Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
Shelly & Pascal┃Hey, wake up!

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Júl. 17, 2016 12:03 pm
|| Folytatás a jelenben ||
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Júl. 17, 2016 11:53 am


Shelly & Pascal
Féltettem őt másoktól, és mivel tudtam, hogy a világ sötét, és a gyerekek milyenek az iskolában, nem mertem kockáztatni mindent, most pedig, hogy biztos voltam abban, hogy micsoda, azt hiszem olyan beszélgetés következett, mint amit a... nos, a felvilágosító órákon kívül mondtam még neki. Kellemetlenebb téma volt az ugyan, ez viszont kicsit több volt annál, mint egy esetleges rosszul elsült éjszaka végeredménye, az nem került volna feltétlenül az életébe, ez viszont nagyon is, ha nem megfelelően viselte a természet adta lehetőségeit, aminek hála olyan volt, mint én. Bár reméltem, hogy a szőrcsomó, ami az ágy alatt gubbasztott, nem lesz a mindennapi alakja, különben a macska énem is és a rágcsálókat gyűlölő női énem is egyszerre lesz az ellensége.
Én neveltem, és tudtam, hogy vannak hibáim, amiket fiatalon elkövettem és lábra álltam belőlük, mondjuk abból is, hogy az alkohol nem lehet mindenre megoldás. Viszont sosem neveltem úgy, hogy ő nem szórakozhat, nem járhat el, és még csak azt sem gondoltam, hogy nem fogja tudni a helyzetet felelősségteljesen kezelni. Viszont azt tudtam, hogy ő kicsit más felfogásban látja a világot, és most olyasmit tudott meg, ami miatt talán nem lesz olyan egyszerű elfogadnia, hogy micsoda. Pláne, hogy egyszerű embernek gondolta magát eddig, egy fiúnak, akinek csak az anyja van, és az apja nem volt ott soha, hogy példát mutasson neki. Én pedig nem voltam az a tipikus anya, aki vasszigorral neveli a gyerekét és rengeteg szabály közé szorítja, viszont tudtam, hogy amit tőlem tanul, még hasznára lehet. Példakép nem akartam lenni, de azt akartam, hogy mindig érezze, én ott vagyok neki, ha kellek.
Elégedett mosollyal bólintok, pont ilyesmire számítottam, bár megértettem, hogy a helyzetében talán kicsit nehezebben volt kivitelezhető, hogy mindenre egyszerre figyeljen, azt pedig igyekeztem nem annyira erőltetni, hogy hiába fiatal egy boszorkány, és a barátja, bizonyos természeti szabályok talán erősebbek is lehetnek ennél. Ez pedig neki nem feltétlenül lesz kellemes. De már az elején ezzel rémisztgetni, nem olyan jónak tűnő ötlet.
Elnevetem magam az ötletén, amit ugyanis én képletesen gondoltam hirtelen, talán a nekem köszönhető igencsak jó képzelőerejének köszönhetően, máris elképzelt és hirtelen z ötletet én is láttam magam előtt.
-Igen, túl nagy luxus lenne. De lehetne olyan tábla is, hogy "nem tudok mit kezdeni a helyzettel, és csak azért mosolygok, hogy hiteles legyen a próbálkozásom".-célzok arra, hogy látom, kicsit erőlteti magát, hogy az arcára ne odafagyjon mosoly, hanem őszintén mutassa a fogait és ne is vicsorogjon. Tudtam, hogy zavarba van, én is abban voltam, de talán az évek és a tapasztalat az én malmomra hajtotta a vizet és így képes voltam kicsit rejtegetni mindazt, amit nem akarok, hogy tudjon.
-Mondjuk. De ezt ne hangoztasd. A patkányoknak is van egy szaguk, már ne haragudj. De komolyan... meglátod, könnyű lesz. Csak kicsit figyelj oda, hogy hogy mondasz másoknak ezt-azt. Ahogy embernek se mondod a buszon, hogy büdös, úgy próbáld a többiek szagát se firtatni.-ez így kicsit viccesen hangzik, és hirtelen elképzelem, ahogy a kutyák a kölykeiket a területük megjelölésére tanítják. Valószínűleg az is épp ennyire vicces és egyszerre kellemetlen téma, bár a kutyákkal nem igazán vagyok egy hullámhosszon.
-Hát köszönöm, végre valaki beismeri rajtam kívül is!-talán kicsit elhamarkodott a kijelentés, hisz sosem neveltem abban a személyben, hogy utáljon valakit, hogy az apja és köztem válasszon, így megköszörülöm a torkom és javítani próbálok a helyzeten.-Mármint... ugye tudod, hogy apád is szeret és nem fogok a kapcsolatotokba beleszólni? És ne ítéld el emiatt.-próbálkozom, most én próbálom arcom elvarázsolni és mosolyogni, de nem sikerül, és ezt tudom, hogy ő is én is érzem és tudom.
Figyelem, ahogy maga elé húzza a tányért és enni kezd, de látom, hogy ez is épp annyira kényszeres, mint az előbbi mosolyom vagy az övé.
-Ma egyenlőre próbáld meg ezt feldolgozni. Nincs semmi, amiről elkéshetnél.-simítok végig arcán anyáskodva, majd a mosogatóhoz sétálok a tányérommal és az eper maradékait a kukába szórom, s próbálok ismét a természetes viselkedésembe visszacsöppenni.
|| note:  :033:  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
ϡ Wicked ones
Tartózkodási hely :
ϡ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
ϡ Egyetemista
Humor :
ϡ Állítólag cinikus



Pascal Johnson ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Júl. 14, 2016 6:44 pm

Shelly & Pascal
Akármilyen is az anya, mégis drágább bárki idegennél.


