Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
back home
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Kedd Aug. 09, 2016 8:02 pm
Ugrás egy másik oldalra

- lezárt játék -
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
▲ not yet
Tartózkodási hely :
▲ my daughter's mind... at the moment
Humor :
▲ not the best



A poszt írója Moira V. Rukova
Elküldésének ideje Szer. Júl. 20, 2016 6:51 am
Ugrás egy másik oldalra

to my only one
you were born to be real, not to be perfect

Annak ellenére, hogy nem voltam részese az elmúlt egy évezrednek, még mindig azt a gondolatmenetet követtem, hogy felesleges a múlton sopánkodni. És ahogyan végignéztem a lányomon, rögtön leszűrtem, hogy ő beleesett ebbe a gödörbe. Végigélt úgy egy csomó évet, hogy egy pillanatra sem felejtette el, mi történt vele a múltban, márpedig... úgy nem lehet élni, hogy a múltunk időzik a fejünk felett. - Valakinél jóvá kellett tennem, amit elrontottam nálad. Az apád már nem élt, nem... nem volt senki, aki meggátolhatott volna abban, hogy a legjobbat adjam az egyetlen emberi lénynek, aki belőled maradt. Kivéve Cedric-et - hunytam le a szemeimet. Még mindig élénken élt a fejemben a kép, amelyben megjelent, hogy eltiltson a saját unokámtól. És azt követően nem is láthattam többé. Tíz éves lehetett talán, nem több. Én pedig... egyszerűen nem találkozhattam vele többet. De a szavak alapján úgy vettem ki, hogy az a kapcsolat sem alakult rózsásan, így talán elmondhattam magamról, hogy valamit elértem. Igaz, nem túl sokat, hogy ha a tulajdon unokám engem tart a legnagyobb fegyverének. - Neked is ígéretet tettem. Ha egyszer beköszönt az életedben az, amire ténylegesen vágysz... gondolkodás nélkül segítettem volna benne. De te más utat választottál. Az ismeretlent. Boldogabb voltál? Megtaláltad, amit kerestél? Ahogy rád nézek, nem tudom, hogy az ezer évnyi élet milyen áldás lehetett, ha ilyen szívtelen lettél. Ez is Cedric műve lenne? - kérdeztem, habár sosem volt  alegjobb módszer akkor bosszantani Tatiát, mikor dúlt benne az indulat és a harag. - Erinából nem nekem kellett volna tisztességes, jószívű felnőttet nevelnem. De nem büszkélkedhetett olyan szülőkkel, akiktől bármit is kapott volna. Az apjának mindig volt fontosabb... anyja pedig nem is volt. - Nem válogattam a szavak közül, valószínűleg azért, mert ő sem tette. Emlékeztem még azokra az éjszakákra. Az első csillagos égboltra, miután megtudtam, hogy a lányom egyszerűen csak... köddé vált. Ezután csak az érdekelt, hogy Erinát is magával vitte-e. De nem. Annyi esze legalább volt, hogy ha saját maga bizonytalanságba is menekül, de a lányával ne tegye ugyanezt. Bár... ki tudja, talán mindneki jobban járt volna, főleg ők ketten. Cedric pedig kínlódhatott volna a pokolban. Abban egyértelműen bíztam, hogy Erina következő célja nem az, hogy visszahozza Tatia apját is, mert abban a pillanatban a világból ismét eltűnne valami szín, és minden fekete-fehérré változna. De szándékosan nem beszéltem arról, hogyan kezelte az apja Tatia eltűnését. Az apja volt, életem szerelme, ő mégis haraggal a szívében gondol rá ezer éve.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Pént. Jún. 17, 2016 8:08 pm
Ugrás egy másik oldalra

Moira & Tatia
•••••• welcome in my personal hell, mother ••••••
Az anyám úgy nézett rám, mintha nem értené, miért viselkedek úgy, ahogy. Tudhatta volna, mekkora tüske volt bennem a tönkrement házasságom és ő volt az a személy, aki az életemnek ezt a pontját gyönyörűen aláfirkantotta és tett róla, hogy ne legyen más lehetőségem a boldogságra. Ha a dolgok máshogy alakulnak, nem hagytam volna el a hazámat… nem hagytam volna el a férjemet és a lányomat, nem haltam volna meg, nem változtam volna vámpírrá, hanem leéltem volna a nekem szánt évtizedeket, aztán koporsóba tettek volna és azóta is a föld alatt rohadnék. De nem, neki az kellett, hogy apám óhaját mindenféleképpen teljesítse, neki tegyen jót, nem nekem. Talán azt hitte, jobb sorsom nem is lehet, minthogy Cedric felesége legyek és bevallom, ha nem kényszerítették volna rám a házasságot, hanem a véletlennek köszönhetően találkozok vele, meglett volna rá az esély, hogy én legyek a legboldogabb feleség a világon, csakhogy mivel a szüleim megtörtek bennem valamit… mindenkinek be kellett érnie egy igazán szépen elcseszett élettel.
- Hallottam hírét, hogy megpróbáltad kijavítani a hibáidat. Hogy te nevelted Erina-t, biztattad arra, hogy azt csinálja, amit szeretne, azt szeressen, akit akar, ne vegyen figyelembe semmit, csakis a saját igényeit és a szíve hívó szavát. – Megforgattam a szemeimet és fejcsóválva felhorkantottam. – Hol volt ez a megértés akkor, amikor én voltam kamasz és csak annyit tudtál mondani, hogy minden rendben lesz, meglátom, jó sorsom lesz, semmiben nem fogok hiányt szenvedni és idővel arra sem fogok emlékezni, hogy nem akartam az esküvőt? Vagy bármi mást. – Nem akartam felhúzni magam, makacsul nem szerettem volna megadni a lányomnak azt az örömet, ami a régi sérelmeim felszakításával járt, de a hangomból az anyám érezhette, hogy nem voltam a jókedvem magaslatán. Lehet, hogy mostanra már be kellett volna gyógyulnia a sebeimnek, mégsem így történt és biztos voltam benne, hogy amíg élek magammal fogom hordozni azt, ami emberként meghatározott. Azok miatt a történések miatt váltam olyanná, amilyen most vagyok. – Vele is elbuktál, ha helyesek az információim. Láthatod, mi lett belőle, semmi más nem motiválja, csak az, hogy fogást találjon rajtam. Bár ha más nem, legalább foglalkozik velem. – Megvontam a vállamat. – Mindkettőnknek adhatnál tanácsot, hogyha nem a gyűlölet fogja össze a családot, akkor micsoda? Kíváncsi vagyok, hogy ezer év a túlvilágon mit tett hozzá a kiváló anyai ösztöneidhez, főleg, hogy még most is arra utalsz, hogy az egész pereputty a föld alá való. – Nekidőltem a hideg kőfalnak, így vizslattam az anyámat. Még most is, megviselten, kócosan, hitetlenkedve is emberfeletti szépség volt. Bárcsak kicsit okosabb is lett volna régebben.


