípőmön nyugvó kezei kicsit megemeltek, mozgásra ösztönözve, s amint engedelmesen megmoccantam, mindketten felnyögtünk.

Először lassan, ütemesen, lágy tempóban kezdtem mozogni, elnyújtott, körkörös mozdulatokkal, olyan mélyen engedve magamba Őt, amennyire csak lehetséges volt. S úgy éreztem, máris a Mennyország ösvényein járok, VELE együtt, kéz a kézben.
Előrehajoltam, finoman, vigyázva a hasamra, és a tarkójára csúsztatva egyik kezem, feljebb húztam kicsit, és amint arca felért hozzám, szám az övére tapasztottam, és csókolni kezdtem. Egyik kezem az Ő kezét fogta meg, és összefűztem ujjainkat. Másik kezem a hajába túrt, így húzva MÉG közelebb magamhoz, elmélyítve csókunkat...
Mindeközben tovább és tovább mozogtam, egyre csak gyorsítva a tempót, egyre feljebb korbácsolva vágyunk... s szinte hallottam fülemben a szerelem és szenvedély ősi dobjainak dübörgő morajlását.
Éreztem... közeleg... közeleg... sőt, már a küszöbén vagyunk a beteljesülésnek... Testem finoman remegett a kísértő és körülölelő gyönyörtől, bőröm perzselő volt, akár a Nap, és csókunkba időnként nyögéseim is "bezavartak", mikor Szerelmem különösen érzékeny pontot érintett bennem, s nem bírtam némán a jóleső, élvezettel teli érintést.

Éreztem... s tudtam már... nem bírom tovább... Elöntött az a már jól ismert vágy... hogy mindenestől az Övé legyek, s Ő az enyém. S hirtelen... kívántam... nem csak Őt, hanem a vérét is... kívántam... akartam... szerettem volna ízlelni... Tudtam, nem kell megkérdeznem... tudtam, kérdés nélkül is igent mondana. Tudtam... éreztem... Megszakítottam csókunk, s ajkaim arcát csókolták... állát... nyakát... végig... lágyan... s a lehető leglassabban... Finoman akartam, nem úgy, mint Pearl, hanem SOKKAL finomabban, nem okozván Neki fájdalmat.

Abban a pillanatban, éreztem, hogy ütemes mozgásom meghozta eredményét, és a Mennyekbe repültem... s repülvén a csúcsok csúcsára, fogaim finoman, és lassan, óvatosan mélyesztettem Szerelmem nyakába. Egyetlen pillanattal később már éreztem is... éreztem a gyönyör fellegein át, hogy Alaric is követ Engem... követ... és erősen kapaszkodva egymásba, ölelve a másikat, repültünk... miközben éreztem ahogy csorog le forró vére a torkomon, s közben Ő felnyögött az élvezettől.
Éreztem, ahogy az erő szétárad az ereimben... bizsergő, gyönyörtől reszkető tagjaimban... ahogy vére új erőt adott, éltető erőt! Éreztem, hogy az Ő testének remegése is csitult... de légzése még mindig ziháló volt. Óvatosan visszahúztam fogaim, és újra begyógyítottam a pici sebeket, amiket okoztam, aztán csókot leheltem ugyanoda.

- Úgy szeretlek... - suttogtam pihegve, amint fejemet vállára hajtottam, és arcom a nyakába fúrtam vigyázva, miközben kezeim a derekát ölelték.
- Annyira SZERETLEK... - hallottam feleletét, ahogy odapillantottam, épp mikor Ő is énrám nézett, egymás tekintetét keresvén.

Néma csendben feküdtem Szerelmem karjaiban. Nem fáztam, teste melege Engem is átjárt, de azért magunkra húztam a korábban is használt pokrócot.
Egyik kezem Alaric testét ölelte, a másik meg a hasamat cirógatta finoman. Percek teltek el így némán. Minden néma volt. Csak heves légzésünk, és szívünk szapora dobogása törte meg a csendet.


A hozzászólást Isobel Annebeth Saltzman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 25, 2013 12:15 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 24, 2013 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
- ISOBEL!!! NEM adhatjuk fel!!! NEM szabad feladnunk!!! - ült fel mellettem Szerelmem és a rácsokra tévedt a szeme, majd újra énrám. - NEM tudom hogyan, de ADDIG próbálkozom amíg ki nem találok valamit!

~~o{}o~~

Ahogy Alaric ide-oda simította a kezét a hasamon, Adam mintha csak követte volna Őt. Kézzel-lábbal rúgott, és ütött oda, ahol épp az apja keze volt. Mintha tudná mennyire kétségbeesettek vagyunk/voltunk, és helyre akarna billenteni minket. Mintha csak felkiáltott volna, hogy "ITT vagyok én is! NE adjátok fel! Én élni akarok!".

~~o{}o~~

- Most nem az a fontos, hogy mire készülök.. hanem AZ, hogy SIKERÜLNI FOG!!! - lépett oda hozzám újra, a pokrócra guggolva, és két tenyere közé fogta az arcom.
- Nem... - suttogtam elfúlón.
- Ha nem sikerülne... ha nem élném túl... ROHANJ!!! Ígérd meg nekem!!! Ígérd meg, hogy megmented a Fiam!!! És Vele a saját életed!!!! - nézett a szemeimbe könyörgőn, és engem elöntött a kétségbeesés.
- Nem hagylak itt... - éreztem, hogy a könnyek is szúrják a szemeim. - Nem hagylak magadra... - Magához ölelt, szorosan, erősen, de én remegtem az elfojtani próbált sírástól. - Nem tehetem... szeretlek...
Bár ellenkeztem, de tudtam a lelkem mélyén... a fiamat... Őt... meg KELL védenem... nem tehetek mást... MUSZÁJ!!! Mert meg kell mentenünk!!

~~o{}o~~

Úgy öleltem a hasam, mintha a Világ minden gonoszságától megvédhetném így a babámat. Minden bajtól és veszélytől. Mintha a karjaim közt örökké biztonságban lenne... Pedig épp most láttam... mennyire könnyen elvehetik tőlem a fiam... Gyenge vagyok... erőtlen... Egy Pearl-höz hasonló vámpírral szemben gyakorlatilag emberi...

