KOR » 80-90 év
FAJ » vámpír
PLAY BY » Ruby Rose
STÁTUSZ » Szabad
FOGLALKOZÁS » meg nem értett művész
VÁRJA » csak én, de nagyon  
KAPCSOLATUNK » Egy összeomlott csatornajáratban ”ismerkedtünk” meg Londonban a II. Világháború idején. A nácik Londont bombázták, és te voltál az a szerencsés szerencsétlen, aki csapdába esett velem. Elég szarul jártál, több csontodat is eltörted, agyrázkódás, a többire nem emlékszem. Egyetlen egy dolog miatt tartottalak életben: a véred miatt. Miután addig ütöttem a falat mérgemben, hogy már nem éreztem semmit, rájöttem, hogy segítség nélkül soha nem fogok kijutni. Addig viszont ki kellett bírnom, erre pedig ott voltál te. Amikor éheztél nem sok mindent tudtam tenni, mikor pedig a szomjan halás kerülgetett… magadtól nehezen, de a ráhatásommal már minden további nélkül ittál a csatorna vízéből. Na persze megbetegedtél, újra és újra, én pedig mindent meg kellett tegyek, hogy életben tartsalak valahogy. Közben a bombázás nem ért véget, minden ugyanúgy ment tovább, ahogy eddig is, az időd pedig vészesen fogyott, én pedig egyre türelmetlenebbé váltam. Talán úgy másfél-két hónap után érkezett meg a segítség. Te addigra már fél lábbal a sírban voltál, én sem voltam a legjobb formámban, a véred közel sem volt kielégítő táplálék mire megtaláltak minket. Viszont még mielőtt lejöttek volna értünk, tettem egy szívességet. Megöltelek téged. A véremmel a szervezetedben haltál meg, tudtam, hogy fel fogsz majd ébredni, a hol és a mikor pedig már nem érdekelt, az a te gondod volt. Afféle… hála volt ez.  Remélem magadban tartottad, semmi kedvem arra kelni, hogy kilométeres sor áll az ajtóm előtt.