••• Szeri van ••• © •••  
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
▲ not yet
Tartózkodási hely :
▲ my daughter's mind... at the moment
Humor :
▲ not the best



A poszt írója Moira V. Rukova
Elküldésének ideje Hétf. Május 02, 2016 9:19 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my only one
you were born to be real, not to be perfect

Lehunytam a szemeimet. Nem is gondoltam volna, hogy mekkora gyűlölet és csalódás él a lányomban annak kapcsán, amit tettem. Vagyis, inkább amit nem akadályoztam meg, mikor lehetőségem lett volna rá. Nem volt kétségem affelől, hogy Cedric tökéletes férj lesz, hiába tudtam, hogy Tatia soha nem lesz képes önszántából szeretni. Az unokám híre már maga egy csodának tűnt, hisz a frigy megkötöttével lemondtam arról, hogy valaha is gondoskodnom kell majd egy gyermekről, akiben Tatia vére folydogál. De nem az én tisztem volt eldönteni, hogy mi történik a házasságukban. Annak a férfinak megvoltak a fortélyai, és Tatia szökéséből kiindulva, nem voltam teljesen biztos abban, hogy egy pillanatra is fennállt a szerelem eszméje. - Esetleg még van mai viszonylatokban több kifejezés arra, hogy mennyire ostobának tartasz azért, amit tettem? Vagy valami, amivel az utálatod még élesebb értelmet kaphat? - kérdeztem aztán, nem is válaszolva a feltett kérdésre. Már régen nem hittem az álmokban. Ha így történt volna, a lányom sosem szökik meg. És sosem megy hozzá Cedrichez, akihez mindig is olyan remények fűztek, hogy... a pofára esés volt a legkegyetlenebb az egész életemben. Nemcsak az én szívemet törte össze azzal, hogy a lányom csak a szökést látta egyetlen menekülési útvonalnak. Összetörte vele Tatiát is. És Erinát is. Az egész család megkapta a maga pofonjait, de kétlem, hogy ők ketten azóta is vívnák ezt a csatát. Erináról és Tatiáról már nem tudtam ugyanezt elmondani, hisz a mellékelt ábra is azt mutatta, hogy az ő kettejük csatája még csak most kezdődött. Különben mi másért lennék itt? Nem hiszem, hogy a szeretet dolgozott Erinában, mikor valakivel visszaparancsoltatott az életbe.
Odalépett elém, az ujjai pedig végigsimították az arcomat. Nem dőltem be ennek az álcázott gesztusnak, semmi érzés nem jelent meg a lányom arcán. Ez volt a legrosszabb minden közül. Azt hittem, nincs rosszabb a fenyegető szavaknál, a kiabáló zsarolásnál... de volt. A lányom utálatának fő tárgya lenni. - Mindannyian itt... életben - ismételtem el a szavait, miután felsorakoztatta magukat egymás után. Az apját kivéve. Bár azt hiszem, ha ő életben maradt volna, maga Tatia gondoskodik arról, hogy a föld alá kerüljön. A mostani, előttem álló nőből bármit kinéztem. - Ha ezer éve nem sikerült egyesítenem ezt a családnak nem nevezhető cirkuszt, miért most sikerülne? - kérdeztem aztán, majd elhúztam az arcom, hogy lecsússzanak rólam az ujjai. - Egy családot nem gyűlölet, és nem fortyogó düh köt össze. De amire nektek szükségetek lenne, az nem a család szentsége. - Elnémultam. Ezer év. Ennyi idő után tényleg nem családi összejövetelre lett volna szükség, hanem egy-egy koporsó fedelére - mindannyiuk feje fölé.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 09, 2016 11:46 am
Ugrás egy másik oldalra