~~o{}o~~

- Nem halhatsz meg... - motyogtam, már könnyek nélkül, de nem mozdulva a karjaiból, csak picit hátrébb húzódtam. Továbbra is ölelve a pocakomat, felfelé fordítottam a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Nem tudom Őt egyedül megvédeni... Nem megy... szükségem van rád... és Adam-nek is kell az apja. Nem bírjuk ki nélküled. Ha te nem vagy velünk... én egyedül nem tudom Őt megvédeni... Nem megy egyedül... és nem is akarom egyedül végigcsinálni... Maradtam már egyedül terhesen és akkor sem ment... nem bírtam... Ne hagyj magamra te is... könyörgök... Szükségem van rád. Túl KELL élned neked is...

~~o{}o~~

(Eva Cassidy: Fields of Gold)

Körmeimmel kaparva végig a falat, lecsúsztam a földre... és zokogva, sikoltozva, reszketve... szinte már nyüszítve néztem végig, ahogy Alaric teste puffanva landol a hideg, kemény kövön... Agyam semmi mást nem fogadott be vagy el... csak a tényt... hogy halott... A szíve még dobbant egyet-egyet... nehezen... gyengén... de az agya már... már nem... nem működött... halott...
Lassan... nehezen... odakúsztam, másztam hozzá... S két dübörgő szív aláfestése közepette... a teste alatt gyülemlő egyre méretesebb vértócsával nem törődve... Mellé feküdtem, és testéhez bújtam... Karjait magam köré húztam, és a mellkasához nyomtam a fejem...
Könnyeimmel áztatva tovább a ruháját... hallgattam... Adam-ével közösen dübörgő szívem dobszólamát... Nem számított most semmi, és senki más... csak Mi... hárman... a halál karjaiban...
- Gyűlöllek ha nem jössz vissza... - motyogtam tudattalanul... s vagy egy percembe tellett, hogy saját szavaim a fülemig érjenek... majd egy újabb percig, hogy fel is fogjam őket...
Felkaptam a fejem, s szemem elé húztam Szerelmem kezeit. Akkora sóhaj szakadt ki belőlem... hogy féltem, még Pearl is meghallhatta az emeleten...
- Élni fogsz... - motyogtam, két kezem közé fogva Alaric arcát, és mohó, kétségbeesett csókot leheltem hideg ajkaira. - Gyere vissza Hozzám... Gyere vissza Hozzánk... - bújtam újra a karjaiba, és öleltem, szorosan, erősen...
Fejem a mellkasának nyomtam, hogy azonnal meghalljam, a legapróbb, kósza dobbanást is, amit a szíve produkálni fog...
Csak néhány óra... csak néhány óra... - ismételgettem magamban. - Csak néhány óra...

~~o{}o~~

Arra ébredtem, hogy egy kéz érinti a hajamat... és egy gyenge hang suttogja a nevem... majd más szavakat is hallottam... és beletelt legalább... egy percbe... hogy felfogjam kit hallok... Felemeltem a fejemet, és mintha csak bizonyosságot várnék... Szerelmem szemeibe néztem.
Akartam mondani valamit... de nem volt szó, mely kifejezte volna szerelmem, hálám, megkönnyebbülésem, és örömömet... e-percben nem érdekelt semmi más, csak hogy Ő él, és Velünk van. Semmi más! Csak hogy visszajött Hozzánk!!
Az immáron elapadt könnyeim újra kitörtek, akár egy vízözön, és Alaric nyakába borulva, zokogva öleltem Őt szorosan. Éreztem, hogy Ő is ölel Engem, és ezt most a világ minden kincséért sem adtam volna oda semmiért cserébe. A szívét hallani, és az érintését érezni... jobbat most elképzelni sem tudtam volna.

~~o{}o~~

- Mond csak, Édesem, ugye tudod, hogy ha Adam kibújik Belőlem, akkor bizony naaagy-nagy mértékben az adósom leszel? - kérdeztem kuncogva. - Megszülöm a fiadat, ami bizony nem kis "munka", szóval valami naaagyon élvezetes... hmmm.... "jutalom" jár majd nekem utána... - kacsintotta rá, tovább vigyorogva, és ujjaimmal játszadozva simítottam végig a mellkasán.
- Tudod melyik a szülés legjobb része? - kérdeztem aztán, egy-két perccel később. - Az, amikor először meglátom a babát - válaszoltam meg csendesen a saját kérdésemet, s kis szünet után folytattam. - Mikor... először adják a kezembe... érzem a kis teste melegét... és ahogy a karjaim közé kerül, elhallgat... nem sír tovább... mintha csak tudná ki vagyok... és érezné, hogy Nálam végtelenül nagy biztonságban van... Mintha felismerne. A szemembe néz... Én meg az Övébe... és mindketten fáradtak vagyunk, de mégis... az a pillanat... az ELSŐ pillanat... a legtökéletesebb pillanat, egész életünk során... És érezzük mindketten, hogy... MEGÉRTE... megérte a fájdalom, és az erőlködés... az órákig tartó küzdelem... megérte az ÉLETÉRT... ezért a csodáért...

~~o{}o~~

- Szeretlek... - suttogtam alig hallhatóan, mikor Szerelmem MÉG szorosabban kezdett el ölelni, és ez mindent elmondott, amit szavakkal mondhatott volna. Hogy mellettem van... hogy nem hagyja, hogy elvegyék tőlem a babát... Hogy Adam-et nem fogják elvenni... Róla nem kell lemondanom... és nem kell gyűlölnöm magam egy életen át, mert lemondtam a gyermekemről... egy ÚJABB gyermekemről...
Ha az életem múlna rajta, akkor sem tenném meg... inkább halnék meg, sem mint hogy újra azt a fájdalmat éreznem kelljen... amikor kitépik ölelő karjaim közül azt az alig néhány perce érkezett csöppséget... Előszörre is belehalt egy részem... ha újra azt a fájdalmat kéne éreznem... Én magam vetnék véget az életemnek... Nem bírnám ki még egyszer...
Ez a fájdalom... ez a régi, és mégis örökös fájdalom... ez túl mély volt... könnyekkel már nem lehetett kifejezni.
Sosem lehetett... és sosem fogom tudni megbocsátani magamnak... még ha ezer évig fogok is élni... s még ha végül vissza is kaptam a kislányomat... akkor sem fogom ezt soha megbocsátani magamnak... hisz EGYSZER mégiscsak lemondtam Róla... és aztán 17 éven keresztül újra meg újra megtettem... minden nap, minden órájának minden percében, és másodpercében... és erre nincs bocsánat...