[You must be registered and logged in to see this image.]
Az ő helyében talán én sem tettem volna máshogyan. Nem bíztam volna rám a titkomat, ha száz százalékosan bíztam volna a hűségemben, akkor sem. Szó sincs arról, hogy hátba támadtam volna anyát, de lehet eljárt volna a szám, pusztán dicsekvésből. Hátha azáltal menőnek tűnők és tökéletes célponttá válok ki tudja kik számára, akik egyáltalán nem díjazzák a kis szószátyárok puszta létezését. Fenyegetést jelentettem volna, azoknak akik jobb szeretnek megbújni és onnan figyelni a történéseket. Ha pánikot keltettem volna, nem is biztos, hogy most ilyen hű de vidáman és másnaposan ülnék anyával szemben. Na jó, a vidámságon még van mit csiszolni, egyelőre meg kell elégednie azzal, hogy nem estem szét. Elárulva sem érzem magam, mert igazából én se mondtam el neki, hogy mi történt, mert nem bíztam eléggé benne, azt hitem velem van valami baj. Tehát az ő helyébe tudom képzelni magam s, nem kezdem el a megsértődött fiút játszani, mert semmi értelme. Aminek meg tudom, hogy semmi értelme, azt nem nagyon teszem meg. Ezt ő is tudhatja már, hiszen ismer, mellette nőttem fel. Minden amit tudok azt határozottan mondhatjuk, hogy inkább tőle tudom, mintsem az apámtól. Ahogy meg elnézem ez ezután sem lesz máshogyan. Csodálatos! Ha lány lennék, biztosan anya fiatalabb változata lennék és úgy viselkednék, mint ő. Nem mintha egyes helyzetekben nem úgy cselekednék ahogy ő is cselekedne csak... azért ez egészen más. Nem vagyunk egyformák, van amiben határozottan eltérünk és most nem csak a személyiségünkről vagy ízlésünkről beszélek, hanem arról miként reagálunk egy adott helyzetben. Én ráérősen, hagyva az egészet hadd bontakozzon ki úgy ahogy az meg van írva, anya meg... Nos ő anya.
- Jó, nem ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, de azért igyekezni fogok. Nem mintha eddig nem válogattam meg a barátaimat, de na fő az elővigyázatosság. Nemde? – ezt nem felhánytorgatásból mondom, pusztán megjegyzem az amúgy is valóságos tényt. Olyanokkal akik esetleg hátba támadhatnak vagy rosszat beszélnek rólam amikor éppenséggel semmi olyasmit nem követtem el, pusztán létezem és élek meg virulok, azokkal érthető, hogy nem ápolok semmiféle kapcsolatot. Mégis minek? Hogy jót nevethessenek a markukban, milyen ostoba vagyok? Hát tuti nem hagyom magam. Eddig se és ezután se. Már ha ez lehetséges.
- Elég vicces lenne ha táblákkal a fejükön járkálnának, nem? Azért szívesen megnézném milyen volna ha az egyiken azt írná "a saját érdekedben kerülj el jó messzire" vagy "csigavér, nincs bennem rossz szándék". De az ilyesmi túl nagy luxus volna gondolom és egyben lehetetlen is. – próbálok vigyorogni, úgy értem a lehető legtöbb fogamat megmutatni anyának, hogy lássa tényleg nem gondolom komolyan amit mondok és viccelődöm. Mert oldani próbálom a helyzetet, valamivel ami éppen az eszembe jutott és talán, mondom csak talán megnevetteti őt. Sokkal jobb, mintha mondjuk sírna vagy szomorkodna valami miatt.
- Úgy érted meglepően hasonlítani fog a farkasok illata az ázott kutyáéhoz? – csak valami ilyesmit tudtam elképzelni, hogy finoman fogalmazzak és ne hasonlítsak össze senkit egy bűzös görénnyel, vagy valami egyéb szagos állattal.
- Már lényegtelen, hogy apa sejtett-e valamit vagy sem. Szerintem úgysem értette volna meg. Ő ahhoz túl szűk látókörű és teljesen más világ, mint te. – még az is lehet, hogy elküldött volna elmegyógyintézetbe, ha ez a dolog éppen pont akkor történt volna meg amikor vele vagyok és azt állítottam volna, hogy egy nyérc vagyok vagy azzá tudok változni, esetleg bármilyen állattá ha szeretnék.
- De ez csak a saját véleményem. – sóhajtok nagyot, majd még jobban magam elé húzom a tányért a benne lévő felvágottal.
- Mikor kezdjük el az órákat? Mert biztos van hová fejlődnöm ezzel az egésszel és egyetlen egy napot sem akarok késni, mert az csak nekem lesz rossz. - közben anya kedvéért normálisan belekezdek az evésbe is.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jún. 03, 2016 4:44 pm


Shelly & Pascal
Próbáltam lépést tartani a világgal, tipikus példa voltam véleményem szerint a modern anyukára. Nem volt kisgyerek és nem is kezeltem őt úgy, de ettől függetlenül nem számítottam rá, hogy valaha olyan lesz, mint én. Volt egy boszorkány, aki megígérte, hogy nem lesz olyan, mint én. Elméletben tett róla, plusz a biológia, mivel fiú, nem feltétlenül okozta volna ezt a hatást. Bár jobb, mintha mondjuk farkas lett volna. Csakhogy most ennyi év után azzal hogyan fog megbékélni, hogy ő sem ember, legalábbis szigorúan véve nem az... nos, ezt nem tudtam. De ettől függetlenül örültem is valamilyen szinten, hogy eljött ez az idő. Nem mondom, hogy ez nem abszurd, mert az. De jobb, mintha gyilkost neveltem volna belőle, nem?
Kérdésére válaszolok, bár megeshet, ha azt mondtam volna, hogy "Igen kisfiam, én el akartam mondani!", talán még hatásos is lehettem volna. De mivel sosem hazudtam neki, és tudta, hogy mi és ki voltam, miért nincs mellettünk az apja, hát most sem éreztem kényszert, hogy megfosszam a teljes igazságtól. Csupán az elmúlt jó pár évben nem jutott eszembe, hogy erről beszélnem kellene neki, de ez szigorúan véve, nem is hazugság, nem?
Ledorgálom kicsit, mire kapcsol, amire csak elmosolyodom, de mondandóm folytatom és eszem ágában sincs hagyni, hogy közbeszakítson. Ha már egyszer belekezdtem, nem hagyom annyiban a dolgot.
-Nem, nem kell mimóza üzemmódba kapcsolni, kicsi fiam!-mosolyodom el.-Csupán jobban oda kellene arra figyelni, hogy kikkel, vagyis inkább mikkel veszed körül magad. Egy boszorkány jelenlétét példának okáért, könnyedén kiszúrod.-vonok vállat, ahogy az egyszerű ténnyel megismertetem, vagyis az egyikkel a sok közül, ami létünkhöz szorosan kapcsolódik. A többi is elő fog kerülni, szépen sorban.
Leülök, és kifújom a levegőt, míg elgondolkodom azon, amit kérdez, de elsőre csak egy frappáns megjegyzés jut eszembe, és azt nem tudom megállni, hogy ne mondjam ki.
-Tudod, apádra sem volt ráírva, hogy a férjem lesz, és rám sem, hogy akadnak problémáim az alkohollal. A vámpírok sem hordanak a fejükön figyelmeztető táblát.-viccelem el, és egy falat epret ismételten a számba helyezek, majd elrágcsálva folytatom, mintha mi sem történt volna.-Nem, nem mondanám. A boszik kivételek, meg talán a fajtád béliek is. Egy idő után a farkasokhoz orrod lesz, néha meglepően büdösek tudnak lenni.-valószínű ezt is inkább a macska énemnek köszönhetem, ami mondhatni hozzám nőtt, mintsem a valóságnak, de ez mellékes. Elsőre jobb nem jutott eszembe, és az anyaleckék között nem ez a fajta felvilágosítás van. Nincs olyan opció, hogy "Mit tegyünk, ha a fiunk rájön egy ferde este után, hogy animágus?"... Jó is lenne, bár a szakkönyvek erejében kevésbé hittem, még tanárként is.
-Apád sem tudta, hogy mi vagyok. Eleinte. Bár kétlem, hogy feltűnt volna neki.-vonok vállat ismét, elé tolva a reggelit, noszogatva, hogy egyen, mielőtt elájul itt nekem.
|| note:  :033:  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
ϡ Wicked ones
Tartózkodási hely :
ϡ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
ϡ Egyetemista
Humor :
ϡ Állítólag cinikus



Pascal Johnson ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Ápr. 21, 2016 7:58 pm

Shelly & Pascal
Akármilyen is az anya, mégis drágább bárki idegennél.