Moira & Tatia
•••••• welcome in my personal hell, mother ••••••
Azt hihetné az ember, hogy egy idő után saját magának is elege van abból, hogy újra ugyanazt mondja el és a régi sérelmeinek a felszínét kapargatja, de ez nem igaz. Közel sem. Sosem lehet megunni a visszautalásokat azokra az időkre, amikor eredendően minden jónak tűnt, a háttérben mégis olyan folyamatok játszódtak le, amelyek aláásták az ígéretesnek érkező jövőt és a végén már csak arra lehet eszmélni, hogy egy világ égett fel körülöttünk. Hát még ha a személy, akivel mindez történik előre sejtette a rossz kimenetelt, de az emberek, akik fontosak voltak számára folyamatosan azt hajtogatták, hogy bolond, semmi baj nem lesz.
- Igen, és az álmok mindig valóra válnak, ugye? - Megforgattam a szemeimet. Tanulhatott volna a saját kárán, hiszen az ő élete sem úgy alakult, ahogy azt eredetileg elképzelte. Miből gondolta, hogy az én napjaim a tervei szerint fognak eltelni? - Ahhoz képest, hogy nem láthattad előre, mi fog történni túlságosan is ragaszkodtál a saját igazadhoz. - Sóhajtottam egyet, de csak színpadiasan, a gesztus nem a szívemből jött. Semmit sem éreztem, amikor rá néztem. Sem jót, sem rosszat, még a gyűlöletesem sem tört felszínre. Mintha itt sem lett volna, hanem egy egyszerű járókelőhöz beszélnék, akit soha nem ismertem. Ő juttatta magát idáig és nem hatott meg a könnyekkel telt tekintete, a szenvedő szavai és az, hogy Erin szinte úgy tartotta a pincében, mint egy állatot.
- Túl sok? Mi lett volna veled, ha végig is élted volna ezt az ezer évet és nem csak egy kis ízelítőt hallasz belőle? Még nem is mondtam semmi olyat, ami túl sok lehetne. - Mosoly ült ki az arcomra és kérdése hallatán bólogatni kezdtem. Közelebb lépdeltem hozzá, kézfejemmel finoman végigsimítottam az arcát, mintha vigasztalni akarnám. - Nem mindenki élte túl. Szerencsére az apám is olyan mélyen fekszik a földben, mint eddig te feküdtél. De a többiek... Erina, Cedric, Christopher, Gretel... mind élünk és virulunk. Persze azt nem mondanám, hogy egy nagy, boldog család vagyunk, sőt sokkal inkább rühelljük egymást, de hé.. ki tudja, lehet, hogy Erin neked szánta a családegyesítő szerepét. - Mosolyom vigyorrá fajult, közben pedig még jobban elkezdett piszkálni a gondolat, vajon mi a célja a lányomnak ezzel az egésszel. Készül valamire és nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy mire.


••• Szeri van ••• © •••
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
▲ not yet
Tartózkodási hely :
▲ my daughter's mind... at the moment
Humor :
▲ not the best



A poszt írója Moira V. Rukova
Elküldésének ideje Szer. Márc. 02, 2016 7:38 am
Ugrás egy másik oldalra

to my only one
you were born to be real, not to be perfect

Megráztam a fejem. Valójában a lány nem közölt velem semmit, habár még ahhoz sem szoktam hozzá, hogy felnőttként lássam. Amikor meghaltam, még kislány volt, az arca azonban keveset változott. És itt volt a bökkenő... amikor meghaltam. Meghaltam. Mit keresek itt ismét? Ez csak egy vízió? Ahhoz túl régóta tart... és a tanácstalanság, amely csak újabb és újabb kérdéseket szült, nem segített az előrehaladásban. Nem mintha bárhová is haladni tudtam volna ebből a rút pincéből. A szagokat már megszoktam, a rám húzott göncök is egészen hozzám nőttek már. A magyarázat maradt el, az indokok, hogy miért is vagyok itt... miért keltett fel valaki ennyire hosszú idő után. Bár már kezdtem összerakni a darabokat. Erina tette... és most itt áll előttem a lányom. Nem úgy beszélnek egymásról, mintha szeretet lenne közöttük, valószínűleg a történtek tükrében nem is csoda. Az én feladatom volt az, hogy megszerettessem vele az anyja emlékét, miután elment, de miután Cedric rájött, nem volt maradásom sem a birtokon, sem az unokám közelében. Nem tehettem semmit. Hagytam, hogy eltorzítsa és a saját arcára formálja.
- Ez most... túl sok. Túl hirtelen - nyeltem egyet, miközben próbáltam kihúzni magam, és emberi formát felvenni. Már kényelmetlen volt a görnyedés, és az, hogy abban a testhelyzetben várjam a megváltó magyarázatokat. A lányomtól sem azt kaptam, amire számítottam. Igaz, jogosan bélyegzett meg felelősnek az élete kisiklásában. - Nem... nem láthattam előre, hogy mi lesz a férjedből - fordítottam el a fejem. Nem tudtam a szemébe nézni, ennek az oka valószínűleg az volt, hogy annak idején már megnyugtattam magam a ténnyel, hogy sosem látom többé. Eltemettem őt magamban, és hiába fájt nap mint nap a hiánya... az egyetlen szülöttem nélkül kellett tovább haladnom, míg engem el nem szólított a végzetem. - Jót akartam, neked a legjobbat. Ő olyan volt, mint a megtestesült... álom - bukott ki belőlem. Ez volt az első benyomásom, mikor találkoztam Cedric-kel. Bár már akkor rá kellett volna jönnöm a dolgok szabálytalanságára, mikor azt mondtam, olyan ő, mint Tatia apja, mikor megismertem. És belőle milyen szörnyeteg lett... egyszer mindannyiójukat elragadja valami. A pénz, a hatalomvágy, valami, aminek mi nem ismerjük a részleteit.
Csak lehunytam a szemem, mikor közölte, hogy a férfi még él. - Akad olyan, aki nem élte túl ezt az egészet rajtam kívül? - kérdeztem nagyot nyelve. Kakukktojásnak éreztem magam, a szívem pedig odabenn egyre lassabban vert, pedig az lett volna a normális, hogy gyorsul a tempója. Nem akartam itt lenni. A huszonegyedik században, ahogyan az elhangzott a lányom szájából. - Valószínűleg azóta nagy vágyad tőrt döfni az én szívembe is, mióta... tönkretettem az életed - emeltem fel végül a fejem, és belenéztem a szemeibe. Nem láttam azt a lányt, akit annak idején felneveltem. Aki előttem állt, más volt. Tényleg ennyire kiöltem volna belőle önmagát? Egyetlen rossz lépés elég volt ehhez? - Miért nem teszed meg?