~~o{}o~~

- Rick... kérlek... ne csináld, ne most... eddig olyan... olyan bátor voltál, és... és erős, kérlek ne most add fel... ilyen közel a célhoz... mikor már majdnem kint vagyunk... kérlek...

~~o{}o~~

Megfogtam a kezeit, és magam felé fordítottam. Hirtelen... olyan fura érzésem támadt... és nem tudván visszafogni magam, egyik kezem a tarkójára csúszott, és magamhoz húzva, hevesen, végtelen sok szerelemmel és szenvedéllyel, megcsókoltam.
- Ezt... veheted szerencsecsóknak... - mondtam végül, mikor elszakadtunk egymástól nagy sokára, és levegő után kapkodva néztem Szerelmem csillogó szemeibe.
- EZ.. fájdalomcsillapításnak nem is olyan ROSSZ ötlet.. - vigyorgott rám -, szabadalmaztathatnád..!!!

~~o{}o~~

Hatalmas puffanás, csattanás, reccsenés, és roppanások zaja közepette, porfelhőt verve fel, ért földet Szerelmem... És ahogy Ő mozdulatlanul feküdt ott... hirtelen szemeim kitágultak... bennakadt a levegő a tüdőmben... és zakatoló szívvel vártam... míg felfogom mi is van... és akkor meghallottam... szíve lüktető dobolását... és reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem...

~~o{}o~~

- ISOBEL!!!! - kiáltott hirtelen fel Rick. - A telefon!!! - arcom megdermedt, miként Ő hirtelen, kitapintva a hátsó zsebét, kivette belőle a ripityára tört, telefonnak már cseppnyi jóindulattal sem nevezhető készüléket..
- VÉGE!!! - szakadt ki a szájából, ahogy a kilógó madzagokat nézte, és utolsó mentsvárunk atomjaira hullott darabjait erőtlenül a földre ejtette. - VÉGE!!! - szakadt ki belőle újra, már ki tudja hányadszor.. és a hátsó falnak dőlve végigcsúszott rajta és felhúzott térdeire támaszkodva a semmibe meredt...
Összetört a világ... és nem értettem, hogy állhatnak még a falak... hogy maradt helyén a mennyezet... hogy nem szakadt ránk még az ég is...? Hogy foroghat tovább a Föld, és múlhat tovább az idő... ha egyszer VÉGE mindennek...? Meghaltunk... halottak vagyunk mindhárman... a telefon nélkül... végünk... nem jutunk haza soha... soha nem fognak megtalálni minket...
Csak ködösen hatolt a tudatomba, Alaric hangja is, én nem tudtam mozdulni... kezeim görcsösen szorongatták a rácsokat... csodálkoztam is, hogy hogy nem porladtak még szét szorításomban... hisz minden valaha volt erőmet beleadtam... minden fájdalmam... reményem... minden szeretetem és gyűlöletem... mindent...

~~o{}o~~

(Rascal Flatts: Here Comes Goodbye)

- NEM adjuk fel... - jutottam hirtelen elhatározásra. Visszaléptem a rácshoz újra, és mindkét kezem átdugtam rajta, Alaric felé nyúlva, és várva, hogy megfogja a kezeimet.
- Én nem tudok kimenni... ITT semmiképpen... nem jutok át... Adam már túl nagy hozzá... De TE kijuthatsz. És ki is KELL jutnod... Ki tudsz mászni. Ha vigyázol... Kimászol a felszínre... és... és hozol... segítséget... Damont, Rose-t, Em-et, bárkit... - Minden szavammal egyre több és több könny pergett le az arcomon... végül szabályos folyammá állva össze. Láttam, hogy Ő ellenkezni akar, DE nem hagytam időt rá, nem HAGYHATTAM... mert akkor ÉN sem bírnám folytatni... MUSZÁJ volt rávennem!! MUSZÁJ...!! - Szerelmem... kérlek, ne ellenkezz... NINCS más esélyünk... EZ az utolsó! Ki KELL menned, és segítséget hoznod... Képes vagy rá. Én itt maradok... Pearl nem fog megölni... kellek neki... kellek a bosszújához... Nem öl meg...

Remegtek kezeim-lábaim... és legszívesebben arcon ütöttem volna magam minden szavamért... mindért... és veszett módon próbáltam NEM gondolni arra, hogy Alaric nélkül... az ereje... a szeretete... - és sajnos be kellett vallanom... - a VÉRE nélkül... egyedül... nincs sok esélyem... Főként, ha most Pearl-t magamra haragítom, azzal, hogy Ő elszökik...
DE NEM vallhattam be Rick-nek, hogy talán... talán a holnapot sem érem meg... NEM szabadott ezt tudnia... mennie kellett!! MUSZÁJ, hogy elmenjen... hogy legalább MEGPRÓBÁLJA!! Hogy legyen ESÉLYÜNK!!
- Kérlek, Szerelmem... - könyörögtem neki, zokogva... - Egyik kezét áthúztam, vissza a rácson, és a hasamra szorítottam. - Adam-ért... a családunkért... kérlek... menned kell... muszáj... Segíts Elenáéknak... kérlek... menj... és... mond... mond meg Nekik... mindegyiküknek, hogy nagyon-nagyon szeretem Őket... szívem minden szeretete az Övék... Kérlek... - néztem a szemeibe esdeklőn... s Adam, mintha csak segítene, rúgkapálni kezdett odabent... - Menj... és... siessetek vissza Hozzánk...


A hozzászólást Isobel Annebeth Saltzman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 25, 2013 12:21 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 24, 2013 8:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
- Kiviszlek innen!!! Hallod, Isobel?? KIVISZLEK!!! NEM számít mibe kerül!!! NEM számít hogy mit kell feláldoznom érte!! Hogy KIT kell feláldoznom!! Ha kell, feláldozom akár az egész életem!! De KIVISZLEK!!! Megértetted?? NE add fel!! NE MERÉSZELD FELADNI!! SOHA!!!! SOHA EBBEN A BÜDÖS ÉLETBEN!!!!! Mert addig én NEM NYUGSZOM, amíg nem leszel ÚJRA VELEM!!!! Amíg nem lesztek ÚJRA VELEM!!! MINDKETTEN!!!