[You must be registered and logged in to see this image.]
Ennek nem így kellett volna történnie. Nem kellett volna leinnom magam és hagyni anyának, hogy így lásson engem. De már megtörtént nem tudok ellene semmit sem tenni. Talán baj, talán nem. Lehet, hogy ennek így kellett történnie. Ameddig ő beszélt én figyeltem. Próbáltam elhinni és inkább értelmezni, mintsem kiakadni az egészen. Számára ez össze-visszaságnak tűnhet, mert nem szépen sorjában tettem fel a kérdéseket, hanem egyszerre és neki meg kell találnia a helyes utat ahhoz, hogy nekem eltudja magyarázni. Nehéz. Mindkettőnknek. Nekem egyrészt azért, mert fogalmam sincs mit mondjak most neki. Persze csendben bólinthatni és inkább az evéssel foglalkozni sokkal könnyebb. Számomra azonban most nem a könnyű út az amit választanom kellene, hanem a sokkal nehezebbet. Muszáj szembe néznem ezzel az egésszel. Nem bújhatok el előle, már nem vagyok gyerek. Megtudom érteni a komoly témákat is és ez most annak bizonyult. Csak mégis zavart a tény, hogy ilyen későre vehettem tudomásul mégsem vagyok olyan hű de emberi, mint hittem. Már ha meg lehet különböztetni az animágus létet az egyszerű halandóétól. Nem tudom. Most biztos jót nevetne anya rajtam ha hallaná a gondolataim, látná, hogy mennyire buta és lényegtelen dolgon filozofálok ahelyett, hogy beszélnék. Csodás! Bár jobb ha nem tudja. Elszomorodna. Vagy legalábbis nem tudom.
- Sejtettem. Én sem mondtam volna el. – válaszolok kurtán, aligha tudván valami sokkal jobbat mondani neki a kijelentésére, miszerint ez nem betegség és nem akarta elmondani. Hát van amiben hasonlítunk. Ezt sem ő sem én nem tudjuk letagadni. Ez van. Mélyen legbelül még mindig tudom, hogy helyesebb döntés volt mellette maradni, mint elhagyni őt. Szüksége volt rám, tudom. Különben sem lett volna szívem egy másik, minden bizonnyal mostoha anya mellett felnőni. Mi értelme lett volna annak? Biztos nem szerettem volna és megkeserítettük volna egymás életét. Érzem. Ha meg kiderült volna ez az egész apa előtt is, még rosszabb lenne a helyzet és én talán végkép elkeseredem, mert... Hála az égnek nem vagyunk abban a dimenzióban, ahol én az elkeseredett mostohagyerek szerepét játszom. Még csak az hiányzott volna az életemből! Jó nekem ez így, csak arra tudok gondolni, hogy lehetne rosszabb is. De nem az.
- Bocsánat. – elhúzom egy picit a számat, majd beleharapok a szendvicsembe. Végtére is igaza van. Jobb ha szép sorban haladunk. Igy legalább biztos semmilyen információ nem marad ki és később nem állok tétlenül egy probléma előtt, amit gyorsan kell megoldanom.
- Gondolom ezek szerint mindtől óvakodnom kéne. Nem igaz? – vonom fel a szemöldököm kíváncsian, mert valóban érdekelt kik lehetnek azok akiket jó messzire el kellene kerülnöm. Már ha tudja. Különben nem vártam választ, ahogy folytatta a mondanivalóját rájöttem, hogy semmi értelme sincs a kérdésemnek. Nem lehet senkit sem – jelen esetben fajt – megítélni egy másik személy viselkedése alapján, nem szabad beskatulyázni őket és ugyanolyannak mondani az egészet. Még egyszer beleharaptam a szendvicsembe. Bár egyre többet tudok meg és anya egyre többet beszél, számomra annyival nehezebb megemészteni a falatokat. Több idő kell, hogy megrágjam és végre lenyeljem.
- Észre lehet venni, hogy valaki más, mint az egyszerű ember? Vagy nincs semmi? – az mondjuk elég rémes lenne, ha például az utolsó percben jönnék rá, hogy akivel mondjuk beszélgetek az... vámpír?




[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 01, 2016 4:26 pm


Shelly & Pascal
Kellene éreznem némi sajnálatot vagy inkább egyszerűen csak a hazugságom létezésének mivoltja miatt némi megbánást. Nem mondtam el neki az igazat arról, hogy mi vagyok, vagy ő micsoda, mert nem volt arra utaló jel soha, hogy ő olyan, mint én. Most pedig, hogy kiderült, pontosan olyan, mint én, nem mondhatja, hogy hazudtam, az igazságot csupán nem mondtam el, mert nem láttam értelmét. Elhallgatni más, mint szöges ellentettjét mondani a valóságnak.
Mivel jól láthatóan nem volt jól, gondoltam a reggeli segít, közben pedig megtárgyalhatjuk a teendőket az üggyel kapcsolatban. Pár kérdésre adott választ a viselkedése, mégis nehezemre esett elhinni, hogy ő olyan, mint én. Valamiért képes voltam ennek örülni is, meg nem is. Nem akartam, hogy boszorkák használják ki, hogy más játékszere legyen. Normális életet akartam neki adni, természetfelettiek teljes kizárásával, elbuktam mégis.
Eszik, csendben és szinte rezzenéstelen arccal, míg én mondom a magamét. Az érzés voltaképpen olyan, mintha a falnak beszélnék, aki egészen pontosan ropog. A szín stimmelt, határozottan nem volt jó bőrben a fiam, tenni mégsem tudtam többet jelenleg, mint tálalni az  igazságot és enni adni neki, hátha attól az émelygése is elmúlik.
-Ez nem egy betegség és nem, nem akartam el...-kezdek bele, majd folytja belém a szót következő kirohanása. Nem akartam neki elmondani, ez volt az igazság. Ha el is akartam, nem így terveztem, nem most, nem a körülmények fejében, mert rá vagyok kényszerítve. De hogy közölhetnéd a fiaddal megfelelő időben, hogy tulajdonképpen macska alakjában rohangászom éjszakánként? Na, ez az.
Összevont szemöldökkel hallgatom szavait, és megforgatom szemem. Mintha ez ilyen könnyű lenne, de nem az, erre majd ő is rájön. És szerintem undok dolog volt más lakásába settenkedni, mellékesen ezért sose öltöttem volna csótány vagy pók formáját. Magam is irtóztam tőlük, nemhogy, még én is egy legyek közülük.
-Hát persze.-teszem le bögrém az asztalra és veszek el még egy falat epret, míg újabb kérdést tesz fel. Jobb kezem felemelem, mutatóujjammal a levegőbe intek.
-Mi lenne, ha sorban haladnánk?-érdeklődöm, elhelyezkedem a széken és veszek egy mély levegőt.-Szellemek, vámpírok, vérfarkasok, hibridehk, farkasboszorkányok, boszorkányok, vámpírboszorkányok, animágusok, dhámpírok, tündérek, mágusok, akik tulajdonképpen férfi boszorkányok, emberek és vadászok. Ennyiről tudok, hogy léteznek. De nem, senki sem olyan, mint a tündérmesékben vagy a horrortörténetekben.-rázom meg fejem elmosolyodva. Közel se távol nem voltak olyanok.-Mindenkinek megvan úgymond a maga hibája, de a magas szépsége is. Vannak jók, vannak rosszak, lázadók, alattomosak, hirtelen haragúak... ugyan olyanok vagyunk, mint az emberek. Van életünk, terveink, céljaink. Legalábbis a többségnek. El akartam neked mindezt mondani, de lásd be, azt a beszélgetést nem tudod előre megtervezni, amikor a fiaddal közlöd, hogy bármilyen állat alakját felveheti. Ha van kérdésed, válaszolok. De ne összevissza haladjunk, így is nehéz lesz ezt neked megemészteni.-utóbbiban szinte biztos voltam, nekem sem ment volna a helyében, legalábbis nem könnyen. De ki tudja, mindenki más? Ő egy talpraesett fiú, eltekintve a buta gondolattól, hogy lányok házába akar mászkálni. Arra külön szeretnék még visszatérni majd, ha arra kanyarodik a szó.
|| note:  :033:  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
ϡ Wicked ones
Tartózkodási hely :
ϡ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
ϡ Egyetemista
Humor :
ϡ Állítólag cinikus



Pascal Johnson ÍRTA A POSZTOT
Vas. Márc. 27, 2016 8:34 pm

Shelly & Pascal
Akármilyen is az anya, mégis drágább bárki idegennél.