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Szer. Feb. 03, 2016 10:21 pm
Ugrás egy másik oldalra

Moira & Tatia
•••••• welcome in my personal hell, mother ••••••
Nem számítottam erre a találkozásra. Erin meglepett és büszkeséggel kellett volna eltöltenie, hogy fejődik, egyre nagyobb és nagyobb szinteket ugrik át, de a saját lányomnak pont nem azt kívántam, hogy ebben a versenyszámban tegye magasabbra a lécet. Aláásni az anyjának és várni, hogy beleessen a gödörbe, ami felett nevethet tipikusan olyan dolog volt, ami inkább rám vallott, de az idők folyamán egyre inkább rájöttem, hogy az alma nem esett messze a fájától se kinézet, se viselkedés tekintetében. Mit is vártam? Az alapok megvoltak és valakire hasonlítania kellett, ennek talán még örömmel is kellett volna eltöltenie. Magamat láthattam benne, nem a jó részeimet, ám egy csöppet érezhettem, hogy igen, ő az én lányom. Akkor is, ha most szívesen megfojtottam volna.
- Erin nem mondott neked semmi arról, hogy jutottál ide? Valljuk be, néha a legfontosabb dolgokat felejti közölni, de biztos vagyok benne, hogy csak azért nem ült le veled beszélgetni, mert rám akarta hárítani ezt a nemes feladatot. – Figyeltem, ahogy feltápászkodik, véletlenül sem éreztem huzalmat aziránt, hogy segítsek neki, hiába mozgott úgy, mint egy nyugdíjas. Vagy halott. Az igaza megvallva az utóbbi inkább illett rá tekintve, hogy most is a sírjában lett volna a helye
- És ki is akarta, hogy abba a családba szülessen? – Néztem rá felvont szemöldökkel, majd legyintve egyet húzódott széles mosolyra a szám. – Ó, megvan. Te. Ennyit arról, hogy Cedric milyen jó parti. – Megforgattam a szemeimet. – Hogy is fogalmaztál, amikor az első találkozásunk után hazaértünk? – Kérdeztem elgondolkodva, közelebb lépve hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem őt. Egyeseket a halál sem tud elcsúfítani, ezt a jót legalább alanyi jogon kaptam meg tőle. – Azt hiszem azt mondtad, hogy Cedric olyan fiatalembernek tűnik, akivel nem jelenthet gondot az együttélés. – A fülemben csengtek akkori szavai, soha, egyetlen pillanatra sem törlődtek ki a fejemből. Úgy kísértettek, mint egy rossz, farkát kergető kutya. – Most már beláthatod, hogy tévedtél. És csak hogy tudd, Cedric él és virul körülbelül öt utcányira innen egy hotelszobában. – Megvontam a vállam és a tekintetemmel követtem őt, miközben a parányi ablakon beszűrődő fény felé fordult. Erin-ben lehetett volna annyi, hogy ha más nem egy szobába dugja, nem egy dohos pincébe ahonnan a D-vitamin hiány fogja ismét a sírba tenni vagy éppen megfullad, mert semmi levegő nincs a helyiségben.
- Üdv a 21. században, anyám. – Kilöktem a rácsokat a helyéről, hogy ne csíkozottan szóródjon be a fény, hanem lásson valamit, ha akar, bár a kilátás eléggé szegényes volt még a városi viszonyokhoz képest is. – Sok mindenről maradtál le és fogalmam sincs, hogy Erin miért tartotta jó ötletnek a halálból való visszarángatásodat. Talán hiányoztál neki, hiszen úgy hallottam, te voltál az egyetlen, aki kiállt érte, míg bele nem őrültél abba, hogy engem elkergettél otthonról.