Úgy éreztem ezer meg ezer darabra szakad szét a szívem... és az egyik darabot Alaric maga viszi el magával... Még el sem indult, és már most úgy éreztem... Ő a levegő... és ha elmegy... megfulladok... Megfulladok nélküle...
Ahogy homloka az enyémhez szorult, keservesen áztatták arcunkat a könnyek... s úgy éreztem, egy Kanada méretű szikla nehezedik a szívemre... Bármit megadtam volna érte, hogy vele mehessünk... BÁRMIT...
- Soha... soha nem adom fel... - esküdtem neki, szorosan kapaszkodva beléje. - Ki fogom bírni... kibírok bármit... ÉRTETEK... kibírjuk!! Örökké várni foglak, soha nem adom fel... soha...!! - esküdtem újra, meg újra. - Szeretlek... szeretlek... szeretlek... soha ne feledd... Adjon erőt... hogy MI szeretünk... és értetek élünk... ÉRTED élünk...!!! Várni fogunk!! MI KETTEN! Várunk rátok...!!

Éreztem, hogy lassan felemelkedik, de még mindig szorítottuk egymás kezeit. A legutolsó másodpercig akartam még érezni kezét a kezemben... bőre melegét az enyémen át... érezni az erein át, ahogy szíve hevesen kalimpál, mintha itt akarna maradni, mintha küzdene, hogy ne menjen...
- ŐRÜLTEN SZERETLEK!!!! Mindkettőtöket... - nézett Rick folyamatosan a szemeimbe, majd két keze lassan kicsúszott ölelő kezeim közül... - Szeretlek... - súgta még az utolsó pillanatban.
- Szeretlek... szeretlek... szeretlek... szeretlek... - suttogtam, már akkor is, mikor keze lassan kezdett kicsúszni az enyémből... és utolsó pici erőmmel még... könnyeimmel nem törődve... egy mosolyt küldtem felé. Azt akartam... ha most... ha ez... ha EZ az utolsó alkalom, hogy lát... legyen akkor... legyen az az utolsó emléke, hogy mosolygok... hogy mosolygok rá... legyen ez az utolsó emléke... NE a könnyeim... hanem a mosolyom...
Majd elindult... lassan felfelé... Én pedig néztem... ahogy mászik... újra fel... egyre feljebb... és nem néz vissza... és nem is akartam, hogy megtegye... mert ha visszanézett volna... a Napot kívántam volna, hogy öljön meg... ne hagyjon itt egyedül minket...

Soha életemben... még nem féltem annyira... mint most... Rettegtem, amikor Pearl elrabolt... amikor bántotta a Szerelmem... amikor fenyegette a gyermekem... rettegtem... de... Ő mindig itt volt... VELÜNK... ITT volt... és most... most elmegy... talán örökre... Talán ez az utolsó alkalom, hogy láttam... láttuk... talán... S most... soha életemben nem féltem még úgy... mint most... SOHA...!!! Így... ennyire...
Mintha a vesztőhelyen állnék, és a hurok már a nyakamon lenne... mintha pillanatok kérdése lenne, hogy kirúgják lábam alól az emelvényt, amin állok, és a kötél a nyakamra szorulna... megfojtva engem... és Adam-et...
De nem mutattam ki egészen... míg hallottam Őt... míg hallottam, hogy ott van... fent a cső tetejében... nem törtem meg... nem törtem össze... Nem tehettem... egyszerűen nem... Nem engedhettem meg hogy hallja... nem tehettem meg vele...

Két kezem szorítva a számra, fejem a rács egyik vastag pálcájának nyomtam, és reszkető lábakkal próbáltam állva maradni... nem zajt csapni... hogy halljam... minden szívdobbanását, amit még hallhatok... és MINDENT amit még lehetett...
Csak egyetlen szó hagyta el ajkait suttogva.. mikor felért:
- Szeretlek...
- Szeretlek... - suttogtam feleletként suttogására... és abban a pillanatban, amint hallottam, hogy a felszínre ér... a Nap első sugarai is beszivárogtak a sötét nyílásba... és azonnal el kellett volna tűnnöm a közelből... de még nem mehettem...
Sietve, a lehető leggyorsabban, megpróbáltam visszapakolni a téglákat... amiket Szerelmem kiszedett a falból... hogy hátha Pearl-ék nem látják meg... és a Nap sem süt be... Gyenge próbálkozás volt... de meg kellett próbálnom... mert addig is kitartottam... addig is tartottam még magam...
Ahogy raktam és raktam a köveket, a gyenge napfény egyszer-egyszer a bőrömhöz ért, és én sziszegve rántottam arrébb a kezem... Fájt... de még gyenge volt a fény... még nem égetett olyan nagyon...
Miközben pakoltam és pakoltam a téglákat... úgy éreztem, mintha élve temetném el... saját magam és a kisfiam...
Mikor minden tégla a helyére került... maradtak ugyan hézagok... de nagyrészt újra sötét lett idebent... Csak a gyertyák fénye maradt... és én... és Adam...

És ekkor volt itt a vég... Lábaim összecsuklottak alattam... és hangosan felzokogtam... Mindkét kezem a hasamra szorítva... térden csúszva... valahogy elmásztam vissza a sarokba, a pokrócokhoz... de ott már tényleg nem bírtam tovább... összeroskadtam, az oldalamra fordultam, és amennyire tudtam, felhúzva a lábaim, arcom a puha anyagba rejtve... keserves, fájdalmas, reménykedő... s mégis teljesen reményvesztett zokogásba kezdtem...

~~o{}o~~

NEM adhatom fel... megígértem... MEGESKÜDTEM... hogy NEM adom fel!! SOHA!! Nem szabad... nem lehet... a fiam ennél többet érdemel... és nem csak Ő... az egész családom többet érdemel...!! NEM mondhatok le Róluk... hinnem KELL, hogy eljönnek értünk... MUSZÁJ ezt hinnem...!!! Hisz SZERETNEK... és Alaric megígérte!! Megesküdött, hogy haza fog vinni Minket...!!