[You must be registered and logged in to see this image.]
Anya szemeibe néztem. Lényegében azt sem tudtam eldönteni, hogy most sírni kezdjek vagy nevessek a kijelentésén. Szóval fiatalon akar nagymama lenni? Megsúroltam a homlokomat és csak hümmögök válaszul, ez a téma kényes a számomra. Nem szeretek erről beszélni. Hazudnék ha azt mondanám az volna minden vágyam, hogy apa legyek. Nem a felelősség, hanem a gyerek sorsa miatt. Mi van ha olyan apa leszek, mint amilyen az apám volt? Nincs szívem látni, hogy a történelem megismétli önmagát. Félek az ilyesmitől. Pontosabban rettegek. Mert azután ha az megtörténne hátralévő életemben csak azon agyalnék, bűntudatom volna amiért velem is ugyanaz történt ami a szüleimmel. Felsóhajtottam. Rémes. Csak azért, mert beleéltem magam ebbe a helyzetbe, hogy képes vagyok látni magam olyan emberként, mint amilyen az apám is. De nem. Tanultam a szüleim hibáiból, látom magamon. Örököltem a tulajdonságaik közül valamit, ez így van, őrültség volna azt mondani, ha nem kaptam volna semmit sem. Kaptam. Néha úgy érzem túl sokat. Persze azért megvannak a saját tulajdonságaim is, nem kell félteni, hogy szerencsétlen kis izé vagyok. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Egy részem dühős volt, a másik meg nem értett semmit sem. Annyi azonban eljutott a tudatomig, hogy ennem kéne. Az a legjobb amit most tehetek. Mert most még kevésbé érzem élettel telinek magam. Kell az energia. Tehát őt figyelve, hallgatva leülök az asztalhoz és elveszek egy szelet kenyeret, meg felvágottat. Azt teszem a kenyérre, vaj nélkül. Az most nem kell. Majd a következő szeletnél. Lusta vagyok megkenni a kenyérszeletem, ez az igazság. Beleharaptam és rágcsálni kezdtem. Biztos ezért lettem nyérc. Bár jobb, mint a patkány vagy az egér maradjunk annyiban. Anya számára azonban, a látszat szerint mindegyik rágcsáló és kész. Nincs különbség. Igyekszem nem megfulladni, félrenyelni azok után, amit mondott. Nyugodtan eszem tovább, most már. Kis baj nincs, csak nagy. Fáj a fejem is, de már nem akarom felöklendezni a tegnapi enni meg innivalómat. Haladunk. Mindennel. Most már egy fokkal okosabbnak érzem magam. De még nem tudom mit mondjak. Egyáltalán mondanom kéne valamit? Legyek vele őszinte? Nyíljak meg előtte? Hogyan? Gondolom teljesen egyszerűen. Csak mozgatnom kellene a számat és értelmes, összefüggő szavakat kellene kimondanom. Ha tudnék. Lefoglaltam magam az evéssel és hallgatással. Vagy mégsem teljesen. Az utolsó mondata ugyanis jobban felkelti a figyelmem, mint kellene. Ez olyan, mintha kémkedne utánam, nem? Csak nekem tűnik így? Mégsem teszem szóvá. Mintha a hallgatás tűnik a legegyszerűbb dolognak, amit tenni tudok most. Bár tudom beszélnem kell. A macska még nem vitte el a nyelvem. Ebben a helyzetben eléggé nevetségesen hangzik, tudom én nagyon jól. Ez van.
- Mikor akartál beszélni róla? Egyáltalán elmondtad volna ha ez nem derül ki? Na és mik vannak még a világon? Ezt az egészet most fogjam fel úgy, mint egy gyógyíthatatlan betegséget amibe nem lehet belehalni vagy... – letámadom a kérdéseimmel, tudom, hogy így látszik, ezért álltam meg, ezért nem folytattam tovább egy perc erejéig.
- A mindenségét! Ha a dolog jó oldalát nézem akkor akár valamilyen kis állatként is bejuthatok egy lány házába. Anélkül, hogy ő meggyanúsítana valami alávaló dologgal amiből nem tudnám kimagyarázni magam. – nem mondom azt, hogy most örömömben összecsaptam a kezem és mint aki valami rosszban sántikál úgy súroltam a tenyereimet össze. Persze csak utólag esett le, hogy amit gondoltam azt hangosan ki is mondtam.
- Mármint úgy értem ha lenne ilyen lány, akinek a házába bemerészkednék így. – kezdtem magyarázkodni. Bár szerintem elég rosszul tettem. Biztos gyanút kelthettem ezzel és magam alatt vághattam a fát. Remek. Csak így tovább Pascal!
- Az imént azt próbáltad sugallni, hogy a tündérmesék fele a gonosz és kevésbé gonosz lényekről igazak? – terelem a témát és próbálok sokkal komolyabban hozzá állni az ügyhöz.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Márc. 21, 2016 7:27 pm