••• Szeri van ••• © •••  
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
▲ not yet
Tartózkodási hely :
▲ my daughter's mind... at the moment
Humor :
▲ not the best



A poszt írója Moira V. Rukova
Elküldésének ideje Szer. Feb. 03, 2016 6:45 am
Ugrás egy másik oldalra

to my only one
you were born to be real, not to be perfect

Egy ideig lehajtott fejjel ültem a helyiség közepén. Már hozzászoktam, szinte teljesen átmelegedett alattam a szálkás padló. Abban sem voltam biztos, hogy van-e mire várnom, értelmes-e reménykednem abban, hogy valaha épeszű magyarázatot hallok valakitől. Azon kívül, hogy a lány, aki ide beterelt, túlontúl ismerős volt, mind vonásaiban, mind viselkedésében. Nem kellett hozzá sok idő, míg rájöttem, hogy Erina az, de nem tudtam összerakni a képet. Egy ideig abban sem voltam biztos, hogy ez az egész egy új élet-e. Annyira zavaros volt a kép, annyi idő eltelt... boldog voltam ott, ahová kerültem. Tudtam, hogy nekem ez volt a sorsom, de mikor kimozdítottak onnan, úgy tűnt, hogy ennek sosem lesz már vége. Mindig ugyanazok a hangok odafentről, a tanácstalanság, amely szinte szétmarta az egész bensőmet... csak tudni akartam, mivel érdemeltem ki ezt az egészet. Arról sejtésem sem volt, hogy a választ a lányom fogja jelenteni. Akinek a jelenléte talán már nem is meglepő azok után, hogy Erina is itt van, és úgy tűnt, hogy jó ideje egy napot sem öregedett.
A fejem felemelve állapítottam meg, hogy a lányom sem lépett be abba a korba, amibe én egyszer már megtettem. Az, hogy a nevemen szólított, érthető okokból ezer cafatra tépte a szívemet. Ahogy ezúttal néztem rá, valójában a küllemén kívül nem láttam semmi mást, ami a lányomra utalt volna. A hűvössége és ridegsége nem arra a lányra vallott, akit én neveltem. Habár a történtek tükrében el kellene néznem neki.
Lassan álltam fel, végre. Azt sem tudtam, mióta választottam az üldögélést, szinte minden csontom berozsdásodott, ezért nehezen ugyan, de végül képes voltam megállni, és így nézni szembe azzal a lánnyal, akinek a legjobbat akartam, mégis a legrosszabbat kapta. És még nem is látott mindent a férjéből... - Tökéletesen látszik rajta, hogy milyen nevelési eszmét vallott az, akinek a kezei közé került. Bízom benne, hogy a férjed a legfájdalmasabb halált halta azért, amit a lányotok elméjével művelt. - Miután Tatia elment, nem szimpatizáltam a vejemmel, valamiért... a falra is képes lettem volna tőle mászni. Azt hittem, jó választás a lányomnak, annyira másnak tűnt. Majd kiderült az, hogy egy álarc mennyire el tudja fedni a valódi ént. - Mi történik, Tatia? Hol vagyunk? Mi... mi ez a szokatlan világ? - néztem a résnyi ablak felé. A ruházata is más volt, ahogyan a lányáé is.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Pént. Jan. 22, 2016 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra

Moira & Tatia
•••••• welcome in my personal hell, mother ••••••
Gyermeknevelés csillagos ötös. Csak egyszer találkozzak ennek a lánynak az apjával és biztos, hogy a borospohárkészletem összes darabját a fején fogom eltörni, amiért még eszet sem tudott neki adni azon kívül, hogy pénzelte. Persze, én vagyok a hibás, anyaminta nem volt előtte… néha annyira fel tudott húzni, mint senki, ő volt a legnagyobb gyengém, hiába nem hitte és nem is fogja elhinni soha, hogy szeretem őt. Nem úgy viselkedtem, hogy ez az érzésem bizonyítást nyerjen, ám én tisztában voltam vele, hogyha Erinnel történne valami, akkor képes lennék lángokba borítani ezt a világot. Ölnék és meghalnék érte. Párszor meggondolnám, mielőtt megtenném, de a végén ő lenne az, aki kettőnk közül életben maradna attól függetlenül, hogy a ravasz, utálatos, diadalittas, tőlem örökölt mosolya miatt meg tudtam volna tépni. Összehúzott szemöldökkel, ledöbbent arckifejezéssel néztem be a pinceajtón, ő távozott és szinte éreztem, hogy nyeregben tudja magát. Csodálatos. Velejéig romlott, ostoba ribanc. Az én lányom. Büszke is lehetnék rá, ha nem éppen a halott anyámat bámultam volna, aki sokkal inkább hasonlított egy szellemre, mint arra a nőre, aki a bolygóra szült. A mindig gyönyörű Petrova asszony, a nemes kelmékbe bujtatott test tulajdonosa és azé a szívé, észé, személyiségére, akivé én is válni akartam addig a pillanatig, míg keresztbe nem tett a sorsomnak és le nem zárta a szabad folyását egy zsilippel, ami mögül nem volt kiút. Sajnálta? Én jobban. Mérhetetlenül és megbocsájthatatlanul.
Beléptem a helyiségbe, a párás, nyirkos levegő nem tett jót a tüdőmnek. Fuldokolni támadt kedvem, amiben közrejátszhatott a tény, hogy a földön pislogó személy évszázadok óta sírban pihent és a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy újra találkozom vele azelőtt, hogy én is távoztam volna a túlvilágra. Gyűlöletem tárgya, néhány évem elszenvedésének okozója és passzív résztvevője. Az anyám. Boldog nap, a családi nagygyűlést mára időzíteni megfelelő lett volna, hogy az utálatadagja mindenkinek meglegyen. Mi les a következő? Az apám? Ha ez megtörténne, én magam ugranék le egy toronyház tetejéről… mindennek van egy határa. És a lányom nagyon pengeélen táncolt.
- Moira. – Köszöntöttem őt én is nem a legkedvesebb,  sokkal inkább azzal a hangsúlyommal, ami jelezte, hogy vérszemet kaptam. – Ne hívj Tatiana-nak. Maradjunk a Tatia-nál. – A Bulgáriában töltött gyermekkoromra, emberi létemre és gyengeségeimre emlékeztetett az eredetileg adott nevem, borsózott a hátam, ha valaki kiejtette a száján. Közelebb léptem hozzá, arcvonásait pásztáztam. Létezne, hogy aki megjárta a halált ilyen külsővel térjen vissza majdnem ezer év elteltével? Ezek szerint megvan rá az esély, hogyha meghalok szépen jöhetek újra a világra? Kielégítő.
- Lefogadom Erina téged sem avatott be az ittléted okaiba. Esetleg elbeszélgetettek? Mert azt már biztosan tudod, hogy ő a drága kis unokád. – Közelebb léptem hozzá, így néztem le rá. Ugye nem várta, hogy könnyek között borulok a nyakába? Majd ha befagy a pokol.