Chesterfield - Isobel szülővárosa Normal_new-best-friend_030_www.kepfeltoltes.hu_
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 25, 2013 3:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
(Soulsavers: Revival)

Hogy mennyi ideig ölelt magába a sötétség? Nem tudom... de azt igen, hogy egy idő után kifejezetten... megszoktam... Ez talán azért lehetett, mert sok olyan emlékem is volt, melyek... boldognak nevezhetőek... Igen, olyan is volt. Rengeteg fájdalom jutott eszembe, de az is ott volt mindezek közben, hogy én... sosem adtam fel... Rick-el, és nélküle is... minden fájdalom és nyavalygás ellenére, mégis mindig túléltem mindent... mert ott volt a családom. Damon, Elena, mindig ott voltak nekem. Még ha nem is személyesen, vagy nem is úgy ahogy szerettem volna, de a családomra mindig számíthattam. Sokszor hittem már, hogy valami annyira fáj, hogy belehalok... de aztán jött valami... valami igazán jó, ami meggyógyította a fájó szívem... Valaki a családomból, és... megjavultak a dolgok.
És emellett persze, ott volt az is, hogy Rick midig mindent túlélt. Sokszor, nagyon sokszor volt veszélyben, és volt hogy meghalt... volt hogy eltűnt, és nem tudtuk hol van, és mégis... mindig hazatért hozzám... mindig mindent túlélt, és kibírt, és... nem tudta legyőzni semmi. Ha sokáig is tartott valami, akkor is kitartott, és túlélte, és... nem tört meg. Az én férjem erős, és kibír bármit... BÁRMIT! Mindig hazajön hozzám, mert megígérte! Megígérte, hogy velem lesz mindig! És ha egyszercsak hazaér... nem lehet hogy én itt feküdjek... bárhol is vagyok... nem lehet hogy így lásson... nem szabad... hisz nem ezt érdemli tőlem!! Megígértem hogy sosem adom fel! A családunkért kitartok!
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 25, 2013 8:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Azt hiszem az elhatározásom hatott rám... Legalábbis történt valami. Valami, mert... az emlékképek, a hangok, az érzések... eltűntek, már nem tárult fel több. Helyette egy másik... egy távoli hang kezdett a fülembe szivárogni... mely valahonnét messziről szállt felém. Azt hiszem egészen sokáig kellett hallgatnom, mire rájöttem, hogy valami pittyeg. Folyamatos, szünet nélküli zaj volt. Egyenletes pittyegés. Aztán nem sokkal később újabb zajok következtek, zúgás például. Valami zúgott, halkan, finoman, de folyamatosan. Valami más pedig kattogott... valami csepegett... Még távolabb lépések zaja... És végül egy szó...
- Izi... - Valaki, a sűrű fekete semmin túl, a messzi távolból, a nevemet mondta. - Isobel hallasz engem? Kicsim, térj magadhoz... - hallottam a szavakat, s lassan egyre közelebbről szóltak, ahogy valaki ismételgette őket. Egészen addig, míg már éreztem, hogy nem "valaki" hanem anya beszél hozzám, és nem "távolról" hanem innét mellőlem... mert már éreztem "önmagamat" és hogy valami kellemes, meleg, csendes helyen vagyok. Már csukott szemmel rájöttem mi ez, hisz a szagok semmivel össze nem téveszthetőek. Ez egy kórház...
És ha más nem, hát ez a gondolat már elég volt ahhoz, hogy kinyissam a szemeim. Bár aztán már csuktam is vissza, hisz túl felkészületlenül ért a fény. És ha az nem lett volna elég, valami nagyon kellemetlent éreztem a számban... egész pontos meghatározással, egy rohadt csövet... ami újfent csak megijesztett, hogy mi a fene történt velem, amivel ilyen durván hazavágtam magamat...
Újra kinyitottam a szemeim, ezúttal lassabban, hunyorogva, és tekintetem anyát kereste...
- Semmi baj, ne félj, most már minden rendben lesz - úszott be előbb csak hangja a fülembe, aztán már arca is, ahogy fölém hajolt. Meg akartam szólalni, de így ahogy voltam nem volt épp lehetséges...
- Most nem tudsz beszélni - világosított fel anya is, és arcom simogatva, szemeiben könnyekkel, folytatta. - Mindjárt jön a doktor, majd Ő kiveszi, rendben? Addig csak nyugodj meg, semmi baj, már minden rendben lesz - mondogatta nekem, azzal a tipikusan megnyugtatónak szánt hangsúllyal. Hát jó... most hallgassunk rá... Próbáltam mély levegőket venni, és nem gondolkodva egyelőre... nyugodtnak maradni.

Nem kellett sokat várni, anya még elmormoghatta párszor hogy legyek nyugodt, majd nyílt az ajtó mellette, és belépett egy fehér köpenybe bújt férfi, mögötte meg egy nővér. Köszönt, és olyan rém mézes-mázos hangon köszöntöt az "élők sorában". Én meg elég csúnyán nézhettem, mert aztán nem részletezte a dolgot, és csak mellém sétált.
- Jól van, hogy érzi magát? Mit gondol, tud írni? - kérdezte, elővéve a zsebéből egy kicsi noteszt, mg gy ceruzát. Nekem se kellett több, nyújtottam is a kezem, hogy jelezzem, hogy igen, tudok. Odaadta a kezeimbe őket, én pedig amilyen gyorsan csak emberileg képes voltam rá, odakörmöltem:

Vegye ki a csövet!!

Erre Ő kérdőn nézett rám, de határozottan megbökdöstem a ceruzával a lapot, mire beleegyezően biccentett, és hozzálátott hogy teljesítse a kérésemet. Persze előtte marha idegesítően végignézegette a hülye műszereit, amivel le mertem volna fogadni hogy direkt engem akar idegesíteni... de végül hála a magasságos égi hatalmaknak, csak hajlandó volt hozzálátni ténylegesen, és kiszedte a nyomoronc csövet a számból. Figyelmeztetnie is felesleges volt hogy köhögjek, ment az magától is, ahogy húzta ki a csövet, de végül egy megkönnyebbült levegővétellel szabadultam meg, és nyeltem nagyot hogy leküzdjem a kellemetlen utóérzetet.