Shelly & Pascal
Mit tesz egy anya ilyen helyzetben? Leginkább kiborul. Kár, sosem voltam kiborulós típus, igaz nem értettem, hogy miként is örökölhette eme remek képességet úgy, hogy eddig még csak nem is sejtettem, hogy megadatott neki is ez az áldás... átok. Jelenleg inkább utóbbi, ha a helyzetet elnézzük. Magára hagyom, hogy össze tudja szedni magát.
A konyhába menet rájövök, hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz a helyzet. Legalább nem vérfarkas, nem boszorkány... jesszus, ez úgy hangzik, mintha mindenkivel összefeküdtem volna. Az apja pedig a férjem volt és nem, nem tudok róla, hogy különlegesebb képessége lett volna azon túl, hogy megcsalt. Ha rajta múlik még ma is a pohár aljáról szemlélném a világot. Divatos szóval az életem ezen szakát szülés utáni depresszióval töltöttem. Megjegyzem, feleslegesen. Amióta elváltam, a fiam is sokkal közelebb került és én is magamhoz. Szerettem a munkám, szerettem kisurranni éjszaka bár mindig elkerültem az utakat. Amit egy macska nem tud, én igen. A kocsik erősebbek, mint én.  És nem is olyan halandóak, mint én. Az viszont, hogy a fiam is olyan, mint én, tetszett. Leszámítva a tényt, hogy szőrgombóc képét vette fel. Világ életemben kedveltem a macska létet, és nem is nagyon szerettem változni mássá. De az a rágcsáló kiverte a biztosítékot. Ennél fenségesebb állat is lehetne, bár egy oroszlánnak sem örültem volna, hát még egy elefántnak. A pohár vizet iszogatva rájövök, hogy a gondolataim között nem is az forog igazból, hogy mibe keveredtem, hanem fura mód valamiféle megnyugvás és öröm tölti el testem, így minden idegszálam ebbe kapaszkodik jelenleg.
Mikor végre megjelenik, arcomra halovány mosoly szökik. Ellentétben ő, sápadt és szinte rettegő szemekkel mered rám. Ez a beszélgetés rosszabb lesz, mintha az első éjszakjáról kellene faggatnom. Igaz, az a rész kikerült téma volt egyenlőre. Szavai, legalábbis az anya magabiztos, majd várom, hogy folytassa. Időközben előkészítettem a kenyeret, felvágottat és vajat, ha reggelizne, s leültem az egyik székre az asztal mellett, kezemben egy szem eperrel, és a pohár vizemmel.
Elnevetem magam, ez sem éppen a jó szülői hozzáállás, de ez van. Kezem a szám elé emelve dőlök hátra, rázom meg fejem, hajam vállam elé libben, és komoly arcot vágok. Legalábbis próbálom örömöm leplezni.
-Felelősségteljes gyereknek neveltelek, kétlem, hogy a nagymamaságtól tartanom kellene. Bár mindig is szerettem volna fiatal nagyi lenni, de ez most nem lényeg.-kezdem a lehető legnevetségesebb részével a dolognak, aminek a jelen helyzethez alig van sok köze. Mégsem érdekel, mint már mondtam, sosem voltam egy karót nyelt nő. -Neked fogalmad sincs, hogy mi ez, nekem van. De mielőtt elájulsz nekem, egyél...-tolom elé a tányért, és mutatok a székre. Ez nem kérés, ez szememen látszik. Ez most valóban komoly beszélgetés kell, hogy legyen. -Nem kell magyarázkodnod. Olyan vagy, mint én.-kezdek neki, majd leharapom az utolsó falatot is az eper csumájáról, s majd csak azután folytatom, némi határszünetet hagyva, miután a következő eperbe is beleharaptam.-Nem arra értem, hogy barna a hajad és az orrodnak, meg a szádnak olyan alakja és vonala van, mint az enyémnek. Animágus vagy, akárcsak én. Ez furán hangozhat, de ha tudnád, hogy mik vannak még a világban...-kalandozok el megint, majd megpróbálok egy halovány, ámbár biztató mosolyt varázsolni arcomra.-Animágus. Nem örülök, hogy egy rágcsálót választottál először, pláne, hogy én a macskát kedvelem. Tudod láttál már.-ötlik eszembe mondat közben.-Pár napja. Fekete macska zöld szemekkel, aki a tetőn mászik. Az én voltam.-vonok vállat, mintha csak azt közöltem volna, hogy a születésnapi ajándékát idén előbb kapja meg. Lehet, ennek a hírnek jobban örült volna, ám én a jelen hírnek sokkalta jobban tudtam örülni.

|| note:  :033:  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
ϡ Wicked ones
Tartózkodási hely :
ϡ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
ϡ Egyetemista
Humor :
ϡ Állítólag cinikus



Pascal Johnson ÍRTA A POSZTOT
Pént. Márc. 18, 2016 10:30 pm

Shelly & Pascal
Akármilyen is az anya, mégis drágább bárki idegennél.


[You must be registered and logged in to see this image.]
Bizonytalan voltam. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem. Minden más volt, mint azelőtt. A világot sokkal egyszerűbbnek láttam és valóban annak is tűnt, míg ez az egész be nem következett. Nem tudom mit mondhatnék. Egyáltalán mondanom kellene valamit anyának ezek után. Mégis mit tehetnék? Álljak elé és valljak szint? Hogy fogalmam sincs mi vagyok valójában? Az nem tetszene neki. Biztosan őrültnek nézne, aminek nem lenne jó vége. Ezért is lapulok. Amíg lehet, mert rám talál. Nincs az az isten ami elrejtene engem az ágyam alatt az én kíváncsi természetű anyám elől. Ez van. Marad a keszekuszaság, a menekülés és a figyelmetlenség. Alig mertem ránézni, de hallani egész tisztán halottam. Még ebben a kis állat testben is. Ez az egész helyzet nem normális. Már képzelődöm vagy sem, igazából fogalmam sincs. De ha mindez egy állom, akkor rögvest felakarok ébredni. Álom az álomban. Kíváncsi vagyok, mikor ébredek fel valójában. Addig gondolom itt leszek és... Rá pillantottam. Nem tudtam megállni, hogy ne tegyem meg. Most mintha mégsem ő lett volna, a szemei... Te jó ég! Nem vagyok normális! Anya szemei sosem villogtak(?) ilyen zölden ezelőtt. Vagy én nem emlékszem rá. Mindegy, végtére is nem tudok róla. Megváltozott ez a lényeg és a többi nem olyan érdekes. Jó, mégis, tudom. Ahogyan azt, hogy nem képzelődöm, ha képzelődnék akkor egy pislogás után biztos visszatérne a normális állapotába. De nem. Bemenekülök a mosdóba. Azt tűnt a legegyszerűbbnek, úgysem bírtam már tovább. Kár küzdeni. Ami egyszer ki akar jönni, az ki is fog menni így vagy úgy. Sajnos most az így lehetőségre esett a választás és én... röviden és lényegre törően, egy szóval úgy tudnám elmondani, hogy hánytam. Ha akartam, ha nem. Ronda egy jelenség, én azt nagyon jól tudom. Mégis egy fokkal jobban leszek tőle. Már nincs meg az inger, hogy ’megmutassam’ mi mindent ettem előző este. A rám terített törölköző, anya gyors reflexe amivel eltüntette a ’fő művemet’ részben megnyugtatott. Úgy hittem, a rosszullét nem fog annyira kerülgetni ezek után.
- Rendben és köszönöm. – ez volt mindaz ami most kitudott csúszni a számon. Amikor magamra hagyott felálltam, a tükör elé néztem és... Lényegében nem tudtam eldönteni, hogy az a Pascal aki a tükör előtt áll, most melyik lehet az. A fiú aki próbálta lebeszélni és támogatni az anyját az ivásról vagy az aki ugyanazokat a hibákat követi el s, az ital rabjává válhat. Nem akartam, hogy ez legyen. Azt hittem ennél sokkal erősebb vagyok, tudom hol a mérték, de úgy látszik le kellett részegednem ahhoz, hogy tudjam meddig vagyok képes elmenni. Mi az a határ aminél tovább, már nem tudom tiszta fejjel szemlélni a világot Mondjuk ezután fogalmam sincs mi lesz. Annyi biztos, hogy alaposan kimostam a számat. Nem nyeltem le a vizet, hanem kipöktem. Legalábbis most még. Tiszta ruhát vettem fel. A tegnap estibe nem mertem visszaöltözni, mert csupa füst és sör meg nem tudom milyen illatú. Tehát mindenféle szaga van csak tiszta, frissen mosott nem. Lementem a konyhába. Őszintén megvallom, hogy nem tudtam mit mondjak vagy tegyek. Csak megálltam szó szerint a konyha közepén és az anyámat figyeltem. Mégis mit kellett volna mondanom? Hogy megtudom ezt az egészet magyarázni? Mert az nagy hazugság lett volna, hisz magam sem tudom mi ez az egész.
- Anya? – nem reszkettem, mint a nyárfalevél a hideg tavaszi szellő susogása miatt, de hogy kivehető volt a szavaiból a bizonytalanság, az szent és sérthetetlen tény.
- Én nem tudom mit mondhatnék. Ha van amit nem tudok megmagyarázni, akkor ez az. Sokkal könnyebb volna ha azt kellene kimondanom, hogy nagymama leszel, de az a pillanat megnyugodhatsz még nem jött el. Ezt az egészet azonban... Fogalmam sincs.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Nov. 14, 2015 10:50 am