••• Szeri van ••• © •••  
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
▲ not yet
Tartózkodási hely :
▲ my daughter's mind... at the moment
Humor :
▲ not the best



A poszt írója Moira V. Rukova
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 07, 2016 8:42 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my only one
you were born to be real, not to be perfect

Hosszú időt töltöttem el ebben a poros, fojtogató helyiségben... egyedül. Nem adatott meg társaság, pedig köztudott volt, mennyire társaságkedvelő vagyok, és önszántamból is gyakorta fordultam meg olyan körökben, amelyek előtte ismeretlenek voltak számomra. Az új arcok olyanok voltak, mintha egy külön világba csöppenhettem volna; más kultúrák hada várakozott egy bizonyos ajtó mögött, aminek vagy teret engedtünk a saját életünkben vagy nem. Ilyen volt az a férfi is, akinek a fiatalságomat ajándékoztam, aki egyetlen szóval levarázsolt a lábamról, pedig akkor még nem is tudtam, hogy kisebb vagyon tulajdonosa. Mióta bezártak ide, számtalanszor eszembe jutott, hogyan ismerkedtem meg a lányom apjával. Végigpörgött a szemem előtt az egész életem... milyen tündéri gyermek voltam, majd ahogy felnőttem, egyszerre voltam hűséges és szerető kamasz, miközben az elmém újabb és újabb információmorzsáért könyörgött. Apám tanított meg olvasni. Anyám varrni és zongorázni. És abban a hitben éltem, hogy nem bízhatom a sajátomat sem dajkákra. Habár Tatiana sosem jeleskedett zongorázásban, néhány kellemes és lágy dallam elsajátításán kívül inkább más érdekelte, s ezt tiszteletben tartva nőtt fel. Szabadságot akartam neki. Majd mindezt én vettem el tőle, mikor behódoltam az apja akaratának.
Lehunytam a szemem. Megannyiszor próbáltam kijutni az ajtón. Remegtem, ha fáztam. Remegtem, ha sírtam, és remegtem, ha túl fájóak lettek az emlékek. Nem tudtam, hol vagyok, mi ez az új korszak, hová csöppentem azok után, hogy tisztán emlékszem halálom pillanatára, mikor egy súlyos kórság magával rángatott a síri világba. Nem volt nehéz meghalnom, akkor már semmim nem volt. A férjem évek óta egy sírban feküdt. A lányom ki tudja, kinek az útját járta, sosem voltam biztos abban, hogy megtalálta a sajátját... a családja pedig hátramaradva senyvedezett, egy összetört szívű férfi tette tönkre érzelmileg az egyetlen kis maradékot, ami a lányomból velem maradhatott.
Összeszorítottam a szemem, mikor hallottam, hogy megnyikordulnak a lépcsők a fejem fölött. Túl sokszor hallottam ezt, általában csak ételt kaptam, és tiszta ruhaneműket. Megismertem Erina hangját, ugyanolyan hangszínnel beszélt, ahogyan egykoron az anyja tette. Azt viszont nem tudtam összerakni, hogy hol vagyok. Kikkel. És legfőképpen, hogy miért. Az évszám, amelyet azon az újságon találtam, csak újabb álmatlan éjszakákat okozott. Hogy lehet még életben az a törékeny szívű gyermek? És egyáltalán hogy lehetek életben én magam?
Egészen addig nem emeltem fel a fejem, míg az ajtó teljes egészében ki nem nyílt. Erre az utóbbi időben aligha akadt példa... utoljára akkor, mikor bekerültem ide. Ismét megremegett a testem, úgy éreztem, hogy valami betegség bújkál a szervezetemben. Tisztában voltam azzal, milyen képességek birtokában állok, de sosem hittem, hogy lehetséges embert visszahozni egy boszorkány. Én pedig.. aligha lehettem képes újra életet adni magamnak. - Tatiana? - kérdeztem halk, megremegő hangon, mikor a hangok odakinn, az ajtó előtt hangosabbá váltak. Az ajtó ismét becsapódott. Léptek zaj felfelé a lépcsőn... valaki távozott. Semmit sem értettem.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Keresem :
» my enemy and my creator
Kedvenc dal :
» just give me a reason ♪
Tartózkodási hely :
» maybe behind your back?
Hobbi & foglalkozás :
» really funny joke, darling