Miután ez sikerült, a doki persze próbálkozott volna egy s más aprósággal, hogy így vizsgálat, meg úgy vizsgálat, de miután a nővérke kiment finom erőszakkal "lebeszéltem" minden ilyesmiről, és szépen felszólítottam, hogy tüntessen el minden "fura" dolgot, amit az idő alatt tapasztalt, míg itt voltam, és nem tudtam lebeszélni a vizsgálgatásról. Ami, mint megtudtam tőle, nem volt szerencsére semmi komoly, egyedül a vérem okozott neki némi fejtörést, mert a testem többi "viselkedése" meglepően emberire sikerült, míg "nem voltam magamnál..." Kértem szépen hogy rendezze el hogy elmehessek, és ne is törődjön aztán többet velem. Ő pedig eleget is tett természetesen a követelésemnek, s magunkra hagyott anyával.
- Jól vagy? Biztos jó ötlet ez? - kérdezte anya aggódva, miközben a táskája rejtekéből egy kisebb műanyagflakont vett elő és adta át nekem. Vörös színű valami volt benne, ami már látványra megmondható volt, hogy vér. Nem tudtam ugyan honnét szerezte, de nem is faggattam, csak lecsavartam a kupakot, és beleittam a folyadékba... Nem tudtam mióta nem ittam, de az biztos, hogy elmondhatatlan érzés volt újraérezni... mintha folyékony energiát csorgatnának le a torkomon.
- Jól vagyok anya, most már jól... - bólintottam, mikor az üveg bő felével végeztem. És így testi értelemben igazat is mondtam. Nem fáj semmi, és... mintha csak egy egyszerű álomból keltem volna fel. Nem volt semmi bajom.
Nem vártam meg a nővért, kihúzgáltam az infúziót a karomból, lecsippentettem azt a hülye ketyerét az ujjamról, és úgy egyáltalán minden hülye csövecskét amit találtam odébb raktam, majd felkeltem az ágyból. Anya gondolatolvasónak bizonyult, mert egy szekrényhez lépve elővett egy szatyrot, amiben nekem volt ruha. Hálásan mosolyogtam rá, és nem foglalkozva a kérdő pillantásaival, felöltöztem.
- Meddig voltam eszméletlen? - kérdeztem aztán, mikor már a hajamat fogtam össze. Felé fordultam, és a szemeibe nézve vártam, de nem felelt rögtön. - Anya.. - kezdtem volna újra, de erre megrázta a fejét, hogy hallgassak, és belekezdett.
- Sokáig. Nagyjából 2 hónapig - adta mg a sokkoló választ, melyre egyáltalán nem számítottam. - Még február volt amikor behoztak ide, miután elütött egy autó. Nem lélegeztél önállóan, nem gyógyultak a sebeid, mintha nem is vámpír lennél, hanem ember... Mikor behoztak, azt mondták a helyszínen magadnál voltál valamennyire, de utána már se kép, se hang. Azóta itt fekszel. Időnként megrezzent a kezed, de semmi más reakciót nem tudtak kicsikarni belőled. - Anya szemeiben megcsillantak a könnyek, majd egy-kettő legördült az arcán, amitől elszégyelltem magam. Én az álmaimban és emlékeimben búvárkodtam, míg a családom aggódott értem...
- Mi van a kicsikkel? És Elenáék? Kérlek mond, hogy nem szóltál nekik... - kérleltem idegesen, hisz még csak az hiányzott volna nekem, hogy kiderüljön, hogy szegény Elena és Damon is miattam aggódhatnak, amit semmiképpen sem akartam.
- Ne aggódj, nem szóltam nekik. Amúgy sem tudtak volna mit tenni, és... különben is van elég bajuk az eltűnt férjeddel, nem kellettél még oda te is, hogy érted is aggódhassanak. Ha változott volna valami az állapotodban, szóltam volna, de így nem - hangzott a számomra végtelenül megnyugtató információ. - JJ és Adam pedig szintén jól vannak. Szomorkodnak nélküled, de jól vannak már. JJ sokat hiányolt az elején, de aztán azt hiszem... valahogy úgy kezelt mint az apját, mert ugyanazokat mondtuk nekik rólad, mint Rick-ről. Elmentél, van egy kis dolgod, de ha tudsz, máris hazajössz. Nem is hoztuk be őket ide, nem akartam hogy így lássanak. Adam is jól van, de... nevezz bolondnak, azt hiszem Ő mégiscsak valahogy érezte, hogy veled valami baj van. Miután elrohantál otthonról, nem lehetett megnyugtatni, és... megállás nélkül téged szólongatott, még álmában is. Jól vannak de hiányolják a szüleiket - mesélte anya, és nem is sejthette, mennyire beletrafált a dolgokba... Adam érezte, hogy baj van velem... talán tényleg... Ő volt az én kis mentsváram a Pokolból... lehet hogy valóban érezte hogy az anyja hatalmas bajban van...

Szörnyű, előtörő emlékképeimből menekülendő, áldottam a nyíló ajtót, melyen belépett egy nővér, aki az elbocsátó papírjaimat hozta, hogy mehessek végre. Alig vártam, hogy átölelhessem végre a kicsikéimet...


A hozzászólást Isobel Annebeth Saltzman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 16, 2013 2:01 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 28, 2013 1:24 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Ideges voltam. Jó, persze, a saját gyermekeimhez tartottam, de akkor is. Két hónap... Az Oliver-el való találka, a gyilkolás, maga a Pokol-túra, vagy Rick? Vagy mindez együtt? Hogy eshettem ennyi sok időre kómába, hogy még a vámpírlétem se segített...?? Hogyan csúszhattam le ennyire...?? Mit tettem magammal?? Fájt a gondolat, hogy a gyermekeimet még én is magukra hagytam. Persze anyáék velük voltak, és Elena is nyilván jól megvolt a családjával, de hát... mégis... hogy lehettem ilyen önző?? Hogy lehettem ennyire alávalóan elkenődötten reményvesztett?? Gyalázatos amit hagytam megtörténni magammal... Jó hogy hiányzik Rick, persze, de hát... de hát a gyerekeinknek csak én maradtam... nem tehetem ezt velük...
- Jól vagy? - kérdezte tőlem anya, és ekkor vettem észre, hogy míg én a gondolataimban fulladoztam, megérkeztünk "haza". Igen, a házunk előtt állt a kocsi, és bentről hallottam a neszezést, a tévé zsivaját... hárman voltak a nappaliban, apa szuszogása félreismerhetetlen volt, és az is hogy néha olvasás közben megrázza az újságját. A tévé előtt Adam... a kis koppanások alapján építőkockával játszhatott... és JJ... Ő kicsit odébb, talán... valami csörgős játékkal... tudom, a plüss rénszarvassal, aminek a nyakában kis csengők lógtak, annak ilyen a hangja.
- Félek mit fognak szólni hozzám... - vallottam be, ahogy hallgattam, mikor hallja meg apa bent, hogy leparkoltunk a ház elé, mikor csukja be az újságot, és kel fel...
- Örülnek majd neked - válaszolta anya, és biztatón rám mosolygott, miközben kicsatolta a biztonsági övét, aztán az enyémet is. - Gyere, ne várasd őket, már így is sokat vártak. Nem lesz semmi baj.
Igyekeztem elhinni, megfogadni szavait.. kinyitottam a kocsiajtót és kiszálltam. Lassú léptekkel indultam el a bejárat felé, és ajkamat harapdálva mentem fel a lépcsőn, egész az ajtóig, közben önkéntelen is hallgatva minden rezdülést odabent. Hallottam, hogy apa már észlelte az érkezést, becsukta újságját, de nem kelt fel, nem közeledett... gondolom azt hihette, hogy ismét csak anya jön... De nem. Ma én voltam a meglepetésvendég...