Shelly & Pascal
Hirtelen késztetést éreztem rá, hogy egyszerűen eltűnjek a szobából, biztos, hogy nem ért még haza, bár kétlem, hogy a hallásom bármiben is csalódást okozhatna nekem. Feltúrom az ágyat, mindent a földre dobálok, aztán visszapakolom azt, mielőtt kitörne a háború, mert feltúrtam a szobáját. Szánalmas viselkedés tőlem, de anyai ösztöneim azt súgják, hogy itt valami nincs rendben.
Viszont a macska énem nem tud felülemelkedni a késztetésen, hogy az ágy alá nézzek és... na, amit ott látok, az volt a nem mindegy. Fújok egyet, ahogy meglátom a szőrgombócot, amint kíváncsi mégis rettegő szemekkel néz rám, és elsőre nem tiszta gondolatok jutnak eszembe, hanem az, hogy megfogjam és kihajítsam az ablakon. Ez már csak ilyen. A lényem részévé váló állat, amit minden éjszaka átszellemülten tudok magaménak, egy ösztönösen vadászó dög. Ez a dög pedig épp farkasszemet néz azzal, ami máskor vacsorája lehet. Viszont tudom jól, vacsorának ilyesmi még csak szóba sem jöhet, hisz másnak a vécében látnám viszont, gyomrom ugyanis annyira azért emberi, hogy szilárd, főtt táplálékhoz legyen hozzászokva, ne pedig nyers, szőrős, csontos húshoz, aminek ki tudja milyen eredeti alakja, s hol járt. Jelen esetben az ágyam alatt, de érzem rajta, hogy ő nem csak holmi csúszómászó, hanem annál sokkal több.
A torkomból előtörő hanggal egy időben szemem fényes, smaragdzöld árnyalatban felcsillan, megjelenítve lényem tökéletes másik felét. Ez sem jó hozzáállás, de agyamban a gondolatok között vergődik valami, amit ki akarok mondani, csak nem tudok. Közelebb jön, n távolabb lépek. Lehetetlen...
-Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen...-mondom immár hangosan is. Nem örökölhette a génjeim, hisz biztosítottak róla, hogy nem fordulhat elő ilyesmi. És mégis? Agyam dacol mindenféle gondolattal, szinte felfordul a gyomrom, hogy a fiam hozzám hasonlóan bármilyen alakban előbukkanhat, s még csak nem is tudtam róla, hogy ez lehetséges. Bár ahogy látom, ő maga sem érti a helyzetet, és valószínű az anyja furcsa viselkedését sem tudja hová tenni. Nem, nem azt, aki nem érti, mit keres az ágya alatt egy szőrgombóc, hanem az, aki fújtat és ellenséges tekintettel néz rá, mint vadász a prédájára.
Kiront az ágy alól és a fürdő felé veszi az irányt, én az ajtófélfának tántorodva nézem ezt végig és egyszerűen elfelejtek levegőt venni. Kizárt dolog, hogy ez velem történik meg. Pedig nem, itt vagyok, hiába pislogok sokat, erősen, nem változik a helyszín, az idő, még a fények sem.
-Pascal te..-hangom nem tudom eldönteni, hogy dühös, meglepett vagy szimplán aggódó, fogalmam sincs, mit mondjak, tegyek, ledermedek, mint a fene és csak akkor kapcsolok anya módba, amikor meghallom az öklendező hangot. Ekkor lábaim előre lendülnek és a fiam mellé lépek, hátára terítve egy törölközőt, megnyomva a vécé gombját, hogy a tegnap esti szórakozása utolsó nyomait ne is láthassa. -Lesz mit megbeszélnünk azt hiszem, ha ezen túl vagy. A konyhában leszek, szerzek neked valami gyógyszert.-állok fel mellőle és úgy tűnök el a szobából, hogy szinte szédülni kezdek, ahogy lemegyek az emeletről. Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen. Csak ez a gondolat mocorog agyamban, újra és újra gyomron vágva, hogy ez nagyon is az igazság, nem rémálom, nem ámítás. A fiam animágus, akárcsak én.
-Animágus, akárcsak én.-dőlök a mosogató fölé, kezeimmel két oldalamon a pulton megtámaszkodva, magam elé motyogva, míg megnyitom a vizet és töltök magamnak egy pohárnyit. aztán érthetetlen mód mosoly szökik arcomra és mintha valóban örülnék neki, felnevetek, pedig semmi vicces nem történt. Ez ám a jó anyai hozzáállás.
||words: 542 || note:  :033:  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
ϡ Wicked ones
Tartózkodási hely :
ϡ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
ϡ Egyetemista
Humor :
ϡ Állítólag cinikus



Pascal Johnson ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Nov. 02, 2015 8:27 pm

Shelly & Pascal
Akármilyen is az anya, mégis drágább bárki idegennél.