A poszt írója Erin Josslyn Hart
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 07, 2016 8:22 pm
Ugrás egy másik oldalra

Elégtételt akartam. Azt, hogy hasonló érzések tomboljanak benne, mint bennem, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nincs anyám, legalábbis abban az értelemben sosem volt, ahogyan azt egy hozzám hasonló gyermek megérdemelte volna. Nem várta meg, hogy mi lesz belőlem, mi adatik meg; pedig eszes gyerek voltam, próbálkoztam eszes maradni, mégis úgy éreztem, mindig elmaradtam mások mögött. Az önbizalom volt az, amit nem osztogattak nálunk nagy keggyel, és apám, ahelyett hogy segített volna ezt a problémát megoldani, még erősebben taszított egy olyan kietlen világba, amiből egy nagyon rögös, meredek út vezetett kifelé. Az, hogy elhagyjam őt. Vele együtt a vagyonát, a birtokát, őt magát. Azt, aki a szívem egy apró szeletét mindig is bitorolta, annak ellenére, hogy belőele sem láttam sokkal többet... az ajándékok, amelyekkel telehalmozta a szobámat, örökké emlékeztetett arra, hogy van ott valaki, az ajtó mögött, egy íróasztalnál roskadozva, aki nagyon szeret. De nekem ez nem volt elég, nem volt szükségem muzsikáló dobozra, vagy kínai selyemre. Az egyetlen, amiért küzdeni vágytam volna, az némi szeretet volt. Amit végül kiérdemeltem, de nem apámtól, hanem Christophertől. Ő úgy szeretett, olyan rajongással volt körülöttem, mint előtte más soha. Nem vett drága ajándékokat, mert nem tehette meg... az egyetlen dolgot tudta csak ajándékozni: a saját szívét kínálta fel aranytálcán. Én pedig kíméletlenül loptam el azt, adva cserébe az enyémet, amelyet akkor már megfertőzött az önzőség. Majd összezúztam mindkettőnkét, megteremtve bennünket, ezeket az új ragadozókat.
- Az őrület nem áll távol a családunktól, drága anyám. - néztem rá, és habár szórakoztató volt az egész helyzet, számomra legalábbis, egyedül a nagyanyámmal szemben nem éreztem fairnek a kialakult szituációt. Neki már békében kellene nyugodnia. - Úgy gondoltam, ha az élet volt olyan kegyes, és visszaadott téged, hogy az anyám légy, hát lehet, hogy az a második esély még neked is megvan. - Megvontam a vállamat. A legkevésbé sem érdekelt, hogy mihez kezd a helyzettel. Tudtam, hogy ha valaki előtt, hát Moira előtt neki is megvolt a lelkiismerete. A gyermeki ártatlansága, amellyel csak anyánk szeme előtt tündökölhetünk. Én sosem tehettem, csak dajkák hada előtt.
Még ránéztem egyszer anyám arcára, aztán Moira tekintetét vettem szemügyre, miközben hátrálni kezdtem. De nem mert félelmet éreztem. Csak nem akartam tovább itt maradni. Saját döntésük, hogy hogyan élik az életüket. És mit éreznek egymás iránt. Valószínűleg csak engem fog bosszantani az, ha csak egy újabb boldogság forrást adtam annak, aki lemondott rólam...

- köszönöm a játékot! 40 -


you're not my mother anymore
moira & tatia & erina
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Kedd Okt. 27, 2015 8:59 pm
Ugrás egy másik oldalra