A hozzászólást Isobel Annebeth Saltzman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 16, 2013 2:07 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 28, 2013 2:33 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Úgy dobolt a szívem, mintha rockkoncerten szeretne dobnak szerződni... úgy éreztem mindjárt lyukat is üt a mellkasomba... Elfordítottam a kilincset, bent ment minden tovább... beléptem az előszobába, nyomomban anyával, aki meg becsukta az ajtót, bent még ekkor is ment minden tovább... Lehúztam a kabátom, lerúgtam a lábamról a cipőt, beljebb léptem, és megpillantottam a drágaságaim... Jól saccoltam kívülről, Adam építőzött, a tévében egy mese ment, és JJ a bátyja mellett játszott a plüssfigurával, és körülötte még sok másik hasonló játék is volt. Apa nekem háttal ült, így nem láthatott meg... de helyette Adam volt, aki rögvest, ahogy az ajtóba léptem, felém emelte a fejét, és tisztán láttam ahogy megdermed kis teste a mozdulatban, mikor felismert... A kezéből kiesett a kocka amit épp fogott, és nem számolhattam volna kettőig se, mire felpattant, és "Anya, Anya!" felkiáltással, mindent otthagyva szaladt hozzám, én pedig leguggolva azonnal kitártam karjaim, hogy magamhoz ölelhessem Őt.
- Anya, itt vagy!! - motyogta a nyakamba, ahogy csak szorított és szorított, én pedig hasonlóképp, úgy öleltem, mintha Ő lenne az utolsó szalmaszál, ami az élők világában tart... Nem is hallottam, hogyan kel fel apa is, és hogyan kezd el felénk kúszni a földön JJ is, aki erős kitartással szelte át a nappalit értünk, hogy ölelkező párosunkba kapaszkodva húzza magát álló helyzetbe, és öleljen át engem Ő is...
- Istenem... Drágaságom... - suttogtam elszorult torokkal, és arcomat könnyek csíkozták, ahogy kislányomat is magamhoz öleltem, s így már egyszerre lehettek mind a ketten a karjaimban, Ő is és Adam is. - Drágáim... Édeseim... annyira hiányoztatok... - nyeltem nagyokat, fájón húzódva hátrébb, de nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg őket alaposan, végigsimogatva, végigpuszilva arcukat... Mind a ketten annyit nőttek, és olyan szépek voltak, és úgy hiányoztak...
- Annyira... annyira nagyon hiányoztatok... - nyeltem nagyokat, ahogy Adam könnyes szemeibe néztem, és JJ haját simogatva gyönyörködtem mindkettejükben. Azt hiszem elmémben nem is maradt kapacitás, hogy felmérjem, kislányom már a saját lábán áll előttem... hisz bőven kitöltötte minden idegsejtemet a látványuk, és az irántuk táplált szeretet...
- "Ana"! - húzgálta meg a hajamat JJ, és a karomért nyújtózkodott, igyekezve a lábamra mászni, hogy még közelebb bújhasson újra. - Aanya! - Nem akartam elhinni, hogy JJ szájából hallom... de igen, mindenképpen így volt, Ő volt... először csak részben, és másodszor is húzva a szót, de mégis, Ő mondta, kimondta, hogy anya... Én pedig nem kaptam szinte levegőt sem a boldogságtól...
- Itt vagyok, Kicsikéim... anya itt van, és nem megy sehova... - szipogtam, mélyen nézve mindkettejük szemébe, hogy érthessék. - Soha többet sehova! - mondtam nagyon határozottan, és végtelen szeretettel, simogatva mindkettejüket, majd újra és újra magamhoz ölelve kicsiny testüket.


A hozzászólást Isobel Annebeth Saltzman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 16, 2013 2:10 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 28, 2013 2:50 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Adam és JJ egész nap nem voltak hajlandóak öt lépésnyire sem eltávolodni tőlem. Egyszerűen nem. Semmivel és senkivel nem mentek, még a konyháig se, nehogy útközben úgy döntsek, hogy megint eltűnök... Hiába mondtam hogy nem megyek, mégis képtelenek voltak elhinni... és azt hiszem nagyon is jól értettem az álláspontjukat. Ha az apjuk hazatér még hozzánk majd... bizonyos... hogy többé dolgozni se engedem egyedül, sem... öltözni, de még fürödni sem, soha többé... ha kell, a kezünket is összebilincselem...

Későig tartott, mire a gyerekekben felmerült a hajlandóság, hogy le-lecsukódó szemeiknek engedjenek, és hagyják magukat lefektetni. Anya hiába buzdított pihenésre, nekem eltökélt szándékom volt, hogy én csináljam. A gyerekek úgyis úgy csimpaszkodtak belém, mintha nem is fürdeni, hanem a vesztőhelyre vinném őket...
De végülis sikerült minden apróságot szépen tisztán, pizsamában ágyba dugni. Természetesen az enyémbe, nem is a sajátjukba... Anya is úgy csinált velem, mint Adam-ék, az utolsó pillanatig ölelgetett, mielőtt magunkra csuktam a szobaajtót, körül-belül az ezredik ígéret után, hogy ma éjjel nem fogok sehova elkóborolni, mint anno a legutóbb... De úgy gondoltam ez esélytelen, elvégre a gyerekeimnek szükségük van rám, nincs vér-hiányom, és... nincs az a pénz, hogy újra fájdalmat okozzak a gyermekeimnek, vagy a szüleimnek...
JJ a mellkasomon aludt el, Adam pedig szorosan az oldalamhoz bújva, kezével karomba kapaszkodva. Én pedig azzal az újra boldogító tudattal, hogy a gyermekeim álma ma végre két hónap után újra... nyugodalmas lehet... s egy elhatározással... hogy holnap... igen... holnap felhívom Elenáékat... Annyira hiányzott már a hangjuk, és hogy tudjak róluk, és... még úgy, hogy nem is tudták mi történt itt, mégis tudatni akartam velük, hogy velünk... minden rendben.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 28, 2013 11:37 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Másnap azt hiszem elég korán ébredtem, de nem zavart, mivel az első dolog amit a szemeim kinyitása után megláttam, JJ arca volt. És az én picikém olyan gyönyörűségesen szép volt, hogy nem is vágyhattam szebb látványra... És épp így akkor sem, mikor kissé oldalra sandítottam, és Adam félig eltátott szájjal, arcával a karomhoz dörgölőzve aludt, fél lábával ugyancsak énrám fekve. Gyakorlatilag két kis nehezékem volt, nehogy eszembe jusson kámforrá válni éjjel, míg alszanak... s ez egyszerre hatott meg, és boldogított, és szomorított el, és... kívántam, bár itt lenne Rick, és Ő is hozzám bújna...
De helyette meg kellett elégednem a kicsikkel. Nem mintha nem lettek volna elegendőek, hisz Őket ölelni olyan volt... mintha folyékonnyá vált volna a napfény, és aztán, megszilárdult volna, és testet öltött volna a gyermekeimben. Melegséggel töltötték el egész lényemet.