[You must be registered and logged in to see this image.]
Féltem. Nem voltam biztos abban, hogy ez az egész szituáció meddig tart. Egyáltalán van valami óra aminek a következtében ez az egész lepereg vagy sem. Mi irányítja, mivel lehet kikapcsolni, van bármilyen belső kézzel nem tapintható dolog ami leállítja ezt az egész folyamatot? Azonban semmi. Ha a kezeimre néztem, még mindig azt a barna bundás mellső lábakat láttam. Nem tudom, hogy szerencsés vagy sem, de most módfelett örülök az ágyam alatt lévő tisztaságnak. Régebben lehet előszeretettel dobáltam ide mindent, hogy elrejtsem anya elől, de most már nem. Tudom, hogy ami piszkos az egyszer úgyis előkerül, csak az nem mindegy milyen formában szóval jobb ha nem az ágyam alatt 'őrizgetem' az ilyesmit. Arra persze nem számítottam, hogy egy nyérc formájában ide fogok elbújni anya elől aki mit sem sejt semmit ebből az egészből. Lapultam. Mintha éppen a túlélésem lenne a tét és emiatt a nagy ragadozótól kellene mentenem az életem. De nem. Semmilyen nagy ragadozó sem volt a közelemben, a házban meg amúgy sem enne meg semmi sem. Szóval ha volt bármi amitől tartottam, akkor az biztos a lebukás volt. Nem is a másnaposság, mert az felvállalható lenne, mert egyszer az életében mindenkivel meg kell, hogy essen ilyesmi. Nincs olyan, hogy nem, még a legszentebb emberek életében is kötelező egy alapos lerészegedés. Már csak azért, mert okvetlen meg kell tudniuk milyen rossz érzés fogja el őket akkor ha másnap az ágyukban vagy ágyuk mellett a földön ébrednek fel. Az ételt sem kívánva, nem hallgatva az anyai hívó szóra lapítottam tovább az ágy alatt. Ez volt az én odúm, akárhogy is nézem, de a szekrénybe bemászni már nem volt erőm. Sötét is lehet odabent, innen legalább látom ha anya belépne a szobába. Egy szekrényből azonban nem, ki kellene kandikálnia a fejemnek, ami egyből lebuktatna és garantált lesz anya részéről a rémület. Szóval nem kockáztatók, az iménti bukfenc után csoda, hogy nem dobtam ki a taccsot itt helyben. Persze a mozdulatlan félelem egyáltalán nem ad okot a békés nyugalomra, mert ugyan az épeszű számításaim szerint senki sem keresne idelent. Pláne ilyen furcsa állapotban. Vagy bármi is legyen ez, ha nem állapot számba megy ez az egész ami megesett velem. Jó, ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy képes vagyok nyércé változni azt gondolkodás nélkül szembe röhögöm, de most már, ezek után kétlem. Bár hallom és mondhatni tisztán értem mindazt amit anya mond, nem válaszolok neki. Kétlem, hogy tudna nyércül és meghallaná. Tehát nyomasztó csend én téged választalak, nem pedig Pikachu-t! Különben most százszorta jobb volt csendben lenni, figyelni, hallgatózni, résen lenni és kiszaladni akár az ágy alól is, hogy semmi vész ne történjen. Most azonban nem hiszem, hogy a szaladás lenne a legideálisabb cselekedetem. A fejem így is csak úgy sajog, nem vagyok kíváncsi arra milyen lehet nyércként a belső tartalmam. Látom amint anya belép a szobába, vagyis inkább a lábait, majd mivel nem talál itt tovább megy. Eszem ágában sincs kideríteni, hogy éppen hová tart, van egy sejtésem. Beszél. Kicsit az ágy elejére somfordálok, pusztán kíváncsiságból, ahol lehet még mindig nem látszik ki a fejem, de ettől eltekintve jobb rálátásom van az ajtó felé. Aztán egyszer csak puff. Egy nagy fehér valami ami történetesen a párnám a padlóra esik. Ha az ágyam nem lett volna útban én biztosan felszököm, felmorgok valami igazán nyérces hangot, de valójában féltem. Eszembe se jutott ilyesmi, inkább lapultam volna tovább, hacsak a tekintetünk össze nem találkozik az anyáéval. Ez persze nem volt elég, a tudtomra kellett adnia mennyire rémisztő a helyzet és felsikoltott. Ennyit arról, hogy majd megfelelően tudom kezelni a helyzetet ha ez egyszer kiderül. Ha most tudtam volna felsóhajtottam volna, de nem. Helyette összeszedtem azt a cseppnyi erőt ami még volt bennem és őszintén szólva legszívesebben anya karjaiba ugrottam volna, mint egy kisfiú, de ez így lehetetlen volt. Rengeteg dolog megfordult a fejemben, hogy körbe szaladgálóm aztán megpróbálok felmászni a hátára és a képemre ugrani ezzel is azt jelezve ez a kis jószág én vagyok. De aztán meggondoltam magam, abban a pillanatban amikor meghallottam azt a furcsa hangot és rá pillantottam. Minden kétséget kizáróan ő volt, de még sosem hallottam tőle, soha nem is gondoltam, hogy képes ilyen hangot is kiadni. Jobban kibújtam az ágy alól, bár nem valószínű, hogy ez jó ötlet volt, ha rám taposna nekem annyi. Nem én vagyok a legjobb nyérc imitátor a környéken, az biztos. Tennem kellene valamit. De mégis mit? Felmászok az ágyamra, vagy hogy egészen pontos legyek elméleti szinten ez meg is volt, de a gyakorlatba ültetni ez sokkal nehezebb volt. Mert az egy dolog, hogy a hátsó lábaimra tudtam állni, erre minden nyérc képes, de feljutni na az más volt. Ezért is pillantottam inkább vissza anyára. Nagyon gyorsan ki kell találnom valamit, ha nem akarom, hogy itt essen össze nekem a rémülettől vagy bármitől amitől a nagy izgalomba el lehet ájulni. Béltartalom ide vagy oda, ki kell tartanom. Ha lenne némi szerencsém, még a szőnyeget is meg tudnám menteni és így azt majd nem kell fényesen tisztára súrolni. Azonban még egy lépés és végem. Ha megmozdulok tudom, hogy baj lesz. Szinte a torkomban érzem, ki fogom dobni a taccsot, azt meg akárhogy nézem, de jobb lesz a mosdóban megejteni, teljesen mindegy, most nyércként vagy emberként. Csak esek túl rajta. Így lehet az, hogy átszaladtam oda. Szerintem egy sima nyérc el lenne veszve itt, de én nem. Tudtam hová kellene mennem és mit kellene tennem, hogy sokkal jobban legyek. Közben azonban elfelejtettem tudomást venni anyáról s, ez volt itt a bökkenő. Ha sikerült is útközben visszaváltozni biztosan meglátott. Szólni azonban, hogy minden rendben már nem volt időm. Gondolom a válasz egyszerű, miért nem.


[You must be registered and logged in to see this link.]



// Ezer bocsi a késésért! Élek, nem haltam meg! Smile Ha nem tetszik ez a fajta megoldás írj bátran és átírom Very Happy. //
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Okt. 06, 2015 3:59 pm


Shelly & Pascal
Vannak dolgok, amiket jobb, ha egy anya nem akar megérteni. Esetemben mi volt ez? Az, hogy este, miután véget ért az értekezlet, majd a klubgyűlés, nem néztem a fiamra. tudtam, hogy későn érkezik, hát nem zavartattam magam, vettem egy kiadós fürdőt, aztán a szobámból egyenest az éjszakába szökkentem, felöltve a szokásos macska alakom. De ahogy a bokrok között megbújva figyeltem, a fiam pillantottam meg. Éreztem, ahogy bundám azonnal felborzolódik, és fekete macska révén az emberi sztereotípiát a balszerencséről, megelevenítettem. Átrohantam előtte, felmordulva, mikor kis híján belém rúgott, ami egyenesen következett a figyelmetlenségéből. Ez pedig némi nemű alkoholtúltengésről árulkodott. Remek, anyja és a gyereke. Figyeltem, ahogy eltámolyog az ajtóig aztán eltűnik a szemem elől, így kénytelen voltam a párkányról szemlélni, hogy mit művel. Mikor ledőlt az ágyra, megnyugodtam, mert épségben volt, függetlenül az állapotától, aminek köszönhetően egész éjszaka, vagyis ami még hátra volt, olyan kába lesz, hogy nem lesz kedve semerre mászkálni. Ez időt kihasználva én bevetettem magam az éjszakába.
Mikor ismét a szobámba lépek, s emberi alakot öltök, már hajnal van, nem sokat aludtam, de nem is éreztem a hiányát. Felveszem a köpenyem, alatta a kinyúlt pólóval és nadrággal, amit pizsamának használtam és lemegyek az emeletről, a konyhába. Körbenézek, sehol egy törött bútor vagy csetresz a rengeteg porfogó közül, mind ép. Remek, ez az én fiam. Legalább némi házimunkát spórol.
Elkészítem a reggelit, miután sajátom elfogyasztom, addigra bőven tízet üt az óra, itt az ideje életet lehelni a fiamba.
-Pascal, hasadra süt a nap, ideje reggelizni!-kiabálok fel az emeletre, de semmi válasz, pedig hegyezem a füleim. Összevonom a szemöldököm, aztán mégis úgy döntök, hogy azt a luxust még sem adom meg a fiamnak, hogy ágyba viszem a reggelit, tálcára pakolva mindent, hát elindulok üres kézzel.
Benyitok a szobába, csendesen haladva addig, semmi kedvem a frászt hozni rá, és nyilvánvaló, hogy többet ivott a kelleténél, pláne háklis lehet a zajokra. Ez túlmutat az anyai ösztönökön, sajnos ez tapasztalatból jön. A szoba üres. Összevont szemöldökkel nyugtázom, hogy a fiam nincs bent. Végigszánt valami érzés a mellkasomon, de nem veszek róla tudomást, inkább a fürdő felé fordulok, bekopogok az ajtón, és oda is benyitok.
-Másnapos vagy, nem a világ vége, de a reggeli jót fog tenni.-ahogy a szavak elhagyják szám, úgy nyitom ki az ajtót, de nem fogad a látvány, amire számítok. A fiam nem térdel a vécé mellett, pedig kivételesen ebben reménykedtem. A rossz érzés ismét elkap, hisz ha nem itt volt, akkor hol? Az ablak felé fordulok, a retesz a helyén. Nem szökött ki az ablakon.
Mocorgást hallok, nem annak köszönhetően, hogy ember vagyok. A kifinomult érzékek visszaütnek néha. Megrázom a takarót, a földre hullik a párna, hát felveszem. Semmi nyoma az ágyban, kétlem, hogy az ágy alatt lenne, nem is biztos, hogy beférne, és már nem hat éves, hogy egy eltört tányér után elbújjon előlem.
Az ágy alatt egy szőrgombóc fogad, rémült tekintettel mered rám, felsikoltok a meglepettségtől. Nem attól, hogy tény, egy rágcsáló, hiába vagyok nő, nem tartok ilyesmitől, révén bármi lehetek én is. A puszta ténytől, hogy a rossz érzésem élesen szúr mellkasomba és észre sem veszem, de a bennem rejtőző macska a felborzolt szőrén kívül, ami nem látszik, nagyot fúj, épp úgy, ahogy én most. Nem túl nőiesen, nem egy anyához méltóan, épp úgy, ahogy egy macska fújtat, ha nem tetszik neki valami.
||words: 545 || note: :033: ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar

Animágus •• a boszorkányok legfőbb hírnöke vagyok
Chatkép :

Kedvenc dal :
ϡ Wicked ones
Tartózkodási hely :
ϡ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
ϡ Egyetemista
Humor :
ϡ Állítólag cinikus



Pascal Johnson ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Okt. 03, 2015 12:52 am

Shelly & Pascal
Akármilyen is az anya, mégis drágább bárki idegennél.


[You must be registered and logged in to see this image.]
Fejfájás. Ez volt a jobbik eset ami megtörténhetett a buli után és a reggel akárhány órai hazasurranásból. Ruhában voltam. Be se takaróztam, mert csak az érdekelt, hogy végre egy kiadósat alhassak. Ha képes lettem volna rá, minden bizonnyal a karjaimmal átfonom az egész ágyat, de hiába hosszúak a karjaim, azért erre én is képtelen vagyok, mert nem rendelkezem a kellő nyurgasággal hozzá. Jobb is. Hogy nagy zajt csaptam, találkoztam vagy beszéltem volna anyával nem rémlik, egyáltalán. Ha meg is esett, minden bizonnyal láthatta, hogy nem voltam túl közlékeny kedvemben. De ha megúsztam a találkozást, akkor az csak az én számomra volt jó. Mert tovább élhet anya fejében a kép rólam, ami szerint egy csipetnyi alkohol sincs a szervezetemben, nem is lesz soha az életbe. Bár én még igazán szerencsés eset vagyok, nem vandálkodtam, mert ha igen akkor az éjjel egy cellában aludtam volna és az anya fülébe is jutott volna szóval... Jó, nem tudom mit szépítek a helyzeten. Így is úgy is, akármilyen szögből nézem a lényeg ugyanaz marad: részeg voltam. Most már csak a másnaposság gyönyörű állapotát élvezem. Arról meg ne is beszéljünk, hogy ki tudja mit tervezett mára anya. Nem voltam olyan furfangos, hogy megkérdezzem, pedig igazán nem lett volna nagy fáradtság. Így lehetetlenség volt felkészülni úgy lélekben, mint testben is arra az akármire amit anya kitalált mára. De ha képes vagyok használni a fejem és nagyon házi-asszony-emberes akarok lenni, akkor a nagytakarítás, nagymosás az ami beugrik. Mindez persze nem zárja ki azt sem, hogy virágot akarna ültetni bárhová és fel kell ásnom a földet neki. Különben bármi szóba jöhet. Amíg azonban nem szánja rá magát, hogy benézzen a szobámba, én százszázalékosan megvagyok győződve arról, hogy nem fogom felbontani az eljegyzésemet a hőn szeretett ágyammal. Puha, nem krákog a fülembe, jó meleg és nyugtató hatást gyakorol rám, emellett olyan mágneses erővel vonz magához, hogy csoda ha meg tudom mozdítani az ujjaim a párnákon. Megvan a jól ismert csillagpóz? Amikor az alvó személy tárt karokkal és lábakkal szenderül az álmok mezejére vagy már ott is van? Nos, akkor ugyanez volt az én helyzetemben is, csak hanyatt fekvés helyet száznyolcvan fokos fordulatot vettem. Már nem aludtam, nagyon is ébren voltam, pusztán pihentettem a szemhéjaimat s, nem nyitottam fel még őket. Vagyis de, pislogtam egyet, kettőt, de harmadjára már semmi kedvem sem volt. Meggyőződtem arról, hogy látszólag minden rendben, nem lett újfent nyérc bundám, talán sosem fog újra az lenni. Nem is lenne nagy baj, mert így is megőrülök! Minél többet gondolok rá, annál inkább nem tudok magyarázatot adni rá és ez nem tetszik. Nagyon nem tetszik. Hirtelen felkapom a fejem a párnáról s, rögvest kinyitom a szemeimet. Nem mintha kiszökött volna a másnaposság belőlem, vagy felbontottam volna az eljegyzést az ággyal vagy ilyesmi, de muszáj volt megtennem. Egyszerűen mély levegőt vettem, majd elrugaszkodtam az ágytól és bukfenceztem egyet. Ezzel nem lett volna gond, tényleg, mert egészséges csak a probléma megint velem volt. Nem tudom, hogy csináltam, biztos sokat gondoltam rá vagy zsigerből jön, de megint túlságosan óriásinak tűnt előttem a szobám. Nagyszerű, lefogadom, hogy megint barna bundás kis jószággá változtam. Annyi szent, anya így biztos nem láthat meg. Amíg el nem múlik az ágyam alá kell surrannom. Ott szerintem nem keresne.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Vissza az elejére Go down
 

Shelly & Pascal┃Hey, wake up!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék :: Múlt-