Erina & Moira & Tatia
•••••• you're evil, just like me ••••••
Szótlanul követtem őt a házáig, de nagyon kíváncsi voltam arra, mit eszelt ki. A lányomban megvolt az a kurázsi, ami elméletileg engem is jellemzett, sőt, néha azt hittem, túltesz rajtam. Neki is megvolt a saját tragédiája, ami kialakította a személyiségét és a bosszúját gyönyörűre csiszolta, kifényezte és felém irányította, azt a szemét puskacsövet pedig véletlenül sem szerette volna elvenni a két szemem közül. Megérdemeltem, ez tény, nem is vitatkoztam azzal, hogy borzasztó anya voltam és miattam került a gyerekem arra az útra, amelyikre, de örültem volna annak, ha ezer év távlatából legalább le tudtunk volna ülni egymással szemben úgy, hogy a tekintetünk ne a közelben lévő kések felé vándoroljon. Ki mertem jelenteni, hogy szerettem a lányomat, a mai napig szeretem és nem halt ki belőlem az a nő, aki életet adott neki és ott volt mellette az első éveiben… ki akartam neki mutatni mindezt, de képtelen voltam rá és volt egy olyan érzésem, hogy ő sem lenne vevő egy tőlem származó ilyen fajta kitörésre. Főleg nem úgy, hogy jelenleg nyeregben hitte magát és bízott benne, hogy fogást talált rajtam. Talán azzal győzhetném meg leginkább arról, hogy nincs szükség felesleges csatározásra és engedje meg, hogyha ugyan ördögiek és velejéig romlottak vagyunk, de mellette legyek, mert összefogva… anyaként és lányként senki sem árthatna nekünk még annyira sem, mint eddig.
- Az én problémám inkább az, hogy túlságosan kreatív vagy. - Nem számítottam a pincébe vezető útra, a lépcső meredeksége meglepett, pedig nem először élvezte a cipőm sarka hideg beton vendégszeretetét. Egy pince sosem jó jel, emberként először egy horrorfilm közepén lévő jelenet jutna eszembe, ám mivel abba a csoportba tartoztam, akik általában a főgonoszok voltam, a rémület szó régen kikerült a szótáramból. Persze, hogy a helyét az érdeklődés vette át.
Összevontam a szemöldökömet, amikor leértünk és mesélni kezdett a gyerekkora egyik meghatározó alakjáról. Ennek hatására megforgattam a szemeimet, pontosan tudtam kiről beszélt és egyetlen nevelési elvünk közös volt Cedric-kel: eltiltani Erint az anyámtól messze a legjobb ötlete volt. A nyakamat arra, hogy elkezdett megőrülni, ahogy eltűntem Bulgáriából, egy megbomlott elmének pedig nem lett volna szabad, hogy helye legyen a gyerekemet nevelők táborában. Mondom én, aki kihátrált ebből a tisztségből záros határidőn belül, csakhogy nem volt időm ilyen piti dolgokon járatni az agyam tekintve, hogy Erin kinyitotta a zárva lévő ajtót és az a pár szó, ami elhagyta a száját… újra találkozni? Nem… nem, nem, nem, ez csak egy ostoba vicc lehet.
Előrébb léptem és rájöttem, hogy Erin egyáltalán nincs humoros hangulatában. Komolyan beszélt, nyeltem egyet amit megláttam a nőt, akiről ezer éve nem kellett se hallanom, sem foglalkoznom vele… az anyám ott volt a pincében és amint felém fordította a fejét a pinceajtó után kaptam és hatalmas erővel csaptam be, a vas koppanása hosszú másodpercekig visszhangzott.
- Megőrültél? Visszahoztad őt az életbe? - Kérdeztem rá a nyilvánvalóra villámló szemekkel. Nem értettem, miért volt szükség erre.

••• Szeri van ••• © •••
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Keresem :
» my enemy and my creator
Kedvenc dal :
» just give me a reason ♪
Tartózkodási hely :
» maybe behind your back?
Hobbi & foglalkozás :
» really funny joke, darling



A poszt írója Erin Josslyn Hart
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 12, 2015 6:40 pm
Ugrás egy másik oldalra

- Előzmény -

Soha senki iránt nem éreztem annyira kiegyensúlyozott dühöst és bosszúvágyat, mint most az anyám iránt. Bár ez nem újkeletű dolog, már régóta itt időzik a mellkasomban ez a szorító érzés, és tudtam, hogy egykoron eljön majd az én időm, és sikerül megmutatnom neki azt, hogy iaz alma soha nem esik igazán messze a fájától. Egyszer sem sikerült olyan mélyre döfnöm azt a bizonyos kést, mint ahogyan én azt akartam, és itt volt a lehetőségem, hogy megtegyem. A boszorkány, aki segített, már régóta a homokot kóstolgatja a kertemben. Megbecsültem, amit értem tett, még ha nem is szabad akaratából, elvégre... ha nem hozza vissza a nagyanyámat, most nem lenne mit felmutatnom. Még azt sem tudom, mennyire lesz ez egészen határozott és elegáns bosszú az anyám ellen, de ismerve a történetet, ahogyan távozott... mondhatni, angolosan... emlékeztem még a nagymamám könnyeire, amikor rám nézett, majd arra, ahogyan az apám egy idő eltelte után minden kapcsolatot megtagadott, mert nem akarta, hogy tudomást szerezzek az anyám életéről, tulajdonságairól, történetéről... arról, amit a nagymamám tudott volna számomra tovább adni, és tudtam, ha valakinek, hát neki egész életében meghasadt szívvel kellett élnie, egészen a haláláig.
- Még mindig nem vagyok annyira kreatív, mint te, de talán még egy minimális próbálkozás... - sóhajtottam fel drámaian, miközben belöktem a lakásom ajtaját. A terebélyes tér túl rendezett volt nekem, a fehér falak még szélesebbé tették az elegáns közeget, és ahhoz képest, hogy az időm nagy részét még csak nem is töltöttem itt, elég gondosan ügyeltem arra, hogy minden a megfelelő helyén legyen.
- Tudod, anyám - indultam el a pince bejáratához, és felkapcsolva a villanyt, indultam meg a lépcsőkön, kicsit sem kételkedve abban, hogy követ. Az érzékeim túl jók voltak hozzá, és valószínűleg már amúgy is kíváncsi volt, ezúttal milyen amatőr próbálkozással próbálom kiábrándítani a világból. -, az életemben a távozásod után egyetlen nő szavára adtam. Egy nőére, akinek megszakadt a szíve, akit az apám eltiltott tőlem, amikor betöltöttem a kilencet, mert azt gondolta, ha rólad hallok meséket, majd olyan leszek, mint te. Igaza volt. Nem engedett el a temetésére, amikor pár évre rá meghalt. - álltam meg az ajtó előtt, majd Tatia felé fordultam, és megannyi érzés kalandozott végig rajtam, miközben a zárat kinyitottam, és kilöktem a pincehelyiség ajtaját. - Talán ideje ismét találkoznotok.

you're not my mother anymore
moira & tatia & erina
©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Pince

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Petrova birtok
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3