Azt hiszem legalább egy órát tartott, mire rászántam magam, hogy felkeljek. Az óra 8 órát mutatott, én meg hallottam a neszezést a konyhából, gondoltam megadom a lehetőséget anyának, hogy alaposan kifaggasson... Úgyis tudtam, hogy lesz itt olyan dolog, amiről hiába kérdezne, még ha lehetne is hogy megsejtse, nem beszélnék. A kómázásom külső szemlélő számára nem volt Oliver-hez köthető, és anya részéről extrán védve voltam, hisz nem is tudott a fickóról... De ha tudna is, nem is sejthetné mi volt, főleg hogy én magam se értettem... Abban biztos voltam, hogy előbb vagy utóbb valakivel beszélnem kell, hisz... hisz rá kell jönnöm hogy kerültem oda, különben még a végén máskor is megtörténhet... Persze rásüthetném hogy képzelődtem, álmodtam, vagy valami, de... de nem... az álom egész más, EZ nem az volt... ez a valóság volt, még ha nem is tudom hogyan történhetett, mégis az volt... és még isteni szerencse, hogy Oliver-nek nem volt több gusztusa rám, mert halála ellenére, pont olyan erős, mint mikor még élt... és ki akar jutni onnét, erről... erről tudniuk kell, Elenáéknak is... vagy... ha a lányomnak nem is, talán Damon-nek, de.... nem tudom... egyiküknek nehezebb lenne elmondani mint a másikuknak, szóval fogalmam sem volt mit fogok tenni, csak azt tudtam hogy... valamit fogok...

Ám "szökési kísérletem" meghiúsult, mikor felöltözvén, elindultam az ajtó felé. A hátam mögött mocorgás támadt, és ahogy odanéztem, máris láthattam, hogy Adam felül, és még mielőtt szólhattam volna, megbökdöste JJ karját, aki ettől ugyancsak ébredezni kezdett, és észlelvén hogy már nem énrajtam fekszik, kipattanó szemekkel kezdett keresni...
- Hékás... - kezdtem meglepetten, ahogy visszalépkedtem melléjük, és leültem az ágy szélére, mire mind a ketten egyszerre másztak a karjaimba két oldalról. - Cseles, nagyon cseles, de ne féljetek... nem mentem volna messzire, csak a nagyihoz a konyhába. Nem hagynálak titeket itt, soha többé, és soha, úgy hogy akarjam... - pusziltam meg mindkettejüket, és simogattam a hátukat, ahogy öleltem őket. - Ne féljetek. Engem nem vesztetek el soha - mondtam nekik nagyon komolyan, és mélyen, őszintén gondolva. Nincs az a hatalom, ami elszakíthatna a gyermekeimtől úgy, hogy ne küzdjem le... a halálból is visszajönnék ha kell...
- Gyertek, akkor menjünk együtt, nagyi biztos ad finom reggelit - mosolyogtam rájuk biztatón, és a karomba fogva mindkettejüket, álltam fel, és indultunk el a konyha felé.

Ott valóban úgy volt, anya már fülelhetett, mert épp két rántottás tányért tett az asztalra, egy kisebbet JJ számára, és egy nagyobbat Adam-nek, én pedig amint leültettem a székükbe a gyerekeket, egy nagy bögre teát kaptam a kezeim közé helyettük.
- Köszi... de miért tea? Le vagyok tiltva a kávéról? - kérdeztem csodálkozva, ahogy leültem én is az asztalhoz, és mosolyogva néztem hogy Adam egy kicsi gyerekvillával eszi a rántottát, mellette JJ pedig két kicsi kezével, hol inkább csak piszkálja, hol eszi is.
- Igen. Ez egészséges, és nyugtató, különben sem kell felébredned, inkább pihenj, szóval felejtsd el kicsit a kávét - felelte anya, én meg gondoltam, oké, nem vitatkozunk... végülis a teát is szeretem.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 28, 2013 11:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Mire mi végeztünk a reggelivel, apa is befutott, és köszöntve minket, leült Ő is az asztalhoz. Míg Ő enni kezdett, én fogtam JJ kezét, és vele meg Adam-el szépen elindultunk a nappaliba, kisfiamnak ez már rég nem volt gond, JJ pedig ügyesen lépegetett amíg fogtam mind a két kezét. Édes kis lelkesedéssel tudott nagy lendülettel lépni, akkora láblendítésekkel akart haladni, mintha legalábbis embernyi szakadékokat kéne átlépnie.
A szobába érve aztán, mindkét kicsi a tévé előtti szőnyegre került, s míg Adam kockakirakóval kezdett játszani, JJ a reggeli rajzfilmet nézte nagy ámulattal, amiben egy kismacska szerepelt éppen. Én pedig a kanapéra ültem, és ujjaim közt forgattam a telefonomat... de végül csak rászántam magam, és Elena mobiljának a számát kikeresve belőle, hívni kezdtem a lányomat.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Vissza az elejére Go down
 

Chesterfield - Isobel szülővárosa

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

 Similar topics

-
» Isobel Flemming
» Isobel és Alaric hálószobája

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: A határokon túl-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •